Szerda volt. Én beszélgetni mentem a Vörös Oroszlánba, Gábor otthon maradt. Aznap este egyedül aludtam.
Nem mentem be a szigorlatra. Helyette egy igen kellemes napot töltöttem, főleg beszélgetéssel és egy rövid futással. Este elég későn feküdtem le, a csincsillák sokáig randalírozhattak a szobában.
Másnap elég későn keltem, és motivációm se volt nagyon futni, így egy rövid kocogással elintéztem az aznapi edzést. Még csak jól sem esett. Gyorsan megfürödtem, összekaptam némi kaját, valahogy begyömöszöltem a táskámba, magamra kaptam a kabátom, kinyomtattuk a beszállókártyát, a csiniknek púposra töltöttem a tálát, odaadtam az összes maradék szénát nekik és elindultunk a reptérre. Rövid út volt. Kiugrottam a kocsiból, beszaladtam a 2B terminálra, gond nélkül átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, csak a termoszt ellenőrizték le, hogy tényleg üres-e. Gyors léptekkel a kivetítőhöz siettem, -miközben már csak megszokásból, néhány pillantást vetettem a mellettem elterülő duty free shoppok hatalmas, színes kínálatára -, ahol aztán felfedeztem, hogy a járatom bő fél órás késéssel fog indulni.
Osloban szakadt a hó. Ahogy ereszkedtünk, nagyon sokára pillantottam csak meg a földet, előtte hosszan merültem el a száguldó-csillogó jégkristályok világába, amit a repülő fényei világítottak meg. Azontúl körülvett minket a sötétség.
Mikor elindultunk, nagyon tiszta volt az ég, hosszan elnyúlva magunk alatt láttam Magyarország, Szlovákia és Lengyelország hegyeit, síkságait. Ahogy haladtunk északra, egyre több volt a hó, egyre magasabbak voltak a hegyek, hogy aztán újra ellaposodjanak, mielőtt a felhők fölé érünk, és engem elnyom az álom.
Osloba késve értünk, és a belföldi transzferhez újra át kellett jutni a biztonsági ellenőrzésen, így ismét szaladnom kellett mielőtt megnyugtatott az óriáskivetítő: ez a gépem is késni fog.
A reptéren töltött két óra alatt a telefonom található egyetlen, hosszabb terjedelmű, nem (saját) tananyag szöveget olvasgattam: egy szakdolgozat volt a sportolók táplálkozási szokásairól. Majd konnektort kerestem, illetve kiderítettem, hogy egy joghurtért 60 NOK-ot kérnek, ami átszámolva nagyjából 2000 HUF. Végül találkoztam két norvég lánnyal, akik a haditengerészetnél voltak ápolónői gyakorlaton és kicsit elbeszélgettük az időt. Az egyik szintén az én gépemmel ment, így róla azt is kiderítettem, hogy Ausztráliában lakik a barátnője. Talán valamivel idősebbek lehettek nálam, talán gyámoltalannak tűnhettem, ahogy hatalmas szemeket meresztettem a szabadság és egyenlőség északon megszokott magas fokú megnyilvánulásaira, amik nekik természetesek voltak.
A több mint két és fél órás késés okát valahogy így határozta meg a kapitány: „caused by a little bit of snowin’ here” /”az itteni kis hóesés miatt”/. Ez utóbbi érzékeltetésére talán azt tudnám mondani, hogy míg a reptéren ücsörögtem, alattam púposra rakott teherautók szállították a havat az egyetlen takarított kifutópályáról és már az előző gépem is vékony hórétegre szállt le. Soha annyi hókotrót egy helyen se láttam, mint akkor, illetve ugyanott visszafelé.
Azt hiszem szeretek utazni. Repülni is szeretek. A skandináv hangzású nyelvtől, amit a norvegian légitársaság dolgozói beszéltek és a gránittömböktől, amik a köztük robbantott utat szegélyezték, egészen boldog lettem. Egy remek nyarat töltöttem idefenn, északon és most, bár a vizsgáimmal még nem vagyok kész, egy igen kellemes hétvége elé nézek egy igen kellemes országban, amit igazából még nem ismerek, egy olyan városban, ahol soha sem jártam. Nagy merengéseim közepette, alig vettem észre, mikor le kellett szállnom a reptéri buszról. Szerencsére megláttam Gábort, ahogy siet elém a megállóba.
Esőre állt az idő, fújt a szél, de nem volt hideg. Gábor mögött egy dolgos nap állt, én végig utaztam ugyanazt és már bőven sötét volt, de teljes természetességgel vágtunk át az ismeretlen utcákon a szállodáig, amit a kinti üzletfelek foglaltak neki és boldogan, egymás szavába vágva meséltük aznapi élményeinket. Neki több volt.
Reggel lazaccal indult a napom. Kinn még fél 10 körül is égtek a lámpák, végül esőkabát-farmer párosítással vágtam neki az ismeretlen városnak, hogy elüssem az időt, míg Gábor befejezi az aznapi munkáját. Esett mikor kiléptem a kapun, a föld vizes volt, a pocsolyákban megjelentek a házak tükörképei. Az öböl túlpartján álltak a színes házak, amit minden bergeni képeslapon láthat az ember. Aztán kicsit elállt, de csak mintha lélegzetet venne egy újabb adag esőhöz.
11 körül már az öböl másik felén voltam, az ég nem lett sokkal világosabb, de már elég volt ahhoz, hogy lekapcsolják a közvilágítást. A farmerom csurom vizes volt a legutolsó, már fél órája tartó, nagy cseppekben hulló erősebb zivatartól. Ekkor hívott Gábor, hogy végzett. Mire találkoztunk, már kiderítettem, hogy a színes házak között kedves kis fa sikátorok húzódnak, hogy az erődítményt valamiért a helyiek kastélynak nevezik, illetve hogy tengeri csillagok élnek a kikötő kristálytiszta és feltehetően rémesen hideg vizének alján.
Összeszedtük a csomagjainkat, a farmeromat átcseréltem túranadrágra, s elindultunk felfelé. Igazából elég nehéz lett volna Bergenben bármerre más irányba indulni, mint felfelé. A helyiek szerint hét heggyel vannak körülvéve, amit igazából nekem se megcáfolni se alátámasztani nem sikerült. A város hosszan, szélesen terült el az alacsony hegyekkel, dombokkal szegélyezett fjord mentén. Mi ezek közül az egyik, hóval fedett csúcsot, a Fløyent vettük célba. Ide felvitt volna minket egy sikló is, a Fløibanen, de az olyan egyszerű lett volna (és főleg drága), hogy inkább a kalandosabb utat választottuk és a külvároson áthaladva egy kis ösvényen tartottunk felfelé. Lassan a fenyőerdő nedves talaján megjelentek az első hófoltok.
Alapvetően egy patak mellett vezetett az utunk. Ami azt illeti, a patak egy robogó vízesésnek is beillett időnként és az út se volt annyira egyértelmű. Hol egyszerűen eltűnt a semmiben, hol rádőlt egy fenyő, vagy sziklás lépcsővé változott, ami mellett köteleket feszítettek ki, hogy véletlenül se essünk bele a mellettünk zúgó vízbe. Utóbbi környékén én inkább a sziklák melletti vizes-saras erdei talajt választottam, mert az messzebb volt a veszélyes meredélytől és nem kellett fél méteres magasságokba lépkedni sem.
Az út egyre inkább havassá vált, néhol erek keresztezték az utunkat, és kalandozásunk során először egy rosszul megválasztott lépéstől bokáig belesüllyedtem a nedves talajba, hogy pár pillanatnyi késéssel éreztem a bakancsomba szivárgó vizet. Egy óra meredek talpalás után kilyukadtunk egy szélesebb behavazott útra, ami egy kedves tó mellett vezetett el. Az úton futók haladtak, nálunknál sokkal lengébben öltözve.
A tó partján egy kedves padra telepedtünk, s főztünk egy levest, mialatt eleredt a havas eső. Újabb futók haladtak el felettünk, mellettünk.
Rövid tétovázás után a felfelé vezető utat választottuk, s talpaltunk a hóban. Nemsokára egy köves rész következett, ahol már szinte mászni kellett és az alacsony fenyők közt süvített a szél. Valahol itt veszthettem el a zsákomról a vízálló huzatot.
Kietlen tájon haladtunk. Tetszett a zord környék. Fújt a szél, valami esőféle is permetezhetett, míg átvágtunk rajta. Mellettünk feltisztult annyira a köd, hogy láthattuk a szomszédos havas sziklát. Újabb kis erdő következett, kis tóval és épp ahol a mellettünk lévő két hegy találkozott, igen komoly huzattal. Egészen konkrétan én két lépést oldalaztam a hirtelen jött széllökéstől. Azért, hogy érezzük, hol a helyünk, ismét egy futó kocogott el ugyanott, mellettünk.
Újabb tó következett, újabb havas sziklák és behavazott fenyves, majd újabb emelkedő és a gyökerek közt megálló és lefolyó vízen át, egyre meredekebben haladtunk az ismeretlenbe.
Az ismeretlenben még inkább fújt a szél és még vizesebb volt a hó. Ugyanakkor egy lokális maximumnak tűnt a hely. Ahol álltunk, a város messze alattunk mutatta az irányt, de mégsem tudtuk pontosan, hogy hol vagyunk. Arra jutottunk, hogy feljebb mászunk, hátha onnan több látszik. Nem mentünk túl sokat, mikor egy sziklához érve már biztosan éreztem, hogy a szél erősebb nálam és a legkevésbé sem biztonságos továbbhaladnom. Főleg attól tartottam, hogy ha a gerincre érek, az ott átbukó szél játszi könnyedséggel letaszít a túloldalom, ami valljuk be, nem volt egy felemelő gondolat.
Gábor látta az aggodalmam, hallani nem nagyon hallottunk egymást, még fél méterről sem, a süvöltő szél miatt, de valahogy megértettem, hogy össze szeretne kötni minket egy kötéllel. Jó ötletnek tűnt, de a szikla mellett a hóban térdelve nem nagyon tudtam segíteni neki, csak hagytam, hogy rám kösse a szorító nyolcast.
A szikla védelméből kilépve, ami leginkább csak arra volt védelem, hogy amíg rápasszírozott a szél, addig se estem el, szóval innentől inkább kissé lefelé traverzoltam, egy fenyves irányába. Megláttuk alattunk egy tavat, de ez nem sokat segített, tekintve, hogy tóból Dunát lehetett rekeszteni errefelé –némi képzavarral élve.
A fenyves viszonylagos biztonságában Gábor leolvasta a térképről, hogy az emelkedő fennsíkban fog folytatódni, így a rég elvesztett út helyett elindultunk felfelé, a legjobbakban reménykedve.
A legjobbak annyiból teljesültek, hogy valóban fennsík következett és valóban nem fújt le a szél a másik oldalon, illetve hogy sikerült még egy tavat beazonosítani és így nagyjából belőni az irányt, amerre a szél ellenére haladnunk kellett. A körülményekhez képest igyekeztünk távolságot tartani a tótól, ami bár be volt fagyva, nem mutatott volna túl jól beleesni. Egy-két szakasznál éreztem csak azt, hogy a széllökés káros hatásainak elkerülése végett jobban teszem, ha lecsüccsenek, vagy összegörnyedve haladok tovább.
A tavat megkerülve a szél nem enyhült, de legalább a hó egyre mélyebb lett. Villanypóznák felé tartottunk, mert már közel kellett lennünk a TV toronyhoz és gondoltuk, az áram is annak kell. Újra másznunk kellett, de ekkor már mély hóban felfelé. Rendszeresen szakadtunk bele lábszárközépig, egyszer-kétszer térdig is. Én a gerincen akartam traverzolni, félig fölfelé, de balra lenn, nem sokkal alattunk volt egy mélyedés, ahol könnyebbnek tűnt az előrejutás.
Igazából nem tudom, hogy vajon tényleg ennyire naivak lennénk-e vagy csak a hidegtől nem sikerült logikusan gondolkodni, de sokadszorra is megléptük azt, illetve léptem én, mert a lokális útkereső szerepe az enyém (a globális útkereső, illetve térképkezelő az a Gábor), ami egyszerűen előrelátható butaság volt. Az történt ugyanis, hogy ereszkedés közben leszakadt alattam egy kisebb hó fal és én már megint egy vízmosásban találtam a bal lábam. Gábor kihúzott és beláttuk, hogy ideje lenne megtanulni, hogy ha valami mélyebben van, netán lejt, idefenn északon pláne, akkor abban víznek kell lennie.
A gerincre érve megpillantottunk egy házikót is, s afelé vettük az irányt. Folyamatosan igyekeztünk távol tartani magunkat a villanypóznáktól, ahol a vezetékek ugyan szigeteltek voltak, de Gábor elmesélte a lépésfeszültség történetét, ami aggodalomra adhatott okot. A házig egy köves-havas mezőn át kellett eljutni. A szél és a mély hó elég sok energiámat kivette, így csak lassan és bizonytalanul lépkedtem előre. Gábor húzott és védett a széltől, nem túl sok sikerrel.
Na, mindegy, valahogy csak elértük azt a házat és még mielőtt szélvédett helyre huppantunk volna, felfedeztünk egy zerge kecsességével lépkedő futót a szomszédos úton.
Gyorsan ittunk egy kis meleg teát, felvettük az esőnadrágot, mert bár a túranadrág elég jól állta a nedvességet, jobbnak láttuk nem a véletlenre bízni, hogy mégis átázik-e vagy sem. Így, felszerelkezve indultunk el arra, amerre a futót láttuk. A szél kissé enyhült és végre igazi út volt a lábunk alatt, ami csak kicsit volt havas és csak kicsit csúszott.
Szép volt. Fáradt voltam. A biztonsági óvintézkedések annyira redukálódtak, hogy kézen fogva mentünk, így ha épp egy-két métert lökött volna rajtam a szél, azt ellen tudta G. tartani, tehát csak fele annyit kellett mindkettőnknek balra lépni. Könnyen járható, bár behavazott út volt. Egy darabig láttuk a futó lépteit, majd magunkra maradtunk.
Követtük az utat, ami lefelé kanyarodott, be az erdőbe. Jobbra szakadék mellett vezetett el, korlát volt, illetve balra csöpögő sziklafal. A kesztyűink teljesen átáztak, rajtam addigra már a második pár volt, illetve a zsebemben egy harmadik pár, ami a nélkül ázott el, hogy felvettem volna. A cipőmben is éreztem a meleg nedvességet. Kezdett sötétedni.
Már visszatértünk abba az övezetbe, ahol a sátrazás tiltva volt, de nem nagyon volt más lehetőségünk, mint egy védettebb, az útról kevésbé látható helyre mégis felverni. Néhány futó és sétáló emberrel találkoztunk, végülis még csak délután négy volt. Lejjebb nem akartunk menni, mert akkor csak még közelebb lennénk a városhoz és nem tudtunk mire számítsunk tilosban sátrazásért.
Egy útkereszteződésnél, tó mellett találtunk egy védett domboldalt, illetve egy kisebb erdősávot. Ez utóbbiba nem volt elég hely és könnyebbnek tűnt a domboldalon lévő havat laposra taposva teraszt kialakítani, mint fenyőket kivágni, így az előbbi területet választottuk. Hamar kész lettünk a padozattal, s fejlámpákkal felhúztuk a sátrat. Vízért a tóhoz mentem, minden lépés előtt földhöz vágtam magam előtt a lábam, hogy kiderítsem, vajon be fog-e szakadni alattam a jég a hó alatt, ha rálépek. Így viszonylagos biztonságban eljutottam a tó széléig, ahol hókásás, fenyőtűvel teleszórt, de csak kicsit algás vizet sikerült halásznom. Úgy is felforraljuk.
Az explorer’s food kategóriából zöldséglevest és gombás tésztát választottunk. Ehhez csak forró vizet kell önteni a megadott jelig és aztán állni hagyni, hogy a végén fura, de ízletes, meleg és főleg laktató pép legyen belőle. Sajnos az egyiket nem sikerült rendesen lezárni, így tíz perc azzal telt, hogy a sátor belsejét tisztítottuk. Aznap este nem ez volt az egyetlen ügyetlenkedésünk. Gábor kiolvasta valahonnan, hogy a cipőbélést, és egyéb fontos ruhadarabokat az ember jobb, ha belerakja a hálózsákjába, így reggel nem a jéghideg és vizes cuccokat kell majd felvennie. Ez eddig rendben is volt. Azonban a hálózsákokat egymásba nyitottuk, magunkra húztuk a béléseket (az enyém +15°-ot segített, a Gáboré +5°-t), majd közel fészkeltük magunkat egymáshoz. Ez volt délután 5 felé.
Én boldogan aludtam volna, a saját hőháztartásom általában elég gyenge, így nekem remek volt, hogy nem egyedül kell egy hálózsákot befűtenem. Az én hálózsák-felem így leginkább magányosan tartotta azt a hőt, amit a melegedésre belehelyezett ruháknak köszönhetett. Gábor viszont nem tud annyit aludni, így ő unatkozott, vagyis időnként hozzám szólt. Amikor viszont én épp ébren voltam, akkor a távolban durván és hangosan süvöltő széltől, illetve a sátort lassan, de biztosan beterítő hórétegtől féltem. Na meg a maciktól.
Folytatása következik.
