csíkosfejű nádiposzáta

Mikor a BEAC-ba kerültem, 800-at, 1500-at és 3000 métert futottam rendszeresen. Ez utóbbi kettőt rendszeresebben, az Országos Bajnokságokon ezek voltak a számaim. Aztán szép lassan mentem egyre feljebb, jött az első 10 km-es versenyem Encsen, elindultam a Felnőtt OB-n 5000 méteren, aztán az első 15 km-en Székesfehérváron, a pálya OB-kon egyre ritkábban, hiszen ott „csak” 3000 méter volt. Aztán eljött az első félmaraton és most ott tartok, hogy a 10 000 méter is „kellemesen rövid”. A félmaraton éppen egy picit hosszabb, mint kellene, de talán ezért is jó.

2009-ben futottuk az első 4x800-as váltót a Puskás Stadionban. Én 2008 őszén kerültem az akkor 110 éves egyesületbe és kedves edzéstársaimmal –Kenesei Zsanival és Perjés Fannival összeálltunk, hogy futunk egy váltót. A győzelem volt a cél, de nem volt negyedik középtávos emberünk, így egy válogató 400 révén Meláth Kamilla, gyalogló lett az első váltótag. Erről itt láthattok videót. Én voltam a második ember, hoztam sorban az ellenfeleket, majd harmadik helyen adtam a botot, hogy Fanni felfuthasson a másodikra és azt megelőzve közeledjen az elsőhöz, akit később Zsani „evett meg”. Veszélyes volt a vége, de zseniális futással befutóemberünk, miután közel 100 métert lefaragott, még hajrázott is egy olyat, hogy minden kétséget kizárva nyertünk. Büszkén álltunk a dobogón, és nem tudtuk, hogy utoljára volt ilyen szoros versenyünk.

Egy évvel később a BEAC pálya adott otthont a Váltó Bajnokságnak, szakadt az eső. Torma Evelin kezdett ezúttal, egy sprinter lány. Sajnos a taktikája hagyott némi kívánnivalót maga után, de Zsaninak már így sem volt ellenfele az utolsó két körön. Számomra az utolsó ilyen futást a Honvéd Pályán tartott Váltó OB jelentette, ekkor Balog Evelinnel egészültünk ki, akin egyértelműen látszott, hogy hihetetlen tehetsége van a középtávhoz. Ismét nyertünk. Ekkor indulóember voltam, de már hosszútávfutókkal hosszútávfutó edzéseket edzettem. A következő évben Benedek Réka vette át az első váltóhelyet tőlem, így egy teljesen középtávos csapat állhatott fel a korosztályos dobogó legmagasabb fokára. A következő évben jött Pernesz Zsófi, aki szintén nagyon tehetséges középtávfutóként vette ki a részét a váltóból. Ismét győzelem, de már Magyar Bajnoki cím. Ezt a következő évben megismételték. Közben én futottam egy második helyet a junior csapatban.

Idén tavasz elején Zsófi hosszú ideje eredménytelenül kezelt Achillese végleg feladta, így a tavaszi versenyszezont és alapozást nem tudta folytatni. Hajdú Anna lépett elő a váltótagi pozícióra. De sajnos a 10 000-es OB-n egy fáradásos törés megállította az ő szezonját is. Egy szép csütörtöki napon, valahol a 10 000-es OB és a csapatbajnoksági 5000 között, Evelin tájékoztatott, hogy én vagyok a következő lehetőség. Aztán pénteken Imre bá mondta, hogy nem kell 800-at futnom, mert Király Adél lesz a váltó tagja. Aztán hétfőn, hogy mégis én futok. Aztán kedden, hogy Adél, ennek megfelelően edzettem is. Szerdán ismét úgy tűnt, hogy én futok. Csütörtökön beálltam a lányokhoz és futottam velük (magamat is megleptem, hogy milyen könnyedén) egy 65-ös 400-at, aminek az elején Imre bá azt mondta, hogy vessem bele magam a küzdelembe, a végén pedig, hogy inkább nem mond semmit. Aztán azt, hogy „ez megnyugtató volt”. Na, valahol itt dőlt el végleg, hogy a felnőtt női váltóval bajnok leszek.

Végül bő egy órás csúszással indult a futás. 70-es első kör, Kószás Krisztára tapadtam, aki szintén nemrég gyógyult a fáradásos töréséből. Időnként ritmust váltott, de ezeket követni nem esett igazán nehezemre, majd 69-es második kör, benne egy olyan hajrá, mikor minden elsötétül. Első helyen váltottam Evelint, aki a saját emberével küzdött kicsit, majd a végén lazán lehajrázta (2:19). Fanni magabiztosan növelte az előnyt (2:17), Zsani pedig megtartotta azt, míg (galád módon) kicsit meg nem ijesztettem 300-al a vége előtt, hogy hajrázzon egyet (2:12). Szóval a csúszás és ellenfélhiány miatt mélyen demotivált társaság minden tagja futott végül egy jót.

Szeretem ezeket a lányokat!

Néhány szó a Csapatbajnokság Elődöntőjéről, ahol a Keleti Csoportban voltunk. Írtam arról hosszabban is, de aztán nem tetszett, úgyhogy nem publikáltam. Nem volt nagyon jó verseny nekem, el lett taktikázva. Ezért is nem annyira szeretem a pályát, könnyű eltaktikázni. 5000 méteren 1000 méterig 3:20-as tempóban futottam Gyürkés Vikire tapadva, bár nekem Staicu Simonára kellett volna figyelnem. Ezt 1000-nél meg is tettem, onnantól 3500-ig jó is volt, de aztán Csomor Erika közeledése miatt megugrott a tempó, és ezt a váltást az elfutott első ezer és talán az egy héttel azelőtt elkövetett 10 000-es OB miatt nem sikerült jól megfogni. Végül Kácser Zita, Viki, Simona és a triatlon-duatlon nagyasszonya után lettem ötödik, 17:53-as, hivatalos egyénivel.

Nagyon szerettem volna a BEAC-ért és a csapattársaiért futni egy igazán jót, elsősorban dobogót, de nem sikerülhet minden. Kicsit éhes is voltam a rajt előtt, meg tekintve, hogy lány vagyok, minden hónapban lesz egy olyan hétvége, amikor nem a top-formámról vagyok híres. Ez valahol igazságtalan.

Viszont a nyíregyházi bajnokság összességében nagyon jó volt! Izgalmas és tartalmas. Pörögtek a számok, szurkoltunk a GEAC-nak, BEAC-nak, Ikarusznak és közben beszélgettünk, egyen-hajat fontunk, izgultunk. Szombaton mentem le, így nagyjából mindent láttam, végig, ahogy a 10. helyről menetelünk az elsőig. Szép volt. Gazsi és Dáriusz azt is bebizonyította, hogy hosszútávosként is lehet ám pályán remekül futni. Talán azt sajnáltam, hogy egyáltalán nem volt eredményhirdetés. Ami azt illeti, a Váltóbajnokságon se vitték túlzásba. Az utcán, elsősorban a tömeg miatt, kicsit nagyobb lelkesedés övezi az éremosztást.

Kicsit több a sallang is egy ilyen versenyen, úgy érzem. Fontos, hogy milyen a csapat egyenruhája, hiszen mindenki ezt fogja nézni és talán ez alapján tudja megkülönböztetni a versenyzőket (bár a futóstílus is nagyon egyéni). Fontos, hogy milyen a hajunk, a bőrünk barna-e, hiszen végig és közelről fényképeznek. És nagyon tudnak izgulni ezek a lányok! Utcán valahogy mindenki sokkal nyugodtabb. Ennek oka lehet, hogy mondjuk egy 800-nak eszméletlen gyorsan vége van, közben nem lehet hibázni, mert 2 percben nincs idő korrigálni.

Gyakorlatilag kevesebb, mint két és fél percért órákat utazunk, várunk, majd hipp-hopp vége és fél órán belül megvan az eredményhirdetés is. Persze van, hogy másfél óráért utazik az ember két napot. Vagy 10 másodpercért. Azt mindenesetre biztos, hogy ebben nem készülnek ki annyira az izmaim, mint egy félmaratonban, hogy napokig ne tudjak lépcsőzni.

Szóval, kicsit visszatértem a pályára. Edzettem egyet (és nevettem sokat) a lányokkal, de a bemelegítést még a hosszútávosakkal csináltam. Végigszurkoltam egy Csapatbajnokságot, de közben folyamatosan közvetítettem a szűkebb edzéstársaimnak, szükségem volt erre, mert kicsit egyedül éreztem magam. Lefutottam egy 800-at, de a várakozás meg a vége után is ingáztam a két hosszútávos (Gábor, Laci) és a lány csapattársaim közt. Én a hosszútávos csapathoz tartozom. Nem érzem már annyira otthon magam a pályán, mint annak idején. Azzal együtt persze, hogy nagyon örülök, hogy ilyen remek barátaim vannak, akik akkor is behozták volna a váltót, ha én 2:30 körül kocogok! De nem tettem, mert ennyivel minimum tartozom nekik. Köszönöm a bizalmat!

Képek itt (köszönettel Richter Lacinak): https://picasaweb.google.com/100679050231326065788/ValtoOB2015?feat=directlink

Tegnap életemben először futottam félmaratont. Mielőtt bárki kétségbeesetten olvasná vissza a 2014 tavaszán és őszén született beszámolóimat, jelzem, valóban indultam már 21.1 km-es versenyen néhányszor, mi több, az utánpótlás korosztály félmaratoni országos bajnoka is vagyok. De félmaratont tegnap, március 29-én futottam először.

Érdekes, milyen jelentőséggel bírnak ezek a „születésnapi versenyek”. Három éve ilyenkor 15 km-t futottam Székesfehérváron. Akkor úgy éreztem, nem nőttem fel, míg be nem fejeztem a távot tisztességes eredménnyel. Talán úgy is éreztem, hogy anélkül futó sem vagyok. Márpedig én futó akarok lenni. Hosszútávfutó.

Berlin. Én bevallom, nagyon tartottam egy ilyen korai versenytől. Májusban szerettem volna félmaratont futni, hogy előtte legyen a lábamban (és a tudatomban) egy jó 10 km, mint ahogy Maassluisban volt. Viszont Berlin híresen jó pálya és alig egy hónappal a verseny előtt, amin Gazsi már másodjára indult elitként, sub-elitként beneveztünk mi is, újdonsült, nagyon tehetséges edzőtársammal, Hajdú Annával.

Az első versenyem óta nagyon bízom Imre bában. Hat és fél éve, minden nap megkapom azt az edzésmennyiséget, vagy pihenőt, ami szükséges ahhoz, hogy talán két-három év múlva fussak egy három órán belüli maratont, amit aztán persze tovább javíthatok. Igazából az elvégzett edzésekben sokkal jobban bízom, mint saját magamban. Néha volt edzéstársam, aki ellenfelem is volt, de szinte azonnal el is tűntek vagy én váltottam távot. Most először történik az, hogy egy jó képességű, kitartó futó ugyanazt edzi, mint én és ami dönt, az… najó, fogalmam sincs, de érzésből ráfogom arra, hogy én már régebb óta edzek Imre bánál, hiszen visszatérve az előző pontra: sokkalta jobban bízom az edzéseimben, mint bármi másban.

Miután a tavalyi tavaszt végigversenyeztem (10km, félmaraton és még néhány váltó), nyáron kizárólag edzettem, főleg hosszúakat, de nem kifejezetten gyorsakat, aztán ősszel újra félmaraton, 10km, majd még egy félmaraton következett. Ez utóbbi inkább edzésjellegű volt, beépült az őszi-téli alapozásba, hogy „majd tavasszal” fussak egy igazán jó pályán egy igazán jó időt. 1:20. A maassluisi 1:23 után Stockholmban ez lebegett a szemem előtt. De szeptemberben még nem volt elérhető. Valószínűleg az OB miatt nem is futottam ki magamból mindent, ott nem az számított. Az utcai 10km-en viszont a 36:30-as idő már biztatóan szólt.

Ezúttal rengeteg ember munkája és rengeteg pénz van abban, hogy mi itt hárman valami nagyot alkossunk. Még jó, hogy hárman. Egyedül nehezen bírtam volna ilyen terhet. Másrészt bennem van egy jó félmaraton, ezt tudtam. „Már csak elrontani lehet.” Két cipőmben kétféleképpen fájt a lábam és csak nagyon későn, öt nappal a verseny előtt kaptam új cipőt és ennél még egy nappal később kezdtem kúrálni az izmaimat. Nem értek én ezekhez a szénhidrátdiétákhoz sem, pláne, hogy biológusként nem is értem, hogy mi hogy raktározunk szénhidrátot, nem fák vagyunk, mi zsírban raktározzuk az energiát. De azért ettem tésztát. Csokit is. Aztán könnyűnek se éreztem magam, és a rajtszámért való mászkálás is elfárasztott. Egyszóval féltem.

„Csak magadra figyelj! De meríts erőt a körülötted lévő tömegből!” 32 ezer ember rajtolt el egyszerre. Én az A zóna elejére, talán 10. sorába ugrottam, mikor a nyitáskor átmásztam a duplakerítésen.  Esélytelen lett volna előbbre mennem, itt tényleg szoros volt a tömeg. Legalább kicsit melegebb volt itt. Mellettem egy birminghami fazon állt. Vele váltottam néhány szót. Sokáig vártunk, volt némi csúszás is. Majd a semmiből meghallatszott a jel és elindult a tömeg. Lépkedve-kocogva mentem a chipszőnyegig, majd szlalomozva egy darabig. Engem is löktek meg, én is löktem meg embereket, míg a kissé ritkuló mezőny külső ívén kanyarodtam balra. Nem ezen fog múlni, de érdemes kicsit küzdeni. Ekkor még hallottam a szurkolást. Még néhány helyen számított valamit a dobpergés, a zenekar vagy a kiabáló tömeg, meg persze az a 8-10 ember, aki körülöttem futott, de úgy többnyire egyedül voltam. Egy sárga, egy zöld és egy fehér póló hátulját ismerném fel ezer közül is, illetve egy fekete lány kék ujjatlanját, karmelegítőjét, kesztyűjét, fekete konytba kötött haját. Mikor a célban találkoztam vele, elcsodálkoztam, hogy a kék ujjatlanhoz ez az arc tartozik. Azért bocsánatot kértem, hogy olyan sokat rugdostam.

„Csak a mozgásra figyelj!” Az elején ez még könnyen ment. Indulásnál a szokásos lendületet nem törtem meg tudatosan, nem féltem, hogy elfutom az első 3 km-t (10:59), valószínűleg azért is, mert Annát nem akartam elengedni nagyon. Úgy tűnik, a versenyszellem elnyomja a magabizonytalanságomat. Egyszer torpantam meg, mikor olyan jól vittek a lábaim, hogy rögtönzött bolyom élére álltam, de mielőtt felfuthattam volna az előttem lévőre, realizáltam, hogy a vártnál kicsit nagyobb a szél. Aztán 13 km-nél elnyomtam a meglepettségem, hogy még mindig ugyanúgy mennek a lábaim, mint az elején, illetve 15 km-nél azt is viszonylag közömbösen nyugtáztam, hogy 55:45-tel hatalmas egyéni csúcsot futottam már ezen a szakaszon is. 16 km-nél még 1 órán belül voltam: 59:30. A tempó takkra 3:45, ha valakinek gondot okozna kiszámolni. 17 km-nél 1:03 eleje. 18-nál 1:07 eleje. Check point Charlie. Erről tudtam, hogy 18.5-nél jön, mert előző nap ráböktem a Gábor kezében lévő információs füzetben. Fényképeztek egy kisfiút, elfordítottam a fejem, mire észrevettem magam, hogy lankad a figyelmem. Már 17-nél számoltam, hogy ha 4 percben folytatom, akkor is simán 20-on belül vagyok. Egyrészt itt annyiban tévedtem, hogy lefelejtettem azt a 100 m-t a végéről, másrészt tudtam, hogy ugyanezzel a gondolattal szoktam 4:10-4:20-ban befejezni a félmaratonokat.

„Ne gondolj semmire! Se jó, se rossz gondolat ne legyen a fejedben!” Jelentem, ami volt is, azt legyőztem. Legyőztem. Legyőztem az időt, a távot, a sarokfájást, a hideget, a szelet, a félelmeimet, az érzéseimet, egyszóval legyőztem saját magamat és úgy mellesleg közel 32 ezer futótársamat. Mikor beértem a célba, először el sem hittem, hogy vége, hogy már nem kell megfeszítve koncentrálni és gondolatok nélkül hajtani a kilométereket. Hányingerem volt. El sem hittem, hogy a karomon tényleg 1:19-et mutat az óra, el sem hittem, hogy Anna mögöttem van és legalább fél percig hátrafelé bámulva vártam, hogy befusson. Majd mikor minden realizálódott, a térdemre támaszkodva elkezdtem görcsösen nevetni, és magamat sem értettem mikor ez átcsapott sírásba. Megpróbáltam összeszedni magam, felegyenesedni és elindulni a többiekkel a kijárat felé, de egy lépés után éreztem, hogy a lábaim más véleményen vannak, és nem megyek én sehova még egy darabig, így aztán újra lehajoltam, de ahelyett hogy pihegtem volna, újra elfogott a zokogás, hogy le kellett guggolnom. Ketten már jöttek is, s mikor a felém nyújtott kezek kérdezték, hogy minden rendben van-e (valószínűleg ezt kérdezték, németül), megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy tényleg, mi is van most velem, de semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, míg végül feladtam és a görcsös sírás újra nevetésbe váltott, hiszen ennél boldogabbnak, gondolom, eddig sose kellett lennem. De nem, akkor, ott, a célban mégsem boldog voltam. Aztán arra gondoltam, hogy megkönnyebbültem és ez a gondolat már kicsit helyrerakott, mert elég logikusnak tűnt, így újra megpróbáltam felállni és egész szép sikereket értem el e téren. Egészen a teáig mentem, amit már menet közben is néztem, mikor talán a 19. km-nél realizáltam, hogy kicsit éhes vagyok. A tea meleg volt, úgy nagyjából, és szerencsére volt benne cukor. A ponyvát is elfogadtam, meg az érmet is, de inkább az elsőnek örültem. Ekkor újra elfogott a zokogás, de már csak a markomba hisztiztem. Épp egy fotós felé mentem. Végülis lefényképezett, aztán mikor kitöröltem a szememből a kipréselődött könnyeket, arra gondoltam, hogy mégiscsak marhaság ez az egész. Mégegyszer lefényképeztek. Szarul nézhettem ki. Itt találtuk meg egymást Annával. Utólag el sem hiszem, hogy az 1:20-as idejét pironkodva mutatta meg.

Igazából miután 1km-nél elhúzott mellettem, majdnem kétségbeestem, de a hónapok óta gyakorolt érvem kisegített: „ez a lány jobb nálam, de én is nagyon jó leszek, ha 1:20-n belül futok”. Na meg persze a verseny még nagyon sokáig fog tartani. Aztán mikor 7 km-nél közeledtem a bolyommal az ő bolyához, majd 8km-nél megelőztem az a két gondolat viaskodott bennem, hogy bármikor visszaelőzhet, hiszen a verseny még nagyon sokáig fog tartani nekem is, illetve, hogy én egy egyenletes tempóval futottam fel rá, vagyis neki kellett lassulnia. Ugyanakkor már elég jól tudom, hogy mennyire hatalmas lelke van, ha küzdeni kell. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve menekültem.

Ahogy az első 7 km-en nem gondoltam semmire, csak mentek a lábaim, figyeltem, hogy takarásban legyek a szél elől és élveztem az utat, úgy az előzést követő nagyjából 10 km is eseménytelenül telt. Azt leszámítva, hogy stabilizálódott a 3:45-ös tempóm (16 km/h). Úristen, 3:45-ben száguldottam és mégcsak meg se lepődtem! Egy kis folyó mellett mentünk a rakparton, fekete versenytársnőm már kikerült a látóteremből, mikor egyre inkább éreztem, hogy milyen könnyű is lépkedni! Azt hiszem itt gyorsultam, de most nem tudnám megmondani, hogy mindez a 15 előtt vagy után volt-e.

Érdekes, akkor tényként fogadtam be a környezetváltozást, most már értem magam, hogy azért kezdtem nagyon érezni a végét, mert az Amszterdamra emlékeztető kisvárosias részből átértünk a modern és kevésbé modern tömbházak közé. A tévétorony is felbukkant. De onnan még volt három-négy km. A 19-20 között volt mélypont. Azt sajnálom. Már nagyon éreztem, hogy nemsokára itt a vége, tudtam, hogy önmagamat (Imre bát valószínűleg kevésbé) meglepve hatalmasat futottam 19 km-en át, a mozgásommal még mindig semmi baj, és ha lelassulok is, kevesebb, mint negyed óra múlva befutok, de miért lassulnék le? Nem most kell pihenni! Azért éreztem, hogy már sok volt, már elég volt, már megállhatnék és akkor is boldogan aludnék el. Űrben futottam, mikor egyre nehezebben tudtam elnyomni ezeket a gondolatokat a fejembe, így a szelet és az emelkedőt is megéreztem és vártam a 20-as táblát. Ekkor kiáltott rám egy nő lelkesen mosolyogva, balról, hogy –sejtésem szerint –„keményen, tovább”.  Azt is mondhatta, hogy „nagyon ügyes vagy”, vagy hogy „de szép a pólód”! A világból kiszakadva haladtam tovább, de 20-nál a frissítésről gyorsan lebeszéltem magam, összerendeztem a mozgásom és arra gondoltam, hogy ez bár már annyira kevés, hogy ne számítson sokat az összidőbe, ha lelassulok, de annyira is kevés, hogy nem abba fogok végzetesen elfáradni, ha ezt megtolom. Végül a célegyenes előtt megelőzött egy dán nő, mellettem ordított a tömeg, de csak néhány másodperes késéssel vettem észre, hogy megsűrűsödött a zaj és ez már a legkevésbé se hatolt el a lelkemig. Egyedül voltam. Futottam.

A célegyenesben újra átrendeztem a mozgásom és földöntúli erővel lépkedtem. Talán a 19-20 közötti szakaszból maradt energiám. Azt nem kellett volna engedni. De majd legközelebb. Lefutottam a félmaratont. Az első lépéstől az utolsóig futottam. Nem torpantam meg 6-nál, 10-nél, 15-nél, 17-nél se. 19-nél egy kicsit, de csak pszichésen nem voltam a helyemen, valószínűleg fejben fáradtam el. Imre bá sokszor mondja, hogy aki erős, egy pillanatra se inog meg. Én ekkor mindig arra gondolok, hogy az az igazán erős, aki a megingás után visszatér. De azért jobban szeretnék csak egy kicsit erős lenni, hogy ne inogjak meg.

Bár nem szeretem a konkurenciát, mégis nagyon örülök, hogy Annával edzhetek, hiszen csak ez vezet igazán nagy eredményekre. Ha jövőre két percet ver is rám, én biztosan jobb eredményt fogok futni, mintha senki se húzna! Annak is rettenetesen örülök, hogy Gábor nyakába ugorhattam (akkor még mozogtak a lábaim, ma már ez sokkal nehezebben menne), mert 20 órán át utazott értem (és egy kicsit Berlinért is). Zsaninak ugyan nem ugrottam a nyakába, de ő, azon túl, hogy szintén 1800 km-t és egy egész hétvégét szánt ránk, rengeteget segít, bármikor kérdésem van a futással, étkezéssel, és úgy általában az élettel kapcsolatban, megadja a választ, amiért nem tudok elég hálás lenni! Dani Áront, bár a BEAC tagságom óta jelen van a pályán, nem ismerem, de azt hiszem, jelenléte jót tett a társaságnak. Tomi, a sofőr eszméletlen sokat vezetett, de a jó kedélye nem hagyta el, és biztonságban átverekedett minket Csehország viharain és komolytalan autópályáján is, amiért megint csak hálásnak kell lennem.

Imre bának „csak” köszönöm. Jó lenne, ha a „köszönömnek” lenne folyamatos alakja, hiszen tudom, hogy ez csak egy állomás volt.

Három éve a székesfehérvári 15 km-rel nagykorúságot nyertem Magyarországon. A berlini félmaratonnal belépek abba a korba, amit már az USA-ban is elfogadnak.