csíkosfejű nádiposzáta

Már megint két versenyről írok. Történik ez egyrészt, mert egy versenyben önmagában nincs elég történés, hogy abból szép, hosszú írás lehessen, másrészt meg, mert annyira sűrűn versenyzek, hogy mire megírnám az egyik beszámolót, jöhetne a következő. Most épp egy 5000 méteres egyéni után egy héttel futottam egy egyénitől 5 perccel lassabb félmaratont, amiben igazából legkevésbé sem az idő volt a lényeges. Előbbi a pálya MEFOB, utóbbi a Mondsee Halbmaraton „üres” mezőnyében zajlott.

Kezdem a MEFOB-bal. Mostanában úgy tűnik, hogy a korosztályomban nem nagyon akad ellenfelem. A MEFOB nem hozza a felnőtt bajnokságok mezőnyét, de valamivel többen vagyunk, mint egy utánpótlás versenyen és úgy általában nem tudom, hogy ki egyetemista vagy főiskolás és ki nem. Egy darabig úgy tűnt, Simona lehet, akivel futok. Ennek egyáltalán nem örültem, nem szerettem volna komolyan versenyezni. Nem versenyeztem kirívóan sokat, de azért majdnem minden hétvégére jutott valami és szemem előtt már Mondsee lebegett. Egészen pontosan a tó meg az utazás.

Aztán úgy alakult, hogy épp akkor érkeztem kedves lila pajtásommal, mikor Czebei Réka belépett a kapun. Na, mondom, ennyit arról, hogy laza verseny lesz. Simona végül nem lett, mint kiderült, Dél-Afrikában futotta azt a 89 km-t, amiről korábban már mesélt. Kilencedik helyezéséhez ez úton is gratulálok! Czebei Rékán kívül még Pap Csilla érkezett, vele beszélgettem meg Dáriusszal. A melegítés közben nyilvánvalóvá vált, hogy demotiváltságom nem egyedülálló. Réka és Csilla kb megígértették velem, hogy nem fogok nagyon sietni. Mondtam, hogy vezessünk váltva, az mondjuk úgy vállalható ötletnek tűnt, de nem fogadta túl nagy lelkesedés.

Imre bá a lelkemre kötötte, hogy Réka mögött kell futnom és aztán 3000 környékén meglátjuk, mi lesz. Van annyi versenytapasztalatom, hogy mikor a rajt után nem Réka állt az első helyre, én mégis felpattantam másodiknak. Fék. Aztán még egy lapáttal: fék. Nagyjából 38-as lett az első 200, mire a lány előttem lassított. Gondoltam, így elég sokáig fog ez tartani, de legalább azzal nem lesz gond, hogy maradjon energiám a végére.

Aztán 2:11-es 600 jött. Mikor szurkolt Gábor, egy pillantást vetettem rá, hogy megértse, nem egészen adekvát azt mondani, hogy „keményen, marad rajta”. Kicsit lehangoló és nagyon biztonságos futás volt. Egyértelművé vált, hogy senki nem fogja vállalni a vezetést és innentől –az eredeti taktika szerint –várni kell. 800-hoz érve kiderült, hogy Imre bá nem ilyen türelmes. Kijelentette, hogy ez lassú és induljak el. Hát elindultam. Pap Csilla hangja szólt mögöttem: „na, Kata megunta”, pedig nem is én voltam, hanem Imre bá.

Mintha gátlás alól szabadultam volna, kitágult a tüdőm, kihúztam magam, kiléptem és végre szaladtam. Nem is tudtam, hogy ennyire jó lesz. Onnantól egy kör lendület, aztán kicsit elkezdtem zihálni, de Imre bá mondta, hogy tovább kell növelni az előnyt, hogy semmi kedve ne legyen senkinek velem jönni, úgyhogy még toltam egy kicsit. Mint kiderült, az első körre 30 méterem lett, a másodikra több mint 50. Innentől akár még lassulhattam is volna, de csak kicsit vettem vissza, mert jól esett a tempó.

A további 9 kör nagyjából eseménytelenül telt, egy lányt kétszer köröztem, még talán hármat egyszer. Az utolsó 200 35 mp lett és beértem 17:37-re. Új egyéni csúcs. Valahol 4000 körül realizáltam, hogy ebből még lehet jó futás, bár a saját magam által kitűzött 17:30 az utolsó kör előtt látszott, hogy nem elérhető. Talán, ha nem edzem végig a hetet, nem futok kb 4 percben fél órát előtte való nap a Normafán, ha van mezőny és az eleje nem ennyire lassú, akkor meglett volna, de mivel valószínűleg úgy sem vinnének az EB-re, meg valószínűleg így sem visznek az EB-re, viszont így biztosabban lett meg a MEFOB első hely, nem bánok semmit.

Szóval kicsit elfáradtam, de nem vészesen. Ami nagyon tetszett, hogy életem első olyan országos versenyén voltam, ahol én voltam a fő esélyes és hoztam a papírformát. Czebei Réka egy hosszabb sérülés miatt nem tudott jól felkészülni, mint kiderült. Zsani egyszer mondta, hogy „legyél az, aki meghatározza a versenyt”. Ami azt illeti, ez most úgy nézett ki, hogy 800-ig teljesen egyben volt a mezőny, utána pedig gyakorlatilag csak Réka és Csilla maradt együtt, mi, többiek saját tempó szerint haladtunk tovább.

Köridők: 86, 92, 81, 79.5, 83, 84.5, 85, 86, 86, 89, 85, 83 és 35.5 (200)

Azt hiszem erről ennyi elég. And now for something completely different.

Szóval Mondsee. Erről hazaérkezésünk estéjén szuperlatívuszokban beszéltem, ha jól emlékszem. Valahogy úgy kezdődött, hogy Imre bá a Vivicitta után jelezte, hogy menne a csapatunk félmaratont futni Ausztriába. Engem ezzel nagyon meglepett. Az utóbbi néhány évben a pályaversenyzőink mentek főleg külföldi versenyekre a BEAC támogatásával, illetve Gazsi, nemzetközi félmaratonokra. Én pályaversenyzőként kétszer voltam Ungváron, hosszútávosként egyszer Berlinben. Válogatottként meg önköltséggel mentünk már többször is, de azt különös megtiszteltetésnek érzem, ha az egyesületemnek megéri engem kivinni valahova, egy jó időért vagy egy értékes győzelemért. Berlinben az előbbit, Mondseeban az utóbbit tudtam teljesíteni.

Az örömömnek és meglepetésemnek egyaránt forrása volt, hogy azokkal a srácokkal mehettem, akikkel minden nap edzek a pályán. Két Annával osztozom kb tíz fiún, de most egyik Anna sem jött. Cserébe Molnár Vali csatlakozott, a nagyon élénk, pimaszul jó futó, négygyerekes doktornő. Jött még Hargitai Andris is, aki általában nem velünk edz, így mérsékelten ismerjük csak. Összesen lettünk kilencen, ebből nyolcan versenyzők, Zsombor pedig kísérőként tartott velünk.

Az út kb hat órán át tartott, beszélgetéssel telt főként. Aztán mielőtt felvettük a rajtszámot konstatáltuk, hogy piszok meleg van. Ráértünkben megnéztük, hogy milyen a tó vize és úgy általában jókat nevetgéltünk. Aztán benéztünk Salzburgba. A város egészen szép, tele van Mozarttal és a golyóival és egészen borzasztó meleg volt. Csontos Imivel benéztünk egy templomba, amíg a többiek Stieglt és kugelnt vettek. Érdekes templom volt, magas, tágas, de fehérre meszelt falaival és minimalista díszítésével azt a látszatot keltette, hogy a templom maga a reformáció előtt épült, de a megújulás során kipateroltak belőle mindent, így csak a keret maradt.

Visszafelé még versenyeztettünk két golyót Csontossal, egy aranyos utcai „lefolyón”, ahova direkt ki voltak készítve gumilabdák a gyerekeknek. Az enyém nyert! Először mondjuk majdnem mindketten sárgával indultunk, de végül mindketten kicseréltük így lett egy zöld és egy piros. Nem tudom miért hitte a kollega, hogy nyerhet. A Star Warsban is mindig a zöld a jobb.

Aztán elfoglaltuk a szállást. Ebben annyi meglepő volt, hogy házinéni sehol, csak öt kulcs volt kirakva, amiből négy a mienk volt, egy pedig egy utánunk érkező házaspáré. Aztán streamen megpróbálkoztunk Dani Áron genfi 3000 akadályával, de esélytelen volt követni, így inkább elmentünk futni 10 percre. Le-föl. Tehénszag.

Vacsi egy szomszédos, egész kulturált olasz étteremben volt, nekem tészta, sokaknak pizza. Nagy kört csináltunk három asztalból és megint sokat nevettünk. Imre bá előtt és vagy vacsora közben ritkán vihogok hangosan, de most muszáj volt, Csontos mellett ültem. Aztán indítványoztam egy rövid sétát. A legjobb mindebben az volt, hogy végig egy csapatot alkottunk. Együtt nevettünk, együtt beszélgettünk, ugyanúgy, ahogy együtt is futunk. Aztán este kicsit klikkesedtünk. Legalábbis, ami engem illet.

Viszonylag későn értek vissza Imre báék Salzburgból, ez vetett véget a mi társalgásunknak is, így 11-re ágyba kerültem végre. Boldog voltam a társaságtól és a verseny nem nagyon izgatott. Tudtam, hogy le tudok ennyit futni, bár azt is tudtam, hogy nem vagyok teljesen pihent, és ezen a pálya sem fog segíteni.

A verseny reggelén két bögre tea és két szelet lekváros kenyér volt a menü, ahogy verseny előtt szokott lenni. Legalábbis nekem, Vali elméletileg vízzel főtt zabkását eszik ilyenkor, ami számomra minimum nagyon fura. A reggeli alatt mindenesetre még mindig nem éreztem se izgalmat, se várakozást. Negyven percünk volt melegíteni, ami nem sok, de ezen egyikünk se aggódott. Reggel kilenckor még nem tűzött a nap annyira, mint délben, de azért nem sejtetett túl sok jót. Félve ittam néhány korty vizet és öntöttem magam a maradékkal.

Néhány perccel a rajt előtt beálltunk a startvonalra. Nem volt nagy mezőny, a kisváros kedves főteréről indult a verseny, ide is fogunk megérkezni. Elölről bekocogott két kenyai srác. Komolyabb női ellenfelet nem fedeztem fel, annak ellenére, hogy egész melegítés alatt a cipőket néztem. Aztán ellőtték a rajtot.

Próbáltam nem túl gyorsan kezdeni. Folyton kerestem a szememmel Bencét, aki azt hitte, velem egy tempót tud futni, így megegyeztünk, hogy segítünk egymásnak. Mióta láttam a Vivicittán 10 km-t repeszteni, nekem a maradék kétségem is eloszlott, hogy úgy futna, mint én. Azért egyfajta biztonságot adott a jelenléte, talán neki is az enyém. Az első öt-hat km-en stabilan egymás mellett futottunk, alakult egy boly is körülöttünk. Egészen kellemes volt ekkor még minden. A lábaim mentek, a nap sütött, de nem égetett. A fák közül kikanyarodva egy gyönyörű hegy is elénk került, pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán meredek lesz, ha arra megyünk tovább, de nemsokára tettünk egy megnyugtató jobbost. Az első frissítésnél csak locsoltam magam, azt se éreztem nagyon szükségesnek, de a térkép alapján messzire vártam a következő frissítést.

Aztán hat és hét km közt megindult az egyik férfi, aki a bolyunkat alkotta. A tempóváltás nem esett nehezemre, de Imre bá a lelkemre kötötte, hogy semmi butaságot ne csináljak. Ez félig sikerült. A sráccal nem mentem el, viszont azt vártam, hogy a többiek jöjjenek utánam. De nem jöttek. Semmi kedvem nem volt egyedül futni, biztonsági futást akartam csinálni, így többször hátranéztem, de a távolság nemhogy csökkent, de még nőtt is, míg az előttem lévőtől stabil messzeségben voltam, néha közeledtem is. Könnyebbnek tűnt felfutni, mint lemaradni. Ami azt illeti, nem bíztam abban, hogy ha lassítok, akkor utána vissza tudok gyorsítani és így összességében többek ártok, mint használok azzal, hogy megvárom a bolyt. Szóval maradtam egyedül, lépkedtem.

Ekkor jött egy meredekebb emelkedő. Komolyan behúztam a kéziféket, de még így se látszottak közeledni a többiek, úgyhogy mély levegő vettem, eldöntöttem, hogy nem áldozok több energiát arra, hogy aggódok a mögöttem nem túl messze lévő, Bencét tartalmazó boly miatt és hagyom, hogy teljenek a kilométerek. Nagyjából nyolc és kilenc közt értek utol, annak részben örültem. Kicsit kapaszkodtam a harmadik helyen, de bekövetkezett, amitől tartottam és nem bírtam el a ritmusváltást.

Bence szerintem még hitt bennem, azért maradt le velem egy kicsit a bolytól, de tíznél, a frissítő után elém került és meglépett. Annyira nem aggódtam, csak sajnáltam, hogy innentől végleg felszakadt a csapat és ezzel együtt elszállt az utolsó reményem, hogy bolyban futhassak. Amúgy is jött valami rossz érzés. Láttam magam előtt Andrist a kanyarban, és egy Kende színű felsőt is mellette, pedig nekik sokkal előrébb kellett volna lenniük. Rosszat sejtettem és én sem voltam már friss.

Aztán beigazolódott és a következő kanyarban Andris megállt. Bele tellett egy időbe, mire odaértem, Bencét láttam, hogy odaszól neki, de Andris int, hogy nem akar vele menni. Ekkor annak ellenére, hogy a jobbkanyar után lejtőt sejtettem, én is iszonyatosan lelassultam. Ami azt illeti, az előttem lévő srác nem távolodott tőlem. Andrisra szép lassan felkocogtunk, egy darabig mögötte „futottam”, aztán megint kiállt sétálni. Nem aggódtam érte különösebben, cseszett meleg volt, kemény futás, ami nem rá van szabva. Csak azt sajnáltam, hogy a legtávolabbi ponton állt meg, mert innen hosszú lesz neki hazáig. Utóbb kiderült, hogy cirka három óra alatt tette meg.

A lejtő is segített meg a gondolat is, hogy össze kéne szednem magam, hiszen Imre bá mondta, hogy „ne szenvedjünk sokat”, így kicsit megint össze tudtam rendezni a mozgásom és futóléptekkel haladtam tovább. Egészen a 14. km-ig a lendület, aminek azzal lett vége, hogy megörültem, hogy nincs is olyan sok hátra. Szurkoltak, slagoltak, előttem nem távolodtak, mögöttem se történt semmi, csak két váltózó srác ért utol, akiktől megkérdeztem németül (még erre is volt energiám!), hogy hol van a második nő. Lassan megértették és mondták, hogy messze, 4-5 percre. Megköszöntem, magamban meg nyugtáztam, hogy már csak be kell érni.

Nem tudtam, hogy mit tudhat a második, így végig abban a bizonytalanságban futottam, hogy egy egyenletes irammal befognak. Mint kiderült, Vali lett a második, előtte 16 km-ig egy másik nő volt, aki ugyanúgy elfáradt, mint én a táv második felére. Vali végül tényleg 4 perccel utánam ért be, de ő volt az is, aki egyenletes iramban futott.

A rövid intermezzo után, ami akár spoilernek is tekinthetünk, térjünk vissza a pályára, ahol a meleg egyre elviselhetetlenebb, a frissítésektől vizes testem remegve fázik a tűző napon, hogy aztán újra törölgethessem az izzadtságot nedves-sós-meleg kezemmel, amit a rajtszámom hideg nedvességével hűtök időnként. Többen locsoltak minket ezen a szakaszon, az arcomon lecsurgó izzadtsággal kevert vizet szerettem volna inni, de megszáradt, mire a számhoz ért volna. Aztán újabb frissítés jött, ami után néhány perccel megint olyan szomjas voltam, hogy elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán ittam-e. A tempóm lassú volt, de legalább haladtam.

Mikor a 17. km-hez értünk, rákanyarodtunk az útra, amin már egyszer futottunk. Ezt egy újabb emelkedő árán tettük, ami teljesen tönkretett. Előtte énekelt és gitározott egy srác. Borzasztó erősítővel rontotta el az előadását. Kezdődött a dimbes-dombos szakasz, ami másfél km múlva erdőbe ért. Az erdőből pedig a városba. Kifelé nem volt ez ilyen hosszú.

18 km körül előztek meg ketten, de az egyik az én tempómra lassult előttem. 19 km-nél forgalmas út járdáján haladtunk, el se tudtam képzelni, hogy lehet még két km-t lefutnom. Egyáltalán, hogy kerül ilyen messzire a cél? Aztán jött a huszadik km, aztán azt hittem, hogy balkanyar jön. De a többiek továbbfutottak. Mi van, ha teszünk egy kunkort? Ilyet nem jelölt a térkép! Jó, mindegy, annyi már nem számít, a táv így is, úgy is 21,1 lesz. Aztán ráfordultam az árnyas sorra, hátranézve még mindig csak férfiakat láttam. Imre bá és Anikó néni mosolyogva szurkolt, picit próbáltam megnyomni, de még eszméletlen hosszúnak tűnt az út be a főtérre. Aztán a fasorról kiérve olyan üdvrivalgás fogadott és kísért a célig, amilyen még soha.

Kihúzták előttem a célszalagot, felvillant bennem a maassluisi kép, amikor aszimmetrikusan emeltem kezeimet a célszalag felett és egy mosoly keretében átléptem a célvonalon. Vége.

A macskakőhöz szorítottam a térdem, homlokom és halántékomban lüktetett a vér. Nemsokára valaki hozott vizet. Azt megittam, megköszöntem, fogtam a poharat. A hangosban mondták a nevem, az időm és úgy általában örültek nekem. Elindultam kifelé. Mikor kiértem, érkezett Laci és kimondtam, ami már egy ideje nyomta a lelkem: „te éltél már ennél ótvarabb félmaratont?” Ha jól emlékszem, nem érkezett válasz, de kaptam egy pacsit.

Aztán összeszedtük Kendét, Imit, Bencét. Vali is érkezett. Aki végigfutotta a távot, 90 percen belül ért be. Azért az nem olyan rossz. Kollektív ivás következett és visszabattyogtunk Imre bához, legalábbis néhányan. Ilyenkor úgy ténfereg az ember, jobbra-balra. A chipszőnyegen becsipogtam, de Laci szerint engem mindenki fel fog ismerni. Én nem realizáltam, de úgy tűnt, tényleg sokan örültek az első nőnek.

Nagyjából 10 km-nél éreztem, hogy kidörzsöltem belül a combjaim. A melegre való tekintettel rövid volt a nadrágom és épp onnan épp nem tudtam még annyit fogyni, hogy lemenjenek a zsírpárnáim. Biztos az se rossz megoldás, ha lecsiszolom őket. A cél után eléggé fájt már. Imre bá megint megölelt, pedig én a legkevésbé se éreztem fenomenálisnak az alkotásom. Azért 1:24 nem olyan rossz. Amsterdamban futottam kb ilyen érzésekkel két éve, akkor 1:32 lett.

Nem különösebben izgultam verseny közben sem, 15 körül fogalmazódott meg bennem, hogy 300 eurót fog érni ez… a…”futás”. Nem nagyon tudtam volna elképzelni, hogy száz euró meg tudna úgy hatni, hogy a második helyezettel versenybe szálljak egy esetleges utolérés esetén. Azt se nagyon tudtam elképzelni, hogy lenne bárki, aki ilyen időben versenyezni akarna.

Szóval életem legdrágább óradíjában töltöttem el 84 percet. A ténnyel, hogy kb 100 k-t kerestem, egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nem éreztem egészen sajátomnak, hiszen a benzin meg a szállást az egyesület fizette, de végül is a többieknek is ingyen volt, valószínűleg pályázati pénzből lett. Aztán arra is gondoltam, hogy a többiek is lefutották ugyanezt a távot, edzettek ugyanannyit, mint én, ők is ugyanúgy megérdemlik. Laci viszont azt mondta, hogy ezt én kaptam, tegyem el szépen, jól fog még jönni. Úgyhogy ignoráltam a rossz érzésem, egy héttel később pedig betettem a bankba, hogy ebből menjünk Rióba Gazsinak szurkolni. A fiúk még meg akarták hívatni magukat kajálni, de akkor már elhittem, hogy egyszer remek élményekre fogom váltani a nyreményem, így megjegyeztem nekik, hogy örüljenek, amíg az apukájuk finanszírozza őket.

A futás után rendeztük sorainkat és a várva várt Mondsee tóra átöltözve búcsúztunk Imre báéktól, akiknek mindezt köszönhettük. Meglepően kevés időt töltöttem velük ebből a két hétből. Imre bá kedden azzal indokolta a kiruccanást, hogy az idősebbek dolga a fiataloknak élményeket biztosítani. Úgy látszik, nem áltatott tovább senkit azzal, hogy ez jól futható pálya. Sokáig próbált minket meggyőzni, hogy Gazsi 1:07-t futott, de végül minden kétséget kizáróan eldőlt, hogy „csak” 1:12-t ment. Nagyon érdekes és nagyon tudatos ember Imre bá, elképesztően örülök, hogy ő az edzőm!

Szóval Mondsee. A tó maga nem volt meleg, de 10-10 percre bele tudtam menni úszkálni. Másodjára a strandot néztük meg, ahova kaptunk belépőt. Tekintve, hogy gyereknek lenni még mindig a legmókásabb elfoglaltság, Lacival építettünk egy kacsának induló homokbékát. Aztán pedig felmásztunk a „jéghegyre”, amely egy felfújt, úszó, műanyag dolog volt és le lehetett róla ugrani. Felkapaszkodni nem volt egyszerű, karból kellett húznom magam, leugrani meg Dánia óta félek, azért határozottan YOLO volt az egész szitu.

Kiprüszköltem az orromba szaladt vizet és további karcsapásokkal távolodtam a helyszíntől. A fejem már csak azért se tettem be, úgy általában, mert olyan hideg volt a víz, hogy ha megpróbáltam, megakadt a lélegzetem. Lehetne jobb a hőháztartásom meg a vérkeringésem. Legutóbb megpróbáltam jógázni, aztán majdnem elájultam, pedig csak föl kellett állni. Jó, az oktató szerint ennek nincs köze a vérereimhez, hanem az energiacsatornáim gyengén fejlettek.

Viszonylag hamar lezavarták az eredményhirdetést, bár így is kissé unalmas volt, hogy nagyjából semmit se értettem belőle. Kenyai kollegáinkkal álltunk a dobogón és lehet, hogy megéreztem, mit neveznek feketebőr-szagnak. Régóta kíváncsi voltam. Má’meg az érdekel, hogy mitől van.

Összekaptuk magunkat, kissé bunkón idő előtt hagytuk el a díjátadót, fényképeztünk, Bence a változatosság kedvéért panaszkodott. Most épp éhes volt. Zsombor már elment Imre báékkal, Zádor két óra kettő percet ment, mint Gábor egy elcseszett féltáv (fél-ironman-táv) végén. Andrisért már aggódtunk, mikor az utolsó, remegő térdű bácsi is megérkezett, három órán belül. Végül meglett. Három óra húsz percével sajnos a záró biciklis után robogott be, így a 36 perces 10 km-ére kapott egy DNF-t. Hazafelé ezen is piszok sokat nevettünk. Szegény srác nagyon megszívta, a pocakja nem bírta, és amit Kende egy hányással elegánsan megoldott, attól Andris három órát szenvedett végig egy darab papír nélkül. Az önirónia túlnőtte a mellettünk ágaskodó hegycsúcsokat.

Első állomásunk Bad Ischl volt, ahol Sissy nyaralt, mi ettünk egy rémes gyrost, továbbá három gyalog, egy tiszt és egy vezér előnyből békejobbot mutattam Kendének, illetve megkóstoltuk a helyi specialitást (pirospont, aki kitalálja, mielőtt elolvassa)… az ischlert. A csoki töltelékes csokisat Gábornak elvitelre kértem, magamnak pedig a dióval díszített, karamellel bevont lekvárosat választottam. Hihetetlen kontraszt és jóleső felüdülés volt, a zsírcafatokkal és hagymával túlzsúfolt elégetett pite után.

Aztán vissza a buszba és továbbnyargaltunk Hallstatt felé. Mesés városka! Laci mindenképp meg akarta mutatni, aztán később kiderült, hogy anyumnak is kedvenc városa, teljes joggal. Komoly és büszke hegyek közé zárt tó partján épült kő- és faházak fogadtak minket. Meg két templom.

Először egy valószínűtlen zöld félszigetre sétáltunk, onnan beláttuk a várost, a környező hegyeket és a tavat. Ez utóbbiba Kende kibontott szőke fürtjeivel bele is sétál (kész Rambo a kölyök már), mi, többiek, csak lófráltunk fáradtan. Aztán a város felé vettük az irányt. Keskeny utcában mentünk, szorosan együtt. Nem mintha féltünk volna, csak okunk se volt elválni egymástól.

Erről a városkáról a képek többet tudnak mesélni. Városok nem nagyon szoktak meghatni, szép, szép, de általában semmi extra. Apricale ez alól kivétel, ahogy Hallstatt is. A főtérre érve beleszerettem a helybe. A fenti templomról körülálmélkodtam és a lelkembe véstem a látványt.

Onnantól már csak hazafelé mentünk. Kb öt órán át tartott az út és mi ezt egészen szépen végigbeszélgettük. Gábor mindig azt mondja, hogy szép helyen a lelket tápláljuk, és ha a testet sanyargatva jutunk el oda, akkor még többet adunk a léleknek. Remélem, ezzel az érzéssel fog két nap múlva Bergenben is túrázni. Ausztriában csak fáradt voltam a félmaraton után, de talán ez is elég volt, hogy a hely és a társaság olyan élményt adjon, amitől még két napig nem tudok visszatérni a hétköznapokba. Köszönöm! Elsősorban Imre bának, másodsorban a BEACnak, hogy ilyen remek helyen ilyen remek emberek lehetnek körülöttem!

képek (közös): https://picasaweb.google.com/111546065573115367511/Mondsee?feat=directlink#