csíkosfejű nádiposzáta

Négykor szólt az ébresztőm. Öt óra alvás után végül fél ötkor keltem. Izgatott voltam. Még sötét volt, mikor kedves lila paripámért kimentem és a lámpáit felkapcsolva nekivágtam az ismert útnak, a part mentén, keletnek.

Negyed hétkor Vevey határában csatlakozott hozzám egy biciklis és miután megállapította, hogy „qelle sportif” (milyen sportos vagyok), elámult azon, hogy Martigny-ba tartok. Pedig akkor már csak 50 km volt hátra.

Chateau de Chillon: müzli, fénykép. A felkelő nap megsütötte a tó másik felén lévő hegyek tetejét, de nekem még szükségem volt a lámpára. Az út első felén túl voltam, a tótól egy időre elbúcsúztam.

A szél ezúttal nem segített, Villeneuvetől szembe fújt, Aigle és Bex közt pedig ismét egy kiábrándítóan unalmas és enyhén emelkedő szakasz fogadott, amely nem először vette el a kedvemet a tekeréstől. Gábor tanácsát ismét megfogadtam és megálltam egy müzli szelet erejéig, és ha már úgyis ott voltam, a nap pedig épp ekkor nézett ki a hegyek közül, csináltam egy-két képet.

Bex a maga iparvárosi jellegével és rossz minőségű bicikliútjával köszöntött újra, biztosítva arról, hogy nemsokára St. Maurice-ba érek. A hegyek egyre közelebb jöttek, mióta a Genfi tavat elhagytam, ekkorra pedig összezártak körülöttem és egy balkanyarral megérkeztem a völgybe, ahol ezúttal enyhén ellenem dolgozott a szél.

A város határában, ahogy Sion felé menet, ismét megálltam egy újabb müzlire, majd nekivágtam az út utolsó részének. Martigny-ig ismertem mindkét vasútállomással rendelkező település nevét, legutóbbi kétségbeesett keresésem rémlett fel bennük. Így ezt a szakaszt is fel tudtam osztani három részre, melyek meglepően gyorsan váltották egymást.

Pissevache („tehénpisi”, de annál azért valamivel nagyobb) vízesés. Városhatár. A hegyek gyönyörűen látszottak a tiszta időben. Háromnegyed kilenckor pedig már a biciklimnek kerestem biztos helyet a hétvégére. 70 km tekerés után nem éreztem magam különösebben fáradtnak, úgy tűnik, ha minden hétvégén 100 fölött megyek, hozzászokom a dologhoz. A vasútállomáson megvettem a jegyem, találkoztam a többiekkel és boldogan betoltam egy almát. Kezdődik.

Mentünk fölfelé: Le Chable, majd Mauvoisin. Ekkor már kis falvak közt jártunk, mellettünk hatalmas hegyek, vízesések, fenyvesek. Mauvoisin 1700-on volt, innen indultunk neki a szépen kijelölt útnak. Viszonylag lassan haladtunk, erősen emelkedett, a nap sütött és a többiek hamar fáradtak. Óránként és szép helyszínenként bő fél órás pihenőket tartottunk, evéssel, fényképezéssel, míg meg nem untuk néhányan, a gyorsabbak közül. Na, jó, főleg én szerettem volna kevesebb rezet cseszni és többet látni.

Az eszméletlen hegyek eszméletlen emelkedése tovább porlasztotta a hátul vonulók kétes mennyiségű energiáit. Minél meredekebb volt, annál többet kellett várni, hogy beérjenek és egyszerre észrevettem, hogy Ian és Miguel megunta és már egy ideje nem állnak meg előttem. Kedvet kaptam és haladtam szépen utánuk. Egy négykézlábas-vízmosásos szakasz után mégis megálltak pihenni, akkor beértem őket. A többiek beláthatatlan távolságban araszoltak.

Ian feljebb járt és meglátott egy rakat havat, amitől Miguel felrántotta a nyúlcipőit és a további tíz-tizenöt percben hógolyóztunk. Tekintve, hogy a többiek még ekkor sem értek fel, a felhők pedig gyülekeztek, indítványom, miszerint érjünk fel a csúcsra a vihar előtt, meghallgatást nyert. Hárman indultunk neki, Ian, Gergő és én. Miguel lent maradt élvezni a havat Gen-nel, aki biztos nem csak azért avanzsált a selfie-királynővé, mert new yorki.

2800-ra érve az út balra kanyarodott, de jobbra is volt egy csábító csúcs, így újabb indítványt nyújtottam be, hogy tegyük le a táskánkat és szaladjunk fel oda is. Később megegyeztünk, hogy ilyen plusz terhet itt úgysem akar senki magára venni. Ahogy felértünk a lokális csúcsra, én egy „Oh my God” (Istenem) kiáltás kíséretében elnevettem magam, Ian hasonlóképpen tett. Gergő szenvedett a szívverésének gyorsulásától, amit valószínűleg az oxigénhiány okozott, így inkább egy szelíd mosollyal konstatálta, hogy a világ tetején állunk. Miguel nem sokkal később utolért, így a pillanatot megkoronázhattuk az On Top Of The World című Imagine Dragons számmal, amitől mindenkinek olyan érzése lett, mintha egy videoklipben lenne. 2880-on ez adekvátnak tűnt.

Mellettünk fehéren világított a négyezres csúcs, amely alatt húzódott a gleccser. Amíg a többiek is megérkeztek és mindenki kigyönyörködte magát, Iannak megpróbáltunk meghódítani egy másik csúcsot, de be kellett látnunk, hogy félelmetesen mállik a hegy alattunk. A hatalmas, hegyes követ, amiken átmásztunk alátámasztották ezt a tapasztalati tényt.

Innentől lefelé volt nagyjából 200 méterünk, amit szépen araszolva meg is tettünk, végig a gleccser felé haladva. Engem meglepett, hogy milyen „koszos”. A sziklák, a hasadékok megtörték a kezdeti fehérségét, de valami elképesztő volt! A környező hegyoldalak hófoltjaiból erek zúgtak alá, ezzel adva meg az alapmorajlást, amibe beleveszett a gleccser jegének pattogása.

A szállásunk ideálisabb helyen nem is lehetett volna. Gleccserre néző ablakok, völgyre néző padok. A cipőket, túrabotokat, esőkabátokat az előszobában hagyta mindenki, onnantól kikészített papucsokban lézengtünk a hüttén belül. Délután négy óra volt, 1100 méter szinttel a lábunkban nem voltunk frissnek nevezhetőek. Néhányan le szerettek volna menni a gleccserre, amit én is támogattam, de az általános punnyadást kihasználva először futni indultam. Akash ekkor megnézte, hogy emberből vagyok-e.

Én sem értettem magam. Először lefelé indultam, lelkesen pattogtam a kövek közt. Megkergettem néhány legelésző birkát és igyekeztem nem elcsúszni a kanyargó, poros ösvényen, melyet szakadék határolt. Soha, de soha nem futottam még ehhez fogható helyen!

Lefelé menet két lehetőségem volt: egy hídon átmászni és a túloldalon felkaptatni, vagy továbbhaladni lefelé, egy gerincen át, egy közel síknak tűnő út felé. Némi gondolkozás után a hidat választottam, mert féltem, hogy sokáig fog tartani felfelé, így nem akartam több magasságot veszteni.

A híd a gleccser vége fölött ívelt, ahol hangos robajjal zúgott ki a víz. A hídon nem mertem futni. Igazából néhány lépés után elképzeltem, ahogy velem együtt szakad le és akkor megmozdulni sem mertem. A látvány félelmetesen gyönyörű volt, de nem mertem oldalra fordulni, lefelé pláne nem. Viszonylag hamar meggyőztem magam, hogy nagyon ciki lenne, ha nem csinálták volna elég erősre Svájc egyik legnépszerűbb turista útjának legnagyszerűbb fémhuzal-hídját és tekintetemet előre szegezve koncentráltam a túloldalra.

Ekkor jött a jégeső.

Mire a túloldalra értem, szakadt, a lapos kövek lehetetlenné tették a továbbfutást, és egy idő után fémlánc se választott el a meredélytől, aminek az aljában a gleccser mélyén képződött víz robogott. Körülnéztem, sehol semmi menedék. Beláttam, hogy nem olyan jó ötlet tök egyedül 2600 méteren ázni a jégesőben, így minden maradék lelkierőmet összegyűjtve újra átmentem a Hídon. Másodjára könnyebben ment, a fejemben csak az járt, hogy a fürdés kicsit korai lett.

Múlt héten Liza aggódott értem, mert nem tudta hová tűntem Genfben az éjszakára. Most ő jutott eszembe, hogy vajon mennyire félt, a jégeső látva. Ahogy átértem a híd hütte felőli oldalára, a jégeső elállt. Elkezdtem fölfelé haladni. Meglepően jól ment. Egész nap a vádlimat erősítettem (bicikli, fölfelé túra), de se azzal se a keringésemmel nem volt gond, mintha nem is magashegyen csinálnék durván szintes edzést.

Negyven perccel az indulás után újra a hütténél voltam, ahol a föld teljesen száraz volt. A szállástól egy remek egyenes út vitt a gleccser eredése felé. Ezen szökdeltem közel egy kilométert, majd vissza. A lábaim élvezték a futást, én meg nem értettem, hogy ez hogy történhet közel négy óra biciklizés és valamivel több túrázás után. Végül lefelé indultam futólépésben, hátha elérem a többieket a gleccsernél. Majdnem sikerült is, végül egyedül maradtam, így csak óvatosan léptem a mászó, repedezett, monumentális és legfőképp hideg jégtömb poros tetejére. Lélegzetelállítóan félelmetes repedései hívták ellenállhatatlanul a tekintetem. Aztán az omló falon visszaindultam.

Három perc meleg víz 1500 forintba került volna, zuhanytárcsa volt az udvaron, néhány hézagos deszkával körbekerítve, illetve a mosdóban folyt jéghideg ivóvíz, valamilyen függönnyel eltakarva a fiú-oldaltól. Ez utóbbi vízforrást választottam egy cicamosdás erejére, hogy a tizenegy fős szobában túléljék a többiek. Az ágyak szorosan egymás mellett voltak, takaró volt meg párna, de megkértek mindenkit, hogy higiéniás okokból hozzunk saját ágyneműt vagy hálózsákot. Világítás nem volt a szobákban, fűtés se igazán, ez utóbbi a wc-ben egyáltalán nem. A wc egyébként pottyantós volt, mellette faforgács biztosította a szagok elnyomását. 69 frankba fájt a szállás, ami vacsorát és reggelit is magába foglalt.

A vacsorát nagyon vártuk. Iszonyat éhes voltam, amit először zöldséglevessel és isteni kenyérrel enyhítettem. Ebből háromszor szedtem, bár nem túl nagy adagokat és összesen másfél szelet kenyér csúszott le hozzá. Aztán jött a saláta, majd a tészta. Ezekből lehetett repetázni, egyébként mindent közös tálban hoztak, a levesestányérból ehettük mindet. A tésztán volt borsó, valami hús és paradicsomszósz, hozzá parmezán. Minden nagyon egyszerű volt, de ízletes. Végül mousse de chocolate-val fejeztük be, ami nem várt hab volt a tortán. Maximálisan egyetértettünk, hogy életünk egyik legjobb étkezése volt, azzal együtt, hogy én valahol a saláta és a tészta között jutottam el abba az állapotba, hogy az éhségem nem győzte le egyértelműen a fáradtságom, így komoly lelkierő kellett hozzá, hogy a helyemen maradjak és a fejem is előrefelé nézzen.

Kilencfelé fejeztük be, aztán játszottuk egy rövid társast. Tízkor lekapcsolták a közös helyiségben is a villanyt, így maradt a szoba, ahol igen hamar elkapott az álom. Arra ébredtem, hogy Peter, a szomszédom, tapogatja a lábam. Nem értettem. Aztán felkapcsolta a lámpáját és kiderült, hogy nemcsak, hogy megfordultam és a lábam van a többiek feje felé, de eközben a művelet közben még a saját lepedőmön túl Peterét is magam köré csavartam. Ez utóbbit kereste. Miután kigubancolódtam, némi vihogás kíséretében újra elaludtunk.

Hét előtt tíz perccel már fehéren világított a hegycsúcs az ablak előtt. Reggeli hattól nyolcig volt, így hamar összekapartam magam és levonultam elkölteni az egyszerű, de tartalmas, reggelim. Fekete tea, müzli és lekvár volt a választék. Miközben a kakaós tejes müzlit próbáltam ki, Gergő jelezte, hogy saját elmondásom szerint lehet, hogy laktóz intoleranciám alakult ki, amiről persze megfeledkeztem. Ekkorra már mindegy volt, a müzli pedig ízlett, hát megettem. Jelentem: ha megfeledkezem róla, nincs is semmi bajom a tejtől.

A többiek nem terveztek tíz előtt indulni, én frissnek éreztem magam és semmiképp nem akartam a hüttében sokat ücsörögni, hát felkaptam a sátorfámat és bejelentettem, hogy felmászom az egyik csúcsra. Ian majdnem jött velem, de miután húsz percet vártam rá, míg az eső egyre erősebben esett (persze idős nénik és bácsik nekivágtak), úgy döntött, hogy inkább a többiekkel marad, mint a túra főkoordinátora. Végleg meguntam és elköszöntem mindenkitől. Ekkor kezdődött a Kaland.

Eszemben nem volt a többiekkel vagy magamban ugyanarra lemenni, amerről jöttem, a szomszédos hágó szimpatikusnak tűnt, de félő volt, hogy az eső miatt semmi nem látszik a túloldali hegyekből. Mindenesetre bő húsz perces ázás után az elágazásnál újra a Híd felé fordultam. A másik út is izgalmasnak tűnt, de még nem voltam annyira vizes, hogy esélytelennek lássam a hágó után visszajönni erre. Mire átértem a Hídon, a farmerom tocsogott, a futócipőm szintúgy. Ez utóbbiról egy néni megjegyezte még a hütte előtt, hogy nem alkalmas túrára. Helyeseltem, azzal, hogy jelenleg nincs jobb.

Nem kellett egy óra sem ahhoz, hogy a meseszép táj ellenére megállapítsam, teljesen hülye vagyok, hogy a Kiruna-stílusban jöttem Bergenbe. Azoknak, akik nem értik: tökéletesen felkészületlenül folyamatosan szakadó esőbe. Hibát hibára halmoztam, mikor lazán vettem a vihar előrejelzéssel dúsított 2000-es túrára való felkészülést. Az esőnadrágomat még Magyarországon hagytam, ahogy a jobbik esőkabátomat is (azt, amelyik nem 10 perc után ázik be a tarkójánál), a kesztyűmet pedig Lausanne-ban. Lassan mindenemet átjárta a hideg esővíz, az ujjaimmal nem éreztem semmit, behajlítani is alig bírtam őket, teljesen egyedül voltam, de az út tökéletesen látszott. Ja, az út. Fogalmam sem volt, hogy melyik irányba visz. Azt tudtam, hogy merre nem visz: amerről jöttem.

Valamivel messzebb láttam némi fényt az egyik hegy mögött, amely irányba tartottam. Ez bíztató volt. Az út viszont stabilan követte a hegy vonalát, így zavarón balra tartott, pedig én jobbról jöttem. Végül megegyeztem magammal, hogy az első adandó településnél letérek róla. Ekkor abban a tudatban talpaltam, hogy rákavartam egy rettenet hosszú út Olaszországba tartó részére.

Az eső csendesedett, bár ez a csuromvizesre ázott táskámon, nadrágomon és egyéb felszerelésemen nem sokat segített. Újabb híd jött, egy rövidebb, de előtte egy tábla figyelmezettet valami veszélyre, amit se angolul, se franciául, se németül nem értettem, olaszul pláne. Olyasmi volt, hogy ha rálépek a hídra, akkor felemelkedhet a vízszint. Amúgy is rosszul vagyok a hidaktól, így pláne elkezdtem remegni. Nagyon sok választásom viszont ezúttal sem volt. (Utólag kiderült, hogy arra figyelmeztet, hogy ne ácsorogjunk sokáig a hídon, mert a folyó feljebbi szakaszán gát van, amit bármikor kinyithatnak, és akkor gyorsan emelkedik a vízszint.)

Túléltem. Menekülőre fogtam, de rájöttem, hogy borzasztóan fázom. Az út közepén nekiláttam levenni a vizes fölsőmet és nadrágomat, majd az isteni szerencse (meg azon lélekjelenlétem, hogy a törülközőt tettem a táska legtetejére) révén, szárazon maradt pulóverem és futónadrágomra cseréltem. Ami azt illeti csak szoros szárú farmerom volt, amit csurom vizesen, az erősen fagyott ujjaimmal, remegő tagjaimmal egészen sokáig tartott lefejtenem magamról. Nem bánom, hogy csak a Vadon nézett. Nagy sokára továbbindultam. Kicsit később a nap átpislákolt néhány réteg felhőn és mire megláttam a következő hüttét, ami minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy nem Olaszország felé haladok, addigra már az árnyékom is megjelent, a levegő pedig tökéletesen kitisztult.

Ennek ellenére még mindig remegtem.

A hütte előtt megnéztem az irányokat. Amerre mennem kellett, már főleg civilizáció volt, amerre pedig visszatértem volna a természetbe, arra egyáltalán nem volt érdemes haladnom. A döntést elhalasztottam, beléptem és kértem egy forró csokit. A cipőmet a hüttékben megszokott módon lefejtettem magamról és papucsban folytattam.

A bejárat mellett volt két üres hely, de hűvösnek tűnt, és ahogy beléptem, a belső szobában egy srác rám nézett, és úgy maradt. Egy darabig tébláboltam, aztán hogy követett a tekintetével, a két szabad asztal közül azt választottam, ami hozzá valamivel közelebb volt. Elkezdtem lefejteni a táskámról a csuromvizes esőkabátot, mikor megszólított.

Tudni kell, hogy a sisakomat nem tudom hozzákötni a biciklihez, mert túl vastag a lakat (vagy túl keskeny a sisakon a luk), így egész úton rajtam volt, ami miatt többen érdeklődtek, hogy meddig mentem vele. Ez a srác is ezt kérdezte. Szerencsére hamar átváltott angolra. A következő, bő három órában beszélgettünk.

Kiderült, hogy negyedik napja siklóernyőzik, de esőben, nap híján nem tud termitet találni, ami fölvinné magasra, így sokat kellene felfelé túráznia, amit pedig a tizenöt kg-os táskájával nem szeretne. Versenyeznek, hogy ki tudja a legtöbb utat megtenni, de már legalább öten feladták a környéken, az időjárás miatt. A srác egészen konkrétan az ajtóval szemben ült, és nézte, hogy alakul-e felhő. Ha alakul, az azt jelenti, hogy a nap felmelegítette a hegyoldalt és ott fel lehet szállni. Mondjam, mekkora szemekkel hallgattam?

Aztán beszélgettünk még rengeteg sok mindenről, mire megérkeztek a többiek. Még öt srác, akik a hegyek különböző pontjain ragadtak a szárnyaikkal. Mind francia volt, csak a „saját” srácom beszélgetett velem angolul vagy vette a fáradtságot, hogy fordítson. Egyébként nem sok mindent értettem. De aztán lett fondue.

Én egy meleg levest ettem, mert addigra újra elkezdtem remegni, talán a toppom maradt vizes. A zöldségleveshez egy nagy szelet sajt is járt, amit a levesbe szeletelve az még az isteninél is jobbá vált. Tíz frankért nem is olyan rossz egy kis adag mennyország. Pláne, ha meghívnak rá.

Az eső hol esett-hol nem, így nem bántam, hogy a napi túra-adag két órában merült ki. Több akárcsak kicsit is száraz cuccom nem lett volna. A srácok pedig levittek. Ötfős kocsiban, heten. Volt csomagtartó. Utoljára tizenhárom évesen utaztam csomagtartóban. Tovább beszélgettünk, a madarakról, amelyek úgy repülnek, mint a siklóernyősök. Majdnem megtanultam a keselyű francia nevét, de aztán elfelejtettem. A srác pedig elhívott egy hétvégére, hogy próbáljam ki én is. Jelentkezzen, aki vissza tudná utasítani! Jó, kicsit tartok tőle, hogy ha egy hídon tériszonyom van, mit csinálok több ezer méter magasan. Valószínűleg elámulok a tájtól. Talán. Remélem.

A hegyre föl, tizenöt perces vonatútért is több mint 3000 forintot kérnek, így a srác, aki egyébként az egyik első go-pro kereskedő volt Svájcban, van, hogy hetekig csak siklóernyőzik, hüttében száll meg és eszik fondue-t, szóval ő is sokallta és azt tanácsolta, hogy stoppoljak, mert „szép lányt könnyen fölvesznek”, de amúgy is szokás errefelé.

Valóban. Tíz percet se kellett várnom, alig tizenöt autó után felvett egy fazon. Franciául beszélgettünk, azt mesélte, hogy mióta van pénz Európában, azóta kevésbé segítőkészek az emberek. Válságban mindenki barátságosabb. Mondtam neki, hogy a szocializmusban nálunk is ez lehetett, de én nem tudhatom biztosan. Onnan kevertünk ide, hogy szerinte stresszesek az emberek, még a hegyek közt is. Jókat nevetett. Nem tudott végig vinni, de gyakorlatilag három perccel azután, hogy kitett, felvett egy Spanyolországban élő ukrán srác, aki sziklát mászni járt errefelé, amíg az eső meg nem állította. Ő már Martigny határáig vitt, ahonnan városnézéssel egybekötött úton mentem a vasútállomásra, úgy húsz perc alatt. A bicajom megvárt, átszerveztem a vizeket, megettem a maradék szendvicsem és az egyetlen száraz rövid nadrágomban és a tök vizes ujjatlanomban nekivágtam a hazaútnak.

A siklóernyős srác megnézte nekem a szelet, azt mondta lehetne rosszabb ezen a szakaszon, így kevésbé aggódtam, hogy lefúj a bicikliről. Másfél óra múlva álltam meg először, egy müzli szeletre. Meg mert nyomta a táska a hátam.

Aztán Montreux-ben, a Freddie Mercury szobor mellett egy almára, hasonló okokból. Meg azért is, mert Laci mondta, hogy szereti ezt a helyet és gondoltam, nézem neki egy kicsit. Jó sokan fényképezkedtek, az eső meg esett. Aztán szedtem a sátorfám és belevetettem magam az utolsó szakaszba. Egy óra alatt az is megvolt. Ez alatt egy gondolat fogalmazódott meg bennem: akárki is írja az életem, fantáziája van bőven.

Mindezt bizonyítani próbálván az író a kollégiumom előtti utolsó öt percre rajzolt egy piros esernyőt, alá pedig betette a nővéremet és a barátját.

Ők a Bodeni tónál kezdték a napot, az én konyhámban pedig végezték, nagyon finom cukkínis- krumplis-rizses vacsorát rittyentve. Holnap jön az anyukám is J

Képek: https://goo.gl/photos/9iGxtq7NRipVaiLz6

A korábbiakban jeleztem, hogy Gábor némi intermezzot beiktatva a biciklitúrájába, meglátogatott Lausanne-ban. Nézzük meg most ezt egy másik szemszögből -avagy poszáta egy nagymacska tollából!

Vendégíró: Geréb Gábor.

Hogy hogy jut eszembe egyedül nekivágni egy 800km-es kerékpártúrának a svájci alpokban? Hát, apránként: a bringa része adott volt, szeretek tekerni, a Balaton körüli 200km-es Tour de Pelso-t már negyedik éve teljesítem minden alkalommal, úgyhogy legalább annyi biztos volt, hogy egy ilyen távot le tudok tekerni. Egyszer egy évben. Bolyban. Sík terepen. Hogy aztán több napon át mekkora napi távot tudok fenntartani hegyi terepen, na, arról fogalmam sem volt. Úgyhogy megnéztem egy svájci túravezető csapat honlapját. Ja hogy miért épp Svájc? Nos, ez véletlen, a szerencsés fajtából. Kata, a barátnőm (-ez én vagyok, a szerk.), elnyert egy nyári kutatói ösztöndíjat és két hónapra Lausanneba költözött. Egyébként most valószínűleg Ausztriáról vagy Szlovákiáról írnék, de így, hogy az eddig elérhetetlennek tűnő Svájc hirtelen a barátnőm lakhelye lett, egyértelmű volt, hogy oda kell utaznom.

"Svájci Alpok". Nem tudom kinek mit jelent ez, de számomra olyan, mint egy muszlimnak Mekka. Szóval ez a bizonyos svájci iroda egyhetes túrákat szervezett többféle útvonalon és nehézséggel. Átlag napi 80km-re terveztek, 1000m szinttel, 6-8 órával a nyeregben, ami ugye 10km/óra körüli átlag. Na, hát nekem nem volt ennyi időm. Egy hét alatt nem csak Zürichből akartam Lausanne-ba átjutni (330km, 3700m szint), de pár nap ottlét után még Milánóba is át akartam tekerni (360km, 3300m szint). Szóval a szokott magabiztossággal beterveztem két-két napot az utakra, és 3 nap tartózkodás Lausanne-ban, ami 20km/órával is legalább 9 órát jelent a nyeregben. Azért a szokott magabiztosságom szokott problémákat is okozni olykor-olykor, szóval bele volt kalkulálva, hogy egy nappal később érkezem és egy nappal előbb indulok, illetve a vasút sem esett messze az útvonaltól.

És hogy végül az egészet egyedül csináltam, az inkább következmény, mint döntés volt, illetve döntés abból a szempontból, hogy nem teszem függővé a dolgot másoktól. Két éve ilyenkor egy észak-olasz körtúrát szerveztem nagy elánnal, de a gyér érdeklődés miatt lemondtam. Idén is lett volna egy partnerem, de végül ő mondta le, mert elromlott a biciklije. Szóval így maradtam egymagam. A két éjszakai vonatra szóló jegy összesen 50eFt volt kb. egy héttel az út előtt, a bringára nem kellett külön fizetni, mert csak csomagolva lehet feltenni, az meg benne van az árban. Vasárnap este szálltam fel a keletiben és hétfőn 9-kor már a Zürichi tó mellett tekertem.

Kényelmes tempóban tekertem át a városon a térkép nélküli túra GPS által megjelölt köztespont irányába, kissé még izgatottan az előttem álló út miatt, így a városra csak kevés figyelmet szenteltem. A tó végénél szinte azonnal a hegyek következtek, mindenféle átmenet nélkül azonnal egy 10% körüli emelkedőn találtam magam, ami azt jelentette, hogy a legkönnyebb fokozaton is neki kellett feszülnöm a 15 kilósra pakolt bringának és bizony meg kellett álljak egyszer-kétszer, hogy levegőhöz jussak a 30 fokos melegben. Ezen a szakaszon tanultam meg, hogy az országúti kerékpár országútra való, mert az egyébként számozott és remekül kitáblázott kerékpáros útvonalak bizony gyakran vezettek vállalhatatlanul meredek és/vagy murvás utakra, sűrű szitkozódásra késztetve engem, miközben pár kilométerrel odébb ott volt az országút kiváló biciklis sávval. Szóval itt el kellett vetnem a felfedező hozzáállást, az országúti nem a járatlan utak keresésén és a csúcsok meghódításán keresztül nyújt élményt, hanem a nagy távolságok bejárásán át. Ehhez viszont a völgyeket követő aszfaltcsíkon kell maradni, ami egyébként a tájékozódást is sokkal egyszerűbbé teszi.

Az emelkedők után az út egy fennsíkon vezetett nagyjából egyenesen Lucernig, ahol egy hosszabb pihenőt is beiktattam, mivel elértem az aznapi táv felét. Addig csak néhány percre álltam meg friss vízért. Szerencsére majd’ minden településen volt közkút, gyakran valamilyen szép parkba vagy emlékműbe csomagolva. A nagyobb városokhoz viszont szinte kivétel nélkül tartozott egy tó is, ami már a puszta látványával is enyhítette a hőérzetet. A menet közben elfogyasztott müzliszeletek után próbáltam magamba diktálni egy szendvicset, de a szájpadlásom élénken tiltakozott, így végül alma és oldott magnézium pezsgőtabletta lett az ebédem. Utóbbi annyira ízlett, hogy egy egész kulacsnyi elfogyott azonnal.

Az út következő részén már kezdett látszani, hogy teljesíthető a napi adag, a lassú kapaszkodások, a lendületes ereszkedések és a tempós sík szakaszok a pihenőkkel együtt is 20km/órás átlagot adtak. Az aznapi meglepi az volt, hogy a tóparti végcél előtt a várt kényelmes ereszkedés helyett egy hágó megmászása várt. Délután 4 óra volt és 40 fokos hőség, ami percek alatt felhevített, hiába döntöttem magamba a megmelegedett vizet, így árnyékról árnyékra tekertem vadul, hogy ott visszanyerjem alaphőmérsékletem és -pulzusom. Az 5km-es út több mint egy órán át tartott és igazi pokoljárás volt, de szerencsére volt elég időm és vizem, hogy pihenőkkel elviselhetőbbé tegyem. Leginkább egyébként a hőgutától tartottam, ami rendesen hazavágta volna a túrát, úgyhogy a víz jó része a fejemre ment el. Itt is életmentő volt, hogy útközben több helyen is friss vízhez jutottam.

A hágó túlfelén 60-nal száguldottam le, így kb 10 perc után már egy tó partján tekertem, aminek a végénél, egy másik tó társaságában volt Interlaken, az aznapi úticélom. A tekerés egyébként úgy 6 óra után kezdett kicsit nyűgösebbé válni, a hágó megmászása közben persze nem figyeltem a kényelmetlenségekre, de a cél előtti utolsó 10km már nagyon kínzott. Ekkor követtem el utoljára azt a hibát, hogy nem állok meg azonnal pihenni, a fáradtság vagy éhség ugyanis rossz döntésekhez vezetnek. Ez esetben a cél előtti vadkempingezésre alkalmas partszakasz megközelítésével szenvedtem vagy fél órát a meredek, rothadó falevelekkel borított lejtőn, hogy aztán ezernyi bögölytől űzve meneküljek vissza az útra és induljak tovább Interlaken felé. De ezután meg is álltam rögtön az első boltnál, hogy jégkrémmel és kólával (aminél nincs jobb egy hosszútáv végén) vigasztaljam meg magam és fejezzem be vígan a maradék távot.

A célnál egyből találtam is egy kis vízparti kempinget, ami 15 euróért sátorhelyet, zuhanyt, áramot és internetet adott, illetve ami a legfontosabb, hogy rovarmentes volt, ami az egyébként igen romantikus szabadég alatt alvás esetében elég fontos feltétel. A kempingben volt ugyan egy hangos tinédzsercsoport, de ez nem akadályozott meg abban, hogy egy rövid vacsorát követően este 10-kor bevágjam a szunyát.

Másnap 5-kor keltem és 6-kor már úton voltam, hogy minél előbb Lausanne-ba érjek. Az első napi tempóból úgy saccoltam, hogy délután 3 körül odaérek, amiben az is közrejátszott, hogy a legnagyobb szintemelkedéseket érzésre már magam mögött hagytam. Ennek ellenére az első, tóparti 30-as után az út egyenletes 5% körüli emelkedésre állt be, amin kényelmes 20-as tempóval tudtam haladni felfelé.

Nagyjából 500m szintet másztam így meg és elégedetten konstatáltam, hogy nem volt tovább felfelé; az út egy völgyben vezetett tovább enyhén lejtve. A feketeleves mégis itt jött még csak; a várva várt pihenőhelyet jelentő Bulle városa csak egy nagy ipari negyed volt, vízvételi lehetőség nélkül, miközben újra 40 fokos lett a hőség. Valószínűleg Gruyères-ben kellett volna megállnom, de az nem esett teljesen útba, és a térképen nem tűnt nagynak, csak később tudtam meg, hogy a sajtgyártás svájci fellegváráról van szó. Tikkadtan folytattam az utamat a száraz, napégette tájon, míg egy kis faluban végre rátaláltam egy kis kútra, ami egy szobor oldalából csörgedezett. Megtöltöttem a kulacsokat és bekucorodtam egy ház oldalában lévő árnyékba.

A víz és a pihenő megtette a hatását, negyed óra múlva újra jó tempóban tekertem a Genfi tó felé. Épp ebben különbözik nagyon a túra a versenytől, az előbbiben 6 órán át kell folyamatos, nagy teljesítményt tartani, ami a végletekig kifacsarja az embert, hogy utána járni is alig tud, az utóbbi esetében viszont épp a megengedhető pihenőkkel lehet elérni, hogy hosszan fenntartható legyen a tempó és minden reggel nyeregbe tudjak ülni.

A fájdalmas rész megint a cél előtt jött el. Már a Genfi tó partján tekertem egy kellemes lejtőzés után, amikor kezdett elviselhetetlenné válni a dolog. Hiába volt közel a cél, inkább megálltam egy kellemes partszakaszon, nem sokat ért volna egy korai érkezés, ha hullafáradtan esek be.

Röhejes, mondhatni szemét módon, a tóparti zöldellő parkban, ahol az öntözők ontották magukból a vizet, egy darab kutat nem találtam, így végül a vízcsóvákat kerülgetve kellett odakommandóznom az öntözőfejhez, hogy a nagynyomással hadakozva valahogy megtöltsem a kulacsokat. Ezután ledőltem egy kicsit egy padra és valószínűleg a korai kelés és a nagy meleg hatására aludtam egy fél órát.

A pihenő után felfrissülve indultam neki, és hamarosan kiderült, hogy az itiner szerinti 30km helyett alig 10-re van Lausanne, így pikk-pakk meg is érkeztem a város határában, ahol úgy döntött a hátsó váltó bowdene, hogy eddig bírta cérnával és elszakadt. Innentől single-speed üzemben folytattam az utat, ami figyelembe véve, hogy komoly erőfeszítéseim ellenére is csak a 3. legnehezebb fokozatba tudtam berögzíteni a váltót, és hogy tóparti város léte ellenére Lausanne igencsak dombos város, nem telt annyira kellemesen. Azért a küszködés közepette igencsak hálás voltam, hogy ez nem órákkal ezelőtt történt meg.

Végül csak megérkeztem, magamba döntöttem egy liter kólát és kivirultan találkozhattam Katával az UNIL kampuszán.

A nap hátralevő részét pihenéssel töltöttük, másnap pedig mivel Katának nem volt még sok dolga a laborban, várost néztünk, amit szintén tekinthetünk pihenésnek. Felfedeztem a svájci tejet, ami a Prodigy Temper című klipjéhez hasonlóan igazi drogként hatott. A hátralévő napokban napi 2 liter elment. A Riviéra-hangulatú tópart mellett Lausanne-ban van egy szép óváros egy hatalmas katedrálissal fent a hegyen, a város ugyanis egyetlen nagy hegyoldal. Emellett Lausanne az olimpia fővárosa, amit annak köszönhet, hogy Pierre de Coubertin, a modern olimpia alapítója itt élt és dolgozott. Ennek megfelelően a város tele van stadionokkal, múzeumokkal, emlékművekkel és nemzetközi sportintézményekkel és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság székháza is itt található.

A váltóhoz időközben sikerült bowdent venni, de a fej túl nagy volt, és nem lükkent be a helyére, hanem egy ponton elakadt, így a 10-ből mindössze 4 fokozat volt használható. Ez viszont épp elég volt ahhoz, hogy szerdán áttekerjek Genfbe, ami 60km-re fekszik Lausanne-tól, a tó nyugati csücskében. A terheitől megszabadított bringával igazán élveztem a cirka kétórás utat, ami hangulatában közel állt egy kellemes Balaton-parti tekeréshez. A két tó kerülete egyébként majdnem meg is egyezik.

Genfet bringázva néztem meg, ami felettébb kellemes dolog, az érdektelen szakaszokon átsuhanva, az érdekeseken lassan gurulva vagy megállva 3 óra alatt megnéztem a város minden arra érdemes részét. Ha Lausanne az Olimpia fővárosa, akkor Genf a nemzetközi szervezeteké. UN, WHO, UNESCO, WPO, WTC, és a többi egymás hegyén-hátán. Emellett egy szép óváros és a híres vízoszlop is itt található, ami egy Eiffel torony nagyságú emlékmű vízből. Szerintem zseniális. Ráadásul mivel épp másnap rajtolt onnan a Triatlon Európa Bajnokság mezőnye, így tele volt a város bringával vagy futva átmozgató versenyzővel. Szóval volt nagy köszöngetés, ami a svájci országúti kerékpárosoknál is jellemző biccentésként jelent meg.

Délután 5-re vissza is értem, hogy aztán rögtön indulhassunk is az Athletissima nevű stadionba, ahova sikerült a világ elit atlétáit összehívnia a Diamond League sorozat szervezőinek egy látványos viadalra. Bolt sajnos végül lemondta a "szereplést", de ott volt Mo Farrah 5000-en és Rudisha 800-on, hogy csak a hiányos ismereteimben szereplő neveket említsem. Új világcsúcs született a szemünk előtt női magasugrásban, ami azért elég hoppá. Örült a "kislány" rendesen. A program a pálya közepéről fellőtt hosszú és látványos tűzijátékkal ért véget, és néhány perc alatt le is suhantunk a partmenti koleszba a nagy keservvel megmászott hegyről.

Másnap újra pihenőnapot iktattam be, aminek a jelentős részét a hűvös tóparton üldögélve töltöttem, illetve egy második bringaboltos tanácsára sikerült egy kis smirglivel addig formálni a bowdenfejet, míg be nem lükkent a helyére, elérhetővé téve mind a 10 fokozatot. Ennek örömére feltekertem a város legmagasabb pontját képező Sauvabelinre, és ott megmásztam a félrevezető módon Chocolatiernek nevezett kilátót, ahol nem találtam semmiféle csokoládét. Este még körbenéztünk a napok óta tartó városi fesztivál helyszínein, de nem igazán sikerült érdekes dologra lelnünk, úgyhogy csak eltöltöttünk egy laza estét a katedrálisnál Kata egyik matematikus haverjának társaságában.

Pénteken 8 körül indultunk útnak mindketten. Kata kirándulni ment az Alpokba, én Montreux felé kezdtem el tekerni. Aznapra elég húzós táv volt betervezve, mert át szerettem volna jutni az Olaszországba vezető hágón és legurulni a Lago di maggiore-i kempingekig, ami 250km-t jelentett 3300m szinttel, szóval abszolút bizonytalan volt a dolog, de végülis szinte bárhol megállhattam aludni, ha úgy alakul, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával pörgettem végig lazán az első órát.

A Genfi tó magam mögött hagyása után a várakozásaimmal ellentétben az út nem kezdett el emelkedni, hanem egy hatalmas hegyek által szegélyezett szépséges völgybe vitt, ahol a kellemes hátszéllel igen jó tempóban tudtam haladni. Meg sem álltam 100km-ig, amit dél körül értem el. Itt már úgy számoltam, hogy hamarosan meg kell majd küzdenem a 2000 méteres hágóval, úgyhogy feltöltöttem magam minden jóval és pihentem eleget.

A következő szakasz azonban továbbra sem akart emelkedni, alig 600 méteren voltam mikor elértem a térkép alapján a hágó tetejének vélt Briget, ahol az irányt sem nagyon találtam. Olaszországba vezetett egy alagút és egy autópálya, de az országutat nem találtam. Egy kis kérdezősködéssel sikerült eloszlatnom a homályt. Mikor a németül beszélő svájci megértette, hogy át akarok tekerni a hágón, szélesen gesztikulálva mutatta, hogy itt jobbra, ott balra, aztán zümm-zümm, pedalieren jó sokat – mutatott felfelé. Akkor még mosolyogtam a dolgon.

Hát, nem volt mindennapi kihívás. Az országút azonnal 7%-os emelkedőbe vágta magát és ki se jött belőle 25km-en át. Ismét elviselhetetlenné vált a hőség és én 10km/óra körüli "sebességgel" cammogtam felfelé, már amikor épp nem a vérnyomásomat kerestem egy parkoló talaján. Szerencsére azért itt is voltak kedves emberek, egy olasz kis robogós papa mutatott egy kis hegyi utat, ami az új úttal párhuzamosan vitt egy kevésbé forgalmas régi szerpentinen. Csak azt felejtette el mondani, hogy az úton épp csatornáznak a teljes útpálya felbontásával, így a bringám hátamra kapásával tudtam csak átvergődni a frissen ásott földhalmokon, hogy aztán pucoljak vissza az országútra, mint a veszett. Az országúti kerékpár országútra való, ezt úgy látszik, nem tudom elégszer megtanulni.

Egy ponton már olyan fáradt voltam, hogy jobb híján az út egy árnyékos szakaszán a szalagkorlát külső oldalán lévő betonpárkányra feküdtem a bringát a korlátnak támasztva és hosszan próbáltam új erőt nyerni. De végül a fejemtől alig egy méterre elhúzó autók és kamionok meggyőztek arról, hogy nem ez lesz a megfelelő éjszakai szálláshely, és továbbmentem a hágó felé. Itt már tényleg el voltam fáradva, pihenhettem akármennyit, a 10. nyeregben töltött óra felé ez már nem segít sokat. Figyeltem a magasságmérőt és pedáloztam tovább. A hágót szerencsére már messziről látni lehetett, így az utolsó néhány kilométert már kicsit jobb hangulatban tehettem meg.

Hosszan tervezgettem, hogy mivel fogom megjutalmazni magam, ha felérek. A lista a fagylalttól, a spagettin át a liter tejig sok mindent tartalmazott  de odafent csak szép kilátást és néhány drága éttermet találtam. Azért egy kis elégedett fényképezgetésre így is volt idő, mielőtt elindultam volna a lefelé. Délután 6 óra volt és innen már csak gurulnom kellett, számításaim szerint kb. 30km-t Domodossoláig, ami már közel volt a tóhoz.

A lejtő brutális volt. Pillanatok alatt 60 fölé gyorsultam, ha nem keltettem nagy légellenállást a nyeregből kiállva, egy egyenesebb szakaszon pedig 88km/óráig sikerült gyorsulni, mielőtt fékeznem kellett volna. Soha még hasonló sebességgel sem mentem. A szél kis híján lefújta a fejem, fáztam és fájt a kezem a kormány szorításától, de fantasztikus volt ez a kontraszt a hőségben való kaptatás után. Aztán kicsit lazábbra vettem a dolgot. A szemüveglencsét víztisztára cseréltem, hogy jobban lássam a már árnyékos tájat és kényelmes tempóban folytattam az ereszkedést a svájciaknál jóval gyatrább minőségű olasz országúton. Domodossola végül egy kicsit messzebb volt, úgy egy óra múlva értem oda azzal az eltökélt szándékkal, hogy akár van tó, akár nincs, én itt megalszom. De előtte betértem egy még nyitvatartó supermarketbe, ahol kólát és fagyit, illetve estére gyümölcsöt és szendvicset vettem.

Miközben a parkolóban ezt fogyasztottam, megkérdeztem egy biztonsági őrt, hogy hol találok egy kempinget. Itt felhasználhattam harmatos, de szerteágazó nyelvtudásom utolsó darabját is, mivel a német-francia Svájc után itt olaszul érdeklődtem. Az angolul kb. az esetek felében működött csak.

A kiábrándító választ így is jól értettem, Domodossolában nem volt kemping, a 30km-re lévő Lago di Maggiore-t ajánlotta az úr a figyelmembe, én pedig nem túl őszinte mosollyal megköszöntem a segítségét.

Este 8 felé járt, a nap már a hegyek tetején ült és én 12 órája voltam úton, de nem volt mese, fel kellett ülni és menni tovább. Lassan telt az idő és gyakran meg kellett kérdeznem az irányt, hiába kellett volna elvileg csak Milánó felé tartanom. Az utak olyan magyarosak voltak, a falvak is kicsit lepukkantak Svájchoz képest, az olaszok kedvessége és közvetlensége viszont kárpótolt mindenért. Ahogy odagurultam valakihez máris szólt a harsány "ciao" és már mutatta is az utat "per Milano". Az országúti kerékpárnak egyébként is nagy hagyománya van olaszban és a biciklistákat ennek megfelelően rokonszenvvel kezelik.

Kilenc felé, még épp világosban elértem egy kis tóparti kempinget, mint utóbb kiderült ez a Lago di Maggiore-től pár kilométerre fekvő kisebb tó volt, de ez akkor abszolút nem érdekelt. Sikerült lealkudnom az árat 15 euróra, és vettem egy liter tejet is, aztán bedobtam magam a kellemes vizű tóba. Némi pancsolás után zuhanyoztam egyet és egy merész gondolattal benyomtam egy fél sárgadinnyét a liter tejjel, aztán pár üzenetváltás az ingyenes WiFi-n és már aludtam is.

Másnap lustán keltem fel. Milánó kevesebb, mint 100km-re volt és a vonatom csak este 9-kor indult, úgyhogy nem siettem sehova. Azért így is sikerült 9 előtt elindulnom, és hamarosan a Lago di Maggiore partján tekertem laza tempóban. Azt tudtam, hogy olaszban sokan országútiznak, de én ennyi bringást utoljára csak versenyen láttam. Egymás után jöttek szembe a kisebb-nagyobb bolyok, a korosztály a tizenévestől a hatvanasokig tartott. Fantasztikus élmény volt. A tó végénél, úgy másfél óra tekerés után megálltam egy strandon fagyizni. Még mindig dög meleg volt, az olasz fagyi pedig még mindig párját ritkította.

A Milánó felé vezető maradék út hosszú volt és sivár, gyakran eltévedtem, mert a táblák újra és újra rávezettek volna az autópályára, amit különböző országutakon kacskaringózva tudtam csak elkerülni. Egyedül akkor éreztem jól magam, mikor sikerült rákapaszkodnom egy-egy mellettem elhúzó országútis csapatra és ilyenkor 35-ös tempóval hasítottunk Milánó felé. Friss vizet is csak nehezen találtam, de egy idő után már nem is kerestem, csak meg akartam érkezni.

A város maga elég különös, mert nincs semmilyen vízpartja, így a megszokott városszerkezet sem érvényes. Ezért elég sokat bolyongtam a külvárosban, mire egy hotelben szerzett térkép segítségével végre megtaláltam a központot. Délután fél 2 volt, sziesztaidő. A boltok nagy része és az éttermek is bezártak a nagy melegben, úgyhogy én is elvonultam egy parkba egy még nyitvatartó boltban vásárolt szilvával és sziesztáztam egyet.

Délután aztán megnéztem az építészetéről híres belvárost, ettem egy fenséges pizzát és ittam egy eszpresszót. Ez a kettő kötelező elem minden olasz látogatásomkor. A felszolgálók kérdeztek a bringáról, ami egyébként egy olasz Willier Triestina, és az útról, amit az egyikük "la madre di bicicletta" (valami olyasmi, hogy a biciklizés öregannya) felkiáltással konstatált. 800km 7000m szinttel tényleg nem szégyellendő teljesítmény, de mikor az egyikük azt kérdezte, hogy Tour de France, akkor biztosítottam róla, hogy én ahhoz nagyon "piccolo" (kicsike) vagyok.

A lényeg, hogy magamhoz képest komoly teljesítményt vittem véghez, ami másnak talán könnyebben ment volna, vagy épphogy sosem vállalkozna ekkora útra, de épp ez a jó az országúti túrában, hogy az ember szabadon választhatja meg a neki tetsző nehézséget. Megnéztem egy kétségtelenül gyönyörű és meglehetősen drága országot és egy valódi gondtalan egyhetes nyaralásban volt részem. A vonat lassan befut Bécsbe. Már most vagy egy félórát késett, jó eséllyel lekésem a csatlakozást is és jól elkésem a munkából is, de majd bepótolom. Közben pedig már ott motoszkál a fejemben egy augusztusi túra terve, amit majd az akkori fizuból finanszírozok meg. Az ilyen élmények tényleg felbecsülhetetlen értékek, de szerencsére még magyar viszonylatban is megfizethetőek.

képek (Geréb Gábor): https://drive.google.com/folderview?id=0B5q8gTn5zXv6fjB6X2JNdGdlalAyaEFaTEMzaERFLTRSQmlLaVl3S1hhbEpHbEJpRzRpcUU&usp=sharing

Az utolsó rész következik bergeni élményeinkről, melyben végre megszáradunk. Az előző részek tartalmából: megérkeztünk Bergenbe, ahol Gábor dolgozott. Aztán elkezdtünk felfelé mászni a Floyenre, ami során eláztunk. Hóban sátraztunk, majd másnap továbbindultunk és megkerültük a városi víztározót. Ez alatt még jobban eláztunk. A harmadik részben egy sikertelen sátrazási kísérlet után a városban leltünk menedékre, nagyjából hajnali fél 4 felé.

Nem tudom, miért van averziónk a városnézéstől. Eljöttünk Bergenbe, egy kedves norvég kisvárosba, ami mellesleg Norvégiában, lakosságát tekintve, a második legnagyobb település, a fjordok kapuja, időtlen idők óta kikötőváros, kedves kis központtal, halpiaccal, városházával, valami fura önsanyargató logika mentén viszonylag sok szökőkúttal és tavacskával, szóval eljöttünk ide és három órát se szánva a városra, rögtön bevettük magunkat a hegyekbe. Aztán majdnem lefújt minket a hegyről a szél. Aztán majdnem megettek a macik –szerintem. Aztán megáztunk, ahogy csak meg lehet ázni. Aztán elfáradtunk, tocsogtunk a hóban, vízben, sárban, latyakban, mohában, míg végül lemenekültünk a civilizációba, hogy estére újra visszamászhassunk a természet ölébe, amely olyan nedvesen fogadott minket, hogy kénytelenek voltunk teljesen megtörve mégis visszasomfordálni a városba.

És keserűen mégis elindultunk várost nézni. Eltöltöttünk egy igazán békés, nyugodt, mondhatni kellemes napot, felfedeztünk szép épületeket, híres helyeket, immár biztonságból és száraz melegből néztük a lezúgó vízeséseket. Sütit is ettünk.

Ott hagytam legutóbb abba, hogy épp a vasútállomáson pakoltunk össze és magunkra vettük a megmaradt kevéske száraz ruhánkat. Nekem csomagom sem volt. A táskáink is teljesen eláztak, egy kis szatyorral indultunk hát neki a városnak, amiben némi víz, müzli szelet és egy szomorú sorsú alma volt.

Először a város tök másik végébe mentünk el, ahonnan kilátás nyílik a tenger felé. Leginkább a szokásos vizet és körben a dombokat, hegyeket láttuk, de azért szép volt. És szeles. És sötét. És hideg. Ja meg persze esett is. És fájt a lábam.

Már odafelé nézegettünk helyeket, ahova be lehet ülni és megenni egy sütit, de vasárnap lévén elég kevés hely volt nyitva, azok többsége is szálloda, ahol vendégek költötték el a reggelijüket, és, vagy nagyon drága helynek tűnt. Egy kirakatnál megálltam. Halakat ábrázolt egy nagy poszter. Tetszett. De Gábornak már teljesen átázott a cipője és sürgette, hogy menjünk tovább.

Végül a Deli De Luca másodjára is „megmentett” minket. Ez volt az a 7-eleven hangulatú hely, amitől a wifit nyertem reggel. Ezúttal sült csirkét, tavaszi tekercset, répatortát, brownie-t és teát kaptunk tőle (inkább nem részletezem, hogy mennyiért). Meg meleget. Annyira jól esett, hogy amint megettük, azonnal elnyomott minket ott helyben az álom.

Fél óra múlva keltünk, talán arra, hogy feljött valamiért az emeletre a pultos lány, ahova bekucorodtunk. Talán érezhettük volna cikinek is. Talán Gábor annak is érezte. De annyira jól esett az a kis idő! Felfrissített annyira, hogy visszahúztuk a cipőnket és továbbálltunk.

Gábort érdekelték a színes házak, én furcsálltam, hogy még nem volt ott, hiszen nem először van Bergenben és minden képeslapról a színes házak néznek vissza, illetve ha legooglizod, hogy „Bergen”, biztos, hogy ezeket fogod találni. Elsétáltunk tehát arrafelé. A kis sikátorok egyikén belépve kötélkészítőt találtunk, ahol 20 e huf volt egy nagyobb csomó, de tök érdekes mesterségnek tűnt. A szűkös út, jobbra-balra dőlt fa falak között vezetett, nem túl hosszan, mígnem kiért egy nyitottabb térre. Feltehetően az összes ház közötti út egy közös térbe vezetett. Itt volt egy faragott hal. És sok turista. Épp nem esett.

Mikor továbbhaladtunk az egyetlen térképünk alapján kinézett halmúzeum felé, egy ponton láttuk, hogy a sok réteg felhő feloszlott és egy zsebkendőnyi helyen kilátszik az ég. Mi több, a hegyek felé is ritkult a felhőzet és alig egy-két rétegen át sütött a nap, hogy halványan kivehető volt a sziluettje. Ez mosolyt csalt az arcunkra: végre nem csak szórt fénnyel találkoztunk!

In memoriam térkép. Ez már fél éven belül a második volt, amit kölcsönkaptunk, de nem tudtunk visszaadni. Utolsó nap reggelén realizáltuk, hogy az elméletileg vízhatlan térképtartó is felmondta a szolgálatot, benne a túratérképeken összefolyt a tinta. A táskám egyik zsebében lévő várostérkép pedig kinyithatatlanná vált, így nagyjából lecsekkoltuk az irányt és szomorú szívvel elbúcsúztunk tőle.

Csacsogva meneteltünk. Vagyishát Gábor magyarázott én pedig időnként belekérdeztem. Amundsen és Scott déli sarki expedíciója volt a téma. A kellemes, szemerkélő esőben mindketten átlényegültünk sarkvidéki felfedezőkké, róttuk a havas síkságot, ahol semmit sem lehetett látni. A kutyák előtt sífutónak kellett mennie, hogy ne féljenek a fehér semmitől, amiben a sífutó se tudta tartani az egyenest. Hogy ezért veszekedett vele az, aki az iránytűnél ült. Hogy a megtett távolságot egy kerékkel mérték, hogy Scott lovakat vitt és a viktoriánus szellemiség jegyében a vesztébe rohant. Hogy a paraffin mennyire komolyan párolog és hogy az étel elsősorban zsírba fagyott gabona-müzli volt.

És miközben mentünk a norvégiai hideg-angol időjárásban, szimpátiát éreztünk a norvég Amundsennel, aki ugyan elsőként érte el a sarkot és még túl is élte, de az angol Scotté volt a dicsőség, aki másodjára járt a sarkon, Amundsen elsőbbségét felfedezve, nem hogy saját maga nem tért vissza, még emberei sem. Jobb volt a reklámja. Ő volt a hős. Aki nem bízott a kutyákban, így emberek húzták a rettenet nehéz csomagjaikat. Aki lovakat vitt oda, ahol a lovak azonnal elhullottak. Aki a sarktámadáshoz nem vitt elég táplálékot, pláne hogy utólag találta ki, hogy még egy embert visz. Hogy Amundsen csalónak volt kikiáltva, aki kiképzett sífutókat vitt. Aki északi népektől szerzett tapasztalat alapján vizet öntött a síléc aljára, ha tapadós volt a hó, hogy a víz ráfagyjon, és ne közvetlen a havon, hanem a jégen csússzon. Csak olyan emberekkel dolgozott, akik haza is akartak jutni, de lehetőleg nála képzetlenebbek voltak (ami az orvos esetében nem volt feltétlen előny). Nála nem érvényesült annyira mereven és gátlón a katonai hierarchia, de azért ő volt a főnök.

És hogy voltegy fiatal, szimpatikus, családos tiszt Scott csapatából, aki haza akart volna menni, de felkérték a sarktámadásra, amit el kellett fogadnia. Végül visszafelé jövet skorbuttal elindult a semmibe. Arra gondoltam, talán hazajutott. Talán talált egy új várost, talán azóta a sellőkkel él. Esetleg a jövőbe lépett és egy másik expedícióval újra megnézte a sarkot. Vagy befogadták a pingvinek és ő megtanulta a nyelvüket és azóta már tollai is nőttek. De biztos nem halt ilyen értelmetlen halált.

A skorbutnak is szenteltünk néhány mondatot, miközben elhaladtunk a kikötő mellett, tovább a „fiskenindustri” (kb. halgyár vagy halraktár, esetleg halipar) felé. Meg Scottnak, aki a saját felelőtlensége miatt éhezés után végelgyengülésben halt meg és két társának, akinek elfogyott a paraffinja, mert nem figyeltek arra, hogy jól le legyen zárva és elillant és így hiába rágcsálták a fagyott ételt, az nem volt elég és egy sátorban várták, hogy jöjjön a csoda. Sajnos biztos, hogy őket nem fogadták be a pingvinek. Talán megpróbálták, de sikertelenek voltak, mert valamivel később a sátrukban találtak rájuk a társaik.

Akit esetleg ez részletesebben érdekel, annak ajánlom a Scott és Amundsen c. könyvet. De én nem folytatom most, mert megérkeztünk a fiskenmuseumhoz (hal és halászati múzeum), ami időszakosan zárva volt.

Még a hegyen hallottuk többször a helikoptert. Aztán láttuk is, hogy hová száll le. Ide indultunk most, nem volt messze.

Sok minden ebből nem látszott, de a kikötőben voltunk és felfedeztük a rengeteg kagylót és hogy a víz olyan jegesen tiszta, hogy ahol a hajók és csónakok árnyékot vetettek a vízre, látni lehetett egészen le, az aljáig. Láttuk a régies házakat, olyanokat, mint korábban a színes házak voltak, s itt realizáltuk, hogy mennyire félelmetesen görbék. Gaudí vagy Hundertwasser valószínűleg ide álmodta magát miközben alkotott. Álmukban azért valószínűleg még kifejezettebbek voltak az ívek, így az ő házaiknál először nem csak egyfajta bizonytalanságot érzékel az ember, náluk tétovázás nélkül: minden görbe.

Aztán ott voltak a graffitik. Kidolgozott, szép graffitik voltak. Egy túrázó, aki előtt egy tábla a tér három dimenzióját mutatta, egy másik, egy falmázoló, aki egy vörös szívet fest át fehérre, mintha Alice csodaországában járnánk (emlékeztek ugye, a coeur /kőr/ kertészekre?).

Végül visszatértünk a színes házakhoz, amikről már tisztán láttuk, hogy komolyan görbék. Itt bementünk képeslapért. Válogattunk. Egyik szép napsütésben mutatta a kikötőt és persze a színes házakat, egy másik rénszarvasokat ábrázolt a mezőn (még jó, hogy nem vettem meg, azóta olvastam Murakami Haruki Birkakergető nagy kalandját), végül egy olyanra böktünk mindketten, ami szélben és szakadó esőben beburkolózva előre haladó embereket ábrázolt, természetesen a színes házak előtt. Meg egy hűtő mágnest is, természetesen a színes házakkal. A kedvencem itt egy kis házsor volt. Színes házak a színes házak kirakatában.

Megnéztük a főteret, a hegyeket, a színháztermet, majd jobb ötletünk nem révén elmásztunk a vasútállomásig, magunkra tettük a bűn nehéz csomagjainkat és átléptünk a szomszédos buszállomása, ahonnan a reptéri busz indult. A jegyet még korábban, valamelyik wifi-zónában megvettem. Talán a burgerkingben, talán a deli de lucaban.

Menet közben azzal búcsúztunk az Ulrikkentől, hogy még találkozunk, hogy majd egyszer jobban megismerjük egymást. Aztán megint elaludtam.

A reptéren ébredtünk, lekaptuk magunkat a buszról és a reptéren belül rögtön balra találtunk egy félreeső széksort. Ha továbbmegyünk, egy nagy térre jutunk, ahol a check-in volt meg a bag-drop. De ez minket nem érdekelt. Ettünk némi kenyeret, meg elfogyott a szalonna és a kolbász. Még reggelre volt egy kis Pick szalámi. Aztán Gábor kiment teát főzni, én kicsit tanulgatni próbáltam, de inkább csak ültem, elmerengtem, nézelődtem. Főleg és elsősorban fáradt voltam.

A bakancsomat már az első adandó alkalommal lecseréltem csizmára, de azt is az első adandó alkalommal levettem. Aztán aludtam. Aztán nézelődtem. Egy norvég család volt mellettem, jól szituált nő, három-négy éves fiába próbálta a hotdogot belekönyörögni, de az csak a kólát itta. A másik két gyereke már megette a sajátját és most körben randalírozott. Valszeg ezért nem aludtam épp ekkor. Az apuka megérkezett, az anyuka feladta a hotdog tukmálását, a megcsócsált, de a még legalább félig ép szendvicset kidobta mellém a kukába. Gábor épp megint kinn volt vizet forralni, zacskós levesnek. Igazán megkérdezhette volna, hogy kérem-e a hotdogját.

Ahogy közeledett az este, ritkult a zaj. Mellettünk volt a négy legnagyobb autó-kölcsönző kihelyezett irodája. Az utolsó gép éjfél körül érkezett, az előre megbeszélt szerződéssel rendelkező autókölcsönzők kinyitottak, amiknek már nem volt kuncsaftja, azok bezártak (egész este ezt csinálták), majd lassan innen is elfogyott az ember és a steril fényárban úszó folyosón Gábor kiterítette a derékalját a földre, én magam alá az enyémet. Gyorsan beláttuk, hogy a hálózsákunk és annak a betétje is nedves még, úgyhogy visszavettük a pulcsit és a nadrágot az alá-öltözetre és a kabátunkkal betakarózva nyomott el az álom, újra.

Napok óta nem aludtam annyira jót, mint ezúttal. Reggel persze nem elsőnek ébredtem. Hat óra volt, fel kellett adni a poggyászt, Gábornak még be kellett csekkolnia, és át kellett jutni a biztonsági ellenőrzésen. Hamar ment minden, úgyhogy még volt időnk reggelizni. Kirándulások során mindig én vagyok az éhesebb, így én kaptam most is meg a Pick szalámi végét és azt csócsálhattam hosszú, boldog perceken keresztül. Meg a szegény sorsú alma is ilyenforma létének végéhez ért. Volt egy sárgább meg egy pirosabb fele, a pirosabb volt az ütődöttebb. Vajon Hófehérke melyiket választotta volna?

A cityhopperen ugyan nem egymás mellé szólt a jegyünk, de az óránként ingázó járaton alig volt ember, így gond nélkül foglaltunk egymás mellett helyet. Beszélgettünk, míg a sötét reggeli órákban (negyed 9 körül járhatott) felszállt a gépünk.

Alattunk feltűntek a fjordok. Az igazi fjordok. A tetejük egyre fehérebb, az oldaluk egyre meredekebben szakad bele a vízbe, miközben lassan szűkülnek, míg végül már csak a hóval fedett szárazföld húzódott alattunk, akár a felhők.

Nem mentünk nagyon magasra, bámultunk kifelé és sokszor megígértük egymásnak, hogy egyszer visszajövünk ide sítúrázni. És hogy még februárban megyünk Szlovákiába kipróbálni magunk sítúrában, amíg nekem nem kezdődik a versenyidőszak. Ma már úgy néz ki, hogy a terv megvalósítása egy évet fog váratni magára. Helyette Gábor megtanul túra-vezetni és megyünk valami magashegységbe.

Rövid út volt, alig több, mint fél óra és már le is szálltunk Osloban. Majd aztán újra biztonsági ellenőrzés, a néni kiöntötte a palackunkból a vizet a mosdóban. Rövid várakozás, egy toblerone és két másik, norvég csoki, majd egy hosszúkörmű kicsit creepy fazon ismét a telefonomon mutatott jegy alapján engedett be a következő gépbe.

Gábor még sokszor mesélte otthon, hogy a stuardess pulóverben volt és szakállas stramm férfi volt. Egy igazi, kedves, konvenciókkal maximálisan szakító viking.

Nem tudtunk egymás mellé ülni, tele volt a gép. Én aludtam meg filmet néztem, mesét adtak megint, többet közt a Rabbit and Deer-t. Meg volt internet is. Sajnos eléggé kevés energia volt a telefonomban, de nem tudtam nem élni a lehetőséggel, hogy amikor Lengyelország északi partjai felett repültünk akkor ezt lefényképezzem és egyes csoportokkal ezt megosszam.

Aztán kicsit beszélgettem nővéremmel Németországból, nagybátyámmal Japánból és ha koncentrációval, illetve telepátiával el lehetne téríteni gépet, akkor a Fujit láttam volna magam előtt nem a Magas Tátrát.

Koszosan, fáradtan, boldogan szálltunk le, vártuk meg a csomagunkat, találkoztunk apummal, akivel nem sikerült túl sokat beszélni sajnos, mert hamar megérkezett Gábor apukája taxiként. Otthon nehezemre esett eldönteni, hogy éhesebb vagyok-e vagy hajat akarok-e mindenképp mosni, végül az győzött, hogy úgyis idő kellett az ebédnek hogy megfőjön. Sajtos tészta volt. Mennyei étel.

Nagyjából három napig hagytuk száradni a hálózsákjainkat. A sátrat először a fürdőszobában terítettük ki, mert csöpögött. Én újra elkezdtem tanulni, aminek egy sikeres szigorlat lett az eredménye és rengeteg ötlet, hogy mit kezdhetnék magammal ahelyett, hogy rendszertant magoljak elkövetkező életemben.

Folytatása következik.

Az első részben elkezdtük meghódítani Bergen csúcsait, a Fløyennel indulva. A városban főleg esett, itt főleg fújt a szél, de sajnos nem száradtunk meg. Aztán találkoztunk futókkal is, végül életünkben először hóban sátraztunk. A második részben folytattuk túránkat egy erős ereszkedéssel, hogy aztán megkerüljünk egy tavat és csuromra ázzunk a túloldalán az erdőben. Valahogy átverekedtük magunkat ezen a szakaszon is, s végül egy ház hátsókertjébe érkeztünk.

Nevetgélve mentünk a központ felé, bár elfáradtunk. A terv az volt, hogy egy kávézóban vagy plázában iszunk egy meleg teát és a mosdóban kicsit megszárítkozunk.

A teából forró csoki lett, a többi stimmelt. Pihengetés után még elmentünk internetért, ahol megoszthattam a közönséggel, hogy tetőtől talpig vizes vagyok. Ezen sajna nem sokat segített a kézszárító.

Már lement a nap, mikor elindultunk kifelé, az Ulrikken felé. Arra gondoltunk, hogy odabuszozunk, mégiscsak nagyobb mulatság hegyet mászni, mint várost, aztán elindulunk egy darabon, amíg járható az út, ott felállítjuk a sátrat, illetve Gábor mindenképp tüzet akart gyújtani a ponyva alatt. Én pedig éhes voltam, így leginkább a vacsorára gondoltam.

A buszt nem találtuk meg könnyen, Gábor fel alá rohangált, mert információ nem volt. Aztán megkérdezett egy nénit, aki bizonytalanul mondott egy busz számot. Aztán újabb rohangálás, ami a legkevésbé se esett jól, nehéz volt a táskám és fáradt voltam meg vizes és főleg kedvetlen. Végül mégis én találtam meg a buszállomást, mert én sokkal szívesebben kértem segítséget a járókelőktől.

A busz elvitt, mi mentünk egy darabon, mikor elkezdett zuhogni a hó. Érdekes látvány fejlámpával zuhogó hóesésben menni. A szemünk előtt elhúzó nagy, világítóan fehér foltok fátylán át minden olyan bizonytalan volt, olyan mesebeli, vagy álomszerű. Talán kicsit félelmetes is.

Az útról letérve találtunk egy viszonylag lapos helyet, ami nem olyan meglepő módon, nem volt messze egy kisebb pataktól, amin egy még kisebb vízesés volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy vizet vegyek onnan.

Miután felforrt a kajavíz és Gábor kifüggesztette a ponyvát, meg persze a sátrat is nagy nehezen felvertük, Gábor elkobozta a gázlángot és az addigra összegyűjtött fákat és mohát kezdte kiszárítani. A sátorállításnak még megítélek egy-két szót. Ahogy már említettem, a talaj lényegében szikladarabokból és az ezen helyet foglaló néhány tíz cm vastag mohából áll. Ami azt illeti, egyik sem igazán alkalmas arra, hogy egy sátort megtartson, vagy, hogy egyáltalán bele lehessen verni a cöveket. Szerencsére két szikla között néhol megmaradt annyi föld, ami már úgy-ahogy stabil. Ehhez kellett alkalmazkodni.

Míg Gábor tüzeskedett, én befeküdtem a sátorba, aminek az ajtaja szélirányban volt, így befújt a hó, amúgy az egész lejtett, így folyamatosan csúsztam lefelé. Illetve mindennek a tetejébe, valahogy a hálózsákom se tűnt melegnek, a feji részén határozottan nedves volt, a térdemnél pedig konstans hideget éreztem, akárhogy fordultam, de mikor megtapogattam, éreztem, hogy az aláöltözetem nem vizes. Végül a fejemre húztam a zsák száját, a bélést magam köré csavartam és próbáltam aludni. Majd bemelegszik.

Gábor füstösen és dühösen jött be. Tekintve hogy ezzel hideget és füstöt hozott a sátorba, plusz még aludni se hagyott az amúgy is kényelmetlen zsákban, ami folyton lefelé csúszott, ha megmozdultam, nem nagyon segítettem a hangulatán én sem. Csak odavágtam neki, hogy mégis mit képzelt, hogy tüzet akart gyújtani, minimum a Pangea óta esik itt az eső. Pedig ő éppen, hogy csak ki akarta szárítani a csurom vizes ruháinkat.

Ahogy elővette a hálózsákját, olyan szokatlant káromkodott, hogy én is kidugtam az orrom az enyémből.  Csurom vizes volt az is. A betét is.

Valamiért úgy gondolta, alkalmazza azt, amit egész nap csináltunk, belefekszik, felmelegíti és aztán meleg nedves lesz, abban meg már lehet aludni. Hiába mondtam, hogy rossz ötlet, menjünk le, csak kipróbálta. Aztán rájött, hogy nem lehet. Olyan, mint amikor az ember egy langyos vizű kádban ül. Nem hideg, de nem is elég meleg, egyszerűen kellemetlen, de nem lehet megmondani miért az. Befeküdt mellém, így mindketten félig kilógtunk a zsákból, nekem a könyököm támaszkodott a hideg vizes derékaljra. Kényelmetlen is volt, iszonyat kényelmetlen. Fáradtak voltak a lábaim, így kinyújtva minden pillanatban görccsel fenyegettek.

Gábor mégis visszamászott. Aztán újra mellém-alám jött. A filmek tévednek, földi halandó ilyenkor nem gondol a szexre. Ahogy a fentiekből tudjuk, bárhol el tudok aludni, akár egy félmeztelen pasi van alattam, akár vizes hálózsák felettem. Félálomból ébresztett azzal, hogy belátta, jobb, ha lemegyünk. Nem kellett sokat győzködni. Összekaptuk a cuccainkat, nem törődtünk azzal, hogy minden hideg és nedves, lebontottuk a sátrat és talán éjjeli negyed kettő lehetett, mikor elindultunk lefelé.

A terv az volt, hogy bemegyünk a belvárosba, hátha nyitva van a buszmegálló vagy a vasútállomás. Egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz nyitva, ezek sosincsenek nyitva éjszaka, akkor nem megy vonat, se busz, hajléktalanokat meg minek fűtsenek. Ebben a városban amúgy se nagyon volt hajléktalan. Csak mi.

A buszmegállóba érve láttuk, hogy a következő éjszakai járat 40 perc múlva jön. Addig én elbicegtem a kórházba, aminek a nevét a megálló viselte magán. Fájt az achillesem. Már a hideg nedves zsákban is éreztem, hogy a bokám környéke tiltakozik a hideg és a nedvesség ellen, meg úgy általában fáradt. A kórházban még az Ulrikkenre felfelé menet menedéket láttam. Nem volt sok kedvem már akkor sem sátrazni. Lefelé számomra ez tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak, de most még wc-re se tudtam elmenni benne, mert egyszerűen minden ajtaja zárva volt. A parkolóban legalább láttam, hogy a mentőautókat konnektorból töltik.

Nagy sokára jött a busz. Vettünk éjszakai jegyet, ami a szokásos 1500 forintos menetjegynél is egy ezressel drágább volt kettőnknek. Az is igaz, hogy ez egész éjjelre, a menetjegy általában pedig egy órára szól nappal. Hamar benn is voltunk a belvárosban, ahol éppen a szombat esti buli vége felé járt az idő. Leteszteltük, hogy a buszmegálló zárva. Leteszteltük, hogy a vasútállomás zárva. Szörnyen fájt az achillesem. Gábor meg sietett volna. Nem is értem, hova. Hajnali 3 volt, még bőven ráértünk. Megfagyni nem akartunk, de szerintem lassabban is megnézhettünk volna minden zugot, míg végül nagy nehezen, utolsó megoldásként a buszmegálló melletti ügyeletre mentünk.

Másfél napja még lazacot ettem a belváros kikötőjére tekintő ablak előtt.

Az éjjel során láttunk miniszoknyás lányokat, kiabáló fiúkat, fiatalokat minden korosztályból, a legutolsó divat szerinti sálban bizonytalanul lépegető matt részeg srácot, aki legalább egy magyar átlagfizetést kellett, hogy megigyon mire így kiütötte magát. A kórházi ügyeleten egy kedves, kialudt portás lány fogadott, aki mosolyogva, kifogástalan angolsággal mondta, hogy természetesen foglaljunk helyet és melegedjünk, amíg reggel nem lesz. Itt pedig láthattuk a buli végét. Főleg betört arcú fiatalok, véres kezek és néhány idős néni-bácsi, aki otthon esett el és még fel tudta hívni a mentőket, szóval ők voltak a társaságunk.

Én persze pillanatok alatt elaludtam, miután itt már tényleg elmentem pisilni egy nagyon kulturált, tágas wc-be, ahol volt meleg víz, szappan, wc papír. Ezt egy átlag magyar kollégium általában nem tudja biztosítani. Minden órában egyszer ébredtem fel, a részegen kiabáló és nevetgélő, harsány norvég fiatalok és a neonfény ellenére. Meleg volt, levehettem a bakancsom és Gáborról tudtam, hogy úgyis megvéd, de úgysincs mitől. Egy szót se értettünk persze abból, ami körülöttünk zajlott.

Gábor egy pillanatot nem aludt. Ő nem a maciktól és a hótól fél az erdőben, sokkal inkább az emberektől tart egy kórházban, szombat éjjel. Van, amiben különbözünk.

Már hatkor el akart indulni, hogy összekapjuk magunkat a vasútállomáson, és megszerezzük a szállodában hagyott száraz cuccainkat. Tekintve, hogy én még mindig erősen sántítottam, ő volt az, aki a szállodához ment, míg én a vasútállomáson tettem boldoggá magamat az ingyen nettel.

Az első vonatok, de talán a következő vonatok is a fjordok felé vagy Oslo felé mentek. Bergen, a fjordok kapuja. Talán ezért nem láttuk az igazi, mély fjordokat itt. Itt még csak kezdődnek. Most fogalmaztuk meg magunkban és egymásnak először, majd a visszafelé tartó repülőn, az ablakon kibámulva újra, hogy mi sítúrázni akarunk. Legjobban, leglelkesebben akkor szoktunk tervezni, mikor épp egy érdekes, kalandos túra végén járunk. Nem olyan meglepő. Aztán majd megvalósul, ami megvalósul.

A mosdó itt is csak fizetős volt és ezúttal nem volt akkora szerencsénk sem, mint a plázában, ahol frekventáltan nyílt az ajtó. Az euro számlámról ezúttal 200 norvég koronát vettem ki. A wifi forrását képező 7-eleven hangulatú helyen egy kedves lány felváltotta, majd a legkisebb mind megette. Akarom mondani, majdnem teljesen elfogyott mire hazaértünk. Ilyen ez a készpénz. Az a kevés apró, ami maradt most a családi valuta pénztárcából kivált saját valuta pénztárcám entrópiáját növeli.

Aztán Gábor visszaért és szortíroztuk a cuccokat: csurom vizes, nagyon nedves, kicsit ázott és többnyire száraz kategóriákat képeztünk. Volt még valamennyi kajánk: Wasa kenyér, szalonna, kolbász, Pick szalámi, Cerbona szelet. Ez szokott a túra-felhozatal lenni. Szénhidrát, fehérje és zsír. Meg néhány szomorú alma. Gábor mindig a skorbuttal példálózott. Röviden kalkuláltunk, néhány szelet kenyeret reggeliztünk és arra jutottunk, hogy hazáig ez nem fog kitartani, ebédre pedig városban nem éri meg az explorer’s kaját enni, mert annak is 2000 forint zacskója, szóval az ebéd valahol egy olcsó étteremben lesz. Délutánra már tudtuk, hogy olcsó étterem ugyanúgy nincs ebben az országban, mint olcsó szálloda. Csak a víz, az olcsó.

A cuccaink nagy részét bezártuk a vasútállomáson a csomagmegőrzőbe. Fölösleges lett volna magunkkal vinni. A bakancsaink teljesen átáztak, hiába tartottuk azokat a sátorban éjszakára, a levegő odabenn is párás volt. Gábornak nem maradt száraz zoknija, a váltócipője, egy nike free a legkevésbé sem alkalmas a nedvesség kívül tartására. Rajtam hosszúszárú csizma volt, de sejtettük, hogy az Ulrikken sem lesz száraz. Miért épp az lenne száraz? A kabátjaink és a polár pulcsijaink ujjai és kapucnijai vizesek voltak, a többi része csak hideg. Az aláöltözetünk a nedves hálózsáktól ázott el. A nadrágjaink bírták még legjobban. Legközelebb neoprénben jövünk.  És meghódítjuk az Ulrikkent, Bergen legmagasabb hegyét.

Folytatása következik.

Az előző részben megérkeztünk Bergenbe és másfél nap alatt beláttuk, hogy esik. Találkoztunk sok futóval, miközben a Fløyent igyekeztünk meghódítani, de valahogy nekik mintha ugyanaz könnyebben ment volna, pedig minél feljebb jutottunk, annál több volt a hó és a szél. Aztán végül egy sátrazóknak tiltott övezetben, egy behavazott tó mellett készítettünk magunknak kuckót. Épp sötétedés után vagyunk, tehát nagyjából délután öt és hajnali kilenc között járhat az idő.

Éjfél volt, mire ez a kellemetlen félálmom véget ért. Egészen pontosan azzal ért véget, hogy realizáltam, hogy a sátor háromszög alakja erősen módosult és a hideg-nedves oldala egyre közelít hozzám. Gábor nem nagyon aggódott volna emiatt, sőt, nem örült mikor levertem, mondván, hogy a hó szigetel, de jeleztem neki, hogy a hó akkor tartja benn a meleget igazán jól, ha épp nem terít be engem is. Végül rávettem, hogy kimenjen és meghúzza a külső vízzáró ponyvát, amíg én pisilek egyet.

Kiérve láttuk, hogy valóban elég komoly hómennyiség rakódott rá. Leporoltuk, a beásott cövekeket még távolabbra helyeztük és újra betemettük hóval, majd egy jóval tágasabb, de még mindig gombás tészta szagú sátorba végre nyugovóra térünk. Gábor is.

Reggel még sötét volt mikor az én nyughatatlan emberem felébredt. Az előző napi tea enyhén langyos maradt még a termoszban, de az is jobb, mint a jéghideg víz. Nehezen rávettem magam, hogy kibújjak a meleg zsákból és felvegyem a száraz, de hideg ruhadarabjaimat. Meglepően gyorsan átmelegedtek, legnagyobb örömömre. Még a hideg-nedves bakancs is könnyedén megadta magát és sátorbontás után újra úton voltunk. Még láthattuk a sátorhelyünket világosban és ez széles, boldog mosolyt csalt az arcomra. Meseszép volt!

A terv az volt, hogy lemegyünk erről a hegyről és egy nagyobb tavat megkerülve felmászunk az Ulrikkenre, ami a legmagasabb Bergen hegyei közül. Meredeken ereszkedtünk, szembe kirándulók jöttek, fiúk, lányok, idősek, babakocsis fiatal szülők. Lejjebb érve, a tó melletti betonúton futók is elhaladtak. Itt ittunk egy teát és ettünk némi kekszet. Ugyanakkor megegyeztünk, hogy bár Gábor a technikai felelős, egyszerűen azért, mert őt jobban érdekli ez a dolog, azért én is tudok segíteni, pl sátrat állítani, gyakoroltam eleget az elmúlt tíz évemben. Nem egyszerű ezekkel a kalandozókkal. Mindent maguk akarnak csinálni.

Reggel Gábor kesztyűjét vettem fel, mert az övé megszáradt éjszaka, az enyém csöppet sem. A tó mellett haladva ezen próbáltunk segíteni. Arra jutottunk, hogy az a fő gond, hogy áll benne a víz. Mondtam, hogy fújjuk ki. Egészen meglepő dolog történt, mikor belefújt Gábor: a varrás mentén habzani kezdett a víz! Megtanultunk kesztyűbe dudálni! És még be is vált, miután a nagyját kifújtuk, már Gábor kéz-melege elég volt ahhoz, hogy hideg-vizes helyett nedves-meleg legyen a kesztyű.

Kiderült, hogy a tó valójában víztározó, mellette nem szabad sátrazni. Pedig ebbe az irányba akartunk lejönni a hegyről. A terveink egész jónak tűntek, amíg voltak irányjelző táblák. Miután eltűntek se hittük, hogy nagy baj lesz és Ulrikken nélkül megyünk haza.

Először kicsit tévedtünk el.

Másodjára akkor kezdtünk gyanakodni, mikor egy meredek sáros útról nem tudtuk eldönteni, hogy vajon tényleg ösvény vagy csak vízmosás-e. Az biztosnak tűnt, hogy bele vezetett egy nagyobb út, így követtük. A nagyon meredek lefelé hirtelen nagyon meredek fölfelébe csapott át. Jobbra alattunk félelmetes mélység, felettünk egy villanyoszlop, az út követéséhez pedig már a kezünk is kellett.

Mikor felértünk két dolog vált nyilvánvalóvá. Egy, elvesztettük az utat. Kettő, visszafelé a sár miatt nagyon nem jó ötlet fordulni.

Mentünk tovább, mert az irányt nagyjából tudtuk és egyáltalán nem volt ellenünkre toronyiránt átvágni az erdőn. A nedves erdő nedves aljnövényzete időnkét sziklás talajjá vált alattunk, hol sűrűben haladtunk, hol remek kilátás nyílt a tóra és a szemközti hegyekre. Minden párás volt, az eső néha szemerkélt, néha esett, amikor szakadt azt a fák eléggé felfogták, így konstans vízpermetben mászhattunk előre.

A talaj volt a legérdekesebb. Amikor mélyen benn jártunk az erdőben, a domboldal lejtése miatt folyamatosan traverzolni kellett, amit megnehezített a moha. A moha. Ritkán látni ilyen mohát. Nem szőnyeg volt, sokkal inkább bevetett ágy, dunyhával, párnával, Mint amilyen dédnagymamámnak volt, hogy alig bírtunk felmászni a tetejére, amikor teljes pompájában tornyosult a tízéves önmagunk előtt. Vagy mint a Fløyenen a hó. Vagy a balatoni iszap. Beleléptél és bokáig süllyedt a lábad. Inkább zsombékos volt, mint összefüggő, de mégis minden sziklát befedett.

Néha felfelé kellett mászni. Ekkor a lábunk és a kezünk, amire támaszkodtunk kipréselte a vizet a mohából és a már rég csuromvizes cipő vagy kesztyű igyekezett magába szívni a nedvességet, igazából inkább kevesebb, mint több sikerrel, így szerencsére megmaradt a viszonylagos meleg a kezünk és a lábunk körül. Nem szívesen vettem le orrot fújni se, de különben összevizezte volna a zsebkendőt mielőtt az az orromhoz ér. Így meg hideg volt mikor visszahúztam. Simán beletörölni az orrom egyszerűen képtelenség lett volna. Azért megpróbáltam. Aztán a kabátomba próbáltam, aztán a kabátom alatt a pulóverembe. Minden csurom-csurom vizes volt. És hideg.

Egyre meredekebbé vált alattunk a talaj, amit egy rossz lépéssel nyugtáztam. Ennek során fél métert csúsztam lefelé egy bokorig. Bokor meg fa volt sok. Főleg őszi színekben, de a moha biztosított egy alap zölden nedves hangulatot, így évszaktalanná vált a táj. Gábor ismét a kötelet választotta, amire az aljnövényzet miatt különösen kellett figyelni, de biztonságérzetet adott. Főleg mikor kiderült, hogy bizony felfelé kell indulnunk, mert pont a mi szintünkben, előttünk, egy komoly sziklafal lehetetlenítette el a haladást.

Nem mondom, hogy nem lett volna kihagyhatatlan, de kétségtelenül maradandó élményt nyújtott, ami ezután következett. Ott kezdődött, hogy a döntés pillanatában épp egy szokásos vízmosás keresztezte az utunk, ami mohás sziklák között zúgott lefelé. Úgy tűnt, ezt is felülről érdemes kerülni, de a fák és a kőtömbök csak nem akarták, hogy én arra menjek. Csúszott minden, a szegényes talajba kapaszkodó mohák sem tűntek igazán megbízható fogásnak, kezdtem elkeseredni. Végül Gábor megtolt.

A következő fél óra kemény mászás volt. Minden lépéssel 10-20 centit süllyedt a talaj alattunk, minden fogással újabb 10-20 ml víz préselődött ki az aljnövényzetből, aminek már igazán nem volt hova folynia, így csak a kesztyűt hűtötte, és újabb vízellátást biztosított, nehogy kiszáradjon. Eszébe sem volt kiszáradni. Még nagyon sokáig nem is fog kiszáradni. Itt semmi sem fog kiszáradni. Itt legkorábban is csak jövő héten lesz napsütés. Akkor is csak megmutatja magát a nap, nem szárít az semmit, esetleg a földről a vizet, hogy onnantól a levegő legyen még vizesebb, ha ugyan lehet még vizesebb. Vagy a hegy tetejéről a havat fogja elolvasztani, hogy az amúgy is száz méterenként lezúgó patakok vízhozama legyen nagyobb.

Kínkeserves volt feljutni. Legalábbis nekem. Gábor, mint a zerge. Lehet, hogy neki a karjában is vannak izmai.

Ahogy felértünk, muszáj volt leülnöm egy nedves mohás sziklára. Eddigre megbizonyosodtunk, hogy a nadrágjaink és az esőkabátjaink kifogástalanul működnek. Legalább az.

Rövid ideig tudtam csak erőt gyűjteni, mert hideg volt a levegő és amúgy se akkora poén egy jó nagy tál vízben ücsörögni, ami folyamatosan kopogtat a ruhám varrásainál. Így mikor felálltam még elég bizonytalanul lépkedtem. Nehéz újra Homo erectusnak lenni, pláne fáradt izmokkal. Nem hiányzott volna egy futó, aki elkocog mellettünk.

Innentől már megint viszonylag könnyű volt a terep. Időnként még ösvényekre is akadtunk és már közel volt a város –alattunk. A gondot ez utóbbi jelentette, hogy elég magasan voltunk. Az se volt túl bíztató, hogy a tó ezen végén egy vízesés volt. Arra gondoltunk, hogy az Ulrikkentől még elég messze vagyunk, és lehet, hogy nem lenne túl jó ötlet ennyire vizesen magasra menni, meg ha ránk fagy a ruha az se túl hangulatos. Időnk még volt sötétedésig.

Elkezdtünk ereszkedni, mikor már biztosan a város mellett voltunk. Sziklák és vízesések nehezítették az utunkat. Ez utóbbiak kicsit barátságosabbnak néztek ki a város felől. Persze az abisko-i túra óta pillanatra se aggódunk, ha át kellett vágni némi vízen. Aztán irtáshoz értünk. Szerintem mókás, Gábor szerint kegyetlen szakasz volt. A kidőlt fák tökéletesen sima kérge az utolsó pórusáig át volt itatva vízzel, így biztosítva remek lehetőséget a csúszdázásra. Persze, ha valaki nem emelte fel a lábát mielőtt ráült, akkor az beakadt a legfölső fa alatt keresztbe futó többi fába, ami megakasztotta.

Azért lejutottunk. És már láttuk, hogy valóban egy hátsókertbe fogunk érkezni, de legalább nem folyóban folytatódik a tóból származó vízesés, hanem lemegy a felszín alá. Egy kissé elhagyatottnak tűnő ház hátsó kiskapuja hiányzott, az első pedig nyitva volt. Teljes természetességgel vonultunk át a kerten. Biztosan voltunk benne, hogy pontosan az látszik rajtunk, hogy a csuromvizes erdőben kirándultunk. Mint kiderült, Gábor az arcát is összesarazta, mikor egy nagyobb szikla kifordult a lába alól. Még jó, hogy csak ennyi.

Csak a kenyerünk maradt száraz.

Folytatása következik.

Szerda volt. Én beszélgetni mentem a Vörös Oroszlánba, Gábor otthon maradt. Aznap este egyedül aludtam.

Nem mentem be a szigorlatra. Helyette egy igen kellemes napot töltöttem, főleg beszélgetéssel és egy rövid futással. Este elég későn feküdtem le, a csincsillák sokáig randalírozhattak a szobában.

Másnap elég későn keltem, és motivációm se volt nagyon futni, így egy rövid kocogással elintéztem az aznapi edzést. Még csak jól sem esett. Gyorsan megfürödtem, összekaptam némi kaját, valahogy begyömöszöltem a táskámba, magamra kaptam a kabátom, kinyomtattuk a beszállókártyát, a csiniknek púposra töltöttem a tálát, odaadtam az összes maradék szénát nekik és elindultunk a reptérre. Rövid út volt. Kiugrottam a kocsiból, beszaladtam a 2B terminálra, gond nélkül átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, csak a termoszt ellenőrizték le, hogy tényleg üres-e. Gyors léptekkel a kivetítőhöz siettem, -miközben már csak megszokásból, néhány pillantást vetettem a mellettem elterülő duty free shoppok hatalmas, színes kínálatára -, ahol aztán felfedeztem, hogy a járatom bő fél órás késéssel fog indulni.

Osloban szakadt a hó. Ahogy ereszkedtünk, nagyon sokára pillantottam csak meg a földet, előtte hosszan merültem el a száguldó-csillogó jégkristályok világába, amit a repülő fényei világítottak meg. Azontúl körülvett minket a sötétség.

Mikor elindultunk, nagyon tiszta volt az ég, hosszan elnyúlva magunk alatt láttam Magyarország, Szlovákia és Lengyelország hegyeit, síkságait. Ahogy haladtunk északra, egyre több volt a hó, egyre magasabbak voltak a hegyek, hogy aztán újra ellaposodjanak, mielőtt a felhők fölé érünk, és engem elnyom az álom.

Osloba késve értünk, és a belföldi transzferhez újra át kellett jutni a biztonsági ellenőrzésen, így ismét szaladnom kellett mielőtt megnyugtatott az óriáskivetítő: ez a gépem is késni fog.

A reptéren töltött két óra alatt a telefonom található egyetlen, hosszabb terjedelmű, nem (saját) tananyag szöveget olvasgattam: egy szakdolgozat volt a sportolók táplálkozási szokásairól. Majd konnektort kerestem, illetve kiderítettem, hogy egy joghurtért 60 NOK-ot kérnek, ami átszámolva nagyjából 2000 HUF. Végül találkoztam két norvég lánnyal, akik a haditengerészetnél voltak ápolónői gyakorlaton és kicsit elbeszélgettük az időt. Az egyik szintén az én gépemmel ment, így róla azt is kiderítettem, hogy Ausztráliában lakik a barátnője. Talán valamivel idősebbek lehettek nálam, talán gyámoltalannak tűnhettem, ahogy hatalmas szemeket meresztettem a szabadság és egyenlőség északon megszokott magas fokú megnyilvánulásaira, amik nekik természetesek voltak.

A több mint két és fél órás késés okát valahogy így határozta meg a kapitány: „caused by a little bit of snowin’ here” /”az itteni kis hóesés miatt”/. Ez utóbbi érzékeltetésére talán azt tudnám mondani, hogy míg a reptéren ücsörögtem, alattam púposra rakott teherautók szállították a havat az egyetlen takarított kifutópályáról és már az előző gépem is vékony hórétegre szállt le. Soha annyi hókotrót egy helyen se láttam, mint akkor, illetve ugyanott visszafelé.

Azt hiszem szeretek utazni. Repülni is szeretek. A skandináv hangzású nyelvtől, amit a norvegian légitársaság dolgozói beszéltek és a gránittömböktől, amik a köztük robbantott utat szegélyezték, egészen boldog lettem. Egy remek nyarat töltöttem idefenn, északon és most, bár a vizsgáimmal még nem vagyok kész, egy igen kellemes hétvége elé nézek egy igen kellemes országban, amit igazából még nem ismerek, egy olyan városban, ahol soha sem jártam. Nagy merengéseim közepette, alig vettem észre, mikor le kellett szállnom a reptéri buszról. Szerencsére megláttam Gábort, ahogy siet elém a megállóba.

Esőre állt az idő, fújt a szél, de nem volt hideg. Gábor mögött egy dolgos nap állt, én végig utaztam ugyanazt és már bőven sötét volt, de teljes természetességgel vágtunk át az ismeretlen utcákon a szállodáig, amit a kinti üzletfelek foglaltak neki és boldogan, egymás szavába vágva meséltük aznapi élményeinket. Neki több volt.

Reggel lazaccal indult a napom. Kinn még fél 10 körül is égtek a lámpák, végül esőkabát-farmer párosítással vágtam neki az ismeretlen városnak, hogy elüssem az időt, míg Gábor befejezi az aznapi munkáját. Esett mikor kiléptem a kapun, a föld vizes volt, a pocsolyákban megjelentek a házak tükörképei. Az öböl túlpartján álltak a színes házak, amit minden bergeni képeslapon láthat az ember. Aztán kicsit elállt, de csak mintha lélegzetet venne egy újabb adag esőhöz.

11 körül már az öböl másik felén voltam, az ég nem lett sokkal világosabb, de már elég volt ahhoz, hogy lekapcsolják a közvilágítást. A farmerom csurom vizes volt a legutolsó, már fél órája tartó, nagy cseppekben hulló erősebb zivatartól. Ekkor hívott Gábor, hogy végzett. Mire találkoztunk, már kiderítettem, hogy a színes házak között kedves kis fa sikátorok húzódnak, hogy az erődítményt valamiért a helyiek kastélynak nevezik, illetve hogy tengeri csillagok élnek a kikötő kristálytiszta és feltehetően rémesen hideg vizének alján.

Összeszedtük a csomagjainkat, a farmeromat átcseréltem túranadrágra, s elindultunk felfelé. Igazából elég nehéz lett volna Bergenben bármerre más irányba indulni, mint felfelé. A helyiek szerint hét heggyel vannak körülvéve, amit igazából nekem se megcáfolni se alátámasztani nem sikerült. A város hosszan, szélesen terült el az alacsony hegyekkel, dombokkal szegélyezett fjord mentén. Mi ezek közül az egyik, hóval fedett csúcsot, a Fløyent vettük célba. Ide felvitt volna minket egy sikló is, a Fløibanen, de az olyan egyszerű lett volna (és főleg drága), hogy inkább a kalandosabb utat választottuk és a külvároson áthaladva egy kis ösvényen tartottunk felfelé. Lassan a fenyőerdő nedves talaján megjelentek az első hófoltok.

Alapvetően egy patak mellett vezetett az utunk. Ami azt illeti, a patak egy robogó vízesésnek is beillett időnként és az út se volt annyira egyértelmű. Hol egyszerűen eltűnt a semmiben, hol rádőlt egy fenyő, vagy sziklás lépcsővé változott, ami mellett köteleket feszítettek ki, hogy véletlenül se essünk bele a mellettünk zúgó vízbe. Utóbbi környékén én inkább a sziklák melletti vizes-saras erdei talajt választottam, mert az messzebb volt a veszélyes meredélytől és nem kellett fél méteres magasságokba lépkedni sem.

Az út egyre inkább havassá vált, néhol erek keresztezték az utunkat, és kalandozásunk során először egy rosszul megválasztott lépéstől bokáig belesüllyedtem a nedves talajba, hogy pár pillanatnyi késéssel éreztem a bakancsomba szivárgó vizet. Egy óra meredek talpalás után kilyukadtunk egy szélesebb behavazott útra, ami egy kedves tó mellett vezetett el. Az úton futók haladtak, nálunknál sokkal lengébben öltözve.

A tó partján egy kedves padra telepedtünk, s főztünk egy levest, mialatt eleredt a havas eső. Újabb futók haladtak el felettünk, mellettünk.

Rövid tétovázás után a felfelé vezető utat választottuk, s talpaltunk a hóban. Nemsokára egy köves rész következett, ahol már szinte mászni kellett és az alacsony fenyők közt süvített a szél. Valahol itt veszthettem el a zsákomról a vízálló huzatot.

Kietlen tájon haladtunk. Tetszett a zord környék. Fújt a szél, valami esőféle is permetezhetett, míg átvágtunk rajta. Mellettünk feltisztult annyira a köd, hogy láthattuk a szomszédos havas sziklát. Újabb kis erdő következett, kis tóval és épp ahol a mellettünk lévő két hegy találkozott, igen komoly huzattal. Egészen konkrétan én két lépést oldalaztam a hirtelen jött széllökéstől. Azért, hogy érezzük, hol a helyünk, ismét egy futó kocogott el ugyanott, mellettünk.

Újabb tó következett, újabb havas sziklák és behavazott fenyves, majd újabb emelkedő és a gyökerek közt megálló és lefolyó vízen át, egyre meredekebben haladtunk az ismeretlenbe.

Az ismeretlenben még inkább fújt a szél és még vizesebb volt a hó. Ugyanakkor egy lokális maximumnak tűnt a hely. Ahol álltunk, a város messze alattunk mutatta az irányt, de mégsem tudtuk pontosan, hogy hol vagyunk. Arra jutottunk, hogy feljebb mászunk, hátha onnan több látszik. Nem mentünk túl sokat, mikor egy sziklához érve már biztosan éreztem, hogy a szél erősebb nálam és a legkevésbé sem biztonságos továbbhaladnom. Főleg attól tartottam, hogy ha a gerincre érek, az ott átbukó szél játszi könnyedséggel letaszít a túloldalom, ami valljuk be, nem volt egy felemelő gondolat.

Gábor látta az aggodalmam, hallani nem nagyon hallottunk egymást, még fél méterről sem, a süvöltő szél miatt, de valahogy megértettem, hogy össze szeretne kötni minket egy kötéllel. Jó ötletnek tűnt, de a szikla mellett a hóban térdelve nem nagyon tudtam segíteni neki, csak hagytam, hogy rám kösse a szorító nyolcast.

A szikla védelméből kilépve, ami leginkább csak arra volt védelem, hogy amíg rápasszírozott a szél, addig se estem el, szóval innentől inkább kissé lefelé traverzoltam, egy fenyves irányába. Megláttuk alattunk egy tavat, de ez nem sokat segített, tekintve, hogy tóból Dunát lehetett rekeszteni errefelé –némi képzavarral élve.

A fenyves viszonylagos biztonságában Gábor leolvasta a térképről, hogy az emelkedő fennsíkban fog folytatódni, így a rég elvesztett út helyett elindultunk felfelé, a legjobbakban reménykedve.

A legjobbak annyiból teljesültek, hogy valóban fennsík következett és valóban nem fújt le a szél a másik oldalon, illetve hogy sikerült még egy tavat beazonosítani és így nagyjából belőni az irányt, amerre a szél ellenére haladnunk kellett. A körülményekhez képest igyekeztünk távolságot tartani a tótól, ami bár be volt fagyva, nem mutatott volna túl jól beleesni. Egy-két szakasznál éreztem csak azt, hogy a széllökés káros hatásainak elkerülése végett jobban teszem, ha lecsüccsenek, vagy összegörnyedve haladok tovább.

A tavat megkerülve a szél nem enyhült, de legalább a hó egyre mélyebb lett. Villanypóznák felé tartottunk, mert már közel kellett lennünk a TV toronyhoz és gondoltuk, az áram is annak kell. Újra másznunk kellett, de ekkor már mély hóban felfelé. Rendszeresen szakadtunk bele lábszárközépig, egyszer-kétszer térdig is. Én a gerincen akartam traverzolni, félig fölfelé, de balra lenn, nem sokkal alattunk volt egy mélyedés, ahol könnyebbnek tűnt az előrejutás.

Igazából nem tudom, hogy vajon tényleg ennyire naivak lennénk-e vagy csak a hidegtől nem sikerült logikusan gondolkodni, de sokadszorra is megléptük azt, illetve léptem én, mert a lokális útkereső szerepe az enyém (a globális útkereső, illetve térképkezelő az a Gábor), ami egyszerűen előrelátható butaság volt. Az történt ugyanis, hogy ereszkedés közben leszakadt alattam egy kisebb hó fal és én már megint egy vízmosásban találtam a bal lábam. Gábor kihúzott és beláttuk, hogy ideje lenne megtanulni, hogy ha valami mélyebben van, netán lejt, idefenn északon pláne, akkor abban víznek kell lennie.

A gerincre érve megpillantottunk egy házikót is, s afelé vettük az irányt. Folyamatosan igyekeztünk távol tartani magunkat a villanypóznáktól, ahol a vezetékek ugyan szigeteltek voltak, de Gábor elmesélte a lépésfeszültség történetét, ami aggodalomra adhatott okot. A házig egy köves-havas mezőn át kellett eljutni. A szél és a mély hó elég sok energiámat kivette, így csak lassan és bizonytalanul lépkedtem előre. Gábor húzott és védett a széltől, nem túl sok sikerrel.

Na, mindegy, valahogy csak elértük azt a házat és még mielőtt szélvédett helyre huppantunk volna, felfedeztünk egy zerge kecsességével lépkedő futót a szomszédos úton.

Gyorsan ittunk egy kis meleg teát, felvettük az esőnadrágot, mert bár a túranadrág elég jól állta a nedvességet, jobbnak láttuk nem a véletlenre bízni, hogy mégis átázik-e vagy sem. Így, felszerelkezve indultunk el arra, amerre a futót láttuk. A szél kissé enyhült és végre igazi út volt a lábunk alatt, ami csak kicsit volt havas és csak kicsit csúszott.

Szép volt. Fáradt voltam. A biztonsági óvintézkedések annyira redukálódtak, hogy kézen fogva mentünk, így ha épp egy-két métert lökött volna rajtam a szél, azt ellen tudta G. tartani, tehát csak fele annyit kellett mindkettőnknek balra lépni. Könnyen járható, bár behavazott út volt. Egy darabig láttuk a futó lépteit, majd magunkra maradtunk.

Követtük az utat, ami lefelé kanyarodott, be az erdőbe. Jobbra szakadék mellett vezetett el, korlát volt, illetve balra csöpögő sziklafal. A kesztyűink teljesen átáztak, rajtam addigra már a második pár volt, illetve a zsebemben egy harmadik pár, ami a nélkül ázott el, hogy felvettem volna. A cipőmben is éreztem a meleg nedvességet. Kezdett sötétedni.

Már visszatértünk abba az övezetbe, ahol a sátrazás tiltva volt, de nem nagyon volt más lehetőségünk, mint egy védettebb, az útról kevésbé látható helyre mégis felverni. Néhány futó és sétáló emberrel találkoztunk, végülis még csak délután négy volt. Lejjebb nem akartunk menni, mert akkor csak még közelebb lennénk a városhoz és nem tudtunk mire számítsunk tilosban sátrazásért.

Egy útkereszteződésnél, tó mellett találtunk egy védett domboldalt, illetve egy kisebb erdősávot. Ez utóbbiba nem volt elég hely és könnyebbnek tűnt a domboldalon lévő havat laposra taposva teraszt kialakítani, mint fenyőket kivágni, így az előbbi területet választottuk. Hamar kész lettünk a padozattal, s fejlámpákkal felhúztuk a sátrat. Vízért a tóhoz mentem, minden lépés előtt földhöz vágtam magam előtt a lábam, hogy kiderítsem, vajon be fog-e szakadni alattam a jég a hó alatt, ha rálépek. Így viszonylagos biztonságban eljutottam a tó széléig, ahol hókásás, fenyőtűvel teleszórt, de csak kicsit algás vizet sikerült halásznom. Úgy is felforraljuk.

Az explorer’s food kategóriából zöldséglevest és gombás tésztát választottunk. Ehhez csak forró vizet kell önteni a megadott jelig és aztán állni hagyni, hogy a végén fura, de ízletes, meleg és főleg laktató pép legyen belőle. Sajnos az egyiket nem sikerült rendesen lezárni, így tíz perc azzal telt, hogy a sátor belsejét tisztítottuk. Aznap este nem ez volt az egyetlen ügyetlenkedésünk. Gábor kiolvasta valahonnan, hogy a cipőbélést, és egyéb fontos ruhadarabokat az ember jobb, ha belerakja a hálózsákjába, így reggel nem a jéghideg és vizes cuccokat kell majd felvennie. Ez eddig rendben is volt. Azonban a hálózsákokat egymásba nyitottuk, magunkra húztuk a béléseket (az enyém +15°-ot segített, a Gáboré +5°-t), majd közel fészkeltük magunkat egymáshoz. Ez volt délután 5 felé.

Én boldogan aludtam volna, a saját hőháztartásom általában elég gyenge, így nekem remek volt, hogy nem egyedül kell egy hálózsákot befűtenem. Az én hálózsák-felem így leginkább magányosan tartotta azt a hőt, amit a melegedésre belehelyezett ruháknak köszönhetett. Gábor viszont nem tud annyit aludni, így ő unatkozott, vagyis időnként hozzám szólt. Amikor viszont én épp ébren voltam, akkor a távolban durván és hangosan süvöltő széltől, illetve a sátort lassan, de biztosan beterítő hórétegtől féltem. Na meg a maciktól.

Folytatása következik.