Szóval az úgy történt, hogy meg akartunk mászni egy négyezer-kétszázas csúcsot Svájcban. Ebben olyan sok meglepő nincs, Gábor önjelölt túravezető én meg tavaly óta imádom Svájcot. És amúgy is, nyár van. Úgyhogy felkerekedtünk kiegészítve magunkat egy Borival és egy Zsuzsival, akik már több hegyet is maguk mögött tudnak és igazán jó társaságnak bizonyultak.
A terv az volt, hogy Gábor kolleganőjéhez, Eszterhez bevetjük magunkat egy éjszakára, aki Vallais kanton végében dolgozik. Vagy elejében, ha a Rhone forrásától és nem Martigny-tól nézzük. Gusztus dolga. Tehát a magasabban fekvő végében dolgozik Eszter egy hüttében, három-hágó (pass) lábánál. Az egyik ilyen pass-nál, történetesen annál, amelyiknél a Rhone-gleccsere található (legalábbis az, amelyik talán a legmesszebb fekszik a folyó torkolatától), belesétáltunk a jégbe. Mit mondhatnék? Nagyon kék volt. És buborékos. És roppant nagy. Bár így is jóval kisebb, mint úgy 50 éve például, akkor igazán hatalmas volt. De hát, ahogy mondani szokás, sok víz lefolyt azóta a Rhone-n és annak nagy része ebből a gleccserből olvadt ki.
Aztán elkirándultunk még egy másik pass-ig, meg egy duzzasztógátig a sok közül, mindeközben majdnem lefújt minket a szél a hegyről és fel kellett venni szinte mindent, amit hoztunk magunknak - és épp megtaláltunk a kocsiban. Mikor mindezzel megvoltunk, elfogyasztottunk egy nagy adag fondue-t, majd ágyba vetettük magunkat, hogy másnap reggel hatkor felkerekedhessünk.
Minden nagyon szépen, simán is ment, alig 40 perc késést szedtünk össze az első órában és már fenn is voltunk egy harmadik pass-on, ahonnan elindultunk, heroikusan vágva át magunkat a ködön, követve Gábor GPS-trackjét. Nehezen járható kis ösvényen mentünk, balra tőlünk feküdt a duzzasztott tó, köd szitált, szél fújt, szurkoltunk az összes vízálló felszerelésünknek, és közben megemlékeztünk az időjárásjelentésről, mely szikrázó napsütést ígért. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a tónak a jobb oldalunkon kellett volna feküdnie. Megoldottuk ezt is és húsz perc múlva már egy autóúton sétáltunk, növekvő gyanúval, hogy feljebb is lehetett volna jönni kocsival.
Két óra múlva megérkeztünk egy kis hüttéhez, amely egy gleccserből (Oberaar-nál járunk épp) lefolyó víz duzzasztógátjának partján feküdt, de mondjuk ebből akkor nagyjából semmit sem láttunk, mert köd volt mindenfelé. Meg kell hagyni, a köd már kezdett felszakadozni. Addigra kiderült, hogy a két lány még sosem túrázott vagy mászott hegyet csúnya időben és némi gondolkozás után arra jutottunk, hogy én még sohasem túráztam maradéktalanul szép időben. Erre a felfedezésre jutva megkértek szépen, hogy engedjem el a felhőmet mielőtt a gleccserre érünk, mert azon nem szabályos ködben sétálgatni. Elengedtem.
A tó partjának lila-sárga-piros-kék-fehér vadvirágokkal pettyezett zöldje, a nap első sugaraiban megtelt élettel és vidámsággal, olyannyira, hogy nem is vágytam a szürke kövek, fehéres hó és kékes jég hideg világába. Valóban, egészen más világ volt odafönn, de be kellett látni, hogy ennek is megvan a maga szépsége. Sétáltunk egy darabig a fagyott gleccseren, melynek alján gyűlt és folyt a víz, majd átértünk egy kicsit puhábban havas részre, melyen, már nem is tudom milyen megfontolásból, elhatároztuk, hogy felvesszük a hágóvasakat és összekötjük magunk. Igazából különösebben egyikünk se érezte szükségét a keményre fagyott, hasadéktalan gleccseren, ahol más csapatok is simán, hegymászócipőben, egyesével sétáltak, de valahogy már régóta jöttünk rajta és mindannyiunkban égett a reflex, hogy ilyen helyen így szokás.
Tehát megálltunk és szépen összekötöztük magunkat, hágóvasakat felvettük, jégcsákányt megfogtuk, majd beálltunk sorba: Gábor elöl, én mögötte, majd Bori és Zsuzsi. Gábor elindult, én utána. Léptem egyet és azzal a lendülettel derékig elnyelte a lábamat a hó. Gábor hátrafordult és szinte viccre sem méltatva odakiáltott, hogy mi van, máris elmerültem-e. Jó, hát volt már ilyen, kihúzom én – gondoltam. De a hó a lábam körül nem így gondolta. Jó, hát volt már ilyen, kihúzzuk mi – gondolták a többiek (mint a mesében). De a hó a lábam körül nem így gondolta. Ekkortájt a lányok megijedtek, én csak attól tartottam, hogy ha tovább húzzák, eltörik a bokám, amúgy stabilan álltam a méter-mély fehérségben és jobb híján mosolyogtam a helyzeten. Gábor pedig kezdte egy picit komolyan venni. De azért nem nagyon, persze.
Jobb megoldás nem lévén elkezdett a fent említett férfi roppant lovagias módon kiásni, míg a lányok biztosítottak. Ez, mármint a kiásás, némi küzdelem árán sikerült is és már csak az a kérdés maradt, hogy a hágóvas ebben a puha hóban vajon segítség-e, vagy hátrány, mert ugye elsősorban az ragasztott be engem mozdíthatatlanul. Talán egy órával később, a hágóvas megmutatta, hogy igen is hasznos jószág. Ez akkor volt, mikor Bori alatt beszakadt egy darabka hó és derékig belecsusszant egy jóval mélyebb hasadékba. Hip-hop kibiztosítottuk, ő pedig hip-hop belevágta a hágóvasait a hasadék falába, a jégcsákányát az előtte lévő talajba és kiverekedte magát a dologból, mielőtt Gábor odaért volna, mint segítség. Ettől a ponttól datáljuk Bori állandó félelmét a hasadékoktól. Teljesen érthető, hiszen néhány kétségbeesett pillanatig nem érzett maga alatt semmit. Jobban mondva a semmit érezte maga alatt.
A továbbiakban ilyen izgalmak nem voltak, szépen caplattunk fölfelé, a nap küzdött a felhőkkel, de nyerésre állt, mi pedig ittunk rendületlenül. Délután háromra felértünk az első hüttébe (3200 m magasba), azzal a gondolattal, hogy a nehezén túl vagyunk, innen már csak három, maximum négy óra sétálás a következő hüttéig, ahol meleg vacsora vár, alszunk egyet, majd hajnalban megtámadjuk a kiszemelt csúcsot.
Aha. Nice try.
Miután pihegtünk kicsit a hüttében, kisétáltunk egy jó nagy, csöndes fehér térre. A jó nagyot tényleg úgy kell érteni, hogy jó nagy. És a fehéret úgy, hogy fehér. A csöndet pedig… megkockáztatom, hogy sosem hallottam még ennyire a semmit. Egészen egyedül voltunk, mi négyen és caplattunk a táskáinkkal keresztül a csúcsokkal határolt platón, amely alul gleccserré vált, de ahol mi mentünk tiszta és sima volt a hófelszín. Másfél órát mehettünk így, vagy még annyit se, mikor elkezdett uralkodni rajtunk a félelem. Lehet, hogy én kezdtem és szégyellem is magam, hogy hangosan kimondtam, mert lehet, hogy ezzel ragasztottam rá a lányokra is: lavina. Igazából tényleg laposan mentünk és igazán nem látszott függő hótömeg felettünk, délután is volt, a legnagyobb meleg elmúlt és csak a szél fújt erősebben. De abban a nagy ürességben volt valami ősi, amitől az alaktalan, irracionális félelem elkezdett kóstolgatni és jobb híján az jutott eszembe, hogy erősítést kérjek Gábortól, hogy szép, racionális, kerek mondatokban mondja meg, hogy miért nincs mitől félnem. Persze nem volt ennyire tudatos, fogalmam sincs, hogy valóban a lavinától féltem-e, vagy tényleg csak a tértől.
Aztán ez a dolog oda eszkalálódott, hogy a hasadékokon aggódó Bori és a fáradt Zsuzsi, aki az egész éjszakát végigvezette, megláttak egy valóban függő hófalat ott, amerre mennünk kellett. Ezerszer gondoltam rá, hogy visszafordulnék és hogy ha ez még ilyenebb, kitettebb, hatalmasabb lesz a csúcsnál, akkor nem kockáztatok egy mászást fel rá, de mivel a természetben rengeteg dologtól félek általában, igazából olyan nagyon meg sem lepődtem, hogy megint parok és mint általában, természetesen most se indítványoztam, hogy forduljunk. Olyannyira nem, hogy mikor Bori kimondta, amire gondoltam, hogy ő nem mer átmenni arra, amikor Zsuzsi egyetértett vele – márpedig Zsuzsi már volt hegyen, akkor is leginkább csendben maradtam. Gábor szerint nem volt veszélyes én egyáltalán nem értettem hozzá és tudtam, hogy ha én azt mondom, hogy forduljunk, akkor mindenki fordul.
De valahogy ilyen könnyen nem akartam magam adni. Hát csendben maradtam. Gábor ezt úgy értelmezte, hogy akkor kettéválunk, ami egyébként lavina esetén is előnyösebb, mert ha két embert eltemet, akkor a másik kettő még tud segítséget hívni, ha nincsenek összekötve. Zsuzsi még egyszer meggondolta magát, aztán még egyszer és végül úgy döntött, hogy nem kockáztat. Borival visszafordultak, mi pedig mentünk tovább. A függő hó szépen a helyén maradt, míg mi elslisszantunk mellette. Szemből sütött a nap és minden nyugodt, szikrázó arany-fehér volt.
Aztán megérkeztünk a gerincre. Fölfelé menet kevésbé tartottam az elemektől, bizonyítva magamnak, hogy nem is a lavinától, hanem az ürességtől félek. A gerincre érve Gábor bevárt. Addig eléggé egyedül voltam, volt köztünk nagyjából 10-12 méter, hogy esetleges zuhanás esetén legyen időnk lefékezni a másikat. Felérve láttam, hogy a másik oldal roppant meredek és nem fedi hó, csak moréna. Moréna: jég csiszolta kőtörmelék. Mindegyik kőnek megvan a maga sorsa, a maga formája, és most véletlenszerűen egymásra vannak hányva. Nagyobbak is vannak köztük, kisebbek is, méteresektől homokszem nagyságúakig. A legtöbb lapos és éles. Mivel véletlenszerűen hevernek egymáson és laposak, remekül elcsúszik az egyik a másikon, kialakítva egy olyan felszínt, amire kész szívinfarktus rálépni, nemhogy meredeken lefelé haladni rajta. Még ha az apróbb-köves részen megy az ember, akkor lép egyet, csúszik fél métert, miközben maga alatt összetömöríti a köveket annyira, hogy megálljanak úgy nagyjából. De ha a nagy köves részen megy valaki, akkor megindul a kőtörmelék és nem csak az ember lábát sodorja, de a fentebbi kövek alátámasztása is megszűnik, így azok is megindulnak. Minden pillanatban azt érzi az ember, hogy leomlik az egész hegy és mielőtt maga alá temet, még el is vágja minden végtagját. Hát, valami ilyesmi. De úgy általában azért mindig megállnak a kövek egy – másfél méter után.
Szóval haladtunk lefelé, általában traverzolva, mígnem elérkeztünk egy sziklához. Hát az aztán mindennek az alja volt. Amúgy sem tudok sziklát mászni, de ahol a minimális számú lehetséges fogás közül a legjobbak rögtön kiesnek, ahogy megfogja az ember őket, a kevésbé jók meg mozognak, és alig van néhány, ami az én súlyom alatt nem indul meg, na, az katasztrófa. Ekkor estem pánikba. Valahogy levonszoltam magam egy szintet, próbáltam bízni abban az egy nagy kőben, ami stabilnak látszott, de az alattam lévő három méter sehogy sem segítette a komfortérzetet. Gábor persze mint a kecske. Volt egy pont, ahol egyszerűen nem éreztem magam alatt talajt, fölöttem egy jégcsákány volt, amiről csúszott le a kezem, a súlyom másik fele pedig egy olyan kövön volt, ami mozgott. Ott tényleg teljesen kétségbeestem, mire Gábor mondta, hogy jó, majd fölém mászik és onnan biztosít.
Nagyon jó volt. Mint a futóhomokban. Ha megmozdultam, minden megmozdult körülöttem, jelezve, hogy ha tovább mozgok leszakad alattam és elnyel a hegy. Na, jó, annyira nem volt vészes a helyzet, de pont elég kellemetlen és pont valamivel tovább tartott, mint amennyi időt szívesen töltöttem egy ilyen szituációban. Gábor standolt és elkezdett ereszteni, persze nyilvánvalóan látszott, hogy a kötél egy ilyen éles kövön vetül át, de hát az már a legkevesebb volt. Eresztés közben nagyon kényelmes volt már, métereket toltam az apró szemcsés morénán, mígnem megérkeztem nagyjából az aljába és szurkoltam Gábornak, hogy egyben leérjen.
Folytatása következik.
Képek: https://drive.google.com/open?id=0Bwj9_b-yNwwTbHFFNDlNcmw4SWM
