Hát ez a két nap megér egy poszátát. Csíkosat.

Néhányan tervezték a csoportból, hogy elmennek Rigába, most hétvégén. A városról én annyit tudok, hogy a középkorban keresztes lovagok alapították és nagyon szép. Az előbbi megállapításomat az imént felkeresett wikipédia alátámasztotta, az utóbbit pedig a tegnapi nap. Bár az előbbihez hozzá kell tenni, hogy egy folyóparti (szerintem elég ronda) szobor szerint Riga alapítása másképp történt. A legenda szerint egy igen nagy ember élt a folyó partján (jó nagy folyójuk van: Dugava), aki azzal foglalkozott, hogy embereket vitt át az egyik oldalról a másikra. Egyik éjjel egy kisgyermek sírását hallja a folyó túlpartjáról. Felkel, és vállára téve átviszi a másik oldalra. Azonban ahogy megy, a gyerek egyre nehezebb lesz, végül mire átér, annyira kifárad, hogy nyomban elalszik. Mire felébred, a gyermek helyén rengeteg arany marad, amiből megalapították Rigát. A szingapúriakkal megegyeztünk, hogy ez is van olyan jó, mint a mi csodaszarvas-legendánk, vagy a római Remus-Romolus-anyafarkas, illetve a szingapúri (halfarkú) oroszlános alapítástörténet (pláne, hogy Szingapúrnak a közelében sincs oroszlán).

De már megint nagyon előreszaladtam. Végül is szerdán hirtelen elhatározással csatlakoztam a csoporthoz, egy átszervezett (és lebutított) edzés árán, 23 euro-ért kaptam egy ágyat egy tiny-tiny szobában, a 2. deck-en, ami az autók és így a tengervíz szintje alatt volt. Nem tudom miért nevezték második emeletnek, mert alattunk hivatalosan semmi sem volt.

Szóval pénteken fél6-kor volt az indulás, így fél5kor elindultam a laborból a harci-pacival (azt már talán csak nem viszik el alapon- nem is vitték). Úgy voltam vele, hogy ezúttal nem leszek nagyon katás és inkább megnézem előre, hogy merre kell menni. Aztán Johan is adott egy tippet (egy „rövidebb útra”). Ezen elindulva csak kétszer tévedtem el, rögtön az elején, majd hamar rákeveredtem egy ismert szakaszra. Már majdnem az olimpiai stadion magasságában voltam, mikor egy lámpánál besoroltam egy fazon mellé a bicajjal. Kicsit esetlenül álltam meg, így odanézett, elmosolyodtunk. Persze ő jóval gyorsabb volt, így elhagyott, de a következő lámpánál megint utolértem. Ekkor én kicsit jobban helyezkedtem, de tudtam, hogy ő a gyorsabb, tehát a zöldnél magam elé engedtem, ismét egymásra mosolyogtunk. Talán ezért, a harmadik lámpánál, ahol beértem, végül is kivettem az egyik fülemből a zenét és megkérdeztem, hogy jó úton vagyok-e a kikötőbe. Mondta, hogy igen, és már elég közel is vagyunk –ezen megnyugodtam. Valahogy tovább beszéltünk és kiderült, hogy postdoc a Karolinska MTC laborjában (micro-, tumor- és sejtbiológia). Mondtam neki, hogy néhányan vannak ott tőlünk is, mire megkérdezte, hogy „where are you from?” „Hungary” „Tényleg?” Na, itt lett végem. Az első magyar, akivel találkozom (azon a néhány turistán kívül a Vasa museumban), épp ugyanott dolgozik, ahol én és még biciklizik is, épp arra épp akkor (ami ugyan péntek volt, de még munkaidő). Végigdumáltuk a további utat és én nagyon boldog voltam! Közben bemutatkoztunk, megadta az email címét és persze elég hamar kiderült, hogy az akcentusomról ismert fel. Azt hiszem, én nem ismerném fel a magyar akcentust.

Fülig érő mosollyal és alig negyed óra késéssel érkeztem meg a többiekhez. Persze volt, aki majdnem lekéste az egész menetet. Becsekkoltunk és bemasíroztunk a hatalmas hajó pocakjába ( https://www.youtube.com/watch?v=GMJeKjYEqzU ), ami leginkább úgy nézett ki, mint egy hotel. Egy igen zsúfolt hotel. Lejjebb másztunk, mint említettem, tök a legaljára. A hatalmas parkoló mellett elhaladva, újra elgondoltam, hogy mennyire sokan is lehetünk idebenn. A szoba nagyjából egy lyuk volt –négy személyre. A középsulis koleszszobám óta tudom, hogy négy ágyat mekkora szobába lehet maximális helykihasználtsággal (értsd a szekrény már csak résnyire nyitható) elhelyezni. Na, itt továbbmentek. Nagyjából a vonat-hálókocsi szintig, annyival bővítve, hogy volt egy zuhanykabin-wc páros elkülönítve. Volt két asztalka és egy tükör is, meg egy minimál előszoba a kabátoknak –na, kabát az nem volt. 25-30 fok, az volt.

Hamar elindult a hajó, összevártuk egymást és aztán spuri föl a tetőtérbe. Igazán nagy hajó volt, összesen 10 emelettel, az öt fölső már határozottan kinn volt a vízből, az ötödiken-hatodikon ablak, a hetediktől fölfele folyosó. Az ötödiken szálltunk be, ez egy kisebb előtér volt, az egyik felén az egyik ajtó: Stockholm, a másik felén a másik ajtó: Riga. Amúgy lett hajó volt.

A legfölső emelet, néha a szellőztetőktől kicsit büdös, mindenképpen napos, de nem annyira nagy hely volt. A hajó fölsőbb emeleteit nagyrészt szórakozóhelyek és természetesen a szupermarket foglalta el. Ez utóbbiról azt kell tudni, hogy duty free, tekintve hogy nemzetközi vizeken hajózik. És mint ilyen, hatalmas szerepe van a környéken. El tudnád képzelni, hogy csak azért repülsz át, mondjuk Berlinbe, hogy a reptéri boltokban bevásárolhass? Nem? Én sem. Viszont ezekben az északi államokban, mint Svédország, Finnország és a Balti államok (Észt, Lett, Litván) nagyon szigorú adó van az alkoholokon. Állami adó. Nemzetközi vizeken nincs adó. Hatalmas biznisz. Pláne, hogy a hajótársaság sem buta, és vannak saját szabályai. Így például, hogy a bárokban nem fogyaszthatsz saját alkoholt, és a bárokban szokásos (mintha nem adómentes lenne) áron kínálják az italokat. Persze az ember egy egész éjszakás hajóúton szeret szórakozni. A csoportból voltak, akik ki se léptek Rigába, mert olyan jó volt a buli, hogy véletlen átaludták az ablak nélküli kabinokban a napot. Azt hiszem őket nem is annyira érdekelte a lettek fővárosa.

Szóval ilyesmi. A shopban kicsit körülnéztem, azért, ami nem alkohol, az ugyanolyan drága, mint bármelyik helyen, ahol nincs verseny.

A hajó nem volt nagyon nagy, de elég nagy volt, hogy érdemes legyen felfedezni. A két estéből az elsőt azzal töltöttem, hogy a fedélzeten néztem a tengernyi sok szigetet, és gondolkoztam vagy olvastam. Remek hely gondolkozni vagy olvasni. Nagyon nyugodt, nagyon szép. Meleg, de a szél nagy erőkkel fúj. Elég sok képet is csináltam, de még mindig nincs igazán jó fényképezőgépem, szóval a látvány legalább felét hozzá kell képzelni.

Talán három és fél-négy óra alatt kiértünk a szigetvilág szélére. Csodálatos volt! A szigetek lassan egyre kevesebb fát viseltek a hátukon, a szél erősödött, a sirályok ritkultak. Majd elértünk a szélére, ahol a szigetek csupa kő és moha, csupán néhány madár pihent rajtuk. A hajón három poszter szólt a Balti tengerről. Ezekből kiderült, hogy az egyik legalacsonyabb sókoncentrációjú tengervíz és elég sekély is. A Stockholm környéki (jó nagy környék, elég hosszan húzódik észak-dél irányban is) archipelago pedig a víz alatt is folytatódik, teret engedve ezzel igen sok növénynek és állatnak. Az is kiderült, hogy a biodiverzitás és az egyedszám elég alacsony, ugyanakkor nagyon egyedi ebben a brakk-víznek tekinthető óriási pocsolyában, amiért nagyon védendő. Valószínűleg a vízivirágzás jeleit is láthattuk elég sok barna alga képében, de ez egyáltalán nem biztos.

Rövid beszélgetés után elbarangoltam a hajó farába, ami… AMAZING!!! Képzeljetek el egy hatalmas horizontot, a kék ég és a sötétebb kék tenger között, majd radírozzátok ki a kékséget az ég aljáról és színezzétek át vöröses-rózsaszínes-narancssárgás posztnaplemente színekre. Ha kész, tegyétek hozzá, hogy a hajó négy motorja szelíd habokat vet maga után, ami eredményeképpen a hajó, mint a csiga –egyfajta széles autópályát hagy maga mögött a tengerben. Talán lesz kép, ami ezt mutatja, de először képzeljétek el!

Az estének csak az első felében vettem részt. Ez egy karaoke bárban telt, Micke-kal, aki a legnagyobb jóindulattal is csak a legkevésbé éneklésnek nevezhető performanszot adott elő –sokszor; meg Gullannal, akinek valószínűleg egy összetört álma nyilvánult meg a színpadon –szép, egyedi hangja volt. Persze voltak többen is: Vicktor, akinek a saját neve volt a pólójára nyomatva és túl akarta énekelni az AC/DC énekesét is a Highway to Hell című számában, vagy Messe, aki elég jó közelítéssel hozta a Zombiet (csak a Cranberries-zét). Tőlünk is énekeltek, hol jobban, hol kevésbé. Majd megjöttek azok is, akik már alapoztak és hamar elég hangossá vált a társaságunk. Nálam egy Breezer fogyott, 5.5 euróért, ami a hahóút árának durván negyede. Az immár „felhígult” társaságunk nagy része a disco mellett döntött, mi pedig hajnali fél kettő lévén aludni mentünk.

Ehhez néhány hozzáfűznivalóm van. Tekintve, hogy már öt hete itt vagyok –Gábor meg otthon, egészen meg tudom érteni azokat, akik új párként alakultak. Azokat is, akik csak egy estére. Pláne, hogy láthatártól láthatárig a semmi közepén voltunk egy hajón. A csoportban 19 lányra van 5 fiú, ezek mindegyike el is kelt, kb. Nekem pl. határozottan érintéshiányom van. Illetve még egy nagyon fura dolog. Ahogy vízre szálltunk és lassan haladtunk a szigetek között, vagy ahogy a panorámát néztem a hajó farában és elgondolkoztam az életemen, vagy mikor a lemenő napot néztem valahol Lettország szélső csücskénél és megtudtam, hogy Gábor egy jóleső 12 óra után ironman lett –boldog voltam. Boldog, ahogy az öröm teljesen ki tud tölteni egy embert és még többet –de nem volt kivel megosszam. Szerettem a világot, de nem tudtam átölelni –ez egy elég nagy feszültség.

Fél 10kor szólt a kapitány, hogy fél óra múlva kikötünk, hát felöltöztünk és besorakoztunk a ”Riga” ajtó elé. Fél 11-kor, már nagyjából 20 perce vártuk a társaság másik felét, mire úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Ebben a 20 perc várakozásban az is benne volt, hogy a hajó műholdas internetkapcsolata után végre volt használható wifi. Mindenesetre jól döntöttünk, hogy elindultunk –ahogy mondtam, van, aki egyáltalán fel sem kelt.

A hajón realizáltuk, hogy Riga másik időzóna, így összesen csak 5 óránk lesz. Ezt a belvárosban terveztük tölteni. Volt, aki kijjebb is ment, én csak egy kicsit. Úgy döntöttem, hogy ez az öt óra nem nagyon lesz elég semmire, azon túl, hogy a város hangulatát kicsit megérezzem, így nem aggódtam azon, hogy mit látok, mit nem, csak mentem a többiekkel, önmagamhoz képest veszett lassan. Úgy is ritkán szocializálódok, a spanyolok meg sokszor csak spanyolul beszélnek, hát itt az alkalom őket megismerni.

A cseh lány nézett utána a hely nevezetességeinek. Elég kicsi belváros volt, hamar elértük a vásárteret (elég szép, talán Krakkóhoz hasonlít), és a dómot (ezt belülről nem láttuk, csak az előteret, mert fizetős volt és annyira nem érdekelt senkit). A várat épp felújították, bár nem volt egy szép vár. Kicsi is volt, egyszerű is volt, és amennyit láttunk belőle egészen le volt pukkanva. A Dugava mellé érve kiderült, hogy a folyó széles és piszkos. Az egész városra igaznak tűnik ez a két jelző, de persze ez csak első benyomás és összehasonlításként épp Stockholmot használom.

Még sétálgattunk egy kicsit, valahol a három legrégebbi ház mellett is lehettünk, meg a brémaiaktól ajándékozott brémai muzsikus szobrot is megtaláltuk. Aztán én kicsit elszakadtam a csoporttól és hamar elkerültem a belváros egy másik szélére, ami nagyban hasonlított a 9. kerületre (és most nem a Corvin negyed környékére gondolok).

Visszatértünk a találkozási pontra, ami a szabadság szobrot jelentette és kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk. Ez elég sok problémába ütközött, mert vagy belvárosi=drága, vagy lepukkant vagy mcdonalds. Végül a mcdonalds kategóriából választottunk az Origo pályaudvar melletti Il Trenot. Talán kicsit jobb lett volna a belváros, így visszagondolva, de az biztos, hogy 7 euróért elég finom olaszos tésztát ettünk (én kacsás-fenyőmagos-diószószost).

Rövid vásárlás, azzal az élménnyel, hogy „jaj de olcsó”, pedig ugyanolyan, mint Németország vagy Ausztria: euró van és átlag ár, talán a magyarhoz képest picivel drágább is –de én Stockholmból jövök, svéd fizetéssel.

Átbarangoltunk egy-két parkon. Az egyik közepében egy hatalmas „orosz templom”. Mi így neveztük az egyszerűség kedvéért. Persze csak miután megfejtettünk, hogy mi az a „csillogó épület”, ami az első neve volt.

Ez alatt a néhány óra alatt nagyjából hat esküvői fotózást láttunk. Volt folyóparti, belvárosi-dómos és parkban készült is; vendégsereggel és koszorúslánnyal vagy csak magukban. Nyár van. Kicsit erről is beszélgettünk: már mindenkinek elég sok ismerőse van, aki mostanában vagy az elmúlt egy két évben házasodott, nekem sok kortárs ismerősömnek gyereke is van.

Elég forró üvegfolyosón mentünk végig mielőtt elértük a hajót. Ez úttal ott voltam a fedélzeten, amint megmozdultunk. A következő egy órában szemem-szám elállt. Rotterdamban belepillantottunk a kikötőbe, de nem mentünk végig rajta. Persze Rotterdam a világ második legnagyobb kikötője, Rigának pedig csak helyi érdekeltségei vannak, mégis van párhuzam és nagyon boldog vagyok, hogy ezúttal végighajóztam az egészet. Riga hídjai egyébként nem magasak, hiszen a kikötő a város egyik felében van és a hajók nem mennek tovább. Stockholm hídjai rettenet magasak, hiszen a város egy tó és a tenger között van.

Szóval a kikötő. A posztkommunista hangulat megmaradt, annyiban bővülve, hogy hatalmas halmokban állt a feketeség. Körülötte vonatsín, néhány vagon gördül rajta, és hatalmas markoló daruk pakolják a feketeséget –ki a vagonból, be a hajóba. Porzik, ahogy hányják. Lassan mozduló monstrumok ezek, félelmetes teremtmények –és én lenézek rájuk, mert a mi hajónk magas, nagyon magas.

Aztán továbbmentünk és fenyőillat csapta meg az orrom: bálákban álltak a törzsek és tömbökben a… hát, azt nem tudom mi volt, talán papír vagy fareszelék, de fehérrel volt lefedve, az biztos. Tovább. Homokot emelnek az előző típusú hatalmas daruk, egyszerre kettő és szórják bele egy hatalmas hajó gyomrába. Tovább. Konténerek ezrei kerülnek egyesével fel egy teherhajóra, ami harmad akkora, mint a konténertorony, amit cipel. Tovább. Silók, betonhengerek, daruk, hajók és öblök. Lassan fogynak, visszanézve csak nő a darurengeteg: sárga, kék, piros. Végül átvált a táj erdősbe, strand lesz és végül a végeláthatatlan tenger. Az utolsó részen egy beláthatatlan hosszú homokos part kanyarog, amitől minket egy gát választ el, végén kövek, azokon emberek, integetnek. S már csak a víz.

Az út további része eseménytelennek mondható. Olvasgattam, beszélgettem. Illetve bepótoltam, amit elszalasztottam odafelé: a naplementét. Sokáig tartott, míg beleolvadt a tűzgömb a víz kékségébe. Nem is maradt utána olyan szín kavalkád, mint odafelé. És ebben a nyugodt, békés hangulatban, csak a kíváncsiság volt bennem, a türelmetlen, várakozásra kényszerített kíváncsiság. Jó hírt akartam hallani, vártam a hívást. Ahogy a Kis hercegben a róka mondja: „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni.” Még az Il Trentoban lecsekkoltam, hogy mikor kezdődött az ironman Nagyatádon, hozzáadtam 12 órát és még egy felet. Akkor már nagyon vártam.

Aranyosak voltak a többiek is. Előző este kölcsönkaptam egy telefont, mert az enyémmel esélytelen volt fognom a wifit, annyira lassú volt. Aztán a következő 24 órában időnként valakinek eszébe jutott, hogy „hű, de hosszú verseny!”, vagy „milyen korán indult, vajon már biciklizik?” vagy ”mi lett az eredmény?”  És alig hogy a nap eltűnt a horizont mögött, és a lett mobilhálózat utoljára jelet váltott az én telefonommal, már tudtam: megcsinálta.

Az este még egy nagyot nevettünk. Újra a karaoke bárban ücsörögtünk, vacsoráztunk, beszélgettünk. Valószínűleg az volt a legkonszolidáltabb (és józanabb) helye a hajónak. Már sötét volt, felhős is volt az ég meg már lassan másfél hónapja, hogy megünnepeltük a leghosszabb nappalt. És ekkor felcsendült: https://www.youtube.com/watch?v=DNyKDI9pn0Q

Illetve kiderült, hogy a szobatársam eléggé expert csillagász. A szobatársaimmal egyébként, akik a két szingapúri lány volt, elég jókat beszélgettem. Többek közt történelemről és a nyelvekről. Egy közös beszélgetés is volt, a többiekkel, a nevekről. A spanyoloknak és a szingapúriaknak volt mit mondaniuk. Ez utóbbiaknak van egy kínai neve is, meg az utóbbi két generációban angol neve is. Az előbbi, ahogy értettem tényleg bármi lehet és köztudott jelentése is van. Egyébként ők is csak az iskolában tanultam kínaiul, bár a nagyapa-dédmama még földműves volt valamelyik tartományban, gyakorlatilag mindenki angolul beszél.

Hát hazaértünk. Alig érkeztem meg a koleszba, már leszakadt az ég. Ekkora vihart itt még nem láttam, de hát nyár van. Villámok cikáztak (egy villámot a hajón is láttam), és szinte rögtön követte őket a dörgés. Ilyesmi hangnak képzelem azt, mikor mondjuk, a szomszéd szigetet bombázzák. Már vége. De eléggé vad volt. Hozzá persze a szakadó eső.  Kicsit mondjuk kellett. Már egy bő hete nem esett, akkor is csak egy kicsit és a hőmérséklet most tartósan 28-30 fok. Remélem ez most felfrissítette a levegőt.

A hollandok elfoglalták a konyhát. A lettek pedig mit kiderült szláv nyelvcsalád. Azt hiszem mára ennyi. Képek a szokásos mappa, valószínűleg 0727 nevű almappájába kerülnek, rövid szelektálsá után: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTdnJ0alB3TVA1aU0&usp=sharing