Három nap boldog mosolygás. Felszabadult, ambíciózus öröm. Értékes vagyok. Én. Én, aki előtt olyan fényes jövő áll, amit csak el mer magának képzelni. Azt fogom csinálni, amit szeretek, világszínvonalon.
Vasárnap reggel negyed 5kor hárman keltünk fel a hatvani Tabán úton. Kifejezetten pöccre volt kalkulálva, a kapu már nyitva volt, mikor, a biztonsági ellenőrzés sorát kivárva -odaértem. elég későn csekkoltam be előző nap este, így az első sorok és a priority lane kényelmét élvezhettem -amíg el nem aludtam. Hideg esőben ácsorogtunk, miközben a ryanair boeing 373-asa nézett minket és készült az útra. Irány: Stanstad.
Mióta hazajöttem Stockholmból, találkozóról találkozóra mentem, két edzés között ettem vagy aludtam, legalább három városban és négy kerületben éjszakáztam, valamint a TO-s nénitől kaptam segítségnek nem nevezhető választ a tárgyfelvétellel kapcsolatos kérdésemre alig egy óra várakozás után. A neptunt sajnos nem ismeri, így kezelni sem tudja. Azért végül megoldódott. Csak remélni tudom, hogy végsősoron ugyanígy járt az a külföldi hallgató, aki révén nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a kompetensnek (témakörök: neptun-ismeret és -kezelés, kérvény-ügyintézés, szakdolgozat téma-jelentkezés, stb.) távolról sem nevezhető tanulmányi előadónk a tanulmányi osztályvezetővé kinevezése ellenére se tanult meg angolul annyira, hogy el tudta volna navigálni a lány egy másik kollegához (egy emelettel lejjebb lett volna).
Britt idő szerint reggel 8-kor leszállt a gépem és rövid séta után megérkeztem az Amgen Scholars European Symposium feliratot tartó lengyel taxisofőrhöz. Végigdumáltuk és nevettük a valamivel több, mint fél órás utat, mígnem megérkeztünk. Memorail Court, Clare Collage, Cambridge. Nemsokára 9-et ütött a szomszédos King's Collage harangja.
Nem volt túl sok kedvem utazni. Jó volt itthon és nem volt kedvem ahhoz, hogy megint nyúzzanak. Dávid nagyon finom teát hozott nekem Norwichból, Gábor pedig egyre jobban viselte, hogy tejjel iszom, minek menjek ezek után Angliába? Általánosságban egy kicsit kedvetlen és aluszékony voltam. Szerettem volna otthon élénkebb lenni, beszélgetni, játszani, de talán Gábor kórházlátogatása, talán a kényszerből -gyengeségből? -félbehagyott edzés miatt, semmihez sem volt kedvem. Tehát utazni se.
Felsétáltam néhány lépcsőfokon, a Memorial Court portájához. A portásbácsi nagyon kedvesen fogadott, és sajnálatát fejezte ki, hogy a szobámat csak délután háromtól tudom elfoglalni. Egyébként is azt terveztem, hogy körülnézek a városban, így annyira nem aggódtam emiatt, illetve kaptam egy kulcsot, ahova a cuccaimat tehettem le. Ahogy hátrafordultam, megláttam Samet, aki a szomszéd, csak lányokat tanító collage-ból sétált át ide. Ő sem tudta, hogy délelőtt nem foglalhatja el a szobáját. Végülis ketten indultunk neki a városnak, rögtönzött idegenvezetőmmel.
Valamivel tíz után váltunk el, addig megmutogatott néhány épületet, a túrista információt (még egy óra volt a nyitásig), végül a múzeumok utcáját, mert elmondtam neki, hogy otthon a lelkemre kötötték, hogy mindenképp nézzem meg a természettudományi múzeumot. Mondta, hogy neki úgy rémlik, renoválják. Az Arhceology and Antropology Múzeum (MAA) tűnt érdekesnek a közül a kettő közül, ami elsőre megtaláltam, de az csak délben nyitott, én pedig már elég éhes voltam, mert otthoni idő szerint dél körül jártunk és én még felszállás előtt reggeliztem.
A Sainsbury-ben Daily Meal akció volt. Egy szendvics, egy üdító és angol szokás szerint egy csomag chips volt együtt valamivel olcsóbb. Nagyon autentikusnak éreztem, főleg, mikor kivittem a zsákmányomat a szomszédos parkba, hogy a teniszezőket nézve fogyasszam el. El is olvasgattam a feliratokat: minden étel, ital hirdette, hogy természetes alapanyagokból, mesterséges tartósítás nélkül, nagyon egészséges kaját állít elő. Illetve azt is megtudtam, hogy összesen 783 kalóriát vittem be. Így hát nyugodtan aludtam el, hosszúnadrágban, pullóverben, a napon.
Arra ébredtem, hogy az arcomra tűz a nap. Feltápászkodtam és elsétáltam a MAA-ba, ami mégsem volt olyan érdekes, vagy inkább nekem nem volt türelmem hozzá. Továbbmentem a túristainformációhoz, ahol megerősítették, hogy nagyjából két évig nem elérhető a zoológia múzeum, de ajánlották, hogy menjek a botanikus kertbe. Ez utóbbi Samnek is nagyon tetszett, vele már Stockholmban megegyeztünk, hogy a növények egészen érdekesek. A britt botanikus kertek (a Kew Garden, az uppsalai és a st. andrews-i is ilyen volt, ami azt illeti,a Füvész kert is ilyennek készült), szóval egyetemistáknak biztosítanak remek lehetőséget a tanulásra. Cambridgeben, épp, a kert egy részében növénycsaládonként ültek az ágyásban a virágok, egy másik részében pedig gyógynövények (és zöldségek) foglaltak helyet.
A kert egyébként szépen megtervezett angol kert volt. Szerencsémre a hó első vasárnapján délután 3 előtt 10 perccel érkeztem, így 10 percem volt a körbevezetésig, ami havonta egyszer történik. Egy kedves, mókás amerikai botanikust kaptunk csoportvezetőnek. Megmutatta a kert egyes érdekességeit, barátaiként jellemezte az amerikai fajokat és igen sokat nevetett. Tőle tudtam meg, azt az elég kiábrándító tényt, hogy Nagy Brittanniában nincs őshonos növényzet. Minden erdőt kivágtak és hajót építettek belőle, majd vagy birka-, esetleg tehénlegelőt vagy kertet tettek a helyére. Az ország növényeinek 70%-a nemhogy nem őshonos, de a világ legkülönbözőbb részeiről van. Sok minden megél itt, nincs nagy hőingadozás, eső pedig van bőven, vagy üvegházban is élhet, ha a szárazságot szereti.
Libanoni cédrus a tipikus angol kert jellemzője, egy észak-amerikai mamutfenyő társaságában szokott állni. A kert egyik büszkesége a “meadow”, vagyis rét. Ez arról híres, hogy gaz nő benne. Na, jó, nagy diverzitású és sikerült úgy megcsinálniuk, hogy nincs benne fű. Másik érdekesség a mocsár volt. Mielőtt egyetemet építettek volna, a területen le kellett csapolni a mocsarat. Harmadik, a száraz gyep. Kipróbálták milyen, ha nem locsolnak. Szerintem félelmetes, hogy ennyi energiát fektetnek abba, hogy a mesterséges természetbe némi természetes természetet is bele tudjanak csempészni.
Persze, ha már Nagy Brittannia, ami ugye a hagyományairól híres: láttam Newton almafájának genetikai leszármazottját és Darwin mesterének kedvenc fáit.
A kert látogatását öt körül fejeztem be, ekkortájt végzett egy középiskolai osztálytársam is a gyakornoki állásában. Zolival négy évig voltunk osztálytársak, soha nem mondta volna magától, de valahogy mindig kiderült, hogy zseniális informatikus. Cambrdigebe is informatikát jött tanulni 12 után, azóta nem találkoztunk, nem is beszélgettünk. Azt hiszem mióta ismerem nem beszéltünk ennyit, mint ekkor. Úgy érzem, a külföldre szakadt ismerősök szívesen találkoznak magyarokkal, pláne régi ismerősökkel, még ha nem is voltak közvetlen barátok.
Véletlenül összefutottunk Pabloval, akinek szintén láttam a szemében, ha nem tévedek, a felcsillanó örömöt, ami minden találkozásom alkalmával éreztette velem, hogy jó emberek között vagyok. Pablo mondta, hogy van vacsi a koleszban, így negyed nyolcra vissza is értem a Memorial Courtre. Itt Jonas és a cambrdige-i program vezetője fogadott. Jonasnak is nagyon megörültem. Bár nem sokat foglalkozott velünk a program során, az első héten kiderült, hogy mennyire jófej és ez az utolsó hétre se változott. Az is jó volt, hogy ő a stockholmiakhoz tartozott, egy remek nyár hírnöke volt, a gyönyörű, őszies Ángliában. Már otthonosabban éreztem magam.
Akkor még inkább, mikor megérkeztem az ebédlőbe és az összes fej mosolyogva felém fordult! Ott volt BT, a kedvenc zambiaim, aki nem tud úszni; Tobias, az első, akivel találkoztam a kollégiumban; Caroline, aki előző nap még Kanadában volt; Kaloyan, akivel az első barátkozós alkalommal leültem beszélgetni, és persze még sokan mások, majdnem az összes spanyol és ahogy kell lennie, egy másik asztalnál a “kemény mag”, Magdával, akivel együtt dolgoztam; Ljubicával, akinek ezúttal ki volt egyenesítve a hosszú, festett vörös haja; Álvaro, aki a pólókat tervezte és Godwin, akit csak reméltük Inarival, hogy nem kési le az augusztus 16 hajnalán induló a repülőjét hazafelé.
A vacsorámat még elég gyorsan, szó nélkül ettem meg, mert éhes voltam az egész napos lófrálás után, de aztán átültem az asztal másik végébe és hosszan, nagyokat nevettem BT-vel, Hassallal és Caroline-nal. A csomagom még mindig a portán hevert, és ez így is maradt egy darabig, mivel megérkezett Inari, aztán felmentünk Tobias szobájába, megnézni a kilátást, meg a kilátást a saját wc-jéből. Aztán már tényleg felvettem a csomagjaimat és megkaptam a szobakulcsomat, de a saját szobám helyett végül Inarinál kötöttünk ki. Itt el is kezdtem kiosztani a pólókat, amiből emberáramlás és hatalmas beszélgetés kerekedett. Folyamatos nevetgélés, új emberek jöttek, üdvözöltük egymást, váltottunk néhány szót, kaptam eurót, fontot, egyszer majdnem dollárt is a pólóért, váltottuk a pénzt ide-oda, közben folyt a szöveg mindenkiből.
Mikor már mindenki elfáradt, végre lementem a saját szobámba és gyors fürdés után elaludtam, hogy másnap frissen ébredjek és lefuthassam a reggeli 20 percemet. Meglepően friss voltam, ami köszönhető annak is, hogy otthoni idő szerint 8-kor kellett kelnem, hogy helyi idő szerint negyed 9-re megfürödve mehessek reggelizni. Odakinn látszott a lehellet. Hosszúnadrágban és pulóverben futottam, a kesztyű hiányán sajnálkozva. Gyönyörű a város, pláne ilyen korai órában. A nap a collage-ok felől sütött át az erdősávon, megvilágítva a párás legelőt. Átszaladtam a Clare Collage-dzsal szomszédos hídon, előttem a középkori hangulatot árasztó ébredező város, majd átszaladtam a King's Collage-on, abban a biztos tudatban, hogy senkit sem fogok ezzel zavarni, végül el az éppen kiérkező tehenek mellett, fel a másik hídra és egy jobbkanyarral befordultam a hazafelé vezető útra.
Boldogan szívtam be a reggel illatát, eltettem magamba a napsütötte hajnali cambridge képét és gyors fürdés után csatlakoztam a többiekhez reggelizni. Igazi angol reggeli volt (bab, tükörtojás, szalonna, sült kolbász), kontinentális elemekkel, mint a müzli és a croissant. Természetesen teát ittam, tejjel, illetve narancslevet. A kolbászhoz nem volt kedvem, a sült paradicsom és tükörtojás viszont jó ötletnek tűnt. Eléggé finom is volt!
Reggeli után rögtön mentünk a konferencia helyszínére, ahol a regisztráció során megkaptuk a névjegykártyánkat is a konferenciatáska mellé. Ekkor kezdtem érezni, hogy egészen komolyan vesznek minket. A köszöntő előadás és utána még néhány sokat nem mondott, de arra felkaptam a fejem, mikor kijelentettk, hogy az Amgen követni fogja a sorsomat és a jövőben is kíván támogatni, például úgy, hogy állja a konferencia-költségeimet, amennyiben megkérem erre. Cserébe csak egy beszámolót kér. Illetve az alumni program keretén belül elég komoly ismerettségekre tehetek még szert.
Nagyon sok előadásunk volt ezalatt a két nap alatt, így ezek részletes ismertetésétől is eltekintek. Volt az Amgentől fejlesztő, aki sikertörténeteket mesélt, ami alapján később arra jutottunk, hogy akármennyire is gonosz és profitorientált a gyógyszercég, mint olyan, “mellékhatásként” csak meggyógyít igen komoly betegségekben szenvedő embereket -fiatalokat és időseket. Az eslő nap végére eldöntöttem, hogy gyógyszercégnél fogok dolgozni, mert az egy szép életcél, hogy embereken segíthetek. Megnyugtatok mindenkit, ennek akkora jelentőséget nem kell tulajdonítani, mert Stockholm után is eldöntöttem, hogy oda megyek phd-zni, majd Cambridge-ben eldöntöttem, hogy oda megyek phd-zni. Most ott tartok, hogy Németország jó helynek tűnik mesterképzésre.
Az előadások nagyrészét kutatók tartották, általában valamilyen sikertörténetet meséltek, akár gyógyászatban, akár növénytermesztésben. Eléggé komolyan fellelkesültem. Volt előadás régi Amgen Scholars-osoktól, akik elmesélték, hogy mit kaptak a programtól és mit kezdtek vele. Volt előadás arról, hogy Cambridge-ben milyen jó tanulni és kutatni, és mit kell tenni, hogy bekerüljünk. Megdöbbentett a felismerés, hogy a között a 80 ember között vagyok, akinek a CV-jében szerepel a 2014-es Amgen Scholars Program, és akik maximálisan kompetensek vagyunk arra, hogy a világ vezető egyeteimre kerüljünk be.
Voltak beszélgetések is. Kerekasztal beszélgetések az általunk választott két témában (tudományos komunikáció és akadémia volt az enyém, BT-e az akadémia és az ipar, amivel csak azt érte el, hogy még jobban összezavarodott, hogy melyikre is akar menni). Valamint két órát kaptunk arra, hogy 7 fős csoportban megbeszéljük, egy prof koordinálása mellett, hogy mit kutattunk a nyár során. Ez talán az egyik legérdekesebb és legtanulságosabb program volt, és az biztos, hogy nagyon élveztem.
Poszterszekciók is voltak, mindháromszor ugyanott, hol kávészünetben (ahol természetesen tea is volt, meg keksz, bár nem volt igazi “fíka”, mert azon szendvicset és sütit kaptunk és persze ahhoz Svédország kell), hol ebédszünetben. Ez utóbbi során remek kis adagokat adtak finomabbnál finomabb ételekkel, mint a lazac, currys rizs, muszaka vagy pörkölt. Desszert is volt, második nap sikerült mindenkit levenni a lábáról a gyümölccsel fedett creme brulée-vel.
Csoportfényképezés, kiscsoportos beszélgetések, például mikor néhányan megkérdeztük Jonast és Benedictet, a stockholmi program koordinátorait, hogy mi alapján vettek fel minket. Ennek az előzménye az volt, hogy Benedict röviden találgatott, hogy melyikünk a futó, mire hozzám vezették. Aztán kiderült, hogy a pályázatomra emiatt különösen emlékszik, de emlékszik még arra is, aki balettozott korábban vagy zenélt. Azt mondták, szívesen válogattak ki olyanokat, akiknek van még valami hobbijuk. Fontos volt még az elhivatottság, az ambíció és a tág látókör. A jegyek volt az utolsó, amit megnéztek. Az ajánlás is sokat vetett a latba. De csípőből vágták vissza azokat, akik ebben karrierlehetőséget láttak. Azt mondták, abból sose lesz jó kutató, akinek nincs türelme az “átmeneti semmiért” dolgozni.
Hétfő délután elvittek minket csónakázni az egyetlen folyójukra (Cam). Talán inkább gondolázásra hasonlított, ahogy egyetlen ember áll a csónak farában (amibe 2x2x3 ember fér be) és tol előre minket egy hosszú bottal, ami leér a víz aljára. Sodrás nincs, áradás néha van, talán százévente egyszer, szóval egy sekély, állóvízről beszélünk, ami mellett tehenek legelnek -és egyéb élettevékenységeiket végzik. Annyira talán nem meglepő ezek után, hogy -azon túl, hogy gyönyörű kilátás nyílik a vízről a legelőkre, tiltott füvekre és épületekre -ha valaki beleesik, abból több, mint gyanús, hogy néhány hét “gyengélkedő” lesz valamellyik HarryPotter-kastélyban. Volt rá precedens.
A csónakázás után egy olasz éttrembe mentünk. Pezsgő kivételével bármit rendelhettünk, szabadon választva az ét- és itallapról. Elég finom volt, nekem sajtos-gombás előétel, avocádós-csirkehúsos-saláta főétel és citromtorta desszert volt a menü. Áfonyalével. Közben persze hatalmas hangulat, pláne, hogy későn érkezőként (a sor vége felé jöttünk) a müncheni spanyolok között kaptam helyet. A mi spanyoljaink se halkak, de ők kifejezetten harsányak voltak. Két fiú (az egyik egészen biztosan ázsiai felmenőkkel) és két lány osztotta egymást -a kedvemért angolul. Kiderült, hogy kettejük katalán, egy lány pedig délvidéki, így a többesszámot szinte elhallgatja, amin mindenki nagyon jól mulatott. A nap zárásaként, amíg a többiek a szomszédos kocsmában folytatták, én lefutottam az esti penzumom, újabb 20 percet, tele pocakkal, a társaságtól mámoros boldogan.
Akármilyen jó volt, a hétfőt is messze felülmúlta a másnap este. Legalábbis, ami a “fancy”-séget illeti. Fényképezkedés után átöltöztünk a vacsorához. A Clare Collage Cam-parti udvarán állófogadás, pezsgőzés (opcionális narancslé) kezdődött. fényképezkedés, szelfizés, mindenki nagyon szép, nagyon csinos, nagyon úri. Aztán asztalhoz fáradtunk, ahol ültetési rend fogadott.Ezen kicsit elszomorodtunk először, mégiscsak az utolsó vacsoránk együtt. Koko vacsorára menet kérdezte, hogy nem vagyok-e szomorú, hogy vége, most látjuk egymást utoljára, egy nagyszerű nyár ősz zárásaként. Elcsodálkoztam magamon, hogy ilyesmi eszembe se jutott, elgondolkoztam és a másfél napja tartó mosolyommal feleltem, hogy nem, csak örülök, hogy együtt vagyunk.
Egy cambridge-i londoni és egy müncheni olasz közé ültem le, előttem a stockholmi londoni-japán lány foglalt helyet. Először nem volt kedvem beszélgetni, de az előételnél vettem egy nagy levegőt és úgy döntöttem, hogy mégiscsak hamarabb eltelik és kellemesebben zajlik a vacsora, ha van partnerem. A cambridge-i londoni sráccal néhány mondat után elakadt a társalgás, illetve inkább Yuriával folytatta, hiszen ugyanott tanulnak. Így hát a mellettem ülő müncheni olasz professzor nénihez fordultam, akinek remek akcentusa volt és nagyon szívesen nevetett egy idő és néhány por bor után. A Collage saját borát hozták, én a fehéret kóstoltam, elég finomnak is találtam.
Az étlap, szabadfordításban: előételnek nyúl és fűszeres libamáj, répa csíkokkal és tárkonyos salátával (igen, elfért a hatalmas tányér közepén). Főételnek norfolki marha szelet (hatalmas szelet volt) és pofa-krokett, egyengetett burgonya (be volt vágva csíkokban, így mindenhol átpirult), gumós zeller és szarvasgomba-püré, pirított spenót és vörös bor lé. Végül desszertnek sózott karamell torta a tetején pralinés macaroonnal, cukormázas narancs és narancsos szorbet (aminek a közepe mesésen édes és ropogós volt).
A vacsora vége felé kiosztották a poszter-díjakat. Mindegyik egyetemről két-két díjazott volt. Sajnos nem mondták meg, hogy mit értékeltek, de azért mindenki egy emberként tapsolt. Egyre inkább eluralkodott rajtunk az érzés, hogy ez egészen olyan, mintha a HarryPotter 4. kötetébe csöppentünk volna.
Vacsora után lebattyogtunk az alagsorba, ahol elég érdekes látványt nyújtott a középkori kastély borpincéjében színesen villódzó diszkó és előtte a bárpult, ahol “az első kört mindenkinek állja az Amgen”. Ha jól tudom, hajnali kettőkor valaki megkérdezte, hogy mennyi van még hátra a keretből, s az a válasz jött, hogy “még van”. Így elég sokan elmondhatják már magukról, hogy matt részegek lettek az Amgen pénzén. Meg kellett állapítanom, hogy nincs annál taszítóbb, mikor gyönyörű, drága ruhákban, gyönyörű, drága, büszke kastély gyönyörűen ápolt füvén büszke és sznob fiatalok részegen fetrengenek. Semmiben sem különbözött a látvány egy lassan 8 évvel ezelőtti hatvani underground punk bulitól, ahova nővéremet kísértem el.
Hogy pontos legyek, a vedelés és táncolás részén nem vettem részt, csak a végeredményt és az előzményeket láttam, mivel van egy olyan fixa ideám, hogy én az utolsó estémen inkább beszélgetek, a többieknek pedig hasonló gondolatokkal vegyült a város felé táplált kíváncsisága. Talán 6-an felkerekedtünk, s Hassal vezetésével sétálgattunk a városban, Collage-okban, könyvtárakban. Nagyon hangulatos volt!
Miután visszaértünk, s túl józannak éreztem magam ahhoz, hogy élvezni tudjam a kevésbé józan -hogy úgy mondjam, a városnézők és a táncolók keveredéséből keletkező felhígult társaságot, ahol a hangadók véralkoholszintje sokszorosa volt az enyémnek -inkább úgy döntöttem, hogy befejezem az estét. Szerencsémre, bár valahol sejtettem, Inari is aludni indult, mert másnap hajnalban ment a gépe. Mint Stockholmban. Akkor is így volt, hamarabb otthagytuk a partyt, és ketten sétáltunk haza, beszélgetve. Később kiderült, hogy motorhiba miatt a járatát törölték, és csak 6 óra múlva szállt fel.
Szeretem ezt a lányt. Érdekes kérdései vannak, az életről elég jól lehet vele beszélgetni és örökké jókedvű, jó humorú. Talán ugyanezért szeretem BT-t is. BT egyik ebédszünetben elbeszélte, hogy hogyan látja a honfitársait, Zambiában és úgy általában az afrikai embereket. Szerinte lusták, és hiába van alattuk, mellettük, körülöttük egy vagyont érő ásványkincs és természeti érték, nekik nem kell és hiába van szegénység, nem akarnak dolgozni, hogy kikerüljenek belőle. Pedig csak ki kellene nyújtani a kezüket. Amikor pedig jön a fehérember, hiszen rengeteg ásványkincs hever kihasználatlanul, akkor felsírnak, hogy őket elfoglalták -ami igaznak is tűnik. Ha pedig megtanítják őket valamire, például iskolát építenek nekik, majd magukra hagyják őket a fehérek, hogy maguknak tartsák fenn, egészen biztosan teljesen le fog amortizálódni, mert senkit sem érdekel. Más kultúra, messze nem kompatibilis az európai szemlélettel, pláne nem az amerikaival, amilyen szemmel BT is néz. Dilemma, de nem egyedi.
Szóval másfél óra beszélgetés után, három órával Inari taxija előtt, boldogsággal a lelkemben, elváltunk és megegyeztünk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Azt mondta, rémes érzés, hogy mennyi jó barátja lehetne a világ különböző pontjain, volt is, Japánban is, Indiában is, de aztán senkivel sem tudta megtartani a barátságot, érdeklődés hiányában, ami minden alkalommal egy újabb lélekhalál volt számára. Szombaton neki énekversenye, vasárnap nekem félmaratonom volt, ami a legkevésbé sem tudott érdekelni akkor. Aznap reggel a tehenek elüldöztek edzésről, nekem pedig nem volt lelkierőm másik helyet találni, a lábam hazahúzott.
Szerdán közös, utolsó reggeli -azokkal, akiknek sikerült felkelni. Eziz sajnos már elment addigra, ami szomorú, mert nem sikerült elköszönnöm tőle és az emléklapomat sem írta alá. Bár ez utóbbi nagyon rá vall.
Újabb városnézés, én rájöttem, hogy korábban megyek, mint gondoltam, de azért még sikerült összefutni Dénessel, az ex-eltés bioinformatikussal, aki most Európa vezető adatbázis-készítő szervének dolgozik. Megmutatta azt a helyet, ahol Dáviddal és Tomival söröztek(ti. a genetika tanszéken lakó bioinfos lab eredeti (két évvel ezelőtti) hat tagja közül négyen már az Egyesült Királyságban dolgoznak), illetve ahol épp Watson és Crick összerakta a DNS szerkezetés, a szokásos törzshelyükön, a szokásos sörül közben. Azt is megbeszéltük, hogy, aki tehetséges, az megy, oda, ahova akar és ahova sikerül neki, mert az esély arra, hogy valami nagyot, valami jót alkosson.
Végül a lányok, akikkel a délelőttöt töltöttem, eljöttek búcsúzni, majd integetni, mikor beszálltunk ugyanabba a taxiba, ugyanamellé a lenygel sofőr mellé, aki vasárnap hozott. Ezúttal velem nem sokat beszélt, sokkal inkább Elával, akinek mióta ismerem, ő volt az egyetlen, aki helyesen ejtette ki a nevét. Nem akartam zavarni őket azzal, hogy angolul közbeszólok, mert úgy sejtettem, nagyon élvezi a sofőrünk, hogy az anyanyelvén cseveghet.
Elég sokat kellett várni a reptéren, nekem ment el utoljára a gépem. Mielőtt beszálltunk, összefutottam egy Eötvös collegistával, akivel egy folyosón laktunk és épp egy 12 napos japán programról jött haza, amit a Toshiba támogatott. Ő is félig még angolul gondolkozott, és egymást nagyon megértve kritizáltuk a magyar oktatási rendszert. Nem hagytunk helyet kérdésnek, személyünkben újabb két tagot fog veszíteni a magyar társadalom, egy-két év múlva.
Tehát hazajöttem. Nem volt egy hosszú túra, de önbizalmat igen sokat nyertem, olyan értelemben, hogy már elhiszem, hogy értékes ember vagyok, akit tárt karokkal fog fogadni legalább egy külföldi egyetem -ha átmegyek a felvételi procedúrán. Illetve jó barátokkal, ismerősökkel, élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam. Összességében remek lezárása volt ez a nyaramnak. Este már Rákoskerten futottam le a szerdai 20 percemet és még csak meg se lepődtem, hogy megint teleportáltam egy másik országba és hogy másnap reggel 8-kor kezdődik az egyetem -illetve én akkor kezdem.
Az egyetemi óráim is érdekesnek bizonyulnak, a biológiát még mindig szeretem, szívesen végzem az ELTE képzését, főleg így, hogy naponta egy-két órám van, a többi időm pedig szabadon felhasználható, edzésre, kutatásra, tanulásra. Nem hiszem el, hogy van értelme annak a nagy rohanásnak, ami egy éve ilyenkor volt, hogy képtelen voltam felkészülni rendesen mindegyik gyakomra, mert annyira sok órám volt, hogy nem maradt időm rá.
Néhány szó a vasárnapi versenyről. Míg Stockholmban voltam, szívesen futottam, de sokat segített mindig a gondolat, hogy országos bajnok leszek, még inkább, hogy futok egy jó időt félmaratonon. Nem volt más versenyem június közepe óta, nagyon specifikusan, nagyon sok órán és kilóméteren keresztül edzettem erre a versenyre, a félmaratoni országos bajnokságra. Figyeltem a lábaimra, a súlyomra, a szellememre. És ennyi. Izgultam, aztán az is elmúlt. És ennyi. A versenynek vége. Soha nem volt még ilyen jó az utolsó 5-6 km. Az első 10 ismét pontosan 38 perc lett, a második tíz lassabb, de nem lassultam le végzetesen. A második helyezett mögöttem 5 perccel ért be.
A verseny alatt voltak jobb és rosszabb pillanatok, végig nagyon nyugodtnak és tudatosnak mondanám magam. Varró Katával ha el tudok futni, akkor 1:20 körül vagyok, de éreztem, hogy a tempója túl gyors és nem bírnám végig, annál azért fontosabb volt a bajnoki cím. Végül ő se futott 1:22 alatt. Nekem 1:23:07. Új egyéni csúcs, több, mint fél percet javítottam tavasz óta, több, mint 3 percet tavaly óta. Többet akartam. Tudom, hogy több van bennem. De mindenki rosszabbat futott, mint akart és gondolt. Talán a pálya volt hosszabb, egyes gps-es órák 200-250 m különbséget is jeleztek, ahogy a google maps is 21,38 km-t írt, mikor lemértem. Ez talán egy percet jelent, de nem hivatalos. Meg akarom javítani, 1:20 körül akarok futni, mert úgy érzem, az már komoly idő. A tágabb látókörrel együtt jár az is, hogy egy olyan időt akarok futni, ami nemzetközileg is elismert. Azt hiszem, türelem kérdése. 15 km-ig már megvan. Egy éve 10km-ig volt meg. Horváth Ákos példázata szerint csak egyszer kell végig bírni és abból egy nagy eredmény lesz.
