csíkosfejű nádiposzáta

Az elmúlt egy hétben sokkal több minden történt, mint, hogy azt egy poszáta elbírja. Még, ha afrikai lenne. Éppen ezért, harmadjára kezdek neki, hogy leírjam, valószínűleg nem lesz rövid.

Múlt hétfőn kiderült, hogy nem visznek az utánpótlás Európa Bajnokságra. Kedden kiderült, hogy azért, mert megkérdeztem tőlük, hogy mehetek-e Lausanne-ból. Szerdán újra megbuktam Molekuláris Biológiából, ami az egyetlen érdekes tárgyam volt idén, így nem vehetem fel következő félévben a gyakorlatot, más kötelezően választható kredit után kell néznem. Csütörtök hajnalban elindultam Zürichbe. A tizenegy órás út hetedik órájában technikai probléma lépett fel a railjettel, így négyszer szálltunk át és összesen két óra késéssel érkeztünk Zürichbe. Ott két Gyepesi, két spániel és egy Illés fogadott, akikkel a következő napban rengeteg, nagyon izgalmas dolgot láttam, beszéltem. Az akklimatizáció ilyen formája után folytattam az utamat, immár egy összeszerelt biciklivel Lausanne-ig, szintén vonattal. Az első hétvégét gyakorlatilag végigbeszélgettem az Unil SUR program résztvevőivel, megnéztem a város egy-két nevezetességét és további akklimatizálódás után hétfőn rövid előadásokat hallgattunk, majd megkezdtem a labormunkát. Azóta már több minden történt, de a továbbiakban csak a fentieket fogom kifejteni.

Kezdjük az elején. Májusban volt a tavasz egyetlen 10 000 méteres pályaversenye számomra, amely nem csak nekem határozta meg az események további alakulását. Hajdú Anna fáradásos törést szenvedett, én pedig hatalmas egyéni csúccsal kvalifikáltam magam az Utánpótlás EB-re. A MASZ részéről valamivel később jött az üzenet, szigorúan Imre bácsin keresztül, hogy nem szeretnének vinni Tallinba, az EB-re, mert nem akarják, hogy ott csalódjak a sikertelenségem miatt. Ez igazán kedves volt tőlük, úgyhogy elkönyveltem, hogy nem megyek. Megvettem a jegyem a Diamond League-re, ami a lausanne-i program első csütörtökén lesz esedékes, megvettem a vonatjegyemet Budapest- Lausanne viszonylatban, továbbá megszerveztem a szállást Zürichben és megvettem Gábornak is a jegyét Zürichig, hogy onnan biciklivel továbbhaladva Lausanne-ba érkezzen a DL-re.

Egy héttel az országos bajnokság előtt, pénteken, mikor épp azon siránkoztam, hogy nem lesz komoly versenyem szeptemberig (Kószás Krisztára és 1500 méterre nem számítottam, de erről majd később), kaptam a hírt, hogy kérik az útlevélszámom a MASZból. Lelkesen odaadtam, gyorsan írtam e-mailt Lausanne-ba, hogy bár azt mondták, hogy szigorúan a program teljes ideje alatt jelen kell lennem, mi lenne, ha mégis ellógnám a saját bemutatkozó előadásomat. Párhuzamosan ezzel, írtam a MASZba, hogy mi lenne, ha Lausanne-ból mennék, mert eléggé féltem, hogy a svájciak nem fognak elengedni sok időre.

Az e-mail így szólt:

„Kedves Tímea!

Szabó Anikó hívott, hogy szükség van az útlevélszámomra a tárgyban megjelölt verseny miatt. Mellékelten küldöm az útlevelem képét.

Annyi kérdésem lenne, hogy pontosan mikor lenne a kiutazás, illetve van-e arra bármilyen mód, hogy én ne Budapestről, hanem Lausanne-ból induljak? Elnyertem egy kutatói ösztöndíjat és addigra már ott leszek.

Köszönettel,

Ferenc Kata

BEAC”

A MASZ soha nem válaszolt, a svájciak annál inkább, hogy nagyon örülnek és a laborvezetőm meg a program koordinátora elengedett. Azóta találkoztam velük, jó fej emberek, a laborban mindenki tudta egyből, hogy én vagyok a futó, még a főnök átmenetileg ott dolgozó fia is, aki mellesleg triatlonozik. Imre bácsi (Dominikán keresztül) meg Zsani igen hamar meggyőztek, hogy ne utazzak el otthonról Tallin előtt, mert akkor nem tudok rendesen felkészülni az EB-re. Remegő kézzel írtam Lausanne-ba, hogy esetleg az első hetet ellóghatom-e. Hétfőre meglett a válasz, hogy igen. Imre bácsival így végül nem beszéltünk hosszan, mert mondtam neki, hogy elengedtek.

A hét a 10 000-re való készülés jegyében telt, próbáltam beleélni magam, hogy válogatott lettem (nem sikerült igazán, hirtelen jött, azt se vágtam le, hogy pontosan mit jelent), mindent lemondtam, átszerveztem, csak a vonatjegyet hagytam meg, mert nem volt 100%, hogy megyek és drága lett volna visszaváltani. Ekkor buktam meg először molekuláris biológiából, nem tudtam koncentrálni.

Néhány szóban az előzmények összefoglalása kedvéért vázolom a tavaszi versenyszezonomat. A téli alapozásom alatt egy jó félmaratoni idő volt a cél, amit Berlinben teljesíteni tudtam. Nem sokkal később volt a 10 000-es OB, ami előtt azt mondta Imre bá, hogy erre nem hegyeztük ki a formám. Ennek ellenére nagyon jól esett és itt is megfutottam azt a bizonyos jó időt. Ez után különösebb célom már nem volt, hetente változott, hogy 800-ra készülök (a 4x800 felnőtt váltó beugró tagjaként itt is nagy egyénit futottam) vagy 5000-re (a Csapat Bajnokságon nem sikerült, de a MEFOB-on egyéni csúcs lett), vagy félmaratonra (Mondseeben az első helyet hoztam el igen meleg körülmények közt is 4 perces átlagtempóval). Aztán 1500 méterre (amelyen szintén egyéni csúcsot futottam az OB-n). Nem volt rossz szezonom, viszont elég kaotikusra sikerült.

400-on eddig 69-em volt régről, idén tavasszal, edzés végén 64 lett. 800-on 2:27-em (2009), most 2:19. 1500-on 4:56 (2010), most 4:41. 3000-n 10:52 (2010), most 10:30 10 km-es részidőnek. 5000-n 19:01 (2013), most 17:37. 10 000-n 38:00 (2014), most 35:50. Félmaratonon 1:23:06 (2014), most 1:19:03.

Mivel a hír késve érkezett, egy hónappal az EB előtt még félmaratonos edzéseket csináltam. A bizonytalan hírre, hogy mégis megyek, három héttel az EB előtt átálltunk 10 000-es edzésekre, így az Országos Bajnokság 5000 métere előtti héten csak mérsékelten pihentem, kedden 250-eket csináltunk, csütörtökön alig megterhelő 200 méterek után futottam újabb egyéni csúcsot 400-on, hogy a BEAC-ért fussak egy jó 1500-at az OB-n.

Szombaton már éreztem az 1500 előtt, hogy fáradt vagyok, és ez nem lett jobb vasárnapra. Az 1500 igen izgalmas verseny volt. Zsani teljes erőbedobással futott az élen, Böhm Lilla követte egy darabig, mögötte négyen trappoltunk, Fanni meg én a két utolsó helyen. Engem meglepett a gyors kezdés, de aztán 600 méter múlva már éreztem, hogy megy a dolog, 700-nál eszembe jutott, hogy rossz helyen vagyok a dobogóhoz, 800-nál kiléptem és felszaladtam Lilla mögé. Ebből szerencsére nem lett tömegszerencsétlenség, pedig ez a mezőny nincs hozzászokva, hogy csámpás vagyok. Némi mozgolódás után Fanni is megérkezett, így ketten tapadtunk Lillára, aki elég jó tempót diktált. 1200-nál mintha összebeszéltünk volna, két irányból kerültük meg a KSI versenyzőjét és hosszú hajrát indítottunk. 200-al a vége előtt Fanni már előttem volt, én kicsit aggódtam, hogy a max tempóm nem lesz elég, de 150-nél már nem hallottam lépteket, 50-nél hátranézve se láttam a közelben embert, így 30-nál lassítottam, mert eszembe jutott, hogy Imre bá azt mondta, tartalékoljak másnapra.

A BEAC történetében egyedülálló módon az 1500 utánpótlás női dobogóján csupa BEAC-os állt. Másnap eltévedtünk reggel, bár akkor még nem esett nehezemre a kocogás. A melegítést már fáradtan futottam. A gyors kezdés itt is meglepett (3:20-as első ezer), aztán 1600 körül leszakadtam és vártam, hogy Kriszta is tegyen hasonlóképp. Somogyi Anett és Molnár Zita váltott vezetéssel csinálták a tempót, én folyamatosan távolodtam. 18 másodperc hátrányom volt, mikor Kriszta leszakadt, ezt két kör alatt ledolgoztam.

Hallottam kívülről, Zsanitól, hogy menjek el mellette és én is úgy gondoltam, hogy jó lesz, ha magabiztosságot álcázva meglépek a fáradt lány mellett. Somogyi mellett is elmentem és 300-al a vége előtt több mint tíz méter előnyöm volt. 150-nél hallottam, hogy valaki jön, hátranéztem, de se a lekörözött lány, se Somogyi nem volt, sokkal inkább Kószás, aki elképesztő energiákat mozgósítva, 3000 akadállyal a lábában hajrázott hatalmasat egy izgalmas verseny végén.

Ez volt az első olyan versenyem, ahol húgom szurkolt, annak örültem. Anyumék nem gyakran jönne ki, utoljára talán 7 éve láttak versenyezni, örülök, hogy ez most változott. A második helyem aggodalomra adott okot, Imre bá nem szólt, csak elment. Csalódott voltam, menet közben éreztem egy darabig, hogy baj van, mert ez most tétverseny, de aztán legyőztem az érzést és nyomtam tovább, így volt, hogy úgy tűnt, meg tudom csinálni. Imre bácsi szerint eltaktikáztam, mert nem voltam elég erős, így rajta kellett volna maradnom Krisztán, mikor utolérem. Anikó néni viszont velem értett egyet, hogy rövid hajrában még kevesebb esélyem lett volna. Így futottam két nagyon kemény km-t a végén, kihoztam, amit tudtam magamból, most Krisztának a lelkiereje győzött.

Arra gondolok, hogy ha a MASZ a 10 000 OB után szól, akkor egészen másképp készülök az EB-re. Ha viszont az OB a válogatóverseny, akkor 5000 előtt nem kellett volna 1500-at futnom, vagy egész héten 10 000-re edzenem. Valahogy úgy érzem, az egész nem kerek és nem egészen biztos, hogy engem terhel minden felelősség, ugyanis…

Hétfőn az EB nemzetközi nevezési határideje előtt egy órával (este 11) került fel a lista, amin nem voltam rajta. Napközben a MASZ elérhetetlen volt telefonon. Kedden Imre bácsi kétszer rótta fel nekem, hogy miért kötöttem a MASZ orrára, hogy megyek Lausanne-ba, miért nem vagyok büszke, hogy EB-re megyek, miért kalandozok a világban. Az alábbiakban ezekre igyekszem válaszolni.

Tudom, ne panaszkodjak, hogy eszem is van, meg lábam is. Néha mégis azt hiszem, jobb lenne egyszerűen okosnak lenni, ambíciók, kíváncsiság és érzékenység nélkül. Vagy elhivatottabbnak. Sose vonzott igazán a világversenyek gondolata. Tulajdonképpen teljesen biztos voltam benne, hogy egyre sem fogok kijutni. Imre bá egyszer megkérdezte a BEAC tagjait, hogy ki szeretne Olimpiára menni. Én nem tettem föl a kezem, mert nem hittem, hogy reális. Akkor kicsit leszúrt, hogy miért nem vagyok eléggé elhivatott, úgyhogy megegyeztünk, hogy egy Európa Bajnokságra, maratonra kijutok. Ez az én ötletem volt, mert Európában már jártam sokfelé, nem tűnt olyan nagynak, illetve a maratonon úgy gondoltam, hogy elég sokan vannak, biztos beférek én is.

Két éve elkezdtem jól futni. Ezzel igen sokakat megleptem, többek közt saját magam. Pláne, hogy addigra már kiestem a középtávos lányok közül, Imre bácsi alig figyelt rám, rövid anorexia-szerű periódusom után meghíztam és rám találtak: a biológia meg a fiúk. Ezzel párhuzamosan a hobbifutók közt folytattam az edzéseimet. Elképzelhetetlen volt, hogy csoda történjen, mégis, fél év hektikus edzés után 40 percen belül futottam a 10 km-t. Két év alatt 4 percet javultam 10 km-n és 13 percet félmaratonon. Elkezdtem magam futónak érezni és elkezdtem magabiztos lenni a pályán, mert, ahogy Zsani egyszer mondta: már én irányítom a versenyt. A kettősség megvan, mert sokkal inkább otthon érzem magam azok közt, akik kissé félvállról veszik a futást.

Ugyanakkor nyertem OTDK különdíjat, Ifjúsági Bolyai Pályázatot és dolgoztam egy laborban, aztán pedig Stockholmba, a Karolinskára vettek föl nyári gyakorlatra. Hogy ennek a súlyát érzékeltessem, egy ilyen programra kb harmincszoros a túljelentkezés, az egész világról jönnek hallgatók. Cambridgei, harvardi diákokkal versenyzek, most is van belőlük itt, Lausanneban összesen vagy öt. Magyar egyedül vagyok ismét, nálunk nincs túl nagy hagyománya ennek, úgy érzékelem. Az itteni főnököm azt mondta, a laborjában se volt még soha magyar. Ami azt illeti, nem igazán érzem magam „magyarnak”. Úgy értem, ez nem definiál engem, ember vagyok, akinek az anyanyelve magyar, a kultúrája európai, a lakhelye hol ez, hol az. Talán ezért is nem tudok azonosulni a BEAC és a MASZ szellemiségével.

Röviden, az ilyen nyári kutató-gyakorlati program arról szól, hogy egy nemzetközi laborban ismerem meg mélyebben egy területét a biológiának, illetve nemzetközi kapcsolatokat építek. Elég nagy kihívás. Stockholm remekül sikerült, a világom kitágult, a Föld összement, a saját lábamon álltam külföldön, megtanultam angolul, kívülről láthattam Magyarországot, a barátaimat, az otthoni életemet. Ebből aztán adódott némi gond, nevezetesen, hogy annyira nem tetszett maradéktalanul, amit látok, miután hazamentem. A világ problémáira annyi szempontból nézhettünk, ahány kultúrkörből jöttünk, érdekes volt. Edzeni is tudtam, jó sok pénzt kerestem, ami elég jól jött, mert nem akarom és nem is nagyon tehettem meg, hogy a szüleim nyakán éljek. Magyarországon és Mexikóban biztosan nem jár fizetés a laborgyakorlatért, Svájcban pedig ez biztosan elképzelhetetlen lenne. Én a svájciakkal tudok egyetérteni, pusztán olyan megfontolásból, hogy ha valaki kutató akar lenni, de a családja nem tudja támogatni 24 éves koráig, akkor komoly helyzeti hátrányba kerül. Egy darabig csináltam, hogy napközben a laborban vagyok, délután (néha délelőtt is) edzek, este és hétvégén cikket írok, de nagyon nehezen bírtam. Végül mégis nagyrészt elutazgattuk a stockholmi ösztöndíjam maradékát Gáborral, vagyis zseniális élményekre váltottuk. Azt hiszem, utazás nélkül nem élnék igazán.

Miután szerdán megbuktam újra, este Dominikával meg Gáborral megnéztem a Queen című indiai filmet, ami egyszerűen zseniális időzítés volt. A sztori egy indiai lányról szól, akit az első öt percben, az esküvő előtt valami ótvar indokkal elhagy a vőlegénye, de ő úgy dönt, hogy elmegy egyedül a nászútra. Párizsban és Amsterdamban partizik igazán naivan, aztán egyre vadabbul. Emberekkel találkozik, átértékeli az életét és belátja, hogy meg kell köszönnie, hogy elhagyta a vőlegénye, mert menet közben ráébred, hogy zsarnokoskodott felette.

Csütörtökön tehát elindultam, kora reggel. Sokáig semmi izgi nem volt, aludtam Bécsig, aztán még tovább. Salzburgban már szélesen mosolyogtam, szép hétvégét töltöttem itt. Innsbruckban szintúgy. Aztán Németországba átléptünk, aztán jöttek a hegyek. Tartottuk a menetidőt, egészen addig az állomásig, aminek elfelejtettem ugyan a nevét, de valahol Ausztriában volt, a határtól másfél órára. Húsz perc vesztegelés után bemondták németül, hogy technikai gond van és át kell szállni buszokra. Tudni kell, hogy én vittem a bicajom egy akkora táskában, ami szinte a földet verte, iszonyat nehéz és amorf volt. Értetlenkedő magyar szomszédjaimnak fordítottam, hogy mi a helyzet.

Átszálltunk a buszokra, közben egy hongkongi fazont nyugtattam meg, hogy a 12 perces zürichi átszállását lekési, mint huzat, kár érte izgulni. A negyedik buszra sikerült beszuszakolnom a bicajt, a sofőr még meg is kérdezte, hogy mi van benne. Amúgy jó meleg volt, szakadt mindenkiről a víz, körülöttünk a hegyek meg csak nevettek a hűs havas csúcsaikkal.

A következő megállóig kacskaringós út vitt, mellettem egy pici baba aludt nyugodtan az anyukája őrző szeme alatt. Nagyon szép zöld volt a táj, amikor nem alagútban mentünk. Aztán visszaszálltunk a vonatra, ami egészen a határig ment. Ott átszálltunk egy helyi járatra, amin 10 percet utaztunk, hogy végül egy órás utat egy következő menetrendszerű vonaton töltsük, ami annyira tele volt, hogy mi, öten, három magyar és két olasz, rengeteg csomaggal a lépcsőknél szorongtunk. Addigra már beszélgetésbe elegyedtem a két magyarral, egy fiatalasszonnyal meg valószínűleg a lányával. A lányról az örök elégedetlen Richter Bence jutott eszembe. Tény, hogy 40 fokban, csomagok közt állva utazni egy órát, méghozzá aznap a 13. utazással töltött órát, nem annyira felemelő, de hangulatos! Sztorizgattunk az anyukájával és tudtuk, hogy egyszer úgyis vége, és ebből is sztori lesz. Ő félig mosolyogva morgott és alig várta, hogy megérkezzünk. Mogorva beszólásai azért mókásak voltak.

Nagy nehezen elértük a Zürich táblát és leszálltunk. Anyuka el volt képedve, hogy fogalmam sincs, hogy merre megyek tovább, de mondtam neki, hogy csak meglesz… Meg is lett, aznap ötödjére szálltam át, immár ismét teljes menetfelszerelésben, addig ők ketten segítettek a bőrönddel. Elköszöntünk, szép nyarat kívántunk egymásnak és belevetettük magunkat Svájcba.

Az S4-el hamar megérkeztem Adliswilbe, ahol már Gyuri fia, Bálint fogadott. Csatak izzadtan mit csinál az ember 14 óra utazás után? Igen, elmentem futni. Szembejött két spániel és egy lány. Ők voltak Joker, Rocky és Judit, Bálint barátnője. Tovább futottam, aztán hazakavartam és elkezdtünk beszélgetni. Addigra már elsírtam bánatom, hogy nem megyek Tallinba az EB-re, egyetértettek, hogy szűk látókörű kollegáim vannak, és hogy örüljek, hogy ez most történik és nem az Olimpia előtt, mert már arra is volt példa, hogy valaki az egész életét feltette a sportra és a politika úgy állt, hogy nem őt vitték ki az Olimpiára. Az eset Belgiumban történt, azóta már hallottam brit példát is. Este beszélgettünk a biciklizésről, a kutyákról és Svájcról.

A házban minden lakásra jut egy mosónap a közös alagsori mosodában, de este tízkor lekapcsolják az áramot. Amikor én ott voltam, ez a mosás közepén következett be, mert Gyuri épp nem volt otthon, hogy figyelmeztessen. Elég általános jelenség, főleg talán német-Svájcban az elképesztő ragaszkodás a szabályokhoz. Simán lehet, hogy kihívják a rendőrséget a szomszédok, ha mosóidőn kívül találják a cuccodat a mosodában. Másik ilyen az volt, amikor a kutyákat sétáltattuk. A szomszédos erdőben lehetnek póráz nélkül, de ahogy kilépünk az erdőből, tábla figyelmeztet, hogy vezetni kell a kutyákat. Egy néni, aki az erdőben kedvesen kérdezte, hogy mennyi idősek a kutyák, néhány méterrel arrébb már arról szentenciázott hosszan, hogy meg kell kötni a kutyákat, mert az a szabály. Este egyébként tíz után fürödni sem lehet, mi ezt persze elfelejtettük és megszegtük, remélem, nem zárják Gyurit börtönbe egy hétre miattunk.

Amúgy négy év után ismét meglátogattam a Google központot, ott ebédeltünk és fagyiztunk és ezúttal a templomablakok sem maradtak ki, amelyeket Chagall festett. A belvárosban járva-kelve BMW, Mazerati, Ferrari, Porsche, Tesla, Mercedes legszebb példányai szegélyezték az utakat. A külvárosban már volt Audi is. Egyébként a nagy melegre való tekintettel nem sétálgattunk sokat, de beszélgettünk, például a kivándorlás örökzöld témájáról.

Megegyeztünk, hogy kötelezővé kellene tenni, hogy mindenki éljen egy kicsit külföldön, vagy legalább töltsön hosszabb időt külföldiek közt utazás közben, mert akkor teljesen máshogy, valószínűleg egészségesebben viszonyulna a saját országához. Nem mondom, hogy Magyarország rossz vagy Svájc jó és épp ez a lényeg. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, és mindenhonnan van mit tanulni.

A lakásban egyébként nagyon jó hangulat volt, bár leírhatatlan állapotok uralkodtak. A fennálló rendetlenséget betetőzte, hogy a házigazdán kívül három ember és két kutya összes putyerkája hevert szanaszét, reggel előző napi levetett ruhát (alsónadrágot is) kellett arréb tennem, hogy le tudjak ülni. Mindenki matracon aludt, a kutyák eredetileg pokrócokon, de egyik reggel arra ébredtem, hogy rajtam. Mindenki akkor evett, amikor kedve volt, és amit a hűtőben talált, minden csupa kutyaszőr, kutya- és cigarettaszag lepte el a döglesztően meleg szobát. Remélem, nem botránkozik meg senki nagyon, ha azt mondom, hogy iszonyatosan élveztem ezt a hanyag szabadságot!

Az idegenben voltam, első megállóm még alig ismert magyarok közt, akikkel nagyon meg tudtuk érteni egymást. Aztán utaztam tovább, a vasútállomásig még elkísért Judit, aki jövőhéten már Dubaiban kezd stuardesnek tanulni. Felszálltam, az órák alatt összeszerelt, feslett fékbowdenű bicajjal és a bőröndömmel. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire izgi lesz a továbbiakban Lausanne igazán lejtős utcáin azon gondolkodni, hogy vajon mikor szakad el. Előttem egy néni ült, akivel a továbbiakban félig németül, félig franciául társalogtam el. Annyira kedves volt, hogy mikor mondtam neki, hogy mennék a hegyekbe, csak nem tudom, hogy hova, akkor megadta a lányának a számát, aki Montreaux mellett, Lausannetól kb 50 km-re lakik egy szép kis hegyi városkában. Miután leszállt, megszorította a kezem és minden jót kívánt, meleg boldogsággal és széles mosollyal folytattam az utam az ismeretlen nyárba.

Gyönyörű helyeken járt a vonat, szőlősök, kis templomok, Neuchâtel mellett száguldottunk, fülembe a J’me tire című francia szám szólt, amit ezennel utazós számmá avattam. Utólag kiderült, hogy mindez az UNESCO világörökség része. Egyetértek azokkal, akik megszavazták. Az út felénél a „nächste stop” helyett „prochaine arret” volt a kijelzőn és nemsokára megjelent alatta a felirat: Lausanne.

Az állomáson a felszálló takarító személyzet segített le a csomagjaimmal, egy másik fazontól franciául kérdeztem, hogy merre menjek, ő eligazított egy harmadik fazonhoz, akitől ugyanilyen módon kiderítettem, hogy a 16-os járat a bejárat elől indul. Némi várakozás és sok rapper-hangulatú fekete francia férfi után végre leszálltam ott, ahonnan már nincs messze a kolesz.

Kiderült, hogy a kollégium gyakorlatilag a strand- és sportközpont mellett van, kilátással a vízre. Amennyit eddig láttam, a város nem sokban különbözik a francia riviéra bármely városától. Gyorsan ledobtam a csomagjaimat, átöltöztem és cirka 40 perces biciklizés és szerelés után megérkeztem a kb 6 percre lévő megállóhoz. Rövid várakozás és előttem álltak a program tagjai. Némi feszengés után ketten-hárman odajöttek, akikkel korábban facebookon leveleztem és elkezdtünk beszélgetni.

Aztán éjfél környékén abbahagytuk. Addig lementünk a parkba piknikezni, frizbizni, ismerkedni. Csatlakoztak még többen, nagyjából 20 emberrel beszéltem több mondatot is. Peter, a kanadai srác, akinek a szülei kínaiak és Japánban született ült mellettem. Kruti, a harvardi lány széles mosollyal köszöntött, a new yorki srác elmesélte, milyen volt ásatáson részt vennie, a cambridgei futó srác mondta, hogy azért küzd, hogy bekerüljön az egyetemi mezeifutó csapatba, az olaszok hozták a formájukat és egy csomót röhögtünk. Legtöbbet tán az alaszkai srác nevetett, mert mindenki azzal húzta, hogy ott nem is élnek emberek. Beszéltem még egy mexikóival, libanonival, meg két szerbbel, lengyellel, horváttal meg tudja az ég még kikkel. Érdekes, hogy a legbénábban öltöző Egyesült Államokból jött lány is sokkal magabiztosabb, mint a leglazább kínai.

A futás maradt ki a tegnapi napomból. A gond főleg a hőség volt. Reggel aludtam, mert kb kettőkör fekszem már néhány napja, azzal együtt, hogy utazás napján 4-kor már talpon voltam, este meg dumáltam. Annyira mondjuk nem aggódom. A következő versenyem az őszi félmaraton. Napokon át az volt a feladatom, hogy megcsócsálva, majd kiköpve, széles spektrumot bejárt lelki állapotomtól elvonatkoztatva definiáljam magamnak újra, hogy miért is futok. Tokyo-ért már nem futok. Magamtól eszembe se jutott volna az EB vagy az Olimpia. Ezek után fellelkesítettek, hogy közöljék, hogy mégsem visznek. Azt hiszem, nem is akarok megváltozni. Nem leszek futó. Futni fogok, mert szeretek, de ahogy Imre bá mondta: nem akarok olyan munkahelyet, ahol függök a főnökeimtől, ahol alá vagyok rendelve mások szimpátiájának. Hogy mi leszek, nem tudom, de már nem is aggaszt. Az életem szép, izgalmas és nagyszerű nyaram lesz. Aztán meg majd jön, aminek jönnie kell, és én nem fogom elszalasztani a lehetőséget, de megfontoltan fogom elfogadni az ajánlatokat is. Például szembenézek a tudománykommunikációs félállással is, amit Fábry György alatt végezhetek.

Vasárnap elmentünk megnézni a várost. Ez nekem jó 40 perces tekerésbe telt, többnyire fölfelé. Nagyon szép Lausanne, az ortodox katedrális kifejezetten tetszik, de piszok drága is Svájc Nizzája. A boltok itt is zárva vannak vasárnap, egy kivételével a vasútállomáson, abban meg hatalmas a tömeg. Másik érdekesség, hogy sört nem, de bort lehet kapni este tízig. Vannak itt azért értelmetlen szabályok is, szépen. Az ösztöndíjamat csak hétfőn kaptam meg, de ahol egy bolti saláta 2000 Ft és a MacDonaldsba (ami itt olcsónak számít) se lehet találni semmit 3000 Ft alatt, ott az ember lánya akaratlanul is félelmetesen szegénynek érzi magát. Főleg, ha a többiek csak konstatálják, hogy drága, de megveszik. Estére már túlléptem ezen és 1500 Ft értékben ittam 3 dl cidert, néhányan petanque-ztak, miközben én jó sokat beszélgettem ismét a többiekkel. Lassan mindenki megtudja, hogy én vagyok a futó. Meg a biciklis. Jó így. A harvardi lány néhány harvardi szokást mesélt, amik közt volt meztelen szaladás, szex a könyvtárban és hídról vízbe ugrás is. Egyszer kicsúszott a száján, hogy egy helyes srác az MIT-re ment, vagyis még nagyon okos is. Kicsit úgy hangzott, mintha az MIT jobb hely lenne, mint a Harvard. Azt hiszem, ezek már olyan különbségek, amelyek észlelése otthonról lehetetlen.

 Hétfő reggel találkoztunk a kollégium személyzetével, újra meghallgattuk az összes szabályt (van belőle bőven). Aztán rövid előadások voltak az Unilről (University of Lausanne), balesetvédelemről, majd fényképezkedés és találkoztunk a mentorunkkal kis ebéd keretén belül. Ez alatt az egyik amerikai lánnyal beszélgettem a diétáról. Félelmetes, amit az USA-ról mondott! Azt hittem, ezzel csak riogatnak minket, de nem, tényleg valóság, hogy 2/3 túlsúlyos, 1/3 elhízott, és gyakorlatilag mindenki autóval jár, a szegények étterme pedig a MacDo.

Az Unil Campus épületei körül szántó van, meg birkák legelnek. Az épületek nem modernek, de 100% megújuló energiával mennek és remek kilátás nyílik a campuson a vízre meg a hegyekre. A hűtés épp ezért nem túl effektív, de elméletileg ez a 30-35 fok el fog múlni és eljön a „svájci nyár”. Az én supervisorom egy francia nő, gyerekkel és francia akcentussal. Ez egy jó kombináció, mert így, bár eléggé kell koncentrálnom, nincs hosszú munkaideje a gyerek miatt. Hivatalosan egy igen nagy ember alá vagyok beosztva, de ő neki nem lesz ideje rám, így a cikkek, amiket a neve alatt olvastam (volna), nem bizonyultak igazán hasznosnak.

A témám a szellemi fogyatékosság genetikai vizsgálata lesz. Humán mintákkal fogok dolgozni és a feladat az lesz, hogy géneket azonosítsak, amelyek a tünet-együttest okozzák. Izgalmasnak hangzik, egy-két ponton volt kérdésem, amire nem kaptam elfogadható választ, vagyis még igen sok mindent kell tanulmányozni a területen. Volt egy olyan érzésem is, hogy ezt a témát lehetne sokkal komplexebben vizsgálni, mint ahogy itt csinálják, de majd meglátjuk. Most lelkesedek, ezúttal közvetlen közegészségügyi vonatkozásai lesznek a témámnak, remélem, a lendületem nem múlik el! Még az is lehet, hogy biológiával akarok foglalkozni, ahogy itt is látom, lehet rendes munkaidőben kutatni. Bár azt hiszem, erre mondta Mike Stockholmban, hogy lehet, hogy túlóra nélkül nem lesz belőle nagy dobás.

Este újra összeültünk kártyázni és dumálni a konyhában. A kínai-torontói sráccal már konstans húzzuk egymást. Pláne, mióta egymást kellett bemutatni a többieknek és én rosszallóan hozzátettem, hogy nem szeret futni. Azt hiszem, elég jó fej társaság gyűlt össze, legalább négy-öt futóval. Az egyik kínai lánnyal is beszélgettem, aki vázolta, hogy náluk a facebook vagy a google használata törvényellenes és elkaphatnak, mintha illegálisan töltenél le filmet.

Mindeközben Gábor már valahol az svájci Alpokban teker, csodaszép helyeken. Érkezik hozzám, hogy megnézzük a DL-t. Még nem hiányzik, az otthoniak most eléggé távolinak tűnnek. Mindenesetre gondolom rengeteg mesélnivalója lesz, miután keresztültekeri fél Svájcot és egy kicsit Olaszországot.

A nap lezárásaképpen elmentem futni. Valahogy nincs étvágyam, mióta eljöttem otthonról, így szépen kirajzolódtak a kockáim. Talán ezért, talán, csak mert topban voltam, annyian bámultak meg, mint még kb soha. Egy srác jött is egy darabig mellettem, néhány szót váltottam vele angolul, néhányan kiabálták, hogy „allé allé”, mások, hogy „quel sportif”, néhány bicajos majdnem elütött. Szóval izgi volt. Mindenesetre nagyon jól esett és újra átgondoltam az egész MASZ-dolgot.

Arra jutottam, hogy nem róhatom fel nekik az utánpótlás-nevelést, hiszen minek neveljenek olyan fiatalt, akiből aztán úgyis kutató lesz? Bár, kicsit megerőltethették volna magukat, mert nem álltam messze attól, hogy futó akarjak lenni és nem kutató. Aztán arra is gondoltam, hogy annyira élvezem, hogy futhatok, hogy minden kiábrándulásom ellenére folytatni fogom, akárha én leszek az az ember, aki „mehetett volna EB-re, mehetett volna Olimpiára”, de aztán diplomáciai okokból nem ment mégse. Nem leszek futó, vagyis nem a futás fogja meghatározni a döntéseimet. Sokat hezitáltam, hogy hogyan tovább, de azt hiszem, elmegyek külföldre MSc-re, eddig is csak a BEAC tartott vissza. Aztán csak lesz valahogy.

Azt hiszem, sok mindent elbír a lelkem, csak ki kell írni magamból. Keresem a kalandot, ha nem pörög körülöttem meg velem az élet, szinte vagy egészen depressziós vagyok. Ennek viszont ára van. De talán egy edzett európai poszáta elbírja.

Képek: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTfnRLQUJCYkF6WVgzOVJuX1FtM3ZVN243TzBkT09VM1pvbkNPMnpoNjBicVk&usp=sharing

Az első részben elkezdtük meghódítani Bergen csúcsait, a Fløyennel indulva. A városban főleg esett, itt főleg fújt a szél, de sajnos nem száradtunk meg. Aztán találkoztunk futókkal is, végül életünkben először hóban sátraztunk. A második részben folytattuk túránkat egy erős ereszkedéssel, hogy aztán megkerüljünk egy tavat és csuromra ázzunk a túloldalán az erdőben. Valahogy átverekedtük magunkat ezen a szakaszon is, s végül egy ház hátsókertjébe érkeztünk.

Nevetgélve mentünk a központ felé, bár elfáradtunk. A terv az volt, hogy egy kávézóban vagy plázában iszunk egy meleg teát és a mosdóban kicsit megszárítkozunk.

A teából forró csoki lett, a többi stimmelt. Pihengetés után még elmentünk internetért, ahol megoszthattam a közönséggel, hogy tetőtől talpig vizes vagyok. Ezen sajna nem sokat segített a kézszárító.

Már lement a nap, mikor elindultunk kifelé, az Ulrikken felé. Arra gondoltunk, hogy odabuszozunk, mégiscsak nagyobb mulatság hegyet mászni, mint várost, aztán elindulunk egy darabon, amíg járható az út, ott felállítjuk a sátrat, illetve Gábor mindenképp tüzet akart gyújtani a ponyva alatt. Én pedig éhes voltam, így leginkább a vacsorára gondoltam.

A buszt nem találtuk meg könnyen, Gábor fel alá rohangált, mert információ nem volt. Aztán megkérdezett egy nénit, aki bizonytalanul mondott egy busz számot. Aztán újabb rohangálás, ami a legkevésbé se esett jól, nehéz volt a táskám és fáradt voltam meg vizes és főleg kedvetlen. Végül mégis én találtam meg a buszállomást, mert én sokkal szívesebben kértem segítséget a járókelőktől.

A busz elvitt, mi mentünk egy darabon, mikor elkezdett zuhogni a hó. Érdekes látvány fejlámpával zuhogó hóesésben menni. A szemünk előtt elhúzó nagy, világítóan fehér foltok fátylán át minden olyan bizonytalan volt, olyan mesebeli, vagy álomszerű. Talán kicsit félelmetes is.

Az útról letérve találtunk egy viszonylag lapos helyet, ami nem olyan meglepő módon, nem volt messze egy kisebb pataktól, amin egy még kisebb vízesés volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy vizet vegyek onnan.

Miután felforrt a kajavíz és Gábor kifüggesztette a ponyvát, meg persze a sátrat is nagy nehezen felvertük, Gábor elkobozta a gázlángot és az addigra összegyűjtött fákat és mohát kezdte kiszárítani. A sátorállításnak még megítélek egy-két szót. Ahogy már említettem, a talaj lényegében szikladarabokból és az ezen helyet foglaló néhány tíz cm vastag mohából áll. Ami azt illeti, egyik sem igazán alkalmas arra, hogy egy sátort megtartson, vagy, hogy egyáltalán bele lehessen verni a cöveket. Szerencsére két szikla között néhol megmaradt annyi föld, ami már úgy-ahogy stabil. Ehhez kellett alkalmazkodni.

Míg Gábor tüzeskedett, én befeküdtem a sátorba, aminek az ajtaja szélirányban volt, így befújt a hó, amúgy az egész lejtett, így folyamatosan csúsztam lefelé. Illetve mindennek a tetejébe, valahogy a hálózsákom se tűnt melegnek, a feji részén határozottan nedves volt, a térdemnél pedig konstans hideget éreztem, akárhogy fordultam, de mikor megtapogattam, éreztem, hogy az aláöltözetem nem vizes. Végül a fejemre húztam a zsák száját, a bélést magam köré csavartam és próbáltam aludni. Majd bemelegszik.

Gábor füstösen és dühösen jött be. Tekintve hogy ezzel hideget és füstöt hozott a sátorba, plusz még aludni se hagyott az amúgy is kényelmetlen zsákban, ami folyton lefelé csúszott, ha megmozdultam, nem nagyon segítettem a hangulatán én sem. Csak odavágtam neki, hogy mégis mit képzelt, hogy tüzet akart gyújtani, minimum a Pangea óta esik itt az eső. Pedig ő éppen, hogy csak ki akarta szárítani a csurom vizes ruháinkat.

Ahogy elővette a hálózsákját, olyan szokatlant káromkodott, hogy én is kidugtam az orrom az enyémből.  Csurom vizes volt az is. A betét is.

Valamiért úgy gondolta, alkalmazza azt, amit egész nap csináltunk, belefekszik, felmelegíti és aztán meleg nedves lesz, abban meg már lehet aludni. Hiába mondtam, hogy rossz ötlet, menjünk le, csak kipróbálta. Aztán rájött, hogy nem lehet. Olyan, mint amikor az ember egy langyos vizű kádban ül. Nem hideg, de nem is elég meleg, egyszerűen kellemetlen, de nem lehet megmondani miért az. Befeküdt mellém, így mindketten félig kilógtunk a zsákból, nekem a könyököm támaszkodott a hideg vizes derékaljra. Kényelmetlen is volt, iszonyat kényelmetlen. Fáradtak voltak a lábaim, így kinyújtva minden pillanatban görccsel fenyegettek.

Gábor mégis visszamászott. Aztán újra mellém-alám jött. A filmek tévednek, földi halandó ilyenkor nem gondol a szexre. Ahogy a fentiekből tudjuk, bárhol el tudok aludni, akár egy félmeztelen pasi van alattam, akár vizes hálózsák felettem. Félálomból ébresztett azzal, hogy belátta, jobb, ha lemegyünk. Nem kellett sokat győzködni. Összekaptuk a cuccainkat, nem törődtünk azzal, hogy minden hideg és nedves, lebontottuk a sátrat és talán éjjeli negyed kettő lehetett, mikor elindultunk lefelé.

A terv az volt, hogy bemegyünk a belvárosba, hátha nyitva van a buszmegálló vagy a vasútállomás. Egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz nyitva, ezek sosincsenek nyitva éjszaka, akkor nem megy vonat, se busz, hajléktalanokat meg minek fűtsenek. Ebben a városban amúgy se nagyon volt hajléktalan. Csak mi.

A buszmegállóba érve láttuk, hogy a következő éjszakai járat 40 perc múlva jön. Addig én elbicegtem a kórházba, aminek a nevét a megálló viselte magán. Fájt az achillesem. Már a hideg nedves zsákban is éreztem, hogy a bokám környéke tiltakozik a hideg és a nedvesség ellen, meg úgy általában fáradt. A kórházban még az Ulrikkenre felfelé menet menedéket láttam. Nem volt sok kedvem már akkor sem sátrazni. Lefelé számomra ez tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak, de most még wc-re se tudtam elmenni benne, mert egyszerűen minden ajtaja zárva volt. A parkolóban legalább láttam, hogy a mentőautókat konnektorból töltik.

Nagy sokára jött a busz. Vettünk éjszakai jegyet, ami a szokásos 1500 forintos menetjegynél is egy ezressel drágább volt kettőnknek. Az is igaz, hogy ez egész éjjelre, a menetjegy általában pedig egy órára szól nappal. Hamar benn is voltunk a belvárosban, ahol éppen a szombat esti buli vége felé járt az idő. Leteszteltük, hogy a buszmegálló zárva. Leteszteltük, hogy a vasútállomás zárva. Szörnyen fájt az achillesem. Gábor meg sietett volna. Nem is értem, hova. Hajnali 3 volt, még bőven ráértünk. Megfagyni nem akartunk, de szerintem lassabban is megnézhettünk volna minden zugot, míg végül nagy nehezen, utolsó megoldásként a buszmegálló melletti ügyeletre mentünk.

Másfél napja még lazacot ettem a belváros kikötőjére tekintő ablak előtt.

Az éjjel során láttunk miniszoknyás lányokat, kiabáló fiúkat, fiatalokat minden korosztályból, a legutolsó divat szerinti sálban bizonytalanul lépegető matt részeg srácot, aki legalább egy magyar átlagfizetést kellett, hogy megigyon mire így kiütötte magát. A kórházi ügyeleten egy kedves, kialudt portás lány fogadott, aki mosolyogva, kifogástalan angolsággal mondta, hogy természetesen foglaljunk helyet és melegedjünk, amíg reggel nem lesz. Itt pedig láthattuk a buli végét. Főleg betört arcú fiatalok, véres kezek és néhány idős néni-bácsi, aki otthon esett el és még fel tudta hívni a mentőket, szóval ők voltak a társaságunk.

Én persze pillanatok alatt elaludtam, miután itt már tényleg elmentem pisilni egy nagyon kulturált, tágas wc-be, ahol volt meleg víz, szappan, wc papír. Ezt egy átlag magyar kollégium általában nem tudja biztosítani. Minden órában egyszer ébredtem fel, a részegen kiabáló és nevetgélő, harsány norvég fiatalok és a neonfény ellenére. Meleg volt, levehettem a bakancsom és Gáborról tudtam, hogy úgyis megvéd, de úgysincs mitől. Egy szót se értettünk persze abból, ami körülöttünk zajlott.

Gábor egy pillanatot nem aludt. Ő nem a maciktól és a hótól fél az erdőben, sokkal inkább az emberektől tart egy kórházban, szombat éjjel. Van, amiben különbözünk.

Már hatkor el akart indulni, hogy összekapjuk magunkat a vasútállomáson, és megszerezzük a szállodában hagyott száraz cuccainkat. Tekintve, hogy én még mindig erősen sántítottam, ő volt az, aki a szállodához ment, míg én a vasútállomáson tettem boldoggá magamat az ingyen nettel.

Az első vonatok, de talán a következő vonatok is a fjordok felé vagy Oslo felé mentek. Bergen, a fjordok kapuja. Talán ezért nem láttuk az igazi, mély fjordokat itt. Itt még csak kezdődnek. Most fogalmaztuk meg magunkban és egymásnak először, majd a visszafelé tartó repülőn, az ablakon kibámulva újra, hogy mi sítúrázni akarunk. Legjobban, leglelkesebben akkor szoktunk tervezni, mikor épp egy érdekes, kalandos túra végén járunk. Nem olyan meglepő. Aztán majd megvalósul, ami megvalósul.

A mosdó itt is csak fizetős volt és ezúttal nem volt akkora szerencsénk sem, mint a plázában, ahol frekventáltan nyílt az ajtó. Az euro számlámról ezúttal 200 norvég koronát vettem ki. A wifi forrását képező 7-eleven hangulatú helyen egy kedves lány felváltotta, majd a legkisebb mind megette. Akarom mondani, majdnem teljesen elfogyott mire hazaértünk. Ilyen ez a készpénz. Az a kevés apró, ami maradt most a családi valuta pénztárcából kivált saját valuta pénztárcám entrópiáját növeli.

Aztán Gábor visszaért és szortíroztuk a cuccokat: csurom vizes, nagyon nedves, kicsit ázott és többnyire száraz kategóriákat képeztünk. Volt még valamennyi kajánk: Wasa kenyér, szalonna, kolbász, Pick szalámi, Cerbona szelet. Ez szokott a túra-felhozatal lenni. Szénhidrát, fehérje és zsír. Meg néhány szomorú alma. Gábor mindig a skorbuttal példálózott. Röviden kalkuláltunk, néhány szelet kenyeret reggeliztünk és arra jutottunk, hogy hazáig ez nem fog kitartani, ebédre pedig városban nem éri meg az explorer’s kaját enni, mert annak is 2000 forint zacskója, szóval az ebéd valahol egy olcsó étteremben lesz. Délutánra már tudtuk, hogy olcsó étterem ugyanúgy nincs ebben az országban, mint olcsó szálloda. Csak a víz, az olcsó.

A cuccaink nagy részét bezártuk a vasútállomáson a csomagmegőrzőbe. Fölösleges lett volna magunkkal vinni. A bakancsaink teljesen átáztak, hiába tartottuk azokat a sátorban éjszakára, a levegő odabenn is párás volt. Gábornak nem maradt száraz zoknija, a váltócipője, egy nike free a legkevésbé sem alkalmas a nedvesség kívül tartására. Rajtam hosszúszárú csizma volt, de sejtettük, hogy az Ulrikken sem lesz száraz. Miért épp az lenne száraz? A kabátjaink és a polár pulcsijaink ujjai és kapucnijai vizesek voltak, a többi része csak hideg. Az aláöltözetünk a nedves hálózsáktól ázott el. A nadrágjaink bírták még legjobban. Legközelebb neoprénben jövünk.  És meghódítjuk az Ulrikkent, Bergen legmagasabb hegyét.

Folytatása következik.

Augusztus harmadika, délután két óra, Liszt Ferenc Reptér, 2/B terminál, tömeg. Aztán fél három, ugyanitt. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, majdnem lekéstem a gépemet.

Ugyanez a nap, helyi idő szerint délután fél hat múlt tíz perccel, Gatwick Airport, North Terminal, néhány lila-rózsaszín ruhás alak jelzi, hogy ez már a 2012-es Olimpiai Játékok központja, más nem utal erre.

Augusztus négy, Brighton. Egy kis olasz kávézó előtt ülünk, én teát, George hosszúkávét rendelt és hozzá süteményt. Nézzük az utcán elhaladó embereket, csendben. Én az elmúlt napra gondoltam, a tenger és a fehér sziklák hidegségére. Ettől és az előttem álló napok feltételezett (és később beigazolódott) nagyszerűségétől megborzongtam.

Augusztus öt, délelőtt fél tíz. Ülök a vonaton. Édes Istenem! London! Olimpia és én itt vagyok! Itt! Nevettem volna, sikoltottam volna, de azért mégiscsak, Southern Line Railway megy alattam és csönd van körülöttem, nem lehet. Egy óra telt el és már Pistivel sétáltam a Victoria Embarkment felé vezető utat keresve, nemzetiségek tengerén át. Igazi angol idő volt: a felhős ég minden percben esőt ígért (amit már a női maraton rajtja előtt be is váltott).

11 óra múlt 8 perccel. Az egyik kapualjban egy zenekar fújja-húzza a magáét, az eső szakadatlanul ömlik, az emberek mégis két-, néhol háromrétegű sorfalat állnak és boldogan beszélgetnek. Zászlók mindenütt, nálam is egy kicsi, magyar nemzetiszín. Talán tíz percet ácsorogtunk (a rajt 11-kor volt a Buckingham Palace előtt), mikor elkezdtük hallani az emberek kiáltásait a szomszédos híd felől. A kiáltozás közeledett és vele az első futók is. A kiáltozás, üdvrivalgás elért hozzánk is, mi csatlakoztunk hozzá, majd a futókkal együtt elhagyott minket. Újabb tétlen fél óra következett. Illetve a mellettünk álló amerikai férfi szóba elegyedett velünk és kiderítette, hogy az egyikőnk magyarországi magyar, a másikunk szlovákiai magyar, továbbá egy előttünk -a koordonon belül -tébláboló szervező lefényképezett minket és indított néhány hullámot, amit a közönség örömmel követett. Újra, immár a másik irányból zúg fel a tapssal kevert lárma és jönnek a női maratonfutók -angol szokás szerint, az út másik oldalán. Ekkorra már szakadozott szét a mezőny, de még nem lehetett egyértelműen kivenni, hogy ki is a közönség kedvence. A harmadik kör végére azonban nyilvánvalóvá vált, az a (nem különösebben meglepő) tény, hogy az angolok kapják a legnagyobb tapsvihart és hangzivatart, utánuk népszerűségben az ausztrálok következnek, majd az általános éljenzés egy kicsit felerősödve fogadja azt a lányt, aki az utolsó helyen fut, teljesen egyedül, messze a többiek mögött. Bizton állíthatom, hogy az egyik legnehezebb neki volt ez a verseny. És boldog vagyok, hogy végigcsinálta, volt néhány futó ugyanis, aki a második kör alatt még megvolt, de a harmadik körre már eltűnt a mezőnyből -nagy sajnálatomra egy magyar lány is.

Az esővíztől csöpögve, melegre vágyva vágtunk át a tömegen az Exhibition Road felé. Erről az erősen radioaktív kövekkel kirakott útról nyílt a Science Museum, a Natural History Museum, a Victoria and Albert Museum és az Imperial College egyik épülete és néhány, igen drága kollégiuma. Maga az út a Hyde Parkba vezet.

A Science Museum is megérte azt a néhány órát, amit benne töltöttünk, de aztán kijőve találkoztunk azzal a bizonyos kulturális olimpiával, amit sok helyen hirdettek és az Exhibition Roadon táblajátékok és felvonuló katonazenekarok képében jelent meg. Egy hosszú dámaparti fölött ültünk, mikor körülöttünk megsűrűsödött az embertömeg és felharsant a főleg ütősökből és fúvósokból álló amerikai zenekar induló-hangulatú zenéje. Volt egy bája. Aztán odábbálltak és mi folytattuk a kilátástalan küzdelmet a sakktáblán. Már esteledett, a jazz-zenekar is hangolt, mikor kiegyeztünk egy döntetlenben. Nekem haza kellett mennem.

Augusztus hat, hétfő. Greenwich volt tervezve erre a napra, de a díjlovaglás miatt bezárták a múzeumokat. Legalább -nagy nehezen -megtaláltuk a 0. hosszúsági fokot és egy kedves biztonsági őrnek köszönhetően besétálhattunk a díjlovaglás előterébe. Többrétegű biztonsági rendszer volt érvényben. Először a jegyek lila-rózsaszín ruhásoknak való bemutatásával a helyszínen egy előtérbe jutott az ember. Itt már katonát és rendőrök cirkáltak. Aztán további sorban állással elérkezhetett a csomagellenőrzéshez, ahol a repterekről ismert biztonsági előírások voltak életben. Innentől csak sejtem, hogy sima volt az út. Az Olimpiai Parkban ennél is nehezebb volt átjutni az esemény helyszínére, vagy egyáltalán a Parkba. A DLRról (Docklands Light Railway) leszállva rengeteg rózsaszín plakát mutatta a helyes irányt a hömpölygő emberáradatnak. Hosszú, hosszú menetelés után elérkeztünk egy magaslatra -az Olimpiai Park tőszomszédságába. Itt néhány percre ámulatba estünk. Majd újra bevetettük magunkat az emberáradatba és próbáltunk minél közelebb kerülni a Park bejáratához. Ez egészen jól sikerült is: egy ellenőrzésen átsiklottunk és legközelebb csak a kijáratnál ácsorgó katona mondta, hogy eszembe ne jusson még egyet is akár előre lépni. De csak úgy kedvesen mondta, angolos udvariassággal. Továbbsodródtunk és mikor kiláttam a fejek közül legközelebb, már a stratfordi Westfield bevásárlóközpont egyik sétálóutcájában meneteltünk -egyenesen a London2012 shop felé. Ami érdekes volt, hogy ezt a bizonyos boltot egy bútoráruházba ültették be. A tömeg és a sorban állás egészen elviselhetetlen volt, de egészen érthető is. A kilátóterembe feljutni kész kálvária volt, de megérte. Egyértelműen megérte. Az Olimpiai Játékok felett álltunk. És csak néztük a színes hangyák vonulását, akiknek volt lehetősége jegyhez jutni.

Délután fél három. Még nem józanodtam ki egészen a melegítőpálya és a körülöttünk lévő hotelek ablakából lógó nemzetiszín zászlók látványából, mikor leültünk a boltok közé, hogy elfogyasszuk a soros ebédünket (egy kis darab szendvics, majd este lesz főtt étel). Sejtettük, hogy jó helyre ültünk, és igazunk is lett: körülöttünk korzóztak a legkülönbözőbb nemzetiségű edzők, sportolók, szurkolók. Egy hangos fiúcsapathoz a mellettünk ülő néni odaugrott, és ahogy visszaült bevallotta: ők voltak a brazil röplabdázók.

Augusztus hét, kedd. Triatlon megy a Hyde Parkban, de én nem lehettem ott. Pisti mesélte, hogy egészen szokatlan érzés volt a Natural History Museum ásványtani kusza kutató-folyosóiról átsétálni az olimpiára ebédszünetben. Az angol Brownlee-fivérek sikerétől zengett aznap este a híradó. A tíz órás hírekben az elmúlt napokban újra és újra mutatták és megbeszélték azt a bizonyos szombatot. Az angolok számára igazi ünnepnappá vált augusztus negyedike: Mo Farah 10 000 méteren olimpiai bajnok, Jessica Ennis hétpróbában győzött, Greg Rutherford távolugrásban aranyérmes, a lány biciklis csapat is emelte egyel az angol aranyak számát. Hétfőn Jason Kenny is nyert a Velodrome-ban. Ezt ünnepelték, folyamatosan erről beszélt a híradó, az újság, az emberek az utcán és boldogok voltak! A vonaton előző este átkiáltott hozzám egy férfi: Team GB! (Ó, hányszor hallottam mindenütt, teli torokból egy emberként ezt üvölteni a tömeget!) Én csak szerényen elmosolyodtam: I'm from Hungary. Nem bánta, visszanevetett. És egy másik alkalommal, mikor az angol koszttól éhesen bementem egy kis boltba, az Afganisztánból elszármazott eladó megkérdezte, hogy honnan való vagyok és hogy az országom hány aranyat szerzett -hármat mondtam, mert akkor még nem tudtam, hogy aznap Pars Krisztián újabb aranyérmet nyert Magyarországnak. Ő kicsit sajnálkozva mondta, hogy Afganisztánnak egyenlőre nincs érme. Majd fizettem és egymás országának kölcsönösen további sok sikert kívántunk.

Augusztus nyolc, szerda, Natural History Museum, ásványtani kutató-részleg. Igazi folyosólabirintus. Egy eldugott világ a múzeum látogatható részén túl. Elképesztő. Olyan hírességek vannak itt, mint a 4500 létező ásványfaj 500 fajának típuspéldánya (ezekről írták le az összes többit), Mars- és Hold-meteorit darabok, a Holdon járt angol zászló, amelyek eszmei értéke is sokkal több, mint amennyit első látásra elképzelne az ember. Leginkább az olyan laikus, mint én. Kavics, kavics, ha nem egy múzeumban találkozok vele, hanem az utcán, minden lelki problémázás nélkül arrább rúgom. De így és ott, kék gumikesztyűben is csak félve érintettem meg őket.

Augusztus tíz, Hyde Park, hosszútávúszás. A Park furcsa képet ölt: a vízparton emberek kiáltoznak az arra úszóknak, ahogy a maraton-futókkal is tették, aztán jön egy sáv, az út csíkja, ahol emberek sétálgatnak, vagy sietnek egy-egy jobb hely felé. Még távolabb a víztől, az út mögött kezdődik a füves park. A gyepen ülve az emberek olvasgatnak, elheverednek, szundikálnak, beszélgetnek, piknikeznek, az egyik fiú almát majszol, miközben nézi a versenyt a távolban. Itt ültünk mi is. Illetve Pisti feküdt. Az úton innen béke honolt, az úton túl verseny zajlott. Egészen erős volt a kontraszt.

Augusztus tizenegy, délelőtt fél tizenegy, Victoria, Direct line, Westbourne platform. Felettük, nem messze északra zajlik a hosszú távú versenygyaloglás.

Dél, Kew Garden. A pálmaházból kilépve egy olyan hosszú, széles ösvény húzódott előttünk északnak, hogy egészen úgy éreztem magam, mint Alice a mesében. Jobbra-balra rózsakert, pedig az előbb még az esőerdőben voltunk! Egy napig sétálgattunk. A természetnek van egy hihetetlen tulajdonsága: egyszerre szép kicsiben és nagyban. Egy fa formája és struktúrája bámulatos, és ugyanakkor az apró, eldugott virága csodaszép. A kert békessége tökéletes, miközben az egyes cserjék dacolnak minden szabályossággal. Évszázadokat őriz egy-egy fa több ölnyi széles törzse, de minden tavasszal újra apró, friss hajtásokat hoz. Mesés.

Augusztus tizenkettő, délelőtt, illetve az angolok szerint reggel, tíz, Trafalgar Square, a lovasszobor harmadik szintje. Magam előtt látom az utca végén a Big Bent, magam mögött érzem a National Galleryt, mellettem egy japán férfi fényképez.

Tizenegy óra húsz perc. A futók elmentek. Legalább negyven perc, mire legközelebb erre járnak. Most egyedül vagyok, Pistinek dolga akadt, majd délben jön. Első gondolatom az volt, hogy megnézem a National Galleryt, amíg várok, de aztán megakadt a tekintetem egy templomon. Ha már a Saint Paul's Cathedralt nem sikerült bevenni, ez is jó lesz egy misére.

A napot a National Galleryben töltöttük. Elképesztő méretű gyűjtemény. Vártuk az estét. Eljött. A Victoria Parkba bejutni ismét csak nem volt egyszerű. Egy órás sorban állás, csomagellenőrzés, motozás. És aztán... benn voltunk! Hatalmas terület, tele emberrel, több óriáskivetítő, mindenhonnan felhangzó: „Sit down!” kiáltások, zene, sötétség. A záróünnepség megkezdődött, tőlünk két megállóra keletnek. Láttuk a köröző léghajót, ami felvette azt, amit az óriáskivetítőkön láthattunk. A show-nak volt egy pillanata, amikor a sportolók az égnek eresztették a fehér léggömbjeiket; egészen biztos vagyok abban, hogy ha nem lett volna sötét, látjuk felszállni őket. Aztán az ünneplés: együtt énekeltük Queen híres számát, dübörgött a taps, a két rövid, egy hosszú hang ütemére, boldogan nevettük Monthy Python filmjének betétdalát, és éreztük: isteni hangulata lehet most a sportolóknak!

Augusztus tizenhárom, hétfő, este fél nyolc, úton a House of Parliament felé. Esős, szeles idő, amilyen az első nap volt, szürke hétfő. Minden azt érezteti: vége.

A kivilágított parlament szép, az ég borongós kékjével való kontrasztja gyönyörű. A London Eye világoskékjének az ég sötétkékjével való összhangja az elmúlt nap látott Van Gogh kékperiódusában készült kép világát idézi. (Mégiscsak úgy látszik, valami hatást tett rám a kulturális olimpia.)

A napot a Tower Bridge-nél fejeztük be. Az ötkarikát „felhajtották”, így messziről nem, csak a hídról látható. A hatalmas színes karikák látványa fejbe csapott: ahogy az első napon, újra ráébredtem: itt voltam és itt vagyok! Ez a londoni 2012. évi olimpia!