csíkosfejű nádiposzáta

Négykor szólt az ébresztőm. Öt óra alvás után végül fél ötkor keltem. Izgatott voltam. Még sötét volt, mikor kedves lila paripámért kimentem és a lámpáit felkapcsolva nekivágtam az ismert útnak, a part mentén, keletnek.

Negyed hétkor Vevey határában csatlakozott hozzám egy biciklis és miután megállapította, hogy „qelle sportif” (milyen sportos vagyok), elámult azon, hogy Martigny-ba tartok. Pedig akkor már csak 50 km volt hátra.

Chateau de Chillon: müzli, fénykép. A felkelő nap megsütötte a tó másik felén lévő hegyek tetejét, de nekem még szükségem volt a lámpára. Az út első felén túl voltam, a tótól egy időre elbúcsúztam.

A szél ezúttal nem segített, Villeneuvetől szembe fújt, Aigle és Bex közt pedig ismét egy kiábrándítóan unalmas és enyhén emelkedő szakasz fogadott, amely nem először vette el a kedvemet a tekeréstől. Gábor tanácsát ismét megfogadtam és megálltam egy müzli szelet erejéig, és ha már úgyis ott voltam, a nap pedig épp ekkor nézett ki a hegyek közül, csináltam egy-két képet.

Bex a maga iparvárosi jellegével és rossz minőségű bicikliútjával köszöntött újra, biztosítva arról, hogy nemsokára St. Maurice-ba érek. A hegyek egyre közelebb jöttek, mióta a Genfi tavat elhagytam, ekkorra pedig összezártak körülöttem és egy balkanyarral megérkeztem a völgybe, ahol ezúttal enyhén ellenem dolgozott a szél.

A város határában, ahogy Sion felé menet, ismét megálltam egy újabb müzlire, majd nekivágtam az út utolsó részének. Martigny-ig ismertem mindkét vasútállomással rendelkező település nevét, legutóbbi kétségbeesett keresésem rémlett fel bennük. Így ezt a szakaszt is fel tudtam osztani három részre, melyek meglepően gyorsan váltották egymást.

Pissevache („tehénpisi”, de annál azért valamivel nagyobb) vízesés. Városhatár. A hegyek gyönyörűen látszottak a tiszta időben. Háromnegyed kilenckor pedig már a biciklimnek kerestem biztos helyet a hétvégére. 70 km tekerés után nem éreztem magam különösebben fáradtnak, úgy tűnik, ha minden hétvégén 100 fölött megyek, hozzászokom a dologhoz. A vasútállomáson megvettem a jegyem, találkoztam a többiekkel és boldogan betoltam egy almát. Kezdődik.

Mentünk fölfelé: Le Chable, majd Mauvoisin. Ekkor már kis falvak közt jártunk, mellettünk hatalmas hegyek, vízesések, fenyvesek. Mauvoisin 1700-on volt, innen indultunk neki a szépen kijelölt útnak. Viszonylag lassan haladtunk, erősen emelkedett, a nap sütött és a többiek hamar fáradtak. Óránként és szép helyszínenként bő fél órás pihenőket tartottunk, evéssel, fényképezéssel, míg meg nem untuk néhányan, a gyorsabbak közül. Na, jó, főleg én szerettem volna kevesebb rezet cseszni és többet látni.

Az eszméletlen hegyek eszméletlen emelkedése tovább porlasztotta a hátul vonulók kétes mennyiségű energiáit. Minél meredekebb volt, annál többet kellett várni, hogy beérjenek és egyszerre észrevettem, hogy Ian és Miguel megunta és már egy ideje nem állnak meg előttem. Kedvet kaptam és haladtam szépen utánuk. Egy négykézlábas-vízmosásos szakasz után mégis megálltak pihenni, akkor beértem őket. A többiek beláthatatlan távolságban araszoltak.

Ian feljebb járt és meglátott egy rakat havat, amitől Miguel felrántotta a nyúlcipőit és a további tíz-tizenöt percben hógolyóztunk. Tekintve, hogy a többiek még ekkor sem értek fel, a felhők pedig gyülekeztek, indítványom, miszerint érjünk fel a csúcsra a vihar előtt, meghallgatást nyert. Hárman indultunk neki, Ian, Gergő és én. Miguel lent maradt élvezni a havat Gen-nel, aki biztos nem csak azért avanzsált a selfie-királynővé, mert new yorki.

2800-ra érve az út balra kanyarodott, de jobbra is volt egy csábító csúcs, így újabb indítványt nyújtottam be, hogy tegyük le a táskánkat és szaladjunk fel oda is. Később megegyeztünk, hogy ilyen plusz terhet itt úgysem akar senki magára venni. Ahogy felértünk a lokális csúcsra, én egy „Oh my God” (Istenem) kiáltás kíséretében elnevettem magam, Ian hasonlóképpen tett. Gergő szenvedett a szívverésének gyorsulásától, amit valószínűleg az oxigénhiány okozott, így inkább egy szelíd mosollyal konstatálta, hogy a világ tetején állunk. Miguel nem sokkal később utolért, így a pillanatot megkoronázhattuk az On Top Of The World című Imagine Dragons számmal, amitől mindenkinek olyan érzése lett, mintha egy videoklipben lenne. 2880-on ez adekvátnak tűnt.

Mellettünk fehéren világított a négyezres csúcs, amely alatt húzódott a gleccser. Amíg a többiek is megérkeztek és mindenki kigyönyörködte magát, Iannak megpróbáltunk meghódítani egy másik csúcsot, de be kellett látnunk, hogy félelmetesen mállik a hegy alattunk. A hatalmas, hegyes követ, amiken átmásztunk alátámasztották ezt a tapasztalati tényt.

Innentől lefelé volt nagyjából 200 méterünk, amit szépen araszolva meg is tettünk, végig a gleccser felé haladva. Engem meglepett, hogy milyen „koszos”. A sziklák, a hasadékok megtörték a kezdeti fehérségét, de valami elképesztő volt! A környező hegyoldalak hófoltjaiból erek zúgtak alá, ezzel adva meg az alapmorajlást, amibe beleveszett a gleccser jegének pattogása.

A szállásunk ideálisabb helyen nem is lehetett volna. Gleccserre néző ablakok, völgyre néző padok. A cipőket, túrabotokat, esőkabátokat az előszobában hagyta mindenki, onnantól kikészített papucsokban lézengtünk a hüttén belül. Délután négy óra volt, 1100 méter szinttel a lábunkban nem voltunk frissnek nevezhetőek. Néhányan le szerettek volna menni a gleccserre, amit én is támogattam, de az általános punnyadást kihasználva először futni indultam. Akash ekkor megnézte, hogy emberből vagyok-e.

Én sem értettem magam. Először lefelé indultam, lelkesen pattogtam a kövek közt. Megkergettem néhány legelésző birkát és igyekeztem nem elcsúszni a kanyargó, poros ösvényen, melyet szakadék határolt. Soha, de soha nem futottam még ehhez fogható helyen!

Lefelé menet két lehetőségem volt: egy hídon átmászni és a túloldalon felkaptatni, vagy továbbhaladni lefelé, egy gerincen át, egy közel síknak tűnő út felé. Némi gondolkozás után a hidat választottam, mert féltem, hogy sokáig fog tartani felfelé, így nem akartam több magasságot veszteni.

A híd a gleccser vége fölött ívelt, ahol hangos robajjal zúgott ki a víz. A hídon nem mertem futni. Igazából néhány lépés után elképzeltem, ahogy velem együtt szakad le és akkor megmozdulni sem mertem. A látvány félelmetesen gyönyörű volt, de nem mertem oldalra fordulni, lefelé pláne nem. Viszonylag hamar meggyőztem magam, hogy nagyon ciki lenne, ha nem csinálták volna elég erősre Svájc egyik legnépszerűbb turista útjának legnagyszerűbb fémhuzal-hídját és tekintetemet előre szegezve koncentráltam a túloldalra.

Ekkor jött a jégeső.

Mire a túloldalra értem, szakadt, a lapos kövek lehetetlenné tették a továbbfutást, és egy idő után fémlánc se választott el a meredélytől, aminek az aljában a gleccser mélyén képződött víz robogott. Körülnéztem, sehol semmi menedék. Beláttam, hogy nem olyan jó ötlet tök egyedül 2600 méteren ázni a jégesőben, így minden maradék lelkierőmet összegyűjtve újra átmentem a Hídon. Másodjára könnyebben ment, a fejemben csak az járt, hogy a fürdés kicsit korai lett.

Múlt héten Liza aggódott értem, mert nem tudta hová tűntem Genfben az éjszakára. Most ő jutott eszembe, hogy vajon mennyire félt, a jégeső látva. Ahogy átértem a híd hütte felőli oldalára, a jégeső elállt. Elkezdtem fölfelé haladni. Meglepően jól ment. Egész nap a vádlimat erősítettem (bicikli, fölfelé túra), de se azzal se a keringésemmel nem volt gond, mintha nem is magashegyen csinálnék durván szintes edzést.

Negyven perccel az indulás után újra a hütténél voltam, ahol a föld teljesen száraz volt. A szállástól egy remek egyenes út vitt a gleccser eredése felé. Ezen szökdeltem közel egy kilométert, majd vissza. A lábaim élvezték a futást, én meg nem értettem, hogy ez hogy történhet közel négy óra biciklizés és valamivel több túrázás után. Végül lefelé indultam futólépésben, hátha elérem a többieket a gleccsernél. Majdnem sikerült is, végül egyedül maradtam, így csak óvatosan léptem a mászó, repedezett, monumentális és legfőképp hideg jégtömb poros tetejére. Lélegzetelállítóan félelmetes repedései hívták ellenállhatatlanul a tekintetem. Aztán az omló falon visszaindultam.

Három perc meleg víz 1500 forintba került volna, zuhanytárcsa volt az udvaron, néhány hézagos deszkával körbekerítve, illetve a mosdóban folyt jéghideg ivóvíz, valamilyen függönnyel eltakarva a fiú-oldaltól. Ez utóbbi vízforrást választottam egy cicamosdás erejére, hogy a tizenegy fős szobában túléljék a többiek. Az ágyak szorosan egymás mellett voltak, takaró volt meg párna, de megkértek mindenkit, hogy higiéniás okokból hozzunk saját ágyneműt vagy hálózsákot. Világítás nem volt a szobákban, fűtés se igazán, ez utóbbi a wc-ben egyáltalán nem. A wc egyébként pottyantós volt, mellette faforgács biztosította a szagok elnyomását. 69 frankba fájt a szállás, ami vacsorát és reggelit is magába foglalt.

A vacsorát nagyon vártuk. Iszonyat éhes voltam, amit először zöldséglevessel és isteni kenyérrel enyhítettem. Ebből háromszor szedtem, bár nem túl nagy adagokat és összesen másfél szelet kenyér csúszott le hozzá. Aztán jött a saláta, majd a tészta. Ezekből lehetett repetázni, egyébként mindent közös tálban hoztak, a levesestányérból ehettük mindet. A tésztán volt borsó, valami hús és paradicsomszósz, hozzá parmezán. Minden nagyon egyszerű volt, de ízletes. Végül mousse de chocolate-val fejeztük be, ami nem várt hab volt a tortán. Maximálisan egyetértettünk, hogy életünk egyik legjobb étkezése volt, azzal együtt, hogy én valahol a saláta és a tészta között jutottam el abba az állapotba, hogy az éhségem nem győzte le egyértelműen a fáradtságom, így komoly lelkierő kellett hozzá, hogy a helyemen maradjak és a fejem is előrefelé nézzen.

Kilencfelé fejeztük be, aztán játszottuk egy rövid társast. Tízkor lekapcsolták a közös helyiségben is a villanyt, így maradt a szoba, ahol igen hamar elkapott az álom. Arra ébredtem, hogy Peter, a szomszédom, tapogatja a lábam. Nem értettem. Aztán felkapcsolta a lámpáját és kiderült, hogy nemcsak, hogy megfordultam és a lábam van a többiek feje felé, de eközben a művelet közben még a saját lepedőmön túl Peterét is magam köré csavartam. Ez utóbbit kereste. Miután kigubancolódtam, némi vihogás kíséretében újra elaludtunk.

Hét előtt tíz perccel már fehéren világított a hegycsúcs az ablak előtt. Reggeli hattól nyolcig volt, így hamar összekapartam magam és levonultam elkölteni az egyszerű, de tartalmas, reggelim. Fekete tea, müzli és lekvár volt a választék. Miközben a kakaós tejes müzlit próbáltam ki, Gergő jelezte, hogy saját elmondásom szerint lehet, hogy laktóz intoleranciám alakult ki, amiről persze megfeledkeztem. Ekkorra már mindegy volt, a müzli pedig ízlett, hát megettem. Jelentem: ha megfeledkezem róla, nincs is semmi bajom a tejtől.

A többiek nem terveztek tíz előtt indulni, én frissnek éreztem magam és semmiképp nem akartam a hüttében sokat ücsörögni, hát felkaptam a sátorfámat és bejelentettem, hogy felmászom az egyik csúcsra. Ian majdnem jött velem, de miután húsz percet vártam rá, míg az eső egyre erősebben esett (persze idős nénik és bácsik nekivágtak), úgy döntött, hogy inkább a többiekkel marad, mint a túra főkoordinátora. Végleg meguntam és elköszöntem mindenkitől. Ekkor kezdődött a Kaland.

Eszemben nem volt a többiekkel vagy magamban ugyanarra lemenni, amerről jöttem, a szomszédos hágó szimpatikusnak tűnt, de félő volt, hogy az eső miatt semmi nem látszik a túloldali hegyekből. Mindenesetre bő húsz perces ázás után az elágazásnál újra a Híd felé fordultam. A másik út is izgalmasnak tűnt, de még nem voltam annyira vizes, hogy esélytelennek lássam a hágó után visszajönni erre. Mire átértem a Hídon, a farmerom tocsogott, a futócipőm szintúgy. Ez utóbbiról egy néni megjegyezte még a hütte előtt, hogy nem alkalmas túrára. Helyeseltem, azzal, hogy jelenleg nincs jobb.

Nem kellett egy óra sem ahhoz, hogy a meseszép táj ellenére megállapítsam, teljesen hülye vagyok, hogy a Kiruna-stílusban jöttem Bergenbe. Azoknak, akik nem értik: tökéletesen felkészületlenül folyamatosan szakadó esőbe. Hibát hibára halmoztam, mikor lazán vettem a vihar előrejelzéssel dúsított 2000-es túrára való felkészülést. Az esőnadrágomat még Magyarországon hagytam, ahogy a jobbik esőkabátomat is (azt, amelyik nem 10 perc után ázik be a tarkójánál), a kesztyűmet pedig Lausanne-ban. Lassan mindenemet átjárta a hideg esővíz, az ujjaimmal nem éreztem semmit, behajlítani is alig bírtam őket, teljesen egyedül voltam, de az út tökéletesen látszott. Ja, az út. Fogalmam sem volt, hogy melyik irányba visz. Azt tudtam, hogy merre nem visz: amerről jöttem.

Valamivel messzebb láttam némi fényt az egyik hegy mögött, amely irányba tartottam. Ez bíztató volt. Az út viszont stabilan követte a hegy vonalát, így zavarón balra tartott, pedig én jobbról jöttem. Végül megegyeztem magammal, hogy az első adandó településnél letérek róla. Ekkor abban a tudatban talpaltam, hogy rákavartam egy rettenet hosszú út Olaszországba tartó részére.

Az eső csendesedett, bár ez a csuromvizesre ázott táskámon, nadrágomon és egyéb felszerelésemen nem sokat segített. Újabb híd jött, egy rövidebb, de előtte egy tábla figyelmezettet valami veszélyre, amit se angolul, se franciául, se németül nem értettem, olaszul pláne. Olyasmi volt, hogy ha rálépek a hídra, akkor felemelkedhet a vízszint. Amúgy is rosszul vagyok a hidaktól, így pláne elkezdtem remegni. Nagyon sok választásom viszont ezúttal sem volt. (Utólag kiderült, hogy arra figyelmeztet, hogy ne ácsorogjunk sokáig a hídon, mert a folyó feljebbi szakaszán gát van, amit bármikor kinyithatnak, és akkor gyorsan emelkedik a vízszint.)

Túléltem. Menekülőre fogtam, de rájöttem, hogy borzasztóan fázom. Az út közepén nekiláttam levenni a vizes fölsőmet és nadrágomat, majd az isteni szerencse (meg azon lélekjelenlétem, hogy a törülközőt tettem a táska legtetejére) révén, szárazon maradt pulóverem és futónadrágomra cseréltem. Ami azt illeti csak szoros szárú farmerom volt, amit csurom vizesen, az erősen fagyott ujjaimmal, remegő tagjaimmal egészen sokáig tartott lefejtenem magamról. Nem bánom, hogy csak a Vadon nézett. Nagy sokára továbbindultam. Kicsit később a nap átpislákolt néhány réteg felhőn és mire megláttam a következő hüttét, ami minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy nem Olaszország felé haladok, addigra már az árnyékom is megjelent, a levegő pedig tökéletesen kitisztult.

Ennek ellenére még mindig remegtem.

A hütte előtt megnéztem az irányokat. Amerre mennem kellett, már főleg civilizáció volt, amerre pedig visszatértem volna a természetbe, arra egyáltalán nem volt érdemes haladnom. A döntést elhalasztottam, beléptem és kértem egy forró csokit. A cipőmet a hüttékben megszokott módon lefejtettem magamról és papucsban folytattam.

A bejárat mellett volt két üres hely, de hűvösnek tűnt, és ahogy beléptem, a belső szobában egy srác rám nézett, és úgy maradt. Egy darabig tébláboltam, aztán hogy követett a tekintetével, a két szabad asztal közül azt választottam, ami hozzá valamivel közelebb volt. Elkezdtem lefejteni a táskámról a csuromvizes esőkabátot, mikor megszólított.

Tudni kell, hogy a sisakomat nem tudom hozzákötni a biciklihez, mert túl vastag a lakat (vagy túl keskeny a sisakon a luk), így egész úton rajtam volt, ami miatt többen érdeklődtek, hogy meddig mentem vele. Ez a srác is ezt kérdezte. Szerencsére hamar átváltott angolra. A következő, bő három órában beszélgettünk.

Kiderült, hogy negyedik napja siklóernyőzik, de esőben, nap híján nem tud termitet találni, ami fölvinné magasra, így sokat kellene felfelé túráznia, amit pedig a tizenöt kg-os táskájával nem szeretne. Versenyeznek, hogy ki tudja a legtöbb utat megtenni, de már legalább öten feladták a környéken, az időjárás miatt. A srác egészen konkrétan az ajtóval szemben ült, és nézte, hogy alakul-e felhő. Ha alakul, az azt jelenti, hogy a nap felmelegítette a hegyoldalt és ott fel lehet szállni. Mondjam, mekkora szemekkel hallgattam?

Aztán beszélgettünk még rengeteg sok mindenről, mire megérkeztek a többiek. Még öt srác, akik a hegyek különböző pontjain ragadtak a szárnyaikkal. Mind francia volt, csak a „saját” srácom beszélgetett velem angolul vagy vette a fáradtságot, hogy fordítson. Egyébként nem sok mindent értettem. De aztán lett fondue.

Én egy meleg levest ettem, mert addigra újra elkezdtem remegni, talán a toppom maradt vizes. A zöldségleveshez egy nagy szelet sajt is járt, amit a levesbe szeletelve az még az isteninél is jobbá vált. Tíz frankért nem is olyan rossz egy kis adag mennyország. Pláne, ha meghívnak rá.

Az eső hol esett-hol nem, így nem bántam, hogy a napi túra-adag két órában merült ki. Több akárcsak kicsit is száraz cuccom nem lett volna. A srácok pedig levittek. Ötfős kocsiban, heten. Volt csomagtartó. Utoljára tizenhárom évesen utaztam csomagtartóban. Tovább beszélgettünk, a madarakról, amelyek úgy repülnek, mint a siklóernyősök. Majdnem megtanultam a keselyű francia nevét, de aztán elfelejtettem. A srác pedig elhívott egy hétvégére, hogy próbáljam ki én is. Jelentkezzen, aki vissza tudná utasítani! Jó, kicsit tartok tőle, hogy ha egy hídon tériszonyom van, mit csinálok több ezer méter magasan. Valószínűleg elámulok a tájtól. Talán. Remélem.

A hegyre föl, tizenöt perces vonatútért is több mint 3000 forintot kérnek, így a srác, aki egyébként az egyik első go-pro kereskedő volt Svájcban, van, hogy hetekig csak siklóernyőzik, hüttében száll meg és eszik fondue-t, szóval ő is sokallta és azt tanácsolta, hogy stoppoljak, mert „szép lányt könnyen fölvesznek”, de amúgy is szokás errefelé.

Valóban. Tíz percet se kellett várnom, alig tizenöt autó után felvett egy fazon. Franciául beszélgettünk, azt mesélte, hogy mióta van pénz Európában, azóta kevésbé segítőkészek az emberek. Válságban mindenki barátságosabb. Mondtam neki, hogy a szocializmusban nálunk is ez lehetett, de én nem tudhatom biztosan. Onnan kevertünk ide, hogy szerinte stresszesek az emberek, még a hegyek közt is. Jókat nevetett. Nem tudott végig vinni, de gyakorlatilag három perccel azután, hogy kitett, felvett egy Spanyolországban élő ukrán srác, aki sziklát mászni járt errefelé, amíg az eső meg nem állította. Ő már Martigny határáig vitt, ahonnan városnézéssel egybekötött úton mentem a vasútállomásra, úgy húsz perc alatt. A bicajom megvárt, átszerveztem a vizeket, megettem a maradék szendvicsem és az egyetlen száraz rövid nadrágomban és a tök vizes ujjatlanomban nekivágtam a hazaútnak.

A siklóernyős srác megnézte nekem a szelet, azt mondta lehetne rosszabb ezen a szakaszon, így kevésbé aggódtam, hogy lefúj a bicikliről. Másfél óra múlva álltam meg először, egy müzli szeletre. Meg mert nyomta a táska a hátam.

Aztán Montreux-ben, a Freddie Mercury szobor mellett egy almára, hasonló okokból. Meg azért is, mert Laci mondta, hogy szereti ezt a helyet és gondoltam, nézem neki egy kicsit. Jó sokan fényképezkedtek, az eső meg esett. Aztán szedtem a sátorfám és belevetettem magam az utolsó szakaszba. Egy óra alatt az is megvolt. Ez alatt egy gondolat fogalmazódott meg bennem: akárki is írja az életem, fantáziája van bőven.

Mindezt bizonyítani próbálván az író a kollégiumom előtti utolsó öt percre rajzolt egy piros esernyőt, alá pedig betette a nővéremet és a barátját.

Ők a Bodeni tónál kezdték a napot, az én konyhámban pedig végezték, nagyon finom cukkínis- krumplis-rizses vacsorát rittyentve. Holnap jön az anyukám is J

Képek: https://goo.gl/photos/9iGxtq7NRipVaiLz6

A korábbiakban jeleztem, hogy Gábor némi intermezzot beiktatva a biciklitúrájába, meglátogatott Lausanne-ban. Nézzük meg most ezt egy másik szemszögből -avagy poszáta egy nagymacska tollából!

Vendégíró: Geréb Gábor.

Hogy hogy jut eszembe egyedül nekivágni egy 800km-es kerékpártúrának a svájci alpokban? Hát, apránként: a bringa része adott volt, szeretek tekerni, a Balaton körüli 200km-es Tour de Pelso-t már negyedik éve teljesítem minden alkalommal, úgyhogy legalább annyi biztos volt, hogy egy ilyen távot le tudok tekerni. Egyszer egy évben. Bolyban. Sík terepen. Hogy aztán több napon át mekkora napi távot tudok fenntartani hegyi terepen, na, arról fogalmam sem volt. Úgyhogy megnéztem egy svájci túravezető csapat honlapját. Ja hogy miért épp Svájc? Nos, ez véletlen, a szerencsés fajtából. Kata, a barátnőm (-ez én vagyok, a szerk.), elnyert egy nyári kutatói ösztöndíjat és két hónapra Lausanneba költözött. Egyébként most valószínűleg Ausztriáról vagy Szlovákiáról írnék, de így, hogy az eddig elérhetetlennek tűnő Svájc hirtelen a barátnőm lakhelye lett, egyértelmű volt, hogy oda kell utaznom.

"Svájci Alpok". Nem tudom kinek mit jelent ez, de számomra olyan, mint egy muszlimnak Mekka. Szóval ez a bizonyos svájci iroda egyhetes túrákat szervezett többféle útvonalon és nehézséggel. Átlag napi 80km-re terveztek, 1000m szinttel, 6-8 órával a nyeregben, ami ugye 10km/óra körüli átlag. Na, hát nekem nem volt ennyi időm. Egy hét alatt nem csak Zürichből akartam Lausanne-ba átjutni (330km, 3700m szint), de pár nap ottlét után még Milánóba is át akartam tekerni (360km, 3300m szint). Szóval a szokott magabiztossággal beterveztem két-két napot az utakra, és 3 nap tartózkodás Lausanne-ban, ami 20km/órával is legalább 9 órát jelent a nyeregben. Azért a szokott magabiztosságom szokott problémákat is okozni olykor-olykor, szóval bele volt kalkulálva, hogy egy nappal később érkezem és egy nappal előbb indulok, illetve a vasút sem esett messze az útvonaltól.

És hogy végül az egészet egyedül csináltam, az inkább következmény, mint döntés volt, illetve döntés abból a szempontból, hogy nem teszem függővé a dolgot másoktól. Két éve ilyenkor egy észak-olasz körtúrát szerveztem nagy elánnal, de a gyér érdeklődés miatt lemondtam. Idén is lett volna egy partnerem, de végül ő mondta le, mert elromlott a biciklije. Szóval így maradtam egymagam. A két éjszakai vonatra szóló jegy összesen 50eFt volt kb. egy héttel az út előtt, a bringára nem kellett külön fizetni, mert csak csomagolva lehet feltenni, az meg benne van az árban. Vasárnap este szálltam fel a keletiben és hétfőn 9-kor már a Zürichi tó mellett tekertem.

Kényelmes tempóban tekertem át a városon a térkép nélküli túra GPS által megjelölt köztespont irányába, kissé még izgatottan az előttem álló út miatt, így a városra csak kevés figyelmet szenteltem. A tó végénél szinte azonnal a hegyek következtek, mindenféle átmenet nélkül azonnal egy 10% körüli emelkedőn találtam magam, ami azt jelentette, hogy a legkönnyebb fokozaton is neki kellett feszülnöm a 15 kilósra pakolt bringának és bizony meg kellett álljak egyszer-kétszer, hogy levegőhöz jussak a 30 fokos melegben. Ezen a szakaszon tanultam meg, hogy az országúti kerékpár országútra való, mert az egyébként számozott és remekül kitáblázott kerékpáros útvonalak bizony gyakran vezettek vállalhatatlanul meredek és/vagy murvás utakra, sűrű szitkozódásra késztetve engem, miközben pár kilométerrel odébb ott volt az országút kiváló biciklis sávval. Szóval itt el kellett vetnem a felfedező hozzáállást, az országúti nem a járatlan utak keresésén és a csúcsok meghódításán keresztül nyújt élményt, hanem a nagy távolságok bejárásán át. Ehhez viszont a völgyeket követő aszfaltcsíkon kell maradni, ami egyébként a tájékozódást is sokkal egyszerűbbé teszi.

Az emelkedők után az út egy fennsíkon vezetett nagyjából egyenesen Lucernig, ahol egy hosszabb pihenőt is beiktattam, mivel elértem az aznapi táv felét. Addig csak néhány percre álltam meg friss vízért. Szerencsére majd’ minden településen volt közkút, gyakran valamilyen szép parkba vagy emlékműbe csomagolva. A nagyobb városokhoz viszont szinte kivétel nélkül tartozott egy tó is, ami már a puszta látványával is enyhítette a hőérzetet. A menet közben elfogyasztott müzliszeletek után próbáltam magamba diktálni egy szendvicset, de a szájpadlásom élénken tiltakozott, így végül alma és oldott magnézium pezsgőtabletta lett az ebédem. Utóbbi annyira ízlett, hogy egy egész kulacsnyi elfogyott azonnal.

Az út következő részén már kezdett látszani, hogy teljesíthető a napi adag, a lassú kapaszkodások, a lendületes ereszkedések és a tempós sík szakaszok a pihenőkkel együtt is 20km/órás átlagot adtak. Az aznapi meglepi az volt, hogy a tóparti végcél előtt a várt kényelmes ereszkedés helyett egy hágó megmászása várt. Délután 4 óra volt és 40 fokos hőség, ami percek alatt felhevített, hiába döntöttem magamba a megmelegedett vizet, így árnyékról árnyékra tekertem vadul, hogy ott visszanyerjem alaphőmérsékletem és -pulzusom. Az 5km-es út több mint egy órán át tartott és igazi pokoljárás volt, de szerencsére volt elég időm és vizem, hogy pihenőkkel elviselhetőbbé tegyem. Leginkább egyébként a hőgutától tartottam, ami rendesen hazavágta volna a túrát, úgyhogy a víz jó része a fejemre ment el. Itt is életmentő volt, hogy útközben több helyen is friss vízhez jutottam.

A hágó túlfelén 60-nal száguldottam le, így kb 10 perc után már egy tó partján tekertem, aminek a végénél, egy másik tó társaságában volt Interlaken, az aznapi úticélom. A tekerés egyébként úgy 6 óra után kezdett kicsit nyűgösebbé válni, a hágó megmászása közben persze nem figyeltem a kényelmetlenségekre, de a cél előtti utolsó 10km már nagyon kínzott. Ekkor követtem el utoljára azt a hibát, hogy nem állok meg azonnal pihenni, a fáradtság vagy éhség ugyanis rossz döntésekhez vezetnek. Ez esetben a cél előtti vadkempingezésre alkalmas partszakasz megközelítésével szenvedtem vagy fél órát a meredek, rothadó falevelekkel borított lejtőn, hogy aztán ezernyi bögölytől űzve meneküljek vissza az útra és induljak tovább Interlaken felé. De ezután meg is álltam rögtön az első boltnál, hogy jégkrémmel és kólával (aminél nincs jobb egy hosszútáv végén) vigasztaljam meg magam és fejezzem be vígan a maradék távot.

A célnál egyből találtam is egy kis vízparti kempinget, ami 15 euróért sátorhelyet, zuhanyt, áramot és internetet adott, illetve ami a legfontosabb, hogy rovarmentes volt, ami az egyébként igen romantikus szabadég alatt alvás esetében elég fontos feltétel. A kempingben volt ugyan egy hangos tinédzsercsoport, de ez nem akadályozott meg abban, hogy egy rövid vacsorát követően este 10-kor bevágjam a szunyát.

Másnap 5-kor keltem és 6-kor már úton voltam, hogy minél előbb Lausanne-ba érjek. Az első napi tempóból úgy saccoltam, hogy délután 3 körül odaérek, amiben az is közrejátszott, hogy a legnagyobb szintemelkedéseket érzésre már magam mögött hagytam. Ennek ellenére az első, tóparti 30-as után az út egyenletes 5% körüli emelkedésre állt be, amin kényelmes 20-as tempóval tudtam haladni felfelé.

Nagyjából 500m szintet másztam így meg és elégedetten konstatáltam, hogy nem volt tovább felfelé; az út egy völgyben vezetett tovább enyhén lejtve. A feketeleves mégis itt jött még csak; a várva várt pihenőhelyet jelentő Bulle városa csak egy nagy ipari negyed volt, vízvételi lehetőség nélkül, miközben újra 40 fokos lett a hőség. Valószínűleg Gruyères-ben kellett volna megállnom, de az nem esett teljesen útba, és a térképen nem tűnt nagynak, csak később tudtam meg, hogy a sajtgyártás svájci fellegváráról van szó. Tikkadtan folytattam az utamat a száraz, napégette tájon, míg egy kis faluban végre rátaláltam egy kis kútra, ami egy szobor oldalából csörgedezett. Megtöltöttem a kulacsokat és bekucorodtam egy ház oldalában lévő árnyékba.

A víz és a pihenő megtette a hatását, negyed óra múlva újra jó tempóban tekertem a Genfi tó felé. Épp ebben különbözik nagyon a túra a versenytől, az előbbiben 6 órán át kell folyamatos, nagy teljesítményt tartani, ami a végletekig kifacsarja az embert, hogy utána járni is alig tud, az utóbbi esetében viszont épp a megengedhető pihenőkkel lehet elérni, hogy hosszan fenntartható legyen a tempó és minden reggel nyeregbe tudjak ülni.

A fájdalmas rész megint a cél előtt jött el. Már a Genfi tó partján tekertem egy kellemes lejtőzés után, amikor kezdett elviselhetetlenné válni a dolog. Hiába volt közel a cél, inkább megálltam egy kellemes partszakaszon, nem sokat ért volna egy korai érkezés, ha hullafáradtan esek be.

Röhejes, mondhatni szemét módon, a tóparti zöldellő parkban, ahol az öntözők ontották magukból a vizet, egy darab kutat nem találtam, így végül a vízcsóvákat kerülgetve kellett odakommandóznom az öntözőfejhez, hogy a nagynyomással hadakozva valahogy megtöltsem a kulacsokat. Ezután ledőltem egy kicsit egy padra és valószínűleg a korai kelés és a nagy meleg hatására aludtam egy fél órát.

A pihenő után felfrissülve indultam neki, és hamarosan kiderült, hogy az itiner szerinti 30km helyett alig 10-re van Lausanne, így pikk-pakk meg is érkeztem a város határában, ahol úgy döntött a hátsó váltó bowdene, hogy eddig bírta cérnával és elszakadt. Innentől single-speed üzemben folytattam az utat, ami figyelembe véve, hogy komoly erőfeszítéseim ellenére is csak a 3. legnehezebb fokozatba tudtam berögzíteni a váltót, és hogy tóparti város léte ellenére Lausanne igencsak dombos város, nem telt annyira kellemesen. Azért a küszködés közepette igencsak hálás voltam, hogy ez nem órákkal ezelőtt történt meg.

Végül csak megérkeztem, magamba döntöttem egy liter kólát és kivirultan találkozhattam Katával az UNIL kampuszán.

A nap hátralevő részét pihenéssel töltöttük, másnap pedig mivel Katának nem volt még sok dolga a laborban, várost néztünk, amit szintén tekinthetünk pihenésnek. Felfedeztem a svájci tejet, ami a Prodigy Temper című klipjéhez hasonlóan igazi drogként hatott. A hátralévő napokban napi 2 liter elment. A Riviéra-hangulatú tópart mellett Lausanne-ban van egy szép óváros egy hatalmas katedrálissal fent a hegyen, a város ugyanis egyetlen nagy hegyoldal. Emellett Lausanne az olimpia fővárosa, amit annak köszönhet, hogy Pierre de Coubertin, a modern olimpia alapítója itt élt és dolgozott. Ennek megfelelően a város tele van stadionokkal, múzeumokkal, emlékművekkel és nemzetközi sportintézményekkel és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság székháza is itt található.

A váltóhoz időközben sikerült bowdent venni, de a fej túl nagy volt, és nem lükkent be a helyére, hanem egy ponton elakadt, így a 10-ből mindössze 4 fokozat volt használható. Ez viszont épp elég volt ahhoz, hogy szerdán áttekerjek Genfbe, ami 60km-re fekszik Lausanne-tól, a tó nyugati csücskében. A terheitől megszabadított bringával igazán élveztem a cirka kétórás utat, ami hangulatában közel állt egy kellemes Balaton-parti tekeréshez. A két tó kerülete egyébként majdnem meg is egyezik.

Genfet bringázva néztem meg, ami felettébb kellemes dolog, az érdektelen szakaszokon átsuhanva, az érdekeseken lassan gurulva vagy megállva 3 óra alatt megnéztem a város minden arra érdemes részét. Ha Lausanne az Olimpia fővárosa, akkor Genf a nemzetközi szervezeteké. UN, WHO, UNESCO, WPO, WTC, és a többi egymás hegyén-hátán. Emellett egy szép óváros és a híres vízoszlop is itt található, ami egy Eiffel torony nagyságú emlékmű vízből. Szerintem zseniális. Ráadásul mivel épp másnap rajtolt onnan a Triatlon Európa Bajnokság mezőnye, így tele volt a város bringával vagy futva átmozgató versenyzővel. Szóval volt nagy köszöngetés, ami a svájci országúti kerékpárosoknál is jellemző biccentésként jelent meg.

Délután 5-re vissza is értem, hogy aztán rögtön indulhassunk is az Athletissima nevű stadionba, ahova sikerült a világ elit atlétáit összehívnia a Diamond League sorozat szervezőinek egy látványos viadalra. Bolt sajnos végül lemondta a "szereplést", de ott volt Mo Farrah 5000-en és Rudisha 800-on, hogy csak a hiányos ismereteimben szereplő neveket említsem. Új világcsúcs született a szemünk előtt női magasugrásban, ami azért elég hoppá. Örült a "kislány" rendesen. A program a pálya közepéről fellőtt hosszú és látványos tűzijátékkal ért véget, és néhány perc alatt le is suhantunk a partmenti koleszba a nagy keservvel megmászott hegyről.

Másnap újra pihenőnapot iktattam be, aminek a jelentős részét a hűvös tóparton üldögélve töltöttem, illetve egy második bringaboltos tanácsára sikerült egy kis smirglivel addig formálni a bowdenfejet, míg be nem lükkent a helyére, elérhetővé téve mind a 10 fokozatot. Ennek örömére feltekertem a város legmagasabb pontját képező Sauvabelinre, és ott megmásztam a félrevezető módon Chocolatiernek nevezett kilátót, ahol nem találtam semmiféle csokoládét. Este még körbenéztünk a napok óta tartó városi fesztivál helyszínein, de nem igazán sikerült érdekes dologra lelnünk, úgyhogy csak eltöltöttünk egy laza estét a katedrálisnál Kata egyik matematikus haverjának társaságában.

Pénteken 8 körül indultunk útnak mindketten. Kata kirándulni ment az Alpokba, én Montreux felé kezdtem el tekerni. Aznapra elég húzós táv volt betervezve, mert át szerettem volna jutni az Olaszországba vezető hágón és legurulni a Lago di maggiore-i kempingekig, ami 250km-t jelentett 3300m szinttel, szóval abszolút bizonytalan volt a dolog, de végülis szinte bárhol megállhattam aludni, ha úgy alakul, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával pörgettem végig lazán az első órát.

A Genfi tó magam mögött hagyása után a várakozásaimmal ellentétben az út nem kezdett el emelkedni, hanem egy hatalmas hegyek által szegélyezett szépséges völgybe vitt, ahol a kellemes hátszéllel igen jó tempóban tudtam haladni. Meg sem álltam 100km-ig, amit dél körül értem el. Itt már úgy számoltam, hogy hamarosan meg kell majd küzdenem a 2000 méteres hágóval, úgyhogy feltöltöttem magam minden jóval és pihentem eleget.

A következő szakasz azonban továbbra sem akart emelkedni, alig 600 méteren voltam mikor elértem a térkép alapján a hágó tetejének vélt Briget, ahol az irányt sem nagyon találtam. Olaszországba vezetett egy alagút és egy autópálya, de az országutat nem találtam. Egy kis kérdezősködéssel sikerült eloszlatnom a homályt. Mikor a németül beszélő svájci megértette, hogy át akarok tekerni a hágón, szélesen gesztikulálva mutatta, hogy itt jobbra, ott balra, aztán zümm-zümm, pedalieren jó sokat – mutatott felfelé. Akkor még mosolyogtam a dolgon.

Hát, nem volt mindennapi kihívás. Az országút azonnal 7%-os emelkedőbe vágta magát és ki se jött belőle 25km-en át. Ismét elviselhetetlenné vált a hőség és én 10km/óra körüli "sebességgel" cammogtam felfelé, már amikor épp nem a vérnyomásomat kerestem egy parkoló talaján. Szerencsére azért itt is voltak kedves emberek, egy olasz kis robogós papa mutatott egy kis hegyi utat, ami az új úttal párhuzamosan vitt egy kevésbé forgalmas régi szerpentinen. Csak azt felejtette el mondani, hogy az úton épp csatornáznak a teljes útpálya felbontásával, így a bringám hátamra kapásával tudtam csak átvergődni a frissen ásott földhalmokon, hogy aztán pucoljak vissza az országútra, mint a veszett. Az országúti kerékpár országútra való, ezt úgy látszik, nem tudom elégszer megtanulni.

Egy ponton már olyan fáradt voltam, hogy jobb híján az út egy árnyékos szakaszán a szalagkorlát külső oldalán lévő betonpárkányra feküdtem a bringát a korlátnak támasztva és hosszan próbáltam új erőt nyerni. De végül a fejemtől alig egy méterre elhúzó autók és kamionok meggyőztek arról, hogy nem ez lesz a megfelelő éjszakai szálláshely, és továbbmentem a hágó felé. Itt már tényleg el voltam fáradva, pihenhettem akármennyit, a 10. nyeregben töltött óra felé ez már nem segít sokat. Figyeltem a magasságmérőt és pedáloztam tovább. A hágót szerencsére már messziről látni lehetett, így az utolsó néhány kilométert már kicsit jobb hangulatban tehettem meg.

Hosszan tervezgettem, hogy mivel fogom megjutalmazni magam, ha felérek. A lista a fagylalttól, a spagettin át a liter tejig sok mindent tartalmazott  de odafent csak szép kilátást és néhány drága éttermet találtam. Azért egy kis elégedett fényképezgetésre így is volt idő, mielőtt elindultam volna a lefelé. Délután 6 óra volt és innen már csak gurulnom kellett, számításaim szerint kb. 30km-t Domodossoláig, ami már közel volt a tóhoz.

A lejtő brutális volt. Pillanatok alatt 60 fölé gyorsultam, ha nem keltettem nagy légellenállást a nyeregből kiállva, egy egyenesebb szakaszon pedig 88km/óráig sikerült gyorsulni, mielőtt fékeznem kellett volna. Soha még hasonló sebességgel sem mentem. A szél kis híján lefújta a fejem, fáztam és fájt a kezem a kormány szorításától, de fantasztikus volt ez a kontraszt a hőségben való kaptatás után. Aztán kicsit lazábbra vettem a dolgot. A szemüveglencsét víztisztára cseréltem, hogy jobban lássam a már árnyékos tájat és kényelmes tempóban folytattam az ereszkedést a svájciaknál jóval gyatrább minőségű olasz országúton. Domodossola végül egy kicsit messzebb volt, úgy egy óra múlva értem oda azzal az eltökélt szándékkal, hogy akár van tó, akár nincs, én itt megalszom. De előtte betértem egy még nyitvatartó supermarketbe, ahol kólát és fagyit, illetve estére gyümölcsöt és szendvicset vettem.

Miközben a parkolóban ezt fogyasztottam, megkérdeztem egy biztonsági őrt, hogy hol találok egy kempinget. Itt felhasználhattam harmatos, de szerteágazó nyelvtudásom utolsó darabját is, mivel a német-francia Svájc után itt olaszul érdeklődtem. Az angolul kb. az esetek felében működött csak.

A kiábrándító választ így is jól értettem, Domodossolában nem volt kemping, a 30km-re lévő Lago di Maggiore-t ajánlotta az úr a figyelmembe, én pedig nem túl őszinte mosollyal megköszöntem a segítségét.

Este 8 felé járt, a nap már a hegyek tetején ült és én 12 órája voltam úton, de nem volt mese, fel kellett ülni és menni tovább. Lassan telt az idő és gyakran meg kellett kérdeznem az irányt, hiába kellett volna elvileg csak Milánó felé tartanom. Az utak olyan magyarosak voltak, a falvak is kicsit lepukkantak Svájchoz képest, az olaszok kedvessége és közvetlensége viszont kárpótolt mindenért. Ahogy odagurultam valakihez máris szólt a harsány "ciao" és már mutatta is az utat "per Milano". Az országúti kerékpárnak egyébként is nagy hagyománya van olaszban és a biciklistákat ennek megfelelően rokonszenvvel kezelik.

Kilenc felé, még épp világosban elértem egy kis tóparti kempinget, mint utóbb kiderült ez a Lago di Maggiore-től pár kilométerre fekvő kisebb tó volt, de ez akkor abszolút nem érdekelt. Sikerült lealkudnom az árat 15 euróra, és vettem egy liter tejet is, aztán bedobtam magam a kellemes vizű tóba. Némi pancsolás után zuhanyoztam egyet és egy merész gondolattal benyomtam egy fél sárgadinnyét a liter tejjel, aztán pár üzenetváltás az ingyenes WiFi-n és már aludtam is.

Másnap lustán keltem fel. Milánó kevesebb, mint 100km-re volt és a vonatom csak este 9-kor indult, úgyhogy nem siettem sehova. Azért így is sikerült 9 előtt elindulnom, és hamarosan a Lago di Maggiore partján tekertem laza tempóban. Azt tudtam, hogy olaszban sokan országútiznak, de én ennyi bringást utoljára csak versenyen láttam. Egymás után jöttek szembe a kisebb-nagyobb bolyok, a korosztály a tizenévestől a hatvanasokig tartott. Fantasztikus élmény volt. A tó végénél, úgy másfél óra tekerés után megálltam egy strandon fagyizni. Még mindig dög meleg volt, az olasz fagyi pedig még mindig párját ritkította.

A Milánó felé vezető maradék út hosszú volt és sivár, gyakran eltévedtem, mert a táblák újra és újra rávezettek volna az autópályára, amit különböző országutakon kacskaringózva tudtam csak elkerülni. Egyedül akkor éreztem jól magam, mikor sikerült rákapaszkodnom egy-egy mellettem elhúzó országútis csapatra és ilyenkor 35-ös tempóval hasítottunk Milánó felé. Friss vizet is csak nehezen találtam, de egy idő után már nem is kerestem, csak meg akartam érkezni.

A város maga elég különös, mert nincs semmilyen vízpartja, így a megszokott városszerkezet sem érvényes. Ezért elég sokat bolyongtam a külvárosban, mire egy hotelben szerzett térkép segítségével végre megtaláltam a központot. Délután fél 2 volt, sziesztaidő. A boltok nagy része és az éttermek is bezártak a nagy melegben, úgyhogy én is elvonultam egy parkba egy még nyitvatartó boltban vásárolt szilvával és sziesztáztam egyet.

Délután aztán megnéztem az építészetéről híres belvárost, ettem egy fenséges pizzát és ittam egy eszpresszót. Ez a kettő kötelező elem minden olasz látogatásomkor. A felszolgálók kérdeztek a bringáról, ami egyébként egy olasz Willier Triestina, és az útról, amit az egyikük "la madre di bicicletta" (valami olyasmi, hogy a biciklizés öregannya) felkiáltással konstatált. 800km 7000m szinttel tényleg nem szégyellendő teljesítmény, de mikor az egyikük azt kérdezte, hogy Tour de France, akkor biztosítottam róla, hogy én ahhoz nagyon "piccolo" (kicsike) vagyok.

A lényeg, hogy magamhoz képest komoly teljesítményt vittem véghez, ami másnak talán könnyebben ment volna, vagy épphogy sosem vállalkozna ekkora útra, de épp ez a jó az országúti túrában, hogy az ember szabadon választhatja meg a neki tetsző nehézséget. Megnéztem egy kétségtelenül gyönyörű és meglehetősen drága országot és egy valódi gondtalan egyhetes nyaralásban volt részem. A vonat lassan befut Bécsbe. Már most vagy egy félórát késett, jó eséllyel lekésem a csatlakozást is és jól elkésem a munkából is, de majd bepótolom. Közben pedig már ott motoszkál a fejemben egy augusztusi túra terve, amit majd az akkori fizuból finanszírozok meg. Az ilyen élmények tényleg felbecsülhetetlen értékek, de szerencsére még magyar viszonylatban is megfizethetőek.

képek (Geréb Gábor): https://drive.google.com/folderview?id=0B5q8gTn5zXv6fjB6X2JNdGdlalAyaEFaTEMzaERFLTRSQmlLaVl3S1hhbEpHbEJpRzRpcUU&usp=sharing

Mozart Requiemét hallgatva tekert lila peugeot-ján a budai rakparton. Szép este volt, a tavasz első próbálkozása, így, sötétedés után. A Lánchíd kivilágítva ült magyarosan, mégis méltóságteljesen a széles folyóban, mögötte a Parlament látszott ki itt-ott a pillérek közt. Egy alacsony ülésű bmx jött szembe, a srác kezével rappelt a számra, ami most csak neki szólt. Elhaladtak egymás mellett, ki-ki a saját sávjában.

Beleszagolt a tiszta levegőbe. A távolról mintha egy kis benzinszagot hozott volna a szél és neki eszébe jutottak a forradalom előtti idők. Valamivel több, mint ötven évvel ezelőtt is errefelé tekert, lila peugeot-ján, s a Requiemet hallgatta. Azóta sok víz lefolyt a Dunán.

Húsz évvel azelőtt még viszonylag sok volt az autó. A gyalogosok közt cikáztak vagy haladtak komótosan. Néha satuféket nyomtak egy ábrándozó, fényképező pár andalgása előtt, hogy aztán újra gyorsíthassanak a szűk autóutakon, amit megosztottak a gyalogosokkal, akiket ők csak gyalog kakukknak becéztek. Az utakra csak néha mertek felmenni, féltek a biciklisektől, akik igen agresszívak voltak, mikor meglátták őket. Nem szerették, hogy az orruk alá pöfögik a szénmonoxiddal dúsított gyilkos levegőt. Többnyire igyekeztek meghúzni magukat, de persze nem kerülhették el a haragos pillantásokat meg a dudaszót, rosszabb esetben a feléjük szálló káromkodásokat.

A biciklisek egy része nem nagyon bánta az elektromos autókat, bár azok is nagyon sok helyet foglaltak és rendszerint lassúak voltak, nem városba valók. Mások egyszerűen előítéletet tápláltak minden négykerekű iránt és rájuk húzták a kormányt, vagy csak nem vették észre őket és jelzés nélkül kanyarodtak be eléjük. De a kocsiknak néha mégis muszáj volt kimenniük az utakra, vagy, mert elfogyott alóluk a nekik kijelölt sáv vagy annyira rossz minőségű volt az aszfalt, hogy az tengelytöréssel fenyegetett.

A békésebb bicajosok megfértek az autók mellett, ha épp nem siettek sehova, még be is álltak mögéjük, habár úgy nem sok látszott a szembejövő forgalomból, ami kissé balesetveszélyes volt. Ilyenkor sokan összegyűltek, mert az autó mindkét sávot elfoglalta és előzni ugye nem volt egyszerű. Úgy általában azért kicsit mindenki szánakozva nézett a volán mögött ülőkre, amiért nem tudnak önerőből haladni. A rosszindulatú kerékpárosok azt rebesgették, hogy az autósok lusták, amiből aztán nagy viták alakultak.

De manapság már ilyesmik nincsenek. Akiknek az egészségi állapota nem engedi meg, hogy biciklizzen, azok most elektromos tetraciklin róják az utakat vagy riksát fognak. Néhányan, főleg az idősebbek, nosztalgiával emlékeznek azokra az időkre, amikor még az autósok hitték magukénak az utakat. Az idő sok mindent megszépít, és sokan elfelejtik, hogy milyen is volt, mikor az utcára nem szívesen ült ki az ember vacsorázni, mikor a város szűkös volt az embereknek, mert azok fejenként öt-hat négyzetmétert elfoglaltak belőle utazás közben, na meg persze, mikor még a férfiak és nők körében hétvégi kikapcsolódásnak, sőt teljesítménynek számított mozogni.

Az idő sok mindent megszépít, ugyanakkor igen mélyre vési be a régi sérelmeket. Nagyapák szitkozódva mesélik az unokáiknak, mikor egy figyelmetlen és nemtörődöm sofőr az akkoriban még keskeny bicikliúton parkolt és a biciklisek versenyeket szerveztek, hogy ki üt le több tükröt az ilyen járgányokról, vagy mikor egy index nélkül kanyarodó autón átrepültek és még a vezető nem értette, hogy miért vannak úgy oda. Voltak ilyen történetek is. Meg olyanok is, amiben a biciklisek voltak szabálytalanok és ezzel az autósok ingerültségét váltották ki. Ami azt illeti, az autósok elég sok mindentől ingerültek lettek.

A lila peugeot tulajdonosa ennél a pontnál elmosolyodott. Emlékezett, hogy mikor talán húsz éves lehetett, legkedvesebb szórakozása a dugóban álló autók közt való cikázás volt. Élvezte, hogy gyors lehet. Élvezte, hogy reggel a hűvös levegő az arcát csípi és izmai bemelegednek a hosszú éjszaka után. Szerette télen kimelegedve nézni, ahogy a buszra váró utasok dideregnek, és még őt féltik, hogy mennyire fázhat.

Furcsa, kifordult világ volt az akkoriban.