Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Lausanne és egy poszáta

Az elmúlt egy hétben sokkal több minden történt, mint, hogy azt egy poszáta elbírja. Még, ha afrikai lenne. Éppen ezért, harmadjára kezdek neki, hogy leírjam, valószínűleg nem lesz rövid.

Múlt hétfőn kiderült, hogy nem visznek az utánpótlás Európa Bajnokságra. Kedden kiderült, hogy azért, mert megkérdeztem tőlük, hogy mehetek-e Lausanne-ból. Szerdán újra megbuktam Molekuláris Biológiából, ami az egyetlen érdekes tárgyam volt idén, így nem vehetem fel következő félévben a gyakorlatot, más kötelezően választható kredit után kell néznem. Csütörtök hajnalban elindultam Zürichbe. A tizenegy órás út hetedik órájában technikai probléma lépett fel a railjettel, így négyszer szálltunk át és összesen két óra késéssel érkeztünk Zürichbe. Ott két Gyepesi, két spániel és egy Illés fogadott, akikkel a következő napban rengeteg, nagyon izgalmas dolgot láttam, beszéltem. Az akklimatizáció ilyen formája után folytattam az utamat, immár egy összeszerelt biciklivel Lausanne-ig, szintén vonattal. Az első hétvégét gyakorlatilag végigbeszélgettem az Unil SUR program résztvevőivel, megnéztem a város egy-két nevezetességét és további akklimatizálódás után hétfőn rövid előadásokat hallgattunk, majd megkezdtem a labormunkát. Azóta már több minden történt, de a továbbiakban csak a fentieket fogom kifejteni.

Kezdjük az elején. Májusban volt a tavasz egyetlen 10 000 méteres pályaversenye számomra, amely nem csak nekem határozta meg az események további alakulását. Hajdú Anna fáradásos törést szenvedett, én pedig hatalmas egyéni csúccsal kvalifikáltam magam az Utánpótlás EB-re. A MASZ részéről valamivel később jött az üzenet, szigorúan Imre bácsin keresztül, hogy nem szeretnének vinni Tallinba, az EB-re, mert nem akarják, hogy ott csalódjak a sikertelenségem miatt. Ez igazán kedves volt tőlük, úgyhogy elkönyveltem, hogy nem megyek. Megvettem a jegyem a Diamond League-re, ami a lausanne-i program első csütörtökén lesz esedékes, megvettem a vonatjegyemet Budapest- Lausanne viszonylatban, továbbá megszerveztem a szállást Zürichben és megvettem Gábornak is a jegyét Zürichig, hogy onnan biciklivel továbbhaladva Lausanne-ba érkezzen a DL-re.

Egy héttel az országos bajnokság előtt, pénteken, mikor épp azon siránkoztam, hogy nem lesz komoly versenyem szeptemberig (Kószás Krisztára és 1500 méterre nem számítottam, de erről majd később), kaptam a hírt, hogy kérik az útlevélszámom a MASZból. Lelkesen odaadtam, gyorsan írtam e-mailt Lausanne-ba, hogy bár azt mondták, hogy szigorúan a program teljes ideje alatt jelen kell lennem, mi lenne, ha mégis ellógnám a saját bemutatkozó előadásomat. Párhuzamosan ezzel, írtam a MASZba, hogy mi lenne, ha Lausanne-ból mennék, mert eléggé féltem, hogy a svájciak nem fognak elengedni sok időre.

Az e-mail így szólt:

„Kedves Tímea!

Szabó Anikó hívott, hogy szükség van az útlevélszámomra a tárgyban megjelölt verseny miatt. Mellékelten küldöm az útlevelem képét.

Annyi kérdésem lenne, hogy pontosan mikor lenne a kiutazás, illetve van-e arra bármilyen mód, hogy én ne Budapestről, hanem Lausanne-ból induljak? Elnyertem egy kutatói ösztöndíjat és addigra már ott leszek.

Köszönettel,

Ferenc Kata

BEAC”

A MASZ soha nem válaszolt, a svájciak annál inkább, hogy nagyon örülnek és a laborvezetőm meg a program koordinátora elengedett. Azóta találkoztam velük, jó fej emberek, a laborban mindenki tudta egyből, hogy én vagyok a futó, még a főnök átmenetileg ott dolgozó fia is, aki mellesleg triatlonozik. Imre bácsi (Dominikán keresztül) meg Zsani igen hamar meggyőztek, hogy ne utazzak el otthonról Tallin előtt, mert akkor nem tudok rendesen felkészülni az EB-re. Remegő kézzel írtam Lausanne-ba, hogy esetleg az első hetet ellóghatom-e. Hétfőre meglett a válasz, hogy igen. Imre bácsival így végül nem beszéltünk hosszan, mert mondtam neki, hogy elengedtek.

A hét a 10 000-re való készülés jegyében telt, próbáltam beleélni magam, hogy válogatott lettem (nem sikerült igazán, hirtelen jött, azt se vágtam le, hogy pontosan mit jelent), mindent lemondtam, átszerveztem, csak a vonatjegyet hagytam meg, mert nem volt 100%, hogy megyek és drága lett volna visszaváltani. Ekkor buktam meg először molekuláris biológiából, nem tudtam koncentrálni.

Néhány szóban az előzmények összefoglalása kedvéért vázolom a tavaszi versenyszezonomat. A téli alapozásom alatt egy jó félmaratoni idő volt a cél, amit Berlinben teljesíteni tudtam. Nem sokkal később volt a 10 000-es OB, ami előtt azt mondta Imre bá, hogy erre nem hegyeztük ki a formám. Ennek ellenére nagyon jól esett és itt is megfutottam azt a bizonyos jó időt. Ez után különösebb célom már nem volt, hetente változott, hogy 800-ra készülök (a 4x800 felnőtt váltó beugró tagjaként itt is nagy egyénit futottam) vagy 5000-re (a Csapat Bajnokságon nem sikerült, de a MEFOB-on egyéni csúcs lett), vagy félmaratonra (Mondseeben az első helyet hoztam el igen meleg körülmények közt is 4 perces átlagtempóval). Aztán 1500 méterre (amelyen szintén egyéni csúcsot futottam az OB-n). Nem volt rossz szezonom, viszont elég kaotikusra sikerült.

400-on eddig 69-em volt régről, idén tavasszal, edzés végén 64 lett. 800-on 2:27-em (2009), most 2:19. 1500-on 4:56 (2010), most 4:41. 3000-n 10:52 (2010), most 10:30 10 km-es részidőnek. 5000-n 19:01 (2013), most 17:37. 10 000-n 38:00 (2014), most 35:50. Félmaratonon 1:23:06 (2014), most 1:19:03.

Mivel a hír késve érkezett, egy hónappal az EB előtt még félmaratonos edzéseket csináltam. A bizonytalan hírre, hogy mégis megyek, három héttel az EB előtt átálltunk 10 000-es edzésekre, így az Országos Bajnokság 5000 métere előtti héten csak mérsékelten pihentem, kedden 250-eket csináltunk, csütörtökön alig megterhelő 200 méterek után futottam újabb egyéni csúcsot 400-on, hogy a BEAC-ért fussak egy jó 1500-at az OB-n.

Szombaton már éreztem az 1500 előtt, hogy fáradt vagyok, és ez nem lett jobb vasárnapra. Az 1500 igen izgalmas verseny volt. Zsani teljes erőbedobással futott az élen, Böhm Lilla követte egy darabig, mögötte négyen trappoltunk, Fanni meg én a két utolsó helyen. Engem meglepett a gyors kezdés, de aztán 600 méter múlva már éreztem, hogy megy a dolog, 700-nál eszembe jutott, hogy rossz helyen vagyok a dobogóhoz, 800-nál kiléptem és felszaladtam Lilla mögé. Ebből szerencsére nem lett tömegszerencsétlenség, pedig ez a mezőny nincs hozzászokva, hogy csámpás vagyok. Némi mozgolódás után Fanni is megérkezett, így ketten tapadtunk Lillára, aki elég jó tempót diktált. 1200-nál mintha összebeszéltünk volna, két irányból kerültük meg a KSI versenyzőjét és hosszú hajrát indítottunk. 200-al a vége előtt Fanni már előttem volt, én kicsit aggódtam, hogy a max tempóm nem lesz elég, de 150-nél már nem hallottam lépteket, 50-nél hátranézve se láttam a közelben embert, így 30-nál lassítottam, mert eszembe jutott, hogy Imre bá azt mondta, tartalékoljak másnapra.

A BEAC történetében egyedülálló módon az 1500 utánpótlás női dobogóján csupa BEAC-os állt. Másnap eltévedtünk reggel, bár akkor még nem esett nehezemre a kocogás. A melegítést már fáradtan futottam. A gyors kezdés itt is meglepett (3:20-as első ezer), aztán 1600 körül leszakadtam és vártam, hogy Kriszta is tegyen hasonlóképp. Somogyi Anett és Molnár Zita váltott vezetéssel csinálták a tempót, én folyamatosan távolodtam. 18 másodperc hátrányom volt, mikor Kriszta leszakadt, ezt két kör alatt ledolgoztam.

Hallottam kívülről, Zsanitól, hogy menjek el mellette és én is úgy gondoltam, hogy jó lesz, ha magabiztosságot álcázva meglépek a fáradt lány mellett. Somogyi mellett is elmentem és 300-al a vége előtt több mint tíz méter előnyöm volt. 150-nél hallottam, hogy valaki jön, hátranéztem, de se a lekörözött lány, se Somogyi nem volt, sokkal inkább Kószás, aki elképesztő energiákat mozgósítva, 3000 akadállyal a lábában hajrázott hatalmasat egy izgalmas verseny végén.

Ez volt az első olyan versenyem, ahol húgom szurkolt, annak örültem. Anyumék nem gyakran jönne ki, utoljára talán 7 éve láttak versenyezni, örülök, hogy ez most változott. A második helyem aggodalomra adott okot, Imre bá nem szólt, csak elment. Csalódott voltam, menet közben éreztem egy darabig, hogy baj van, mert ez most tétverseny, de aztán legyőztem az érzést és nyomtam tovább, így volt, hogy úgy tűnt, meg tudom csinálni. Imre bácsi szerint eltaktikáztam, mert nem voltam elég erős, így rajta kellett volna maradnom Krisztán, mikor utolérem. Anikó néni viszont velem értett egyet, hogy rövid hajrában még kevesebb esélyem lett volna. Így futottam két nagyon kemény km-t a végén, kihoztam, amit tudtam magamból, most Krisztának a lelkiereje győzött.

Arra gondolok, hogy ha a MASZ a 10 000 OB után szól, akkor egészen másképp készülök az EB-re. Ha viszont az OB a válogatóverseny, akkor 5000 előtt nem kellett volna 1500-at futnom, vagy egész héten 10 000-re edzenem. Valahogy úgy érzem, az egész nem kerek és nem egészen biztos, hogy engem terhel minden felelősség, ugyanis…

Hétfőn az EB nemzetközi nevezési határideje előtt egy órával (este 11) került fel a lista, amin nem voltam rajta. Napközben a MASZ elérhetetlen volt telefonon. Kedden Imre bácsi kétszer rótta fel nekem, hogy miért kötöttem a MASZ orrára, hogy megyek Lausanne-ba, miért nem vagyok büszke, hogy EB-re megyek, miért kalandozok a világban. Az alábbiakban ezekre igyekszem válaszolni.

Tudom, ne panaszkodjak, hogy eszem is van, meg lábam is. Néha mégis azt hiszem, jobb lenne egyszerűen okosnak lenni, ambíciók, kíváncsiság és érzékenység nélkül. Vagy elhivatottabbnak. Sose vonzott igazán a világversenyek gondolata. Tulajdonképpen teljesen biztos voltam benne, hogy egyre sem fogok kijutni. Imre bá egyszer megkérdezte a BEAC tagjait, hogy ki szeretne Olimpiára menni. Én nem tettem föl a kezem, mert nem hittem, hogy reális. Akkor kicsit leszúrt, hogy miért nem vagyok eléggé elhivatott, úgyhogy megegyeztünk, hogy egy Európa Bajnokságra, maratonra kijutok. Ez az én ötletem volt, mert Európában már jártam sokfelé, nem tűnt olyan nagynak, illetve a maratonon úgy gondoltam, hogy elég sokan vannak, biztos beférek én is.

Két éve elkezdtem jól futni. Ezzel igen sokakat megleptem, többek közt saját magam. Pláne, hogy addigra már kiestem a középtávos lányok közül, Imre bácsi alig figyelt rám, rövid anorexia-szerű periódusom után meghíztam és rám találtak: a biológia meg a fiúk. Ezzel párhuzamosan a hobbifutók közt folytattam az edzéseimet. Elképzelhetetlen volt, hogy csoda történjen, mégis, fél év hektikus edzés után 40 percen belül futottam a 10 km-t. Két év alatt 4 percet javultam 10 km-n és 13 percet félmaratonon. Elkezdtem magam futónak érezni és elkezdtem magabiztos lenni a pályán, mert, ahogy Zsani egyszer mondta: már én irányítom a versenyt. A kettősség megvan, mert sokkal inkább otthon érzem magam azok közt, akik kissé félvállról veszik a futást.

Ugyanakkor nyertem OTDK különdíjat, Ifjúsági Bolyai Pályázatot és dolgoztam egy laborban, aztán pedig Stockholmba, a Karolinskára vettek föl nyári gyakorlatra. Hogy ennek a súlyát érzékeltessem, egy ilyen programra kb harmincszoros a túljelentkezés, az egész világról jönnek hallgatók. Cambridgei, harvardi diákokkal versenyzek, most is van belőlük itt, Lausanneban összesen vagy öt. Magyar egyedül vagyok ismét, nálunk nincs túl nagy hagyománya ennek, úgy érzékelem. Az itteni főnököm azt mondta, a laborjában se volt még soha magyar. Ami azt illeti, nem igazán érzem magam „magyarnak”. Úgy értem, ez nem definiál engem, ember vagyok, akinek az anyanyelve magyar, a kultúrája európai, a lakhelye hol ez, hol az. Talán ezért is nem tudok azonosulni a BEAC és a MASZ szellemiségével.

Röviden, az ilyen nyári kutató-gyakorlati program arról szól, hogy egy nemzetközi laborban ismerem meg mélyebben egy területét a biológiának, illetve nemzetközi kapcsolatokat építek. Elég nagy kihívás. Stockholm remekül sikerült, a világom kitágult, a Föld összement, a saját lábamon álltam külföldön, megtanultam angolul, kívülről láthattam Magyarországot, a barátaimat, az otthoni életemet. Ebből aztán adódott némi gond, nevezetesen, hogy annyira nem tetszett maradéktalanul, amit látok, miután hazamentem. A világ problémáira annyi szempontból nézhettünk, ahány kultúrkörből jöttünk, érdekes volt. Edzeni is tudtam, jó sok pénzt kerestem, ami elég jól jött, mert nem akarom és nem is nagyon tehettem meg, hogy a szüleim nyakán éljek. Magyarországon és Mexikóban biztosan nem jár fizetés a laborgyakorlatért, Svájcban pedig ez biztosan elképzelhetetlen lenne. Én a svájciakkal tudok egyetérteni, pusztán olyan megfontolásból, hogy ha valaki kutató akar lenni, de a családja nem tudja támogatni 24 éves koráig, akkor komoly helyzeti hátrányba kerül. Egy darabig csináltam, hogy napközben a laborban vagyok, délután (néha délelőtt is) edzek, este és hétvégén cikket írok, de nagyon nehezen bírtam. Végül mégis nagyrészt elutazgattuk a stockholmi ösztöndíjam maradékát Gáborral, vagyis zseniális élményekre váltottuk. Azt hiszem, utazás nélkül nem élnék igazán.

Miután szerdán megbuktam újra, este Dominikával meg Gáborral megnéztem a Queen című indiai filmet, ami egyszerűen zseniális időzítés volt. A sztori egy indiai lányról szól, akit az első öt percben, az esküvő előtt valami ótvar indokkal elhagy a vőlegénye, de ő úgy dönt, hogy elmegy egyedül a nászútra. Párizsban és Amsterdamban partizik igazán naivan, aztán egyre vadabbul. Emberekkel találkozik, átértékeli az életét és belátja, hogy meg kell köszönnie, hogy elhagyta a vőlegénye, mert menet közben ráébred, hogy zsarnokoskodott felette.

Csütörtökön tehát elindultam, kora reggel. Sokáig semmi izgi nem volt, aludtam Bécsig, aztán még tovább. Salzburgban már szélesen mosolyogtam, szép hétvégét töltöttem itt. Innsbruckban szintúgy. Aztán Németországba átléptünk, aztán jöttek a hegyek. Tartottuk a menetidőt, egészen addig az állomásig, aminek elfelejtettem ugyan a nevét, de valahol Ausztriában volt, a határtól másfél órára. Húsz perc vesztegelés után bemondták németül, hogy technikai gond van és át kell szállni buszokra. Tudni kell, hogy én vittem a bicajom egy akkora táskában, ami szinte a földet verte, iszonyat nehéz és amorf volt. Értetlenkedő magyar szomszédjaimnak fordítottam, hogy mi a helyzet.

Átszálltunk a buszokra, közben egy hongkongi fazont nyugtattam meg, hogy a 12 perces zürichi átszállását lekési, mint huzat, kár érte izgulni. A negyedik buszra sikerült beszuszakolnom a bicajt, a sofőr még meg is kérdezte, hogy mi van benne. Amúgy jó meleg volt, szakadt mindenkiről a víz, körülöttünk a hegyek meg csak nevettek a hűs havas csúcsaikkal.

A következő megállóig kacskaringós út vitt, mellettem egy pici baba aludt nyugodtan az anyukája őrző szeme alatt. Nagyon szép zöld volt a táj, amikor nem alagútban mentünk. Aztán visszaszálltunk a vonatra, ami egészen a határig ment. Ott átszálltunk egy helyi járatra, amin 10 percet utaztunk, hogy végül egy órás utat egy következő menetrendszerű vonaton töltsük, ami annyira tele volt, hogy mi, öten, három magyar és két olasz, rengeteg csomaggal a lépcsőknél szorongtunk. Addigra már beszélgetésbe elegyedtem a két magyarral, egy fiatalasszonnyal meg valószínűleg a lányával. A lányról az örök elégedetlen Richter Bence jutott eszembe. Tény, hogy 40 fokban, csomagok közt állva utazni egy órát, méghozzá aznap a 13. utazással töltött órát, nem annyira felemelő, de hangulatos! Sztorizgattunk az anyukájával és tudtuk, hogy egyszer úgyis vége, és ebből is sztori lesz. Ő félig mosolyogva morgott és alig várta, hogy megérkezzünk. Mogorva beszólásai azért mókásak voltak.

Nagy nehezen elértük a Zürich táblát és leszálltunk. Anyuka el volt képedve, hogy fogalmam sincs, hogy merre megyek tovább, de mondtam neki, hogy csak meglesz… Meg is lett, aznap ötödjére szálltam át, immár ismét teljes menetfelszerelésben, addig ők ketten segítettek a bőrönddel. Elköszöntünk, szép nyarat kívántunk egymásnak és belevetettük magunkat Svájcba.

Az S4-el hamar megérkeztem Adliswilbe, ahol már Gyuri fia, Bálint fogadott. Csatak izzadtan mit csinál az ember 14 óra utazás után? Igen, elmentem futni. Szembejött két spániel és egy lány. Ők voltak Joker, Rocky és Judit, Bálint barátnője. Tovább futottam, aztán hazakavartam és elkezdtünk beszélgetni. Addigra már elsírtam bánatom, hogy nem megyek Tallinba az EB-re, egyetértettek, hogy szűk látókörű kollegáim vannak, és hogy örüljek, hogy ez most történik és nem az Olimpia előtt, mert már arra is volt példa, hogy valaki az egész életét feltette a sportra és a politika úgy állt, hogy nem őt vitték ki az Olimpiára. Az eset Belgiumban történt, azóta már hallottam brit példát is. Este beszélgettünk a biciklizésről, a kutyákról és Svájcról.

A házban minden lakásra jut egy mosónap a közös alagsori mosodában, de este tízkor lekapcsolják az áramot. Amikor én ott voltam, ez a mosás közepén következett be, mert Gyuri épp nem volt otthon, hogy figyelmeztessen. Elég általános jelenség, főleg talán német-Svájcban az elképesztő ragaszkodás a szabályokhoz. Simán lehet, hogy kihívják a rendőrséget a szomszédok, ha mosóidőn kívül találják a cuccodat a mosodában. Másik ilyen az volt, amikor a kutyákat sétáltattuk. A szomszédos erdőben lehetnek póráz nélkül, de ahogy kilépünk az erdőből, tábla figyelmeztet, hogy vezetni kell a kutyákat. Egy néni, aki az erdőben kedvesen kérdezte, hogy mennyi idősek a kutyák, néhány méterrel arrébb már arról szentenciázott hosszan, hogy meg kell kötni a kutyákat, mert az a szabály. Este egyébként tíz után fürödni sem lehet, mi ezt persze elfelejtettük és megszegtük, remélem, nem zárják Gyurit börtönbe egy hétre miattunk.

Amúgy négy év után ismét meglátogattam a Google központot, ott ebédeltünk és fagyiztunk és ezúttal a templomablakok sem maradtak ki, amelyeket Chagall festett. A belvárosban járva-kelve BMW, Mazerati, Ferrari, Porsche, Tesla, Mercedes legszebb példányai szegélyezték az utakat. A külvárosban már volt Audi is. Egyébként a nagy melegre való tekintettel nem sétálgattunk sokat, de beszélgettünk, például a kivándorlás örökzöld témájáról.

Megegyeztünk, hogy kötelezővé kellene tenni, hogy mindenki éljen egy kicsit külföldön, vagy legalább töltsön hosszabb időt külföldiek közt utazás közben, mert akkor teljesen máshogy, valószínűleg egészségesebben viszonyulna a saját országához. Nem mondom, hogy Magyarország rossz vagy Svájc jó és épp ez a lényeg. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, és mindenhonnan van mit tanulni.

A lakásban egyébként nagyon jó hangulat volt, bár leírhatatlan állapotok uralkodtak. A fennálló rendetlenséget betetőzte, hogy a házigazdán kívül három ember és két kutya összes putyerkája hevert szanaszét, reggel előző napi levetett ruhát (alsónadrágot is) kellett arréb tennem, hogy le tudjak ülni. Mindenki matracon aludt, a kutyák eredetileg pokrócokon, de egyik reggel arra ébredtem, hogy rajtam. Mindenki akkor evett, amikor kedve volt, és amit a hűtőben talált, minden csupa kutyaszőr, kutya- és cigarettaszag lepte el a döglesztően meleg szobát. Remélem, nem botránkozik meg senki nagyon, ha azt mondom, hogy iszonyatosan élveztem ezt a hanyag szabadságot!

Az idegenben voltam, első megállóm még alig ismert magyarok közt, akikkel nagyon meg tudtuk érteni egymást. Aztán utaztam tovább, a vasútállomásig még elkísért Judit, aki jövőhéten már Dubaiban kezd stuardesnek tanulni. Felszálltam, az órák alatt összeszerelt, feslett fékbowdenű bicajjal és a bőröndömmel. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire izgi lesz a továbbiakban Lausanne igazán lejtős utcáin azon gondolkodni, hogy vajon mikor szakad el. Előttem egy néni ült, akivel a továbbiakban félig németül, félig franciául társalogtam el. Annyira kedves volt, hogy mikor mondtam neki, hogy mennék a hegyekbe, csak nem tudom, hogy hova, akkor megadta a lányának a számát, aki Montreaux mellett, Lausannetól kb 50 km-re lakik egy szép kis hegyi városkában. Miután leszállt, megszorította a kezem és minden jót kívánt, meleg boldogsággal és széles mosollyal folytattam az utam az ismeretlen nyárba.

Gyönyörű helyeken járt a vonat, szőlősök, kis templomok, Neuchâtel mellett száguldottunk, fülembe a J’me tire című francia szám szólt, amit ezennel utazós számmá avattam. Utólag kiderült, hogy mindez az UNESCO világörökség része. Egyetértek azokkal, akik megszavazták. Az út felénél a „nächste stop” helyett „prochaine arret” volt a kijelzőn és nemsokára megjelent alatta a felirat: Lausanne.

Az állomáson a felszálló takarító személyzet segített le a csomagjaimmal, egy másik fazontól franciául kérdeztem, hogy merre menjek, ő eligazított egy harmadik fazonhoz, akitől ugyanilyen módon kiderítettem, hogy a 16-os járat a bejárat elől indul. Némi várakozás és sok rapper-hangulatú fekete francia férfi után végre leszálltam ott, ahonnan már nincs messze a kolesz.

Kiderült, hogy a kollégium gyakorlatilag a strand- és sportközpont mellett van, kilátással a vízre. Amennyit eddig láttam, a város nem sokban különbözik a francia riviéra bármely városától. Gyorsan ledobtam a csomagjaimat, átöltöztem és cirka 40 perces biciklizés és szerelés után megérkeztem a kb 6 percre lévő megállóhoz. Rövid várakozás és előttem álltak a program tagjai. Némi feszengés után ketten-hárman odajöttek, akikkel korábban facebookon leveleztem és elkezdtünk beszélgetni.

Aztán éjfél környékén abbahagytuk. Addig lementünk a parkba piknikezni, frizbizni, ismerkedni. Csatlakoztak még többen, nagyjából 20 emberrel beszéltem több mondatot is. Peter, a kanadai srác, akinek a szülei kínaiak és Japánban született ült mellettem. Kruti, a harvardi lány széles mosollyal köszöntött, a new yorki srác elmesélte, milyen volt ásatáson részt vennie, a cambridgei futó srác mondta, hogy azért küzd, hogy bekerüljön az egyetemi mezeifutó csapatba, az olaszok hozták a formájukat és egy csomót röhögtünk. Legtöbbet tán az alaszkai srác nevetett, mert mindenki azzal húzta, hogy ott nem is élnek emberek. Beszéltem még egy mexikóival, libanonival, meg két szerbbel, lengyellel, horváttal meg tudja az ég még kikkel. Érdekes, hogy a legbénábban öltöző Egyesült Államokból jött lány is sokkal magabiztosabb, mint a leglazább kínai.

A futás maradt ki a tegnapi napomból. A gond főleg a hőség volt. Reggel aludtam, mert kb kettőkör fekszem már néhány napja, azzal együtt, hogy utazás napján 4-kor már talpon voltam, este meg dumáltam. Annyira mondjuk nem aggódom. A következő versenyem az őszi félmaraton. Napokon át az volt a feladatom, hogy megcsócsálva, majd kiköpve, széles spektrumot bejárt lelki állapotomtól elvonatkoztatva definiáljam magamnak újra, hogy miért is futok. Tokyo-ért már nem futok. Magamtól eszembe se jutott volna az EB vagy az Olimpia. Ezek után fellelkesítettek, hogy közöljék, hogy mégsem visznek. Azt hiszem, nem is akarok megváltozni. Nem leszek futó. Futni fogok, mert szeretek, de ahogy Imre bá mondta: nem akarok olyan munkahelyet, ahol függök a főnökeimtől, ahol alá vagyok rendelve mások szimpátiájának. Hogy mi leszek, nem tudom, de már nem is aggaszt. Az életem szép, izgalmas és nagyszerű nyaram lesz. Aztán meg majd jön, aminek jönnie kell, és én nem fogom elszalasztani a lehetőséget, de megfontoltan fogom elfogadni az ajánlatokat is. Például szembenézek a tudománykommunikációs félállással is, amit Fábry György alatt végezhetek.

Vasárnap elmentünk megnézni a várost. Ez nekem jó 40 perces tekerésbe telt, többnyire fölfelé. Nagyon szép Lausanne, az ortodox katedrális kifejezetten tetszik, de piszok drága is Svájc Nizzája. A boltok itt is zárva vannak vasárnap, egy kivételével a vasútállomáson, abban meg hatalmas a tömeg. Másik érdekesség, hogy sört nem, de bort lehet kapni este tízig. Vannak itt azért értelmetlen szabályok is, szépen. Az ösztöndíjamat csak hétfőn kaptam meg, de ahol egy bolti saláta 2000 Ft és a MacDonaldsba (ami itt olcsónak számít) se lehet találni semmit 3000 Ft alatt, ott az ember lánya akaratlanul is félelmetesen szegénynek érzi magát. Főleg, ha a többiek csak konstatálják, hogy drága, de megveszik. Estére már túlléptem ezen és 1500 Ft értékben ittam 3 dl cidert, néhányan petanque-ztak, miközben én jó sokat beszélgettem ismét a többiekkel. Lassan mindenki megtudja, hogy én vagyok a futó. Meg a biciklis. Jó így. A harvardi lány néhány harvardi szokást mesélt, amik közt volt meztelen szaladás, szex a könyvtárban és hídról vízbe ugrás is. Egyszer kicsúszott a száján, hogy egy helyes srác az MIT-re ment, vagyis még nagyon okos is. Kicsit úgy hangzott, mintha az MIT jobb hely lenne, mint a Harvard. Azt hiszem, ezek már olyan különbségek, amelyek észlelése otthonról lehetetlen.

 Hétfő reggel találkoztunk a kollégium személyzetével, újra meghallgattuk az összes szabályt (van belőle bőven). Aztán rövid előadások voltak az Unilről (University of Lausanne), balesetvédelemről, majd fényképezkedés és találkoztunk a mentorunkkal kis ebéd keretén belül. Ez alatt az egyik amerikai lánnyal beszélgettem a diétáról. Félelmetes, amit az USA-ról mondott! Azt hittem, ezzel csak riogatnak minket, de nem, tényleg valóság, hogy 2/3 túlsúlyos, 1/3 elhízott, és gyakorlatilag mindenki autóval jár, a szegények étterme pedig a MacDo.

Az Unil Campus épületei körül szántó van, meg birkák legelnek. Az épületek nem modernek, de 100% megújuló energiával mennek és remek kilátás nyílik a campuson a vízre meg a hegyekre. A hűtés épp ezért nem túl effektív, de elméletileg ez a 30-35 fok el fog múlni és eljön a „svájci nyár”. Az én supervisorom egy francia nő, gyerekkel és francia akcentussal. Ez egy jó kombináció, mert így, bár eléggé kell koncentrálnom, nincs hosszú munkaideje a gyerek miatt. Hivatalosan egy igen nagy ember alá vagyok beosztva, de ő neki nem lesz ideje rám, így a cikkek, amiket a neve alatt olvastam (volna), nem bizonyultak igazán hasznosnak.

A témám a szellemi fogyatékosság genetikai vizsgálata lesz. Humán mintákkal fogok dolgozni és a feladat az lesz, hogy géneket azonosítsak, amelyek a tünet-együttest okozzák. Izgalmasnak hangzik, egy-két ponton volt kérdésem, amire nem kaptam elfogadható választ, vagyis még igen sok mindent kell tanulmányozni a területen. Volt egy olyan érzésem is, hogy ezt a témát lehetne sokkal komplexebben vizsgálni, mint ahogy itt csinálják, de majd meglátjuk. Most lelkesedek, ezúttal közvetlen közegészségügyi vonatkozásai lesznek a témámnak, remélem, a lendületem nem múlik el! Még az is lehet, hogy biológiával akarok foglalkozni, ahogy itt is látom, lehet rendes munkaidőben kutatni. Bár azt hiszem, erre mondta Mike Stockholmban, hogy lehet, hogy túlóra nélkül nem lesz belőle nagy dobás.

Este újra összeültünk kártyázni és dumálni a konyhában. A kínai-torontói sráccal már konstans húzzuk egymást. Pláne, mióta egymást kellett bemutatni a többieknek és én rosszallóan hozzátettem, hogy nem szeret futni. Azt hiszem, elég jó fej társaság gyűlt össze, legalább négy-öt futóval. Az egyik kínai lánnyal is beszélgettem, aki vázolta, hogy náluk a facebook vagy a google használata törvényellenes és elkaphatnak, mintha illegálisan töltenél le filmet.

Mindeközben Gábor már valahol az svájci Alpokban teker, csodaszép helyeken. Érkezik hozzám, hogy megnézzük a DL-t. Még nem hiányzik, az otthoniak most eléggé távolinak tűnnek. Mindenesetre gondolom rengeteg mesélnivalója lesz, miután keresztültekeri fél Svájcot és egy kicsit Olaszországot.

A nap lezárásaképpen elmentem futni. Valahogy nincs étvágyam, mióta eljöttem otthonról, így szépen kirajzolódtak a kockáim. Talán ezért, talán, csak mert topban voltam, annyian bámultak meg, mint még kb soha. Egy srác jött is egy darabig mellettem, néhány szót váltottam vele angolul, néhányan kiabálták, hogy „allé allé”, mások, hogy „quel sportif”, néhány bicajos majdnem elütött. Szóval izgi volt. Mindenesetre nagyon jól esett és újra átgondoltam az egész MASZ-dolgot.

Arra jutottam, hogy nem róhatom fel nekik az utánpótlás-nevelést, hiszen minek neveljenek olyan fiatalt, akiből aztán úgyis kutató lesz? Bár, kicsit megerőltethették volna magukat, mert nem álltam messze attól, hogy futó akarjak lenni és nem kutató. Aztán arra is gondoltam, hogy annyira élvezem, hogy futhatok, hogy minden kiábrándulásom ellenére folytatni fogom, akárha én leszek az az ember, aki „mehetett volna EB-re, mehetett volna Olimpiára”, de aztán diplomáciai okokból nem ment mégse. Nem leszek futó, vagyis nem a futás fogja meghatározni a döntéseimet. Sokat hezitáltam, hogy hogyan tovább, de azt hiszem, elmegyek külföldre MSc-re, eddig is csak a BEAC tartott vissza. Aztán csak lesz valahogy.

Azt hiszem, sok mindent elbír a lelkem, csak ki kell írni magamból. Keresem a kalandot, ha nem pörög körülöttem meg velem az élet, szinte vagy egészen depressziós vagyok. Ennek viszont ára van. De talán egy edzett európai poszáta elbírja.

Képek: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTfnRLQUJCYkF6WVgzOVJuX1FtM3ZVN243TzBkT09VM1pvbkNPMnpoNjBicVk&usp=sharing

0 Tovább

10 000 méteres Országos Bajnokság

Inkubátor. Ez villant be nagyjából 7 km-nél. Ez pozitív gondolatnak számít, végig csak olyanom volt, vagy semmire se gondoltam. Igazából rettenetesen jól esett.

Talán nem ez a legelső szó, ami az embernek eszébe jut egy esti pályaversenyről, ahol az ország legjobb hosszútávfutói mérik össze magukat, hol jobban, hol kevésbé szakadó esőben. Nekem jó volt. Szinte teljesen ingermentes, az elején és a végén lévő rohanást, illetve Simona szökését leszámítva egyenletes iramú, jóleső futás.

A Vivicitta sikertelenségét viszonylag hamar kihevertem, de vele ment a bizonyítási vágy is. Ami maradt, az valami kellemes magabiztosság volt, ami néha izgulós várakozásba csapott át. Attól nem féltem, hogy újra beleszólna a szívem a versenybe, pályán kevesebb a hirtelen változó körülmény.

Már pénteken vártam. Aztán szombaton is vártam. Vasárnap is vártam. Pihentem és vártam. Tudtam, éreztem, hogy tudok valami jó futást csinálni. Már szerdán nagyon könnyen mentek a lábaim, csütörtökön gond nélkül futottam néhány 1:40-es 500at, szombaton kedvetlenségem ellenére is simán lépkedtem. Igyekeztem többnyire szénhidrátot enni, de nem görcsöltem rajta. Annyi lehetett volna gond, hogy szombaton délben és este is ettem vastablettát, amiért ezúttal kicsit méltatlankodott a pocakom, de aztán az is elmúlt.

Vasárnap reggeli előtt szigorúan 8 percet kocogtam, bár nem esett nagyon jól, szükségét éreztem. Aztán egész nap írtam, gondolkoztam, megint írtam, tanultam és dumáltam.

Viszonylag korán mentem ki a versenyre. Mióta nincs bérletem, nem is kérdés, hogy mindenhova bicajjal járok, és még akartam a lábaimnak időt hagyni melegítés előtt, hogy elfelejtsék azt, ahogy átcsorogtam Pasarétre. Viszont így meg kicsit hideg volt. De legalább láttam Vindics Balázs győzelmét. Szép, okos futás volt.

Aztán eljött az idő, hogy megjöttek a többiek, Imre bá megpróbálta elhitetni, hogy a felnőtt dobogó sincs messze, elindult a férfi B futam, elmentem melegíteni és eleredt az eső. Aztán cipőt cseréltem, nyújtottam, repülőztem, beért a férfi futam, Anna elveszett, Anna meglett és felálltunk a rajtvonalba. Mellettem lőtték el a rajtot.

Imre bá azt mondta, hogy akármi van, akárki fut előttem, körülöttem, mögöttem, akárhol, én mindenképp a negyedik-ötödik helyen fussak. Nem tudom mit tudott előre, de ha nem ragaszkodom ehhez, akkor ebből az egészből nem lett volna semmi. Gyürkés Viki állt az élre, mögötte Kácser Zita, aztán egy Fanni és egy szélről érkező jó bevágás után negyediknek én. Valami félelmetes tempót diktált az eleje és éreztem, hogy ezzel nagy baj lehet, így kicsit lemaradtam, hagytam, hogy megelőzzön Simona. Ötödik hely. Ebből már nem engedtem.

Mögöttem egy junior lány zárkózott, előttem Simona felfutott Fannira, Zitáék elmentek, mindenhonnan hallottam, hogy ez nagyon gyors kezdés, maradjunk ott, mert lassulni fogunk. Magam sem voltam biztos abban, hogy jó, ha így megyünk az elején, ezért segélykérőn kinéztem Imre bára, aki némi fáziskéséssel jelezte, hogy maradjak ott. Onnantól nem volt több kérdésem. Nem éreztem semmit, könnyedén lépkedtem, bírtam a ritmusváltásokat, konstatáltam, hogy 77-es első kört mentünk és csak futottam az esőben. A tempó tényleg lassult, Simona-Fanni-junior lány-én alkottunk egy „üldöző” bolyt. A kommentátornak nagyon tetszettünk, sokat beszélt rólunk, rólam. Ez jól esett.

Igazából eszünkbe sem volt üldözni Zitát meg Vikit, ki is kerültek a látóteremből. Fanni hátát figyeltem és igyekeztem lereagálni a ritmusváltásokat, amikről rendszerint kiderült, hogy csak váltott vezetés Simona és Fanni közt. Kétszer én is az élre álltam. Élveztem, jól mentek a lábaim, csináltam a tempót, amire mindannyian beálltunk (kb 3:37), gondoltam, ha már bolyban vagyok, vegyem is ki belőle a részem. 5 km-ig mentünk így. Zseniális érzés volt!

Valamikor éreztem, hogy a junior lány már nincs mögöttünk, aztán egyszer, mikor én voltam hátul, Simona megindult. Fanni is ritmust váltott, én követtem, de Simona túl gyorsan ugrott ki és Fanninak se meg nekem se sikerült vele mennie. Mivel a Fannit ebben a tempóban nem tudtam megelőzni, csak abban bíztam, hogy ketten tudjuk majd folytatni a váltott vezetést. Egy darabog ment is elöl, de aztán éreztem, hogy nekem ez jobban menne, elé álltam, és többet nem hallottam a lépteit.

Innentől volt nagyjából tíz köröm a végéig és kb. ötven méterem Simonáig. Imre bá, Anikó néni, Laci és úgy általában mindenki mondta, hogy közel van, fárad, meg lehet fogni (még valahonnan hallottam egy olyat is, hogy „emeld a térded”, ami csak egy másik edzőtől jöhetett). De Simona nem az a fajta nő, aki csak úgy hagyná magát utolérni. Közeledtem, közeledtem, nem közeledtem, távolodtam, közeledtem, távolodtam és ekkor elfáradtam az üldözésben. Csak fejben. Addig hittem benne, aztán elúszott a hit és maradt a tény, hogy még mindig jól mennek a lábaim, szóval a feszített üldözés után lenyugodtam (3:42), majd beálltam egy tempóra ismét (3:39). Kétszer a továbbiakban még éreztem, hogy hoppá, ennél lenne kedvem gyorsabban menni! Akkor kiléptem magam.

Aztán már csak négy kör volt hátra. Aztán már csak három. Aztán Laci mondta, hogy 1100 méter. Aztán Imre bá 450-nel a vége előtt mondta, hogy 500 méter és ezt meg kell futni 1:50-re. Processzáltam, míg elértem a 400 méterhez, nem csöngettek le, de Simonát igen, ebből gondoltam, hogy nekem is tényleg vége lesz, akkor nekiindultam. Végig jól éreztem magam, úgyhogy kiléptem még jobban és valahol 150-nél mozgást is váltottam: hajrá. Egészen biztos voltam benne, hogy max a célig bírom ki ezt a sebességet. Teljesen elborult az elmém, minden földre érkezést ütésnek éreztem és mégis jól esett.

Valószínűleg annyi maradt benne, amennyire a Simona-üldözés utáni állapotban pihentettem az agyam. Na, mindegy. Úgy részleteiben volt fogalmam a tempóról, hallottam, hogy az első ezer 3:20 lett. Aztán, hogy a végén talán tényleg lett 1:50-es az 500, mert az azért nem olyan nehéz. De igazából közte nem érdekelt. Mintha valaki kiabálta volna, hogy 36-on belül lehetek.

„Érkezik.” Érkeztem. Letérdeltem a földre és szorítottam a homlokom a vizes rekortánhoz. Jól esett most így lenni. Viszonylag sokáig lehettem ott, nem zavart senki.

Aztán felkeltem, megnéztem az órám: 35:50, gratuláltam Simonának és kerestem Imre bát. Pista bá gratulált, hogy ügyes voltam. Gábor azt hiszem jobban örült, mint én. Én csak futottam egy jót, ő meg erre felkapott. Imre bának is nyújtottam a kezem, mire megölelt. Nekem nem tűnt ekkora hőstettnek, de a legkevésbé se bántam az ünneplést. Aztán megköszöntem a gepárdoknak, hogy olyan remek hangulatot csináltak. Volt olyan szakasz, ahol kifejezetten elmosolyodtam és újra belevetettem magam az üldözésbe, mert olyan jól esett, ahogy az egész lelátó kiabált és tapsolt.

Annára egyáltalán nem figyeltem. Egyszer, egy nyugodtabb pillanatban, mintha láttam volna, 200 méterrel mögöttem, aztán épp a lelátó melletti egyenesen jöttem, mikor láttam, hogy lesántikál a pályáról. Még egyszer láttam, hogy ül az óra mellett és valaki fölé hajol. Mikor Gábor elküldött átöltözni, akkor sem jutott eszembe, csak mikor kifelé jövet láttam, hogy teszik be egy autóba, akkor éreztem, hogy nagy a baj. Kiderült, nem az Achillese, amire panaszkodott, hanem a talpa reccsent meg, ami miatt szerdán nem tudott csak a füvön futni. Azóta azt is tudjuk, hogy fáradásos törése van már vagy két hete. Kollektív szurkolást kérek, minden kedves olvasótól a gyorsabb gyógyulásáért!

A fiú A futamban Dáriusz igen komolyat futott. Imre bá mondta, hogy űzni kell. Hát kiabáltam. Jól esett kiereszteni a hangom, jó volt látni, hogy szorosan a második nyomában fut, megelőzi, tapad rá. Remek, és nagyon kemény futás volt. Egy jól megérdemelt harmadik helyért tudok neki gratulálni ezúton is.

Imre bá kérdezte még korábban, hogy tudom-e a szintet. Azt se értettem, hogy miről beszél. Azért megkérdeztem Mózestől, aki jött szembe, hogy vajon mi a szint. Nem tudtam arra válaszolni, hogy mégis milyen szint. Kicsit valószínűleg meglepte az időm, gratulált is. Aztán visszaértem a többiekhez. Gábor azzal fogadott, hogy megvan a szint. Gondoltam, ideje volna megtudnom, hogy milyen szint. Kiderült, hogy a Tallinni U23 Európa Bajnokság szintjéről van itt szó. Először nem hittem el, aztán nagyon örültem, aztán gondoltam, tök jó, megyünk Zsanival.

Aztán kiderült, hogy Zsaninak még nincs meg a szintje. Másnak sem. De nekem is csak a nemzetközi. Ez már otthon derült ki, hogy azért még nagyon nem biztos, hogy kivisznek, mert ezzel az idővel nem lennék első 8-ban. Igazából örülnék neki, de nem aggódom akkor sem, ha nem megyek. Egyrészt nem 10 000-re készülök, ez csak bónusz lenne. Másrészt, aznap épp előadást kellene tartanom Lausanne-ban. Kicsit gyanús, hogy az egész programot is bukhatnám, ha a svájciak tényleg nagyon svájciak.

Hát ilyesmi. Most vasárnap a csapatért kell majd futni Nyíregyházán, 5000 méternyi rohanás erejéig. Az villant be, hogy ahhoz képest, hogy még hivatalosan nem futottam 10:50-en belül 3000-en, most 10:30at mentem részidőnek, illetve a 19 perces hivatalos ötezres egyénimre, most egy 17:45-öst és egy 18:05-t futottam gyors egymásutánban. Úgy tűnik, azóta fejlődtem.

Június 7 Mondsee félmaraton is lesz. Gazsi beszámolója óta inkább úgy tekintek rá, mint egy nyaralásra. Remélem ez el fog múlni addigra. Örülök, hogy a remek kis csapatunk együtt fog menni végre egy külföldi versenyre. Talán az élet iróniája, hogy Salzburg mellé.

Imre bá egyszer megkérdezte az egész BEAC csapattól, hogy ki lesz olimpikon. Én nem tettem fel a kezem. Végül abban maradtunk, hogy kijutok egy Európa Bajnokságra. Ez meglepően hamar sikerült. Akár megyek, akár nem, elhatároztam, hogy úgy fogok tekinteni rá, hogy kijutottam. Most hiszek benne, hogy a tokiói Olimpia is sikerülhet.

képek (Richter Lacitól): https://picasaweb.google.com/111546065573115367511/10000MEsOrszagosBajnoksag?authkey=Gv1sRgCL-n2fOCif-gXw&feat=directlink

0 Tovább

Követők

katagyik lapaatkereek mother