Az utolsó rész következik bergeni élményeinkről, melyben végre megszáradunk. Az előző részek tartalmából: megérkeztünk Bergenbe, ahol Gábor dolgozott. Aztán elkezdtünk felfelé mászni a Floyenre, ami során eláztunk. Hóban sátraztunk, majd másnap továbbindultunk és megkerültük a városi víztározót. Ez alatt még jobban eláztunk. A harmadik részben egy sikertelen sátrazási kísérlet után a városban leltünk menedékre, nagyjából hajnali fél 4 felé.
Nem tudom, miért van averziónk a városnézéstől. Eljöttünk Bergenbe, egy kedves norvég kisvárosba, ami mellesleg Norvégiában, lakosságát tekintve, a második legnagyobb település, a fjordok kapuja, időtlen idők óta kikötőváros, kedves kis központtal, halpiaccal, városházával, valami fura önsanyargató logika mentén viszonylag sok szökőkúttal és tavacskával, szóval eljöttünk ide és három órát se szánva a városra, rögtön bevettük magunkat a hegyekbe. Aztán majdnem lefújt minket a hegyről a szél. Aztán majdnem megettek a macik –szerintem. Aztán megáztunk, ahogy csak meg lehet ázni. Aztán elfáradtunk, tocsogtunk a hóban, vízben, sárban, latyakban, mohában, míg végül lemenekültünk a civilizációba, hogy estére újra visszamászhassunk a természet ölébe, amely olyan nedvesen fogadott minket, hogy kénytelenek voltunk teljesen megtörve mégis visszasomfordálni a városba.
És keserűen mégis elindultunk várost nézni. Eltöltöttünk egy igazán békés, nyugodt, mondhatni kellemes napot, felfedeztünk szép épületeket, híres helyeket, immár biztonságból és száraz melegből néztük a lezúgó vízeséseket. Sütit is ettünk.
Ott hagytam legutóbb abba, hogy épp a vasútállomáson pakoltunk össze és magunkra vettük a megmaradt kevéske száraz ruhánkat. Nekem csomagom sem volt. A táskáink is teljesen eláztak, egy kis szatyorral indultunk hát neki a városnak, amiben némi víz, müzli szelet és egy szomorú sorsú alma volt.
Először a város tök másik végébe mentünk el, ahonnan kilátás nyílik a tenger felé. Leginkább a szokásos vizet és körben a dombokat, hegyeket láttuk, de azért szép volt. És szeles. És sötét. És hideg. Ja meg persze esett is. És fájt a lábam.
Már odafelé nézegettünk helyeket, ahova be lehet ülni és megenni egy sütit, de vasárnap lévén elég kevés hely volt nyitva, azok többsége is szálloda, ahol vendégek költötték el a reggelijüket, és, vagy nagyon drága helynek tűnt. Egy kirakatnál megálltam. Halakat ábrázolt egy nagy poszter. Tetszett. De Gábornak már teljesen átázott a cipője és sürgette, hogy menjünk tovább.
Végül a Deli De Luca másodjára is „megmentett” minket. Ez volt az a 7-eleven hangulatú hely, amitől a wifit nyertem reggel. Ezúttal sült csirkét, tavaszi tekercset, répatortát, brownie-t és teát kaptunk tőle (inkább nem részletezem, hogy mennyiért). Meg meleget. Annyira jól esett, hogy amint megettük, azonnal elnyomott minket ott helyben az álom.
Fél óra múlva keltünk, talán arra, hogy feljött valamiért az emeletre a pultos lány, ahova bekucorodtunk. Talán érezhettük volna cikinek is. Talán Gábor annak is érezte. De annyira jól esett az a kis idő! Felfrissített annyira, hogy visszahúztuk a cipőnket és továbbálltunk.
Gábort érdekelték a színes házak, én furcsálltam, hogy még nem volt ott, hiszen nem először van Bergenben és minden képeslapról a színes házak néznek vissza, illetve ha legooglizod, hogy „Bergen”, biztos, hogy ezeket fogod találni. Elsétáltunk tehát arrafelé. A kis sikátorok egyikén belépve kötélkészítőt találtunk, ahol 20 e huf volt egy nagyobb csomó, de tök érdekes mesterségnek tűnt. A szűkös út, jobbra-balra dőlt fa falak között vezetett, nem túl hosszan, mígnem kiért egy nyitottabb térre. Feltehetően az összes ház közötti út egy közös térbe vezetett. Itt volt egy faragott hal. És sok turista. Épp nem esett.
Mikor továbbhaladtunk az egyetlen térképünk alapján kinézett halmúzeum felé, egy ponton láttuk, hogy a sok réteg felhő feloszlott és egy zsebkendőnyi helyen kilátszik az ég. Mi több, a hegyek felé is ritkult a felhőzet és alig egy-két rétegen át sütött a nap, hogy halványan kivehető volt a sziluettje. Ez mosolyt csalt az arcunkra: végre nem csak szórt fénnyel találkoztunk!
In memoriam térkép. Ez már fél éven belül a második volt, amit kölcsönkaptunk, de nem tudtunk visszaadni. Utolsó nap reggelén realizáltuk, hogy az elméletileg vízhatlan térképtartó is felmondta a szolgálatot, benne a túratérképeken összefolyt a tinta. A táskám egyik zsebében lévő várostérkép pedig kinyithatatlanná vált, így nagyjából lecsekkoltuk az irányt és szomorú szívvel elbúcsúztunk tőle.
Csacsogva meneteltünk. Vagyishát Gábor magyarázott én pedig időnként belekérdeztem. Amundsen és Scott déli sarki expedíciója volt a téma. A kellemes, szemerkélő esőben mindketten átlényegültünk sarkvidéki felfedezőkké, róttuk a havas síkságot, ahol semmit sem lehetett látni. A kutyák előtt sífutónak kellett mennie, hogy ne féljenek a fehér semmitől, amiben a sífutó se tudta tartani az egyenest. Hogy ezért veszekedett vele az, aki az iránytűnél ült. Hogy a megtett távolságot egy kerékkel mérték, hogy Scott lovakat vitt és a viktoriánus szellemiség jegyében a vesztébe rohant. Hogy a paraffin mennyire komolyan párolog és hogy az étel elsősorban zsírba fagyott gabona-müzli volt.
És miközben mentünk a norvégiai hideg-angol időjárásban, szimpátiát éreztünk a norvég Amundsennel, aki ugyan elsőként érte el a sarkot és még túl is élte, de az angol Scotté volt a dicsőség, aki másodjára járt a sarkon, Amundsen elsőbbségét felfedezve, nem hogy saját maga nem tért vissza, még emberei sem. Jobb volt a reklámja. Ő volt a hős. Aki nem bízott a kutyákban, így emberek húzták a rettenet nehéz csomagjaikat. Aki lovakat vitt oda, ahol a lovak azonnal elhullottak. Aki a sarktámadáshoz nem vitt elég táplálékot, pláne hogy utólag találta ki, hogy még egy embert visz. Hogy Amundsen csalónak volt kikiáltva, aki kiképzett sífutókat vitt. Aki északi népektől szerzett tapasztalat alapján vizet öntött a síléc aljára, ha tapadós volt a hó, hogy a víz ráfagyjon, és ne közvetlen a havon, hanem a jégen csússzon. Csak olyan emberekkel dolgozott, akik haza is akartak jutni, de lehetőleg nála képzetlenebbek voltak (ami az orvos esetében nem volt feltétlen előny). Nála nem érvényesült annyira mereven és gátlón a katonai hierarchia, de azért ő volt a főnök.
És hogy voltegy fiatal, szimpatikus, családos tiszt Scott csapatából, aki haza akart volna menni, de felkérték a sarktámadásra, amit el kellett fogadnia. Végül visszafelé jövet skorbuttal elindult a semmibe. Arra gondoltam, talán hazajutott. Talán talált egy új várost, talán azóta a sellőkkel él. Esetleg a jövőbe lépett és egy másik expedícióval újra megnézte a sarkot. Vagy befogadták a pingvinek és ő megtanulta a nyelvüket és azóta már tollai is nőttek. De biztos nem halt ilyen értelmetlen halált.
A skorbutnak is szenteltünk néhány mondatot, miközben elhaladtunk a kikötő mellett, tovább a „fiskenindustri” (kb. halgyár vagy halraktár, esetleg halipar) felé. Meg Scottnak, aki a saját felelőtlensége miatt éhezés után végelgyengülésben halt meg és két társának, akinek elfogyott a paraffinja, mert nem figyeltek arra, hogy jól le legyen zárva és elillant és így hiába rágcsálták a fagyott ételt, az nem volt elég és egy sátorban várták, hogy jöjjön a csoda. Sajnos biztos, hogy őket nem fogadták be a pingvinek. Talán megpróbálták, de sikertelenek voltak, mert valamivel később a sátrukban találtak rájuk a társaik.
Akit esetleg ez részletesebben érdekel, annak ajánlom a Scott és Amundsen c. könyvet. De én nem folytatom most, mert megérkeztünk a fiskenmuseumhoz (hal és halászati múzeum), ami időszakosan zárva volt.
Még a hegyen hallottuk többször a helikoptert. Aztán láttuk is, hogy hová száll le. Ide indultunk most, nem volt messze.
Sok minden ebből nem látszott, de a kikötőben voltunk és felfedeztük a rengeteg kagylót és hogy a víz olyan jegesen tiszta, hogy ahol a hajók és csónakok árnyékot vetettek a vízre, látni lehetett egészen le, az aljáig. Láttuk a régies házakat, olyanokat, mint korábban a színes házak voltak, s itt realizáltuk, hogy mennyire félelmetesen görbék. Gaudí vagy Hundertwasser valószínűleg ide álmodta magát miközben alkotott. Álmukban azért valószínűleg még kifejezettebbek voltak az ívek, így az ő házaiknál először nem csak egyfajta bizonytalanságot érzékel az ember, náluk tétovázás nélkül: minden görbe.
Aztán ott voltak a graffitik. Kidolgozott, szép graffitik voltak. Egy túrázó, aki előtt egy tábla a tér három dimenzióját mutatta, egy másik, egy falmázoló, aki egy vörös szívet fest át fehérre, mintha Alice csodaországában járnánk (emlékeztek ugye, a coeur /kőr/ kertészekre?).
Végül visszatértünk a színes házakhoz, amikről már tisztán láttuk, hogy komolyan görbék. Itt bementünk képeslapért. Válogattunk. Egyik szép napsütésben mutatta a kikötőt és persze a színes házakat, egy másik rénszarvasokat ábrázolt a mezőn (még jó, hogy nem vettem meg, azóta olvastam Murakami Haruki Birkakergető nagy kalandját), végül egy olyanra böktünk mindketten, ami szélben és szakadó esőben beburkolózva előre haladó embereket ábrázolt, természetesen a színes házak előtt. Meg egy hűtő mágnest is, természetesen a színes házakkal. A kedvencem itt egy kis házsor volt. Színes házak a színes házak kirakatában.
Megnéztük a főteret, a hegyeket, a színháztermet, majd jobb ötletünk nem révén elmásztunk a vasútállomásig, magunkra tettük a bűn nehéz csomagjainkat és átléptünk a szomszédos buszállomása, ahonnan a reptéri busz indult. A jegyet még korábban, valamelyik wifi-zónában megvettem. Talán a burgerkingben, talán a deli de lucaban.
Menet közben azzal búcsúztunk az Ulrikkentől, hogy még találkozunk, hogy majd egyszer jobban megismerjük egymást. Aztán megint elaludtam.
A reptéren ébredtünk, lekaptuk magunkat a buszról és a reptéren belül rögtön balra találtunk egy félreeső széksort. Ha továbbmegyünk, egy nagy térre jutunk, ahol a check-in volt meg a bag-drop. De ez minket nem érdekelt. Ettünk némi kenyeret, meg elfogyott a szalonna és a kolbász. Még reggelre volt egy kis Pick szalámi. Aztán Gábor kiment teát főzni, én kicsit tanulgatni próbáltam, de inkább csak ültem, elmerengtem, nézelődtem. Főleg és elsősorban fáradt voltam.
A bakancsomat már az első adandó alkalommal lecseréltem csizmára, de azt is az első adandó alkalommal levettem. Aztán aludtam. Aztán nézelődtem. Egy norvég család volt mellettem, jól szituált nő, három-négy éves fiába próbálta a hotdogot belekönyörögni, de az csak a kólát itta. A másik két gyereke már megette a sajátját és most körben randalírozott. Valszeg ezért nem aludtam épp ekkor. Az apuka megérkezett, az anyuka feladta a hotdog tukmálását, a megcsócsált, de a még legalább félig ép szendvicset kidobta mellém a kukába. Gábor épp megint kinn volt vizet forralni, zacskós levesnek. Igazán megkérdezhette volna, hogy kérem-e a hotdogját.
Ahogy közeledett az este, ritkult a zaj. Mellettünk volt a négy legnagyobb autó-kölcsönző kihelyezett irodája. Az utolsó gép éjfél körül érkezett, az előre megbeszélt szerződéssel rendelkező autókölcsönzők kinyitottak, amiknek már nem volt kuncsaftja, azok bezártak (egész este ezt csinálták), majd lassan innen is elfogyott az ember és a steril fényárban úszó folyosón Gábor kiterítette a derékalját a földre, én magam alá az enyémet. Gyorsan beláttuk, hogy a hálózsákunk és annak a betétje is nedves még, úgyhogy visszavettük a pulcsit és a nadrágot az alá-öltözetre és a kabátunkkal betakarózva nyomott el az álom, újra.
Napok óta nem aludtam annyira jót, mint ezúttal. Reggel persze nem elsőnek ébredtem. Hat óra volt, fel kellett adni a poggyászt, Gábornak még be kellett csekkolnia, és át kellett jutni a biztonsági ellenőrzésen. Hamar ment minden, úgyhogy még volt időnk reggelizni. Kirándulások során mindig én vagyok az éhesebb, így én kaptam most is meg a Pick szalámi végét és azt csócsálhattam hosszú, boldog perceken keresztül. Meg a szegény sorsú alma is ilyenforma létének végéhez ért. Volt egy sárgább meg egy pirosabb fele, a pirosabb volt az ütődöttebb. Vajon Hófehérke melyiket választotta volna?
A cityhopperen ugyan nem egymás mellé szólt a jegyünk, de az óránként ingázó járaton alig volt ember, így gond nélkül foglaltunk egymás mellett helyet. Beszélgettünk, míg a sötét reggeli órákban (negyed 9 körül járhatott) felszállt a gépünk.
Alattunk feltűntek a fjordok. Az igazi fjordok. A tetejük egyre fehérebb, az oldaluk egyre meredekebben szakad bele a vízbe, miközben lassan szűkülnek, míg végül már csak a hóval fedett szárazföld húzódott alattunk, akár a felhők.
Nem mentünk nagyon magasra, bámultunk kifelé és sokszor megígértük egymásnak, hogy egyszer visszajövünk ide sítúrázni. És hogy még februárban megyünk Szlovákiába kipróbálni magunk sítúrában, amíg nekem nem kezdődik a versenyidőszak. Ma már úgy néz ki, hogy a terv megvalósítása egy évet fog váratni magára. Helyette Gábor megtanul túra-vezetni és megyünk valami magashegységbe.
Rövid út volt, alig több, mint fél óra és már le is szálltunk Osloban. Majd aztán újra biztonsági ellenőrzés, a néni kiöntötte a palackunkból a vizet a mosdóban. Rövid várakozás, egy toblerone és két másik, norvég csoki, majd egy hosszúkörmű kicsit creepy fazon ismét a telefonomon mutatott jegy alapján engedett be a következő gépbe.
Gábor még sokszor mesélte otthon, hogy a stuardess pulóverben volt és szakállas stramm férfi volt. Egy igazi, kedves, konvenciókkal maximálisan szakító viking.
Nem tudtunk egymás mellé ülni, tele volt a gép. Én aludtam meg filmet néztem, mesét adtak megint, többet közt a Rabbit and Deer-t. Meg volt internet is. Sajnos eléggé kevés energia volt a telefonomban, de nem tudtam nem élni a lehetőséggel, hogy amikor Lengyelország északi partjai felett repültünk akkor ezt lefényképezzem és egyes csoportokkal ezt megosszam.
Aztán kicsit beszélgettem nővéremmel Németországból, nagybátyámmal Japánból és ha koncentrációval, illetve telepátiával el lehetne téríteni gépet, akkor a Fujit láttam volna magam előtt nem a Magas Tátrát.
Koszosan, fáradtan, boldogan szálltunk le, vártuk meg a csomagunkat, találkoztunk apummal, akivel nem sikerült túl sokat beszélni sajnos, mert hamar megérkezett Gábor apukája taxiként. Otthon nehezemre esett eldönteni, hogy éhesebb vagyok-e vagy hajat akarok-e mindenképp mosni, végül az győzött, hogy úgyis idő kellett az ebédnek hogy megfőjön. Sajtos tészta volt. Mennyei étel.
Nagyjából három napig hagytuk száradni a hálózsákjainkat. A sátrat először a fürdőszobában terítettük ki, mert csöpögött. Én újra elkezdtem tanulni, aminek egy sikeres szigorlat lett az eredménye és rengeteg ötlet, hogy mit kezdhetnék magammal ahelyett, hogy rendszertant magoljak elkövetkező életemben.
Folytatása következik.
