Az első részben elkezdtük meghódítani Bergen csúcsait, a Fløyennel indulva. A városban főleg esett, itt főleg fújt a szél, de sajnos nem száradtunk meg. Aztán találkoztunk futókkal is, végül életünkben először hóban sátraztunk. A második részben folytattuk túránkat egy erős ereszkedéssel, hogy aztán megkerüljünk egy tavat és csuromra ázzunk a túloldalán az erdőben. Valahogy átverekedtük magunkat ezen a szakaszon is, s végül egy ház hátsókertjébe érkeztünk.

 

Nevetgélve mentünk a központ felé, bár elfáradtunk. A terv az volt, hogy egy kávézóban vagy plázában iszunk egy meleg teát és a mosdóban kicsit megszárítkozunk.

A teából forró csoki lett, a többi stimmelt. Pihengetés után még elmentünk internetért, ahol megoszthattam a közönséggel, hogy tetőtől talpig vizes vagyok. Ezen sajna nem sokat segített a kézszárító.

Már lement a nap, mikor elindultunk kifelé, az Ulrikken felé. Arra gondoltunk, hogy odabuszozunk, mégiscsak nagyobb mulatság hegyet mászni, mint várost, aztán elindulunk egy darabon, amíg járható az út, ott felállítjuk a sátrat, illetve Gábor mindenképp tüzet akart gyújtani a ponyva alatt. Én pedig éhes voltam, így leginkább a vacsorára gondoltam.

A buszt nem találtuk meg könnyen, Gábor fel alá rohangált, mert információ nem volt. Aztán megkérdezett egy nénit, aki bizonytalanul mondott egy busz számot. Aztán újabb rohangálás, ami a legkevésbé se esett jól, nehéz volt a táskám és fáradt voltam meg vizes és főleg kedvetlen. Végül mégis én találtam meg a buszállomást, mert én sokkal szívesebben kértem segítséget a járókelőktől.

A busz elvitt, mi mentünk egy darabon, mikor elkezdett zuhogni a hó. Érdekes látvány fejlámpával zuhogó hóesésben menni. A szemünk előtt elhúzó nagy, világítóan fehér foltok fátylán át minden olyan bizonytalan volt, olyan mesebeli, vagy álomszerű. Talán kicsit félelmetes is.

Az útról letérve találtunk egy viszonylag lapos helyet, ami nem olyan meglepő módon, nem volt messze egy kisebb pataktól, amin egy még kisebb vízesés volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy vizet vegyek onnan.

Miután felforrt a kajavíz és Gábor kifüggesztette a ponyvát, meg persze a sátrat is nagy nehezen felvertük, Gábor elkobozta a gázlángot és az addigra összegyűjtött fákat és mohát kezdte kiszárítani. A sátorállításnak még megítélek egy-két szót. Ahogy már említettem, a talaj lényegében szikladarabokból és az ezen helyet foglaló néhány tíz cm vastag mohából áll. Ami azt illeti, egyik sem igazán alkalmas arra, hogy egy sátort megtartson, vagy, hogy egyáltalán bele lehessen verni a cöveket. Szerencsére két szikla között néhol megmaradt annyi föld, ami már úgy-ahogy stabil. Ehhez kellett alkalmazkodni.

Míg Gábor tüzeskedett, én befeküdtem a sátorba, aminek az ajtaja szélirányban volt, így befújt a hó, amúgy az egész lejtett, így folyamatosan csúsztam lefelé. Illetve mindennek a tetejébe, valahogy a hálózsákom se tűnt melegnek, a feji részén határozottan nedves volt, a térdemnél pedig konstans hideget éreztem, akárhogy fordultam, de mikor megtapogattam, éreztem, hogy az aláöltözetem nem vizes. Végül a fejemre húztam a zsák száját, a bélést magam köré csavartam és próbáltam aludni. Majd bemelegszik.

Gábor füstösen és dühösen jött be. Tekintve hogy ezzel hideget és füstöt hozott a sátorba, plusz még aludni se hagyott az amúgy is kényelmetlen zsákban, ami folyton lefelé csúszott, ha megmozdultam, nem nagyon segítettem a hangulatán én sem. Csak odavágtam neki, hogy mégis mit képzelt, hogy tüzet akart gyújtani, minimum a Pangea óta esik itt az eső. Pedig ő éppen, hogy csak ki akarta szárítani a csurom vizes ruháinkat.

Ahogy elővette a hálózsákját, olyan szokatlant káromkodott, hogy én is kidugtam az orrom az enyémből.  Csurom vizes volt az is. A betét is.

Valamiért úgy gondolta, alkalmazza azt, amit egész nap csináltunk, belefekszik, felmelegíti és aztán meleg nedves lesz, abban meg már lehet aludni. Hiába mondtam, hogy rossz ötlet, menjünk le, csak kipróbálta. Aztán rájött, hogy nem lehet. Olyan, mint amikor az ember egy langyos vizű kádban ül. Nem hideg, de nem is elég meleg, egyszerűen kellemetlen, de nem lehet megmondani miért az. Befeküdt mellém, így mindketten félig kilógtunk a zsákból, nekem a könyököm támaszkodott a hideg vizes derékaljra. Kényelmetlen is volt, iszonyat kényelmetlen. Fáradtak voltak a lábaim, így kinyújtva minden pillanatban görccsel fenyegettek.

Gábor mégis visszamászott. Aztán újra mellém-alám jött. A filmek tévednek, földi halandó ilyenkor nem gondol a szexre. Ahogy a fentiekből tudjuk, bárhol el tudok aludni, akár egy félmeztelen pasi van alattam, akár vizes hálózsák felettem. Félálomból ébresztett azzal, hogy belátta, jobb, ha lemegyünk. Nem kellett sokat győzködni. Összekaptuk a cuccainkat, nem törődtünk azzal, hogy minden hideg és nedves, lebontottuk a sátrat és talán éjjeli negyed kettő lehetett, mikor elindultunk lefelé.

A terv az volt, hogy bemegyünk a belvárosba, hátha nyitva van a buszmegálló vagy a vasútállomás. Egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz nyitva, ezek sosincsenek nyitva éjszaka, akkor nem megy vonat, se busz, hajléktalanokat meg minek fűtsenek. Ebben a városban amúgy se nagyon volt hajléktalan. Csak mi.

A buszmegállóba érve láttuk, hogy a következő éjszakai járat 40 perc múlva jön. Addig én elbicegtem a kórházba, aminek a nevét a megálló viselte magán. Fájt az achillesem. Már a hideg nedves zsákban is éreztem, hogy a bokám környéke tiltakozik a hideg és a nedvesség ellen, meg úgy általában fáradt. A kórházban még az Ulrikkenre felfelé menet menedéket láttam. Nem volt sok kedvem már akkor sem sátrazni. Lefelé számomra ez tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak, de most még wc-re se tudtam elmenni benne, mert egyszerűen minden ajtaja zárva volt. A parkolóban legalább láttam, hogy a mentőautókat konnektorból töltik.

Nagy sokára jött a busz. Vettünk éjszakai jegyet, ami a szokásos 1500 forintos menetjegynél is egy ezressel drágább volt kettőnknek. Az is igaz, hogy ez egész éjjelre, a menetjegy általában pedig egy órára szól nappal. Hamar benn is voltunk a belvárosban, ahol éppen a szombat esti buli vége felé járt az idő. Leteszteltük, hogy a buszmegálló zárva. Leteszteltük, hogy a vasútállomás zárva. Szörnyen fájt az achillesem. Gábor meg sietett volna. Nem is értem, hova. Hajnali 3 volt, még bőven ráértünk. Megfagyni nem akartunk, de szerintem lassabban is megnézhettünk volna minden zugot, míg végül nagy nehezen, utolsó megoldásként a buszmegálló melletti ügyeletre mentünk.

Másfél napja még lazacot ettem a belváros kikötőjére tekintő ablak előtt.

Az éjjel során láttunk miniszoknyás lányokat, kiabáló fiúkat, fiatalokat minden korosztályból, a legutolsó divat szerinti sálban bizonytalanul lépegető matt részeg srácot, aki legalább egy magyar átlagfizetést kellett, hogy megigyon mire így kiütötte magát. A kórházi ügyeleten egy kedves, kialudt portás lány fogadott, aki mosolyogva, kifogástalan angolsággal mondta, hogy természetesen foglaljunk helyet és melegedjünk, amíg reggel nem lesz. Itt pedig láthattuk a buli végét. Főleg betört arcú fiatalok, véres kezek és néhány idős néni-bácsi, aki otthon esett el és még fel tudta hívni a mentőket, szóval ők voltak a társaságunk.

Én persze pillanatok alatt elaludtam, miután itt már tényleg elmentem pisilni egy nagyon kulturált, tágas wc-be, ahol volt meleg víz, szappan, wc papír. Ezt egy átlag magyar kollégium általában nem tudja biztosítani. Minden órában egyszer ébredtem fel, a részegen kiabáló és nevetgélő, harsány norvég fiatalok és a neonfény ellenére. Meleg volt, levehettem a bakancsom és Gáborról tudtam, hogy úgyis megvéd, de úgysincs mitől. Egy szót se értettünk persze abból, ami körülöttünk zajlott.

Gábor egy pillanatot nem aludt. Ő nem a maciktól és a hótól fél az erdőben, sokkal inkább az emberektől tart egy kórházban, szombat éjjel. Van, amiben különbözünk.

Már hatkor el akart indulni, hogy összekapjuk magunkat a vasútállomáson, és megszerezzük a szállodában hagyott száraz cuccainkat. Tekintve, hogy én még mindig erősen sántítottam, ő volt az, aki a szállodához ment, míg én a vasútállomáson tettem boldoggá magamat az ingyen nettel.

Az első vonatok, de talán a következő vonatok is a fjordok felé vagy Oslo felé mentek. Bergen, a fjordok kapuja. Talán ezért nem láttuk az igazi, mély fjordokat itt. Itt még csak kezdődnek. Most fogalmaztuk meg magunkban és egymásnak először, majd a visszafelé tartó repülőn, az ablakon kibámulva újra, hogy mi sítúrázni akarunk. Legjobban, leglelkesebben akkor szoktunk tervezni, mikor épp egy érdekes, kalandos túra végén járunk. Nem olyan meglepő. Aztán majd megvalósul, ami megvalósul.

A mosdó itt is csak fizetős volt és ezúttal nem volt akkora szerencsénk sem, mint a plázában, ahol frekventáltan nyílt az ajtó. Az euro számlámról ezúttal 200 norvég koronát vettem ki. A wifi forrását képező 7-eleven hangulatú helyen egy kedves lány felváltotta, majd a legkisebb mind megette. Akarom mondani, majdnem teljesen elfogyott mire hazaértünk. Ilyen ez a készpénz. Az a kevés apró, ami maradt most a családi valuta pénztárcából kivált saját valuta pénztárcám entrópiáját növeli.

Aztán Gábor visszaért és szortíroztuk a cuccokat: csurom vizes, nagyon nedves, kicsit ázott és többnyire száraz kategóriákat képeztünk. Volt még valamennyi kajánk: Wasa kenyér, szalonna, kolbász, Pick szalámi, Cerbona szelet. Ez szokott a túra-felhozatal lenni. Szénhidrát, fehérje és zsír. Meg néhány szomorú alma. Gábor mindig a skorbuttal példálózott. Röviden kalkuláltunk, néhány szelet kenyeret reggeliztünk és arra jutottunk, hogy hazáig ez nem fog kitartani, ebédre pedig városban nem éri meg az explorer’s kaját enni, mert annak is 2000 forint zacskója, szóval az ebéd valahol egy olcsó étteremben lesz. Délutánra már tudtuk, hogy olcsó étterem ugyanúgy nincs ebben az országban, mint olcsó szálloda. Csak a víz, az olcsó.

A cuccaink nagy részét bezártuk a vasútállomáson a csomagmegőrzőbe. Fölösleges lett volna magunkkal vinni. A bakancsaink teljesen átáztak, hiába tartottuk azokat a sátorban éjszakára, a levegő odabenn is párás volt. Gábornak nem maradt száraz zoknija, a váltócipője, egy nike free a legkevésbé sem alkalmas a nedvesség kívül tartására. Rajtam hosszúszárú csizma volt, de sejtettük, hogy az Ulrikken sem lesz száraz. Miért épp az lenne száraz? A kabátjaink és a polár pulcsijaink ujjai és kapucnijai vizesek voltak, a többi része csak hideg. Az aláöltözetünk a nedves hálózsáktól ázott el. A nadrágjaink bírták még legjobban. Legközelebb neoprénben jövünk.  És meghódítjuk az Ulrikkent, Bergen legmagasabb hegyét.

Folytatása következik.