Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A dán filozófus, Kierkegaard szerint az emberi magatartásformák összegzője a szerelem

Soren Kierkegaard válasza a hegeli, marxi egységfilozófiára az individualizmus volt. Hirdeti, hogy minden embernek meg kell találni a saját igazát és a saját életét kell élnie. Méghozzá nem egy íróasztal mögött ülve, hanem cselekedve! Élete során az embernek választania kell. Vagy-vagy, nem lehet egy kicsit hinni Istenben például: az ember vagy hisz vagy nem, különben nem igaz a hite. Ugyanígy van a szerelemben: teljes szenvedély kell, hogy az ember teljes szívéből szeressen, tökéletesen adja oda önmagát és oldódjon fel benne. De miképpen teheti ezt meg?

                Az emberisé sokféle egyéniségből tevődik össze. Az ember a mámorban a racionális gondolkodást félretéve ösztönösen cselekszik, ahogy a pillanatnyi érzései diktálják. Véleményem szerint csak a személyiségtől függ, hogy ez mit hoz ki belőle. A szerelmes lehet szenvedélyében őrült, vágyakozásában kétségbeesett, féltékenységében agresszív, szerelmében boldog, vidám, bőbeszédű vagy magába fordulóan szűkszavú, vagy bármi más. Nincs olyan emberi magatartás, amely meg ne nyilvánulhatna a szerelemben. És nincs másik olyan érzés, amely képes lenne előhozni ugyanígy az emberből a vadságot és a gyengédséget, a gyűlöletet és a szeretet, és minden ellentétes érzést, ami csak előfordulhat az emberi lélekben! Szent Ágoston szerint szerelem csak Isten felé irányulhat, Platón szerint az istenit szeretjük imádottunkban: lám, még a hit, az Isten iránti tisztelet is benne sűrűsödik –sok klasszikus filozófus szerint –a szerelem érzésében. Az érzés pedig tetté válik az emberben. Vagyis a szerelemben bármit cselekedhetünk, és, talán épp e miatt a szabad rabság miatt, általában önmagunkkal kerülünk ellentmondásba tetteink által.

                William Shakespeare lírai alkotásai közül a 75. szonettjét választom a fentiek alátámasztására. Ebben a szonettjében Shakespeare a szerelem önellentmondásosságát örökítette meg.(Hasonló gondolatot fogalmaz meg Ady Endre Meg akarlak tartani című költeményében.) A mű kezdetén a költő hasonlatokkal érzékelteti szerelmének mindent betöltő szenvedélyét („Az vagy nekem, mi testnek a kenyér”). Shakespeare a szonett folytatásában lelkének harcát írja le önmaga ellen. Kezdetben ellentétes mondatokat használ, majd ellentétes mellérendelő tagmondatokat, aztán oximoront („koldus-szegény királyi gazdagon”), míg végül a feloldást két ellentétes ige hozza meg („részeg vagyok és mindig szomjazom”). Az ellentétek „sűrűsödése” által növeli a költő a mű feszültségét, ami az utolsó mondatban enyhül. A szerelem totalitása is megjelenik a műben („arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok”), mely nélkül nem élhet a szerelmes, és ami neki a világot jelenti. Kierkegaard is ekképpen értheti a szerelmet: ha szerelmet választja, akkor az ember számára az tölti be a világot, hiszen „kicsit szeretni” nem lehet.

                Az ellentmondásosság magatartása az őrültség. Az őrült cselekedeteket azért tartjuk őrültnek, mert logikátlanok, mert ellentmondanak a józanésznek, aminek feladata volna a magatartást koordinálni. A szerelem őrültté tesz, mert logikátlanná tesz. Dráma műnemben ugyancsak William Shakespeare művét, ezúttal a Szentivánéji álom című komédiáját elemezném e tétel alátámasztásának céljából. Két ifjú (Demetrius és Lysander) egyazon lányért (Hermia) lángolnak, ám Hermia Lysandert és Heléna Demetriust szereti, miközben Hermia apja Hermiát Demetriusnak szeretné adni feleségül. Lysander és Hermia elmenekül, Demetrius pedig követi őket, Demetriust pedig Heléna követi. Shakespeare ezt a művét a szerelem vakságának bemutatására élezte ki. A szerelmes Demetrius és az ugyancsak szerelmes Heléna nem képesek belenyugodni a ténybe, hogy szerelmük nem kölcsönös. A szerelem nem ismer reménytelenséget, ahol remény nincs, ott szerelem sem lehet, ez az érzés a lemondással összeférhetetlen. Mert aki le tud mondani, az nem teljes kierkegaardi odaadással szeretett. Ebben a reményben követ el reménytelenségében őrült cselekedeteket. Ugyanakkor később, a szerelmek összezavarásával Shakespeare eléri azt az állapotot, ahol senki nem hisz senkinek és nincs bizalom, csupán a saját mindent betöltő szerelme van és a vetélytárs iránti gyűlölet. A szerelem képes megalázkodásra késztetni, de ugyanakkor a vetélytárssal szemben megerősít, hogy vállalni tudjuk a küzdelmet a győzelem fensőbbségének tudatában és akkor sem adjuk fel, mikor már minden elveszni látszik –a nem szerelmes szemlélődő nézőpontjából. A szerelem nem ismer félelmet a haláltól, szerelmesen ölni lehet (l. Thomas Mann: Márió és a varázsló) vagy meghalni (l. William Shakespeare: Rómeó és Júlia).

                Ugyancsak ebben a műben jelenik meg a tündér (Titánia) és szamár szerelme. Nyilvánvalóan nem egymáshoz való a két „ember”, s csak a „sors” szeszélye folytán szerethette meg a tündér a szamarat –gondoljuk. De vajon miért hisszük ezt? Miért találjuk olyannyira furcsának –és mulatságosnak! –a tündért, aki szamarat szeret? Szerintem épp azért, mert a tündér –amíg nem szerelmes –tisztában van vele, hogy ő tündér és épp emiatt nem szerethet szamarat. Eszébe sem jut szamarat szeretni, ám amikor már elvakítja a szerelem, nem törődik azzal, hogy kire irányul: számára a szamár is lehet szép. Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében Fjodor Pavlovics jelenti ki: „minden nőben lehet találni valami egészen érdekeset, ami egyetlen másban sincs meg (…) Még a vénlányokban is olyasmit talál néha az ember, hogy csak ámul a szamarakon, akik hagyták megöregedni és észre sem vették”. Ez a szépség, amiről a testvérek apja beszél, az egyediségben gyökerezik és mivel másban nincs meg, erre irányulhat a szerelem. Titánia szól így a szamárhoz: „Szép nagy fülednek csókra csókot adva.” Ebben az esetben az egyedi dolog, mely a szamarat identifikálja a füle, amit tud szeretni a tündér.

                A feloldás ebben a műben is bekövetkezik, mert a káosz a társadalomban tarthatatlan és a nézőközönség, a világ megoldást követel. Így végül a szerelmesek páronként egymásra találnak és az apa is odaengedi lányát ahhoz, akit a lány igazán szeret. Ám az, hogy ezt tündérek és varázslók teszik rendbe, magában hordozza azt a gondolatot, hogy az ember egyedül képtelen helyesen dönteni, még kevésbé helyre hozni a körülötte lévő világot és csak sodródik a körülményekkel, mert önmagában és emberségében gyenge.

                Epikai alkotások közül igen sok szól a szerelem két oldaláról. Akár a Vörös és fekete Stendhal tollából, akár az Aranyember Jókai Mórtól, egyaránt egy férfit mutatnak be, aki két nőt szeret, két különböző módon: vadul és szelíden. Emily Bronte Üvöltő szelek című regényében egy nő (Catherine) képtelen dönteni két férfi közül. A férj és a szerető. A hűség és a vágy, a kötelességtudat és a szenvedély, a börtön és a szabadság, a különbözőség és a tökéletes belső egyformaság (mint Catherine és Heathcliff vadsága) ellentmondásai teszik mélyen megrendítővé a regényt. Mit tehet egy fiatal nő, ha jómódú, de szegény fiút szeret, akit a tulajdon bátyja megvet? Feleségül megy egy hozzá hasonlóan jómódú, ámde beteges férfihoz és igyekszik megfelelni az elvárásoknak, miközben belül égeti a vadság tüze és olykor-olykor a felszínre tör. Ilyen alkalmakkor válik kontrolálatlanná a magatartás és a börtönből szabadult rab féktelenségével jelentkezhet az elfojtott érzelme, dühé deformálódva.

                Az egész regényt végigkíséri ez a kettősség: a kötelesség, a finomság, úriasság és a durva szolgaság szabadsága. Két hasonló embert nem lehet egyszerre szeretni, de lehet szeretni két különbözőt: az egyik épp olyan, mint a szerető, a másik épp ellentéte annak. Így válhat a kötelességtudó feleség és anya, kicsapongó szenvedélyes szeretővé. Két jellem, két különböző világ: az úri és a szegény sorsú. És az úri származású leány lehet vad, és az úri férfi lehet finom, a szegény azonban csak vad lehet és faragatlan, mégis túléli a másik kettőt! A regény tragédiája abban áll, hogy a szülők bűneinek terhét a gyermekeknek kell viselniük, mind jellemvonásaikban, mind életük alakulásában. Ugyanakkor feloldozást is nyernek azáltal, hogy a szülők sorsa (Catherine, Linton és Heathcliff) megismétlődik gyermekeik (Cathy és Hareton) sorsában, ám ők elnyerhetik a boldogságot együtt. A fiú kiszakadhat a szolgai sorból, a lány emeli fel.

                A regény felvet egy másik kérdést is, hogy van-e szerelem a halál után? Emily Bronte szerint van és az is meghatározó erővel bír a szerelmes életében. Aki egyszer igazán szeretett, attól az érzéstől nem szabadul az életében soha. A regényben Heathcliff egész életét arra teszi föl, szerette halála után, hogy megbüntesse vetélytársát, Lintont. A keserűség „öngyilkosságba” hajszolja, mégis, halálában mosolyog. Csak a halálban lelhet békét a beteljesületlenség nélkül szerető szerelmes.

                A kierkegaardi totalitás, a vagy-vagy érzése egyértelműen fedi a szerelem mindent elsöprő erejét. Aki igaz szerelemmel szeret –amire a világirodalomban rengeteg példát találhatunk –az teljes odaadással és szenvedéllyel szeret, abban nincs kételkedés, annak nincs lehetetlen, de nincs is szabadsága. Az ellentmondásosság, a tézis-antitézis, a hegeli filozófiában a társadalmi rétegek harca és a mindezt feloldó magasabb megoldás, a szintézis: ez az, ami megtestesül a szerelemben. Ezért fér bele mindenfajta érzés, ezért integrál magába mindenfajta emberi magatartásformát, mert a szerelem mindent betölt. Akármi iránt irányul, legyen az nő, férfi, Isten vagy akár egy alma. Talán érdemes hinni Szent Ágostonnak: Istent látjuk a szerelemben, univerzalitását és teljességét.

0 Tovább

Élet vagy tudomány?

Fiú volt. Születése, sőt, fogantatása előtt eldőlt, hogy fiú lesz. Így döntöttek. Lányként túl sok zavaró hormonja lett volna, amik még periodikusan változnak is, csak a baj volna velük. Albínó is volt. Családfáját könnyen vissza lehetett követni. Jól ismert génállomány. Steril környezetben élt, már a nagyapja sem találkozott bacillussal (se coccusszal).

                Társaival már kifejlett állatként került a Központi Kémiai Kutatóintézetbe. Ő 8000 forintért kelt el (ahogy a nagyapja is annak idején). Ez leginkább az addigi élete steril körülményeinek tudható be. A szállítmánnyal jött néhány egészen pici, pár napos, esetleg egy-két hetes steril albínó patkány is a steril albínó anyukájával. Míg a nagyok a farmakobiokémiai osztályhoz, ezek a kisebbek a neurokémiai osztályhoz érkeztek.

                Minden hét első napjaiban eggyel vagy esetleg kettővel fogyatkozott a számuk. De az a keddi nap, amikor ő is meglátta a második emelet 107-es laboratóriumát, az más volt. Nem csak ezért. Például már reggel feltűnt két lány. Persze nem tűntek vérszomjasnak, csak még sosem látta őket itt. Nem is régóta volt ebben a ketrecben, az igaz. Az arcukon játszó mosoly, a mélyén a szánalommal sem volt új számára. Itt mindenki így néz, aki bejön hozzájuk. Nagyon akkor sem lepődött meg, mikor kivette őt egy barna lány. Tudta, mindig is tudta, hogy egyszer rákerül a sor. Még ott, a fehér falak közt, ahol csak kesztyűs s arcukat eltakart emberek fordultak meg, ott várta, hogy őt is kivegyék a ketrecből. Akkor is eljött a nap, hogy kivették. Azóta itt van. Azóta itt várt. Eddig kellett várnia. Azért egy picit izgatott lett a gondolatra: eljött az idő! Az ő ideje!

                Újra feltűntek a fehér köpenyek. A délelőtti két lány is beöltözött már. Megörültek neki, már várták. Nem tudta, de már egy nap óta várták az elkövetkező fél órát. A barna lány a hozzálépő két fiatalabbnak csak ennyit mondott: „Inkább ne szeressétek meg!”

                Megvan! Az a furcsa szag! Valami furcsa volt. Illetve furcsa volt itt minden. De most feltűnt neki a szag is. Itt terjeng, alattomosan, igazán nem is lehet érezni, de itt van. Most mintha egy kicsit erősebb lenne. S a lány felemelte a fedelet s elkapta a farkát. Nem bánta volna már korábban se, ha kiveszik, mert a szállítódoboza egérméretűre volt szabva s neki egészen le kellett hasalnia, hogy átjusson a másik felébe. De nem került jobb helyre. Egy főzőpohárban landolt. A főzőpohár a kategóriájában (értsd: főzőpoharak közt) elég méretes volt, de neki ez nem számított, hisz épp- hogy-csak elfért. Az orra a farkát érte. Itt már sokkal intenzívebben érzett a szag. Ha jobban belegondolt mást nem is érzett. Föl se fogta mikor tették rá a fedelet, csak arra lett figyelmes, hogy nem tud szabadulni. Bár, igazán nem is akart. Érzékszervei már csak tompa jeleket küldtek az agya felé. Persze az is lehet, hogy félúton akadt el valahol a jel. Szempillái lassan lecsukódtak, s sötétség borult a már egy ideje homályos világra…

                Meg-megmozdult még. Vártuk, hogy egyenletessé váljon a szuszogása. Amikor már a szemhéja alatt alig mozdult a két vörös, csillogó gömb, akkor Móni megdöntötte a főzőpoharat. Engedelmesen hanyatlott hátra, feje teteje az éterrel átitatott szűrőpapírt érte. Hát kivette. A lány a hátára fektette, s nekilátott a lábait négyfele kikötözni. Ekkor tűnt fel először, hogy milyen szaporán ver a kis szíve! Hogy szuszog, szinte rendezetlennek tűnt, olyan gyors ütemben szedte, kapkodta a levegőt. De ez is csak egy pillanat volt, s a következőben a selymes szőrét 70%-os alkohol permetezte. A csipesz felemelte a hasa legalján a bőrt.

                S az olló belevágott. Szinte hihetetlen, az tényleg az állat bőre! Nem is igazán vérzett. Ő pedig meg sem mozdult. Szuszogott bele az éteres vattába, ami a fejére húzott főzőpoharat bélelte. A kis szíve pedig a szokott szaporaságával csak vert, csak vert.

                Pillanatok alatt láthatóvá vált a teljes hasfala a maga szép rózsaszínes, vöröses valójában. Alig volt egy kis kötőszövet, ami hozzákötötte a bőréhez, azt kellett elvágni. Az olló könnyen vitte. Még egy-két nyisszantás, s már nem volt a hasán bőr. A szemetesbe pedig egy fehér, szőrös, 20cm2-es darabka került, akár egy miniatűr szőnyeg. Babaházba illett volna. De nem ott volt. A mellkasa fel-le járt a szívverése gyors ütemére.

                A hasfalára fröcskölt az alkohol. Ekkor látszott először, s utoljára, hogy fáj neki! Összerándultak az izmai. Amúgy a mélyaltatás miatt semmit se érzett. Illetve az agyában nem tudatosult semmiféle fájdalom, az pedig ugyanaz, mintha nem is lett volna. Düdüm-düdüm, verdes a kis szív. Átvillant az agyamon: talán még össze lehetne varrni!

                Ismét egy vágás. Y alakúvá egészítette ki Móni, gondosan ügyelve, hogy a rekeszizmot véletlenül se érje az olló. Két fogóval kifeszítette, hogy láthatóvá váljon minden, ami benne van, s a hasfal ne zavarja a munkában. Rutinos mozdulattal söpörte félre, a testen kívülre a beleket. Csak a máj érdekelte. A szív pedig csak tovább dobog, mit törődik ő azzal, hogy a törzs többi része darabokban? Neki ez a feladata, ő ezt végzi. Nincs megállás. Düdüm. Düdüm.

                Egy pillanatra felnéz a barna lány. „Az ott a máj, itt a vena portea, ebbe tesszük a kanült. Kicsi az átmérője, ezért nehéz bedugni.” Előkerült két cérnaszál. Egyik fogja rögzítni a kis csövet a vena porteaban, a másik a test aljába vezető artériát zárja majd el. Ennek a cérnaszálnak a megszorítása lesz az utolsó mozzanat, amivel a máj elválasztása a testtől teljessé válik. A rendszer bezárul. Majd. Egyelőre még a mellkas járja őrült, értelmetlen táncát, a szív csak ver, csak löki magából ki a vért, táplálja a szerveket. Kell még. Kell, hogy a máj sejtjei túléljenek. Csak az utolsó pillanatban szabad, hogy leálljon. S akkor aztán sietni kell. Düdüm-düdüm.

                A vena porteaba megtörtént a bemetszés. A vér eleredt. Látni alig lehetett már a vékonyka eret. Az eret, ami a bél felől jőve a májba szállította a felszívott tápanyagokban gazdag vért, hogy az ott megtisztuljon. A bél már kinn fekszik a piros tálcán. Hol van az már attól, hogy éltesse a kis testet? Düdüm-düdüm. Ő még nem tud semmit.

                De az üveg kanül vége hegyes volt. Felszakította az eret. Az üveges elrontotta. Előfordul. Nem olyan gondosak erre a mesteremberek. Múlt héten is volt egy rossz a kanülök között, ez általában műtét közben derül ki. Az ér fölső falán hosszú vágás maradt. Esélytelen, hogy benne maradjon a kanül. Düdüm-düdüm. Már nem emlékszem mikor állt meg. Valahogy kiszabadultak a lábai is, s Móni egy mozdulattal összecsomagolta. A patkány követte a 20cm2-es fehér darabkát.

                Márpedig valamivel dolgozni kell. Májsejtek kellenek. A testvére került sorra. Egy picivel idegesebb volt, mellőle nem is olyan rég emelték ki a lakótársát. S nem vitték vissza. Mégis különösebb kapálózás nélkül pottyant a főzőpohárba, s hamar mély álomba merült. Utolsó képe két fehér ruhás megilletődött leányarc lehetett.

                A kanült Móni nem cserélte ki. Hátha ő tévedett. Hát nem. A szőrös csomag ismét a kukába került. Róla több emlékem nincs.

                A barna lány ezúttal egyszerre két állatot hozott fel. Csupán praktikus okokból, mert fennhagyta a szállítódobozt. Közben sűrűn bizonygatta, hogy ez a nap kivételes. Ilyen még aligha fordult elő, a második rendszerint sikerül. A harmadik biztosan jó lesz. Talán nem volt jó ómen két patkánnyal megjelenni.

                Ez a fehér már jó előre érezte az éterszagot. Nyűgös is volt. Őt is a testvére mellől szedték ki ebben a büdösben.

                Hamar elaludt. Új kanül került elő. Felemelkedő bőr a hason, metszés, 20 cm2-es téglalap, pontokban vérző hasfal, a rándulás, a vér, s mindeközben: düdüm-düdüm.

                Első kanul néhány lélegzet-visszafojtott, ideg-megfeszített másodperc múlva a helyén van. Ahogy a rekeszizmot felvágta a tüdő összeesett. Düdüm-düdüm. Új cérna, most a szíven keresztül kell a vena cavaba vezetni a másik kanült. Ez is megtörtént. De a véres mosófolyadék nem folyik a csövön. A májon még csak-csak átér, de a szennyes főzőpohárba nem érkezik meg.

                Sebes mozdulatok: mi lehet a baj? A máj egyre följebb fúvódik, ki kell húzni a kanült, amin keresztül az átmosó-folyadék halad. De már be van kötve. Gyorsan, ki kell kötni! Talán a vena cavánal történt valami. A máj veszélyesen nagy. Ilyet még nem láttak. Sárgán domborodik ki a szétroncsolt dögből. Kiderül, hogy a vena cava tekeredett meg, ahogy a cérnát áthúzták alatta. Hát igen, vékonyak ezek az erek, hiába, hogy fő erek, az állat is kicsi. Kitekerik, megindul a csöpögés, a máj mérete csökken. Már csak a mosó folyadék mozgatja az állat ereit. A vértől tisztulva láthatóvá válik, hogy a májsejtek erőteljesen roncsolódtak. Egy lebeny fehér foltos. Egy másik lebeny is elég lenne, de azon is kezdenek megjelenni a foltok. Pedig még a kalcium-oldó szer nem is mossa. A harmadik lebeny nem látszik egészében, de ahol mégis, ott is terjed a fehérség. Hozzáérni most semmihez sem szabad. Bár, már valószínűleg mindegy. Ezt nem akarom elhinni. Móniék is belekapaszkodnak még egy halvány reménységbe. Leválasztják az idővel megemésztett májat az állat testéről.

                Amíg sejtjeire rázzák szét a májat felismertem a lehetőséget: olló, halott állat. Ne legyen teljesen értelmetlen a halála, ahogy az előző kettőnek! Elég annyit, hogy ezt már nem lehetett egyszerűen egy csomagban kidobni. Ebédidő. Aztán folytatjuk.

                Nem mondom, hogy büdös volt odafönn. Alig volt dögszaga. Mégis, az orrom vezetett a megállapításra: a marhapörkölt is csak izomból van. Vegetáriánus leszek!

                Ebédről visszatérve fogadott a hír, hogy a májsejtek csaknem teljes állománya halott. Ez egy ilyen nap. Be kellett látnunk, hogy velük nem fogunk tudni dolgozni. Hát megérkezett a negyedik fehér a kis piros szemeivel, s sárga fogacskáival.

                Már pontosan tudtam mire számítsak. Ismét elaludt, ismét kifektették. Én is segédkeztem a lábai kikötözésében. A halálában.

                Ez úttal nem kételkedtem. Sikerülnie kellett. Ő lesz a negyedik, aki ma meghal. Miattunk. Talán a kutatást sem viszi előrébb. Aztán mégiscsak előrébb vitte, ha csak egy kicsivel is. Csütörtökön ugyanis, részben kérésünkre, addig még nem próbált kísérletet végeztünk. Ebből kiderült, hogy a hideg –a várakozás ellenére –alig fagyasztja be a transzport-fehérjéket. S azok ugyanúgy képesek szubsztrát felvételére, sejtbe vitelére.

                A legrémesebb pillanat, mikor összerándul a hasfal. Azon felül, hogy dobog a pici szíve, ez a leghatározottabb megnyilvánulása: „még élek!” A vena porteaba felcsusszan a kanül. Kicsit mélyre fut, így az alsó lebenyt valószínűleg nem fogja átmosni a folyadék, s emiatt nem lesz használható, de annyi veszteség belefér.

                Túljutottunk a rekeszizmon. A szívbe ismét kétszer is bele kell metszeni, az első vágás nem volt elég széles, ahogy a harmadik kis steril albínónál sem. Megvan a vena cava. Benne van a kanül, rászorul a cérna, folyik a véres oldat a csövön keresztül. A májból jön.

S a szív még mindig össze- összerándul. Düm. Dü-düm.

A rendszer bezárult. A folyadék mossa a májat, már egyre színtelenebb a főzőpohárba érkező lötty. Hát működik. A műtét sikeres volt. Fel lehet tekerni 2 ml/percre a szivattyú átáramoltatási sebességét. Ez a maximum, amit a kapillárisok elbírnak, ennyit képesek még átereszteni.

A szív néha még ver. De igazi üteme már nincs.

Tisztul a máj. Az alsó lebeny tényleg nem mosódik, pirosas marad.  De a többi szép barnássárga. Inkább sárga. Majd jön a kalcium-oldó folyadék. Ha kioldja, akkor a sejtek közötti kapcsolat megszűnik. Majd jön egy újabb folyadék, ami a kollagént oldja, s közben pótolja a kalcium-ionokat is, hisz azok kellenek a sejtek életműködéseihez. Hát ilyen az ember. Ami tetszik neki, azt életben tartja, amire nincs szüksége, azt megöli.

Meg lehet tapogatni. Puha. Itt az ideje (nagyjából öt perc telt el a máj testtől elzárt rendszerré válása óta), hogy leválasszuk. Én tartottam a főzőpoharat (normális méretűt). Eddig jobbára gumikesztyűben voltam, de akkorra levettem valami miatt. Mondták, hogy nem baj. A patkány annyira steril, hogy a vérében biztosan nincs kórokozó, s csak azért használunk gumikesztyűt, hogy a májat védjük a mi szennyeinktől.

Levágta. A májat. Egy kevés vér, talán egy érdarabka lehetett, ami kíséretében a kezemre hullt. Miután végignéztem (úgy éreztem már bármit képes vagyok végignézni), ahogy Zsuzsa kirázza a kötőszövetből a májsejteket, azután lemostam a kezem. Addigra a patkány maradványainak hűlt helye volt. Nem is emlékszem mikor szűnt meg az apró, megviselt szív dobogni.

Mikor a szemetet kivitték, ahogy odanéztem, szemembe villant két farok a zacskó falához nyomódva. A kis sárga fogak nem harapnak már steril tápot, többé soha. Miattunk. Miattam.

Racionális szempontból teljesen a helyén volt a dolog. Az emberiség érdekében a gyógyszerkísérleteket el kell végezni. Utána három napig dolgoztunk azokkal a kis, kerek sejtekkel. Beláttuk, hogy jobb, ha friss hepatocitákat (májsejt) használnak a kísérletekhez, mert azoknak még rendben vannak a transzportfehérjéi, s nem hamisítják meg a méréseket. Mert Magyarországon talán az egyik leggyakoribb betegséget kiváltó ok, a gyógyszer (időnként nem kellően megalapozott) szedésének mellékhatásai. Az emberek néha sok gyógyszert szednek egyszerre. S ezek hatóanyagai néha befolyásolják egymás működését. Például, amit mi is néztünk, meggátolják egy másik anyag felvételét. Vagy akár meg is ölhetik a májsejteket.

Hát ezért van szükség a patkányokra. Értünk, emberekért. Miért hisszük, hogy többet ér a mi életünk, mint az övék? Többet, mint az ő haláluk?

0 Tovább

Követők

katagyik lapaatkereek mother