A korábbiakban jeleztem, hogy Gábor némi intermezzot beiktatva a biciklitúrájába, meglátogatott Lausanne-ban. Nézzük meg most ezt egy másik szemszögből -avagy poszáta egy nagymacska tollából!
Vendégíró: Geréb Gábor.
Hogy hogy jut eszembe egyedül nekivágni egy 800km-es kerékpártúrának a svájci alpokban? Hát, apránként: a bringa része adott volt, szeretek tekerni, a Balaton körüli 200km-es Tour de Pelso-t már negyedik éve teljesítem minden alkalommal, úgyhogy legalább annyi biztos volt, hogy egy ilyen távot le tudok tekerni. Egyszer egy évben. Bolyban. Sík terepen. Hogy aztán több napon át mekkora napi távot tudok fenntartani hegyi terepen, na, arról fogalmam sem volt. Úgyhogy megnéztem egy svájci túravezető csapat honlapját. Ja hogy miért épp Svájc? Nos, ez véletlen, a szerencsés fajtából. Kata, a barátnőm (-ez én vagyok, a szerk.), elnyert egy nyári kutatói ösztöndíjat és két hónapra Lausanneba költözött. Egyébként most valószínűleg Ausztriáról vagy Szlovákiáról írnék, de így, hogy az eddig elérhetetlennek tűnő Svájc hirtelen a barátnőm lakhelye lett, egyértelmű volt, hogy oda kell utaznom.
"Svájci Alpok". Nem tudom kinek mit jelent ez, de számomra olyan, mint egy muszlimnak Mekka. Szóval ez a bizonyos svájci iroda egyhetes túrákat szervezett többféle útvonalon és nehézséggel. Átlag napi 80km-re terveztek, 1000m szinttel, 6-8 órával a nyeregben, ami ugye 10km/óra körüli átlag. Na, hát nekem nem volt ennyi időm. Egy hét alatt nem csak Zürichből akartam Lausanne-ba átjutni (330km, 3700m szint), de pár nap ottlét után még Milánóba is át akartam tekerni (360km, 3300m szint). Szóval a szokott magabiztossággal beterveztem két-két napot az utakra, és 3 nap tartózkodás Lausanne-ban, ami 20km/órával is legalább 9 órát jelent a nyeregben. Azért a szokott magabiztosságom szokott problémákat is okozni olykor-olykor, szóval bele volt kalkulálva, hogy egy nappal később érkezem és egy nappal előbb indulok, illetve a vasút sem esett messze az útvonaltól.
És hogy végül az egészet egyedül csináltam, az inkább következmény, mint döntés volt, illetve döntés abból a szempontból, hogy nem teszem függővé a dolgot másoktól. Két éve ilyenkor egy észak-olasz körtúrát szerveztem nagy elánnal, de a gyér érdeklődés miatt lemondtam. Idén is lett volna egy partnerem, de végül ő mondta le, mert elromlott a biciklije. Szóval így maradtam egymagam. A két éjszakai vonatra szóló jegy összesen 50eFt volt kb. egy héttel az út előtt, a bringára nem kellett külön fizetni, mert csak csomagolva lehet feltenni, az meg benne van az árban. Vasárnap este szálltam fel a keletiben és hétfőn 9-kor már a Zürichi tó mellett tekertem.
Kényelmes tempóban tekertem át a városon a térkép nélküli túra GPS által megjelölt köztespont irányába, kissé még izgatottan az előttem álló út miatt, így a városra csak kevés figyelmet szenteltem. A tó végénél szinte azonnal a hegyek következtek, mindenféle átmenet nélkül azonnal egy 10% körüli emelkedőn találtam magam, ami azt jelentette, hogy a legkönnyebb fokozaton is neki kellett feszülnöm a 15 kilósra pakolt bringának és bizony meg kellett álljak egyszer-kétszer, hogy levegőhöz jussak a 30 fokos melegben. Ezen a szakaszon tanultam meg, hogy az országúti kerékpár országútra való, mert az egyébként számozott és remekül kitáblázott kerékpáros útvonalak bizony gyakran vezettek vállalhatatlanul meredek és/vagy murvás utakra, sűrű szitkozódásra késztetve engem, miközben pár kilométerrel odébb ott volt az országút kiváló biciklis sávval. Szóval itt el kellett vetnem a felfedező hozzáállást, az országúti nem a járatlan utak keresésén és a csúcsok meghódításán keresztül nyújt élményt, hanem a nagy távolságok bejárásán át. Ehhez viszont a völgyeket követő aszfaltcsíkon kell maradni, ami egyébként a tájékozódást is sokkal egyszerűbbé teszi.
Az emelkedők után az út egy fennsíkon vezetett nagyjából egyenesen Lucernig, ahol egy hosszabb pihenőt is beiktattam, mivel elértem az aznapi táv felét. Addig csak néhány percre álltam meg friss vízért. Szerencsére majd’ minden településen volt közkút, gyakran valamilyen szép parkba vagy emlékműbe csomagolva. A nagyobb városokhoz viszont szinte kivétel nélkül tartozott egy tó is, ami már a puszta látványával is enyhítette a hőérzetet. A menet közben elfogyasztott müzliszeletek után próbáltam magamba diktálni egy szendvicset, de a szájpadlásom élénken tiltakozott, így végül alma és oldott magnézium pezsgőtabletta lett az ebédem. Utóbbi annyira ízlett, hogy egy egész kulacsnyi elfogyott azonnal.
Az út következő részén már kezdett látszani, hogy teljesíthető a napi adag, a lassú kapaszkodások, a lendületes ereszkedések és a tempós sík szakaszok a pihenőkkel együtt is 20km/órás átlagot adtak. Az aznapi meglepi az volt, hogy a tóparti végcél előtt a várt kényelmes ereszkedés helyett egy hágó megmászása várt. Délután 4 óra volt és 40 fokos hőség, ami percek alatt felhevített, hiába döntöttem magamba a megmelegedett vizet, így árnyékról árnyékra tekertem vadul, hogy ott visszanyerjem alaphőmérsékletem és -pulzusom. Az 5km-es út több mint egy órán át tartott és igazi pokoljárás volt, de szerencsére volt elég időm és vizem, hogy pihenőkkel elviselhetőbbé tegyem. Leginkább egyébként a hőgutától tartottam, ami rendesen hazavágta volna a túrát, úgyhogy a víz jó része a fejemre ment el. Itt is életmentő volt, hogy útközben több helyen is friss vízhez jutottam.
A hágó túlfelén 60-nal száguldottam le, így kb 10 perc után már egy tó partján tekertem, aminek a végénél, egy másik tó társaságában volt Interlaken, az aznapi úticélom. A tekerés egyébként úgy 6 óra után kezdett kicsit nyűgösebbé válni, a hágó megmászása közben persze nem figyeltem a kényelmetlenségekre, de a cél előtti utolsó 10km már nagyon kínzott. Ekkor követtem el utoljára azt a hibát, hogy nem állok meg azonnal pihenni, a fáradtság vagy éhség ugyanis rossz döntésekhez vezetnek. Ez esetben a cél előtti vadkempingezésre alkalmas partszakasz megközelítésével szenvedtem vagy fél órát a meredek, rothadó falevelekkel borított lejtőn, hogy aztán ezernyi bögölytől űzve meneküljek vissza az útra és induljak tovább Interlaken felé. De ezután meg is álltam rögtön az első boltnál, hogy jégkrémmel és kólával (aminél nincs jobb egy hosszútáv végén) vigasztaljam meg magam és fejezzem be vígan a maradék távot.
A célnál egyből találtam is egy kis vízparti kempinget, ami 15 euróért sátorhelyet, zuhanyt, áramot és internetet adott, illetve ami a legfontosabb, hogy rovarmentes volt, ami az egyébként igen romantikus szabadég alatt alvás esetében elég fontos feltétel. A kempingben volt ugyan egy hangos tinédzsercsoport, de ez nem akadályozott meg abban, hogy egy rövid vacsorát követően este 10-kor bevágjam a szunyát.
Másnap 5-kor keltem és 6-kor már úton voltam, hogy minél előbb Lausanne-ba érjek. Az első napi tempóból úgy saccoltam, hogy délután 3 körül odaérek, amiben az is közrejátszott, hogy a legnagyobb szintemelkedéseket érzésre már magam mögött hagytam. Ennek ellenére az első, tóparti 30-as után az út egyenletes 5% körüli emelkedésre állt be, amin kényelmes 20-as tempóval tudtam haladni felfelé.
Nagyjából 500m szintet másztam így meg és elégedetten konstatáltam, hogy nem volt tovább felfelé; az út egy völgyben vezetett tovább enyhén lejtve. A feketeleves mégis itt jött még csak; a várva várt pihenőhelyet jelentő Bulle városa csak egy nagy ipari negyed volt, vízvételi lehetőség nélkül, miközben újra 40 fokos lett a hőség. Valószínűleg Gruyères-ben kellett volna megállnom, de az nem esett teljesen útba, és a térképen nem tűnt nagynak, csak később tudtam meg, hogy a sajtgyártás svájci fellegváráról van szó. Tikkadtan folytattam az utamat a száraz, napégette tájon, míg egy kis faluban végre rátaláltam egy kis kútra, ami egy szobor oldalából csörgedezett. Megtöltöttem a kulacsokat és bekucorodtam egy ház oldalában lévő árnyékba.
A víz és a pihenő megtette a hatását, negyed óra múlva újra jó tempóban tekertem a Genfi tó felé. Épp ebben különbözik nagyon a túra a versenytől, az előbbiben 6 órán át kell folyamatos, nagy teljesítményt tartani, ami a végletekig kifacsarja az embert, hogy utána járni is alig tud, az utóbbi esetében viszont épp a megengedhető pihenőkkel lehet elérni, hogy hosszan fenntartható legyen a tempó és minden reggel nyeregbe tudjak ülni.
A fájdalmas rész megint a cél előtt jött el. Már a Genfi tó partján tekertem egy kellemes lejtőzés után, amikor kezdett elviselhetetlenné válni a dolog. Hiába volt közel a cél, inkább megálltam egy kellemes partszakaszon, nem sokat ért volna egy korai érkezés, ha hullafáradtan esek be.
Röhejes, mondhatni szemét módon, a tóparti zöldellő parkban, ahol az öntözők ontották magukból a vizet, egy darab kutat nem találtam, így végül a vízcsóvákat kerülgetve kellett odakommandóznom az öntözőfejhez, hogy a nagynyomással hadakozva valahogy megtöltsem a kulacsokat. Ezután ledőltem egy kicsit egy padra és valószínűleg a korai kelés és a nagy meleg hatására aludtam egy fél órát.
A pihenő után felfrissülve indultam neki, és hamarosan kiderült, hogy az itiner szerinti 30km helyett alig 10-re van Lausanne, így pikk-pakk meg is érkeztem a város határában, ahol úgy döntött a hátsó váltó bowdene, hogy eddig bírta cérnával és elszakadt. Innentől single-speed üzemben folytattam az utat, ami figyelembe véve, hogy komoly erőfeszítéseim ellenére is csak a 3. legnehezebb fokozatba tudtam berögzíteni a váltót, és hogy tóparti város léte ellenére Lausanne igencsak dombos város, nem telt annyira kellemesen. Azért a küszködés közepette igencsak hálás voltam, hogy ez nem órákkal ezelőtt történt meg.
Végül csak megérkeztem, magamba döntöttem egy liter kólát és kivirultan találkozhattam Katával az UNIL kampuszán.
A nap hátralevő részét pihenéssel töltöttük, másnap pedig mivel Katának nem volt még sok dolga a laborban, várost néztünk, amit szintén tekinthetünk pihenésnek. Felfedeztem a svájci tejet, ami a Prodigy Temper című klipjéhez hasonlóan igazi drogként hatott. A hátralévő napokban napi 2 liter elment. A Riviéra-hangulatú tópart mellett Lausanne-ban van egy szép óváros egy hatalmas katedrálissal fent a hegyen, a város ugyanis egyetlen nagy hegyoldal. Emellett Lausanne az olimpia fővárosa, amit annak köszönhet, hogy Pierre de Coubertin, a modern olimpia alapítója itt élt és dolgozott. Ennek megfelelően a város tele van stadionokkal, múzeumokkal, emlékművekkel és nemzetközi sportintézményekkel és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság székháza is itt található.
A váltóhoz időközben sikerült bowdent venni, de a fej túl nagy volt, és nem lükkent be a helyére, hanem egy ponton elakadt, így a 10-ből mindössze 4 fokozat volt használható. Ez viszont épp elég volt ahhoz, hogy szerdán áttekerjek Genfbe, ami 60km-re fekszik Lausanne-tól, a tó nyugati csücskében. A terheitől megszabadított bringával igazán élveztem a cirka kétórás utat, ami hangulatában közel állt egy kellemes Balaton-parti tekeréshez. A két tó kerülete egyébként majdnem meg is egyezik.
Genfet bringázva néztem meg, ami felettébb kellemes dolog, az érdektelen szakaszokon átsuhanva, az érdekeseken lassan gurulva vagy megállva 3 óra alatt megnéztem a város minden arra érdemes részét. Ha Lausanne az Olimpia fővárosa, akkor Genf a nemzetközi szervezeteké. UN, WHO, UNESCO, WPO, WTC, és a többi egymás hegyén-hátán. Emellett egy szép óváros és a híres vízoszlop is itt található, ami egy Eiffel torony nagyságú emlékmű vízből. Szerintem zseniális. Ráadásul mivel épp másnap rajtolt onnan a Triatlon Európa Bajnokság mezőnye, így tele volt a város bringával vagy futva átmozgató versenyzővel. Szóval volt nagy köszöngetés, ami a svájci országúti kerékpárosoknál is jellemző biccentésként jelent meg.
Délután 5-re vissza is értem, hogy aztán rögtön indulhassunk is az Athletissima nevű stadionba, ahova sikerült a világ elit atlétáit összehívnia a Diamond League sorozat szervezőinek egy látványos viadalra. Bolt sajnos végül lemondta a "szereplést", de ott volt Mo Farrah 5000-en és Rudisha 800-on, hogy csak a hiányos ismereteimben szereplő neveket említsem. Új világcsúcs született a szemünk előtt női magasugrásban, ami azért elég hoppá. Örült a "kislány" rendesen. A program a pálya közepéről fellőtt hosszú és látványos tűzijátékkal ért véget, és néhány perc alatt le is suhantunk a partmenti koleszba a nagy keservvel megmászott hegyről.
Másnap újra pihenőnapot iktattam be, aminek a jelentős részét a hűvös tóparton üldögélve töltöttem, illetve egy második bringaboltos tanácsára sikerült egy kis smirglivel addig formálni a bowdenfejet, míg be nem lükkent a helyére, elérhetővé téve mind a 10 fokozatot. Ennek örömére feltekertem a város legmagasabb pontját képező Sauvabelinre, és ott megmásztam a félrevezető módon Chocolatiernek nevezett kilátót, ahol nem találtam semmiféle csokoládét. Este még körbenéztünk a napok óta tartó városi fesztivál helyszínein, de nem igazán sikerült érdekes dologra lelnünk, úgyhogy csak eltöltöttünk egy laza estét a katedrálisnál Kata egyik matematikus haverjának társaságában.
Pénteken 8 körül indultunk útnak mindketten. Kata kirándulni ment az Alpokba, én Montreux felé kezdtem el tekerni. Aznapra elég húzós táv volt betervezve, mert át szerettem volna jutni az Olaszországba vezető hágón és legurulni a Lago di maggiore-i kempingekig, ami 250km-t jelentett 3300m szinttel, szóval abszolút bizonytalan volt a dolog, de végülis szinte bárhol megállhattam aludni, ha úgy alakul, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával pörgettem végig lazán az első órát.
A Genfi tó magam mögött hagyása után a várakozásaimmal ellentétben az út nem kezdett el emelkedni, hanem egy hatalmas hegyek által szegélyezett szépséges völgybe vitt, ahol a kellemes hátszéllel igen jó tempóban tudtam haladni. Meg sem álltam 100km-ig, amit dél körül értem el. Itt már úgy számoltam, hogy hamarosan meg kell majd küzdenem a 2000 méteres hágóval, úgyhogy feltöltöttem magam minden jóval és pihentem eleget.
A következő szakasz azonban továbbra sem akart emelkedni, alig 600 méteren voltam mikor elértem a térkép alapján a hágó tetejének vélt Briget, ahol az irányt sem nagyon találtam. Olaszországba vezetett egy alagút és egy autópálya, de az országutat nem találtam. Egy kis kérdezősködéssel sikerült eloszlatnom a homályt. Mikor a németül beszélő svájci megértette, hogy át akarok tekerni a hágón, szélesen gesztikulálva mutatta, hogy itt jobbra, ott balra, aztán zümm-zümm, pedalieren jó sokat – mutatott felfelé. Akkor még mosolyogtam a dolgon.
Hát, nem volt mindennapi kihívás. Az országút azonnal 7%-os emelkedőbe vágta magát és ki se jött belőle 25km-en át. Ismét elviselhetetlenné vált a hőség és én 10km/óra körüli "sebességgel" cammogtam felfelé, már amikor épp nem a vérnyomásomat kerestem egy parkoló talaján. Szerencsére azért itt is voltak kedves emberek, egy olasz kis robogós papa mutatott egy kis hegyi utat, ami az új úttal párhuzamosan vitt egy kevésbé forgalmas régi szerpentinen. Csak azt felejtette el mondani, hogy az úton épp csatornáznak a teljes útpálya felbontásával, így a bringám hátamra kapásával tudtam csak átvergődni a frissen ásott földhalmokon, hogy aztán pucoljak vissza az országútra, mint a veszett. Az országúti kerékpár országútra való, ezt úgy látszik, nem tudom elégszer megtanulni.
Egy ponton már olyan fáradt voltam, hogy jobb híján az út egy árnyékos szakaszán a szalagkorlát külső oldalán lévő betonpárkányra feküdtem a bringát a korlátnak támasztva és hosszan próbáltam új erőt nyerni. De végül a fejemtől alig egy méterre elhúzó autók és kamionok meggyőztek arról, hogy nem ez lesz a megfelelő éjszakai szálláshely, és továbbmentem a hágó felé. Itt már tényleg el voltam fáradva, pihenhettem akármennyit, a 10. nyeregben töltött óra felé ez már nem segít sokat. Figyeltem a magasságmérőt és pedáloztam tovább. A hágót szerencsére már messziről látni lehetett, így az utolsó néhány kilométert már kicsit jobb hangulatban tehettem meg.
Hosszan tervezgettem, hogy mivel fogom megjutalmazni magam, ha felérek. A lista a fagylalttól, a spagettin át a liter tejig sok mindent tartalmazott de odafent csak szép kilátást és néhány drága éttermet találtam. Azért egy kis elégedett fényképezgetésre így is volt idő, mielőtt elindultam volna a lefelé. Délután 6 óra volt és innen már csak gurulnom kellett, számításaim szerint kb. 30km-t Domodossoláig, ami már közel volt a tóhoz.
A lejtő brutális volt. Pillanatok alatt 60 fölé gyorsultam, ha nem keltettem nagy légellenállást a nyeregből kiállva, egy egyenesebb szakaszon pedig 88km/óráig sikerült gyorsulni, mielőtt fékeznem kellett volna. Soha még hasonló sebességgel sem mentem. A szél kis híján lefújta a fejem, fáztam és fájt a kezem a kormány szorításától, de fantasztikus volt ez a kontraszt a hőségben való kaptatás után. Aztán kicsit lazábbra vettem a dolgot. A szemüveglencsét víztisztára cseréltem, hogy jobban lássam a már árnyékos tájat és kényelmes tempóban folytattam az ereszkedést a svájciaknál jóval gyatrább minőségű olasz országúton. Domodossola végül egy kicsit messzebb volt, úgy egy óra múlva értem oda azzal az eltökélt szándékkal, hogy akár van tó, akár nincs, én itt megalszom. De előtte betértem egy még nyitvatartó supermarketbe, ahol kólát és fagyit, illetve estére gyümölcsöt és szendvicset vettem.
Miközben a parkolóban ezt fogyasztottam, megkérdeztem egy biztonsági őrt, hogy hol találok egy kempinget. Itt felhasználhattam harmatos, de szerteágazó nyelvtudásom utolsó darabját is, mivel a német-francia Svájc után itt olaszul érdeklődtem. Az angolul kb. az esetek felében működött csak.
A kiábrándító választ így is jól értettem, Domodossolában nem volt kemping, a 30km-re lévő Lago di Maggiore-t ajánlotta az úr a figyelmembe, én pedig nem túl őszinte mosollyal megköszöntem a segítségét.
Este 8 felé járt, a nap már a hegyek tetején ült és én 12 órája voltam úton, de nem volt mese, fel kellett ülni és menni tovább. Lassan telt az idő és gyakran meg kellett kérdeznem az irányt, hiába kellett volna elvileg csak Milánó felé tartanom. Az utak olyan magyarosak voltak, a falvak is kicsit lepukkantak Svájchoz képest, az olaszok kedvessége és közvetlensége viszont kárpótolt mindenért. Ahogy odagurultam valakihez máris szólt a harsány "ciao" és már mutatta is az utat "per Milano". Az országúti kerékpárnak egyébként is nagy hagyománya van olaszban és a biciklistákat ennek megfelelően rokonszenvvel kezelik.
Kilenc felé, még épp világosban elértem egy kis tóparti kempinget, mint utóbb kiderült ez a Lago di Maggiore-től pár kilométerre fekvő kisebb tó volt, de ez akkor abszolút nem érdekelt. Sikerült lealkudnom az árat 15 euróra, és vettem egy liter tejet is, aztán bedobtam magam a kellemes vizű tóba. Némi pancsolás után zuhanyoztam egyet és egy merész gondolattal benyomtam egy fél sárgadinnyét a liter tejjel, aztán pár üzenetváltás az ingyenes WiFi-n és már aludtam is.
Másnap lustán keltem fel. Milánó kevesebb, mint 100km-re volt és a vonatom csak este 9-kor indult, úgyhogy nem siettem sehova. Azért így is sikerült 9 előtt elindulnom, és hamarosan a Lago di Maggiore partján tekertem laza tempóban. Azt tudtam, hogy olaszban sokan országútiznak, de én ennyi bringást utoljára csak versenyen láttam. Egymás után jöttek szembe a kisebb-nagyobb bolyok, a korosztály a tizenévestől a hatvanasokig tartott. Fantasztikus élmény volt. A tó végénél, úgy másfél óra tekerés után megálltam egy strandon fagyizni. Még mindig dög meleg volt, az olasz fagyi pedig még mindig párját ritkította.
A Milánó felé vezető maradék út hosszú volt és sivár, gyakran eltévedtem, mert a táblák újra és újra rávezettek volna az autópályára, amit különböző országutakon kacskaringózva tudtam csak elkerülni. Egyedül akkor éreztem jól magam, mikor sikerült rákapaszkodnom egy-egy mellettem elhúzó országútis csapatra és ilyenkor 35-ös tempóval hasítottunk Milánó felé. Friss vizet is csak nehezen találtam, de egy idő után már nem is kerestem, csak meg akartam érkezni.
A város maga elég különös, mert nincs semmilyen vízpartja, így a megszokott városszerkezet sem érvényes. Ezért elég sokat bolyongtam a külvárosban, mire egy hotelben szerzett térkép segítségével végre megtaláltam a központot. Délután fél 2 volt, sziesztaidő. A boltok nagy része és az éttermek is bezártak a nagy melegben, úgyhogy én is elvonultam egy parkba egy még nyitvatartó boltban vásárolt szilvával és sziesztáztam egyet.
Délután aztán megnéztem az építészetéről híres belvárost, ettem egy fenséges pizzát és ittam egy eszpresszót. Ez a kettő kötelező elem minden olasz látogatásomkor. A felszolgálók kérdeztek a bringáról, ami egyébként egy olasz Willier Triestina, és az útról, amit az egyikük "la madre di bicicletta" (valami olyasmi, hogy a biciklizés öregannya) felkiáltással konstatált. 800km 7000m szinttel tényleg nem szégyellendő teljesítmény, de mikor az egyikük azt kérdezte, hogy Tour de France, akkor biztosítottam róla, hogy én ahhoz nagyon "piccolo" (kicsike) vagyok.
A lényeg, hogy magamhoz képest komoly teljesítményt vittem véghez, ami másnak talán könnyebben ment volna, vagy épphogy sosem vállalkozna ekkora útra, de épp ez a jó az országúti túrában, hogy az ember szabadon választhatja meg a neki tetsző nehézséget. Megnéztem egy kétségtelenül gyönyörű és meglehetősen drága országot és egy valódi gondtalan egyhetes nyaralásban volt részem. A vonat lassan befut Bécsbe. Már most vagy egy félórát késett, jó eséllyel lekésem a csatlakozást is és jól elkésem a munkából is, de majd bepótolom. Közben pedig már ott motoszkál a fejemben egy augusztusi túra terve, amit majd az akkori fizuból finanszírozok meg. Az ilyen élmények tényleg felbecsülhetetlen értékek, de szerencsére még magyar viszonylatban is megfizethetőek.
képek (Geréb Gábor): https://drive.google.com/
