csíkosfejű nádiposzáta

Az utolsó rész következik bergeni élményeinkről, melyben végre megszáradunk. Az előző részek tartalmából: megérkeztünk Bergenbe, ahol Gábor dolgozott. Aztán elkezdtünk felfelé mászni a Floyenre, ami során eláztunk. Hóban sátraztunk, majd másnap továbbindultunk és megkerültük a városi víztározót. Ez alatt még jobban eláztunk. A harmadik részben egy sikertelen sátrazási kísérlet után a városban leltünk menedékre, nagyjából hajnali fél 4 felé.

Nem tudom, miért van averziónk a városnézéstől. Eljöttünk Bergenbe, egy kedves norvég kisvárosba, ami mellesleg Norvégiában, lakosságát tekintve, a második legnagyobb település, a fjordok kapuja, időtlen idők óta kikötőváros, kedves kis központtal, halpiaccal, városházával, valami fura önsanyargató logika mentén viszonylag sok szökőkúttal és tavacskával, szóval eljöttünk ide és három órát se szánva a városra, rögtön bevettük magunkat a hegyekbe. Aztán majdnem lefújt minket a hegyről a szél. Aztán majdnem megettek a macik –szerintem. Aztán megáztunk, ahogy csak meg lehet ázni. Aztán elfáradtunk, tocsogtunk a hóban, vízben, sárban, latyakban, mohában, míg végül lemenekültünk a civilizációba, hogy estére újra visszamászhassunk a természet ölébe, amely olyan nedvesen fogadott minket, hogy kénytelenek voltunk teljesen megtörve mégis visszasomfordálni a városba.

És keserűen mégis elindultunk várost nézni. Eltöltöttünk egy igazán békés, nyugodt, mondhatni kellemes napot, felfedeztünk szép épületeket, híres helyeket, immár biztonságból és száraz melegből néztük a lezúgó vízeséseket. Sütit is ettünk.

Ott hagytam legutóbb abba, hogy épp a vasútállomáson pakoltunk össze és magunkra vettük a megmaradt kevéske száraz ruhánkat. Nekem csomagom sem volt. A táskáink is teljesen eláztak, egy kis szatyorral indultunk hát neki a városnak, amiben némi víz, müzli szelet és egy szomorú sorsú alma volt.

Először a város tök másik végébe mentünk el, ahonnan kilátás nyílik a tenger felé. Leginkább a szokásos vizet és körben a dombokat, hegyeket láttuk, de azért szép volt. És szeles. És sötét. És hideg. Ja meg persze esett is. És fájt a lábam.

Már odafelé nézegettünk helyeket, ahova be lehet ülni és megenni egy sütit, de vasárnap lévén elég kevés hely volt nyitva, azok többsége is szálloda, ahol vendégek költötték el a reggelijüket, és, vagy nagyon drága helynek tűnt. Egy kirakatnál megálltam. Halakat ábrázolt egy nagy poszter. Tetszett. De Gábornak már teljesen átázott a cipője és sürgette, hogy menjünk tovább.

Végül a Deli De Luca másodjára is „megmentett” minket. Ez volt az a 7-eleven hangulatú hely, amitől a wifit nyertem reggel. Ezúttal sült csirkét, tavaszi tekercset, répatortát, brownie-t és teát kaptunk tőle (inkább nem részletezem, hogy mennyiért). Meg meleget. Annyira jól esett, hogy amint megettük, azonnal elnyomott minket ott helyben az álom.

Fél óra múlva keltünk, talán arra, hogy feljött valamiért az emeletre a pultos lány, ahova bekucorodtunk. Talán érezhettük volna cikinek is. Talán Gábor annak is érezte. De annyira jól esett az a kis idő! Felfrissített annyira, hogy visszahúztuk a cipőnket és továbbálltunk.

Gábort érdekelték a színes házak, én furcsálltam, hogy még nem volt ott, hiszen nem először van Bergenben és minden képeslapról a színes házak néznek vissza, illetve ha legooglizod, hogy „Bergen”, biztos, hogy ezeket fogod találni. Elsétáltunk tehát arrafelé. A kis sikátorok egyikén belépve kötélkészítőt találtunk, ahol 20 e huf volt egy nagyobb csomó, de tök érdekes mesterségnek tűnt. A szűkös út, jobbra-balra dőlt fa falak között vezetett, nem túl hosszan, mígnem kiért egy nyitottabb térre. Feltehetően az összes ház közötti út egy közös térbe vezetett. Itt volt egy faragott hal. És sok turista. Épp nem esett.

Mikor továbbhaladtunk az egyetlen térképünk alapján kinézett halmúzeum felé, egy ponton láttuk, hogy a sok réteg felhő feloszlott és egy zsebkendőnyi helyen kilátszik az ég. Mi több, a hegyek felé is ritkult a felhőzet és alig egy-két rétegen át sütött a nap, hogy halványan kivehető volt a sziluettje. Ez mosolyt csalt az arcunkra: végre nem csak szórt fénnyel találkoztunk!

In memoriam térkép. Ez már fél éven belül a második volt, amit kölcsönkaptunk, de nem tudtunk visszaadni. Utolsó nap reggelén realizáltuk, hogy az elméletileg vízhatlan térképtartó is felmondta a szolgálatot, benne a túratérképeken összefolyt a tinta. A táskám egyik zsebében lévő várostérkép pedig kinyithatatlanná vált, így nagyjából lecsekkoltuk az irányt és szomorú szívvel elbúcsúztunk tőle.

Csacsogva meneteltünk. Vagyishát Gábor magyarázott én pedig időnként belekérdeztem. Amundsen és Scott déli sarki expedíciója volt a téma. A kellemes, szemerkélő esőben mindketten átlényegültünk sarkvidéki felfedezőkké, róttuk a havas síkságot, ahol semmit sem lehetett látni. A kutyák előtt sífutónak kellett mennie, hogy ne féljenek a fehér semmitől, amiben a sífutó se tudta tartani az egyenest. Hogy ezért veszekedett vele az, aki az iránytűnél ült. Hogy a megtett távolságot egy kerékkel mérték, hogy Scott lovakat vitt és a viktoriánus szellemiség jegyében a vesztébe rohant. Hogy a paraffin mennyire komolyan párolog és hogy az étel elsősorban zsírba fagyott gabona-müzli volt.

És miközben mentünk a norvégiai hideg-angol időjárásban, szimpátiát éreztünk a norvég Amundsennel, aki ugyan elsőként érte el a sarkot és még túl is élte, de az angol Scotté volt a dicsőség, aki másodjára járt a sarkon, Amundsen elsőbbségét felfedezve, nem hogy saját maga nem tért vissza, még emberei sem. Jobb volt a reklámja. Ő volt a hős. Aki nem bízott a kutyákban, így emberek húzták a rettenet nehéz csomagjaikat. Aki lovakat vitt oda, ahol a lovak azonnal elhullottak. Aki a sarktámadáshoz nem vitt elég táplálékot, pláne hogy utólag találta ki, hogy még egy embert visz. Hogy Amundsen csalónak volt kikiáltva, aki kiképzett sífutókat vitt. Aki északi népektől szerzett tapasztalat alapján vizet öntött a síléc aljára, ha tapadós volt a hó, hogy a víz ráfagyjon, és ne közvetlen a havon, hanem a jégen csússzon. Csak olyan emberekkel dolgozott, akik haza is akartak jutni, de lehetőleg nála képzetlenebbek voltak (ami az orvos esetében nem volt feltétlen előny). Nála nem érvényesült annyira mereven és gátlón a katonai hierarchia, de azért ő volt a főnök.

És hogy voltegy fiatal, szimpatikus, családos tiszt Scott csapatából, aki haza akart volna menni, de felkérték a sarktámadásra, amit el kellett fogadnia. Végül visszafelé jövet skorbuttal elindult a semmibe. Arra gondoltam, talán hazajutott. Talán talált egy új várost, talán azóta a sellőkkel él. Esetleg a jövőbe lépett és egy másik expedícióval újra megnézte a sarkot. Vagy befogadták a pingvinek és ő megtanulta a nyelvüket és azóta már tollai is nőttek. De biztos nem halt ilyen értelmetlen halált.

A skorbutnak is szenteltünk néhány mondatot, miközben elhaladtunk a kikötő mellett, tovább a „fiskenindustri” (kb. halgyár vagy halraktár, esetleg halipar) felé. Meg Scottnak, aki a saját felelőtlensége miatt éhezés után végelgyengülésben halt meg és két társának, akinek elfogyott a paraffinja, mert nem figyeltek arra, hogy jól le legyen zárva és elillant és így hiába rágcsálták a fagyott ételt, az nem volt elég és egy sátorban várták, hogy jöjjön a csoda. Sajnos biztos, hogy őket nem fogadták be a pingvinek. Talán megpróbálták, de sikertelenek voltak, mert valamivel később a sátrukban találtak rájuk a társaik.

Akit esetleg ez részletesebben érdekel, annak ajánlom a Scott és Amundsen c. könyvet. De én nem folytatom most, mert megérkeztünk a fiskenmuseumhoz (hal és halászati múzeum), ami időszakosan zárva volt.

Még a hegyen hallottuk többször a helikoptert. Aztán láttuk is, hogy hová száll le. Ide indultunk most, nem volt messze.

Sok minden ebből nem látszott, de a kikötőben voltunk és felfedeztük a rengeteg kagylót és hogy a víz olyan jegesen tiszta, hogy ahol a hajók és csónakok árnyékot vetettek a vízre, látni lehetett egészen le, az aljáig. Láttuk a régies házakat, olyanokat, mint korábban a színes házak voltak, s itt realizáltuk, hogy mennyire félelmetesen görbék. Gaudí vagy Hundertwasser valószínűleg ide álmodta magát miközben alkotott. Álmukban azért valószínűleg még kifejezettebbek voltak az ívek, így az ő házaiknál először nem csak egyfajta bizonytalanságot érzékel az ember, náluk tétovázás nélkül: minden görbe.

Aztán ott voltak a graffitik. Kidolgozott, szép graffitik voltak. Egy túrázó, aki előtt egy tábla a tér három dimenzióját mutatta, egy másik, egy falmázoló, aki egy vörös szívet fest át fehérre, mintha Alice csodaországában járnánk (emlékeztek ugye, a coeur /kőr/ kertészekre?).

Végül visszatértünk a színes házakhoz, amikről már tisztán láttuk, hogy komolyan görbék. Itt bementünk képeslapért. Válogattunk. Egyik szép napsütésben mutatta a kikötőt és persze a színes házakat, egy másik rénszarvasokat ábrázolt a mezőn (még jó, hogy nem vettem meg, azóta olvastam Murakami Haruki Birkakergető nagy kalandját), végül egy olyanra böktünk mindketten, ami szélben és szakadó esőben beburkolózva előre haladó embereket ábrázolt, természetesen a színes házak előtt. Meg egy hűtő mágnest is, természetesen a színes házakkal. A kedvencem itt egy kis házsor volt. Színes házak a színes házak kirakatában.

Megnéztük a főteret, a hegyeket, a színháztermet, majd jobb ötletünk nem révén elmásztunk a vasútállomásig, magunkra tettük a bűn nehéz csomagjainkat és átléptünk a szomszédos buszállomása, ahonnan a reptéri busz indult. A jegyet még korábban, valamelyik wifi-zónában megvettem. Talán a burgerkingben, talán a deli de lucaban.

Menet közben azzal búcsúztunk az Ulrikkentől, hogy még találkozunk, hogy majd egyszer jobban megismerjük egymást. Aztán megint elaludtam.

A reptéren ébredtünk, lekaptuk magunkat a buszról és a reptéren belül rögtön balra találtunk egy félreeső széksort. Ha továbbmegyünk, egy nagy térre jutunk, ahol a check-in volt meg a bag-drop. De ez minket nem érdekelt. Ettünk némi kenyeret, meg elfogyott a szalonna és a kolbász. Még reggelre volt egy kis Pick szalámi. Aztán Gábor kiment teát főzni, én kicsit tanulgatni próbáltam, de inkább csak ültem, elmerengtem, nézelődtem. Főleg és elsősorban fáradt voltam.

A bakancsomat már az első adandó alkalommal lecseréltem csizmára, de azt is az első adandó alkalommal levettem. Aztán aludtam. Aztán nézelődtem. Egy norvég család volt mellettem, jól szituált nő, három-négy éves fiába próbálta a hotdogot belekönyörögni, de az csak a kólát itta. A másik két gyereke már megette a sajátját és most körben randalírozott. Valszeg ezért nem aludtam épp ekkor. Az apuka megérkezett, az anyuka feladta a hotdog tukmálását, a megcsócsált, de a még legalább félig ép szendvicset kidobta mellém a kukába. Gábor épp megint kinn volt vizet forralni, zacskós levesnek. Igazán megkérdezhette volna, hogy kérem-e a hotdogját.

Ahogy közeledett az este, ritkult a zaj. Mellettünk volt a négy legnagyobb autó-kölcsönző kihelyezett irodája. Az utolsó gép éjfél körül érkezett, az előre megbeszélt szerződéssel rendelkező autókölcsönzők kinyitottak, amiknek már nem volt kuncsaftja, azok bezártak (egész este ezt csinálták), majd lassan innen is elfogyott az ember és a steril fényárban úszó folyosón Gábor kiterítette a derékalját a földre, én magam alá az enyémet. Gyorsan beláttuk, hogy a hálózsákunk és annak a betétje is nedves még, úgyhogy visszavettük a pulcsit és a nadrágot az alá-öltözetre és a kabátunkkal betakarózva nyomott el az álom, újra.

Napok óta nem aludtam annyira jót, mint ezúttal. Reggel persze nem elsőnek ébredtem. Hat óra volt, fel kellett adni a poggyászt, Gábornak még be kellett csekkolnia, és át kellett jutni a biztonsági ellenőrzésen. Hamar ment minden, úgyhogy még volt időnk reggelizni. Kirándulások során mindig én vagyok az éhesebb, így én kaptam most is meg a Pick szalámi végét és azt csócsálhattam hosszú, boldog perceken keresztül. Meg a szegény sorsú alma is ilyenforma létének végéhez ért. Volt egy sárgább meg egy pirosabb fele, a pirosabb volt az ütődöttebb. Vajon Hófehérke melyiket választotta volna?

A cityhopperen ugyan nem egymás mellé szólt a jegyünk, de az óránként ingázó járaton alig volt ember, így gond nélkül foglaltunk egymás mellett helyet. Beszélgettünk, míg a sötét reggeli órákban (negyed 9 körül járhatott) felszállt a gépünk.

Alattunk feltűntek a fjordok. Az igazi fjordok. A tetejük egyre fehérebb, az oldaluk egyre meredekebben szakad bele a vízbe, miközben lassan szűkülnek, míg végül már csak a hóval fedett szárazföld húzódott alattunk, akár a felhők.

Nem mentünk nagyon magasra, bámultunk kifelé és sokszor megígértük egymásnak, hogy egyszer visszajövünk ide sítúrázni. És hogy még februárban megyünk Szlovákiába kipróbálni magunk sítúrában, amíg nekem nem kezdődik a versenyidőszak. Ma már úgy néz ki, hogy a terv megvalósítása egy évet fog váratni magára. Helyette Gábor megtanul túra-vezetni és megyünk valami magashegységbe.

Rövid út volt, alig több, mint fél óra és már le is szálltunk Osloban. Majd aztán újra biztonsági ellenőrzés, a néni kiöntötte a palackunkból a vizet a mosdóban. Rövid várakozás, egy toblerone és két másik, norvég csoki, majd egy hosszúkörmű kicsit creepy fazon ismét a telefonomon mutatott jegy alapján engedett be a következő gépbe.

Gábor még sokszor mesélte otthon, hogy a stuardess pulóverben volt és szakállas stramm férfi volt. Egy igazi, kedves, konvenciókkal maximálisan szakító viking.

Nem tudtunk egymás mellé ülni, tele volt a gép. Én aludtam meg filmet néztem, mesét adtak megint, többet közt a Rabbit and Deer-t. Meg volt internet is. Sajnos eléggé kevés energia volt a telefonomban, de nem tudtam nem élni a lehetőséggel, hogy amikor Lengyelország északi partjai felett repültünk akkor ezt lefényképezzem és egyes csoportokkal ezt megosszam.

Aztán kicsit beszélgettem nővéremmel Németországból, nagybátyámmal Japánból és ha koncentrációval, illetve telepátiával el lehetne téríteni gépet, akkor a Fujit láttam volna magam előtt nem a Magas Tátrát.

Koszosan, fáradtan, boldogan szálltunk le, vártuk meg a csomagunkat, találkoztunk apummal, akivel nem sikerült túl sokat beszélni sajnos, mert hamar megérkezett Gábor apukája taxiként. Otthon nehezemre esett eldönteni, hogy éhesebb vagyok-e vagy hajat akarok-e mindenképp mosni, végül az győzött, hogy úgyis idő kellett az ebédnek hogy megfőjön. Sajtos tészta volt. Mennyei étel.

Nagyjából három napig hagytuk száradni a hálózsákjainkat. A sátrat először a fürdőszobában terítettük ki, mert csöpögött. Én újra elkezdtem tanulni, aminek egy sikeres szigorlat lett az eredménye és rengeteg ötlet, hogy mit kezdhetnék magammal ahelyett, hogy rendszertant magoljak elkövetkező életemben.

Folytatása következik.

Az első részben elkezdtük meghódítani Bergen csúcsait, a Fløyennel indulva. A városban főleg esett, itt főleg fújt a szél, de sajnos nem száradtunk meg. Aztán találkoztunk futókkal is, végül életünkben először hóban sátraztunk. A második részben folytattuk túránkat egy erős ereszkedéssel, hogy aztán megkerüljünk egy tavat és csuromra ázzunk a túloldalán az erdőben. Valahogy átverekedtük magunkat ezen a szakaszon is, s végül egy ház hátsókertjébe érkeztünk.

Nevetgélve mentünk a központ felé, bár elfáradtunk. A terv az volt, hogy egy kávézóban vagy plázában iszunk egy meleg teát és a mosdóban kicsit megszárítkozunk.

A teából forró csoki lett, a többi stimmelt. Pihengetés után még elmentünk internetért, ahol megoszthattam a közönséggel, hogy tetőtől talpig vizes vagyok. Ezen sajna nem sokat segített a kézszárító.

Már lement a nap, mikor elindultunk kifelé, az Ulrikken felé. Arra gondoltunk, hogy odabuszozunk, mégiscsak nagyobb mulatság hegyet mászni, mint várost, aztán elindulunk egy darabon, amíg járható az út, ott felállítjuk a sátrat, illetve Gábor mindenképp tüzet akart gyújtani a ponyva alatt. Én pedig éhes voltam, így leginkább a vacsorára gondoltam.

A buszt nem találtuk meg könnyen, Gábor fel alá rohangált, mert információ nem volt. Aztán megkérdezett egy nénit, aki bizonytalanul mondott egy busz számot. Aztán újabb rohangálás, ami a legkevésbé se esett jól, nehéz volt a táskám és fáradt voltam meg vizes és főleg kedvetlen. Végül mégis én találtam meg a buszállomást, mert én sokkal szívesebben kértem segítséget a járókelőktől.

A busz elvitt, mi mentünk egy darabon, mikor elkezdett zuhogni a hó. Érdekes látvány fejlámpával zuhogó hóesésben menni. A szemünk előtt elhúzó nagy, világítóan fehér foltok fátylán át minden olyan bizonytalan volt, olyan mesebeli, vagy álomszerű. Talán kicsit félelmetes is.

Az útról letérve találtunk egy viszonylag lapos helyet, ami nem olyan meglepő módon, nem volt messze egy kisebb pataktól, amin egy még kisebb vízesés volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy vizet vegyek onnan.

Miután felforrt a kajavíz és Gábor kifüggesztette a ponyvát, meg persze a sátrat is nagy nehezen felvertük, Gábor elkobozta a gázlángot és az addigra összegyűjtött fákat és mohát kezdte kiszárítani. A sátorállításnak még megítélek egy-két szót. Ahogy már említettem, a talaj lényegében szikladarabokból és az ezen helyet foglaló néhány tíz cm vastag mohából áll. Ami azt illeti, egyik sem igazán alkalmas arra, hogy egy sátort megtartson, vagy, hogy egyáltalán bele lehessen verni a cöveket. Szerencsére két szikla között néhol megmaradt annyi föld, ami már úgy-ahogy stabil. Ehhez kellett alkalmazkodni.

Míg Gábor tüzeskedett, én befeküdtem a sátorba, aminek az ajtaja szélirányban volt, így befújt a hó, amúgy az egész lejtett, így folyamatosan csúsztam lefelé. Illetve mindennek a tetejébe, valahogy a hálózsákom se tűnt melegnek, a feji részén határozottan nedves volt, a térdemnél pedig konstans hideget éreztem, akárhogy fordultam, de mikor megtapogattam, éreztem, hogy az aláöltözetem nem vizes. Végül a fejemre húztam a zsák száját, a bélést magam köré csavartam és próbáltam aludni. Majd bemelegszik.

Gábor füstösen és dühösen jött be. Tekintve hogy ezzel hideget és füstöt hozott a sátorba, plusz még aludni se hagyott az amúgy is kényelmetlen zsákban, ami folyton lefelé csúszott, ha megmozdultam, nem nagyon segítettem a hangulatán én sem. Csak odavágtam neki, hogy mégis mit képzelt, hogy tüzet akart gyújtani, minimum a Pangea óta esik itt az eső. Pedig ő éppen, hogy csak ki akarta szárítani a csurom vizes ruháinkat.

Ahogy elővette a hálózsákját, olyan szokatlant káromkodott, hogy én is kidugtam az orrom az enyémből.  Csurom vizes volt az is. A betét is.

Valamiért úgy gondolta, alkalmazza azt, amit egész nap csináltunk, belefekszik, felmelegíti és aztán meleg nedves lesz, abban meg már lehet aludni. Hiába mondtam, hogy rossz ötlet, menjünk le, csak kipróbálta. Aztán rájött, hogy nem lehet. Olyan, mint amikor az ember egy langyos vizű kádban ül. Nem hideg, de nem is elég meleg, egyszerűen kellemetlen, de nem lehet megmondani miért az. Befeküdt mellém, így mindketten félig kilógtunk a zsákból, nekem a könyököm támaszkodott a hideg vizes derékaljra. Kényelmetlen is volt, iszonyat kényelmetlen. Fáradtak voltak a lábaim, így kinyújtva minden pillanatban görccsel fenyegettek.

Gábor mégis visszamászott. Aztán újra mellém-alám jött. A filmek tévednek, földi halandó ilyenkor nem gondol a szexre. Ahogy a fentiekből tudjuk, bárhol el tudok aludni, akár egy félmeztelen pasi van alattam, akár vizes hálózsák felettem. Félálomból ébresztett azzal, hogy belátta, jobb, ha lemegyünk. Nem kellett sokat győzködni. Összekaptuk a cuccainkat, nem törődtünk azzal, hogy minden hideg és nedves, lebontottuk a sátrat és talán éjjeli negyed kettő lehetett, mikor elindultunk lefelé.

A terv az volt, hogy bemegyünk a belvárosba, hátha nyitva van a buszmegálló vagy a vasútállomás. Egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz nyitva, ezek sosincsenek nyitva éjszaka, akkor nem megy vonat, se busz, hajléktalanokat meg minek fűtsenek. Ebben a városban amúgy se nagyon volt hajléktalan. Csak mi.

A buszmegállóba érve láttuk, hogy a következő éjszakai járat 40 perc múlva jön. Addig én elbicegtem a kórházba, aminek a nevét a megálló viselte magán. Fájt az achillesem. Már a hideg nedves zsákban is éreztem, hogy a bokám környéke tiltakozik a hideg és a nedvesség ellen, meg úgy általában fáradt. A kórházban még az Ulrikkenre felfelé menet menedéket láttam. Nem volt sok kedvem már akkor sem sátrazni. Lefelé számomra ez tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak, de most még wc-re se tudtam elmenni benne, mert egyszerűen minden ajtaja zárva volt. A parkolóban legalább láttam, hogy a mentőautókat konnektorból töltik.

Nagy sokára jött a busz. Vettünk éjszakai jegyet, ami a szokásos 1500 forintos menetjegynél is egy ezressel drágább volt kettőnknek. Az is igaz, hogy ez egész éjjelre, a menetjegy általában pedig egy órára szól nappal. Hamar benn is voltunk a belvárosban, ahol éppen a szombat esti buli vége felé járt az idő. Leteszteltük, hogy a buszmegálló zárva. Leteszteltük, hogy a vasútállomás zárva. Szörnyen fájt az achillesem. Gábor meg sietett volna. Nem is értem, hova. Hajnali 3 volt, még bőven ráértünk. Megfagyni nem akartunk, de szerintem lassabban is megnézhettünk volna minden zugot, míg végül nagy nehezen, utolsó megoldásként a buszmegálló melletti ügyeletre mentünk.

Másfél napja még lazacot ettem a belváros kikötőjére tekintő ablak előtt.

Az éjjel során láttunk miniszoknyás lányokat, kiabáló fiúkat, fiatalokat minden korosztályból, a legutolsó divat szerinti sálban bizonytalanul lépegető matt részeg srácot, aki legalább egy magyar átlagfizetést kellett, hogy megigyon mire így kiütötte magát. A kórházi ügyeleten egy kedves, kialudt portás lány fogadott, aki mosolyogva, kifogástalan angolsággal mondta, hogy természetesen foglaljunk helyet és melegedjünk, amíg reggel nem lesz. Itt pedig láthattuk a buli végét. Főleg betört arcú fiatalok, véres kezek és néhány idős néni-bácsi, aki otthon esett el és még fel tudta hívni a mentőket, szóval ők voltak a társaságunk.

Én persze pillanatok alatt elaludtam, miután itt már tényleg elmentem pisilni egy nagyon kulturált, tágas wc-be, ahol volt meleg víz, szappan, wc papír. Ezt egy átlag magyar kollégium általában nem tudja biztosítani. Minden órában egyszer ébredtem fel, a részegen kiabáló és nevetgélő, harsány norvég fiatalok és a neonfény ellenére. Meleg volt, levehettem a bakancsom és Gáborról tudtam, hogy úgyis megvéd, de úgysincs mitől. Egy szót se értettünk persze abból, ami körülöttünk zajlott.

Gábor egy pillanatot nem aludt. Ő nem a maciktól és a hótól fél az erdőben, sokkal inkább az emberektől tart egy kórházban, szombat éjjel. Van, amiben különbözünk.

Már hatkor el akart indulni, hogy összekapjuk magunkat a vasútállomáson, és megszerezzük a szállodában hagyott száraz cuccainkat. Tekintve, hogy én még mindig erősen sántítottam, ő volt az, aki a szállodához ment, míg én a vasútállomáson tettem boldoggá magamat az ingyen nettel.

Az első vonatok, de talán a következő vonatok is a fjordok felé vagy Oslo felé mentek. Bergen, a fjordok kapuja. Talán ezért nem láttuk az igazi, mély fjordokat itt. Itt még csak kezdődnek. Most fogalmaztuk meg magunkban és egymásnak először, majd a visszafelé tartó repülőn, az ablakon kibámulva újra, hogy mi sítúrázni akarunk. Legjobban, leglelkesebben akkor szoktunk tervezni, mikor épp egy érdekes, kalandos túra végén járunk. Nem olyan meglepő. Aztán majd megvalósul, ami megvalósul.

A mosdó itt is csak fizetős volt és ezúttal nem volt akkora szerencsénk sem, mint a plázában, ahol frekventáltan nyílt az ajtó. Az euro számlámról ezúttal 200 norvég koronát vettem ki. A wifi forrását képező 7-eleven hangulatú helyen egy kedves lány felváltotta, majd a legkisebb mind megette. Akarom mondani, majdnem teljesen elfogyott mire hazaértünk. Ilyen ez a készpénz. Az a kevés apró, ami maradt most a családi valuta pénztárcából kivált saját valuta pénztárcám entrópiáját növeli.

Aztán Gábor visszaért és szortíroztuk a cuccokat: csurom vizes, nagyon nedves, kicsit ázott és többnyire száraz kategóriákat képeztünk. Volt még valamennyi kajánk: Wasa kenyér, szalonna, kolbász, Pick szalámi, Cerbona szelet. Ez szokott a túra-felhozatal lenni. Szénhidrát, fehérje és zsír. Meg néhány szomorú alma. Gábor mindig a skorbuttal példálózott. Röviden kalkuláltunk, néhány szelet kenyeret reggeliztünk és arra jutottunk, hogy hazáig ez nem fog kitartani, ebédre pedig városban nem éri meg az explorer’s kaját enni, mert annak is 2000 forint zacskója, szóval az ebéd valahol egy olcsó étteremben lesz. Délutánra már tudtuk, hogy olcsó étterem ugyanúgy nincs ebben az országban, mint olcsó szálloda. Csak a víz, az olcsó.

A cuccaink nagy részét bezártuk a vasútállomáson a csomagmegőrzőbe. Fölösleges lett volna magunkkal vinni. A bakancsaink teljesen átáztak, hiába tartottuk azokat a sátorban éjszakára, a levegő odabenn is párás volt. Gábornak nem maradt száraz zoknija, a váltócipője, egy nike free a legkevésbé sem alkalmas a nedvesség kívül tartására. Rajtam hosszúszárú csizma volt, de sejtettük, hogy az Ulrikken sem lesz száraz. Miért épp az lenne száraz? A kabátjaink és a polár pulcsijaink ujjai és kapucnijai vizesek voltak, a többi része csak hideg. Az aláöltözetünk a nedves hálózsáktól ázott el. A nadrágjaink bírták még legjobban. Legközelebb neoprénben jövünk.  És meghódítjuk az Ulrikkent, Bergen legmagasabb hegyét.

Folytatása következik.