Soren Kierkegaard válasza a hegeli, marxi egységfilozófiára az individualizmus volt. Hirdeti, hogy minden embernek meg kell találni a saját igazát és a saját életét kell élnie. Méghozzá nem egy íróasztal mögött ülve, hanem cselekedve! Élete során az embernek választania kell. Vagy-vagy, nem lehet egy kicsit hinni Istenben például: az ember vagy hisz vagy nem, különben nem igaz a hite. Ugyanígy van a szerelemben: teljes szenvedély kell, hogy az ember teljes szívéből szeressen, tökéletesen adja oda önmagát és oldódjon fel benne. De miképpen teheti ezt meg?
Az emberisé sokféle egyéniségből tevődik össze. Az ember a mámorban a racionális gondolkodást félretéve ösztönösen cselekszik, ahogy a pillanatnyi érzései diktálják. Véleményem szerint csak a személyiségtől függ, hogy ez mit hoz ki belőle. A szerelmes lehet szenvedélyében őrült, vágyakozásában kétségbeesett, féltékenységében agresszív, szerelmében boldog, vidám, bőbeszédű vagy magába fordulóan szűkszavú, vagy bármi más. Nincs olyan emberi magatartás, amely meg ne nyilvánulhatna a szerelemben. És nincs másik olyan érzés, amely képes lenne előhozni ugyanígy az emberből a vadságot és a gyengédséget, a gyűlöletet és a szeretet, és minden ellentétes érzést, ami csak előfordulhat az emberi lélekben! Szent Ágoston szerint szerelem csak Isten felé irányulhat, Platón szerint az istenit szeretjük imádottunkban: lám, még a hit, az Isten iránti tisztelet is benne sűrűsödik –sok klasszikus filozófus szerint –a szerelem érzésében. Az érzés pedig tetté válik az emberben. Vagyis a szerelemben bármit cselekedhetünk, és, talán épp e miatt a szabad rabság miatt, általában önmagunkkal kerülünk ellentmondásba tetteink által.
William Shakespeare lírai alkotásai közül a 75. szonettjét választom a fentiek alátámasztására. Ebben a szonettjében Shakespeare a szerelem önellentmondásosságát örökítette meg.(Hasonló gondolatot fogalmaz meg Ady Endre Meg akarlak tartani című költeményében.) A mű kezdetén a költő hasonlatokkal érzékelteti szerelmének mindent betöltő szenvedélyét („Az vagy nekem, mi testnek a kenyér”). Shakespeare a szonett folytatásában lelkének harcát írja le önmaga ellen. Kezdetben ellentétes mondatokat használ, majd ellentétes mellérendelő tagmondatokat, aztán oximoront („koldus-szegény királyi gazdagon”), míg végül a feloldást két ellentétes ige hozza meg („részeg vagyok és mindig szomjazom”). Az ellentétek „sűrűsödése” által növeli a költő a mű feszültségét, ami az utolsó mondatban enyhül. A szerelem totalitása is megjelenik a műben („arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok”), mely nélkül nem élhet a szerelmes, és ami neki a világot jelenti. Kierkegaard is ekképpen értheti a szerelmet: ha szerelmet választja, akkor az ember számára az tölti be a világot, hiszen „kicsit szeretni” nem lehet.
Az ellentmondásosság magatartása az őrültség. Az őrült cselekedeteket azért tartjuk őrültnek, mert logikátlanok, mert ellentmondanak a józanésznek, aminek feladata volna a magatartást koordinálni. A szerelem őrültté tesz, mert logikátlanná tesz. Dráma műnemben ugyancsak William Shakespeare művét, ezúttal a Szentivánéji álom című komédiáját elemezném e tétel alátámasztásának céljából. Két ifjú (Demetrius és Lysander) egyazon lányért (Hermia) lángolnak, ám Hermia Lysandert és Heléna Demetriust szereti, miközben Hermia apja Hermiát Demetriusnak szeretné adni feleségül. Lysander és Hermia elmenekül, Demetrius pedig követi őket, Demetriust pedig Heléna követi. Shakespeare ezt a művét a szerelem vakságának bemutatására élezte ki. A szerelmes Demetrius és az ugyancsak szerelmes Heléna nem képesek belenyugodni a ténybe, hogy szerelmük nem kölcsönös. A szerelem nem ismer reménytelenséget, ahol remény nincs, ott szerelem sem lehet, ez az érzés a lemondással összeférhetetlen. Mert aki le tud mondani, az nem teljes kierkegaardi odaadással szeretett. Ebben a reményben követ el reménytelenségében őrült cselekedeteket. Ugyanakkor később, a szerelmek összezavarásával Shakespeare eléri azt az állapotot, ahol senki nem hisz senkinek és nincs bizalom, csupán a saját mindent betöltő szerelme van és a vetélytárs iránti gyűlölet. A szerelem képes megalázkodásra késztetni, de ugyanakkor a vetélytárssal szemben megerősít, hogy vállalni tudjuk a küzdelmet a győzelem fensőbbségének tudatában és akkor sem adjuk fel, mikor már minden elveszni látszik –a nem szerelmes szemlélődő nézőpontjából. A szerelem nem ismer félelmet a haláltól, szerelmesen ölni lehet (l. Thomas Mann: Márió és a varázsló) vagy meghalni (l. William Shakespeare: Rómeó és Júlia).
Ugyancsak ebben a műben jelenik meg a tündér (Titánia) és szamár szerelme. Nyilvánvalóan nem egymáshoz való a két „ember”, s csak a „sors” szeszélye folytán szerethette meg a tündér a szamarat –gondoljuk. De vajon miért hisszük ezt? Miért találjuk olyannyira furcsának –és mulatságosnak! –a tündért, aki szamarat szeret? Szerintem épp azért, mert a tündér –amíg nem szerelmes –tisztában van vele, hogy ő tündér és épp emiatt nem szerethet szamarat. Eszébe sem jut szamarat szeretni, ám amikor már elvakítja a szerelem, nem törődik azzal, hogy kire irányul: számára a szamár is lehet szép. Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében Fjodor Pavlovics jelenti ki: „minden nőben lehet találni valami egészen érdekeset, ami egyetlen másban sincs meg (…) Még a vénlányokban is olyasmit talál néha az ember, hogy csak ámul a szamarakon, akik hagyták megöregedni és észre sem vették”. Ez a szépség, amiről a testvérek apja beszél, az egyediségben gyökerezik és mivel másban nincs meg, erre irányulhat a szerelem. Titánia szól így a szamárhoz: „Szép nagy fülednek csókra csókot adva.” Ebben az esetben az egyedi dolog, mely a szamarat identifikálja a füle, amit tud szeretni a tündér.
A feloldás ebben a műben is bekövetkezik, mert a káosz a társadalomban tarthatatlan és a nézőközönség, a világ megoldást követel. Így végül a szerelmesek páronként egymásra találnak és az apa is odaengedi lányát ahhoz, akit a lány igazán szeret. Ám az, hogy ezt tündérek és varázslók teszik rendbe, magában hordozza azt a gondolatot, hogy az ember egyedül képtelen helyesen dönteni, még kevésbé helyre hozni a körülötte lévő világot és csak sodródik a körülményekkel, mert önmagában és emberségében gyenge.
Epikai alkotások közül igen sok szól a szerelem két oldaláról. Akár a Vörös és fekete Stendhal tollából, akár az Aranyember Jókai Mórtól, egyaránt egy férfit mutatnak be, aki két nőt szeret, két különböző módon: vadul és szelíden. Emily Bronte Üvöltő szelek című regényében egy nő (Catherine) képtelen dönteni két férfi közül. A férj és a szerető. A hűség és a vágy, a kötelességtudat és a szenvedély, a börtön és a szabadság, a különbözőség és a tökéletes belső egyformaság (mint Catherine és Heathcliff vadsága) ellentmondásai teszik mélyen megrendítővé a regényt. Mit tehet egy fiatal nő, ha jómódú, de szegény fiút szeret, akit a tulajdon bátyja megvet? Feleségül megy egy hozzá hasonlóan jómódú, ámde beteges férfihoz és igyekszik megfelelni az elvárásoknak, miközben belül égeti a vadság tüze és olykor-olykor a felszínre tör. Ilyen alkalmakkor válik kontrolálatlanná a magatartás és a börtönből szabadult rab féktelenségével jelentkezhet az elfojtott érzelme, dühé deformálódva.
Az egész regényt végigkíséri ez a kettősség: a kötelesség, a finomság, úriasság és a durva szolgaság szabadsága. Két hasonló embert nem lehet egyszerre szeretni, de lehet szeretni két különbözőt: az egyik épp olyan, mint a szerető, a másik épp ellentéte annak. Így válhat a kötelességtudó feleség és anya, kicsapongó szenvedélyes szeretővé. Két jellem, két különböző világ: az úri és a szegény sorsú. És az úri származású leány lehet vad, és az úri férfi lehet finom, a szegény azonban csak vad lehet és faragatlan, mégis túléli a másik kettőt! A regény tragédiája abban áll, hogy a szülők bűneinek terhét a gyermekeknek kell viselniük, mind jellemvonásaikban, mind életük alakulásában. Ugyanakkor feloldozást is nyernek azáltal, hogy a szülők sorsa (Catherine, Linton és Heathcliff) megismétlődik gyermekeik (Cathy és Hareton) sorsában, ám ők elnyerhetik a boldogságot együtt. A fiú kiszakadhat a szolgai sorból, a lány emeli fel.
A regény felvet egy másik kérdést is, hogy van-e szerelem a halál után? Emily Bronte szerint van és az is meghatározó erővel bír a szerelmes életében. Aki egyszer igazán szeretett, attól az érzéstől nem szabadul az életében soha. A regényben Heathcliff egész életét arra teszi föl, szerette halála után, hogy megbüntesse vetélytársát, Lintont. A keserűség „öngyilkosságba” hajszolja, mégis, halálában mosolyog. Csak a halálban lelhet békét a beteljesületlenség nélkül szerető szerelmes.
A kierkegaardi totalitás, a vagy-vagy érzése egyértelműen fedi a szerelem mindent elsöprő erejét. Aki igaz szerelemmel szeret –amire a világirodalomban rengeteg példát találhatunk –az teljes odaadással és szenvedéllyel szeret, abban nincs kételkedés, annak nincs lehetetlen, de nincs is szabadsága. Az ellentmondásosság, a tézis-antitézis, a hegeli filozófiában a társadalmi rétegek harca és a mindezt feloldó magasabb megoldás, a szintézis: ez az, ami megtestesül a szerelemben. Ezért fér bele mindenfajta érzés, ezért integrál magába mindenfajta emberi magatartásformát, mert a szerelem mindent betölt. Akármi iránt irányul, legyen az nő, férfi, Isten vagy akár egy alma. Talán érdemes hinni Szent Ágostonnak: Istent látjuk a szerelemben, univerzalitását és teljességét.
