Augusztus harmadika, délután két óra, Liszt Ferenc Reptér, 2/B terminál, tömeg. Aztán fél három, ugyanitt. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, majdnem lekéstem a gépemet.
Ugyanez a nap, helyi idő szerint délután fél hat múlt tíz perccel, Gatwick Airport, North Terminal, néhány lila-rózsaszín ruhás alak jelzi, hogy ez már a 2012-es Olimpiai Játékok központja, más nem utal erre.
Augusztus négy, Brighton. Egy kis olasz kávézó előtt ülünk, én teát, George hosszúkávét rendelt és hozzá süteményt. Nézzük az utcán elhaladó embereket, csendben. Én az elmúlt napra gondoltam, a tenger és a fehér sziklák hidegségére. Ettől és az előttem álló napok feltételezett (és később beigazolódott) nagyszerűségétől megborzongtam.
Augusztus öt, délelőtt fél tíz. Ülök a vonaton. Édes Istenem! London! Olimpia és én itt vagyok! Itt! Nevettem volna, sikoltottam volna, de azért mégiscsak, Southern Line Railway megy alattam és csönd van körülöttem, nem lehet. Egy óra telt el és már Pistivel sétáltam a Victoria Embarkment felé vezető utat keresve, nemzetiségek tengerén át. Igazi angol idő volt: a felhős ég minden percben esőt ígért (amit már a női maraton rajtja előtt be is váltott).
11 óra múlt 8 perccel. Az egyik kapualjban egy zenekar fújja-húzza a magáét, az eső szakadatlanul ömlik, az emberek mégis két-, néhol háromrétegű sorfalat állnak és boldogan beszélgetnek. Zászlók mindenütt, nálam is egy kicsi, magyar nemzetiszín. Talán tíz percet ácsorogtunk (a rajt 11-kor volt a Buckingham Palace előtt), mikor elkezdtük hallani az emberek kiáltásait a szomszédos híd felől. A kiáltozás közeledett és vele az első futók is. A kiáltozás, üdvrivalgás elért hozzánk is, mi csatlakoztunk hozzá, majd a futókkal együtt elhagyott minket. Újabb tétlen fél óra következett. Illetve a mellettünk álló amerikai férfi szóba elegyedett velünk és kiderítette, hogy az egyikőnk magyarországi magyar, a másikunk szlovákiai magyar, továbbá egy előttünk -a koordonon belül -tébláboló szervező lefényképezett minket és indított néhány hullámot, amit a közönség örömmel követett. Újra, immár a másik irányból zúg fel a tapssal kevert lárma és jönnek a női maratonfutók -angol szokás szerint, az út másik oldalán. Ekkorra már szakadozott szét a mezőny, de még nem lehetett egyértelműen kivenni, hogy ki is a közönség kedvence. A harmadik kör végére azonban nyilvánvalóvá vált, az a (nem különösebben meglepő) tény, hogy az angolok kapják a legnagyobb tapsvihart és hangzivatart, utánuk népszerűségben az ausztrálok következnek, majd az általános éljenzés egy kicsit felerősödve fogadja azt a lányt, aki az utolsó helyen fut, teljesen egyedül, messze a többiek mögött. Bizton állíthatom, hogy az egyik legnehezebb neki volt ez a verseny. És boldog vagyok, hogy végigcsinálta, volt néhány futó ugyanis, aki a második kör alatt még megvolt, de a harmadik körre már eltűnt a mezőnyből -nagy sajnálatomra egy magyar lány is.
Az esővíztől csöpögve, melegre vágyva vágtunk át a tömegen az Exhibition Road felé. Erről az erősen radioaktív kövekkel kirakott útról nyílt a Science Museum, a Natural History Museum, a Victoria and Albert Museum és az Imperial College egyik épülete és néhány, igen drága kollégiuma. Maga az út a Hyde Parkba vezet.
A Science Museum is megérte azt a néhány órát, amit benne töltöttünk, de aztán kijőve találkoztunk azzal a bizonyos kulturális olimpiával, amit sok helyen hirdettek és az Exhibition Roadon táblajátékok és felvonuló katonazenekarok képében jelent meg. Egy hosszú dámaparti fölött ültünk, mikor körülöttünk megsűrűsödött az embertömeg és felharsant a főleg ütősökből és fúvósokból álló amerikai zenekar induló-hangulatú zenéje. Volt egy bája. Aztán odábbálltak és mi folytattuk a kilátástalan küzdelmet a sakktáblán. Már esteledett, a jazz-zenekar is hangolt, mikor kiegyeztünk egy döntetlenben. Nekem haza kellett mennem.
Augusztus hat, hétfő. Greenwich volt tervezve erre a napra, de a díjlovaglás miatt bezárták a múzeumokat. Legalább -nagy nehezen -megtaláltuk a 0. hosszúsági fokot és egy kedves biztonsági őrnek köszönhetően besétálhattunk a díjlovaglás előterébe. Többrétegű biztonsági rendszer volt érvényben. Először a jegyek lila-rózsaszín ruhásoknak való bemutatásával a helyszínen egy előtérbe jutott az ember. Itt már katonát és rendőrök cirkáltak. Aztán további sorban állással elérkezhetett a csomagellenőrzéshez, ahol a repterekről ismert biztonsági előírások voltak életben. Innentől csak sejtem, hogy sima volt az út. Az Olimpiai Parkban ennél is nehezebb volt átjutni az esemény helyszínére, vagy egyáltalán a Parkba. A DLRról (Docklands Light Railway) leszállva rengeteg rózsaszín plakát mutatta a helyes irányt a hömpölygő emberáradatnak. Hosszú, hosszú menetelés után elérkeztünk egy magaslatra -az Olimpiai Park tőszomszédságába. Itt néhány percre ámulatba estünk. Majd újra bevetettük magunkat az emberáradatba és próbáltunk minél közelebb kerülni a Park bejáratához. Ez egészen jól sikerült is: egy ellenőrzésen átsiklottunk és legközelebb csak a kijáratnál ácsorgó katona mondta, hogy eszembe ne jusson még egyet is akár előre lépni. De csak úgy kedvesen mondta, angolos udvariassággal. Továbbsodródtunk és mikor kiláttam a fejek közül legközelebb, már a stratfordi Westfield bevásárlóközpont egyik sétálóutcájában meneteltünk -egyenesen a London2012 shop felé. Ami érdekes volt, hogy ezt a bizonyos boltot egy bútoráruházba ültették be. A tömeg és a sorban állás egészen elviselhetetlen volt, de egészen érthető is. A kilátóterembe feljutni kész kálvária volt, de megérte. Egyértelműen megérte. Az Olimpiai Játékok felett álltunk. És csak néztük a színes hangyák vonulását, akiknek volt lehetősége jegyhez jutni.
Délután fél három. Még nem józanodtam ki egészen a melegítőpálya és a körülöttünk lévő hotelek ablakából lógó nemzetiszín zászlók látványából, mikor leültünk a boltok közé, hogy elfogyasszuk a soros ebédünket (egy kis darab szendvics, majd este lesz főtt étel). Sejtettük, hogy jó helyre ültünk, és igazunk is lett: körülöttünk korzóztak a legkülönbözőbb nemzetiségű edzők, sportolók, szurkolók. Egy hangos fiúcsapathoz a mellettünk ülő néni odaugrott, és ahogy visszaült bevallotta: ők voltak a brazil röplabdázók.
Augusztus hét, kedd. Triatlon megy a Hyde Parkban, de én nem lehettem ott. Pisti mesélte, hogy egészen szokatlan érzés volt a Natural History Museum ásványtani kusza kutató-folyosóiról átsétálni az olimpiára ebédszünetben. Az angol Brownlee-fivérek sikerétől zengett aznap este a híradó. A tíz órás hírekben az elmúlt napokban újra és újra mutatták és megbeszélték azt a bizonyos szombatot. Az angolok számára igazi ünnepnappá vált augusztus negyedike: Mo Farah 10 000 méteren olimpiai bajnok, Jessica Ennis hétpróbában győzött, Greg Rutherford távolugrásban aranyérmes, a lány biciklis csapat is emelte egyel az angol aranyak számát. Hétfőn Jason Kenny is nyert a Velodrome-ban. Ezt ünnepelték, folyamatosan erről beszélt a híradó, az újság, az emberek az utcán és boldogok voltak! A vonaton előző este átkiáltott hozzám egy férfi: Team GB! (Ó, hányszor hallottam mindenütt, teli torokból egy emberként ezt üvölteni a tömeget!) Én csak szerényen elmosolyodtam: I'm from Hungary. Nem bánta, visszanevetett. És egy másik alkalommal, mikor az angol koszttól éhesen bementem egy kis boltba, az Afganisztánból elszármazott eladó megkérdezte, hogy honnan való vagyok és hogy az országom hány aranyat szerzett -hármat mondtam, mert akkor még nem tudtam, hogy aznap Pars Krisztián újabb aranyérmet nyert Magyarországnak. Ő kicsit sajnálkozva mondta, hogy Afganisztánnak egyenlőre nincs érme. Majd fizettem és egymás országának kölcsönösen további sok sikert kívántunk.
Augusztus nyolc, szerda, Natural History Museum, ásványtani kutató-részleg. Igazi folyosólabirintus. Egy eldugott világ a múzeum látogatható részén túl. Elképesztő. Olyan hírességek vannak itt, mint a 4500 létező ásványfaj 500 fajának típuspéldánya (ezekről írták le az összes többit), Mars- és Hold-meteorit darabok, a Holdon járt angol zászló, amelyek eszmei értéke is sokkal több, mint amennyit első látásra elképzelne az ember. Leginkább az olyan laikus, mint én. Kavics, kavics, ha nem egy múzeumban találkozok vele, hanem az utcán, minden lelki problémázás nélkül arrább rúgom. De így és ott, kék gumikesztyűben is csak félve érintettem meg őket.
Augusztus tíz, Hyde Park, hosszútávúszás. A Park furcsa képet ölt: a vízparton emberek kiáltoznak az arra úszóknak, ahogy a maraton-futókkal is tették, aztán jön egy sáv, az út csíkja, ahol emberek sétálgatnak, vagy sietnek egy-egy jobb hely felé. Még távolabb a víztől, az út mögött kezdődik a füves park. A gyepen ülve az emberek olvasgatnak, elheverednek, szundikálnak, beszélgetnek, piknikeznek, az egyik fiú almát majszol, miközben nézi a versenyt a távolban. Itt ültünk mi is. Illetve Pisti feküdt. Az úton innen béke honolt, az úton túl verseny zajlott. Egészen erős volt a kontraszt.
Augusztus tizenegy, délelőtt fél tizenegy, Victoria, Direct line, Westbourne platform. Felettük, nem messze északra zajlik a hosszú távú versenygyaloglás.
Dél, Kew Garden. A pálmaházból kilépve egy olyan hosszú, széles ösvény húzódott előttünk északnak, hogy egészen úgy éreztem magam, mint Alice a mesében. Jobbra-balra rózsakert, pedig az előbb még az esőerdőben voltunk! Egy napig sétálgattunk. A természetnek van egy hihetetlen tulajdonsága: egyszerre szép kicsiben és nagyban. Egy fa formája és struktúrája bámulatos, és ugyanakkor az apró, eldugott virága csodaszép. A kert békessége tökéletes, miközben az egyes cserjék dacolnak minden szabályossággal. Évszázadokat őriz egy-egy fa több ölnyi széles törzse, de minden tavasszal újra apró, friss hajtásokat hoz. Mesés.
Augusztus tizenkettő, délelőtt, illetve az angolok szerint reggel, tíz, Trafalgar Square, a lovasszobor harmadik szintje. Magam előtt látom az utca végén a Big Bent, magam mögött érzem a National Galleryt, mellettem egy japán férfi fényképez.
Tizenegy óra húsz perc. A futók elmentek. Legalább negyven perc, mire legközelebb erre járnak. Most egyedül vagyok, Pistinek dolga akadt, majd délben jön. Első gondolatom az volt, hogy megnézem a National Galleryt, amíg várok, de aztán megakadt a tekintetem egy templomon. Ha már a Saint Paul's Cathedralt nem sikerült bevenni, ez is jó lesz egy misére.
A napot a National Galleryben töltöttük. Elképesztő méretű gyűjtemény. Vártuk az estét. Eljött. A Victoria Parkba bejutni ismét csak nem volt egyszerű. Egy órás sorban állás, csomagellenőrzés, motozás. És aztán... benn voltunk! Hatalmas terület, tele emberrel, több óriáskivetítő, mindenhonnan felhangzó: „Sit down!” kiáltások, zene, sötétség. A záróünnepség megkezdődött, tőlünk két megállóra keletnek. Láttuk a köröző léghajót, ami felvette azt, amit az óriáskivetítőkön láthattunk. A show-nak volt egy pillanata, amikor a sportolók az égnek eresztették a fehér léggömbjeiket; egészen biztos vagyok abban, hogy ha nem lett volna sötét, látjuk felszállni őket. Aztán az ünneplés: együtt énekeltük Queen híres számát, dübörgött a taps, a két rövid, egy hosszú hang ütemére, boldogan nevettük Monthy Python filmjének betétdalát, és éreztük: isteni hangulata lehet most a sportolóknak!
Augusztus tizenhárom, hétfő, este fél nyolc, úton a House of Parliament felé. Esős, szeles idő, amilyen az első nap volt, szürke hétfő. Minden azt érezteti: vége.
A kivilágított parlament szép, az ég borongós kékjével való kontrasztja gyönyörű. A London Eye világoskékjének az ég sötétkékjével való összhangja az elmúlt nap látott Van Gogh kékperiódusában készült kép világát idézi. (Mégiscsak úgy látszik, valami hatást tett rám a kulturális olimpia.)
A napot a Tower Bridge-nél fejeztük be. Az ötkarikát „felhajtották”, így messziről nem, csak a hídról látható. A hatalmas színes karikák látványa fejbe csapott: ahogy az első napon, újra ráébredtem: itt voltam és itt vagyok! Ez a londoni 2012. évi olimpia!
