Mikor legutóbb, a bergeni túra végére azt írtam: folytatása következik, akkor úgy is gondoltam, hogy megírom a folytatást. De aztán nem tettem meg. Pedig lett volna benne álláskeresés, Costától horrorfilmig, beszédes nénitől filmbe illőn elhagyatott zárt ajtóig, népligeti putritól az origo központjáig. De aztán nem lett. Lett volna benne kutatás, újságírás és evolúcióbiológia. Talán bioinformatika jegyzet is lett volna benne. És tea. Az biztos, hogy lett volna benne.
Lett volna benne válság, hogy nem találom az életem, hogy nem találom a lelkem, a helyem, saját magam. Aztán az is kimaradt, hogy minden helyreállt. Talán minden. Van stabil helyem, egy, kettő, három, négy, számolatlan. Talán épp ezért instabil mégis minden.
Nem könnyű huszonegy évesnek lenni. Már húsznak se volt könnyű. Egyértelműen könnyebb volt, mint 14-nek vagy mint 18-nak, az igaz, de nem kerülhet az ember mindig középiskolába, másik városba, vagy lehetetlen kapcsolatokba. Szóval a körülményekhez képest még így is elég nehéz. Pimaszul szabad vagyok pimaszul fiatalon.
Igazából leégtem. Aztán pénz kellett. És ezért körül kellett néznem, hogy milyen felnőttnek lenni, szakképzetlen fiatalnak a piacon. Leginkább kihasználják az embert, vagy ha esetleg nem is, akkor se valószínű, hogy azt fogja csinálni, amihez ért vagy amit szeret. Szóval visszamenekültem az egyetemre és elkezdtem azt, amiből hiány volt és még fizetnek is érte: újságírni a kari lapba.
Írni nem esik nehezemre, talán épp ezért nem is gondoltam volna, hogy értékes. Néha szeretném, hogy valaki felfedezzen és akkor onnantól lehetnék regényíró. Meg futó.
De igazából nincs ötletem regényre. Talán türelmem sincs. Az újságírás jobb. Voltam már konferenciákon, építészeti könyvbemutatón, tehetségdíj-átadón és egy csomó olyan helyen, ami vagy kutatói mikrokörnyezet vagy nagyon is benne van az életben. Érdekes. Nem akartam benne lenni a komoly dolgokban, de elkerülni se tudom őket, így hát megfigyelőként leírom.
Aztán véletlenül összeakadtam az Élet és Tudomány főszerkesztőjével és azóta nem tudom eldönteni, hogy náluk is hiány van-e tudósítóból, hogy olyan lelkesen felvett, vagy csak tényleg tudok írni. Bár tudósítani nem nehéz. Elméletileg valakinek nehéz. Valószínűleg nem hátrány, hogy a legtöbb dolog izgalmas számomra.
Aztán most megpróbálkoztam az origo-val. Az első két körön már túljutottam, várom a harmadikról, a döntőről a választ. Ez az a pont, amikor már túl sokat írok. Szeretem csinálni, de ma csak azért tudtam leülni, mert tegnap este is még elküldtem két, 5-5 ezer karakteres anyagot. És nem mentem be labormegbeszélésre, mert nem sikerült felkelnem.
A labor is egy érdekes dolog. Valamiért, talán megszokásból jelentkeztem. Meg kicsit azért is, hogy felrázzon a semmittevésből és adjon valamit, amiért lelkesedem. Azt hiszem Lausanne-ba is ilyen megfontolásokból megyek. Ja, meg, mert felvettek. Szóval a labor, amiben most időm nagy részét töltöm, az az MTA TTK Enzimológián van, Welker Ervin vezeti és nagyon fiatalos, nagyon laza. A Crispr/Cas9 rendszerrel foglalkoznak, aminek köze van a gyógyászathoz is, kicsit mérnökösködés is, kicsit alkotás is. Elvárják tőlem, hogy gondolkodjak, egyedül oldjak meg problémákat és ez jó. A pipettázás önmagában kevés lenne. És nincs feszültség, legalábbis nem lehet folyamatosan érezni a levegőben.
Szóval lazulok. Részben. Lett egy kedves kis albérletünk a Szív utcában, Gáborral lakjuk, én állom a kaját, szóval azt esszük, amit én szeretnék. Mert ha az ember lánya sportoló akar lenni, akkor erre is oda kell figyelni.
És én futó akarok lenni. Elég jó ezt így leírni, nagyjából harmadjára. Érzem, hogy eszméletlen sokat fejlődtem és fogok még fejlődni, de azt is érzem, hogy mostantól már épp ezért nem vehetem félvállról az edzéseket. Nemhogy az edzéseket, a versenyeket, de a két edzés közti 12-24 órákat sem. Az evéseket, az alvásokat, a szórakozásokat, a munkát. Nincs kötött munkaidőm, teljesen szabad vagyok, ezért nagyon valószínű, hogy túlvállalom magam. Szórakozni meg többet kéne, mert bele fogok itt fásulni az életbe. Fura, hogy ezzel küzdök.
Tegnap versenyeztem. El vagyok kenődve egy kicsit. Úgy volt, hogy Simona lesz az ellenfelem. Nagyon jó futó, de egyszer már megvertem és felbátorodtam, hogy talán megint sikerülni fog. Aztán a melegítés közben szembe futott Kálovics Anikó is. Na, mondom, dobogó lesz itt, nem győzelem.
Aztán 37:15-ös eredményemmel az se lett. Az első km 3:31. A második 7:00, a harmadik 10:31, a negyedik 14:11, az ötödik 17:40 körül. Eddig hátszél, rakpart. Öt előtt valamivel beszúrt az oldalam és kissé lemaradtam arról a bolyról, amiben addig aktív tag voltam. Ez a boly néhány fiút, köztük Bencét, azon kívül Simonát és Anikót tartalmazta. Mögöttem volt még egy férfi, aki egy darabig vezetett az női élbolyban. Az ötödik km után fordító, aztán emelkedő. Itt láttam, hogy nincs messze tőlem a negyedik, se az öt-hat. A negyedik volt Mezei Zita, aztán megosztva Moczó Zsani és Varró Kata. Az emelkedőn én szúró oldallal kicsit lassultam, mire a mögöttem lévő férfi utolért és mondta, hogy menjek vele. Mentem. Az emelkedő tetején ismét elé kerültem és összerendeztem a mozgásom. Közeledtem egy másik leszakadt férfihoz. Őt is megelőztem a kanyargó utcákon. Aztán Kálovics és egy férfi maradt előttem, látható távolságba és a távolság csökkent. Nagyjából 7 km-nél járhattunk. Aztán egy balkanyar és a szembeszéllel együtt jött a gondolat: dobogó. Talán szorongtam miatta. De ez volt az, amikor éreztem, hogy valami megdobban a szívemben, úgy, ahogy már nem először és amit már nem lehet menteni.
Évek óta érzem, hol gyakrabban, hol ritkábban (ősz eleje óta talán kétszer) futás közben, vagy csak az ágyon ülve, ha hirtelen izgatott leszek, hogy egy pillanat alatt nagyon felgyorsul a szívverésem, amitől minden energia elszáll a végtagjaimból. Aztán ha megállok, megnyugtatom magam, utána minden visszaáll a normális rendbe egy pillanat alatt. Csak meg kell várni azt a pillanatot. A kardiológus nem talált szervi elváltozást.
Míg vártam, elment mellettem Zita, néhány külföldi érdeklődött, hogy élek-e még és megállt Dani Áron is. Azóta is rejtély, hogy hogy került mögém. De ha már megállt, akkor megvárta, hogy helyrejöjjek és azóta se tudok elég hálás lenni neki, hogy megpróbált felhúzni a harmadikra. Igazán nem kellett volna sok.
A célban senki sem csodálkozott, hogy lemaradtam a dobogóról. Az időm nem lett rossz, nem sokon múlt, az elejét biztos elfutottam, de nem! Ilyen könnyen nagyon ritkán mennek a lábaim, és minden adott volt! De valami, valószínűleg ott, a fejemben nem akarja a tutit.
Hezitálok, hogy pszichológushoz vagy meditálni menjek-e. Az utóbbi szignifikánsan olcsóbb.
Hát ez van.
Igazából annyira nem éreztem, hogy akarnám a versenyt, egészen a melegítésig. Előtte csak iszonyatosan örültem, hogy jókor érkeztem és láthattam, ahogy Laci megcsinálja az 1:23-as félmaratonját. A többiek is remekül futottak, de valamiért én ennek örültem nagyon. Talán, mert azért még mindig úgy érzem, hogy mi vagyunk a mag, amelyik elkezdte az „újkori” amatőr hosszútávfutást a BEACon belül és azóta már csak gyűlnek körénk az emberek. Talán, mert tudom, hogy ez egy hatalmas teljesítmény, egy olyan lélektani határ, aminek a meglépésére éveket kell várni, de megéri. Lehet, hogy egyik sem, csak egyszerűen a barátom. Mindenesetre örülök és gratulálok!
Berlin után azt éreztem, hogy megtettem mindent, amit idén tehettem. Azóta elég nehéz volt versenyezni, meg edzeni is. Tegnap elcsesztem egy futást. Már alig várom, hogy újra mehessek, ugyanilyen bátran nekikezdve (és befejezve) egy 10 km-t! Meg akarom mutatni, hogy meg tudom csinálni! Mert meg tudom csinálni.
