csíkosfejű nádiposzáta

Az utolsó rész következik bergeni élményeinkről, melyben végre megszáradunk. Az előző részek tartalmából: megérkeztünk Bergenbe, ahol Gábor dolgozott. Aztán elkezdtünk felfelé mászni a Floyenre, ami során eláztunk. Hóban sátraztunk, majd másnap továbbindultunk és megkerültük a városi víztározót. Ez alatt még jobban eláztunk. A harmadik részben egy sikertelen sátrazási kísérlet után a városban leltünk menedékre, nagyjából hajnali fél 4 felé.

Nem tudom, miért van averziónk a városnézéstől. Eljöttünk Bergenbe, egy kedves norvég kisvárosba, ami mellesleg Norvégiában, lakosságát tekintve, a második legnagyobb település, a fjordok kapuja, időtlen idők óta kikötőváros, kedves kis központtal, halpiaccal, városházával, valami fura önsanyargató logika mentén viszonylag sok szökőkúttal és tavacskával, szóval eljöttünk ide és három órát se szánva a városra, rögtön bevettük magunkat a hegyekbe. Aztán majdnem lefújt minket a hegyről a szél. Aztán majdnem megettek a macik –szerintem. Aztán megáztunk, ahogy csak meg lehet ázni. Aztán elfáradtunk, tocsogtunk a hóban, vízben, sárban, latyakban, mohában, míg végül lemenekültünk a civilizációba, hogy estére újra visszamászhassunk a természet ölébe, amely olyan nedvesen fogadott minket, hogy kénytelenek voltunk teljesen megtörve mégis visszasomfordálni a városba.

És keserűen mégis elindultunk várost nézni. Eltöltöttünk egy igazán békés, nyugodt, mondhatni kellemes napot, felfedeztünk szép épületeket, híres helyeket, immár biztonságból és száraz melegből néztük a lezúgó vízeséseket. Sütit is ettünk.

Ott hagytam legutóbb abba, hogy épp a vasútállomáson pakoltunk össze és magunkra vettük a megmaradt kevéske száraz ruhánkat. Nekem csomagom sem volt. A táskáink is teljesen eláztak, egy kis szatyorral indultunk hát neki a városnak, amiben némi víz, müzli szelet és egy szomorú sorsú alma volt.

Először a város tök másik végébe mentünk el, ahonnan kilátás nyílik a tenger felé. Leginkább a szokásos vizet és körben a dombokat, hegyeket láttuk, de azért szép volt. És szeles. És sötét. És hideg. Ja meg persze esett is. És fájt a lábam.

Már odafelé nézegettünk helyeket, ahova be lehet ülni és megenni egy sütit, de vasárnap lévén elég kevés hely volt nyitva, azok többsége is szálloda, ahol vendégek költötték el a reggelijüket, és, vagy nagyon drága helynek tűnt. Egy kirakatnál megálltam. Halakat ábrázolt egy nagy poszter. Tetszett. De Gábornak már teljesen átázott a cipője és sürgette, hogy menjünk tovább.

Végül a Deli De Luca másodjára is „megmentett” minket. Ez volt az a 7-eleven hangulatú hely, amitől a wifit nyertem reggel. Ezúttal sült csirkét, tavaszi tekercset, répatortát, brownie-t és teát kaptunk tőle (inkább nem részletezem, hogy mennyiért). Meg meleget. Annyira jól esett, hogy amint megettük, azonnal elnyomott minket ott helyben az álom.

Fél óra múlva keltünk, talán arra, hogy feljött valamiért az emeletre a pultos lány, ahova bekucorodtunk. Talán érezhettük volna cikinek is. Talán Gábor annak is érezte. De annyira jól esett az a kis idő! Felfrissített annyira, hogy visszahúztuk a cipőnket és továbbálltunk.

Gábort érdekelték a színes házak, én furcsálltam, hogy még nem volt ott, hiszen nem először van Bergenben és minden képeslapról a színes házak néznek vissza, illetve ha legooglizod, hogy „Bergen”, biztos, hogy ezeket fogod találni. Elsétáltunk tehát arrafelé. A kis sikátorok egyikén belépve kötélkészítőt találtunk, ahol 20 e huf volt egy nagyobb csomó, de tök érdekes mesterségnek tűnt. A szűkös út, jobbra-balra dőlt fa falak között vezetett, nem túl hosszan, mígnem kiért egy nyitottabb térre. Feltehetően az összes ház közötti út egy közös térbe vezetett. Itt volt egy faragott hal. És sok turista. Épp nem esett.

Mikor továbbhaladtunk az egyetlen térképünk alapján kinézett halmúzeum felé, egy ponton láttuk, hogy a sok réteg felhő feloszlott és egy zsebkendőnyi helyen kilátszik az ég. Mi több, a hegyek felé is ritkult a felhőzet és alig egy-két rétegen át sütött a nap, hogy halványan kivehető volt a sziluettje. Ez mosolyt csalt az arcunkra: végre nem csak szórt fénnyel találkoztunk!

In memoriam térkép. Ez már fél éven belül a második volt, amit kölcsönkaptunk, de nem tudtunk visszaadni. Utolsó nap reggelén realizáltuk, hogy az elméletileg vízhatlan térképtartó is felmondta a szolgálatot, benne a túratérképeken összefolyt a tinta. A táskám egyik zsebében lévő várostérkép pedig kinyithatatlanná vált, így nagyjából lecsekkoltuk az irányt és szomorú szívvel elbúcsúztunk tőle.

Csacsogva meneteltünk. Vagyishát Gábor magyarázott én pedig időnként belekérdeztem. Amundsen és Scott déli sarki expedíciója volt a téma. A kellemes, szemerkélő esőben mindketten átlényegültünk sarkvidéki felfedezőkké, róttuk a havas síkságot, ahol semmit sem lehetett látni. A kutyák előtt sífutónak kellett mennie, hogy ne féljenek a fehér semmitől, amiben a sífutó se tudta tartani az egyenest. Hogy ezért veszekedett vele az, aki az iránytűnél ült. Hogy a megtett távolságot egy kerékkel mérték, hogy Scott lovakat vitt és a viktoriánus szellemiség jegyében a vesztébe rohant. Hogy a paraffin mennyire komolyan párolog és hogy az étel elsősorban zsírba fagyott gabona-müzli volt.

És miközben mentünk a norvégiai hideg-angol időjárásban, szimpátiát éreztünk a norvég Amundsennel, aki ugyan elsőként érte el a sarkot és még túl is élte, de az angol Scotté volt a dicsőség, aki másodjára járt a sarkon, Amundsen elsőbbségét felfedezve, nem hogy saját maga nem tért vissza, még emberei sem. Jobb volt a reklámja. Ő volt a hős. Aki nem bízott a kutyákban, így emberek húzták a rettenet nehéz csomagjaikat. Aki lovakat vitt oda, ahol a lovak azonnal elhullottak. Aki a sarktámadáshoz nem vitt elég táplálékot, pláne hogy utólag találta ki, hogy még egy embert visz. Hogy Amundsen csalónak volt kikiáltva, aki kiképzett sífutókat vitt. Aki északi népektől szerzett tapasztalat alapján vizet öntött a síléc aljára, ha tapadós volt a hó, hogy a víz ráfagyjon, és ne közvetlen a havon, hanem a jégen csússzon. Csak olyan emberekkel dolgozott, akik haza is akartak jutni, de lehetőleg nála képzetlenebbek voltak (ami az orvos esetében nem volt feltétlen előny). Nála nem érvényesült annyira mereven és gátlón a katonai hierarchia, de azért ő volt a főnök.

És hogy voltegy fiatal, szimpatikus, családos tiszt Scott csapatából, aki haza akart volna menni, de felkérték a sarktámadásra, amit el kellett fogadnia. Végül visszafelé jövet skorbuttal elindult a semmibe. Arra gondoltam, talán hazajutott. Talán talált egy új várost, talán azóta a sellőkkel él. Esetleg a jövőbe lépett és egy másik expedícióval újra megnézte a sarkot. Vagy befogadták a pingvinek és ő megtanulta a nyelvüket és azóta már tollai is nőttek. De biztos nem halt ilyen értelmetlen halált.

A skorbutnak is szenteltünk néhány mondatot, miközben elhaladtunk a kikötő mellett, tovább a „fiskenindustri” (kb. halgyár vagy halraktár, esetleg halipar) felé. Meg Scottnak, aki a saját felelőtlensége miatt éhezés után végelgyengülésben halt meg és két társának, akinek elfogyott a paraffinja, mert nem figyeltek arra, hogy jól le legyen zárva és elillant és így hiába rágcsálták a fagyott ételt, az nem volt elég és egy sátorban várták, hogy jöjjön a csoda. Sajnos biztos, hogy őket nem fogadták be a pingvinek. Talán megpróbálták, de sikertelenek voltak, mert valamivel később a sátrukban találtak rájuk a társaik.

Akit esetleg ez részletesebben érdekel, annak ajánlom a Scott és Amundsen c. könyvet. De én nem folytatom most, mert megérkeztünk a fiskenmuseumhoz (hal és halászati múzeum), ami időszakosan zárva volt.

Még a hegyen hallottuk többször a helikoptert. Aztán láttuk is, hogy hová száll le. Ide indultunk most, nem volt messze.

Sok minden ebből nem látszott, de a kikötőben voltunk és felfedeztük a rengeteg kagylót és hogy a víz olyan jegesen tiszta, hogy ahol a hajók és csónakok árnyékot vetettek a vízre, látni lehetett egészen le, az aljáig. Láttuk a régies házakat, olyanokat, mint korábban a színes házak voltak, s itt realizáltuk, hogy mennyire félelmetesen görbék. Gaudí vagy Hundertwasser valószínűleg ide álmodta magát miközben alkotott. Álmukban azért valószínűleg még kifejezettebbek voltak az ívek, így az ő házaiknál először nem csak egyfajta bizonytalanságot érzékel az ember, náluk tétovázás nélkül: minden görbe.

Aztán ott voltak a graffitik. Kidolgozott, szép graffitik voltak. Egy túrázó, aki előtt egy tábla a tér három dimenzióját mutatta, egy másik, egy falmázoló, aki egy vörös szívet fest át fehérre, mintha Alice csodaországában járnánk (emlékeztek ugye, a coeur /kőr/ kertészekre?).

Végül visszatértünk a színes házakhoz, amikről már tisztán láttuk, hogy komolyan görbék. Itt bementünk képeslapért. Válogattunk. Egyik szép napsütésben mutatta a kikötőt és persze a színes házakat, egy másik rénszarvasokat ábrázolt a mezőn (még jó, hogy nem vettem meg, azóta olvastam Murakami Haruki Birkakergető nagy kalandját), végül egy olyanra böktünk mindketten, ami szélben és szakadó esőben beburkolózva előre haladó embereket ábrázolt, természetesen a színes házak előtt. Meg egy hűtő mágnest is, természetesen a színes házakkal. A kedvencem itt egy kis házsor volt. Színes házak a színes házak kirakatában.

Megnéztük a főteret, a hegyeket, a színháztermet, majd jobb ötletünk nem révén elmásztunk a vasútállomásig, magunkra tettük a bűn nehéz csomagjainkat és átléptünk a szomszédos buszállomása, ahonnan a reptéri busz indult. A jegyet még korábban, valamelyik wifi-zónában megvettem. Talán a burgerkingben, talán a deli de lucaban.

Menet közben azzal búcsúztunk az Ulrikkentől, hogy még találkozunk, hogy majd egyszer jobban megismerjük egymást. Aztán megint elaludtam.

A reptéren ébredtünk, lekaptuk magunkat a buszról és a reptéren belül rögtön balra találtunk egy félreeső széksort. Ha továbbmegyünk, egy nagy térre jutunk, ahol a check-in volt meg a bag-drop. De ez minket nem érdekelt. Ettünk némi kenyeret, meg elfogyott a szalonna és a kolbász. Még reggelre volt egy kis Pick szalámi. Aztán Gábor kiment teát főzni, én kicsit tanulgatni próbáltam, de inkább csak ültem, elmerengtem, nézelődtem. Főleg és elsősorban fáradt voltam.

A bakancsomat már az első adandó alkalommal lecseréltem csizmára, de azt is az első adandó alkalommal levettem. Aztán aludtam. Aztán nézelődtem. Egy norvég család volt mellettem, jól szituált nő, három-négy éves fiába próbálta a hotdogot belekönyörögni, de az csak a kólát itta. A másik két gyereke már megette a sajátját és most körben randalírozott. Valszeg ezért nem aludtam épp ekkor. Az apuka megérkezett, az anyuka feladta a hotdog tukmálását, a megcsócsált, de a még legalább félig ép szendvicset kidobta mellém a kukába. Gábor épp megint kinn volt vizet forralni, zacskós levesnek. Igazán megkérdezhette volna, hogy kérem-e a hotdogját.

Ahogy közeledett az este, ritkult a zaj. Mellettünk volt a négy legnagyobb autó-kölcsönző kihelyezett irodája. Az utolsó gép éjfél körül érkezett, az előre megbeszélt szerződéssel rendelkező autókölcsönzők kinyitottak, amiknek már nem volt kuncsaftja, azok bezártak (egész este ezt csinálták), majd lassan innen is elfogyott az ember és a steril fényárban úszó folyosón Gábor kiterítette a derékalját a földre, én magam alá az enyémet. Gyorsan beláttuk, hogy a hálózsákunk és annak a betétje is nedves még, úgyhogy visszavettük a pulcsit és a nadrágot az alá-öltözetre és a kabátunkkal betakarózva nyomott el az álom, újra.

Napok óta nem aludtam annyira jót, mint ezúttal. Reggel persze nem elsőnek ébredtem. Hat óra volt, fel kellett adni a poggyászt, Gábornak még be kellett csekkolnia, és át kellett jutni a biztonsági ellenőrzésen. Hamar ment minden, úgyhogy még volt időnk reggelizni. Kirándulások során mindig én vagyok az éhesebb, így én kaptam most is meg a Pick szalámi végét és azt csócsálhattam hosszú, boldog perceken keresztül. Meg a szegény sorsú alma is ilyenforma létének végéhez ért. Volt egy sárgább meg egy pirosabb fele, a pirosabb volt az ütődöttebb. Vajon Hófehérke melyiket választotta volna?

A cityhopperen ugyan nem egymás mellé szólt a jegyünk, de az óránként ingázó járaton alig volt ember, így gond nélkül foglaltunk egymás mellett helyet. Beszélgettünk, míg a sötét reggeli órákban (negyed 9 körül járhatott) felszállt a gépünk.

Alattunk feltűntek a fjordok. Az igazi fjordok. A tetejük egyre fehérebb, az oldaluk egyre meredekebben szakad bele a vízbe, miközben lassan szűkülnek, míg végül már csak a hóval fedett szárazföld húzódott alattunk, akár a felhők.

Nem mentünk nagyon magasra, bámultunk kifelé és sokszor megígértük egymásnak, hogy egyszer visszajövünk ide sítúrázni. És hogy még februárban megyünk Szlovákiába kipróbálni magunk sítúrában, amíg nekem nem kezdődik a versenyidőszak. Ma már úgy néz ki, hogy a terv megvalósítása egy évet fog váratni magára. Helyette Gábor megtanul túra-vezetni és megyünk valami magashegységbe.

Rövid út volt, alig több, mint fél óra és már le is szálltunk Osloban. Majd aztán újra biztonsági ellenőrzés, a néni kiöntötte a palackunkból a vizet a mosdóban. Rövid várakozás, egy toblerone és két másik, norvég csoki, majd egy hosszúkörmű kicsit creepy fazon ismét a telefonomon mutatott jegy alapján engedett be a következő gépbe.

Gábor még sokszor mesélte otthon, hogy a stuardess pulóverben volt és szakállas stramm férfi volt. Egy igazi, kedves, konvenciókkal maximálisan szakító viking.

Nem tudtunk egymás mellé ülni, tele volt a gép. Én aludtam meg filmet néztem, mesét adtak megint, többet közt a Rabbit and Deer-t. Meg volt internet is. Sajnos eléggé kevés energia volt a telefonomban, de nem tudtam nem élni a lehetőséggel, hogy amikor Lengyelország északi partjai felett repültünk akkor ezt lefényképezzem és egyes csoportokkal ezt megosszam.

Aztán kicsit beszélgettem nővéremmel Németországból, nagybátyámmal Japánból és ha koncentrációval, illetve telepátiával el lehetne téríteni gépet, akkor a Fujit láttam volna magam előtt nem a Magas Tátrát.

Koszosan, fáradtan, boldogan szálltunk le, vártuk meg a csomagunkat, találkoztunk apummal, akivel nem sikerült túl sokat beszélni sajnos, mert hamar megérkezett Gábor apukája taxiként. Otthon nehezemre esett eldönteni, hogy éhesebb vagyok-e vagy hajat akarok-e mindenképp mosni, végül az győzött, hogy úgyis idő kellett az ebédnek hogy megfőjön. Sajtos tészta volt. Mennyei étel.

Nagyjából három napig hagytuk száradni a hálózsákjainkat. A sátrat először a fürdőszobában terítettük ki, mert csöpögött. Én újra elkezdtem tanulni, aminek egy sikeres szigorlat lett az eredménye és rengeteg ötlet, hogy mit kezdhetnék magammal ahelyett, hogy rendszertant magoljak elkövetkező életemben.

Folytatása következik.

Az első részben elkezdtük meghódítani Bergen csúcsait, a Fløyennel indulva. A városban főleg esett, itt főleg fújt a szél, de sajnos nem száradtunk meg. Aztán találkoztunk futókkal is, végül életünkben először hóban sátraztunk. A második részben folytattuk túránkat egy erős ereszkedéssel, hogy aztán megkerüljünk egy tavat és csuromra ázzunk a túloldalán az erdőben. Valahogy átverekedtük magunkat ezen a szakaszon is, s végül egy ház hátsókertjébe érkeztünk.

Nevetgélve mentünk a központ felé, bár elfáradtunk. A terv az volt, hogy egy kávézóban vagy plázában iszunk egy meleg teát és a mosdóban kicsit megszárítkozunk.

A teából forró csoki lett, a többi stimmelt. Pihengetés után még elmentünk internetért, ahol megoszthattam a közönséggel, hogy tetőtől talpig vizes vagyok. Ezen sajna nem sokat segített a kézszárító.

Már lement a nap, mikor elindultunk kifelé, az Ulrikken felé. Arra gondoltunk, hogy odabuszozunk, mégiscsak nagyobb mulatság hegyet mászni, mint várost, aztán elindulunk egy darabon, amíg járható az út, ott felállítjuk a sátrat, illetve Gábor mindenképp tüzet akart gyújtani a ponyva alatt. Én pedig éhes voltam, így leginkább a vacsorára gondoltam.

A buszt nem találtuk meg könnyen, Gábor fel alá rohangált, mert információ nem volt. Aztán megkérdezett egy nénit, aki bizonytalanul mondott egy busz számot. Aztán újabb rohangálás, ami a legkevésbé se esett jól, nehéz volt a táskám és fáradt voltam meg vizes és főleg kedvetlen. Végül mégis én találtam meg a buszállomást, mert én sokkal szívesebben kértem segítséget a járókelőktől.

A busz elvitt, mi mentünk egy darabon, mikor elkezdett zuhogni a hó. Érdekes látvány fejlámpával zuhogó hóesésben menni. A szemünk előtt elhúzó nagy, világítóan fehér foltok fátylán át minden olyan bizonytalan volt, olyan mesebeli, vagy álomszerű. Talán kicsit félelmetes is.

Az útról letérve találtunk egy viszonylag lapos helyet, ami nem olyan meglepő módon, nem volt messze egy kisebb pataktól, amin egy még kisebb vízesés volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy vizet vegyek onnan.

Miután felforrt a kajavíz és Gábor kifüggesztette a ponyvát, meg persze a sátrat is nagy nehezen felvertük, Gábor elkobozta a gázlángot és az addigra összegyűjtött fákat és mohát kezdte kiszárítani. A sátorállításnak még megítélek egy-két szót. Ahogy már említettem, a talaj lényegében szikladarabokból és az ezen helyet foglaló néhány tíz cm vastag mohából áll. Ami azt illeti, egyik sem igazán alkalmas arra, hogy egy sátort megtartson, vagy, hogy egyáltalán bele lehessen verni a cöveket. Szerencsére két szikla között néhol megmaradt annyi föld, ami már úgy-ahogy stabil. Ehhez kellett alkalmazkodni.

Míg Gábor tüzeskedett, én befeküdtem a sátorba, aminek az ajtaja szélirányban volt, így befújt a hó, amúgy az egész lejtett, így folyamatosan csúsztam lefelé. Illetve mindennek a tetejébe, valahogy a hálózsákom se tűnt melegnek, a feji részén határozottan nedves volt, a térdemnél pedig konstans hideget éreztem, akárhogy fordultam, de mikor megtapogattam, éreztem, hogy az aláöltözetem nem vizes. Végül a fejemre húztam a zsák száját, a bélést magam köré csavartam és próbáltam aludni. Majd bemelegszik.

Gábor füstösen és dühösen jött be. Tekintve hogy ezzel hideget és füstöt hozott a sátorba, plusz még aludni se hagyott az amúgy is kényelmetlen zsákban, ami folyton lefelé csúszott, ha megmozdultam, nem nagyon segítettem a hangulatán én sem. Csak odavágtam neki, hogy mégis mit képzelt, hogy tüzet akart gyújtani, minimum a Pangea óta esik itt az eső. Pedig ő éppen, hogy csak ki akarta szárítani a csurom vizes ruháinkat.

Ahogy elővette a hálózsákját, olyan szokatlant káromkodott, hogy én is kidugtam az orrom az enyémből.  Csurom vizes volt az is. A betét is.

Valamiért úgy gondolta, alkalmazza azt, amit egész nap csináltunk, belefekszik, felmelegíti és aztán meleg nedves lesz, abban meg már lehet aludni. Hiába mondtam, hogy rossz ötlet, menjünk le, csak kipróbálta. Aztán rájött, hogy nem lehet. Olyan, mint amikor az ember egy langyos vizű kádban ül. Nem hideg, de nem is elég meleg, egyszerűen kellemetlen, de nem lehet megmondani miért az. Befeküdt mellém, így mindketten félig kilógtunk a zsákból, nekem a könyököm támaszkodott a hideg vizes derékaljra. Kényelmetlen is volt, iszonyat kényelmetlen. Fáradtak voltak a lábaim, így kinyújtva minden pillanatban görccsel fenyegettek.

Gábor mégis visszamászott. Aztán újra mellém-alám jött. A filmek tévednek, földi halandó ilyenkor nem gondol a szexre. Ahogy a fentiekből tudjuk, bárhol el tudok aludni, akár egy félmeztelen pasi van alattam, akár vizes hálózsák felettem. Félálomból ébresztett azzal, hogy belátta, jobb, ha lemegyünk. Nem kellett sokat győzködni. Összekaptuk a cuccainkat, nem törődtünk azzal, hogy minden hideg és nedves, lebontottuk a sátrat és talán éjjeli negyed kettő lehetett, mikor elindultunk lefelé.

A terv az volt, hogy bemegyünk a belvárosba, hátha nyitva van a buszmegálló vagy a vasútállomás. Egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz nyitva, ezek sosincsenek nyitva éjszaka, akkor nem megy vonat, se busz, hajléktalanokat meg minek fűtsenek. Ebben a városban amúgy se nagyon volt hajléktalan. Csak mi.

A buszmegállóba érve láttuk, hogy a következő éjszakai járat 40 perc múlva jön. Addig én elbicegtem a kórházba, aminek a nevét a megálló viselte magán. Fájt az achillesem. Már a hideg nedves zsákban is éreztem, hogy a bokám környéke tiltakozik a hideg és a nedvesség ellen, meg úgy általában fáradt. A kórházban még az Ulrikkenre felfelé menet menedéket láttam. Nem volt sok kedvem már akkor sem sátrazni. Lefelé számomra ez tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak, de most még wc-re se tudtam elmenni benne, mert egyszerűen minden ajtaja zárva volt. A parkolóban legalább láttam, hogy a mentőautókat konnektorból töltik.

Nagy sokára jött a busz. Vettünk éjszakai jegyet, ami a szokásos 1500 forintos menetjegynél is egy ezressel drágább volt kettőnknek. Az is igaz, hogy ez egész éjjelre, a menetjegy általában pedig egy órára szól nappal. Hamar benn is voltunk a belvárosban, ahol éppen a szombat esti buli vége felé járt az idő. Leteszteltük, hogy a buszmegálló zárva. Leteszteltük, hogy a vasútállomás zárva. Szörnyen fájt az achillesem. Gábor meg sietett volna. Nem is értem, hova. Hajnali 3 volt, még bőven ráértünk. Megfagyni nem akartunk, de szerintem lassabban is megnézhettünk volna minden zugot, míg végül nagy nehezen, utolsó megoldásként a buszmegálló melletti ügyeletre mentünk.

Másfél napja még lazacot ettem a belváros kikötőjére tekintő ablak előtt.

Az éjjel során láttunk miniszoknyás lányokat, kiabáló fiúkat, fiatalokat minden korosztályból, a legutolsó divat szerinti sálban bizonytalanul lépegető matt részeg srácot, aki legalább egy magyar átlagfizetést kellett, hogy megigyon mire így kiütötte magát. A kórházi ügyeleten egy kedves, kialudt portás lány fogadott, aki mosolyogva, kifogástalan angolsággal mondta, hogy természetesen foglaljunk helyet és melegedjünk, amíg reggel nem lesz. Itt pedig láthattuk a buli végét. Főleg betört arcú fiatalok, véres kezek és néhány idős néni-bácsi, aki otthon esett el és még fel tudta hívni a mentőket, szóval ők voltak a társaságunk.

Én persze pillanatok alatt elaludtam, miután itt már tényleg elmentem pisilni egy nagyon kulturált, tágas wc-be, ahol volt meleg víz, szappan, wc papír. Ezt egy átlag magyar kollégium általában nem tudja biztosítani. Minden órában egyszer ébredtem fel, a részegen kiabáló és nevetgélő, harsány norvég fiatalok és a neonfény ellenére. Meleg volt, levehettem a bakancsom és Gáborról tudtam, hogy úgyis megvéd, de úgysincs mitől. Egy szót se értettünk persze abból, ami körülöttünk zajlott.

Gábor egy pillanatot nem aludt. Ő nem a maciktól és a hótól fél az erdőben, sokkal inkább az emberektől tart egy kórházban, szombat éjjel. Van, amiben különbözünk.

Már hatkor el akart indulni, hogy összekapjuk magunkat a vasútállomáson, és megszerezzük a szállodában hagyott száraz cuccainkat. Tekintve, hogy én még mindig erősen sántítottam, ő volt az, aki a szállodához ment, míg én a vasútállomáson tettem boldoggá magamat az ingyen nettel.

Az első vonatok, de talán a következő vonatok is a fjordok felé vagy Oslo felé mentek. Bergen, a fjordok kapuja. Talán ezért nem láttuk az igazi, mély fjordokat itt. Itt még csak kezdődnek. Most fogalmaztuk meg magunkban és egymásnak először, majd a visszafelé tartó repülőn, az ablakon kibámulva újra, hogy mi sítúrázni akarunk. Legjobban, leglelkesebben akkor szoktunk tervezni, mikor épp egy érdekes, kalandos túra végén járunk. Nem olyan meglepő. Aztán majd megvalósul, ami megvalósul.

A mosdó itt is csak fizetős volt és ezúttal nem volt akkora szerencsénk sem, mint a plázában, ahol frekventáltan nyílt az ajtó. Az euro számlámról ezúttal 200 norvég koronát vettem ki. A wifi forrását képező 7-eleven hangulatú helyen egy kedves lány felváltotta, majd a legkisebb mind megette. Akarom mondani, majdnem teljesen elfogyott mire hazaértünk. Ilyen ez a készpénz. Az a kevés apró, ami maradt most a családi valuta pénztárcából kivált saját valuta pénztárcám entrópiáját növeli.

Aztán Gábor visszaért és szortíroztuk a cuccokat: csurom vizes, nagyon nedves, kicsit ázott és többnyire száraz kategóriákat képeztünk. Volt még valamennyi kajánk: Wasa kenyér, szalonna, kolbász, Pick szalámi, Cerbona szelet. Ez szokott a túra-felhozatal lenni. Szénhidrát, fehérje és zsír. Meg néhány szomorú alma. Gábor mindig a skorbuttal példálózott. Röviden kalkuláltunk, néhány szelet kenyeret reggeliztünk és arra jutottunk, hogy hazáig ez nem fog kitartani, ebédre pedig városban nem éri meg az explorer’s kaját enni, mert annak is 2000 forint zacskója, szóval az ebéd valahol egy olcsó étteremben lesz. Délutánra már tudtuk, hogy olcsó étterem ugyanúgy nincs ebben az országban, mint olcsó szálloda. Csak a víz, az olcsó.

A cuccaink nagy részét bezártuk a vasútállomáson a csomagmegőrzőbe. Fölösleges lett volna magunkkal vinni. A bakancsaink teljesen átáztak, hiába tartottuk azokat a sátorban éjszakára, a levegő odabenn is párás volt. Gábornak nem maradt száraz zoknija, a váltócipője, egy nike free a legkevésbé sem alkalmas a nedvesség kívül tartására. Rajtam hosszúszárú csizma volt, de sejtettük, hogy az Ulrikken sem lesz száraz. Miért épp az lenne száraz? A kabátjaink és a polár pulcsijaink ujjai és kapucnijai vizesek voltak, a többi része csak hideg. Az aláöltözetünk a nedves hálózsáktól ázott el. A nadrágjaink bírták még legjobban. Legközelebb neoprénben jövünk.  És meghódítjuk az Ulrikkent, Bergen legmagasabb hegyét.

Folytatása következik.

Az előző részben megérkeztünk Bergenbe és másfél nap alatt beláttuk, hogy esik. Találkoztunk sok futóval, miközben a Fløyent igyekeztünk meghódítani, de valahogy nekik mintha ugyanaz könnyebben ment volna, pedig minél feljebb jutottunk, annál több volt a hó és a szél. Aztán végül egy sátrazóknak tiltott övezetben, egy behavazott tó mellett készítettünk magunknak kuckót. Épp sötétedés után vagyunk, tehát nagyjából délután öt és hajnali kilenc között járhat az idő.

Éjfél volt, mire ez a kellemetlen félálmom véget ért. Egészen pontosan azzal ért véget, hogy realizáltam, hogy a sátor háromszög alakja erősen módosult és a hideg-nedves oldala egyre közelít hozzám. Gábor nem nagyon aggódott volna emiatt, sőt, nem örült mikor levertem, mondván, hogy a hó szigetel, de jeleztem neki, hogy a hó akkor tartja benn a meleget igazán jól, ha épp nem terít be engem is. Végül rávettem, hogy kimenjen és meghúzza a külső vízzáró ponyvát, amíg én pisilek egyet.

Kiérve láttuk, hogy valóban elég komoly hómennyiség rakódott rá. Leporoltuk, a beásott cövekeket még távolabbra helyeztük és újra betemettük hóval, majd egy jóval tágasabb, de még mindig gombás tészta szagú sátorba végre nyugovóra térünk. Gábor is.

Reggel még sötét volt mikor az én nyughatatlan emberem felébredt. Az előző napi tea enyhén langyos maradt még a termoszban, de az is jobb, mint a jéghideg víz. Nehezen rávettem magam, hogy kibújjak a meleg zsákból és felvegyem a száraz, de hideg ruhadarabjaimat. Meglepően gyorsan átmelegedtek, legnagyobb örömömre. Még a hideg-nedves bakancs is könnyedén megadta magát és sátorbontás után újra úton voltunk. Még láthattuk a sátorhelyünket világosban és ez széles, boldog mosolyt csalt az arcomra. Meseszép volt!

A terv az volt, hogy lemegyünk erről a hegyről és egy nagyobb tavat megkerülve felmászunk az Ulrikkenre, ami a legmagasabb Bergen hegyei közül. Meredeken ereszkedtünk, szembe kirándulók jöttek, fiúk, lányok, idősek, babakocsis fiatal szülők. Lejjebb érve, a tó melletti betonúton futók is elhaladtak. Itt ittunk egy teát és ettünk némi kekszet. Ugyanakkor megegyeztünk, hogy bár Gábor a technikai felelős, egyszerűen azért, mert őt jobban érdekli ez a dolog, azért én is tudok segíteni, pl sátrat állítani, gyakoroltam eleget az elmúlt tíz évemben. Nem egyszerű ezekkel a kalandozókkal. Mindent maguk akarnak csinálni.

Reggel Gábor kesztyűjét vettem fel, mert az övé megszáradt éjszaka, az enyém csöppet sem. A tó mellett haladva ezen próbáltunk segíteni. Arra jutottunk, hogy az a fő gond, hogy áll benne a víz. Mondtam, hogy fújjuk ki. Egészen meglepő dolog történt, mikor belefújt Gábor: a varrás mentén habzani kezdett a víz! Megtanultunk kesztyűbe dudálni! És még be is vált, miután a nagyját kifújtuk, már Gábor kéz-melege elég volt ahhoz, hogy hideg-vizes helyett nedves-meleg legyen a kesztyű.

Kiderült, hogy a tó valójában víztározó, mellette nem szabad sátrazni. Pedig ebbe az irányba akartunk lejönni a hegyről. A terveink egész jónak tűntek, amíg voltak irányjelző táblák. Miután eltűntek se hittük, hogy nagy baj lesz és Ulrikken nélkül megyünk haza.

Először kicsit tévedtünk el.

Másodjára akkor kezdtünk gyanakodni, mikor egy meredek sáros útról nem tudtuk eldönteni, hogy vajon tényleg ösvény vagy csak vízmosás-e. Az biztosnak tűnt, hogy bele vezetett egy nagyobb út, így követtük. A nagyon meredek lefelé hirtelen nagyon meredek fölfelébe csapott át. Jobbra alattunk félelmetes mélység, felettünk egy villanyoszlop, az út követéséhez pedig már a kezünk is kellett.

Mikor felértünk két dolog vált nyilvánvalóvá. Egy, elvesztettük az utat. Kettő, visszafelé a sár miatt nagyon nem jó ötlet fordulni.

Mentünk tovább, mert az irányt nagyjából tudtuk és egyáltalán nem volt ellenünkre toronyiránt átvágni az erdőn. A nedves erdő nedves aljnövényzete időnkét sziklás talajjá vált alattunk, hol sűrűben haladtunk, hol remek kilátás nyílt a tóra és a szemközti hegyekre. Minden párás volt, az eső néha szemerkélt, néha esett, amikor szakadt azt a fák eléggé felfogták, így konstans vízpermetben mászhattunk előre.

A talaj volt a legérdekesebb. Amikor mélyen benn jártunk az erdőben, a domboldal lejtése miatt folyamatosan traverzolni kellett, amit megnehezített a moha. A moha. Ritkán látni ilyen mohát. Nem szőnyeg volt, sokkal inkább bevetett ágy, dunyhával, párnával, Mint amilyen dédnagymamámnak volt, hogy alig bírtunk felmászni a tetejére, amikor teljes pompájában tornyosult a tízéves önmagunk előtt. Vagy mint a Fløyenen a hó. Vagy a balatoni iszap. Beleléptél és bokáig süllyedt a lábad. Inkább zsombékos volt, mint összefüggő, de mégis minden sziklát befedett.

Néha felfelé kellett mászni. Ekkor a lábunk és a kezünk, amire támaszkodtunk kipréselte a vizet a mohából és a már rég csuromvizes cipő vagy kesztyű igyekezett magába szívni a nedvességet, igazából inkább kevesebb, mint több sikerrel, így szerencsére megmaradt a viszonylagos meleg a kezünk és a lábunk körül. Nem szívesen vettem le orrot fújni se, de különben összevizezte volna a zsebkendőt mielőtt az az orromhoz ér. Így meg hideg volt mikor visszahúztam. Simán beletörölni az orrom egyszerűen képtelenség lett volna. Azért megpróbáltam. Aztán a kabátomba próbáltam, aztán a kabátom alatt a pulóverembe. Minden csurom-csurom vizes volt. És hideg.

Egyre meredekebbé vált alattunk a talaj, amit egy rossz lépéssel nyugtáztam. Ennek során fél métert csúsztam lefelé egy bokorig. Bokor meg fa volt sok. Főleg őszi színekben, de a moha biztosított egy alap zölden nedves hangulatot, így évszaktalanná vált a táj. Gábor ismét a kötelet választotta, amire az aljnövényzet miatt különösen kellett figyelni, de biztonságérzetet adott. Főleg mikor kiderült, hogy bizony felfelé kell indulnunk, mert pont a mi szintünkben, előttünk, egy komoly sziklafal lehetetlenítette el a haladást.

Nem mondom, hogy nem lett volna kihagyhatatlan, de kétségtelenül maradandó élményt nyújtott, ami ezután következett. Ott kezdődött, hogy a döntés pillanatában épp egy szokásos vízmosás keresztezte az utunk, ami mohás sziklák között zúgott lefelé. Úgy tűnt, ezt is felülről érdemes kerülni, de a fák és a kőtömbök csak nem akarták, hogy én arra menjek. Csúszott minden, a szegényes talajba kapaszkodó mohák sem tűntek igazán megbízható fogásnak, kezdtem elkeseredni. Végül Gábor megtolt.

A következő fél óra kemény mászás volt. Minden lépéssel 10-20 centit süllyedt a talaj alattunk, minden fogással újabb 10-20 ml víz préselődött ki az aljnövényzetből, aminek már igazán nem volt hova folynia, így csak a kesztyűt hűtötte, és újabb vízellátást biztosított, nehogy kiszáradjon. Eszébe sem volt kiszáradni. Még nagyon sokáig nem is fog kiszáradni. Itt semmi sem fog kiszáradni. Itt legkorábban is csak jövő héten lesz napsütés. Akkor is csak megmutatja magát a nap, nem szárít az semmit, esetleg a földről a vizet, hogy onnantól a levegő legyen még vizesebb, ha ugyan lehet még vizesebb. Vagy a hegy tetejéről a havat fogja elolvasztani, hogy az amúgy is száz méterenként lezúgó patakok vízhozama legyen nagyobb.

Kínkeserves volt feljutni. Legalábbis nekem. Gábor, mint a zerge. Lehet, hogy neki a karjában is vannak izmai.

Ahogy felértünk, muszáj volt leülnöm egy nedves mohás sziklára. Eddigre megbizonyosodtunk, hogy a nadrágjaink és az esőkabátjaink kifogástalanul működnek. Legalább az.

Rövid ideig tudtam csak erőt gyűjteni, mert hideg volt a levegő és amúgy se akkora poén egy jó nagy tál vízben ücsörögni, ami folyamatosan kopogtat a ruhám varrásainál. Így mikor felálltam még elég bizonytalanul lépkedtem. Nehéz újra Homo erectusnak lenni, pláne fáradt izmokkal. Nem hiányzott volna egy futó, aki elkocog mellettünk.

Innentől már megint viszonylag könnyű volt a terep. Időnként még ösvényekre is akadtunk és már közel volt a város –alattunk. A gondot ez utóbbi jelentette, hogy elég magasan voltunk. Az se volt túl bíztató, hogy a tó ezen végén egy vízesés volt. Arra gondoltunk, hogy az Ulrikkentől még elég messze vagyunk, és lehet, hogy nem lenne túl jó ötlet ennyire vizesen magasra menni, meg ha ránk fagy a ruha az se túl hangulatos. Időnk még volt sötétedésig.

Elkezdtünk ereszkedni, mikor már biztosan a város mellett voltunk. Sziklák és vízesések nehezítették az utunkat. Ez utóbbiak kicsit barátságosabbnak néztek ki a város felől. Persze az abisko-i túra óta pillanatra se aggódunk, ha át kellett vágni némi vízen. Aztán irtáshoz értünk. Szerintem mókás, Gábor szerint kegyetlen szakasz volt. A kidőlt fák tökéletesen sima kérge az utolsó pórusáig át volt itatva vízzel, így biztosítva remek lehetőséget a csúszdázásra. Persze, ha valaki nem emelte fel a lábát mielőtt ráült, akkor az beakadt a legfölső fa alatt keresztbe futó többi fába, ami megakasztotta.

Azért lejutottunk. És már láttuk, hogy valóban egy hátsókertbe fogunk érkezni, de legalább nem folyóban folytatódik a tóból származó vízesés, hanem lemegy a felszín alá. Egy kissé elhagyatottnak tűnő ház hátsó kiskapuja hiányzott, az első pedig nyitva volt. Teljes természetességgel vonultunk át a kerten. Biztosan voltunk benne, hogy pontosan az látszik rajtunk, hogy a csuromvizes erdőben kirándultunk. Mint kiderült, Gábor az arcát is összesarazta, mikor egy nagyobb szikla kifordult a lába alól. Még jó, hogy csak ennyi.

Csak a kenyerünk maradt száraz.

Folytatása következik.

Szerda volt. Én beszélgetni mentem a Vörös Oroszlánba, Gábor otthon maradt. Aznap este egyedül aludtam.

Nem mentem be a szigorlatra. Helyette egy igen kellemes napot töltöttem, főleg beszélgetéssel és egy rövid futással. Este elég későn feküdtem le, a csincsillák sokáig randalírozhattak a szobában.

Másnap elég későn keltem, és motivációm se volt nagyon futni, így egy rövid kocogással elintéztem az aznapi edzést. Még csak jól sem esett. Gyorsan megfürödtem, összekaptam némi kaját, valahogy begyömöszöltem a táskámba, magamra kaptam a kabátom, kinyomtattuk a beszállókártyát, a csiniknek púposra töltöttem a tálát, odaadtam az összes maradék szénát nekik és elindultunk a reptérre. Rövid út volt. Kiugrottam a kocsiból, beszaladtam a 2B terminálra, gond nélkül átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, csak a termoszt ellenőrizték le, hogy tényleg üres-e. Gyors léptekkel a kivetítőhöz siettem, -miközben már csak megszokásból, néhány pillantást vetettem a mellettem elterülő duty free shoppok hatalmas, színes kínálatára -, ahol aztán felfedeztem, hogy a járatom bő fél órás késéssel fog indulni.

Osloban szakadt a hó. Ahogy ereszkedtünk, nagyon sokára pillantottam csak meg a földet, előtte hosszan merültem el a száguldó-csillogó jégkristályok világába, amit a repülő fényei világítottak meg. Azontúl körülvett minket a sötétség.

Mikor elindultunk, nagyon tiszta volt az ég, hosszan elnyúlva magunk alatt láttam Magyarország, Szlovákia és Lengyelország hegyeit, síkságait. Ahogy haladtunk északra, egyre több volt a hó, egyre magasabbak voltak a hegyek, hogy aztán újra ellaposodjanak, mielőtt a felhők fölé érünk, és engem elnyom az álom.

Osloba késve értünk, és a belföldi transzferhez újra át kellett jutni a biztonsági ellenőrzésen, így ismét szaladnom kellett mielőtt megnyugtatott az óriáskivetítő: ez a gépem is késni fog.

A reptéren töltött két óra alatt a telefonom található egyetlen, hosszabb terjedelmű, nem (saját) tananyag szöveget olvasgattam: egy szakdolgozat volt a sportolók táplálkozási szokásairól. Majd konnektort kerestem, illetve kiderítettem, hogy egy joghurtért 60 NOK-ot kérnek, ami átszámolva nagyjából 2000 HUF. Végül találkoztam két norvég lánnyal, akik a haditengerészetnél voltak ápolónői gyakorlaton és kicsit elbeszélgettük az időt. Az egyik szintén az én gépemmel ment, így róla azt is kiderítettem, hogy Ausztráliában lakik a barátnője. Talán valamivel idősebbek lehettek nálam, talán gyámoltalannak tűnhettem, ahogy hatalmas szemeket meresztettem a szabadság és egyenlőség északon megszokott magas fokú megnyilvánulásaira, amik nekik természetesek voltak.

A több mint két és fél órás késés okát valahogy így határozta meg a kapitány: „caused by a little bit of snowin’ here” /”az itteni kis hóesés miatt”/. Ez utóbbi érzékeltetésére talán azt tudnám mondani, hogy míg a reptéren ücsörögtem, alattam púposra rakott teherautók szállították a havat az egyetlen takarított kifutópályáról és már az előző gépem is vékony hórétegre szállt le. Soha annyi hókotrót egy helyen se láttam, mint akkor, illetve ugyanott visszafelé.

Azt hiszem szeretek utazni. Repülni is szeretek. A skandináv hangzású nyelvtől, amit a norvegian légitársaság dolgozói beszéltek és a gránittömböktől, amik a köztük robbantott utat szegélyezték, egészen boldog lettem. Egy remek nyarat töltöttem idefenn, északon és most, bár a vizsgáimmal még nem vagyok kész, egy igen kellemes hétvége elé nézek egy igen kellemes országban, amit igazából még nem ismerek, egy olyan városban, ahol soha sem jártam. Nagy merengéseim közepette, alig vettem észre, mikor le kellett szállnom a reptéri buszról. Szerencsére megláttam Gábort, ahogy siet elém a megállóba.

Esőre állt az idő, fújt a szél, de nem volt hideg. Gábor mögött egy dolgos nap állt, én végig utaztam ugyanazt és már bőven sötét volt, de teljes természetességgel vágtunk át az ismeretlen utcákon a szállodáig, amit a kinti üzletfelek foglaltak neki és boldogan, egymás szavába vágva meséltük aznapi élményeinket. Neki több volt.

Reggel lazaccal indult a napom. Kinn még fél 10 körül is égtek a lámpák, végül esőkabát-farmer párosítással vágtam neki az ismeretlen városnak, hogy elüssem az időt, míg Gábor befejezi az aznapi munkáját. Esett mikor kiléptem a kapun, a föld vizes volt, a pocsolyákban megjelentek a házak tükörképei. Az öböl túlpartján álltak a színes házak, amit minden bergeni képeslapon láthat az ember. Aztán kicsit elállt, de csak mintha lélegzetet venne egy újabb adag esőhöz.

11 körül már az öböl másik felén voltam, az ég nem lett sokkal világosabb, de már elég volt ahhoz, hogy lekapcsolják a közvilágítást. A farmerom csurom vizes volt a legutolsó, már fél órája tartó, nagy cseppekben hulló erősebb zivatartól. Ekkor hívott Gábor, hogy végzett. Mire találkoztunk, már kiderítettem, hogy a színes házak között kedves kis fa sikátorok húzódnak, hogy az erődítményt valamiért a helyiek kastélynak nevezik, illetve hogy tengeri csillagok élnek a kikötő kristálytiszta és feltehetően rémesen hideg vizének alján.

Összeszedtük a csomagjainkat, a farmeromat átcseréltem túranadrágra, s elindultunk felfelé. Igazából elég nehéz lett volna Bergenben bármerre más irányba indulni, mint felfelé. A helyiek szerint hét heggyel vannak körülvéve, amit igazából nekem se megcáfolni se alátámasztani nem sikerült. A város hosszan, szélesen terült el az alacsony hegyekkel, dombokkal szegélyezett fjord mentén. Mi ezek közül az egyik, hóval fedett csúcsot, a Fløyent vettük célba. Ide felvitt volna minket egy sikló is, a Fløibanen, de az olyan egyszerű lett volna (és főleg drága), hogy inkább a kalandosabb utat választottuk és a külvároson áthaladva egy kis ösvényen tartottunk felfelé. Lassan a fenyőerdő nedves talaján megjelentek az első hófoltok.

Alapvetően egy patak mellett vezetett az utunk. Ami azt illeti, a patak egy robogó vízesésnek is beillett időnként és az út se volt annyira egyértelmű. Hol egyszerűen eltűnt a semmiben, hol rádőlt egy fenyő, vagy sziklás lépcsővé változott, ami mellett köteleket feszítettek ki, hogy véletlenül se essünk bele a mellettünk zúgó vízbe. Utóbbi környékén én inkább a sziklák melletti vizes-saras erdei talajt választottam, mert az messzebb volt a veszélyes meredélytől és nem kellett fél méteres magasságokba lépkedni sem.

Az út egyre inkább havassá vált, néhol erek keresztezték az utunkat, és kalandozásunk során először egy rosszul megválasztott lépéstől bokáig belesüllyedtem a nedves talajba, hogy pár pillanatnyi késéssel éreztem a bakancsomba szivárgó vizet. Egy óra meredek talpalás után kilyukadtunk egy szélesebb behavazott útra, ami egy kedves tó mellett vezetett el. Az úton futók haladtak, nálunknál sokkal lengébben öltözve.

A tó partján egy kedves padra telepedtünk, s főztünk egy levest, mialatt eleredt a havas eső. Újabb futók haladtak el felettünk, mellettünk.

Rövid tétovázás után a felfelé vezető utat választottuk, s talpaltunk a hóban. Nemsokára egy köves rész következett, ahol már szinte mászni kellett és az alacsony fenyők közt süvített a szél. Valahol itt veszthettem el a zsákomról a vízálló huzatot.

Kietlen tájon haladtunk. Tetszett a zord környék. Fújt a szél, valami esőféle is permetezhetett, míg átvágtunk rajta. Mellettünk feltisztult annyira a köd, hogy láthattuk a szomszédos havas sziklát. Újabb kis erdő következett, kis tóval és épp ahol a mellettünk lévő két hegy találkozott, igen komoly huzattal. Egészen konkrétan én két lépést oldalaztam a hirtelen jött széllökéstől. Azért, hogy érezzük, hol a helyünk, ismét egy futó kocogott el ugyanott, mellettünk.

Újabb tó következett, újabb havas sziklák és behavazott fenyves, majd újabb emelkedő és a gyökerek közt megálló és lefolyó vízen át, egyre meredekebben haladtunk az ismeretlenbe.

Az ismeretlenben még inkább fújt a szél és még vizesebb volt a hó. Ugyanakkor egy lokális maximumnak tűnt a hely. Ahol álltunk, a város messze alattunk mutatta az irányt, de mégsem tudtuk pontosan, hogy hol vagyunk. Arra jutottunk, hogy feljebb mászunk, hátha onnan több látszik. Nem mentünk túl sokat, mikor egy sziklához érve már biztosan éreztem, hogy a szél erősebb nálam és a legkevésbé sem biztonságos továbbhaladnom. Főleg attól tartottam, hogy ha a gerincre érek, az ott átbukó szél játszi könnyedséggel letaszít a túloldalom, ami valljuk be, nem volt egy felemelő gondolat.

Gábor látta az aggodalmam, hallani nem nagyon hallottunk egymást, még fél méterről sem, a süvöltő szél miatt, de valahogy megértettem, hogy össze szeretne kötni minket egy kötéllel. Jó ötletnek tűnt, de a szikla mellett a hóban térdelve nem nagyon tudtam segíteni neki, csak hagytam, hogy rám kösse a szorító nyolcast.

A szikla védelméből kilépve, ami leginkább csak arra volt védelem, hogy amíg rápasszírozott a szél, addig se estem el, szóval innentől inkább kissé lefelé traverzoltam, egy fenyves irányába. Megláttuk alattunk egy tavat, de ez nem sokat segített, tekintve, hogy tóból Dunát lehetett rekeszteni errefelé –némi képzavarral élve.

A fenyves viszonylagos biztonságában Gábor leolvasta a térképről, hogy az emelkedő fennsíkban fog folytatódni, így a rég elvesztett út helyett elindultunk felfelé, a legjobbakban reménykedve.

A legjobbak annyiból teljesültek, hogy valóban fennsík következett és valóban nem fújt le a szél a másik oldalon, illetve hogy sikerült még egy tavat beazonosítani és így nagyjából belőni az irányt, amerre a szél ellenére haladnunk kellett. A körülményekhez képest igyekeztünk távolságot tartani a tótól, ami bár be volt fagyva, nem mutatott volna túl jól beleesni. Egy-két szakasznál éreztem csak azt, hogy a széllökés káros hatásainak elkerülése végett jobban teszem, ha lecsüccsenek, vagy összegörnyedve haladok tovább.

A tavat megkerülve a szél nem enyhült, de legalább a hó egyre mélyebb lett. Villanypóznák felé tartottunk, mert már közel kellett lennünk a TV toronyhoz és gondoltuk, az áram is annak kell. Újra másznunk kellett, de ekkor már mély hóban felfelé. Rendszeresen szakadtunk bele lábszárközépig, egyszer-kétszer térdig is. Én a gerincen akartam traverzolni, félig fölfelé, de balra lenn, nem sokkal alattunk volt egy mélyedés, ahol könnyebbnek tűnt az előrejutás.

Igazából nem tudom, hogy vajon tényleg ennyire naivak lennénk-e vagy csak a hidegtől nem sikerült logikusan gondolkodni, de sokadszorra is megléptük azt, illetve léptem én, mert a lokális útkereső szerepe az enyém (a globális útkereső, illetve térképkezelő az a Gábor), ami egyszerűen előrelátható butaság volt. Az történt ugyanis, hogy ereszkedés közben leszakadt alattam egy kisebb hó fal és én már megint egy vízmosásban találtam a bal lábam. Gábor kihúzott és beláttuk, hogy ideje lenne megtanulni, hogy ha valami mélyebben van, netán lejt, idefenn északon pláne, akkor abban víznek kell lennie.

A gerincre érve megpillantottunk egy házikót is, s afelé vettük az irányt. Folyamatosan igyekeztünk távol tartani magunkat a villanypóznáktól, ahol a vezetékek ugyan szigeteltek voltak, de Gábor elmesélte a lépésfeszültség történetét, ami aggodalomra adhatott okot. A házig egy köves-havas mezőn át kellett eljutni. A szél és a mély hó elég sok energiámat kivette, így csak lassan és bizonytalanul lépkedtem előre. Gábor húzott és védett a széltől, nem túl sok sikerrel.

Na, mindegy, valahogy csak elértük azt a házat és még mielőtt szélvédett helyre huppantunk volna, felfedeztünk egy zerge kecsességével lépkedő futót a szomszédos úton.

Gyorsan ittunk egy kis meleg teát, felvettük az esőnadrágot, mert bár a túranadrág elég jól állta a nedvességet, jobbnak láttuk nem a véletlenre bízni, hogy mégis átázik-e vagy sem. Így, felszerelkezve indultunk el arra, amerre a futót láttuk. A szél kissé enyhült és végre igazi út volt a lábunk alatt, ami csak kicsit volt havas és csak kicsit csúszott.

Szép volt. Fáradt voltam. A biztonsági óvintézkedések annyira redukálódtak, hogy kézen fogva mentünk, így ha épp egy-két métert lökött volna rajtam a szél, azt ellen tudta G. tartani, tehát csak fele annyit kellett mindkettőnknek balra lépni. Könnyen járható, bár behavazott út volt. Egy darabig láttuk a futó lépteit, majd magunkra maradtunk.

Követtük az utat, ami lefelé kanyarodott, be az erdőbe. Jobbra szakadék mellett vezetett el, korlát volt, illetve balra csöpögő sziklafal. A kesztyűink teljesen átáztak, rajtam addigra már a második pár volt, illetve a zsebemben egy harmadik pár, ami a nélkül ázott el, hogy felvettem volna. A cipőmben is éreztem a meleg nedvességet. Kezdett sötétedni.

Már visszatértünk abba az övezetbe, ahol a sátrazás tiltva volt, de nem nagyon volt más lehetőségünk, mint egy védettebb, az útról kevésbé látható helyre mégis felverni. Néhány futó és sétáló emberrel találkoztunk, végülis még csak délután négy volt. Lejjebb nem akartunk menni, mert akkor csak még közelebb lennénk a városhoz és nem tudtunk mire számítsunk tilosban sátrazásért.

Egy útkereszteződésnél, tó mellett találtunk egy védett domboldalt, illetve egy kisebb erdősávot. Ez utóbbiba nem volt elég hely és könnyebbnek tűnt a domboldalon lévő havat laposra taposva teraszt kialakítani, mint fenyőket kivágni, így az előbbi területet választottuk. Hamar kész lettünk a padozattal, s fejlámpákkal felhúztuk a sátrat. Vízért a tóhoz mentem, minden lépés előtt földhöz vágtam magam előtt a lábam, hogy kiderítsem, vajon be fog-e szakadni alattam a jég a hó alatt, ha rálépek. Így viszonylagos biztonságban eljutottam a tó széléig, ahol hókásás, fenyőtűvel teleszórt, de csak kicsit algás vizet sikerült halásznom. Úgy is felforraljuk.

Az explorer’s food kategóriából zöldséglevest és gombás tésztát választottunk. Ehhez csak forró vizet kell önteni a megadott jelig és aztán állni hagyni, hogy a végén fura, de ízletes, meleg és főleg laktató pép legyen belőle. Sajnos az egyiket nem sikerült rendesen lezárni, így tíz perc azzal telt, hogy a sátor belsejét tisztítottuk. Aznap este nem ez volt az egyetlen ügyetlenkedésünk. Gábor kiolvasta valahonnan, hogy a cipőbélést, és egyéb fontos ruhadarabokat az ember jobb, ha belerakja a hálózsákjába, így reggel nem a jéghideg és vizes cuccokat kell majd felvennie. Ez eddig rendben is volt. Azonban a hálózsákokat egymásba nyitottuk, magunkra húztuk a béléseket (az enyém +15°-ot segített, a Gáboré +5°-t), majd közel fészkeltük magunkat egymáshoz. Ez volt délután 5 felé.

Én boldogan aludtam volna, a saját hőháztartásom általában elég gyenge, így nekem remek volt, hogy nem egyedül kell egy hálózsákot befűtenem. Az én hálózsák-felem így leginkább magányosan tartotta azt a hőt, amit a melegedésre belehelyezett ruháknak köszönhetett. Gábor viszont nem tud annyit aludni, így ő unatkozott, vagyis időnként hozzám szólt. Amikor viszont én épp ébren voltam, akkor a távolban durván és hangosan süvöltő széltől, illetve a sátort lassan, de biztosan beterítő hórétegtől féltem. Na meg a maciktól.

Folytatása következik.