Inkubátor. Ez villant be nagyjából 7 km-nél. Ez pozitív gondolatnak számít, végig csak olyanom volt, vagy semmire se gondoltam. Igazából rettenetesen jól esett.

Talán nem ez a legelső szó, ami az embernek eszébe jut egy esti pályaversenyről, ahol az ország legjobb hosszútávfutói mérik össze magukat, hol jobban, hol kevésbé szakadó esőben. Nekem jó volt. Szinte teljesen ingermentes, az elején és a végén lévő rohanást, illetve Simona szökését leszámítva egyenletes iramú, jóleső futás.

A Vivicitta sikertelenségét viszonylag hamar kihevertem, de vele ment a bizonyítási vágy is. Ami maradt, az valami kellemes magabiztosság volt, ami néha izgulós várakozásba csapott át. Attól nem féltem, hogy újra beleszólna a szívem a versenybe, pályán kevesebb a hirtelen változó körülmény.

Már pénteken vártam. Aztán szombaton is vártam. Vasárnap is vártam. Pihentem és vártam. Tudtam, éreztem, hogy tudok valami jó futást csinálni. Már szerdán nagyon könnyen mentek a lábaim, csütörtökön gond nélkül futottam néhány 1:40-es 500at, szombaton kedvetlenségem ellenére is simán lépkedtem. Igyekeztem többnyire szénhidrátot enni, de nem görcsöltem rajta. Annyi lehetett volna gond, hogy szombaton délben és este is ettem vastablettát, amiért ezúttal kicsit méltatlankodott a pocakom, de aztán az is elmúlt.

Vasárnap reggeli előtt szigorúan 8 percet kocogtam, bár nem esett nagyon jól, szükségét éreztem. Aztán egész nap írtam, gondolkoztam, megint írtam, tanultam és dumáltam.

Viszonylag korán mentem ki a versenyre. Mióta nincs bérletem, nem is kérdés, hogy mindenhova bicajjal járok, és még akartam a lábaimnak időt hagyni melegítés előtt, hogy elfelejtsék azt, ahogy átcsorogtam Pasarétre. Viszont így meg kicsit hideg volt. De legalább láttam Vindics Balázs győzelmét. Szép, okos futás volt.

Aztán eljött az idő, hogy megjöttek a többiek, Imre bá megpróbálta elhitetni, hogy a felnőtt dobogó sincs messze, elindult a férfi B futam, elmentem melegíteni és eleredt az eső. Aztán cipőt cseréltem, nyújtottam, repülőztem, beért a férfi futam, Anna elveszett, Anna meglett és felálltunk a rajtvonalba. Mellettem lőtték el a rajtot.

Imre bá azt mondta, hogy akármi van, akárki fut előttem, körülöttem, mögöttem, akárhol, én mindenképp a negyedik-ötödik helyen fussak. Nem tudom mit tudott előre, de ha nem ragaszkodom ehhez, akkor ebből az egészből nem lett volna semmi. Gyürkés Viki állt az élre, mögötte Kácser Zita, aztán egy Fanni és egy szélről érkező jó bevágás után negyediknek én. Valami félelmetes tempót diktált az eleje és éreztem, hogy ezzel nagy baj lehet, így kicsit lemaradtam, hagytam, hogy megelőzzön Simona. Ötödik hely. Ebből már nem engedtem.

Mögöttem egy junior lány zárkózott, előttem Simona felfutott Fannira, Zitáék elmentek, mindenhonnan hallottam, hogy ez nagyon gyors kezdés, maradjunk ott, mert lassulni fogunk. Magam sem voltam biztos abban, hogy jó, ha így megyünk az elején, ezért segélykérőn kinéztem Imre bára, aki némi fáziskéséssel jelezte, hogy maradjak ott. Onnantól nem volt több kérdésem. Nem éreztem semmit, könnyedén lépkedtem, bírtam a ritmusváltásokat, konstatáltam, hogy 77-es első kört mentünk és csak futottam az esőben. A tempó tényleg lassult, Simona-Fanni-junior lány-én alkottunk egy „üldöző” bolyt. A kommentátornak nagyon tetszettünk, sokat beszélt rólunk, rólam. Ez jól esett.

Igazából eszünkbe sem volt üldözni Zitát meg Vikit, ki is kerültek a látóteremből. Fanni hátát figyeltem és igyekeztem lereagálni a ritmusváltásokat, amikről rendszerint kiderült, hogy csak váltott vezetés Simona és Fanni közt. Kétszer én is az élre álltam. Élveztem, jól mentek a lábaim, csináltam a tempót, amire mindannyian beálltunk (kb 3:37), gondoltam, ha már bolyban vagyok, vegyem is ki belőle a részem. 5 km-ig mentünk így. Zseniális érzés volt!

Valamikor éreztem, hogy a junior lány már nincs mögöttünk, aztán egyszer, mikor én voltam hátul, Simona megindult. Fanni is ritmust váltott, én követtem, de Simona túl gyorsan ugrott ki és Fanninak se meg nekem se sikerült vele mennie. Mivel a Fannit ebben a tempóban nem tudtam megelőzni, csak abban bíztam, hogy ketten tudjuk majd folytatni a váltott vezetést. Egy darabog ment is elöl, de aztán éreztem, hogy nekem ez jobban menne, elé álltam, és többet nem hallottam a lépteit.

Innentől volt nagyjából tíz köröm a végéig és kb. ötven méterem Simonáig. Imre bá, Anikó néni, Laci és úgy általában mindenki mondta, hogy közel van, fárad, meg lehet fogni (még valahonnan hallottam egy olyat is, hogy „emeld a térded”, ami csak egy másik edzőtől jöhetett). De Simona nem az a fajta nő, aki csak úgy hagyná magát utolérni. Közeledtem, közeledtem, nem közeledtem, távolodtam, közeledtem, távolodtam és ekkor elfáradtam az üldözésben. Csak fejben. Addig hittem benne, aztán elúszott a hit és maradt a tény, hogy még mindig jól mennek a lábaim, szóval a feszített üldözés után lenyugodtam (3:42), majd beálltam egy tempóra ismét (3:39). Kétszer a továbbiakban még éreztem, hogy hoppá, ennél lenne kedvem gyorsabban menni! Akkor kiléptem magam.

Aztán már csak négy kör volt hátra. Aztán már csak három. Aztán Laci mondta, hogy 1100 méter. Aztán Imre bá 450-nel a vége előtt mondta, hogy 500 méter és ezt meg kell futni 1:50-re. Processzáltam, míg elértem a 400 méterhez, nem csöngettek le, de Simonát igen, ebből gondoltam, hogy nekem is tényleg vége lesz, akkor nekiindultam. Végig jól éreztem magam, úgyhogy kiléptem még jobban és valahol 150-nél mozgást is váltottam: hajrá. Egészen biztos voltam benne, hogy max a célig bírom ki ezt a sebességet. Teljesen elborult az elmém, minden földre érkezést ütésnek éreztem és mégis jól esett.

Valószínűleg annyi maradt benne, amennyire a Simona-üldözés utáni állapotban pihentettem az agyam. Na, mindegy. Úgy részleteiben volt fogalmam a tempóról, hallottam, hogy az első ezer 3:20 lett. Aztán, hogy a végén talán tényleg lett 1:50-es az 500, mert az azért nem olyan nehéz. De igazából közte nem érdekelt. Mintha valaki kiabálta volna, hogy 36-on belül lehetek.

„Érkezik.” Érkeztem. Letérdeltem a földre és szorítottam a homlokom a vizes rekortánhoz. Jól esett most így lenni. Viszonylag sokáig lehettem ott, nem zavart senki.

Aztán felkeltem, megnéztem az órám: 35:50, gratuláltam Simonának és kerestem Imre bát. Pista bá gratulált, hogy ügyes voltam. Gábor azt hiszem jobban örült, mint én. Én csak futottam egy jót, ő meg erre felkapott. Imre bának is nyújtottam a kezem, mire megölelt. Nekem nem tűnt ekkora hőstettnek, de a legkevésbé se bántam az ünneplést. Aztán megköszöntem a gepárdoknak, hogy olyan remek hangulatot csináltak. Volt olyan szakasz, ahol kifejezetten elmosolyodtam és újra belevetettem magam az üldözésbe, mert olyan jól esett, ahogy az egész lelátó kiabált és tapsolt.

Annára egyáltalán nem figyeltem. Egyszer, egy nyugodtabb pillanatban, mintha láttam volna, 200 méterrel mögöttem, aztán épp a lelátó melletti egyenesen jöttem, mikor láttam, hogy lesántikál a pályáról. Még egyszer láttam, hogy ül az óra mellett és valaki fölé hajol. Mikor Gábor elküldött átöltözni, akkor sem jutott eszembe, csak mikor kifelé jövet láttam, hogy teszik be egy autóba, akkor éreztem, hogy nagy a baj. Kiderült, nem az Achillese, amire panaszkodott, hanem a talpa reccsent meg, ami miatt szerdán nem tudott csak a füvön futni. Azóta azt is tudjuk, hogy fáradásos törése van már vagy két hete. Kollektív szurkolást kérek, minden kedves olvasótól a gyorsabb gyógyulásáért!

A fiú A futamban Dáriusz igen komolyat futott. Imre bá mondta, hogy űzni kell. Hát kiabáltam. Jól esett kiereszteni a hangom, jó volt látni, hogy szorosan a második nyomában fut, megelőzi, tapad rá. Remek, és nagyon kemény futás volt. Egy jól megérdemelt harmadik helyért tudok neki gratulálni ezúton is.

Imre bá kérdezte még korábban, hogy tudom-e a szintet. Azt se értettem, hogy miről beszél. Azért megkérdeztem Mózestől, aki jött szembe, hogy vajon mi a szint. Nem tudtam arra válaszolni, hogy mégis milyen szint. Kicsit valószínűleg meglepte az időm, gratulált is. Aztán visszaértem a többiekhez. Gábor azzal fogadott, hogy megvan a szint. Gondoltam, ideje volna megtudnom, hogy milyen szint. Kiderült, hogy a Tallinni U23 Európa Bajnokság szintjéről van itt szó. Először nem hittem el, aztán nagyon örültem, aztán gondoltam, tök jó, megyünk Zsanival.

Aztán kiderült, hogy Zsaninak még nincs meg a szintje. Másnak sem. De nekem is csak a nemzetközi. Ez már otthon derült ki, hogy azért még nagyon nem biztos, hogy kivisznek, mert ezzel az idővel nem lennék első 8-ban. Igazából örülnék neki, de nem aggódom akkor sem, ha nem megyek. Egyrészt nem 10 000-re készülök, ez csak bónusz lenne. Másrészt, aznap épp előadást kellene tartanom Lausanne-ban. Kicsit gyanús, hogy az egész programot is bukhatnám, ha a svájciak tényleg nagyon svájciak.

Hát ilyesmi. Most vasárnap a csapatért kell majd futni Nyíregyházán, 5000 méternyi rohanás erejéig. Az villant be, hogy ahhoz képest, hogy még hivatalosan nem futottam 10:50-en belül 3000-en, most 10:30at mentem részidőnek, illetve a 19 perces hivatalos ötezres egyénimre, most egy 17:45-öst és egy 18:05-t futottam gyors egymásutánban. Úgy tűnik, azóta fejlődtem.

Június 7 Mondsee félmaraton is lesz. Gazsi beszámolója óta inkább úgy tekintek rá, mint egy nyaralásra. Remélem ez el fog múlni addigra. Örülök, hogy a remek kis csapatunk együtt fog menni végre egy külföldi versenyre. Talán az élet iróniája, hogy Salzburg mellé.

Imre bá egyszer megkérdezte az egész BEAC csapattól, hogy ki lesz olimpikon. Én nem tettem fel a kezem. Végül abban maradtunk, hogy kijutok egy Európa Bajnokságra. Ez meglepően hamar sikerült. Akár megyek, akár nem, elhatároztam, hogy úgy fogok tekinteni rá, hogy kijutottam. Most hiszek benne, hogy a tokiói Olimpia is sikerülhet.

képek (Richter Lacitól): https://picasaweb.google.com/111546065573115367511/10000MEsOrszagosBajnoksag?authkey=Gv1sRgCL-n2fOCif-gXw&feat=directlink