Mozart Requiemét hallgatva tekert lila peugeot-ján a budai rakparton. Szép este volt, a tavasz első próbálkozása, így, sötétedés után. A Lánchíd kivilágítva ült magyarosan, mégis méltóságteljesen a széles folyóban, mögötte a Parlament látszott ki itt-ott a pillérek közt. Egy alacsony ülésű bmx jött szembe, a srác kezével rappelt a számra, ami most csak neki szólt. Elhaladtak egymás mellett, ki-ki a saját sávjában.

Beleszagolt a tiszta levegőbe. A távolról mintha egy kis benzinszagot hozott volna a szél és neki eszébe jutottak a forradalom előtti idők. Valamivel több, mint ötven évvel ezelőtt is errefelé tekert, lila peugeot-ján, s a Requiemet hallgatta. Azóta sok víz lefolyt a Dunán.

Húsz évvel azelőtt még viszonylag sok volt az autó. A gyalogosok közt cikáztak vagy haladtak komótosan. Néha satuféket nyomtak egy ábrándozó, fényképező pár andalgása előtt, hogy aztán újra gyorsíthassanak a szűk autóutakon, amit megosztottak a gyalogosokkal, akiket ők csak gyalog kakukknak becéztek. Az utakra csak néha mertek felmenni, féltek a biciklisektől, akik igen agresszívak voltak, mikor meglátták őket. Nem szerették, hogy az orruk alá pöfögik a szénmonoxiddal dúsított gyilkos levegőt. Többnyire igyekeztek meghúzni magukat, de persze nem kerülhették el a haragos pillantásokat meg a dudaszót, rosszabb esetben a feléjük szálló káromkodásokat.

A biciklisek egy része nem nagyon bánta az elektromos autókat, bár azok is nagyon sok helyet foglaltak és rendszerint lassúak voltak, nem városba valók. Mások egyszerűen előítéletet tápláltak minden négykerekű iránt és rájuk húzták a kormányt, vagy csak nem vették észre őket és jelzés nélkül kanyarodtak be eléjük. De a kocsiknak néha mégis muszáj volt kimenniük az utakra, vagy, mert elfogyott alóluk a nekik kijelölt sáv vagy annyira rossz minőségű volt az aszfalt, hogy az tengelytöréssel fenyegetett.

A békésebb bicajosok megfértek az autók mellett, ha épp nem siettek sehova, még be is álltak mögéjük, habár úgy nem sok látszott a szembejövő forgalomból, ami kissé balesetveszélyes volt. Ilyenkor sokan összegyűltek, mert az autó mindkét sávot elfoglalta és előzni ugye nem volt egyszerű. Úgy általában azért kicsit mindenki szánakozva nézett a volán mögött ülőkre, amiért nem tudnak önerőből haladni. A rosszindulatú kerékpárosok azt rebesgették, hogy az autósok lusták, amiből aztán nagy viták alakultak.

De manapság már ilyesmik nincsenek. Akiknek az egészségi állapota nem engedi meg, hogy biciklizzen, azok most elektromos tetraciklin róják az utakat vagy riksát fognak. Néhányan, főleg az idősebbek, nosztalgiával emlékeznek azokra az időkre, amikor még az autósok hitték magukénak az utakat. Az idő sok mindent megszépít, és sokan elfelejtik, hogy milyen is volt, mikor az utcára nem szívesen ült ki az ember vacsorázni, mikor a város szűkös volt az embereknek, mert azok fejenként öt-hat négyzetmétert elfoglaltak belőle utazás közben, na meg persze, mikor még a férfiak és nők körében hétvégi kikapcsolódásnak, sőt teljesítménynek számított mozogni.

Az idő sok mindent megszépít, ugyanakkor igen mélyre vési be a régi sérelmeket. Nagyapák szitkozódva mesélik az unokáiknak, mikor egy figyelmetlen és nemtörődöm sofőr az akkoriban még keskeny bicikliúton parkolt és a biciklisek versenyeket szerveztek, hogy ki üt le több tükröt az ilyen járgányokról, vagy mikor egy index nélkül kanyarodó autón átrepültek és még a vezető nem értette, hogy miért vannak úgy oda. Voltak ilyen történetek is. Meg olyanok is, amiben a biciklisek voltak szabálytalanok és ezzel az autósok ingerültségét váltották ki. Ami azt illeti, az autósok elég sok mindentől ingerültek lettek.

A lila peugeot tulajdonosa ennél a pontnál elmosolyodott. Emlékezett, hogy mikor talán húsz éves lehetett, legkedvesebb szórakozása a dugóban álló autók közt való cikázás volt. Élvezte, hogy gyors lehet. Élvezte, hogy reggel a hűvös levegő az arcát csípi és izmai bemelegednek a hosszú éjszaka után. Szerette télen kimelegedve nézni, ahogy a buszra váró utasok dideregnek, és még őt féltik, hogy mennyire fázhat.

Furcsa, kifordult világ volt az akkoriban.