csíkosfejű nádiposzáta

„Akik élnek azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak…” Ez jár a fejemben. Nem mintha olyan nagy Kispál rajongó lennék, csak úgy megmaradt nagyjából tíz évvel ezelőttről. Ebbe is félelmetes belegondolni: tíz éve már jártam- keltem, méghozzá egészen önállóan, a világban. Jártam iskolába, edzésekre, voltak barátaim. Aztán elköltöztem és újra: járok iskolába, edzésre és vannak barátaim. Most ismét költözök: járni fogok iskolába, edzésre, lesznek barátaim. Minek is aggódni?

2014 nyara meghatározó volt az életemben – és mint fentebb már elámultam, igenis lehet életről beszélni, hiszen tart már bő két évtizede. Miközben sokat gondolkoztam, hogy mégis mit kezdjek magammal, valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem: olyan sok baj van a világban, amivel nem tudok mit kezdeni, csak nyomaszt. Olyan sok baj van a világban, ami elől elmenekülnék. Ezek közül van, amelyik nem ér utol, de van, amelyik mindig velem lesz és nyomasztani fog. A legtöbbel szemben tehetetlen vagyok. De talán valamihez van eszközöm.

A biológia, ahogy a középiskola és az itthoni BSc alatt megtanultam, hihetetlenül sokszínű, szerteágazó és változatos. Olykor grandiózus, máskor szöszmötölő. Néha megváltja a világot, néha kielégíti egy óvodás kíváncsiságát. Van, hogy a gyermeki rácsodálkozás eszköze. Hegyvidéken szeretek elámulni, hogy a természet nagyban és igazán apróban is egyformán gyönyörködtet. A klímazónák váltakozása, egy hegyoldal társulása, egy fa szintjei, egy aprócska virág és a virágon ücsörgő légy hátszőrzete, mind megérdemli, hogy vessünk rá egy pillantást. Ezért örülök, hogy itt végeztem az alapszakot. Hogy is mondhatnám, hogy biológus vagyok, ha nem szentelek egy egész bekezdést néhány gaznak?

Máshogy is lehet azonban érteni azokat a szavakat, hogy grandiózusság, szöszmötölés, világmegváltás vagy rácsodálkozás, ha a biológiáról beszélünk. A biológusok vannak az orvosi kutatások élvonalában is, a természetvédelemben, a klímakutatásban, az új fajok leírásában, a saját testünk és sejtjeink feltérképezésében, a baktériumokban rejlő ipari lehetőségek kiaknázásában, a gyógyszerfejlesztésben és természetesen a táplálkozás, valamint sporttudományokban is. Vastagon benne van a politikában – legalábbis nem ártana, ha kicsit vastagabban benne lenne – mikor az Egyesült Államok elnöke állást foglal az oltásellenesség és evolúció témakörében, vagy amikor a Párizsi klímacsúcs során országok fejlődésének irányát határozzák meg. És persze, amikor a génmódosított növények engedélyezésével éhezéseket kerülhetnénk el. Racionális indokok hiányában meghatározott tiltásával pedig árthatunk a tudomány általános megítélésének, ami az egészségügyben vagy a diplomáciában komoly károkat is okozhat.

Felsorolni is nehéz, hogy mennyi mindenhez kezdhetnék most, hogy megvan a biológus alap diplomám. Bármennyit panaszkodtam, nem csak latin szavakat és molekulaneveket kellett mantráznom, a világnézetem is formálódott. Az egyik szaktársam egyszer kifejtette, hogy ő legszívesebben először elvégezné a matematika alapszakot, majd a fizikát, aztán a kémiát és csak utána jönne biológusnak, mert úgy már egészen értené, amit itt tanítanak. A természettudományok, ahogy köztudott, a minket körülvevő világ materiális lényegét igyekeznek megfogni és részletekbe menően leírni. Sokat vádolnak ezért minket, hogy nem vesszük figyelembe a metafizikát, hogy beszűkül a látókörünk és mindenben azokat a törvényszerűségeket és magyarázatokat keressük, ami nem mindennek a sajátja.

Persze. De ebben semmi meglepő nincs. Legalább annyira feláll a szőr a hátunkon, mikor valaki hittel próbál nagyon is kézzelfogható, ismert molekuláris háttérrel rendelkező betegséget gyógyítani, mint mikor valaki minden kétséget kizáróan igyekszik történelmi tényekkel igazolni vagy cáfolni Jézus létét. Egyszerűen a választott módszer nem releváns. Nagyon romantikus persze azt hinni, hogy az emberi szellem mindenható; a test fölött pláne hatalma van, de amíg nem ismerjük az agy pontos huzalozását, kicsit merész azt mondani, hogy minden betegségnek lelki oka van.

Nekem nagyon kemény volt szembesülnöm azzal, hogy a testünk tényleg csak sejtek összessége. Hogy a bőröm, ami olyan nagy biztonságérzetet ad, az milyen könnyen enged a szikének. Hogy elég néhány sejt, annak is néhány alkotója, amely az állandó munka során kissé sérül, ahhoz, hogy néhány hónap alatt ellepje és elpusztítsa a saját testem. És gondolhatok nyugodtan virágos rétekre meg álmodhatom, hogy pillangó vagyok, ha egyszer a HIV vírusa belép a véráramomba és szisztematikusan legyilkolja a T limfocitáimat, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy a beleimben lakó baktériumok „elhagyják a süllyedő hajót”, de azért magukkal visznek, amit tudnak. Mert számukra csak addig vagyok értékes és egyenrangú partner, amíg fiatal és egészséges vagyok, amíg általam tudnak élni és szaporodni.

De még mindig sokkal jobb nekem, mint egy pillangónak. Talán jobb is, ha én álmodom őt, mintha ő álmodna engem. Mert olyan nagy eséllyel libben bele egy pók hálójába, vagy egyszerre lecsap rá egy madár, vagy csak elfogy a tápnövénye, vagy jön a tél. Engem a tél nem öl meg. A madár nem öl meg, a legtöbb pók nem öl meg, étel van bőven. Mi már csak a legősibb, legegyszerűbb, legláthatatlanabb társainkkal vívunk: férgekkel, baktériumokkal, vírusokkal és a saját sejtjeinkkel.

De ezekhez már nem elég a felszínes tudás. Ma már nagyon ritkán hull az ölünkbe egy új antibiotikum, amely megvéd több baktériumtól, ma már nem elég kezet mosni, hogy a gyermekhalandóság ugrásszerűen lecsökkenjen. Ez egyrészt remek, hiszen nagyon sok betegségbe nem fogunk belehalni, amibe régebben könnyen igen. Másrészt remek, mert az amúgy unatkozó kutatók előtt nagyobbak a kihívások. Harmadrészt rettenetesen nehéz kommunikáció szempontjából, hiszen az orvostudománytól elvárja a mindennapi ember, hogy folytassa az elmúlt száz év ugrásszerű fejlődésének trendjét, másrészt elfelejti, hogy az emberiség nem önmagától egészséges. (Ezt a kettősséget látszik meglovagolni a diéta-divat: amikor igazából egészséges embereknek adják el drága pénzért a különleges „legújabb kutatási eredmények alapján bizonyítottan hatásos” alapanyagokat, mint az egészség zálogát.)

Úgy általában érdekel a világ magam körül és bennem. Mert izgalmas, bonyolult és ezért egyre mélyebben egyre izgalmasabb. A szervezet nem egyszerű képződmény, a szervek és a sejtek sem, a fehérje sem, még a fehérjét alkotó aminosav sem, se az azt alkotó atomok. És ez jó. Kimeríthetetlen izgalom-forrás.

De térjünk csak vissza a kiindulási gondolathoz: olyan sok baj van a világban. És általában mondhatjuk, hogy emberként azt érzékeljük bajnak, ami velünk kapcsolatos. A természetvédelem se érdekelné a kutyát se, ha nem azon aggódnánk, hogy mi lesz velünk természet nélkül. És akkor persze ott a rengeteg egymás-gyűlölés, ami csak úgy van, mert belénk lett kódolva. Régen még jól jött, most, hogy nem falvakban élünk, hanem az összekapcsolt világban, kicsit jobb lenne nélküle. Szubjektív módon ide sorolom a gazdagodást és mások elnyomását. Igazából talán nem is azért, mert olyan nagyon jó érzés másokat elnyomni, csak azért, mert jó érzés uralkodni. (A minap találkoztam igen ékes bizonyítékával, hogy nem is olyan könnyű a társainkat emberszámba venni. Kultúrát és odafigyelést igényel.) Tetszik az a gondolat, hogy senki sem gondolja magát gonosznak. Gonosznak lenni semmi értelme. Csak ez a szabad akarat dolog elég nyitottá tette a jóság fogalmát.

Szóval, ha lehet izgalmas dolgokkal foglalkozni, miközben ebből a sok bajból oldunk meg néhányat, az főnyeremény, nem? Hát, ezért megyek a Karolinska Egyetemre. Mert ott azt mondták, hogy érdemes betegségekkel foglalkozni, mert akkor lesz ember, akin segítünk. És az jó érzés nekem is, neki is. Nem is azért megyek, mert ott majd megtanítják, hogy hogyan kell kutatni. Azt itthon is megtanítják. Nem is azért, mert milyen jó nevű egyetem. Ha ez kellett volna, küzdhettem volna jobban, hogy felvegyenek valahova, amit tényleg mindenki ismer. Azért megyek, hogy megtaláljam azt a célt, amiért érdemes felkelni reggel.

Hogy minek is aggódni? És hogy mit jelent a 59°N, 75°S? Talán legközelebb ez is kiderül.

Egy szép csütörtök délután –közvetlen az általános kémia zárthelyim után, szóval tényleg egészen szép volt –elsétáltam a Schönhertz elé, hogy találkozzak kedvenc alelnökömmel (ne haragudj, Évi, téged is szeretlek!) Aztán felszálltunk egy villamosra, aztán átszálltunk egy buszra, közben intéztem egy telefont, hogy lemondjam a péntek délutáni programomat, majd megszereztük a jegyünket és felszálltunk a Münchenbe tartó railjetre.

Győr. Előttünk a városháza tornya, mögöttünk a vasútállomás egyik bejárata. Sötét, hideg, eső. Két rossz telefonszám. Aztán néhány perc múlva (na, jó, lehet hogy volt fél óra) egy jó szám is elkerült. És beszálltunk Balogh Szilveszter Skoda Fabiájába, ami hamarosan elindult velünk. Nemsokára elértük a határt. Konstatáltuk a tényt és haladtunk tovább. Nemsokára beértünk Bős faluba, ahol tettünk egy rövid kitérőt a bősi vízlépcsőhöz. Itt találkoztunk a felduzzasztott Dunával, ami a gyér világítás mellett és az erős szélben egészen elképesztő látványt nyújtott! Hatalmas hullámok ostorozták a partot és fodrozták a vízfelszínt, ameddig csak a szem ellátott (ami a már említett gyér világítás mellet nem volt egy igazán nagy távolság)! A következő ámulatba akkor estünk, mikor megnéztük a hajóliftet. Két, 30 m mély, kb. ugyanannyi széles több mint 100 m hosszú lukat láttunk magunk előtt, hogy belenézni is szédítő! Mögöttünk pedig több száz sirály pöttyözte fehéren a betont és a fekete vizet.

Egy sportiskola kifejezetten modern kollégiumában kaptunk szállást, ahol reggeli ébresztőként a hangszóróból zene szólt. Remek kezdés egy remek naphoz!

Fél kilencre érkeztünk meg a Vámbéry Ármin Alapiskola, ahol már javában folyt a regisztráció. Kilenckor a zsűrinek rövid eligazítást tartottunk, és kiosztottuk a pontozólapokat. A 10-kor kezdődő megnyitó sokszor emlegetett gondolatát ez úton is szeretném tudatosítani minden kutatótársamban: azzal, hogy kutatunk, már nyertesek vagyunk. Lehet, hogy a TUDOK versenyen valaki jobbnak bizonyul nálunk, lehet, hogy valaki az emberiség jövőjére nézve jelentősebb felfedezést tett, de amit mi felfedeztünk, azt nem veszi el tőlünk senki! A tudás, amit megszereztünk azzal, hogy dolgoztunk egy témán, a mienk marad! Aki eljutott odáig, hogy előadást tartson egy konferencián, vagy írjon egy esszét egy adott témában, esetleg készítsen egy posztert: az már mind nyertes, mert övé a tudás! Kívánom, hogy minél többen részesei legyetek az élménynek: annak, hogy TUDOK! És igen, mienk a kíváncsiság és mienk a tapasztalat: mind, mind csak a javunkra lesz a jövőben. A KutDiák versenyei csak a lehetőséget biztosítsák, hogy összemérjük az eladói, írói, grafikai képességeiteket és tanuljunk egymástól. És kívánom, hogy aki egyszer elkezdte, szerese és soha ne hagyja abba a kutatást!

A versenyen három szekció volt:

1. Orvostudomány, pszichológia
2. Történelem, néprajz
3. Természettudományok (biológia, fizika, matematika, műszaki tudományok)

Mivel az indulók negyede juthat tovább a kárpát-medencei TUDOK döntőbe, az első szekció tíz versenyzője közül ketten, a második szekció hat tagja közül egy, a harmadik szekció tizenkét indulójából pedig három juthatott tovább. Minőségi előadásokat láthattunk, és igen sok fiatal, általános iskoláskorú diák volt, akik szintén szépen megállták a helyüket. Az egyetlen kritikát azzal kapcsolatban fogalmaznám meg, hogy többen felolvasták, vagy „versként” felmondták a szövegüket: nem kell! És ezúton kérem, hogy erre a felkészítő tanárok, mentorok is figyeljenek: a diák, ha hosszú időn át foglalkozik egy témával, akkor képes magától, szabadon beszélni róla. Nem érdemes megtanulni egy szöveget: az előadás lényege, hogy a diák értse, amit csinált és beszéljen róla, és ha kérdeznek, képes legyen a saját szavaival értelmesen válaszolni. Aki ilyen fiatalon kutat, minden bizonnyal a saját kedvére teszi, és épp ezért ne érezze kötöttségnek a TUDOK versenyt se! Ez egy konferencia, ahol elmeséljük egymásnak, hogy mi mivel foglalkozunk, és csak mellesleg van egy zsűri, aki ezt pontozza.

Miután az egyes szekciók sorban lezárultak, a zsűri összedugta a fejét. Amíg ők tanácskoztak Kovács Bálint tartott előadást a Kutató Diákok Mozgalmáról. Az előadás után került sor az eredményhirdetésre. Szekciónként az első három helyezettet külön kiemelték, de az összes többi indulót és felkészítő tanárt is oklevéllel értékelték.

Ezúton szeretnék gratulálni minden résztvevőnek, és főleg minden nyertesnek!

Augusztus harmadika, délután két óra, Liszt Ferenc Reptér, 2/B terminál, tömeg. Aztán fél három, ugyanitt. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, majdnem lekéstem a gépemet.

Ugyanez a nap, helyi idő szerint délután fél hat múlt tíz perccel, Gatwick Airport, North Terminal, néhány lila-rózsaszín ruhás alak jelzi, hogy ez már a 2012-es Olimpiai Játékok központja, más nem utal erre.

Augusztus négy, Brighton. Egy kis olasz kávézó előtt ülünk, én teát, George hosszúkávét rendelt és hozzá süteményt. Nézzük az utcán elhaladó embereket, csendben. Én az elmúlt napra gondoltam, a tenger és a fehér sziklák hidegségére. Ettől és az előttem álló napok feltételezett (és később beigazolódott) nagyszerűségétől megborzongtam.

Augusztus öt, délelőtt fél tíz. Ülök a vonaton. Édes Istenem! London! Olimpia és én itt vagyok! Itt! Nevettem volna, sikoltottam volna, de azért mégiscsak, Southern Line Railway megy alattam és csönd van körülöttem, nem lehet. Egy óra telt el és már Pistivel sétáltam a Victoria Embarkment felé vezető utat keresve, nemzetiségek tengerén át. Igazi angol idő volt: a felhős ég minden percben esőt ígért (amit már a női maraton rajtja előtt be is váltott).

11 óra múlt 8 perccel. Az egyik kapualjban egy zenekar fújja-húzza a magáét, az eső szakadatlanul ömlik, az emberek mégis két-, néhol háromrétegű sorfalat állnak és boldogan beszélgetnek. Zászlók mindenütt, nálam is egy kicsi, magyar nemzetiszín. Talán tíz percet ácsorogtunk (a rajt 11-kor volt a Buckingham Palace előtt), mikor elkezdtük hallani az emberek kiáltásait a szomszédos híd felől. A kiáltozás közeledett és vele az első futók is. A kiáltozás, üdvrivalgás elért hozzánk is, mi csatlakoztunk hozzá, majd a futókkal együtt elhagyott minket. Újabb tétlen fél óra következett. Illetve a mellettünk álló amerikai férfi szóba elegyedett velünk és kiderítette, hogy az egyikőnk magyarországi magyar, a másikunk szlovákiai magyar, továbbá egy előttünk -a koordonon belül -tébláboló szervező lefényképezett minket és indított néhány hullámot, amit a közönség örömmel követett. Újra, immár a másik irányból zúg fel a tapssal kevert lárma és jönnek a női maratonfutók -angol szokás szerint, az út másik oldalán. Ekkorra már szakadozott szét a mezőny, de még nem lehetett egyértelműen kivenni, hogy ki is a közönség kedvence. A harmadik kör végére azonban nyilvánvalóvá vált, az a (nem különösebben meglepő) tény, hogy az angolok kapják a legnagyobb tapsvihart és hangzivatart, utánuk népszerűségben az ausztrálok következnek, majd az általános éljenzés egy kicsit felerősödve fogadja azt a lányt, aki az utolsó helyen fut, teljesen egyedül, messze a többiek mögött. Bizton állíthatom, hogy az egyik legnehezebb neki volt ez a verseny. És boldog vagyok, hogy végigcsinálta, volt néhány futó ugyanis, aki a második kör alatt még megvolt, de a harmadik körre már eltűnt a mezőnyből -nagy sajnálatomra egy magyar lány is.

Az esővíztől csöpögve, melegre vágyva vágtunk át a tömegen az Exhibition Road felé. Erről az erősen radioaktív kövekkel kirakott útról nyílt a Science Museum, a Natural History Museum, a Victoria and Albert Museum és az Imperial College egyik épülete és néhány, igen drága kollégiuma. Maga az út a Hyde Parkba vezet.

A Science Museum is megérte azt a néhány órát, amit benne töltöttünk, de aztán kijőve találkoztunk azzal a bizonyos kulturális olimpiával, amit sok helyen hirdettek és az Exhibition Roadon táblajátékok és felvonuló katonazenekarok képében jelent meg. Egy hosszú dámaparti fölött ültünk, mikor körülöttünk megsűrűsödött az embertömeg és felharsant a főleg ütősökből és fúvósokból álló amerikai zenekar induló-hangulatú zenéje. Volt egy bája. Aztán odábbálltak és mi folytattuk a kilátástalan küzdelmet a sakktáblán. Már esteledett, a jazz-zenekar is hangolt, mikor kiegyeztünk egy döntetlenben. Nekem haza kellett mennem.

Augusztus hat, hétfő. Greenwich volt tervezve erre a napra, de a díjlovaglás miatt bezárták a múzeumokat. Legalább -nagy nehezen -megtaláltuk a 0. hosszúsági fokot és egy kedves biztonsági őrnek köszönhetően besétálhattunk a díjlovaglás előterébe. Többrétegű biztonsági rendszer volt érvényben. Először a jegyek lila-rózsaszín ruhásoknak való bemutatásával a helyszínen egy előtérbe jutott az ember. Itt már katonát és rendőrök cirkáltak. Aztán további sorban állással elérkezhetett a csomagellenőrzéshez, ahol a repterekről ismert biztonsági előírások voltak életben. Innentől csak sejtem, hogy sima volt az út. Az Olimpiai Parkban ennél is nehezebb volt átjutni az esemény helyszínére, vagy egyáltalán a Parkba. A DLRról (Docklands Light Railway) leszállva rengeteg rózsaszín plakát mutatta a helyes irányt a hömpölygő emberáradatnak. Hosszú, hosszú menetelés után elérkeztünk egy magaslatra -az Olimpiai Park tőszomszédságába. Itt néhány percre ámulatba estünk. Majd újra bevetettük magunkat az emberáradatba és próbáltunk minél közelebb kerülni a Park bejáratához. Ez egészen jól sikerült is: egy ellenőrzésen átsiklottunk és legközelebb csak a kijáratnál ácsorgó katona mondta, hogy eszembe ne jusson még egyet is akár előre lépni. De csak úgy kedvesen mondta, angolos udvariassággal. Továbbsodródtunk és mikor kiláttam a fejek közül legközelebb, már a stratfordi Westfield bevásárlóközpont egyik sétálóutcájában meneteltünk -egyenesen a London2012 shop felé. Ami érdekes volt, hogy ezt a bizonyos boltot egy bútoráruházba ültették be. A tömeg és a sorban állás egészen elviselhetetlen volt, de egészen érthető is. A kilátóterembe feljutni kész kálvária volt, de megérte. Egyértelműen megérte. Az Olimpiai Játékok felett álltunk. És csak néztük a színes hangyák vonulását, akiknek volt lehetősége jegyhez jutni.

Délután fél három. Még nem józanodtam ki egészen a melegítőpálya és a körülöttünk lévő hotelek ablakából lógó nemzetiszín zászlók látványából, mikor leültünk a boltok közé, hogy elfogyasszuk a soros ebédünket (egy kis darab szendvics, majd este lesz főtt étel). Sejtettük, hogy jó helyre ültünk, és igazunk is lett: körülöttünk korzóztak a legkülönbözőbb nemzetiségű edzők, sportolók, szurkolók. Egy hangos fiúcsapathoz a mellettünk ülő néni odaugrott, és ahogy visszaült bevallotta: ők voltak a brazil röplabdázók.

Augusztus hét, kedd. Triatlon megy a Hyde Parkban, de én nem lehettem ott. Pisti mesélte, hogy egészen szokatlan érzés volt a Natural History Museum ásványtani kusza kutató-folyosóiról átsétálni az olimpiára ebédszünetben. Az angol Brownlee-fivérek sikerétől zengett aznap este a híradó. A tíz órás hírekben az elmúlt napokban újra és újra mutatták és megbeszélték azt a bizonyos szombatot. Az angolok számára igazi ünnepnappá vált augusztus negyedike: Mo Farah 10 000 méteren olimpiai bajnok, Jessica Ennis hétpróbában győzött, Greg Rutherford távolugrásban aranyérmes, a lány biciklis csapat is emelte egyel az angol aranyak számát. Hétfőn Jason Kenny is nyert a Velodrome-ban. Ezt ünnepelték, folyamatosan erről beszélt a híradó, az újság, az emberek az utcán és boldogok voltak! A vonaton előző este átkiáltott hozzám egy férfi: Team GB! (Ó, hányszor hallottam mindenütt, teli torokból egy emberként ezt üvölteni a tömeget!) Én csak szerényen elmosolyodtam: I'm from Hungary. Nem bánta, visszanevetett. És egy másik alkalommal, mikor az angol koszttól éhesen bementem egy kis boltba, az Afganisztánból elszármazott eladó megkérdezte, hogy honnan való vagyok és hogy az országom hány aranyat szerzett -hármat mondtam, mert akkor még nem tudtam, hogy aznap Pars Krisztián újabb aranyérmet nyert Magyarországnak. Ő kicsit sajnálkozva mondta, hogy Afganisztánnak egyenlőre nincs érme. Majd fizettem és egymás országának kölcsönösen további sok sikert kívántunk.

Augusztus nyolc, szerda, Natural History Museum, ásványtani kutató-részleg. Igazi folyosólabirintus. Egy eldugott világ a múzeum látogatható részén túl. Elképesztő. Olyan hírességek vannak itt, mint a 4500 létező ásványfaj 500 fajának típuspéldánya (ezekről írták le az összes többit), Mars- és Hold-meteorit darabok, a Holdon járt angol zászló, amelyek eszmei értéke is sokkal több, mint amennyit első látásra elképzelne az ember. Leginkább az olyan laikus, mint én. Kavics, kavics, ha nem egy múzeumban találkozok vele, hanem az utcán, minden lelki problémázás nélkül arrább rúgom. De így és ott, kék gumikesztyűben is csak félve érintettem meg őket.

Augusztus tíz, Hyde Park, hosszútávúszás. A Park furcsa képet ölt: a vízparton emberek kiáltoznak az arra úszóknak, ahogy a maraton-futókkal is tették, aztán jön egy sáv, az út csíkja, ahol emberek sétálgatnak, vagy sietnek egy-egy jobb hely felé. Még távolabb a víztől, az út mögött kezdődik a füves park. A gyepen ülve az emberek olvasgatnak, elheverednek, szundikálnak, beszélgetnek, piknikeznek, az egyik fiú almát majszol, miközben nézi a versenyt a távolban. Itt ültünk mi is. Illetve Pisti feküdt. Az úton innen béke honolt, az úton túl verseny zajlott. Egészen erős volt a kontraszt.

Augusztus tizenegy, délelőtt fél tizenegy, Victoria, Direct line, Westbourne platform. Felettük, nem messze északra zajlik a hosszú távú versenygyaloglás.

Dél, Kew Garden. A pálmaházból kilépve egy olyan hosszú, széles ösvény húzódott előttünk északnak, hogy egészen úgy éreztem magam, mint Alice a mesében. Jobbra-balra rózsakert, pedig az előbb még az esőerdőben voltunk! Egy napig sétálgattunk. A természetnek van egy hihetetlen tulajdonsága: egyszerre szép kicsiben és nagyban. Egy fa formája és struktúrája bámulatos, és ugyanakkor az apró, eldugott virága csodaszép. A kert békessége tökéletes, miközben az egyes cserjék dacolnak minden szabályossággal. Évszázadokat őriz egy-egy fa több ölnyi széles törzse, de minden tavasszal újra apró, friss hajtásokat hoz. Mesés.

Augusztus tizenkettő, délelőtt, illetve az angolok szerint reggel, tíz, Trafalgar Square, a lovasszobor harmadik szintje. Magam előtt látom az utca végén a Big Bent, magam mögött érzem a National Galleryt, mellettem egy japán férfi fényképez.

Tizenegy óra húsz perc. A futók elmentek. Legalább negyven perc, mire legközelebb erre járnak. Most egyedül vagyok, Pistinek dolga akadt, majd délben jön. Első gondolatom az volt, hogy megnézem a National Galleryt, amíg várok, de aztán megakadt a tekintetem egy templomon. Ha már a Saint Paul's Cathedralt nem sikerült bevenni, ez is jó lesz egy misére.

A napot a National Galleryben töltöttük. Elképesztő méretű gyűjtemény. Vártuk az estét. Eljött. A Victoria Parkba bejutni ismét csak nem volt egyszerű. Egy órás sorban állás, csomagellenőrzés, motozás. És aztán... benn voltunk! Hatalmas terület, tele emberrel, több óriáskivetítő, mindenhonnan felhangzó: „Sit down!” kiáltások, zene, sötétség. A záróünnepség megkezdődött, tőlünk két megállóra keletnek. Láttuk a köröző léghajót, ami felvette azt, amit az óriáskivetítőkön láthattunk. A show-nak volt egy pillanata, amikor a sportolók az égnek eresztették a fehér léggömbjeiket; egészen biztos vagyok abban, hogy ha nem lett volna sötét, látjuk felszállni őket. Aztán az ünneplés: együtt énekeltük Queen híres számát, dübörgött a taps, a két rövid, egy hosszú hang ütemére, boldogan nevettük Monthy Python filmjének betétdalát, és éreztük: isteni hangulata lehet most a sportolóknak!

Augusztus tizenhárom, hétfő, este fél nyolc, úton a House of Parliament felé. Esős, szeles idő, amilyen az első nap volt, szürke hétfő. Minden azt érezteti: vége.

A kivilágított parlament szép, az ég borongós kékjével való kontrasztja gyönyörű. A London Eye világoskékjének az ég sötétkékjével való összhangja az elmúlt nap látott Van Gogh kékperiódusában készült kép világát idézi. (Mégiscsak úgy látszik, valami hatást tett rám a kulturális olimpia.)

A napot a Tower Bridge-nél fejeztük be. Az ötkarikát „felhajtották”, így messziről nem, csak a hídról látható. A hatalmas színes karikák látványa fejbe csapott: ahogy az első napon, újra ráébredtem: itt voltam és itt vagyok! Ez a londoni 2012. évi olimpia!

Fiú volt. Születése, sőt, fogantatása előtt eldőlt, hogy fiú lesz. Így döntöttek. Lányként túl sok zavaró hormonja lett volna, amik még periodikusan változnak is, csak a baj volna velük. Albínó is volt. Családfáját könnyen vissza lehetett követni. Jól ismert génállomány. Steril környezetben élt, már a nagyapja sem találkozott bacillussal (se coccusszal).

                Társaival már kifejlett állatként került a Központi Kémiai Kutatóintézetbe. Ő 8000 forintért kelt el (ahogy a nagyapja is annak idején). Ez leginkább az addigi élete steril körülményeinek tudható be. A szállítmánnyal jött néhány egészen pici, pár napos, esetleg egy-két hetes steril albínó patkány is a steril albínó anyukájával. Míg a nagyok a farmakobiokémiai osztályhoz, ezek a kisebbek a neurokémiai osztályhoz érkeztek.

                Minden hét első napjaiban eggyel vagy esetleg kettővel fogyatkozott a számuk. De az a keddi nap, amikor ő is meglátta a második emelet 107-es laboratóriumát, az más volt. Nem csak ezért. Például már reggel feltűnt két lány. Persze nem tűntek vérszomjasnak, csak még sosem látta őket itt. Nem is régóta volt ebben a ketrecben, az igaz. Az arcukon játszó mosoly, a mélyén a szánalommal sem volt új számára. Itt mindenki így néz, aki bejön hozzájuk. Nagyon akkor sem lepődött meg, mikor kivette őt egy barna lány. Tudta, mindig is tudta, hogy egyszer rákerül a sor. Még ott, a fehér falak közt, ahol csak kesztyűs s arcukat eltakart emberek fordultak meg, ott várta, hogy őt is kivegyék a ketrecből. Akkor is eljött a nap, hogy kivették. Azóta itt van. Azóta itt várt. Eddig kellett várnia. Azért egy picit izgatott lett a gondolatra: eljött az idő! Az ő ideje!

                Újra feltűntek a fehér köpenyek. A délelőtti két lány is beöltözött már. Megörültek neki, már várták. Nem tudta, de már egy nap óta várták az elkövetkező fél órát. A barna lány a hozzálépő két fiatalabbnak csak ennyit mondott: „Inkább ne szeressétek meg!”

                Megvan! Az a furcsa szag! Valami furcsa volt. Illetve furcsa volt itt minden. De most feltűnt neki a szag is. Itt terjeng, alattomosan, igazán nem is lehet érezni, de itt van. Most mintha egy kicsit erősebb lenne. S a lány felemelte a fedelet s elkapta a farkát. Nem bánta volna már korábban se, ha kiveszik, mert a szállítódoboza egérméretűre volt szabva s neki egészen le kellett hasalnia, hogy átjusson a másik felébe. De nem került jobb helyre. Egy főzőpohárban landolt. A főzőpohár a kategóriájában (értsd: főzőpoharak közt) elég méretes volt, de neki ez nem számított, hisz épp- hogy-csak elfért. Az orra a farkát érte. Itt már sokkal intenzívebben érzett a szag. Ha jobban belegondolt mást nem is érzett. Föl se fogta mikor tették rá a fedelet, csak arra lett figyelmes, hogy nem tud szabadulni. Bár, igazán nem is akart. Érzékszervei már csak tompa jeleket küldtek az agya felé. Persze az is lehet, hogy félúton akadt el valahol a jel. Szempillái lassan lecsukódtak, s sötétség borult a már egy ideje homályos világra…

                Meg-megmozdult még. Vártuk, hogy egyenletessé váljon a szuszogása. Amikor már a szemhéja alatt alig mozdult a két vörös, csillogó gömb, akkor Móni megdöntötte a főzőpoharat. Engedelmesen hanyatlott hátra, feje teteje az éterrel átitatott szűrőpapírt érte. Hát kivette. A lány a hátára fektette, s nekilátott a lábait négyfele kikötözni. Ekkor tűnt fel először, hogy milyen szaporán ver a kis szíve! Hogy szuszog, szinte rendezetlennek tűnt, olyan gyors ütemben szedte, kapkodta a levegőt. De ez is csak egy pillanat volt, s a következőben a selymes szőrét 70%-os alkohol permetezte. A csipesz felemelte a hasa legalján a bőrt.

                S az olló belevágott. Szinte hihetetlen, az tényleg az állat bőre! Nem is igazán vérzett. Ő pedig meg sem mozdult. Szuszogott bele az éteres vattába, ami a fejére húzott főzőpoharat bélelte. A kis szíve pedig a szokott szaporaságával csak vert, csak vert.

                Pillanatok alatt láthatóvá vált a teljes hasfala a maga szép rózsaszínes, vöröses valójában. Alig volt egy kis kötőszövet, ami hozzákötötte a bőréhez, azt kellett elvágni. Az olló könnyen vitte. Még egy-két nyisszantás, s már nem volt a hasán bőr. A szemetesbe pedig egy fehér, szőrös, 20cm²-es darabka került, akár egy miniatűr szőnyeg. Babaházba illett volna. De nem ott volt. A mellkasa fel-le járt a szívverése gyors ütemére.

                A hasfalára fröcskölt az alkohol. Ekkor látszott először, s utoljára, hogy fáj neki! Összerándultak az izmai. Amúgy a mélyaltatás miatt semmit se érzett. Illetve az agyában nem tudatosult semmiféle fájdalom, az pedig ugyanaz, mintha nem is lett volna. Düdüm-düdüm, verdes a kis szív. Átvillant az agyamon: talán még össze lehetne varrni!

                Ismét egy vágás. Y alakúvá egészítette ki Móni, gondosan ügyelve, hogy a rekeszizmot véletlenül se érje az olló. Két fogóval kifeszítette, hogy láthatóvá váljon minden, ami benne van, s a hasfal ne zavarja a munkában. Rutinos mozdulattal söpörte félre, a testen kívülre a beleket. Csak a máj érdekelte. A szív pedig csak tovább dobog, mit törődik ő azzal, hogy a törzs többi része darabokban? Neki ez a feladata, ő ezt végzi. Nincs megállás. Düdüm. Düdüm.

                Egy pillanatra felnéz a barna lány. „Az ott a máj, itt a vena portea, ebbe tesszük a kanült. Kicsi az átmérője, ezért nehéz bedugni.” Előkerült két cérnaszál. Egyik fogja rögzítni a kis csövet a vena porteaban, a másik a test aljába vezető artériát zárja majd el. Ennek a cérnaszálnak a megszorítása lesz az utolsó mozzanat, amivel a máj elválasztása a testtől teljessé válik. A rendszer bezárul. Majd. Egyelőre még a mellkas járja őrült, értelmetlen táncát, a szív csak ver, csak löki magából ki a vért, táplálja a szerveket. Kell még. Kell, hogy a máj sejtjei túléljenek. Csak az utolsó pillanatban szabad, hogy leálljon. S akkor aztán sietni kell. Düdüm-düdüm.

                A vena porteaba megtörtént a bemetszés. A vér eleredt. Látni alig lehetett már a vékonyka eret. Az eret, ami a bél felől jőve a májba szállította a felszívott tápanyagokban gazdag vért, hogy az ott megtisztuljon. A bél már kinn fekszik a piros tálcán. Hol van az már attól, hogy éltesse a kis testet? Düdüm-düdüm. Ő még nem tud semmit.

                De az üveg kanül vége hegyes volt. Felszakította az eret. Az üveges elrontotta. Előfordul. Nem olyan gondosak erre a mesteremberek. Múlt héten is volt egy rossz a kanülök között, ez általában műtét közben derül ki. Az ér fölső falán hosszú vágás maradt. Esélytelen, hogy benne maradjon a kanül. Düdüm-düdüm. Már nem emlékszem mikor állt meg. Valahogy kiszabadultak a lábai is, s Móni egy mozdulattal összecsomagolta. A patkány követte a 20cm²-es fehér darabkát.

                Márpedig valamivel dolgozni kell. Májsejtek kellenek. A testvére került sorra. Egy picivel idegesebb volt, mellőle nem is olyan rég emelték ki a lakótársát. S nem vitték vissza. Mégis különösebb kapálózás nélkül pottyant a főzőpohárba, s hamar mély álomba merült. Utolsó képe két fehér ruhás megilletődött leányarc lehetett.

                A kanült Móni nem cserélte ki. Hátha ő tévedett. Hát nem. A szőrös csomag ismét a kukába került. Róla több emlékem nincs.

                A barna lány ezúttal egyszerre két állatot hozott fel. Csupán praktikus okokból, mert fennhagyta a szállítódobozt. Közben sűrűn bizonygatta, hogy ez a nap kivételes. Ilyen még aligha fordult elő, a második rendszerint sikerül. A harmadik biztosan jó lesz. Talán nem volt jó ómen két patkánnyal megjelenni.

                Ez a fehér már jó előre érezte az éterszagot. Nyűgös is volt. Őt is a testvére mellől szedték ki ebben a büdösben.

                Hamar elaludt. Új kanül került elő. Felemelkedő bőr a hason, metszés, 20 cm²-es téglalap, pontokban vérző hasfal, a rándulás, a vér, s mindeközben: düdüm-düdüm.

                Első kanul néhány lélegzet-visszafojtott, ideg-megfeszített másodperc múlva a helyén van. Ahogy a rekeszizmot felvágta a tüdő összeesett. Düdüm-düdüm. Új cérna, most a szíven keresztül kell a vena cavaba vezetni a másik kanült. Ez is megtörtént. De a véres mosófolyadék nem folyik a csövön. A májon még csak-csak átér, de a szennyes főzőpohárba nem érkezik meg.

                Sebes mozdulatok: mi lehet a baj? A máj egyre följebb fúvódik, ki kell húzni a kanült, amin keresztül az átmosó-folyadék halad. De már be van kötve. Gyorsan, ki kell kötni! Talán a vena cavánal történt valami. A máj veszélyesen nagy. Ilyet még nem láttak. Sárgán domborodik ki a szétroncsolt dögből. Kiderül, hogy a vena cava tekeredett meg, ahogy a cérnát áthúzták alatta. Hát igen, vékonyak ezek az erek, hiába, hogy fő erek, az állat is kicsi. Kitekerik, megindul a csöpögés, a máj mérete csökken. Már csak a mosó folyadék mozgatja az állat ereit. A vértől tisztulva láthatóvá válik, hogy a májsejtek erőteljesen roncsolódtak. Egy lebeny fehér foltos. Egy másik lebeny is elég lenne, de azon is kezdenek megjelenni a foltok. Pedig még a kalcium-oldó szer nem is mossa. A harmadik lebeny nem látszik egészében, de ahol mégis, ott is terjed a fehérség. Hozzáérni most semmihez sem szabad. Bár, már valószínűleg mindegy. Ezt nem akarom elhinni. Móniék is belekapaszkodnak még egy halvány reménységbe. Leválasztják az idővel megemésztett májat az állat testéről.

                Amíg sejtjeire rázzák szét a májat felismertem a lehetőséget: olló, halott állat. Ne legyen teljesen értelmetlen a halála, ahogy az előző kettőnek! Elég annyit, hogy ezt már nem lehetett egyszerűen egy csomagban kidobni. Ebédidő. Aztán folytatjuk.

                Nem mondom, hogy büdös volt odafönn. Alig volt dögszaga. Mégis, az orrom vezetett a megállapításra: a marhapörkölt is csak izomból van. Vegetáriánus leszek!

                Ebédről visszatérve fogadott a hír, hogy a májsejtek csaknem teljes állománya halott. Ez egy ilyen nap. Be kellett látnunk, hogy velük nem fogunk tudni dolgozni. Hát megérkezett a negyedik fehér a kis piros szemeivel, s sárga fogacskáival.

                Már pontosan tudtam mire számítsak. Ismét elaludt, ismét kifektették. Én is segédkeztem a lábai kikötözésében. A halálában.

                Ez úttal nem kételkedtem. Sikerülnie kellett. Ő lesz a negyedik, aki ma meghal. Miattunk. Talán a kutatást sem viszi előrébb. Aztán mégiscsak előrébb vitte, ha csak egy kicsivel is. Csütörtökön ugyanis, részben kérésünkre, addig még nem próbált kísérletet végeztünk. Ebből kiderült, hogy a hideg –a várakozás ellenére –alig fagyasztja be a transzport-fehérjéket. S azok ugyanúgy képesek szubsztrát felvételére, sejtbe vitelére.

                A legrémesebb pillanat, mikor összerándul a hasfal. Azon felül, hogy dobog a pici szíve, ez a leghatározottabb megnyilvánulása: „még élek!” A vena porteaba felcsusszan a kanül. Kicsit mélyre fut, így az alsó lebenyt valószínűleg nem fogja átmosni a folyadék, s emiatt nem lesz használható, de annyi veszteség belefér.

                Túljutottunk a rekeszizmon. A szívbe ismét kétszer is bele kell metszeni, az első vágás nem volt elég széles, ahogy a harmadik kis steril albínónál sem. Megvan a vena cava. Benne van a kanül, rászorul a cérna, folyik a véres oldat a csövön keresztül. A májból jön.

S a szív még mindig össze- összerándul. Düm. Dü-düm.

A rendszer bezárult. A folyadék mossa a májat, már egyre színtelenebb a főzőpohárba érkező lötty. Hát működik. A műtét sikeres volt. Fel lehet tekerni 2 ml/percre a szivattyú átáramoltatási sebességét. Ez a maximum, amit a kapillárisok elbírnak, ennyit képesek még átereszteni.

A szív néha még ver. De igazi üteme már nincs.

Tisztul a máj. Az alsó lebeny tényleg nem mosódik, pirosas marad.  De a többi szép barnássárga. Inkább sárga. Majd jön a kalcium-oldó folyadék. Ha kioldja, akkor a sejtek közötti kapcsolat megszűnik. Majd jön egy újabb folyadék, ami a kollagént oldja, s közben pótolja a kalcium-ionokat is, hisz azok kellenek a sejtek életműködéseihez. Hát ilyen az ember. Ami tetszik neki, azt életben tartja, amire nincs szüksége, azt megöli.

Meg lehet tapogatni. Puha. Itt az ideje (nagyjából öt perc telt el a máj testtől elzárt rendszerré válása óta), hogy leválasszuk. Én tartottam a főzőpoharat (normális méretűt). Eddig jobbára gumikesztyűben voltam, de akkorra levettem valami miatt. Mondták, hogy nem baj. A patkány annyira steril, hogy a vérében biztosan nincs kórokozó, s csak azért használunk gumikesztyűt, hogy a májat védjük a mi szennyeinktől.

Levágta. A májat. Egy kevés vér, talán egy érdarabka lehetett, ami kíséretében a kezemre hullt. Miután végignéztem (úgy éreztem már bármit képes vagyok végignézni), ahogy Zsuzsa kirázza a kötőszövetből a májsejteket, azután lemostam a kezem. Addigra a patkány maradványainak hűlt helye volt. Nem is emlékszem mikor szűnt meg az apró, megviselt szív dobogni.

Mikor a szemetet kivitték, ahogy odanéztem, szemembe villant két farok a zacskó falához nyomódva. A kis sárga fogak nem harapnak már steril tápot, többé soha. Miattunk. Miattam.

Racionális szempontból teljesen a helyén volt a dolog. Az emberiség érdekében a gyógyszerkísérleteket el kell végezni. Utána három napig dolgoztunk azokkal a kis, kerek sejtekkel. Beláttuk, hogy jobb, ha friss hepatocitákat (májsejt) használnak a kísérletekhez, mert azoknak még rendben vannak a transzportfehérjéi, s nem hamisítják meg a méréseket. Mert Magyarországon talán az egyik leggyakoribb betegséget kiváltó ok, a gyógyszer (időnként nem kellően megalapozott) szedésének mellékhatásai. Az emberek néha sok gyógyszert szednek egyszerre. S ezek hatóanyagai néha befolyásolják egymás működését. Például, amit mi is néztünk, meggátolják egy másik anyag felvételét. Vagy akár meg is ölhetik a májsejteket.

Hát ezért van szükség a patkányokra. Értünk, emberekért. Miért hisszük, hogy többet ér a mi életünk, mint az övék? Többet, mint az ő haláluk?