csíkosfejű nádiposzáta

Már megint két versenyről írok. Történik ez egyrészt, mert egy versenyben önmagában nincs elég történés, hogy abból szép, hosszú írás lehessen, másrészt meg, mert annyira sűrűn versenyzek, hogy mire megírnám az egyik beszámolót, jöhetne a következő. Most épp egy 5000 méteres egyéni után egy héttel futottam egy egyénitől 5 perccel lassabb félmaratont, amiben igazából legkevésbé sem az idő volt a lényeges. Előbbi a pálya MEFOB, utóbbi a Mondsee Halbmaraton „üres” mezőnyében zajlott.

Kezdem a MEFOB-bal. Mostanában úgy tűnik, hogy a korosztályomban nem nagyon akad ellenfelem. A MEFOB nem hozza a felnőtt bajnokságok mezőnyét, de valamivel többen vagyunk, mint egy utánpótlás versenyen és úgy általában nem tudom, hogy ki egyetemista vagy főiskolás és ki nem. Egy darabig úgy tűnt, Simona lehet, akivel futok. Ennek egyáltalán nem örültem, nem szerettem volna komolyan versenyezni. Nem versenyeztem kirívóan sokat, de azért majdnem minden hétvégére jutott valami és szemem előtt már Mondsee lebegett. Egészen pontosan a tó meg az utazás.

Aztán úgy alakult, hogy épp akkor érkeztem kedves lila pajtásommal, mikor Czebei Réka belépett a kapun. Na, mondom, ennyit arról, hogy laza verseny lesz. Simona végül nem lett, mint kiderült, Dél-Afrikában futotta azt a 89 km-t, amiről korábban már mesélt. Kilencedik helyezéséhez ez úton is gratulálok! Czebei Rékán kívül még Pap Csilla érkezett, vele beszélgettem meg Dáriusszal. A melegítés közben nyilvánvalóvá vált, hogy demotiváltságom nem egyedülálló. Réka és Csilla kb megígértették velem, hogy nem fogok nagyon sietni. Mondtam, hogy vezessünk váltva, az mondjuk úgy vállalható ötletnek tűnt, de nem fogadta túl nagy lelkesedés.

Imre bá a lelkemre kötötte, hogy Réka mögött kell futnom és aztán 3000 környékén meglátjuk, mi lesz. Van annyi versenytapasztalatom, hogy mikor a rajt után nem Réka állt az első helyre, én mégis felpattantam másodiknak. Fék. Aztán még egy lapáttal: fék. Nagyjából 38-as lett az első 200, mire a lány előttem lassított. Gondoltam, így elég sokáig fog ez tartani, de legalább azzal nem lesz gond, hogy maradjon energiám a végére.

Aztán 2:11-es 600 jött. Mikor szurkolt Gábor, egy pillantást vetettem rá, hogy megértse, nem egészen adekvát azt mondani, hogy „keményen, marad rajta”. Kicsit lehangoló és nagyon biztonságos futás volt. Egyértelművé vált, hogy senki nem fogja vállalni a vezetést és innentől –az eredeti taktika szerint –várni kell. 800-hoz érve kiderült, hogy Imre bá nem ilyen türelmes. Kijelentette, hogy ez lassú és induljak el. Hát elindultam. Pap Csilla hangja szólt mögöttem: „na, Kata megunta”, pedig nem is én voltam, hanem Imre bá.

Mintha gátlás alól szabadultam volna, kitágult a tüdőm, kihúztam magam, kiléptem és végre szaladtam. Nem is tudtam, hogy ennyire jó lesz. Onnantól egy kör lendület, aztán kicsit elkezdtem zihálni, de Imre bá mondta, hogy tovább kell növelni az előnyt, hogy semmi kedve ne legyen senkinek velem jönni, úgyhogy még toltam egy kicsit. Mint kiderült, az első körre 30 méterem lett, a másodikra több mint 50. Innentől akár még lassulhattam is volna, de csak kicsit vettem vissza, mert jól esett a tempó.

A további 9 kör nagyjából eseménytelenül telt, egy lányt kétszer köröztem, még talán hármat egyszer. Az utolsó 200 35 mp lett és beértem 17:37-re. Új egyéni csúcs. Valahol 4000 körül realizáltam, hogy ebből még lehet jó futás, bár a saját magam által kitűzött 17:30 az utolsó kör előtt látszott, hogy nem elérhető. Talán, ha nem edzem végig a hetet, nem futok kb 4 percben fél órát előtte való nap a Normafán, ha van mezőny és az eleje nem ennyire lassú, akkor meglett volna, de mivel valószínűleg úgy sem vinnének az EB-re, meg valószínűleg így sem visznek az EB-re, viszont így biztosabban lett meg a MEFOB első hely, nem bánok semmit.

Szóval kicsit elfáradtam, de nem vészesen. Ami nagyon tetszett, hogy életem első olyan országos versenyén voltam, ahol én voltam a fő esélyes és hoztam a papírformát. Czebei Réka egy hosszabb sérülés miatt nem tudott jól felkészülni, mint kiderült. Zsani egyszer mondta, hogy „legyél az, aki meghatározza a versenyt”. Ami azt illeti, ez most úgy nézett ki, hogy 800-ig teljesen egyben volt a mezőny, utána pedig gyakorlatilag csak Réka és Csilla maradt együtt, mi, többiek saját tempó szerint haladtunk tovább.

Köridők: 86, 92, 81, 79.5, 83, 84.5, 85, 86, 86, 89, 85, 83 és 35.5 (200)

Azt hiszem erről ennyi elég. And now for something completely different.

Szóval Mondsee. Erről hazaérkezésünk estéjén szuperlatívuszokban beszéltem, ha jól emlékszem. Valahogy úgy kezdődött, hogy Imre bá a Vivicitta után jelezte, hogy menne a csapatunk félmaratont futni Ausztriába. Engem ezzel nagyon meglepett. Az utóbbi néhány évben a pályaversenyzőink mentek főleg külföldi versenyekre a BEAC támogatásával, illetve Gazsi, nemzetközi félmaratonokra. Én pályaversenyzőként kétszer voltam Ungváron, hosszútávosként egyszer Berlinben. Válogatottként meg önköltséggel mentünk már többször is, de azt különös megtiszteltetésnek érzem, ha az egyesületemnek megéri engem kivinni valahova, egy jó időért vagy egy értékes győzelemért. Berlinben az előbbit, Mondseeban az utóbbit tudtam teljesíteni.

Az örömömnek és meglepetésemnek egyaránt forrása volt, hogy azokkal a srácokkal mehettem, akikkel minden nap edzek a pályán. Két Annával osztozom kb tíz fiún, de most egyik Anna sem jött. Cserébe Molnár Vali csatlakozott, a nagyon élénk, pimaszul jó futó, négygyerekes doktornő. Jött még Hargitai Andris is, aki általában nem velünk edz, így mérsékelten ismerjük csak. Összesen lettünk kilencen, ebből nyolcan versenyzők, Zsombor pedig kísérőként tartott velünk.

Az út kb hat órán át tartott, beszélgetéssel telt főként. Aztán mielőtt felvettük a rajtszámot konstatáltuk, hogy piszok meleg van. Ráértünkben megnéztük, hogy milyen a tó vize és úgy általában jókat nevetgéltünk. Aztán benéztünk Salzburgba. A város egészen szép, tele van Mozarttal és a golyóival és egészen borzasztó meleg volt. Csontos Imivel benéztünk egy templomba, amíg a többiek Stieglt és kugelnt vettek. Érdekes templom volt, magas, tágas, de fehérre meszelt falaival és minimalista díszítésével azt a látszatot keltette, hogy a templom maga a reformáció előtt épült, de a megújulás során kipateroltak belőle mindent, így csak a keret maradt.

Visszafelé még versenyeztettünk két golyót Csontossal, egy aranyos utcai „lefolyón”, ahova direkt ki voltak készítve gumilabdák a gyerekeknek. Az enyém nyert! Először mondjuk majdnem mindketten sárgával indultunk, de végül mindketten kicseréltük így lett egy zöld és egy piros. Nem tudom miért hitte a kollega, hogy nyerhet. A Star Warsban is mindig a zöld a jobb.

Aztán elfoglaltuk a szállást. Ebben annyi meglepő volt, hogy házinéni sehol, csak öt kulcs volt kirakva, amiből négy a mienk volt, egy pedig egy utánunk érkező házaspáré. Aztán streamen megpróbálkoztunk Dani Áron genfi 3000 akadályával, de esélytelen volt követni, így inkább elmentünk futni 10 percre. Le-föl. Tehénszag.

Vacsi egy szomszédos, egész kulturált olasz étteremben volt, nekem tészta, sokaknak pizza. Nagy kört csináltunk három asztalból és megint sokat nevettünk. Imre bá előtt és vagy vacsora közben ritkán vihogok hangosan, de most muszáj volt, Csontos mellett ültem. Aztán indítványoztam egy rövid sétát. A legjobb mindebben az volt, hogy végig egy csapatot alkottunk. Együtt nevettünk, együtt beszélgettünk, ugyanúgy, ahogy együtt is futunk. Aztán este kicsit klikkesedtünk. Legalábbis, ami engem illet.

Viszonylag későn értek vissza Imre báék Salzburgból, ez vetett véget a mi társalgásunknak is, így 11-re ágyba kerültem végre. Boldog voltam a társaságtól és a verseny nem nagyon izgatott. Tudtam, hogy le tudok ennyit futni, bár azt is tudtam, hogy nem vagyok teljesen pihent, és ezen a pálya sem fog segíteni.

A verseny reggelén két bögre tea és két szelet lekváros kenyér volt a menü, ahogy verseny előtt szokott lenni. Legalábbis nekem, Vali elméletileg vízzel főtt zabkását eszik ilyenkor, ami számomra minimum nagyon fura. A reggeli alatt mindenesetre még mindig nem éreztem se izgalmat, se várakozást. Negyven percünk volt melegíteni, ami nem sok, de ezen egyikünk se aggódott. Reggel kilenckor még nem tűzött a nap annyira, mint délben, de azért nem sejtetett túl sok jót. Félve ittam néhány korty vizet és öntöttem magam a maradékkal.

Néhány perccel a rajt előtt beálltunk a startvonalra. Nem volt nagy mezőny, a kisváros kedves főteréről indult a verseny, ide is fogunk megérkezni. Elölről bekocogott két kenyai srác. Komolyabb női ellenfelet nem fedeztem fel, annak ellenére, hogy egész melegítés alatt a cipőket néztem. Aztán ellőtték a rajtot.

Próbáltam nem túl gyorsan kezdeni. Folyton kerestem a szememmel Bencét, aki azt hitte, velem egy tempót tud futni, így megegyeztünk, hogy segítünk egymásnak. Mióta láttam a Vivicittán 10 km-t repeszteni, nekem a maradék kétségem is eloszlott, hogy úgy futna, mint én. Azért egyfajta biztonságot adott a jelenléte, talán neki is az enyém. Az első öt-hat km-en stabilan egymás mellett futottunk, alakult egy boly is körülöttünk. Egészen kellemes volt ekkor még minden. A lábaim mentek, a nap sütött, de nem égetett. A fák közül kikanyarodva egy gyönyörű hegy is elénk került, pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán meredek lesz, ha arra megyünk tovább, de nemsokára tettünk egy megnyugtató jobbost. Az első frissítésnél csak locsoltam magam, azt se éreztem nagyon szükségesnek, de a térkép alapján messzire vártam a következő frissítést.

Aztán hat és hét km közt megindult az egyik férfi, aki a bolyunkat alkotta. A tempóváltás nem esett nehezemre, de Imre bá a lelkemre kötötte, hogy semmi butaságot ne csináljak. Ez félig sikerült. A sráccal nem mentem el, viszont azt vártam, hogy a többiek jöjjenek utánam. De nem jöttek. Semmi kedvem nem volt egyedül futni, biztonsági futást akartam csinálni, így többször hátranéztem, de a távolság nemhogy csökkent, de még nőtt is, míg az előttem lévőtől stabil messzeségben voltam, néha közeledtem is. Könnyebbnek tűnt felfutni, mint lemaradni. Ami azt illeti, nem bíztam abban, hogy ha lassítok, akkor utána vissza tudok gyorsítani és így összességében többek ártok, mint használok azzal, hogy megvárom a bolyt. Szóval maradtam egyedül, lépkedtem.

Ekkor jött egy meredekebb emelkedő. Komolyan behúztam a kéziféket, de még így se látszottak közeledni a többiek, úgyhogy mély levegő vettem, eldöntöttem, hogy nem áldozok több energiát arra, hogy aggódok a mögöttem nem túl messze lévő, Bencét tartalmazó boly miatt és hagyom, hogy teljenek a kilométerek. Nagyjából nyolc és kilenc közt értek utol, annak részben örültem. Kicsit kapaszkodtam a harmadik helyen, de bekövetkezett, amitől tartottam és nem bírtam el a ritmusváltást.

Bence szerintem még hitt bennem, azért maradt le velem egy kicsit a bolytól, de tíznél, a frissítő után elém került és meglépett. Annyira nem aggódtam, csak sajnáltam, hogy innentől végleg felszakadt a csapat és ezzel együtt elszállt az utolsó reményem, hogy bolyban futhassak. Amúgy is jött valami rossz érzés. Láttam magam előtt Andrist a kanyarban, és egy Kende színű felsőt is mellette, pedig nekik sokkal előrébb kellett volna lenniük. Rosszat sejtettem és én sem voltam már friss.

Aztán beigazolódott és a következő kanyarban Andris megállt. Bele tellett egy időbe, mire odaértem, Bencét láttam, hogy odaszól neki, de Andris int, hogy nem akar vele menni. Ekkor annak ellenére, hogy a jobbkanyar után lejtőt sejtettem, én is iszonyatosan lelassultam. Ami azt illeti, az előttem lévő srác nem távolodott tőlem. Andrisra szép lassan felkocogtunk, egy darabig mögötte „futottam”, aztán megint kiállt sétálni. Nem aggódtam érte különösebben, cseszett meleg volt, kemény futás, ami nem rá van szabva. Csak azt sajnáltam, hogy a legtávolabbi ponton állt meg, mert innen hosszú lesz neki hazáig. Utóbb kiderült, hogy cirka három óra alatt tette meg.

A lejtő is segített meg a gondolat is, hogy össze kéne szednem magam, hiszen Imre bá mondta, hogy „ne szenvedjünk sokat”, így kicsit megint össze tudtam rendezni a mozgásom és futóléptekkel haladtam tovább. Egészen a 14. km-ig a lendület, aminek azzal lett vége, hogy megörültem, hogy nincs is olyan sok hátra. Szurkoltak, slagoltak, előttem nem távolodtak, mögöttem se történt semmi, csak két váltózó srác ért utol, akiktől megkérdeztem németül (még erre is volt energiám!), hogy hol van a második nő. Lassan megértették és mondták, hogy messze, 4-5 percre. Megköszöntem, magamban meg nyugtáztam, hogy már csak be kell érni.

Nem tudtam, hogy mit tudhat a második, így végig abban a bizonytalanságban futottam, hogy egy egyenletes irammal befognak. Mint kiderült, Vali lett a második, előtte 16 km-ig egy másik nő volt, aki ugyanúgy elfáradt, mint én a táv második felére. Vali végül tényleg 4 perccel utánam ért be, de ő volt az is, aki egyenletes iramban futott.

A rövid intermezzo után, ami akár spoilernek is tekinthetünk, térjünk vissza a pályára, ahol a meleg egyre elviselhetetlenebb, a frissítésektől vizes testem remegve fázik a tűző napon, hogy aztán újra törölgethessem az izzadtságot nedves-sós-meleg kezemmel, amit a rajtszámom hideg nedvességével hűtök időnként. Többen locsoltak minket ezen a szakaszon, az arcomon lecsurgó izzadtsággal kevert vizet szerettem volna inni, de megszáradt, mire a számhoz ért volna. Aztán újabb frissítés jött, ami után néhány perccel megint olyan szomjas voltam, hogy elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán ittam-e. A tempóm lassú volt, de legalább haladtam.

Mikor a 17. km-hez értünk, rákanyarodtunk az útra, amin már egyszer futottunk. Ezt egy újabb emelkedő árán tettük, ami teljesen tönkretett. Előtte énekelt és gitározott egy srác. Borzasztó erősítővel rontotta el az előadását. Kezdődött a dimbes-dombos szakasz, ami másfél km múlva erdőbe ért. Az erdőből pedig a városba. Kifelé nem volt ez ilyen hosszú.

18 km körül előztek meg ketten, de az egyik az én tempómra lassult előttem. 19 km-nél forgalmas út járdáján haladtunk, el se tudtam képzelni, hogy lehet még két km-t lefutnom. Egyáltalán, hogy kerül ilyen messzire a cél? Aztán jött a huszadik km, aztán azt hittem, hogy balkanyar jön. De a többiek továbbfutottak. Mi van, ha teszünk egy kunkort? Ilyet nem jelölt a térkép! Jó, mindegy, annyi már nem számít, a táv így is, úgy is 21,1 lesz. Aztán ráfordultam az árnyas sorra, hátranézve még mindig csak férfiakat láttam. Imre bá és Anikó néni mosolyogva szurkolt, picit próbáltam megnyomni, de még eszméletlen hosszúnak tűnt az út be a főtérre. Aztán a fasorról kiérve olyan üdvrivalgás fogadott és kísért a célig, amilyen még soha.

Kihúzták előttem a célszalagot, felvillant bennem a maassluisi kép, amikor aszimmetrikusan emeltem kezeimet a célszalag felett és egy mosoly keretében átléptem a célvonalon. Vége.

A macskakőhöz szorítottam a térdem, homlokom és halántékomban lüktetett a vér. Nemsokára valaki hozott vizet. Azt megittam, megköszöntem, fogtam a poharat. A hangosban mondták a nevem, az időm és úgy általában örültek nekem. Elindultam kifelé. Mikor kiértem, érkezett Laci és kimondtam, ami már egy ideje nyomta a lelkem: „te éltél már ennél ótvarabb félmaratont?” Ha jól emlékszem, nem érkezett válasz, de kaptam egy pacsit.

Aztán összeszedtük Kendét, Imit, Bencét. Vali is érkezett. Aki végigfutotta a távot, 90 percen belül ért be. Azért az nem olyan rossz. Kollektív ivás következett és visszabattyogtunk Imre bához, legalábbis néhányan. Ilyenkor úgy ténfereg az ember, jobbra-balra. A chipszőnyegen becsipogtam, de Laci szerint engem mindenki fel fog ismerni. Én nem realizáltam, de úgy tűnt, tényleg sokan örültek az első nőnek.

Nagyjából 10 km-nél éreztem, hogy kidörzsöltem belül a combjaim. A melegre való tekintettel rövid volt a nadrágom és épp onnan épp nem tudtam még annyit fogyni, hogy lemenjenek a zsírpárnáim. Biztos az se rossz megoldás, ha lecsiszolom őket. A cél után eléggé fájt már. Imre bá megint megölelt, pedig én a legkevésbé se éreztem fenomenálisnak az alkotásom. Azért 1:24 nem olyan rossz. Amsterdamban futottam kb ilyen érzésekkel két éve, akkor 1:32 lett.

Nem különösebben izgultam verseny közben sem, 15 körül fogalmazódott meg bennem, hogy 300 eurót fog érni ez… a…”futás”. Nem nagyon tudtam volna elképzelni, hogy száz euró meg tudna úgy hatni, hogy a második helyezettel versenybe szálljak egy esetleges utolérés esetén. Azt se nagyon tudtam elképzelni, hogy lenne bárki, aki ilyen időben versenyezni akarna.

Szóval életem legdrágább óradíjában töltöttem el 84 percet. A ténnyel, hogy kb 100 k-t kerestem, egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nem éreztem egészen sajátomnak, hiszen a benzin meg a szállást az egyesület fizette, de végül is a többieknek is ingyen volt, valószínűleg pályázati pénzből lett. Aztán arra is gondoltam, hogy a többiek is lefutották ugyanezt a távot, edzettek ugyanannyit, mint én, ők is ugyanúgy megérdemlik. Laci viszont azt mondta, hogy ezt én kaptam, tegyem el szépen, jól fog még jönni. Úgyhogy ignoráltam a rossz érzésem, egy héttel később pedig betettem a bankba, hogy ebből menjünk Rióba Gazsinak szurkolni. A fiúk még meg akarták hívatni magukat kajálni, de akkor már elhittem, hogy egyszer remek élményekre fogom váltani a nyreményem, így megjegyeztem nekik, hogy örüljenek, amíg az apukájuk finanszírozza őket.

A futás után rendeztük sorainkat és a várva várt Mondsee tóra átöltözve búcsúztunk Imre báéktól, akiknek mindezt köszönhettük. Meglepően kevés időt töltöttem velük ebből a két hétből. Imre bá kedden azzal indokolta a kiruccanást, hogy az idősebbek dolga a fiataloknak élményeket biztosítani. Úgy látszik, nem áltatott tovább senkit azzal, hogy ez jól futható pálya. Sokáig próbált minket meggyőzni, hogy Gazsi 1:07-t futott, de végül minden kétséget kizáróan eldőlt, hogy „csak” 1:12-t ment. Nagyon érdekes és nagyon tudatos ember Imre bá, elképesztően örülök, hogy ő az edzőm!

Szóval Mondsee. A tó maga nem volt meleg, de 10-10 percre bele tudtam menni úszkálni. Másodjára a strandot néztük meg, ahova kaptunk belépőt. Tekintve, hogy gyereknek lenni még mindig a legmókásabb elfoglaltság, Lacival építettünk egy kacsának induló homokbékát. Aztán pedig felmásztunk a „jéghegyre”, amely egy felfújt, úszó, műanyag dolog volt és le lehetett róla ugrani. Felkapaszkodni nem volt egyszerű, karból kellett húznom magam, leugrani meg Dánia óta félek, azért határozottan YOLO volt az egész szitu.

Kiprüszköltem az orromba szaladt vizet és további karcsapásokkal távolodtam a helyszíntől. A fejem már csak azért se tettem be, úgy általában, mert olyan hideg volt a víz, hogy ha megpróbáltam, megakadt a lélegzetem. Lehetne jobb a hőháztartásom meg a vérkeringésem. Legutóbb megpróbáltam jógázni, aztán majdnem elájultam, pedig csak föl kellett állni. Jó, az oktató szerint ennek nincs köze a vérereimhez, hanem az energiacsatornáim gyengén fejlettek.

Viszonylag hamar lezavarták az eredményhirdetést, bár így is kissé unalmas volt, hogy nagyjából semmit se értettem belőle. Kenyai kollegáinkkal álltunk a dobogón és lehet, hogy megéreztem, mit neveznek feketebőr-szagnak. Régóta kíváncsi voltam. Má’meg az érdekel, hogy mitől van.

Összekaptuk magunkat, kissé bunkón idő előtt hagytuk el a díjátadót, fényképeztünk, Bence a változatosság kedvéért panaszkodott. Most épp éhes volt. Zsombor már elment Imre báékkal, Zádor két óra kettő percet ment, mint Gábor egy elcseszett féltáv (fél-ironman-táv) végén. Andrisért már aggódtunk, mikor az utolsó, remegő térdű bácsi is megérkezett, három órán belül. Végül meglett. Három óra húsz percével sajnos a záró biciklis után robogott be, így a 36 perces 10 km-ére kapott egy DNF-t. Hazafelé ezen is piszok sokat nevettünk. Szegény srác nagyon megszívta, a pocakja nem bírta, és amit Kende egy hányással elegánsan megoldott, attól Andris három órát szenvedett végig egy darab papír nélkül. Az önirónia túlnőtte a mellettünk ágaskodó hegycsúcsokat.

Első állomásunk Bad Ischl volt, ahol Sissy nyaralt, mi ettünk egy rémes gyrost, továbbá három gyalog, egy tiszt és egy vezér előnyből békejobbot mutattam Kendének, illetve megkóstoltuk a helyi specialitást (pirospont, aki kitalálja, mielőtt elolvassa)… az ischlert. A csoki töltelékes csokisat Gábornak elvitelre kértem, magamnak pedig a dióval díszített, karamellel bevont lekvárosat választottam. Hihetetlen kontraszt és jóleső felüdülés volt, a zsírcafatokkal és hagymával túlzsúfolt elégetett pite után.

Aztán vissza a buszba és továbbnyargaltunk Hallstatt felé. Mesés városka! Laci mindenképp meg akarta mutatni, aztán később kiderült, hogy anyumnak is kedvenc városa, teljes joggal. Komoly és büszke hegyek közé zárt tó partján épült kő- és faházak fogadtak minket. Meg két templom.

Először egy valószínűtlen zöld félszigetre sétáltunk, onnan beláttuk a várost, a környező hegyeket és a tavat. Ez utóbbiba Kende kibontott szőke fürtjeivel bele is sétál (kész Rambo a kölyök már), mi, többiek, csak lófráltunk fáradtan. Aztán a város felé vettük az irányt. Keskeny utcában mentünk, szorosan együtt. Nem mintha féltünk volna, csak okunk se volt elválni egymástól.

Erről a városkáról a képek többet tudnak mesélni. Városok nem nagyon szoktak meghatni, szép, szép, de általában semmi extra. Apricale ez alól kivétel, ahogy Hallstatt is. A főtérre érve beleszerettem a helybe. A fenti templomról körülálmélkodtam és a lelkembe véstem a látványt.

Onnantól már csak hazafelé mentünk. Kb öt órán át tartott az út és mi ezt egészen szépen végigbeszélgettük. Gábor mindig azt mondja, hogy szép helyen a lelket tápláljuk, és ha a testet sanyargatva jutunk el oda, akkor még többet adunk a léleknek. Remélem, ezzel az érzéssel fog két nap múlva Bergenben is túrázni. Ausztriában csak fáradt voltam a félmaraton után, de talán ez is elég volt, hogy a hely és a társaság olyan élményt adjon, amitől még két napig nem tudok visszatérni a hétköznapokba. Köszönöm! Elsősorban Imre bának, másodsorban a BEACnak, hogy ilyen remek helyen ilyen remek emberek lehetnek körülöttem!

képek (közös): https://picasaweb.google.com/111546065573115367511/Mondsee?feat=directlink#

Három nap boldog mosolygás. Felszabadult, ambíciózus öröm. Értékes vagyok. Én. Én, aki előtt olyan fényes jövő áll, amit csak el mer magának képzelni. Azt fogom csinálni, amit szeretek, világszínvonalon.

Vasárnap reggel negyed 5kor hárman keltünk fel a hatvani Tabán úton. Kifejezetten pöccre volt kalkulálva, a kapu már nyitva volt, mikor, a biztonsági ellenőrzés sorát kivárva -odaértem. elég későn csekkoltam be előző nap este, így az első sorok és a priority lane kényelmét élvezhettem -amíg el nem aludtam. Hideg esőben ácsorogtunk, miközben a ryanair boeing 373-asa nézett minket és készült az útra. Irány: Stanstad.

Mióta hazajöttem Stockholmból, találkozóról találkozóra mentem, két edzés között ettem vagy aludtam, legalább három városban és négy kerületben éjszakáztam, valamint a TO-s nénitől kaptam segítségnek nem nevezhető választ a tárgyfelvétellel kapcsolatos kérdésemre alig egy óra várakozás után. A neptunt sajnos nem ismeri, így kezelni sem tudja. Azért végül megoldódott. Csak remélni tudom, hogy végsősoron ugyanígy járt az a külföldi hallgató, aki révén nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a kompetensnek (témakörök: neptun-ismeret és -kezelés, kérvény-ügyintézés, szakdolgozat téma-jelentkezés, stb.) távolról sem nevezhető tanulmányi előadónk a tanulmányi osztályvezetővé kinevezése ellenére se tanult meg angolul annyira, hogy el tudta volna navigálni a lány egy másik kollegához (egy emelettel lejjebb lett volna).

Britt idő szerint reggel 8-kor leszállt a gépem és rövid séta után megérkeztem az Amgen Scholars European Symposium feliratot tartó lengyel taxisofőrhöz. Végigdumáltuk és nevettük a valamivel több, mint fél órás utat, mígnem megérkeztünk. Memorail Court, Clare Collage, Cambridge. Nemsokára 9-et ütött a szomszédos King's Collage harangja.

Nem volt túl sok kedvem utazni. Jó volt itthon és nem volt kedvem ahhoz, hogy megint nyúzzanak. Dávid nagyon finom teát hozott nekem Norwichból, Gábor pedig egyre jobban viselte, hogy tejjel iszom, minek menjek ezek után Angliába? Általánosságban egy kicsit kedvetlen és aluszékony voltam. Szerettem volna otthon élénkebb lenni, beszélgetni, játszani, de talán Gábor kórházlátogatása, talán a kényszerből -gyengeségből? -félbehagyott edzés miatt, semmihez sem volt kedvem. Tehát utazni se.

Felsétáltam néhány lépcsőfokon, a Memorial Court portájához. A portásbácsi nagyon kedvesen fogadott, és sajnálatát fejezte ki, hogy a szobámat csak délután háromtól tudom elfoglalni. Egyébként is azt terveztem, hogy körülnézek a városban, így annyira nem aggódtam emiatt, illetve kaptam egy kulcsot, ahova a cuccaimat tehettem le. Ahogy hátrafordultam, megláttam Samet, aki a szomszéd, csak lányokat tanító collage-ból sétált át ide. Ő sem tudta, hogy délelőtt nem foglalhatja el a szobáját. Végülis ketten indultunk neki a városnak, rögtönzött idegenvezetőmmel.

Valamivel tíz után váltunk el, addig megmutogatott néhány épületet, a túrista információt (még egy óra volt a nyitásig), végül a múzeumok utcáját, mert elmondtam neki, hogy otthon a lelkemre kötötték, hogy mindenképp nézzem meg a természettudományi múzeumot. Mondta, hogy neki úgy rémlik, renoválják. Az Arhceology and Antropology Múzeum (MAA) tűnt érdekesnek a közül a kettő közül, ami elsőre megtaláltam, de az csak délben nyitott, én pedig már elég éhes voltam, mert otthoni idő szerint dél körül jártunk és én még felszállás előtt reggeliztem.

A Sainsbury-ben Daily Meal akció volt. Egy szendvics, egy üdító és angol szokás szerint egy csomag chips volt együtt valamivel olcsóbb. Nagyon autentikusnak éreztem, főleg, mikor kivittem a zsákmányomat a szomszédos parkba, hogy a teniszezőket nézve fogyasszam el. El is olvasgattam a feliratokat: minden étel, ital hirdette, hogy természetes alapanyagokból, mesterséges tartósítás nélkül, nagyon egészséges kaját állít elő. Illetve azt is megtudtam, hogy összesen 783 kalóriát vittem be. Így hát nyugodtan aludtam el, hosszúnadrágban, pullóverben, a napon.

Arra ébredtem, hogy az arcomra tűz a nap. Feltápászkodtam és elsétáltam a MAA-ba, ami mégsem volt olyan érdekes, vagy inkább nekem nem volt türelmem hozzá. Továbbmentem a túristainformációhoz, ahol megerősítették, hogy nagyjából két évig nem elérhető a zoológia múzeum, de ajánlották, hogy menjek a botanikus kertbe. Ez utóbbi Samnek is nagyon tetszett, vele már Stockholmban megegyeztünk, hogy a növények egészen érdekesek. A britt botanikus kertek (a Kew Garden, az uppsalai és a st. andrews-i is ilyen volt, ami azt illeti,a Füvész kert is ilyennek készült), szóval egyetemistáknak biztosítanak remek lehetőséget a tanulásra. Cambridgeben, épp, a kert egy részében növénycsaládonként ültek az ágyásban a virágok, egy másik részében pedig gyógynövények (és zöldségek) foglaltak helyet.

A kert egyébként szépen megtervezett angol kert volt. Szerencsémre a hó első vasárnapján délután 3 előtt 10 perccel érkeztem, így 10 percem volt a körbevezetésig, ami havonta egyszer történik. Egy kedves, mókás amerikai botanikust kaptunk csoportvezetőnek. Megmutatta a kert egyes érdekességeit, barátaiként jellemezte az amerikai fajokat és igen sokat nevetett. Tőle tudtam meg, azt az elég kiábrándító tényt, hogy Nagy Brittanniában nincs őshonos növényzet. Minden erdőt kivágtak és hajót építettek belőle, majd vagy birka-, esetleg tehénlegelőt vagy kertet tettek a helyére. Az ország növényeinek 70%-a nemhogy nem őshonos, de a világ legkülönbözőbb részeiről van. Sok minden megél itt, nincs nagy hőingadozás, eső pedig van bőven, vagy üvegházban is élhet, ha a szárazságot szereti.

Libanoni cédrus a tipikus angol kert jellemzője, egy észak-amerikai mamutfenyő társaságában szokott állni. A kert egyik büszkesége a “meadow”, vagyis rét. Ez arról híres, hogy gaz nő benne. Na, jó, nagy diverzitású és sikerült úgy megcsinálniuk, hogy nincs benne fű. Másik érdekesség a mocsár volt. Mielőtt egyetemet építettek volna, a területen le kellett csapolni a mocsarat. Harmadik, a száraz gyep. Kipróbálták milyen, ha nem locsolnak. Szerintem félelmetes, hogy ennyi energiát fektetnek abba, hogy a mesterséges természetbe némi természetes természetet is bele tudjanak csempészni.

Persze, ha már Nagy Brittannia, ami ugye a hagyományairól híres: láttam Newton almafájának genetikai leszármazottját és Darwin mesterének kedvenc fáit.

A kert látogatását öt körül fejeztem be, ekkortájt végzett egy középiskolai osztálytársam is a gyakornoki állásában. Zolival négy évig voltunk osztálytársak, soha nem mondta volna magától, de valahogy mindig kiderült, hogy zseniális informatikus. Cambrdigebe is informatikát jött tanulni 12 után, azóta nem találkoztunk, nem is beszélgettünk. Azt hiszem mióta ismerem nem beszéltünk ennyit, mint ekkor. Úgy érzem, a külföldre szakadt ismerősök szívesen találkoznak magyarokkal, pláne régi ismerősökkel, még ha nem is voltak közvetlen barátok.

Véletlenül összefutottunk Pabloval, akinek szintén láttam a szemében, ha nem tévedek, a felcsillanó örömöt, ami minden találkozásom alkalmával éreztette velem, hogy jó emberek között vagyok. Pablo mondta, hogy van vacsi a koleszban, így negyed nyolcra vissza is értem a Memorial Courtre. Itt Jonas és a cambrdige-i program vezetője fogadott. Jonasnak is nagyon megörültem. Bár nem sokat foglalkozott velünk a program során, az első héten kiderült, hogy mennyire jófej és ez az utolsó hétre se változott. Az is jó volt, hogy ő a stockholmiakhoz tartozott, egy remek nyár hírnöke volt, a gyönyörű, őszies Ángliában. Már otthonosabban éreztem magam.

Akkor még inkább, mikor megérkeztem az ebédlőbe és az összes fej mosolyogva felém fordult! Ott volt BT, a kedvenc zambiaim, aki nem tud úszni; Tobias, az első, akivel találkoztam a kollégiumban; Caroline, aki előző nap még Kanadában volt; Kaloyan, akivel az első barátkozós alkalommal leültem beszélgetni, és persze még sokan mások, majdnem az összes spanyol és ahogy kell lennie, egy másik asztalnál a “kemény mag”, Magdával, akivel együtt dolgoztam; Ljubicával, akinek ezúttal ki volt egyenesítve a hosszú, festett vörös haja; Álvaro, aki a pólókat tervezte és Godwin, akit csak reméltük Inarival, hogy nem kési le az augusztus 16 hajnalán induló a repülőjét hazafelé.

A vacsorámat még elég gyorsan, szó nélkül ettem meg, mert éhes voltam az egész napos lófrálás után, de aztán átültem az asztal másik végébe és hosszan, nagyokat nevettem BT-vel, Hassallal és Caroline-nal. A csomagom még mindig a portán hevert, és ez így is maradt egy darabig, mivel megérkezett Inari, aztán felmentünk Tobias szobájába, megnézni a kilátást, meg a kilátást a saját wc-jéből. Aztán már tényleg felvettem a csomagjaimat és megkaptam a szobakulcsomat, de a saját szobám helyett végül Inarinál kötöttünk ki. Itt el is kezdtem kiosztani a pólókat, amiből emberáramlás és hatalmas beszélgetés kerekedett. Folyamatos nevetgélés, új emberek jöttek, üdvözöltük egymást, váltottunk néhány szót, kaptam eurót, fontot, egyszer majdnem dollárt is a pólóért, váltottuk a pénzt ide-oda, közben folyt a szöveg mindenkiből.

Mikor már mindenki elfáradt, végre lementem a saját szobámba és gyors fürdés után elaludtam, hogy másnap frissen ébredjek és lefuthassam a reggeli 20 percemet. Meglepően friss voltam, ami köszönhető annak is, hogy otthoni idő szerint 8-kor kellett kelnem, hogy helyi idő szerint negyed 9-re megfürödve mehessek reggelizni. Odakinn látszott a lehellet. Hosszúnadrágban és pulóverben futottam, a kesztyű hiányán sajnálkozva. Gyönyörű a város, pláne ilyen korai órában. A nap a collage-ok felől sütött át az erdősávon, megvilágítva a párás legelőt. Átszaladtam a Clare Collage-dzsal szomszédos hídon, előttem a középkori hangulatot árasztó ébredező város, majd átszaladtam a King's Collage-on, abban a biztos tudatban, hogy senkit sem fogok ezzel zavarni, végül el az éppen kiérkező tehenek mellett, fel a másik hídra és egy jobbkanyarral befordultam a hazafelé vezető útra.

Boldogan szívtam be a reggel illatát, eltettem magamba a napsütötte hajnali cambridge képét és gyors fürdés után csatlakoztam a többiekhez reggelizni. Igazi angol reggeli volt (bab, tükörtojás, szalonna, sült kolbász), kontinentális elemekkel, mint a müzli és a croissant. Természetesen teát ittam, tejjel, illetve narancslevet. A kolbászhoz nem volt kedvem, a sült paradicsom és tükörtojás viszont jó ötletnek tűnt. Eléggé finom is volt!

Reggeli után rögtön mentünk a konferencia helyszínére, ahol a regisztráció során megkaptuk a névjegykártyánkat is a konferenciatáska mellé. Ekkor kezdtem érezni, hogy egészen komolyan vesznek minket. A köszöntő előadás és utána még néhány sokat nem mondott, de arra felkaptam a fejem, mikor kijelentettk, hogy az Amgen követni fogja a sorsomat és a jövőben is kíván támogatni, például úgy, hogy állja a konferencia-költségeimet, amennyiben megkérem erre. Cserébe csak egy beszámolót kér. Illetve az alumni program keretén belül elég komoly ismerettségekre tehetek még szert.

Nagyon sok előadásunk volt ezalatt a két nap alatt, így ezek részletes ismertetésétől is eltekintek. Volt az Amgentől fejlesztő, aki sikertörténeteket mesélt, ami alapján később arra jutottunk, hogy akármennyire is gonosz és profitorientált a gyógyszercég, mint olyan, “mellékhatásként” csak meggyógyít igen komoly betegségekben szenvedő embereket -fiatalokat és időseket. Az eslő nap végére eldöntöttem, hogy gyógyszercégnél fogok dolgozni, mert az egy szép életcél, hogy embereken segíthetek. Megnyugtatok mindenkit, ennek akkora jelentőséget nem kell tulajdonítani, mert Stockholm után is eldöntöttem, hogy oda megyek phd-zni, majd Cambridge-ben eldöntöttem, hogy oda megyek phd-zni. Most ott tartok, hogy Németország jó helynek tűnik mesterképzésre.

Az előadások nagyrészét kutatók tartották, általában valamilyen sikertörténetet meséltek, akár gyógyászatban, akár növénytermesztésben. Eléggé komolyan fellelkesültem. Volt előadás régi Amgen Scholars-osoktól, akik elmesélték, hogy mit kaptak a programtól és mit kezdtek vele. Volt előadás arról, hogy Cambridge-ben milyen jó tanulni és kutatni, és mit kell tenni, hogy bekerüljünk. Megdöbbentett a felismerés, hogy a között a 80 ember között vagyok, akinek a CV-jében szerepel a 2014-es Amgen Scholars Program, és akik maximálisan kompetensek vagyunk arra, hogy a világ vezető egyeteimre kerüljünk be.

Voltak beszélgetések is. Kerekasztal beszélgetések az általunk választott két témában (tudományos komunikáció és akadémia volt az enyém, BT-e az akadémia és az ipar, amivel csak azt érte el, hogy még jobban összezavarodott, hogy melyikre is akar menni). Valamint két órát kaptunk arra, hogy 7 fős csoportban megbeszéljük, egy prof koordinálása mellett, hogy mit kutattunk a nyár során. Ez talán az egyik legérdekesebb és legtanulságosabb program volt, és az biztos, hogy nagyon élveztem.

Poszterszekciók is voltak, mindháromszor ugyanott, hol kávészünetben (ahol természetesen tea is volt, meg keksz, bár nem volt igazi “fíka”, mert azon szendvicset és sütit kaptunk és persze ahhoz Svédország kell), hol ebédszünetben. Ez utóbbi során remek kis adagokat adtak finomabbnál finomabb ételekkel, mint a lazac, currys rizs, muszaka vagy pörkölt. Desszert is volt, második nap sikerült mindenkit levenni a lábáról a gyümölccsel fedett creme brulée-vel.

Csoportfényképezés, kiscsoportos beszélgetések, például mikor néhányan megkérdeztük Jonast és Benedictet, a stockholmi program koordinátorait, hogy mi alapján vettek fel minket. Ennek az előzménye az volt, hogy Benedict röviden találgatott, hogy melyikünk a futó, mire hozzám vezették. Aztán kiderült, hogy a pályázatomra emiatt különösen emlékszik, de emlékszik még arra is, aki balettozott korábban vagy zenélt. Azt mondták, szívesen válogattak ki olyanokat, akiknek van még valami hobbijuk. Fontos volt még az elhivatottság, az ambíció és a tág látókör. A jegyek volt az utolsó, amit megnéztek. Az ajánlás is sokat vetett a latba. De csípőből vágták vissza azokat, akik ebben karrierlehetőséget láttak. Azt mondták, abból sose lesz jó kutató, akinek nincs türelme az “átmeneti semmiért” dolgozni.

Hétfő délután elvittek minket csónakázni az egyetlen folyójukra (Cam). Talán inkább gondolázásra hasonlított, ahogy egyetlen ember áll a csónak farában (amibe 2x2x3 ember fér be) és tol előre minket egy hosszú bottal, ami leér a víz aljára. Sodrás nincs, áradás néha van, talán százévente egyszer, szóval egy sekély, állóvízről beszélünk, ami mellett tehenek legelnek -és egyéb élettevékenységeiket végzik. Annyira talán nem meglepő ezek után, hogy -azon túl, hogy gyönyörű kilátás nyílik a vízről a legelőkre, tiltott füvekre és épületekre -ha valaki beleesik, abból több, mint gyanús, hogy néhány hét “gyengélkedő” lesz valamellyik HarryPotter-kastélyban. Volt rá precedens.

A csónakázás után egy olasz éttrembe mentünk. Pezsgő kivételével bármit rendelhettünk, szabadon választva az ét- és itallapról. Elég finom volt, nekem sajtos-gombás előétel, avocádós-csirkehúsos-saláta főétel és citromtorta desszert volt a menü. Áfonyalével. Közben persze hatalmas hangulat, pláne, hogy későn érkezőként (a sor vége felé jöttünk) a müncheni spanyolok között kaptam helyet. A mi spanyoljaink se halkak, de ők kifejezetten harsányak voltak. Két fiú (az egyik egészen biztosan ázsiai felmenőkkel) és két lány osztotta egymást -a kedvemért angolul. Kiderült, hogy kettejük katalán, egy lány pedig délvidéki, így a többesszámot szinte elhallgatja, amin mindenki nagyon jól mulatott. A nap zárásaként, amíg a többiek a szomszédos kocsmában folytatták, én lefutottam az esti penzumom, újabb 20 percet, tele pocakkal, a társaságtól mámoros boldogan.

Akármilyen jó volt, a hétfőt is messze felülmúlta a másnap este. Legalábbis, ami a “fancy”-séget illeti. Fényképezkedés után átöltöztünk a vacsorához. A Clare Collage Cam-parti udvarán állófogadás, pezsgőzés (opcionális narancslé) kezdődött. fényképezkedés, szelfizés, mindenki nagyon szép, nagyon csinos, nagyon úri. Aztán asztalhoz fáradtunk, ahol ültetési rend fogadott.Ezen kicsit elszomorodtunk először, mégiscsak az utolsó vacsoránk együtt. Koko vacsorára menet kérdezte, hogy nem vagyok-e szomorú, hogy vége, most látjuk egymást utoljára, egy nagyszerű nyár ősz zárásaként. Elcsodálkoztam magamon, hogy ilyesmi eszembe se jutott, elgondolkoztam és a másfél napja tartó mosolyommal feleltem, hogy nem, csak örülök, hogy együtt vagyunk.

Egy cambridge-i londoni és egy müncheni olasz közé ültem le, előttem a stockholmi londoni-japán lány foglalt helyet. Először nem volt kedvem beszélgetni, de az előételnél vettem egy nagy levegőt és úgy döntöttem, hogy mégiscsak hamarabb eltelik és kellemesebben zajlik a vacsora, ha van partnerem. A cambridge-i londoni sráccal néhány mondat után elakadt a társalgás, illetve inkább Yuriával folytatta, hiszen ugyanott tanulnak. Így hát a mellettem ülő müncheni olasz professzor nénihez fordultam, akinek remek akcentusa volt és nagyon szívesen nevetett egy idő és néhány por bor után. A Collage saját borát hozták, én a fehéret kóstoltam, elég finomnak is találtam.

Az étlap, szabadfordításban: előételnek nyúl és fűszeres libamáj, répa csíkokkal és tárkonyos salátával (igen, elfért a hatalmas tányér közepén). Főételnek norfolki marha szelet (hatalmas szelet volt) és pofa-krokett, egyengetett burgonya (be volt vágva csíkokban, így mindenhol átpirult), gumós zeller és szarvasgomba-püré, pirított spenót és vörös bor lé. Végül desszertnek sózott karamell torta a tetején pralinés macaroonnal, cukormázas narancs és narancsos szorbet (aminek a közepe mesésen édes és ropogós volt).

A vacsora vége felé kiosztották a poszter-díjakat. Mindegyik egyetemről két-két díjazott volt. Sajnos nem mondták meg, hogy mit értékeltek, de azért mindenki egy emberként tapsolt. Egyre inkább eluralkodott rajtunk az érzés, hogy ez egészen olyan, mintha a HarryPotter 4. kötetébe csöppentünk volna.

Vacsora után lebattyogtunk az alagsorba, ahol elég érdekes látványt nyújtott a középkori kastély borpincéjében színesen villódzó diszkó és előtte a bárpult, ahol “az első kört mindenkinek állja az Amgen”. Ha jól tudom, hajnali kettőkor valaki megkérdezte, hogy mennyi van még hátra a keretből, s az a válasz jött, hogy “még van”. Így elég sokan elmondhatják már magukról, hogy matt részegek lettek az Amgen pénzén. Meg kellett állapítanom, hogy nincs annál taszítóbb, mikor gyönyörű, drága ruhákban, gyönyörű, drága, büszke kastély gyönyörűen ápolt füvén büszke és sznob fiatalok részegen fetrengenek. Semmiben sem különbözött a látvány egy lassan 8 évvel ezelőtti hatvani underground punk bulitól, ahova nővéremet kísértem el.

Hogy pontos legyek, a vedelés és táncolás részén nem vettem részt, csak a végeredményt és az előzményeket láttam, mivel van egy olyan fixa ideám, hogy én az utolsó estémen inkább beszélgetek, a többieknek pedig hasonló gondolatokkal vegyült a város felé táplált kíváncsisága. Talán 6-an felkerekedtünk, s Hassal vezetésével sétálgattunk a városban, Collage-okban, könyvtárakban. Nagyon hangulatos volt!

Miután visszaértünk, s túl józannak éreztem magam ahhoz, hogy élvezni tudjam a kevésbé józan -hogy úgy mondjam, a városnézők és a táncolók keveredéséből keletkező felhígult társaságot, ahol a hangadók véralkoholszintje sokszorosa volt az enyémnek -inkább úgy döntöttem, hogy befejezem az estét. Szerencsémre, bár valahol sejtettem, Inari is aludni indult, mert másnap hajnalban ment a gépe. Mint Stockholmban. Akkor is így volt, hamarabb otthagytuk a partyt, és ketten sétáltunk haza, beszélgetve. Később kiderült, hogy motorhiba miatt a járatát törölték, és csak 6 óra múlva szállt fel.

Szeretem ezt a lányt. Érdekes kérdései vannak, az életről elég jól lehet vele beszélgetni és örökké jókedvű, jó humorú. Talán ugyanezért szeretem BT-t is. BT egyik ebédszünetben elbeszélte, hogy hogyan látja a honfitársait, Zambiában és úgy általában az afrikai embereket. Szerinte lusták, és hiába van alattuk, mellettük, körülöttük egy vagyont érő ásványkincs és természeti érték, nekik nem kell és hiába van szegénység, nem akarnak dolgozni, hogy kikerüljenek belőle. Pedig csak ki kellene nyújtani a kezüket. Amikor pedig jön a fehérember, hiszen rengeteg ásványkincs hever kihasználatlanul, akkor felsírnak, hogy őket elfoglalták -ami igaznak is tűnik. Ha pedig megtanítják őket valamire, például iskolát építenek nekik, majd magukra hagyják őket a fehérek, hogy maguknak tartsák fenn, egészen biztosan teljesen le fog amortizálódni, mert senkit sem érdekel. Más kultúra, messze nem kompatibilis az európai szemlélettel, pláne nem az amerikaival, amilyen szemmel BT is néz. Dilemma, de nem egyedi.

Szóval másfél óra beszélgetés után, három órával Inari taxija előtt, boldogsággal a lelkemben, elváltunk és megegyeztünk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Azt mondta, rémes érzés, hogy mennyi jó barátja lehetne a világ különböző pontjain, volt is, Japánban is, Indiában is, de aztán senkivel sem tudta megtartani a barátságot, érdeklődés hiányában, ami minden alkalommal egy újabb lélekhalál volt számára. Szombaton neki énekversenye, vasárnap nekem félmaratonom volt, ami a legkevésbé sem tudott érdekelni akkor. Aznap reggel a tehenek elüldöztek edzésről, nekem pedig nem volt lelkierőm másik helyet találni, a lábam hazahúzott.

Szerdán közös, utolsó reggeli -azokkal, akiknek sikerült felkelni. Eziz sajnos már elment addigra, ami szomorú, mert nem sikerült elköszönnöm tőle és az emléklapomat sem írta alá. Bár ez utóbbi nagyon rá vall.

Újabb városnézés, én rájöttem, hogy korábban megyek, mint gondoltam, de azért még sikerült összefutni Dénessel, az ex-eltés bioinformatikussal, aki most Európa vezető adatbázis-készítő szervének dolgozik. Megmutatta azt a helyet, ahol Dáviddal és Tomival söröztek(ti. a genetika tanszéken lakó bioinfos lab eredeti (két évvel ezelőtti) hat tagja közül négyen már az Egyesült Királyságban dolgoznak), illetve ahol épp Watson és Crick összerakta a DNS szerkezetés, a szokásos törzshelyükön, a szokásos sörül közben. Azt is megbeszéltük, hogy, aki tehetséges, az megy, oda, ahova akar és ahova sikerül neki, mert az esély arra, hogy valami nagyot, valami jót alkosson.

Végül a lányok, akikkel a délelőttöt töltöttem, eljöttek búcsúzni, majd integetni, mikor beszálltunk ugyanabba a taxiba, ugyanamellé a lenygel sofőr mellé, aki vasárnap hozott. Ezúttal velem nem sokat beszélt, sokkal inkább Elával, akinek mióta ismerem, ő volt az egyetlen, aki helyesen ejtette ki a nevét. Nem akartam zavarni őket azzal, hogy angolul közbeszólok, mert úgy sejtettem, nagyon élvezi a sofőrünk, hogy az anyanyelvén cseveghet.

Elég sokat kellett várni a reptéren, nekem ment el utoljára a gépem. Mielőtt beszálltunk, összefutottam egy Eötvös collegistával, akivel egy folyosón laktunk és épp egy 12 napos japán programról jött haza, amit a Toshiba támogatott. Ő is félig még angolul gondolkozott, és egymást nagyon megértve kritizáltuk a magyar oktatási rendszert. Nem hagytunk helyet kérdésnek, személyünkben újabb két tagot fog veszíteni a magyar társadalom, egy-két év múlva.

Tehát hazajöttem. Nem volt egy hosszú túra, de önbizalmat igen sokat nyertem, olyan értelemben, hogy már elhiszem, hogy értékes ember vagyok, akit tárt karokkal fog fogadni legalább egy külföldi egyetem -ha átmegyek a felvételi procedúrán. Illetve jó barátokkal, ismerősökkel, élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam. Összességében remek lezárása volt ez a nyaramnak. Este már Rákoskerten futottam le a szerdai 20 percemet és még csak meg se lepődtem, hogy megint teleportáltam egy másik országba és hogy másnap reggel 8-kor kezdődik az egyetem -illetve én akkor kezdem.

Az egyetemi óráim is érdekesnek bizonyulnak, a biológiát még mindig szeretem, szívesen végzem az ELTE képzését, főleg így, hogy naponta egy-két órám van, a többi időm pedig szabadon felhasználható, edzésre, kutatásra, tanulásra. Nem hiszem el, hogy van értelme annak a nagy rohanásnak, ami egy éve ilyenkor volt, hogy képtelen voltam felkészülni rendesen mindegyik gyakomra, mert annyira sok órám volt, hogy nem maradt időm rá.

Néhány szó a vasárnapi versenyről. Míg Stockholmban voltam, szívesen futottam, de sokat segített mindig a gondolat, hogy országos bajnok leszek, még inkább, hogy futok egy jó időt félmaratonon. Nem volt más versenyem június közepe óta, nagyon specifikusan, nagyon sok órán és kilóméteren keresztül edzettem erre a versenyre, a félmaratoni országos bajnokságra. Figyeltem a lábaimra, a súlyomra, a szellememre. És ennyi. Izgultam, aztán az is elmúlt. És ennyi. A versenynek vége. Soha nem volt még ilyen jó az utolsó 5-6 km. Az első 10 ismét pontosan 38 perc lett, a második tíz lassabb, de nem lassultam le végzetesen. A második helyezett mögöttem 5 perccel ért be.

A verseny alatt voltak jobb és rosszabb pillanatok, végig nagyon nyugodtnak és tudatosnak mondanám magam. Varró Katával ha el tudok futni, akkor 1:20 körül vagyok, de éreztem, hogy a tempója túl gyors és nem bírnám végig, annál azért fontosabb volt a bajnoki cím. Végül ő se futott 1:22 alatt. Nekem 1:23:07. Új egyéni csúcs, több, mint fél percet javítottam tavasz óta, több, mint 3 percet tavaly óta. Többet akartam. Tudom, hogy több van bennem. De mindenki rosszabbat futott, mint akart és gondolt. Talán a pálya volt hosszabb, egyes gps-es órák 200-250 m különbséget is jeleztek, ahogy a google maps is 21,38 km-t írt, mikor lemértem. Ez talán egy percet jelent, de nem hivatalos. Meg akarom javítani, 1:20 körül akarok futni, mert úgy érzem, az már komoly idő. A tágabb látókörrel együtt jár az is, hogy egy olyan időt akarok futni, ami nemzetközileg is elismert. Azt hiszem, türelem kérdése. 15 km-ig már megvan. Egy éve 10km-ig volt meg. Horváth Ákos példázata szerint csak egyszer kell végig bírni és abból egy nagy eredmény lesz.

Maassluis holland kisváros a Maas folyó partján, az óceánhoz igen közel, Rotterdamtól kissé nyugatra. A holland mélyföldre jellemző mennyiségű (rengeteg –a szerk.) folyóval, tóval, csatornával rendelkezik, illetve egy nagyon csinos kis történelmi belvárossal. Ez utóbbiban található egy malom, egy sziget templommal és két-három utca csatornácskákkal a közepén. Jelenleg mindezen helyeken plakátok hirdetik, hogy a város idén 400 éves.

2014. május 25-én gyönyörű idő volt. Két BEAC-os futó állt Maassluis központjának közelében, várva hogy elinduljon a maraton és a félmaraton. Nagy reményekkel jöttek: egyéni csúcs, helyezés, esetleg győzelem. Előző este, a tésztapartin megismerhették az ellenfeleiket, a város jelenlegi és múltbeli kiemelkedő futóit: ritkán van része az embernek 2:30 és azon belüli futókkal akárcsak együtt is lenni egy teremben, nemhogy beszélgetni velük! A Westland maraton egykori futója 78 évesen állt közöttük a félmaratonra várva.

A vasfüggöny leomlásakor Európa előtt komoly feladat állt. A kapitalista nyugatnak és a nemrég még szocialista keletnek kulturális és társadalmi különbségei ellenére újra közeledniük kellett egymáshoz: újrateremteni az egységes Európát. A sokféle kezdeményezés egyike a testvérvárosi kapcsolatok kiépítése volt, vagyis két város kulturális, oktatási és sportkapcsolatainak létrehozása és ápolása. Hatvan városának igen sok kapcsolata épült így Nyugat-Európában, dél, illetve kelet felé egyaránt: Kézdivásárhely, Tavarnelle, Kokkola, Jarocin és Maasluis lettek testvérvárosai.

Az első Westland maratont 1969-ben rendezték meg, az utolsót 1997-ben. A Rotterdam maraton mögé belépő ABN Amro bank támogatása olyan hatalmas előnyt jelentett, amit a Westland maraton nem tudott kompenzálni, s két maratonra nem volt elegendő kereslet: a Westland maraton megszűnt. A rotterdami városi pályával szemben, a westlandi kisvárosok között kanyargott laposan, nedves réteken át és melegházak között, lehetővé téve Marti ten Kate 2:13-as csúcsát. A rendező kisvárosok: Maassland, De Lier, Maassdijk és Maassluis voltak.

A versenyt megelőző napon Rotterdam kikötőjében mosták a Mongolia fedélzetét. Mellette konténerek tömkelege, benne üres tartályok várták, hogy megtöltsék őket és elinduljanak – talán Skandinávia felé. A New York Hotel étterme még emlékszik arra az időre, mikor mellőle indultak a kalandvágyó európaiakkal teli holland óceánjárók az Újvilág felé, mellette aznap is felhangzott az induló hajón a tradicionális búcsúdal: búcsú Hollandiától a nagy út előtt. Az Erasmus híd fehér pillére méltóságteljesen állt, akár egy formás hattyúnyak, ahogy Rotterdam városának hírességéhez illik. Ugyanezen a napon a Maas folyón a Deltaprogram keretén belül létesült árvízvédelmi gátra kíváncsi csoport besétálhatott a forgó „gát” egyetlen fix pontjához. Ugyancsak ekkor, a Csatorna hollandiai partján, a folyót a beachtől elválasztó móló egyik felén hatalmas teherhajók indultak útnak, míg a másik oldalon egy, az apály során partra került medúza haldoklott.

Maassluis városa közel egy éve elhatározta, hogy a város 400 éves évfordulója alkalmából újra, még egyszer megrendezi a maratont és a félmaratont. Az AV Waterweg sportegyesület és a résztvevő városok önkéntesei május 25-én délután 5-kor, egy év munkája és a sikeres verseny után fáradtan, de boldogan hazatértek. A WOS helyi érdekeltségű televízió, a hetek óta folyamatosan vetített régi maraton-részletek és résztvevők interjúi után leadta a 400 éves város maratonjáról készült felvételeket is. A környékbeli lakók pedig behordták a székeiket, a naptól barnítottan és a sok kiabálástól rekedten megbeszélték a látottakat.

Közel két hónapja Hatvan városának testvérkapcsolatokkal foglalkozó irodája hívást intézett egy mobilszámra. Futót és kontaktembert kerestek a Maassluisban rendezendő félmaraton és maraton versenyre. A verseny időpontja és a szervezési nehézségek miatt végülis ketten maradtak: Ferenc Kata és Geréb Gábor, hogy képviseljék Hatvant Hollandiában, a félmaraton keretén belül. Május 23-án a repülőjük megérkezett Eindhovenbe, ahol az AV Waterweg sportegyesületének vezető tagja, Nell várt rájuk.

A holland hosszú távú versenyekről, akár biciklizés, akár futás, az ember fejében általában él egy pozitív kép: kellemes hőmérséklet, tökéletesen vízszintes pálya, szurkoló emberek. A 10 km-es Országos Bajnokság után Csere Gazsival készült interjúban Gazsi azt mondta „egy évben általában csak egyszer és maximum egyszer adatik meg az embernek a tökéletes körülmények adta tökéletes verseny”: jó állapot, jó hőmérséklet, jó versenytársak és ebből következően egy folyamatos, jó futás. Ez a verseny tökéletes volt. Életem legjobb tíz kilométere: egy utazás, utazás a holland mélyföldön: Westlandban, utazás egy jó, 3:45-ös tempóban, holland kísérőkkel – többek közt a leendő maratoni második és harmadik helyezettel.

Gyönyörű mezőkön, virágokkal teli üvegházak között és kedves kis városokon keresztül vezetett az út. Öt kilométerenként volt frissítő (víz és izoital) és kilométer-jelző tábla órával: 18:40, 38:07, 57:55 (PB), 1:23:40, ez utóbbi 3 perces egyéni csúcs. Az első 13 km utazás volt, de valahogy még mindig nagyjából 15 km-ig tart a jó futás érzése és tempója: valószínűleg több kilométer kell a lábamba. A női maratoni mezőny tagjai között 3 órán belüli futók voltak, de a félmaratonon ezzel az idővel első nőként, életemben először szakítottam át a célszalagot. Gábor számára ez egy állomás volt az ironman felé, az egy hónappal ezelőtti 1,5 perces egyéni csúcsa után (1:26), kissé fáradtan, 1:30 körüli idővel ért be a célba.

Hétfő reggel van, a diákok sorban leparkolják a biciklijeiket az iskola mellett. A Rotterdam-Eindhoven vasútvonal gyönyörű, nedves zöld rétek, kanálisok és a folyamatosan fejlődő országokra jellemző infrastrukturális építkezések hada mellett, hatalmas csatornákon át halad. A réteken birkák és tehenek legelnek, a csatornákon uszályok és teherhajók tömegei úsznak. Az utakkal ellentétben a vasút rendszerint a kanálisok vízszintje fölött halad. Hatalmas ege van Hollandiának. Az elmúlt napok eseményeitől, főleg a versenytől fáradtan, a remek beszélgetésektől felüdülve száguldunk Eindhoven felé. A jegyet a Maassluis - Hatvan Testvérváros Alapítvány állta.