Ott maradt abba legutóbb a történet, hogy megismerkedtem az UNIL SUR Program résztvevőivel, a laborommal és a mentoraimmal, Gábor a svájci Alpokban teker, hétágra süt a nap és próbálok túllendülni az otthon összeszedett, futással és versenyzéssel kapcsolatos lelki krízisemen.

Azóta a hőmérséklet itt 5-6 fokkal csökkent, Budapestet elmosta az árvíz, Gábor épen, a bicaja majdnem épen megérkezett Lausanne-ba, a laborban igazából nem nagyon történt semmi, de azért összeraktam egy prezentációt arról, hogy mi történhetne. Csütörtökön megnéztük a Diamond League-t, Gábor Genfet is és ipari mennyiségben ettünk Gruyere sajtot.

Kezdjük keddnél. Ez volt az első viszonylag teljes napom a laborban. Reggel felvettem az ösztöndíjamat egy bankból, készpénzben. A bank a kikötő mellett van, villák és jachtok közt, visszafelé majdnem elcsapott egy Porsche Carrera, mikor úgy harmincöttel kielőztem egy totyorgó országúti biciklist. A bankba egy papírlapot kellett bemutatnom, itt meglepően szeretik a csekkeket meg egyéb ilyen papír alapú dolgokat, amiért kp-t adnak. Ez azért is meglepett, mert sokan úgy értelmeztük, hogy azért kell számlaszámot megadni, hogy arra jöjjön az ösztöndíj. Másik meglepetés az volt, hogy nem vonták le azt a 200 frankot, amit megígértek, hogy először a kolesznak adnak. Szóval 1520 frankkal a zsebemben hazatekertem.

A laborban, mivel még nincsenek humán minták (és gyanús, hogy nem is nagyon lesznek, révén nyár van, így Litvániában is, meg itt is nyaral mindenki), egyelőre főleg beszélgetek meg hallgatom a franciát. Egy kanadai csaj van, akit még nem hallottam beszélni és egy ukrán, aki időnként franciául szólal meg, de az egyszerűség kedvéért sokszor inkább angolul. Gyakorlatilag mindenkinek igen erős akcentusa van, ami egy darabig mókás, aztán fárasztó, aztán rááll az agyam és onnantól simán értem megint. Kár, hogy ez minden alkalommal elölről kezdődik.

Szerdán egyáltalán nem volt témavezetőm, mert kettő nyaral, egy pedig szerdánként a 7 hónapos kisfiával van otthon, Franciaországban. Ha szülési szabadságról van szó, mindig a francia a negatív példa a maga 3 hónapjával. Mint kiderült, ezalatt az anyák teljes fizetést kapnak, utána pedig semmit. Svájcban ugyanez működik 4 hónapra. A témavezem francia, Párizsban élt, aztán leköltöztek egy nagyobbacska faluba a határ mellé, hogy ő átjárhasson ide dolgozni, ahogy sokan mások is teszik. A bölcsőde a határ mentén ötször drágább, mint Párizsban, a svájci fizetésekhez igazodva. Amúgy azt mondja, hogy nem él jól, postdoc-ként kb. annyit keres, mint egy bolti eladó (kutató-rulez), de Franciaországban legalább nincs havi adó a rendszámon, a kukászacskón, az utakon és még valószínűleg lehetne sorolni, szépen hosszan, de többre hirtelen nem emlékszem (még mindig nem –két nappal később, a szerk.).

Körülöttem nagyjából mindenki folyamatosan franciául nyomja a nap nagy részében, ami jó. Kevésbé jó, hogy velem nem mindenki akar franciául beszélni. Próbálkoztam a sajt-eladónál, a bankban meg az utcán egyszer. Az eladó és a bankár kedvesen, gyorsan angolul válaszolt a francia kérdésemre, illetve arra, amit értett belőle, az utcán pedig ez a beszélgetés zajlott le:

én: „Ou est le Bourdonette?” (Hol van a Bourdonette?)

srác: „Excusez-moi, je ne parle pas l’anglais.” (Sajnálom, nem beszélek angolul.)

Vissza a laborba. Hétfőn nagyjából átbeszéltük, hogy milyen témához csatlakozom és anyagot is kaptam hozzá, a kedd nagyjából azzal telt, hogy ezt előadássá fésültem össze. Ezen kívül megírtam egy cikket az ÉT-be és valószínűleg chateltem sokat. Négyre vártam Gábort, addig átrendeztük a diáimat a témavezemmel, illetve folytattuk a beszélgetést. Gábor kicsit hamarabb érkezett, de senki nem aggódott, mikor negyed négy felé távoztam. Nagy nehezen összehalásztuk egymást a campuson (egy hívás díja innen 527 Ft, fogadás 168, így maradt a 110 Ft-os sms), eltekertünk a koleszig, majd megkerestük a futópályát. Este vásároltunk és főztünk (Gábor szerelembe esett a tejjel), szerdán pedig egész nap várost néztünk, valamiért gyalog. Talán azért, mert Gábor biciklijének elpattant a hátsó váltó bowdene és csak részben sikerült megjavítani.

Olimpiai Múzeum, kikötő és Katedrális volt terítéken. Az Olimpiai Múzeumba végül nem mentünk be, az udvarán játszottunk inkább. A kikötőből egy dombra kellett felmászni, ahol minden harmadik lépcsőn egy-egy Olimpia évszáma, helyszíne és sportolók neve szerepelt, amiről azt hittük, hogy a tűz meggyújtói, de Prefontaine, 1972 mellett elbizonytalanított. 2012-nél maradt abba a lépcsőfelirat, még úgy nagyjából 40 évre elég hely van. A lépcsősorok közti pihenőkben kétoldalt szobrok álltak, többek közt Zatopeké. Ezzel a közép- és hosszútávfutókat letudtuk. Még találkoztunk az olimpiai lánggal és Pierre de Coubertin szobrával (kép).

A bejárat mellett, jobbra két súlygolyó volt, egy kisebb piros és egy nagyobb kék. Gondoltuk, kiemeljük őket, de be voltak csavarozva, hogy csak a súlyukat lehessen érzékelni. Aztán messzebb a fűben láttunk még kettőt, gondoltuk, azokkal kipróbáljuk, hogy milyen súlyt lökni. Azok is be voltak csavarozva. Ekkor kezdett gyanús lenni, hogy talán az oimpia-csúcs távolságot akarják reprezentálni. Leellenőriztük, tényleg. Ez irtóra tetszett, gyorsan fel is fedeztük a magasugrólécet a bejárat előtt, a rúdugró lécet egy 100 méteres háromsávnyi rekortán felett. A futópálya mellett Usain Bolt rekordját hirdette egy tábla, hozzátéve, hogy a fények mutatják a sebességet. Így vettük észre a pálya mellett letett lámpákat, amelyek három kisfiú rajtját követően sorban felvillantak. Volt még bicikli, íjászat, betonra festett pálya és szobrok. Egy nyugisabb napon be is megyek.

Felmásztunk a katedrálishoz, oda tisztességesen bejutottunk, minden franciául volt írva, de –reméljük helyesen –kiderítettük, hogy már a rómaiak is éltek itt, elég régen húzták föl az első falakat, többször átépítették, de sose rombolták le. Inkább múzeumhoz hasonlított ez is, mint szakrális helyhez. Egy másik templomba is bementünk, egyikben sem lehetett gyertyát gyújtani. A nap zárásaként, kétféle Gruyere sajtot is vettünk, ami egyszerűen isteni! A felét be is falatoztuk a parton, némi baguette, saláta és a lemenő nap kíséretében.

Csütörtökön újra bementem a laborba, készre dolgoztuk az előadásomat, egyszer el is mondtam, aztán hamar leléptem, hogy tudjak edzeni a Diamond League előtt. Gábor mindeközben Genfben járt. Nagyon élvezte, már nincs olyan meleg és a város egészen izgalmas, vízsugár-szobor emlékművével, diplomáciai negyedével, ahol az ENSZ, WHO, United Nations, Vöröskereszt és még egy rakat világvezető szervezet székháza van. Egyszer majd én is megnézem. Most úgy néz ki, akkor, amikor a CERN-t is.

Így sem sikerült a laborból igazán hamar elmennem, aztán sokáig szedelődzködtem is, és olyan sok kedvem nem is volt 30 fokban 20x400-at futni. Hiába tudom, hogy ezeket meg kell csinálnom, mert Imre bának jól felépített edzései vannak, amelyek nélkül nem itt tartanék. A legnagyobb baj, hogy amint elkezdek futni, megtámadnak az addig elnyomott gondolataim és rossz érzéseim a futással kapcsolatban. Határozottan úgy érzem, hogy az egyesületem tagjai a legkevésbé sem velem értenek egyet az EB-vel kapcsolatban. Híreket korlátozottan kapok csak. Talán pont ez ad okot a rossz érzésre, hogy a közvetlen csoportomon kívül mindenki hallgat. Pl. úgy tűnik, hogy szárnyra kapott egy pletyka, mely szerint én e-mailekkel bombáztam a MASZt, amivel tele lett a töke és kiszelektált. Mivel Imre bácsi is ezzel kezdte nekem a telefonba, gyanús, hogy a MASZ-tól jön az elmélet, hogy én e-maileket váltottam velük. Elég aljas hazugság lenne. Borzasztó érzés a gyanú, hogy a MASZ-nak jobban hisznek a barátaim, mint nekem. Nem biztos, hogy szeretnék bizalmatlan, elhallgatott feszültséggel teljes légkörben edzeni, de valószínűleg nem is igaz az egész. Egyáltalán rémes lenne, ha a MASZ azt hinné, hogy hazudnia kell. Olyan sok remek indoka lenne! Már az első alkalommal arra hivatkozott, hogy nekem lenne rossz menni Tallinba, mikor nyugodtan mondhatták volna, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy Magyarországot képviseljem. Mikor végül nem kerültem a keretbe, akkor is nyugodtan mondhatták volna, hogy azért, mert Kószás Kriszta megelőzött 5000-en. Ehelyett azt mondták, hogy alkudoztam velük? Teljes képtelenség az egész!

(update: úgy tűnik, azzal értenek egyet a legtöbben, hogy nem kellett volna levelet írnom, mert "rettentően komolytalan" és "így én se vinnélek ki")

Az izmaim se igazán engedelmeskedtek, ami nem lett volna baj, ha a megszokott lelkierővel tudom kényszeríteni őket mozgásra. Viszont így képtelen voltam rávenni magam egy kemény edzésre. Ahogy Gábor megérkezett, lementünk a partra és úszkáltunk egy kicsit. Nem bűntudatom van, hogy ellógtam az edzést, fáradtnak érzem magam és kiábrándultnak, így egyedül, ha a futás maga nem okoz az elejétől kezdve örömöt, nincs semmi, ami edzésre kényszerítene. Abban bízom, hogy pihent izmokkal és elcsendesedett lélekkel jövő héttől újra bele tudok vágni az edzésekbe. Támogatást innen meglepően sokat kapok egyébként, leginkább olyan formában, hogy szimpatikus a társaimnak, hogy futok.

Szóval némi pancsolás után nyakunkba vettük a hegyet újra és felmásztunk az Athletissima nevű stadionba. Lefelé negyed óra lehetett, fölfelé háromnegyed volt. Nem egy versenyen voltam már, de ilyenen még soha! Leginkább a Gyulai Memorialra hasonlít (gondolom, a DL mintájára csinálták), de sokkal jobb szervezéssel és főleg sokkal nagyobb presztízzsel, valami olyat alkottak, aminek sport- és show-értéke egyaránt van.

Este hatkor kezdődött, DL kalapácsvetéssel és fiatalok versenyeivel. 1500 és 800 méteren U20 és U18 korosztályú főként svájci futók indultak, kiemelkedő eredmények nem nagyon születtek. Egy brit U20-as alacsony lány futott valami eszméletlent 1500-on. 100 méteres versenyek is voltak, közben pedig DL távolugrás és súlylökés indult. Az 1500 méter kerekesszékes versenyzői semmivel se kaptak kisebb üdvrivalgást, mint ép társaik, hiszen ugyanúgy hatalmas küzdelmet folytattak a helyezésekért. Betétszám volt még az 5x80 méteres váltó a környező városok gyerekcsapatai közt. Kis ünnepség keretén belül pedig bemutatták a legkomolyabb versenyzőket, Mo Farrah és David Rudisha jelenléte hatott meg leginkább.

Remek szervezés volt, tényleg. Este nyolctól felpörögtek az események, 3000 méter akadályon, 5000 méteren és 800-on is nyulak húzták a mezőnyt, ennek ellenére csak magasugrásban született világcsúcs. Sose láttam még világcsúcsot ezelőtt. Elképesztő élmény! Pláne, hogy megadták a módját, ahogy minden stadioncsúcsnak is. Talán azt imádtam leginkább, hogy a több körös versenyeken a közönség végig hullámozva kísérte az esélyes futót. Mo hatalmasat hajrázott, hogy összeszorult a gyomrom. Nyert, így láthattam élőben a kezeivel formált „M” betűt. Rudisha gyönyörű lépteit a stadion másik feléből is rögtön felismertem, sajnáltam, hogy Amos lehajrázta. Fura érzés volt látni a Gyulai Memorial sztárját, a többszörös Olimpiai bajnok 400-as futót, Sanya Richards-Rosst hetedik helyen befutni. Régről rémlett Pitkämäki neve is, most a szemem előtt, bár a stadion másik felén hajította a gerelyét. A magas, távol és rúd egyszerre ment, így volt olyan, hogy először a magasugrókat engedték el, akkor nekik tapsolt a stadion azon fele, aztán a távolugrókat, akkor onnan jött a taps, aztán a rúdugrókat, akkor mi kezdtük el a ritmust diktálni. Azon gondolkodtam, hogy egy olyan számnál, mint a magasugrás, hogyan lehet kellőképpen koncentrálni, ha arra kell figyelni, hogy mikor jönnek körben a futók.

A jegyünk a 200-as kanyarba szólt, ahol a kivetítő is volt, így a befutó sorrendjét hátrafelé fordulva tudtuk csak detektálni, de a rúdugrás pont előttünk volt, ahogy a 110 gát és a 100 rajtja is. A gátasok vékonyabbak –állapítottuk meg komoly hozzáértésről téve tanúbizonyságot. Mondjuk Asafa Powellnél vékonyabbnak lenni nem nehéz. Borzasztó lehetek, de a legérdekesebbek számomra az operatőrök és egyéb lebonyolító személyzetisek voltak, akik szinte ellepték a pályát, megfogták a dőlő rudakat, elkerülték a zuhanó embereket, gátakat cseréltek 110 és 400 közt, bevezették az atlétákat, felvették a bedobott papírrepülőt, de a képernyőn szinte sose látszottak. Hasonlóan emlékezetes volt, hogy a Swiss Fan Corner fehér-piros zászlókkal kiírta a svájci versenyzők nevét, legnagyobb örömükre nyert a 4x100 váltójuk is. Na meg persze, amikor a futó számok rajtjánál elcsendesedik az egész, teltházas stadion… leírhatatlan.

Mellettünk egy fekete francia férfi ült, akinek a lánya is futott a városi csapatban. A fia elképesztő aranyos volt, nyomta folyamatosan franciául, apuka kicsit tudott angolul, így vele tudtunk néhány szót váltani. Láttam a kissrác szemében a gyanakvást szinte végig. Furcsa emberek lehettünk, fehér bőrrel, Gábor részéről négy napos arcszőrrel, érthetetlen beszéddel. Ez oldódott, mikor a program végén a bejáratnál kapott piros és fehér (igen, Svájcban vagyunk) napelemes ledekkel kezdtünk játszani a tűzijátékra várva. Nekem fehér volt, neki piros, megosztoztunk rajta. Rettenetesen sajnáltam, mikor megijedt a tűzijáték robbanásaitól. Tény, hogy kicsit szeles volt az idő, a pálya közepéről felénk szállt a pernye, de maga a látvány elképesztő jó volt. Azt hiszem ezzel letudtam a Gyulaival együtt az augusztus 20-t is. Végül hazagurultunk, nagyjából ötvennel, főleg, hogy már az én fékeim is új bowdeneket kaptak.

Pénteken elég későn mentem a laborba, mert igazából semmi dolgom nem volt az előadást leszámítva. Egy körül elmondtam a témavezetőmnek, még helyre tettünk néhány dolgot, aztán ebéd és kettőkor a többiekkel találkoztam az egyik előadóban. Ötre lement az összes előadás, igzalmas témáink vannak, egy impulzivitással kapcsolatos pszichológiai kutatásban valószínűleg mi is részt fogunk venni. Egy szünet volt, akkor kaptunk enni-inni. Meglepően sok chips és dohány fogy általában. Általában valahogy el is felejtem, hogy nem mindenki tartózkodik ezektől. A testvérprogramban lévő amerikai lány, aki az USA táplálkozásai szokásairól beszélt, már bizonyítottan nagyon odafigyel, hogy mit eszik. Szerintem paleozik, de talán mindegy, mert végre értelmet nyertek számomra a különböző diéták: ha nagy a baj, gyakran végletekbe menekülünk.

Gyors edzés, 12x150-et megcsináltam, bár kellett hozzá Gábor, hogy elindítson azzal, hogy melegítés közben beszélgettünk és így elterelődtek a gondolataim. Aztán én még lementem a partra beszélgetni a csoportommal, majdnem fürödtem is, de végül inkább hazamentem és mi bicajjal tekertünk föl a katedrálishoz (már megint), ahol találkoztunk Ódor Gergő, ex-osztálytársammal, aki egészen véletlenül szintén az EPFL-en kutat a nyáron. Gáborral hármasban beszélgettünk és többnyire megfeledkeztem a csoportomról. A Lausanne Festivale programok elég érdekesek voltak, sajnos a szó rossz értelmében, de legalább nem zavartak a kvaterkában (Zsani, ne szólj egy szót se, ezt tőled tanultam- a szerk.).

Boldog voltam, de legalábbis nyugodt. Mellettem a barátom, szép, meleg nyári este volt Svájc üdülő városában, másnap kirándulás volt tervben, pletykáltunk egy rég nem látott ismerőssel és nálam volt a biciklim is.

És akkor a kirándulás.

Gáborral együtt indultunk, ő Milánóba, én a Col de la Croix-ra. Kis késéssel, Mattel, a legbritebb akcentusú sráccal mentem a találkozási ponthoz. A buszban én maradtam páratlanul az UNIL csoportban, így az EPFL-hez kerültem, ahol aztán bámulhattam a panorámát és beszélhettem a svájci kísérő sráccal. A panoráma: amazing! Az UNESCO szőlősei, meg Franciaország hegyei és a Château de Chillon… najó, még a képek is többet tudnak mondani, mint én.

Közben a svájci srác elmesélte, hogy Svájc hogyan készült fel a világháborúban egy esetleges támadásra. A terv része volt, hogy a katonák a hegyekbe menekülnek és felrobbantják az összes fontosabb hidat. Ennek érdekében fel is szerelték ez utóbbiakat robbanóanyagokkal. Ez vajon csak nekem öngyilkos-hangulatú? Aztán azért kiderült, hogy a pénzt is vinnék, illetve minden lakosnak építettek kellő számú atombunkert. Aztán majdnem lebontották, de végülis a Bern tartományi atomerőmű miatt megtartották őket. A központ bunker most látványosság, többek közt galamboknak is van benne lakás. Ez kicsit régimódinak tűnhet a 20. században, de hát a svájciak valószínűleg nincsenek igazán hozzászokva a modernkori hadviseléshez.

A másfél órás buszút végén elértük a Col de la Croix-t. Leszálltunk, én felvettem egy pólót az ujjatlanra, mert 1700 méter magasan már kicsit hűvösebb volt, várakoztunk az egy db WC előtt, aztán elindultunk. Úristen! Richter Laci fényképeit nézve oda meg vissza voltam a virágokkal teleszórt hegyoldalaktól, és most ezek a lábam előtt terültek el! Megmutatták a Mont Blanc-ot, és hirtelen értelmet nyert, hogy miért hívják „fehér hegy”-nek. Tényleg kirí a többi hegy közül a teljesen hófödte csúcsa. Ez volt az a pont, amikor a hallgatózásból átváltottam élénk csevegésre. A testvérprogramból a türkmén fiú valamivel korábban like-olta a ramadannal kapcsolatos posztomat, valószínűleg akkor már eléggé megjegyzett magának, mint muzulmán. Mármint ő a muzulmán és ez a tulajdonsága vezethetett oda, hogy megjegyzett. Onnantól vele beszélgettem, aztán jött egy macedón fiú, akivel volt egy közös ismerősünk. Ez utóbbi srác pont úgy is nézett ki, mint aki kémia olimpián találkozott a magyar fiúval, akivel együtt laktam a Bolyai kollégiumban. Felértünk egy csúcsra, némi dzsindzsán át lekanyarodtunk egy völgybe, ahol a hegyoldalak mesésen zöld füvét kolompoló bocik legelték. Itt már Tee-vel a táj sráccal beszélgettem röviden, hogy egy boci-kizáró kapun átlépve a luxembourgi sráccal folytassam. Két óra múlva elértünk a tóhoz. Ekkor épp a francia és a kanadai (quebeci) lányok magyarázták egy britnek, egy horvátnak és nekem a különbséget a retourner és a rentrer közt.

Gyors átöltözés az erdőben, valamint a körbeadott mini snickers és mars elfogyasztása után spuriztam a többiekkel a vízbe, a homokos parton, ami meglepően kellemes volt. Azért úszkálnom kellett, hogy ne fázzam. Aztán, ha már úgyis tempóztam, úgy döntöttem, meglátogatom a másik felét, ahol egy sziklafal szakad a kristálytiszta vízbe. Ez viszonylag hamar sikerült is, bár felsértettem az egyik kővel a kislábujjam. Fájt. Visszafelé még gyorsabban elértem a partot, röviden szárítkoztam, hogy aztán lefényképezzenek minket a támogatóknak megfelelően is. Én azt hiszem Fondation Leenaards-tól kaptam a lehetőséget, hogy itt legyek. Köszönöm!

Rövid kacsázás és hosszú várakozás után mentünk tovább. A következő tóig a kanadai-kínai fiúval beszéltem, terepfutásról meg még valamiről, amit elfelejtettem, de aztán megint beleszólt a szerb lány, ahogy a luxembourgi sráccal folytatott molekuláris biológiáról szóló beszélgetésünk esetében is tette. Nem volt mondjuk nagy baj, mert így átterelődött a téma a síelésre, amit már a svéd-orosz lánnyal kiegészülve tárgyalhattunk meg. A tónál aztán az alaszkai fiú mesélt Izlandról, ahol két napot töltött, ha már úgyis ott kellett átszállnia. A túra ezen része annyira nem tetszett, kiépített út vezetett fel egy házhoz, ahova még vonat is vitt. Bár a hegyek elég komoly panorámát alkottak, valahogy megszelídítettnek tűntek a vad csúcsok.

Már az első tóparton felfedeztem, hogy a libanoni lány és az egyiptomi fiú egy nyelvet beszél. Tudom, tudatlan vagyok, de szépen rácsodálkoztam, hogy az arab világ arabul beszél, de azért az egyes országok kultúrája eltér. Az egyiptomi sráccal hozott össze a sors a második tó után, hogy megdiskuráljuk, hogy miért szeret inkább vidéken lakni, miért jó kirándulni elhagyatott helyeken és hogy milyen a sandboarding. Ekkor találkoztunk a tehenekkel, am véget vetett a társalgásnak, de kezdetét jelentette a következőnek.

Az első tó partján az alaszkai fiú megkérdezte, hogy milyen távon futok, mire az EPFL program vezetőjének fia felkapta a fejét. Akkor kiderült, hogy 400 gátas. Na, a tehenekkel készült selfiek után mellé kerültem és nagyjából egy órán keresztül beszéltünk a „track and field” és egyéb sportokról. Még nem rég óta csinálja, elég hamar le is sérült, most azt piheni ki, de akkora felüdülés volt szakmabelivel beszélni, hogy szinte észre se vettem a havas csúcsokat körülöttem vagy a virágokat mellettem. Aztán áttértünk arra, hogy zeneszerző lesz, ami megint nagyon izgalmas témának bizonyult és rettentően sajnáltam, hogy visszaértünk a kiindulási pontra.

Ekkor az egyik brit sráccal és egy francia vezetővel beszéltük meg, hogy milyen is lehetne még magasabb csúcsokra mászni. Továbbsétálva gipszpiramisokat láttunk és élénk beszélgetésbe mélyedtem az orosz sráccal. Először építészeti korszakokról beszélt, számomra meglepő módon, meg tudta különböztetni az 1940-1990 között épült épületeket kb évtized pontossággal. Aztán áttértünk a politikára, aztán meghívott egy sörre (ilyen finom sört még életemben nem ittam!) Gyakorlatilag folyamatos érzésem a félelemmel kevert kíváncsiság volt. Vékony, kemény arca és kimért modora valahogy bizalmatlanságot szült, ugyanakkor nyitott voltam, mint általában és belül küzdöttem az előítéleteimmel, hogy ne lássam ellenszenvesnek. Manipulatív volt, de valahogy a maga módján udvarolt is. Főleg a kivándorlásról beszélgettünk, nem volt egyszerű beszélgetés, azokat az érveket sorolta, amit Laci szokott, sarokba szorított a kérdéseivel, én apumon edződve kivágtam valahogy magam, de folyamatosan magyarázkodnom kellett, így az ő álláspontjára alig derült fény. Mikor rá került volna a sor, a programvezető házaspárral kezdett viccelődni. Mindenesetre furcsa ember, meglepően sokat iszik, úgy általában nagyon kell igyekeznem árnyaltabban kezelni annál, hogy azt mondjam „hozza az orosz sztereotípiát”.

Raclettes. Oh, my Goodness! A legjobb dolog, ami eddig helyet kapott a tányéromon, sajnálom, Nagyi! Először isteni sonkát szolgáltak fel, fehérbort meg kovászos uborkát és gyöngyhagymát, aztán elkezdték olvasztani a fél sajtot és sorban hozták ki mindenkinek a tányérjára az olvadt gyönyört. Néha volt akkora szerencsém, hogy az istenire pirult „héja” is hozzám került. Volt meleg főtt krumpli meg bors, de szerintem a sajtot csak elrontani lehetett ez utóbbival. Amikor elfogyott, hozták a következőt… négyig mentem, a fiúk ötig-hatig, akár hétig is.

Közben a hosszú evés révén az esküvő került terítékre, mikor elmeséltem a franciát, amin jó néhány éve voltam. A libanonin van tánckar és zenekar is. Végül kaptunk gyümölcssalátát, később inkább csak nevetgéltünk, és végül elhagytuk a helyszínt. Ekkor láttam aznap először lemenni a napot a festői hegyi kisvárost körülvevő csúcsok mögött.

A buszban áthelyeztem magam, hogy ne maradjak az addigra igen jó kedvű Ivan mellett, de láthassam a tájat. Hátra bújtam el, mindenki aludt körülöttem. Az iráni srác, akiről még korábban kiderült, hogy nem is olyan nehéz vízumot szereznie, de a saját országában alá kell írnia, hogy visszamegy, szóval vele csináltunk egy selfie-t a busz hátuljában. Aztán elmesélte, hogy két szakja közül az egyik a matematika, és az EPFL-en képzajt csökkenteni és kontrasztot növelni jött. Egyre biztosabban érzem, hogy a testvérprogramban van a válogatottabb társaság és a menőbb témák. De, ha belegondolok, hogy ugyanez volt a Fazekasban, mikor én voltam a bétás, talán nem is sajnálom annyira, hiszen így is elég jó emberek közt vagyok, de valamivel talán szabadabban. Kevesebb ész, kevesebb elkötelezettség.

Aztán újra láttuk lemenni a napot, ezúttal a tóba bukott le, felébredt Peter, a kanadai-kínai srác és onnantól gyorstalpalót vettünk egymástól földrajz és történelem témakörökben. Az este zárásaként ismét konstatáltam, hogy bármilyen jó fej is a társaság, én nem szeretek bulizni, úgyhogy még fölmentem a katedrálishoz, de aztán hamar le is léptem. Már megint nem futottam. Pedig a testem már kezdi kívánni. Ez jó. A kirándulás azért elfárasztott, főleg a bokámat a köveken való egyensúlyozás.

Ma röplabda és barbecue lesz Gergővel, Dórival, aki tegnap érkezett és az Unil-EPFL egyesített csoportjával. Meleg van, nyugi van. Második vasárnap.

képek: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTfnRLQUJCYkF6WVgzOVJuX1FtM3ZVN243TzBkT09VM1pvbkNPMnpoNjBicVk&usp=sharing