Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Lausanne, az Olimpia fővárosa

Az előző részben a változatosság kedvéért felháborodtam a MASZ döntésén, pedig már igazán abbahagyhatnám ezt a témát, megnéztük a Diamond League-t, úsztam végre a Genfi tóban és elmentünk kirándulni a kb. 50 fős csoporttal. Ebben a részben arról lesz szó, hogy hogyan telnek a „hétköznapok”, meg hogy voltam az Olimpiai Múzeumban, loptunk tűzijátékot és részt vettem egy izgalmas pszichológiai tesztben.

Elég régen nem írtam. Az életet valószínűleg két részre lehet osztani: amikor történnek az események, és amikor elmeséljük az eseményeket. A gondot esetemben az jelenti, hogy gyakorlatilag folyamatosan pörög körülöttem a világ és egyszerűen főzni nem volt időm, nemhogy írni!

Kezdem néhány általánossággal. Szóval, most már úgy heti egyszer- kétszer bevásárolok, zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret (egy darabig baguettet, de egyedül nem bírtam el vele, míg meg nem száradt, úgyhogy mostantól vasa-szerű szárított kenyeret tolok), alapanyagot főzéshez (értsd: krumpli, tészta és fagyasztott halrudak), meg tejet. Illetve ez utóbbit talán kétszer vettem. Nagyon finom, de ahogy Gábor gyomra fél dinnyére is elbírja a liter tejet, az enyém egy pohár dinnyétlen tej után teljesen kikészül. Tisztítókúrának jó, de már inkább teába se nagyon teszem. A sajt még elég olcsó, legutóbb mozarella volt, most camembert van a hűtőmben, trappistát nem is láttam.

A laborban egy darabig beszélgettem a témavezetőimmel, úgy a világ dolgairól, mondjuk, hogy a franciák mennyire rasszisták, de aztán ez abbamaradt és most a munkára szorítkozunk. Nagyon sok ugyan nincs belőle, de napi egy-két feladat akad. Megnézzük egy-egy család adott génjének DNS szekvenciáját és kiderítjük belőle, hogy az informatikusok jól csinálták-e a dolgukat. Legutóbb sikerült a genetika szokásos szabályainak ellentmondó felfedezést tenni, ami szerintem egészen izgalmas. Nem kell nagyon megijedni, bármikor előfordul az ilyen a természettudományokban, hogy a saját szabályainak mond ellent a világ. Ha akarjuk, nevezhetjük őket kivételnek. Itt például az volt, hogy az anyuka mindkét kromoszómáján adott génjének adott pontján ’A’ bázis volt. Az apuka mindkét kromoszómáján, ugyanazon a ponton ’G’ volt. A gyerekek egyik kromoszómájukat az anyukájuktól kapják, a másikat az apukától. Mindenki csak olyat adhat, ami van neki, ennek ellenére mindkét gyerek mindkét kromoszómáján ’A’ volt. Elég izgalmas lenne kideríteni, hogy mi történt itt, (ha feltesszük, hogy az apuka vérszerinti), de erre diagnosztikában sajnos nincs idő és kapacitás.

Jelenleg egy nehezen vizsgálható gént szeretnénk fölsokszorozni, de az enzim, ami pontosabban másol, mint az eddig használt, sajnos nem működik úgy, ahogy kellene neki. Elméletileg csak egy specifikus DNS szakaszt kellene felsokszoroznia, de ehelyett rengeteg különböző hosszú terméket láttunk. Térhálós gélen vizsgáljuk a mintát, amelyben a hosszabb DNS szakasz lassabban, a rövidebb gyorsabban halad, így tehát csíkokat kapunk méret szerint szétvált DNS szakaszokról. A hossz megállapítására ún. létrát alkalmazunk, amely sok különböző hosszú DNS-t tartalmaz, ehhez lehet hasonlítani a mi mintánkat. Mikor először megfutattam gélen a mintámat, a negatív kontrollt (amiben nem kellene, hogy legyen DNS) tévesztettük össze majdnem a létrával. Szóval már három napja a körülmények állítgatásával igyekszünk ezt a sok, fölösleges hosszúságú DNS-t eltüntetni. Naponta két menetre van kb. idő.

Ebédelni már rendszerint Joe-val (Nagy-Britannia) és Lizával (Libanon) szoktam, mi vagyunk azok a kampuszon, akiknek a kollégái megátalkodottan franciául nyomják ebéd közben, amúgy pedig többnyire ráérünk óra hosszat lebzselni az udvaron. Liza egyébként elképesztően aranyos lány, kicsit mesélt arról, hogy náluk mennyire elképzelhetetlen lenne, hogy házasság előtt férfival lakjon és úgy általában is eléggé féken van tartva a családjában. 19 éves, szeretné belevetni magát az életbe, de elég sok tanácsot, intést hozott magával az anyukájától. Kedvencem egyébként az volt, mikor elmesélte, hogy mért fél nagyon a pókoktól. Kiderült, hogy mikor kicsi volt, előszeretettel fojtotta őket vízbe vagy taposta el, de aztán eszébe jutott, hogy egyszer jönni fog egy hatalmas anyapók és megbosszulja a gonoszságait.

Múlt héten itt volt Dominika, BEAC-os edzéstársam. Nyaralni jött, elég meleg időt fogott ki. Meglepett, hogy mennyit barnultam egy hét alatt, hiszen otthon még egyformák voltunk. Mindenképp meg szerette volna nézni a Rolex épületet, amiről én azelőtt nem is hallottam. Egyszer, Gáborért mentemben tévedtem el a kampuszon és akkor találkoztam egy egészen furcsa, hangulatos építménnyel. Aztán Liza indítványozta egyik ebédnél, hogy sétáljunk át a Rolex épülthez. Ekkor kötöttem össze a kettőt. Egészen érdekes épületről van szó, folyamatosan hullámzik, helyenként lukas, kívülről beton, belülről padlószőnyeg. Néhányan szunyáltak is benne. Négy tükör pedig négy tudós és művész képét vetíti alulról a falra, anélkül, hogy a tükör felületén látszana a minta.

Dominikával egészen jó dolgokat csináltunk, kedden azzal kezdtük, hogy tűzijátékot loptunk Franciaországból. A part szinte minden kövén ült ember este tíz körül, amikor már sötétedett. Napközben a francia témavezetőm nem volt jelen, húst sütögetett az udvaron a szomszédjaival. Kétszázhuszonhat éve elfoglalták a Bastille-t. A tó másik oldalán sorra lőtték föl a városok a rakétáikat, a látvány igen, csak a durranás nem ért már el hozzánk, ez utóbbi a tó fölött elhalt.

Szerdán az Olimpiai Múzeum volt tervben. A laborból késve tudtam csak eljönni, így bő másfél óránk volt a múzeum bejárására. A kertjét már korábban láttam, Dominika rám vártában nézte meg. Az első időszakos kiállítás a médiáról szólt, a közvetítés fejlődéséről. Ez különösebben nem hatott meg, de ahogy beléptem, rögtön velem szemben, a falat betöltő vetített képen futott Szabó Zsuzsa, akivel korábban a Rottenbiller utcában, BEACos közösségben beszélgethettünk. Nem tudom, hogyan sikerült felismernem, de utólag bizonyítást nyert, hogy valóban az ő olimpiai női 800-a volt. Ekkor éreztem először a gombócot a torkomban.

Az állandó kiállítás a görög időkkel kezdte. Zeusz szobrával, a sport nevelésben betöltött szerepével, az ókori játékok békét hozó küzdelmeivel indult a túra. Az ókori görögökről való művelődésem kezdetét akkorra datálom, amikor megtanultam olvasni. Ez talán nagycsoportban volt. Imádtam a mitológiájukat, Athéné szerettem volna lenni, aki élen van a becsületes harcban (sportban) és a tudományok művelője. Szóval sok újdonságot nem adott ez a része a múzeumnak, de hihetetlenül megérintette a lelkem legmélyebb emlékeit.

Aztán erős váltással átléptünk az újkorba, Pierre de Coubertin szobájába, ahol az ógörög műveltséggel rendelkező nemesi ifjú, a háború borzalmai közepette békét és a szellem mellett a test nevelését is szorgalmazza. Remek interaktív tábla előtt, telefonkagylón át hallgathattam, ahogy mesél a kezdeti nehézségekről, hogy kinevették, mikor a sport szellemiségét be szerette volna emelni az oktatásba, aztán mikor egy barátja tanácsára az Olimpia felélesztésének ötletével állt elő, ünnepelt hős lett. Évekig tartó küzdelem után lett Athén az első újkori Olimpia városa. Aztán az Olimpia megállíthatatlanul nőtt, megrajzolták az olimpiai öt karikát, nők is részt vehettek egy idő és sok küzdelem után, új sportágakat akkreditáltak és új szabályokat vezettek be és az Olimpia azzá vált, amivé Coubertin álmodta: nemzetek békés, becsületes küzdelmévé, amely irányt mutat a fiatalságnak. A szoba vége felé egyre erősebben küzdöttem a meghatottságommal.

Citius, Altius, Fortius. Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben.

 A további szinteken bemutatták a sportágakat, sporteszközöket, régen és ma. Kisfilm ment a küzdelemről, a sérülésről, a győzelemről, a veszteségről, a sportról. Olimpikonok történetét olvashattuk, akik halhatatlanná váltak. Egy-két sportot ki is lehetett próbálni, játékos formában persze. Például biatlonoztam, siralmas eredménnyel. Elém került Phelps, hogy elmesélje, milyen volt először az Olimpián lenni és mit érzett, mikor a váltójuk is elsőként érkezett a falhoz. A falakon idézetek sorakoztak, a nyitóünnepség videó montázsát sugározták a falra, fülhallgatóból szólt hozzá a zene. Volt benne egy pillanat, az olimpikonok szemszögéből, mikor belépnek a zsúfolásig megtelt arénába és üdvrivalgás fogadja őket… jó lenne, ha le tudnám írni, hogy mit érzek most is, mikor visszagondolok. De nem sikerült definiálni az érzést, nem büszkeség, nem vágyakozás, nem elkeseredés, nem remény, talán meghatottság, de a felemelő-gyomorig hatoló fajtából. Részese akarok lenni.

Nem egy a motivációja minden atlétának, valakiről el sem tudom képzelni, hogy ugyanazt érezze, mint én, magamról el sem tudom képzelni, hogy azt érezzem, mint más. De az Olimpia hatása kézzelfogható és hatalmas. Ami azt illeti, valahol bennem a futás iránti szeretet más, mint ami az Olimpia felé vonz. Szerencsére ez a kettő, azon kevés érzelmeim közé tartozik, amelyek egymást segítik.

Miután kijátszottuk magunkat (pl cipőfajtákat párosítottam versenyszámokhoz), és sikeresen visszafojtottam a gyomromtól a torkomig húzódó gombócot, még utoljára, visszakézből megmutatta az Olimpia, hogy mire képes a lelkemmel: „The important thing in life is not triumph, but the struggle; the essential thing is not to have conquered but to have fought well.” „L'important dans la vie, ce n'est point le triomphe, mais le combat. L'essentiel n'est pas d'avoir vaincu, mais de s'être bien battu.”, és végül magyarul, saját fordításban: „Az életben nem a dicsőség a fontos, hanem a küzdelem. A lényeg nem maga a győzelem, hanem a jól végigküzdött harc.” Jóval frappánsabban állt a hatvani öltöző falán, a Kinizsi pályánál, ahova nagyjából tíz évesen kerültem, mikor Anti bácsi a szárnyai alá vett és elindított hosszútávfutó utamra: „A győzelemhez vezető út nehézsége ad igazi értéket magának a győzelemnek, mert a sport lényege nem a dicsőség, hanem a küzdelem.”

Miután ilyenforma lélek-mosáson mentem keresztül, illetve Gazsi felhívta a figyelmemet arra, hogy megbocsátani jó dolog, csütörtökön végre beszéltem Imre bácsival. Úgy tűnik, Svájc függetlensége nem csak abban okozott nehézséget, hogy frankjuk van euró helyett, hanem abban is, hogy az EU-roaming díjak itt nem érvényesek és piszok drága hívást indítani vagy fogadni. A Skype, mint nagyszerű találmány, segített át a krízisen és Laci meg Gábor hatékony közbeavatkozása, amit ezúton is köszönök!

Igazából féltem beszélni Imre bácsival, alig állt helyre a lelki békém, nem hiányzott még egy letolás, akár poszáta, akár EB miatt, de végül is szégyellnem kell, hogy mekkorát csalódtam. Lehet, hogy ha eléggé kiakad az ember, akkor még a legkeményebb barátai, segítői is szelíddé válnak és nem a hosszú távú, hanem a pillanatnyi hasznot helyezik előtérbe, tehát nem engem keményítenek, hanem megsimogatják a lelkem. Esélyes vagyok az Olimpiára és az Olimpia valami. Ha van olyan dolog, amire azt lehet mondani, hogy „valami”, akkor az Olimpia biztos ilyen. Elhittem. Edzenem kell, de előtte pihennem kell és rendbe tennem magam. A pihenés is szigorú dolog. Ami azt illeti, elég aktívra vettem, de nem fárasztóra, ahogy arról majd később még írok.

Mikor Gazsi írta, hogy ne a keserűség szóljon belőlem, hanem a megbocsátás, akkor gyakorlatilag szempillantás alatt béke költözött a lelkembe. Én komolyan nem értem, hogyan csinálta, de azt hiszem, mindenkinek kellene egy igazi hívő barát! Aztán Imre bácsival való beszélgetésem is elég nyugodt volt, annak ellenére, hogy nem sikerült befejezni. Mivel az edzést lefújta, lementem a partra, ahol kék volt az ég, a víz, a hegy, zöld volt a fű és miközben olvasgattam egy könyvet, átjárt az a nyugodt boldogság, a felhőtlen semmittevés, ami annyira el tud lazítani, mint semmi más. Ugyanakkor a csütörtöki és pénteki úszást nem tudtam tökéletesen végrehajtani, mert egy szolid bicajos taknyolás következtében olyan (hosszában) ötcentis luk lett a karomon.

Szóval ez volt csütörtökön. Ha van sors, akkor annak kell betudnom, hogy tavaly, nagy kutatói reményekkel a Nobel díj városába mentem, idén nagy futó reményekkel az Olimpiáéba.

Pénteken délben feltekertem a CHUV-be, a lausanne-i kórházba, ahova egyébként Schumachert is szállították helikopterrel. Én köszönöm szépen, jól voltam, már amennyire az a kétszáz méter szint, harminc fokos hőségben való leküzdése engedte. Korábban írtam róla, a bemutatkozó előadások kapcsán, hogy van egy kriminálpszichológus lány, aki az impulzivitással (kb. gondolkodás nélküli cselekvés) foglalkozik itt és önkénteseket keres. Rögtön elég sokan jelentkeztünk, én voltam az első, akit közülünk részt vett a vizsgálatban.

Egy számítógépes programot mutatott a bemutatkozó előadása során, amelyben piros, majd sárga, majd zöld fény villan föl. A feladat az, hogy pont akkor nyomjam meg a gombot, amikor a zöld fény villan, se előtte, se utána. Ha előtte nyomom meg, akkor pontot vesztek, ha utána, akkor kevesebbet nyerek, mintha pont akkor nyomtam volna meg, amikor fölvillant. A történetben a pláne az volt, mikor realizáltam, hogy mindezt egy MRI gépben kell csinálni. Tudjátok, ami hangosan kattog meg rettenet szűk.

Miután egy francia szöveget elolvastattak és aláírattak velem, hogy beleegyezem mindenbe, kivettem magamból minden fémet és nagyon szurkoltam, hogy ne derüljön ki, hogy maradt még valahol. Aztán befeküdtem az fMRI-be és miután a lefagyott gépet újraindították, elkezdhettem koncentrálni és játszani, ahogy az ELTE kutyái (http://www.origo.hu/tudomany/20140220-kutya-elte-mta-fmri-osszehasonlitottak-az-ember-es-kutya-agyat-magyar-kutatok.html). Rettenet hosszú volt és elfelejtettem kivenni a hajgumimat, úgyhogy valószínűleg a fájdalomközpontom emelkedett aktivációja is meg fog jelenni a teszt eredményeken. Aztán felvették az agyam anatómiáját úgy húsz percben, miközben youtube videókat nézhettem a futásról –komolyabban nem ismert a lány, de ezt tudta.

Négytől előadások voltak, hogy mit csinálhat még az ember, ha nem akadémiában kutat, de tudomány. Nem egészen értem, hogy nagyreményű kutatópalántáknak, akiket azért hívtak ide, mert kutató gyakorlatot akarnak szerezni, miért szerveznek ilyet, de mivel az első előadó újságíró volt, én oda meg vissza voltam a boldogságtól.

Este mehettem volna a városba inni, de nem tettem, mert nagy terveim voltak szombatra. Na, jó, csak egy tervem volt.

Folytatása következik.

képek: https://drive.google.com/open?id=0Bwj9_b-yNwwTfnRLQUJCYkF6WVgzOVJuX1FtM3ZVN243TzBkT09VM1pvbkNPMnpoNjBicVk

0 Tovább

London 2012

Augusztus harmadika, délután két óra, Liszt Ferenc Reptér, 2/B terminál, tömeg. Aztán fél három, ugyanitt. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, majdnem lekéstem a gépemet.

Ugyanez a nap, helyi idő szerint délután fél hat múlt tíz perccel, Gatwick Airport, North Terminal, néhány lila-rózsaszín ruhás alak jelzi, hogy ez már a 2012-es Olimpiai Játékok központja, más nem utal erre.

Augusztus négy, Brighton. Egy kis olasz kávézó előtt ülünk, én teát, George hosszúkávét rendelt és hozzá süteményt. Nézzük az utcán elhaladó embereket, csendben. Én az elmúlt napra gondoltam, a tenger és a fehér sziklák hidegségére. Ettől és az előttem álló napok feltételezett (és később beigazolódott) nagyszerűségétől megborzongtam.

Augusztus öt, délelőtt fél tíz. Ülök a vonaton. Édes Istenem! London! Olimpia és én itt vagyok! Itt! Nevettem volna, sikoltottam volna, de azért mégiscsak, Southern Line Railway megy alattam és csönd van körülöttem, nem lehet. Egy óra telt el és már Pistivel sétáltam a Victoria Embarkment felé vezető utat keresve, nemzetiségek tengerén át. Igazi angol idő volt: a felhős ég minden percben esőt ígért (amit már a női maraton rajtja előtt be is váltott).

11 óra múlt 8 perccel. Az egyik kapualjban egy zenekar fújja-húzza a magáét, az eső szakadatlanul ömlik, az emberek mégis két-, néhol háromrétegű sorfalat állnak és boldogan beszélgetnek. Zászlók mindenütt, nálam is egy kicsi, magyar nemzetiszín. Talán tíz percet ácsorogtunk (a rajt 11-kor volt a Buckingham Palace előtt), mikor elkezdtük hallani az emberek kiáltásait a szomszédos híd felől. A kiáltozás közeledett és vele az első futók is. A kiáltozás, üdvrivalgás elért hozzánk is, mi csatlakoztunk hozzá, majd a futókkal együtt elhagyott minket. Újabb tétlen fél óra következett. Illetve a mellettünk álló amerikai férfi szóba elegyedett velünk és kiderítette, hogy az egyikőnk magyarországi magyar, a másikunk szlovákiai magyar, továbbá egy előttünk -a koordonon belül -tébláboló szervező lefényképezett minket és indított néhány hullámot, amit a közönség örömmel követett. Újra, immár a másik irányból zúg fel a tapssal kevert lárma és jönnek a női maratonfutók -angol szokás szerint, az út másik oldalán. Ekkorra már szakadozott szét a mezőny, de még nem lehetett egyértelműen kivenni, hogy ki is a közönség kedvence. A harmadik kör végére azonban nyilvánvalóvá vált, az a (nem különösebben meglepő) tény, hogy az angolok kapják a legnagyobb tapsvihart és hangzivatart, utánuk népszerűségben az ausztrálok következnek, majd az általános éljenzés egy kicsit felerősödve fogadja azt a lányt, aki az utolsó helyen fut, teljesen egyedül, messze a többiek mögött. Bizton állíthatom, hogy az egyik legnehezebb neki volt ez a verseny. És boldog vagyok, hogy végigcsinálta, volt néhány futó ugyanis, aki a második kör alatt még megvolt, de a harmadik körre már eltűnt a mezőnyből -nagy sajnálatomra egy magyar lány is.

Az esővíztől csöpögve, melegre vágyva vágtunk át a tömegen az Exhibition Road felé. Erről az erősen radioaktív kövekkel kirakott útról nyílt a Science Museum, a Natural History Museum, a Victoria and Albert Museum és az Imperial College egyik épülete és néhány, igen drága kollégiuma. Maga az út a Hyde Parkba vezet.

A Science Museum is megérte azt a néhány órát, amit benne töltöttünk, de aztán kijőve találkoztunk azzal a bizonyos kulturális olimpiával, amit sok helyen hirdettek és az Exhibition Roadon táblajátékok és felvonuló katonazenekarok képében jelent meg. Egy hosszú dámaparti fölött ültünk, mikor körülöttünk megsűrűsödött az embertömeg és felharsant a főleg ütősökből és fúvósokból álló amerikai zenekar induló-hangulatú zenéje. Volt egy bája. Aztán odábbálltak és mi folytattuk a kilátástalan küzdelmet a sakktáblán. Már esteledett, a jazz-zenekar is hangolt, mikor kiegyeztünk egy döntetlenben. Nekem haza kellett mennem.

Augusztus hat, hétfő. Greenwich volt tervezve erre a napra, de a díjlovaglás miatt bezárták a múzeumokat. Legalább -nagy nehezen -megtaláltuk a 0. hosszúsági fokot és egy kedves biztonsági őrnek köszönhetően besétálhattunk a díjlovaglás előterébe. Többrétegű biztonsági rendszer volt érvényben. Először a jegyek lila-rózsaszín ruhásoknak való bemutatásával a helyszínen egy előtérbe jutott az ember. Itt már katonát és rendőrök cirkáltak. Aztán további sorban állással elérkezhetett a csomagellenőrzéshez, ahol a repterekről ismert biztonsági előírások voltak életben. Innentől csak sejtem, hogy sima volt az út. Az Olimpiai Parkban ennél is nehezebb volt átjutni az esemény helyszínére, vagy egyáltalán a Parkba. A DLRról (Docklands Light Railway) leszállva rengeteg rózsaszín plakát mutatta a helyes irányt a hömpölygő emberáradatnak. Hosszú, hosszú menetelés után elérkeztünk egy magaslatra -az Olimpiai Park tőszomszédságába. Itt néhány percre ámulatba estünk. Majd újra bevetettük magunkat az emberáradatba és próbáltunk minél közelebb kerülni a Park bejáratához. Ez egészen jól sikerült is: egy ellenőrzésen átsiklottunk és legközelebb csak a kijáratnál ácsorgó katona mondta, hogy eszembe ne jusson még egyet is akár előre lépni. De csak úgy kedvesen mondta, angolos udvariassággal. Továbbsodródtunk és mikor kiláttam a fejek közül legközelebb, már a stratfordi Westfield bevásárlóközpont egyik sétálóutcájában meneteltünk -egyenesen a London2012 shop felé. Ami érdekes volt, hogy ezt a bizonyos boltot egy bútoráruházba ültették be. A tömeg és a sorban állás egészen elviselhetetlen volt, de egészen érthető is. A kilátóterembe feljutni kész kálvária volt, de megérte. Egyértelműen megérte. Az Olimpiai Játékok felett álltunk. És csak néztük a színes hangyák vonulását, akiknek volt lehetősége jegyhez jutni.

Délután fél három. Még nem józanodtam ki egészen a melegítőpálya és a körülöttünk lévő hotelek ablakából lógó nemzetiszín zászlók látványából, mikor leültünk a boltok közé, hogy elfogyasszuk a soros ebédünket (egy kis darab szendvics, majd este lesz főtt étel). Sejtettük, hogy jó helyre ültünk, és igazunk is lett: körülöttünk korzóztak a legkülönbözőbb nemzetiségű edzők, sportolók, szurkolók. Egy hangos fiúcsapathoz a mellettünk ülő néni odaugrott, és ahogy visszaült bevallotta: ők voltak a brazil röplabdázók.

Augusztus hét, kedd. Triatlon megy a Hyde Parkban, de én nem lehettem ott. Pisti mesélte, hogy egészen szokatlan érzés volt a Natural History Museum ásványtani kusza kutató-folyosóiról átsétálni az olimpiára ebédszünetben. Az angol Brownlee-fivérek sikerétől zengett aznap este a híradó. A tíz órás hírekben az elmúlt napokban újra és újra mutatták és megbeszélték azt a bizonyos szombatot. Az angolok számára igazi ünnepnappá vált augusztus negyedike: Mo Farah 10 000 méteren olimpiai bajnok, Jessica Ennis hétpróbában győzött, Greg Rutherford távolugrásban aranyérmes, a lány biciklis csapat is emelte egyel az angol aranyak számát. Hétfőn Jason Kenny is nyert a Velodrome-ban. Ezt ünnepelték, folyamatosan erről beszélt a híradó, az újság, az emberek az utcán és boldogok voltak! A vonaton előző este átkiáltott hozzám egy férfi: Team GB! (Ó, hányszor hallottam mindenütt, teli torokból egy emberként ezt üvölteni a tömeget!) Én csak szerényen elmosolyodtam: I'm from Hungary. Nem bánta, visszanevetett. És egy másik alkalommal, mikor az angol koszttól éhesen bementem egy kis boltba, az Afganisztánból elszármazott eladó megkérdezte, hogy honnan való vagyok és hogy az országom hány aranyat szerzett -hármat mondtam, mert akkor még nem tudtam, hogy aznap Pars Krisztián újabb aranyérmet nyert Magyarországnak. Ő kicsit sajnálkozva mondta, hogy Afganisztánnak egyenlőre nincs érme. Majd fizettem és egymás országának kölcsönösen további sok sikert kívántunk.

Augusztus nyolc, szerda, Natural History Museum, ásványtani kutató-részleg. Igazi folyosólabirintus. Egy eldugott világ a múzeum látogatható részén túl. Elképesztő. Olyan hírességek vannak itt, mint a 4500 létező ásványfaj 500 fajának típuspéldánya (ezekről írták le az összes többit), Mars- és Hold-meteorit darabok, a Holdon járt angol zászló, amelyek eszmei értéke is sokkal több, mint amennyit első látásra elképzelne az ember. Leginkább az olyan laikus, mint én. Kavics, kavics, ha nem egy múzeumban találkozok vele, hanem az utcán, minden lelki problémázás nélkül arrább rúgom. De így és ott, kék gumikesztyűben is csak félve érintettem meg őket.

Augusztus tíz, Hyde Park, hosszútávúszás. A Park furcsa képet ölt: a vízparton emberek kiáltoznak az arra úszóknak, ahogy a maraton-futókkal is tették, aztán jön egy sáv, az út csíkja, ahol emberek sétálgatnak, vagy sietnek egy-egy jobb hely felé. Még távolabb a víztől, az út mögött kezdődik a füves park. A gyepen ülve az emberek olvasgatnak, elheverednek, szundikálnak, beszélgetnek, piknikeznek, az egyik fiú almát majszol, miközben nézi a versenyt a távolban. Itt ültünk mi is. Illetve Pisti feküdt. Az úton innen béke honolt, az úton túl verseny zajlott. Egészen erős volt a kontraszt.

Augusztus tizenegy, délelőtt fél tizenegy, Victoria, Direct line, Westbourne platform. Felettük, nem messze északra zajlik a hosszú távú versenygyaloglás.

Dél, Kew Garden. A pálmaházból kilépve egy olyan hosszú, széles ösvény húzódott előttünk északnak, hogy egészen úgy éreztem magam, mint Alice a mesében. Jobbra-balra rózsakert, pedig az előbb még az esőerdőben voltunk! Egy napig sétálgattunk. A természetnek van egy hihetetlen tulajdonsága: egyszerre szép kicsiben és nagyban. Egy fa formája és struktúrája bámulatos, és ugyanakkor az apró, eldugott virága csodaszép. A kert békessége tökéletes, miközben az egyes cserjék dacolnak minden szabályossággal. Évszázadokat őriz egy-egy fa több ölnyi széles törzse, de minden tavasszal újra apró, friss hajtásokat hoz. Mesés.

Augusztus tizenkettő, délelőtt, illetve az angolok szerint reggel, tíz, Trafalgar Square, a lovasszobor harmadik szintje. Magam előtt látom az utca végén a Big Bent, magam mögött érzem a National Galleryt, mellettem egy japán férfi fényképez.

Tizenegy óra húsz perc. A futók elmentek. Legalább negyven perc, mire legközelebb erre járnak. Most egyedül vagyok, Pistinek dolga akadt, majd délben jön. Első gondolatom az volt, hogy megnézem a National Galleryt, amíg várok, de aztán megakadt a tekintetem egy templomon. Ha már a Saint Paul's Cathedralt nem sikerült bevenni, ez is jó lesz egy misére.

A napot a National Galleryben töltöttük. Elképesztő méretű gyűjtemény. Vártuk az estét. Eljött. A Victoria Parkba bejutni ismét csak nem volt egyszerű. Egy órás sorban állás, csomagellenőrzés, motozás. És aztán... benn voltunk! Hatalmas terület, tele emberrel, több óriáskivetítő, mindenhonnan felhangzó: „Sit down!” kiáltások, zene, sötétség. A záróünnepség megkezdődött, tőlünk két megállóra keletnek. Láttuk a köröző léghajót, ami felvette azt, amit az óriáskivetítőkön láthattunk. A show-nak volt egy pillanata, amikor a sportolók az égnek eresztették a fehér léggömbjeiket; egészen biztos vagyok abban, hogy ha nem lett volna sötét, látjuk felszállni őket. Aztán az ünneplés: együtt énekeltük Queen híres számát, dübörgött a taps, a két rövid, egy hosszú hang ütemére, boldogan nevettük Monthy Python filmjének betétdalát, és éreztük: isteni hangulata lehet most a sportolóknak!

Augusztus tizenhárom, hétfő, este fél nyolc, úton a House of Parliament felé. Esős, szeles idő, amilyen az első nap volt, szürke hétfő. Minden azt érezteti: vége.

A kivilágított parlament szép, az ég borongós kékjével való kontrasztja gyönyörű. A London Eye világoskékjének az ég sötétkékjével való összhangja az elmúlt nap látott Van Gogh kékperiódusában készült kép világát idézi. (Mégiscsak úgy látszik, valami hatást tett rám a kulturális olimpia.)

A napot a Tower Bridge-nél fejeztük be. Az ötkarikát „felhajtották”, így messziről nem, csak a hídról látható. A hatalmas színes karikák látványa fejbe csapott: ahogy az első napon, újra ráébredtem: itt voltam és itt vagyok! Ez a londoni 2012. évi olimpia!

0 Tovább

Követők

katagyik lapaatkereek mother