„Akik élnek azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak…” Ez jár a fejemben. Nem mintha olyan nagy Kispál rajongó lennék, csak úgy megmaradt nagyjából tíz évvel ezelőttről. Ebbe is félelmetes belegondolni: tíz éve már jártam- keltem, méghozzá egészen önállóan, a világban. Jártam iskolába, edzésekre, voltak barátaim. Aztán elköltöztem és újra: járok iskolába, edzésre és vannak barátaim. Most ismét költözök: járni fogok iskolába, edzésre, lesznek barátaim. Minek is aggódni?

2014 nyara meghatározó volt az életemben – és mint fentebb már elámultam, igenis lehet életről beszélni, hiszen tart már bő két évtizede. Miközben sokat gondolkoztam, hogy mégis mit kezdjek magammal, valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem: olyan sok baj van a világban, amivel nem tudok mit kezdeni, csak nyomaszt. Olyan sok baj van a világban, ami elől elmenekülnék. Ezek közül van, amelyik nem ér utol, de van, amelyik mindig velem lesz és nyomasztani fog. A legtöbbel szemben tehetetlen vagyok. De talán valamihez van eszközöm.

A biológia, ahogy a középiskola és az itthoni BSc alatt megtanultam, hihetetlenül sokszínű, szerteágazó és változatos. Olykor grandiózus, máskor szöszmötölő. Néha megváltja a világot, néha kielégíti egy óvodás kíváncsiságát. Van, hogy a gyermeki rácsodálkozás eszköze. Hegyvidéken szeretek elámulni, hogy a természet nagyban és igazán apróban is egyformán gyönyörködtet. A klímazónák váltakozása, egy hegyoldal társulása, egy fa szintjei, egy aprócska virág és a virágon ücsörgő légy hátszőrzete, mind megérdemli, hogy vessünk rá egy pillantást. Ezért örülök, hogy itt végeztem az alapszakot. Hogy is mondhatnám, hogy biológus vagyok, ha nem szentelek egy egész bekezdést néhány gaznak?

Máshogy is lehet azonban érteni azokat a szavakat, hogy grandiózusság, szöszmötölés, világmegváltás vagy rácsodálkozás, ha a biológiáról beszélünk. A biológusok vannak az orvosi kutatások élvonalában is, a természetvédelemben, a klímakutatásban, az új fajok leírásában, a saját testünk és sejtjeink feltérképezésében, a baktériumokban rejlő ipari lehetőségek kiaknázásában, a gyógyszerfejlesztésben és természetesen a táplálkozás, valamint sporttudományokban is. Vastagon benne van a politikában – legalábbis nem ártana, ha kicsit vastagabban benne lenne – mikor az Egyesült Államok elnöke állást foglal az oltásellenesség és evolúció témakörében, vagy amikor a Párizsi klímacsúcs során országok fejlődésének irányát határozzák meg. És persze, amikor a génmódosított növények engedélyezésével éhezéseket kerülhetnénk el. Racionális indokok hiányában meghatározott tiltásával pedig árthatunk a tudomány általános megítélésének, ami az egészségügyben vagy a diplomáciában komoly károkat is okozhat.

Felsorolni is nehéz, hogy mennyi mindenhez kezdhetnék most, hogy megvan a biológus alap diplomám. Bármennyit panaszkodtam, nem csak latin szavakat és molekulaneveket kellett mantráznom, a világnézetem is formálódott. Az egyik szaktársam egyszer kifejtette, hogy ő legszívesebben először elvégezné a matematika alapszakot, majd a fizikát, aztán a kémiát és csak utána jönne biológusnak, mert úgy már egészen értené, amit itt tanítanak. A természettudományok, ahogy köztudott, a minket körülvevő világ materiális lényegét igyekeznek megfogni és részletekbe menően leírni. Sokat vádolnak ezért minket, hogy nem vesszük figyelembe a metafizikát, hogy beszűkül a látókörünk és mindenben azokat a törvényszerűségeket és magyarázatokat keressük, ami nem mindennek a sajátja.

Persze. De ebben semmi meglepő nincs. Legalább annyira feláll a szőr a hátunkon, mikor valaki hittel próbál nagyon is kézzelfogható, ismert molekuláris háttérrel rendelkező betegséget gyógyítani, mint mikor valaki minden kétséget kizáróan igyekszik történelmi tényekkel igazolni vagy cáfolni Jézus létét. Egyszerűen a választott módszer nem releváns. Nagyon romantikus persze azt hinni, hogy az emberi szellem mindenható; a test fölött pláne hatalma van, de amíg nem ismerjük az agy pontos huzalozását, kicsit merész azt mondani, hogy minden betegségnek lelki oka van.

Nekem nagyon kemény volt szembesülnöm azzal, hogy a testünk tényleg csak sejtek összessége. Hogy a bőröm, ami olyan nagy biztonságérzetet ad, az milyen könnyen enged a szikének. Hogy elég néhány sejt, annak is néhány alkotója, amely az állandó munka során kissé sérül, ahhoz, hogy néhány hónap alatt ellepje és elpusztítsa a saját testem. És gondolhatok nyugodtan virágos rétekre meg álmodhatom, hogy pillangó vagyok, ha egyszer a HIV vírusa belép a véráramomba és szisztematikusan legyilkolja a T limfocitáimat, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy a beleimben lakó baktériumok „elhagyják a süllyedő hajót”, de azért magukkal visznek, amit tudnak. Mert számukra csak addig vagyok értékes és egyenrangú partner, amíg fiatal és egészséges vagyok, amíg általam tudnak élni és szaporodni.

De még mindig sokkal jobb nekem, mint egy pillangónak. Talán jobb is, ha én álmodom őt, mintha ő álmodna engem. Mert olyan nagy eséllyel libben bele egy pók hálójába, vagy egyszerre lecsap rá egy madár, vagy csak elfogy a tápnövénye, vagy jön a tél. Engem a tél nem öl meg. A madár nem öl meg, a legtöbb pók nem öl meg, étel van bőven. Mi már csak a legősibb, legegyszerűbb, legláthatatlanabb társainkkal vívunk: férgekkel, baktériumokkal, vírusokkal és a saját sejtjeinkkel.

De ezekhez már nem elég a felszínes tudás. Ma már nagyon ritkán hull az ölünkbe egy új antibiotikum, amely megvéd több baktériumtól, ma már nem elég kezet mosni, hogy a gyermekhalandóság ugrásszerűen lecsökkenjen. Ez egyrészt remek, hiszen nagyon sok betegségbe nem fogunk belehalni, amibe régebben könnyen igen. Másrészt remek, mert az amúgy unatkozó kutatók előtt nagyobbak a kihívások. Harmadrészt rettenetesen nehéz kommunikáció szempontjából, hiszen az orvostudománytól elvárja a mindennapi ember, hogy folytassa az elmúlt száz év ugrásszerű fejlődésének trendjét, másrészt elfelejti, hogy az emberiség nem önmagától egészséges. (Ezt a kettősséget látszik meglovagolni a diéta-divat: amikor igazából egészséges embereknek adják el drága pénzért a különleges „legújabb kutatási eredmények alapján bizonyítottan hatásos” alapanyagokat, mint az egészség zálogát.)

Úgy általában érdekel a világ magam körül és bennem. Mert izgalmas, bonyolult és ezért egyre mélyebben egyre izgalmasabb. A szervezet nem egyszerű képződmény, a szervek és a sejtek sem, a fehérje sem, még a fehérjét alkotó aminosav sem, se az azt alkotó atomok. És ez jó. Kimeríthetetlen izgalom-forrás.

De térjünk csak vissza a kiindulási gondolathoz: olyan sok baj van a világban. És általában mondhatjuk, hogy emberként azt érzékeljük bajnak, ami velünk kapcsolatos. A természetvédelem se érdekelné a kutyát se, ha nem azon aggódnánk, hogy mi lesz velünk természet nélkül. És akkor persze ott a rengeteg egymás-gyűlölés, ami csak úgy van, mert belénk lett kódolva. Régen még jól jött, most, hogy nem falvakban élünk, hanem az összekapcsolt világban, kicsit jobb lenne nélküle. Szubjektív módon ide sorolom a gazdagodást és mások elnyomását. Igazából talán nem is azért, mert olyan nagyon jó érzés másokat elnyomni, csak azért, mert jó érzés uralkodni. (A minap találkoztam igen ékes bizonyítékával, hogy nem is olyan könnyű a társainkat emberszámba venni. Kultúrát és odafigyelést igényel.) Tetszik az a gondolat, hogy senki sem gondolja magát gonosznak. Gonosznak lenni semmi értelme. Csak ez a szabad akarat dolog elég nyitottá tette a jóság fogalmát.

Szóval, ha lehet izgalmas dolgokkal foglalkozni, miközben ebből a sok bajból oldunk meg néhányat, az főnyeremény, nem? Hát, ezért megyek a Karolinska Egyetemre. Mert ott azt mondták, hogy érdemes betegségekkel foglalkozni, mert akkor lesz ember, akin segítünk. És az jó érzés nekem is, neki is. Nem is azért megyek, mert ott majd megtanítják, hogy hogyan kell kutatni. Azt itthon is megtanítják. Nem is azért, mert milyen jó nevű egyetem. Ha ez kellett volna, küzdhettem volna jobban, hogy felvegyenek valahova, amit tényleg mindenki ismer. Azért megyek, hogy megtaláljam azt a célt, amiért érdemes felkelni reggel.

Hogy minek is aggódni? És hogy mit jelent a 59°N, 75°S? Talán legközelebb ez is kiderül.