Legyen színes a Kelenföldi pályaudvar! Legyen színes Budapest!

 

Európában nem újdonság, Magyarországon is egyre kevésbé az, hogy házfalakat, köztereket színesre festenek a helyiek. Szemetet is lehet szedni, virágokat is lehet ültetni, de ez egy új megközelítése a lakóhely élhetőbbé tevésének. A Színes Város Mozgalom is igyekszik felhívni a figyelmünket: vegyük már észre, hogy szép környezetben boldogabban lehet élni! Például szürke házfalak vagy virágos rétet ábrázoló kerítések mellett mennél szívesebben iskolába vagy munkába, esetleg a közértbe? Szerintem nem tévedek, ha az utóbbira szavazok.

És mit szólsz a hajléktalanokhoz, a munkanélküliekhez, az munkásokhoz, a korrupcióhoz, a közalkalmazottak helyzetéhez és még egyéb társadalmi problémákhoz? Lehet, hogy semmit, és ez baj. Észre kell vennünk, hogy hol élünk! Nem mehetünk el lehajtott fejjel nap, mint nap az aluljárók világa mellett! Nem szokatjuk meg! A Színes Város Mozgalom Pillangóhatás Pedagógiai Programja a diákoknak szól, fel akarja hívni a figyelmét, főleg nekünk, diákoknak, hogy tegyük élhetőbbé a társadalmunkat, a jövő társadalmát! Ezért kiírt egy pályázatot…

… amire mi, a Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium diákjai közül páran, és Jó Andi tanárnő jelentkeztünk. A felhívás egyszerű: fessünk valami szépet valahova a köztérre, ahol sokan látják és élvezik a színeket és a látványt! Valamit, hogy amellett elhaladva boldogabb legyen a földink, vagy bárki, aki más városból arra jár! A Színes Város Mozgalom biztosítja a festéket, és az engedélyeket, a középiskola vagy kollégium lelkes diákjai pedig a munkaerőt és a szervezettséget. A cél pedig, hogy rengeteg emberben elindítsunk valamit…

De talán nem csak ez volt a cél. Rejtetten ugyan, de ott van egy másik cél is; hogy magunkat is fejlesszük. Tizenévesként kell elgondolkodnunk: vajon milyen társadalmi feszültségforrást tudnánk megjeleníteni képekben? Meg kellett szerveznünk a saját kampányunkat (ezt sikeresen teljesítettük, így jutottunk el a kivitelezésig), fel kellett osztanunk magunk között a feladatokat, az átadást megszervezni, magát a festést véghezvinni, és sorolhatnám. Olyan kompetenciákat fejleszt a program, amiről nem is tudunk és úgy, hogy élvezzük, de észre sem vesszük.

És vajon mi kik vagyunk? Egy olyan, főleg középiskolások részére fenntartott fővárosi kollégium a Táncsics, amely nem tartozik egyetlen iskolához sem, így hozzánk bárki jöhet, OKJ-s képzésben részt vevő tanuló is. Nem számít, hogy Bakonybélről, vagy Nyíregyházáról, Kisvárdáról vagy Esztergomból, Dömsödről vagy bárhonnan máshonnan jöttél-e. Talán először megkérdezzük, aztán legközelebb akkor válik érdekessé, ha meg akarjuk tudni, hogy az ország másik felében esett-e a hétvégén az eső. Mert Budapest ilyen: egy hatalmas olvasztótégely. Kérdezd csak meg, én már próbáltam: hány embernek lakott Budapesten a nagymamája is? Elenyészően kevés a teljes lakossághoz képest! Rengeteg diák tanul itt és ingázik vagy kollégista. Érdemes egy szép pénteki napon körülnézni, és a munkába menet megszámolni a bőröndöket! El fogsz ámulni a számon!

Ekkor vetődik fel a kérdés: hogy vélekedik egy átlagos budapesti egy átlagos vidékiről? És fordítva? A „pestiek idegesek”, a „vidékiek lusták”. Miért? Talán, mert a „pestiek” környezetében sokkal több az inger, a város vibrálása körülöttük ő magukat is pezsgésre, rohanásra készteti. Például a lehetőségek, a zajok, a fények, a nyugalom hiánya, és a rengeteg ember jelenléte hihetetlen erős hatással van ránk. Aki vidéken él, az mindennek nincs kitéve, de rajta ülhet a nyugalom és az unalom. Aki minden héten találkozik mindkettővel, az jobban érzékeli, de jobban is tolerálja a különbségeket. Egy kisvárosi ismerősöm egyértelműen kijelentette, ahogy Budapest belvárosában sétáltunk, hogy „hatalmas a zaj és az emberek többsége zombi”. Talán, mert a nagyvárosi ember többnyire gondolataiba mélyedve sétál, hisz kicsi az esély, hogy ismerőssel találkozik. De nem csak ez, hanem a magány is elhatalmasodik rajta, hisz tömegben van –ismeretlenül. Aki pedig sétálgatott már kisvárosban, helyi ismerősével, az tudhatja, hogy minden sarkon komára bukkanhatunk, így nem érzi magát olyannyira egyedül az ember és nem az utca az a hely, ahol a magányában lehet. Sokkal inkább a kert, ami a nagyvárosiaknak többnyire nem adatott meg. Mindazonáltal a pesti ember unalmasnak találhatja a falvakat. Pedig nem azok! Csak ahogy erősen sós étel után ne érezzük a rizs ízét, úgy óriásplakátokhoz szokott budapestiként nem vehetjük észre a fűszálon ücsörgő szöcskét. És ez így van rendjén. Nekünk mégis célunk volt ezt megpiszkálni. Közvetítőként felrázni mindkét tábort, hogy vegye észre: a másiknak is vannak szépségei!

Szeretnénk a Budapesten élőket vidékre csábítani, akár csak egy kirándulás erejére is. Talán hihetem, hogy mindenkinek szüksége van nyugalomra időnként. Olyan nyugalomra, amit csak a tágas tér zöldje és a tiszta levegő vagy víz kékje jelenthet. Hátsó szándékunk az lehet, hogy hosszútávon elhitessük a nagyvárosi emberekkel, hogy a vidékiek nem lenézendők és többnyire ismerik a villamost! És esetleg megmutatni a pestieknek, hogy a tehén nem lila. Vagy a falusiaknak, hogy a budapestiek sem csak öltönyben járnak. És a belföldi turizmus fellendítéséről nem is beszéltem.

Kapocs a kollégium, kapocs a kollégista és az, amivel hetenként hazajár: a vonat. Körülbelül a kollégium harmada hetente kétszer a Kelenföldi pályaudvart használja, talán mert a kollégiumtól húsz percre található. Itt lesz a négyes metró egyik állomása, és rengeteg újbudai lakos is naponta többször jár el mellette. És, ami azt illeti, csúnya. Mindezért elég hamar megegyeztünk, hogy ennek a nyugati aluljáróját fogjuk kifesteni. Röpködtek az ötletek, dobálóztunk a tervekkel, míg arra jutottunk, hogy egy száguldó vonat fog a nagyvárosból az aluljáróba siklani, majd onnan kijőve vidéken találja magát. A város vibrálását színek tobzódásával érzékeltetjük, amivel a vidék zöld nyugalma adja a kontrasztot. Elöljáróban ennyit, május 19-étől látható lesz az eredmény, gyere és nézd meg!

A munka beindult, a festés hamarosan megkezdődik. Ötletből és lelkesedésből pedig nincs hiány. Biztos vagyok benne, hogy valami csodás fog kisülni belőle! Csak azt sajnálom, hogy „kommunikációs managerként” nem a „kreatív teammel” festek esténként (de talán ezzel jobban is jártunk)!