csíkosfejű nádiposzáta

Mikor a BEAC-ba kerültem, 800-at, 1500-at és 3000 métert futottam rendszeresen. Ez utóbbi kettőt rendszeresebben, az Országos Bajnokságokon ezek voltak a számaim. Aztán szép lassan mentem egyre feljebb, jött az első 10 km-es versenyem Encsen, elindultam a Felnőtt OB-n 5000 méteren, aztán az első 15 km-en Székesfehérváron, a pálya OB-kon egyre ritkábban, hiszen ott „csak” 3000 méter volt. Aztán eljött az első félmaraton és most ott tartok, hogy a 10 000 méter is „kellemesen rövid”. A félmaraton éppen egy picit hosszabb, mint kellene, de talán ezért is jó.

2009-ben futottuk az első 4x800-as váltót a Puskás Stadionban. Én 2008 őszén kerültem az akkor 110 éves egyesületbe és kedves edzéstársaimmal –Kenesei Zsanival és Perjés Fannival összeálltunk, hogy futunk egy váltót. A győzelem volt a cél, de nem volt negyedik középtávos emberünk, így egy válogató 400 révén Meláth Kamilla, gyalogló lett az első váltótag. Erről itt láthattok videót. Én voltam a második ember, hoztam sorban az ellenfeleket, majd harmadik helyen adtam a botot, hogy Fanni felfuthasson a másodikra és azt megelőzve közeledjen az elsőhöz, akit később Zsani „evett meg”. Veszélyes volt a vége, de zseniális futással befutóemberünk, miután közel 100 métert lefaragott, még hajrázott is egy olyat, hogy minden kétséget kizárva nyertünk. Büszkén álltunk a dobogón, és nem tudtuk, hogy utoljára volt ilyen szoros versenyünk.

Egy évvel később a BEAC pálya adott otthont a Váltó Bajnokságnak, szakadt az eső. Torma Evelin kezdett ezúttal, egy sprinter lány. Sajnos a taktikája hagyott némi kívánnivalót maga után, de Zsaninak már így sem volt ellenfele az utolsó két körön. Számomra az utolsó ilyen futást a Honvéd Pályán tartott Váltó OB jelentette, ekkor Balog Evelinnel egészültünk ki, akin egyértelműen látszott, hogy hihetetlen tehetsége van a középtávhoz. Ismét nyertünk. Ekkor indulóember voltam, de már hosszútávfutókkal hosszútávfutó edzéseket edzettem. A következő évben Benedek Réka vette át az első váltóhelyet tőlem, így egy teljesen középtávos csapat állhatott fel a korosztályos dobogó legmagasabb fokára. A következő évben jött Pernesz Zsófi, aki szintén nagyon tehetséges középtávfutóként vette ki a részét a váltóból. Ismét győzelem, de már Magyar Bajnoki cím. Ezt a következő évben megismételték. Közben én futottam egy második helyet a junior csapatban.

Idén tavasz elején Zsófi hosszú ideje eredménytelenül kezelt Achillese végleg feladta, így a tavaszi versenyszezont és alapozást nem tudta folytatni. Hajdú Anna lépett elő a váltótagi pozícióra. De sajnos a 10 000-es OB-n egy fáradásos törés megállította az ő szezonját is. Egy szép csütörtöki napon, valahol a 10 000-es OB és a csapatbajnoksági 5000 között, Evelin tájékoztatott, hogy én vagyok a következő lehetőség. Aztán pénteken Imre bá mondta, hogy nem kell 800-at futnom, mert Király Adél lesz a váltó tagja. Aztán hétfőn, hogy mégis én futok. Aztán kedden, hogy Adél, ennek megfelelően edzettem is. Szerdán ismét úgy tűnt, hogy én futok. Csütörtökön beálltam a lányokhoz és futottam velük (magamat is megleptem, hogy milyen könnyedén) egy 65-ös 400-at, aminek az elején Imre bá azt mondta, hogy vessem bele magam a küzdelembe, a végén pedig, hogy inkább nem mond semmit. Aztán azt, hogy „ez megnyugtató volt”. Na, valahol itt dőlt el végleg, hogy a felnőtt női váltóval bajnok leszek.

Végül bő egy órás csúszással indult a futás. 70-es első kör, Kószás Krisztára tapadtam, aki szintén nemrég gyógyult a fáradásos töréséből. Időnként ritmust váltott, de ezeket követni nem esett igazán nehezemre, majd 69-es második kör, benne egy olyan hajrá, mikor minden elsötétül. Első helyen váltottam Evelint, aki a saját emberével küzdött kicsit, majd a végén lazán lehajrázta (2:19). Fanni magabiztosan növelte az előnyt (2:17), Zsani pedig megtartotta azt, míg (galád módon) kicsit meg nem ijesztettem 300-al a vége előtt, hogy hajrázzon egyet (2:12). Szóval a csúszás és ellenfélhiány miatt mélyen demotivált társaság minden tagja futott végül egy jót.

Szeretem ezeket a lányokat!

Néhány szó a Csapatbajnokság Elődöntőjéről, ahol a Keleti Csoportban voltunk. Írtam arról hosszabban is, de aztán nem tetszett, úgyhogy nem publikáltam. Nem volt nagyon jó verseny nekem, el lett taktikázva. Ezért is nem annyira szeretem a pályát, könnyű eltaktikázni. 5000 méteren 1000 méterig 3:20-as tempóban futottam Gyürkés Vikire tapadva, bár nekem Staicu Simonára kellett volna figyelnem. Ezt 1000-nél meg is tettem, onnantól 3500-ig jó is volt, de aztán Csomor Erika közeledése miatt megugrott a tempó, és ezt a váltást az elfutott első ezer és talán az egy héttel azelőtt elkövetett 10 000-es OB miatt nem sikerült jól megfogni. Végül Kácser Zita, Viki, Simona és a triatlon-duatlon nagyasszonya után lettem ötödik, 17:53-as, hivatalos egyénivel.

Nagyon szerettem volna a BEAC-ért és a csapattársaiért futni egy igazán jót, elsősorban dobogót, de nem sikerülhet minden. Kicsit éhes is voltam a rajt előtt, meg tekintve, hogy lány vagyok, minden hónapban lesz egy olyan hétvége, amikor nem a top-formámról vagyok híres. Ez valahol igazságtalan.

Viszont a nyíregyházi bajnokság összességében nagyon jó volt! Izgalmas és tartalmas. Pörögtek a számok, szurkoltunk a GEAC-nak, BEAC-nak, Ikarusznak és közben beszélgettünk, egyen-hajat fontunk, izgultunk. Szombaton mentem le, így nagyjából mindent láttam, végig, ahogy a 10. helyről menetelünk az elsőig. Szép volt. Gazsi és Dáriusz azt is bebizonyította, hogy hosszútávosként is lehet ám pályán remekül futni. Talán azt sajnáltam, hogy egyáltalán nem volt eredményhirdetés. Ami azt illeti, a Váltóbajnokságon se vitték túlzásba. Az utcán, elsősorban a tömeg miatt, kicsit nagyobb lelkesedés övezi az éremosztást.

Kicsit több a sallang is egy ilyen versenyen, úgy érzem. Fontos, hogy milyen a csapat egyenruhája, hiszen mindenki ezt fogja nézni és talán ez alapján tudja megkülönböztetni a versenyzőket (bár a futóstílus is nagyon egyéni). Fontos, hogy milyen a hajunk, a bőrünk barna-e, hiszen végig és közelről fényképeznek. És nagyon tudnak izgulni ezek a lányok! Utcán valahogy mindenki sokkal nyugodtabb. Ennek oka lehet, hogy mondjuk egy 800-nak eszméletlen gyorsan vége van, közben nem lehet hibázni, mert 2 percben nincs idő korrigálni.

Gyakorlatilag kevesebb, mint két és fél percért órákat utazunk, várunk, majd hipp-hopp vége és fél órán belül megvan az eredményhirdetés is. Persze van, hogy másfél óráért utazik az ember két napot. Vagy 10 másodpercért. Azt mindenesetre biztos, hogy ebben nem készülnek ki annyira az izmaim, mint egy félmaratonban, hogy napokig ne tudjak lépcsőzni.

Szóval, kicsit visszatértem a pályára. Edzettem egyet (és nevettem sokat) a lányokkal, de a bemelegítést még a hosszútávosakkal csináltam. Végigszurkoltam egy Csapatbajnokságot, de közben folyamatosan közvetítettem a szűkebb edzéstársaimnak, szükségem volt erre, mert kicsit egyedül éreztem magam. Lefutottam egy 800-at, de a várakozás meg a vége után is ingáztam a két hosszútávos (Gábor, Laci) és a lány csapattársaim közt. Én a hosszútávos csapathoz tartozom. Nem érzem már annyira otthon magam a pályán, mint annak idején. Azzal együtt persze, hogy nagyon örülök, hogy ilyen remek barátaim vannak, akik akkor is behozták volna a váltót, ha én 2:30 körül kocogok! De nem tettem, mert ennyivel minimum tartozom nekik. Köszönöm a bizalmat!

Képek itt (köszönettel Richter Lacinak): https://picasaweb.google.com/100679050231326065788/ValtoOB2015?feat=directlink

Inkubátor. Ez villant be nagyjából 7 km-nél. Ez pozitív gondolatnak számít, végig csak olyanom volt, vagy semmire se gondoltam. Igazából rettenetesen jól esett.

Talán nem ez a legelső szó, ami az embernek eszébe jut egy esti pályaversenyről, ahol az ország legjobb hosszútávfutói mérik össze magukat, hol jobban, hol kevésbé szakadó esőben. Nekem jó volt. Szinte teljesen ingermentes, az elején és a végén lévő rohanást, illetve Simona szökését leszámítva egyenletes iramú, jóleső futás.

A Vivicitta sikertelenségét viszonylag hamar kihevertem, de vele ment a bizonyítási vágy is. Ami maradt, az valami kellemes magabiztosság volt, ami néha izgulós várakozásba csapott át. Attól nem féltem, hogy újra beleszólna a szívem a versenybe, pályán kevesebb a hirtelen változó körülmény.

Már pénteken vártam. Aztán szombaton is vártam. Vasárnap is vártam. Pihentem és vártam. Tudtam, éreztem, hogy tudok valami jó futást csinálni. Már szerdán nagyon könnyen mentek a lábaim, csütörtökön gond nélkül futottam néhány 1:40-es 500at, szombaton kedvetlenségem ellenére is simán lépkedtem. Igyekeztem többnyire szénhidrátot enni, de nem görcsöltem rajta. Annyi lehetett volna gond, hogy szombaton délben és este is ettem vastablettát, amiért ezúttal kicsit méltatlankodott a pocakom, de aztán az is elmúlt.

Vasárnap reggeli előtt szigorúan 8 percet kocogtam, bár nem esett nagyon jól, szükségét éreztem. Aztán egész nap írtam, gondolkoztam, megint írtam, tanultam és dumáltam.

Viszonylag korán mentem ki a versenyre. Mióta nincs bérletem, nem is kérdés, hogy mindenhova bicajjal járok, és még akartam a lábaimnak időt hagyni melegítés előtt, hogy elfelejtsék azt, ahogy átcsorogtam Pasarétre. Viszont így meg kicsit hideg volt. De legalább láttam Vindics Balázs győzelmét. Szép, okos futás volt.

Aztán eljött az idő, hogy megjöttek a többiek, Imre bá megpróbálta elhitetni, hogy a felnőtt dobogó sincs messze, elindult a férfi B futam, elmentem melegíteni és eleredt az eső. Aztán cipőt cseréltem, nyújtottam, repülőztem, beért a férfi futam, Anna elveszett, Anna meglett és felálltunk a rajtvonalba. Mellettem lőtték el a rajtot.

Imre bá azt mondta, hogy akármi van, akárki fut előttem, körülöttem, mögöttem, akárhol, én mindenképp a negyedik-ötödik helyen fussak. Nem tudom mit tudott előre, de ha nem ragaszkodom ehhez, akkor ebből az egészből nem lett volna semmi. Gyürkés Viki állt az élre, mögötte Kácser Zita, aztán egy Fanni és egy szélről érkező jó bevágás után negyediknek én. Valami félelmetes tempót diktált az eleje és éreztem, hogy ezzel nagy baj lehet, így kicsit lemaradtam, hagytam, hogy megelőzzön Simona. Ötödik hely. Ebből már nem engedtem.

Mögöttem egy junior lány zárkózott, előttem Simona felfutott Fannira, Zitáék elmentek, mindenhonnan hallottam, hogy ez nagyon gyors kezdés, maradjunk ott, mert lassulni fogunk. Magam sem voltam biztos abban, hogy jó, ha így megyünk az elején, ezért segélykérőn kinéztem Imre bára, aki némi fáziskéséssel jelezte, hogy maradjak ott. Onnantól nem volt több kérdésem. Nem éreztem semmit, könnyedén lépkedtem, bírtam a ritmusváltásokat, konstatáltam, hogy 77-es első kört mentünk és csak futottam az esőben. A tempó tényleg lassult, Simona-Fanni-junior lány-én alkottunk egy „üldöző” bolyt. A kommentátornak nagyon tetszettünk, sokat beszélt rólunk, rólam. Ez jól esett.

Igazából eszünkbe sem volt üldözni Zitát meg Vikit, ki is kerültek a látóteremből. Fanni hátát figyeltem és igyekeztem lereagálni a ritmusváltásokat, amikről rendszerint kiderült, hogy csak váltott vezetés Simona és Fanni közt. Kétszer én is az élre álltam. Élveztem, jól mentek a lábaim, csináltam a tempót, amire mindannyian beálltunk (kb 3:37), gondoltam, ha már bolyban vagyok, vegyem is ki belőle a részem. 5 km-ig mentünk így. Zseniális érzés volt!

Valamikor éreztem, hogy a junior lány már nincs mögöttünk, aztán egyszer, mikor én voltam hátul, Simona megindult. Fanni is ritmust váltott, én követtem, de Simona túl gyorsan ugrott ki és Fanninak se meg nekem se sikerült vele mennie. Mivel a Fannit ebben a tempóban nem tudtam megelőzni, csak abban bíztam, hogy ketten tudjuk majd folytatni a váltott vezetést. Egy darabog ment is elöl, de aztán éreztem, hogy nekem ez jobban menne, elé álltam, és többet nem hallottam a lépteit.

Innentől volt nagyjából tíz köröm a végéig és kb. ötven méterem Simonáig. Imre bá, Anikó néni, Laci és úgy általában mindenki mondta, hogy közel van, fárad, meg lehet fogni (még valahonnan hallottam egy olyat is, hogy „emeld a térded”, ami csak egy másik edzőtől jöhetett). De Simona nem az a fajta nő, aki csak úgy hagyná magát utolérni. Közeledtem, közeledtem, nem közeledtem, távolodtam, közeledtem, távolodtam és ekkor elfáradtam az üldözésben. Csak fejben. Addig hittem benne, aztán elúszott a hit és maradt a tény, hogy még mindig jól mennek a lábaim, szóval a feszített üldözés után lenyugodtam (3:42), majd beálltam egy tempóra ismét (3:39). Kétszer a továbbiakban még éreztem, hogy hoppá, ennél lenne kedvem gyorsabban menni! Akkor kiléptem magam.

Aztán már csak négy kör volt hátra. Aztán már csak három. Aztán Laci mondta, hogy 1100 méter. Aztán Imre bá 450-nel a vége előtt mondta, hogy 500 méter és ezt meg kell futni 1:50-re. Processzáltam, míg elértem a 400 méterhez, nem csöngettek le, de Simonát igen, ebből gondoltam, hogy nekem is tényleg vége lesz, akkor nekiindultam. Végig jól éreztem magam, úgyhogy kiléptem még jobban és valahol 150-nél mozgást is váltottam: hajrá. Egészen biztos voltam benne, hogy max a célig bírom ki ezt a sebességet. Teljesen elborult az elmém, minden földre érkezést ütésnek éreztem és mégis jól esett.

Valószínűleg annyi maradt benne, amennyire a Simona-üldözés utáni állapotban pihentettem az agyam. Na, mindegy. Úgy részleteiben volt fogalmam a tempóról, hallottam, hogy az első ezer 3:20 lett. Aztán, hogy a végén talán tényleg lett 1:50-es az 500, mert az azért nem olyan nehéz. De igazából közte nem érdekelt. Mintha valaki kiabálta volna, hogy 36-on belül lehetek.

„Érkezik.” Érkeztem. Letérdeltem a földre és szorítottam a homlokom a vizes rekortánhoz. Jól esett most így lenni. Viszonylag sokáig lehettem ott, nem zavart senki.

Aztán felkeltem, megnéztem az órám: 35:50, gratuláltam Simonának és kerestem Imre bát. Pista bá gratulált, hogy ügyes voltam. Gábor azt hiszem jobban örült, mint én. Én csak futottam egy jót, ő meg erre felkapott. Imre bának is nyújtottam a kezem, mire megölelt. Nekem nem tűnt ekkora hőstettnek, de a legkevésbé se bántam az ünneplést. Aztán megköszöntem a gepárdoknak, hogy olyan remek hangulatot csináltak. Volt olyan szakasz, ahol kifejezetten elmosolyodtam és újra belevetettem magam az üldözésbe, mert olyan jól esett, ahogy az egész lelátó kiabált és tapsolt.

Annára egyáltalán nem figyeltem. Egyszer, egy nyugodtabb pillanatban, mintha láttam volna, 200 méterrel mögöttem, aztán épp a lelátó melletti egyenesen jöttem, mikor láttam, hogy lesántikál a pályáról. Még egyszer láttam, hogy ül az óra mellett és valaki fölé hajol. Mikor Gábor elküldött átöltözni, akkor sem jutott eszembe, csak mikor kifelé jövet láttam, hogy teszik be egy autóba, akkor éreztem, hogy nagy a baj. Kiderült, nem az Achillese, amire panaszkodott, hanem a talpa reccsent meg, ami miatt szerdán nem tudott csak a füvön futni. Azóta azt is tudjuk, hogy fáradásos törése van már vagy két hete. Kollektív szurkolást kérek, minden kedves olvasótól a gyorsabb gyógyulásáért!

A fiú A futamban Dáriusz igen komolyat futott. Imre bá mondta, hogy űzni kell. Hát kiabáltam. Jól esett kiereszteni a hangom, jó volt látni, hogy szorosan a második nyomában fut, megelőzi, tapad rá. Remek, és nagyon kemény futás volt. Egy jól megérdemelt harmadik helyért tudok neki gratulálni ezúton is.

Imre bá kérdezte még korábban, hogy tudom-e a szintet. Azt se értettem, hogy miről beszél. Azért megkérdeztem Mózestől, aki jött szembe, hogy vajon mi a szint. Nem tudtam arra válaszolni, hogy mégis milyen szint. Kicsit valószínűleg meglepte az időm, gratulált is. Aztán visszaértem a többiekhez. Gábor azzal fogadott, hogy megvan a szint. Gondoltam, ideje volna megtudnom, hogy milyen szint. Kiderült, hogy a Tallinni U23 Európa Bajnokság szintjéről van itt szó. Először nem hittem el, aztán nagyon örültem, aztán gondoltam, tök jó, megyünk Zsanival.

Aztán kiderült, hogy Zsaninak még nincs meg a szintje. Másnak sem. De nekem is csak a nemzetközi. Ez már otthon derült ki, hogy azért még nagyon nem biztos, hogy kivisznek, mert ezzel az idővel nem lennék első 8-ban. Igazából örülnék neki, de nem aggódom akkor sem, ha nem megyek. Egyrészt nem 10 000-re készülök, ez csak bónusz lenne. Másrészt, aznap épp előadást kellene tartanom Lausanne-ban. Kicsit gyanús, hogy az egész programot is bukhatnám, ha a svájciak tényleg nagyon svájciak.

Hát ilyesmi. Most vasárnap a csapatért kell majd futni Nyíregyházán, 5000 méternyi rohanás erejéig. Az villant be, hogy ahhoz képest, hogy még hivatalosan nem futottam 10:50-en belül 3000-en, most 10:30at mentem részidőnek, illetve a 19 perces hivatalos ötezres egyénimre, most egy 17:45-öst és egy 18:05-t futottam gyors egymásutánban. Úgy tűnik, azóta fejlődtem.

Június 7 Mondsee félmaraton is lesz. Gazsi beszámolója óta inkább úgy tekintek rá, mint egy nyaralásra. Remélem ez el fog múlni addigra. Örülök, hogy a remek kis csapatunk együtt fog menni végre egy külföldi versenyre. Talán az élet iróniája, hogy Salzburg mellé.

Imre bá egyszer megkérdezte az egész BEAC csapattól, hogy ki lesz olimpikon. Én nem tettem fel a kezem. Végül abban maradtunk, hogy kijutok egy Európa Bajnokságra. Ez meglepően hamar sikerült. Akár megyek, akár nem, elhatároztam, hogy úgy fogok tekinteni rá, hogy kijutottam. Most hiszek benne, hogy a tokiói Olimpia is sikerülhet.

képek (Richter Lacitól): https://picasaweb.google.com/111546065573115367511/10000MEsOrszagosBajnoksag?authkey=Gv1sRgCL-n2fOCif-gXw&feat=directlink

Mikor legutóbb, a bergeni túra végére azt írtam: folytatása következik, akkor úgy is gondoltam, hogy megírom a folytatást. De aztán nem tettem meg. Pedig lett volna benne álláskeresés, Costától horrorfilmig, beszédes nénitől filmbe illőn elhagyatott zárt ajtóig, népligeti putritól az origo központjáig. De aztán nem lett. Lett volna benne kutatás, újságírás és evolúcióbiológia. Talán bioinformatika jegyzet is lett volna benne. És tea. Az biztos, hogy lett volna benne.

Lett volna benne válság, hogy nem találom az életem, hogy nem találom a lelkem, a helyem, saját magam. Aztán az is kimaradt, hogy minden helyreállt. Talán minden. Van stabil helyem, egy, kettő, három, négy, számolatlan. Talán épp ezért instabil mégis minden.

Nem könnyű huszonegy évesnek lenni. Már húsznak se volt könnyű. Egyértelműen könnyebb volt, mint 14-nek vagy mint 18-nak, az igaz, de nem kerülhet az ember mindig középiskolába, másik városba, vagy lehetetlen kapcsolatokba. Szóval a körülményekhez képest még így is elég nehéz. Pimaszul szabad vagyok pimaszul fiatalon.

Igazából leégtem. Aztán pénz kellett. És ezért körül kellett néznem, hogy milyen felnőttnek lenni, szakképzetlen fiatalnak a piacon. Leginkább kihasználják az embert, vagy ha esetleg nem is, akkor se valószínű, hogy azt fogja csinálni, amihez ért vagy amit szeret. Szóval visszamenekültem az egyetemre és elkezdtem azt, amiből hiány volt és még fizetnek is érte: újságírni a kari lapba.

Írni nem esik nehezemre, talán épp ezért nem is gondoltam volna, hogy értékes. Néha szeretném, hogy valaki felfedezzen és akkor onnantól lehetnék regényíró. Meg futó.

De igazából nincs ötletem regényre. Talán türelmem sincs. Az újságírás jobb. Voltam már konferenciákon, építészeti könyvbemutatón, tehetségdíj-átadón és egy csomó olyan helyen, ami vagy kutatói mikrokörnyezet vagy nagyon is benne van az életben. Érdekes. Nem akartam benne lenni a komoly dolgokban, de elkerülni se tudom őket, így hát megfigyelőként leírom.

Aztán véletlenül összeakadtam az Élet és Tudomány főszerkesztőjével és azóta nem tudom eldönteni, hogy náluk is hiány van-e tudósítóból, hogy olyan lelkesen felvett, vagy csak tényleg tudok írni. Bár tudósítani nem nehéz. Elméletileg valakinek nehéz. Valószínűleg nem hátrány, hogy a legtöbb dolog izgalmas számomra.

Aztán most megpróbálkoztam az origo-val. Az első két körön már túljutottam, várom a harmadikról, a döntőről a választ. Ez az a pont, amikor már túl sokat írok. Szeretem csinálni, de ma csak azért tudtam leülni, mert tegnap este is még elküldtem két, 5-5 ezer karakteres anyagot. És nem mentem be labormegbeszélésre, mert nem sikerült felkelnem.

A labor is egy érdekes dolog. Valamiért, talán megszokásból jelentkeztem. Meg kicsit azért is, hogy felrázzon a semmittevésből és adjon valamit, amiért lelkesedem. Azt hiszem Lausanne-ba is ilyen megfontolásokból megyek. Ja, meg, mert felvettek. Szóval a labor, amiben most időm nagy részét töltöm, az az MTA TTK Enzimológián van, Welker Ervin vezeti és nagyon fiatalos, nagyon laza. A Crispr/Cas9 rendszerrel foglalkoznak, aminek köze van a gyógyászathoz is, kicsit mérnökösködés is, kicsit alkotás is. Elvárják tőlem, hogy gondolkodjak, egyedül oldjak meg problémákat és ez jó. A pipettázás önmagában kevés lenne. És nincs feszültség, legalábbis nem lehet folyamatosan érezni a levegőben.

Szóval lazulok. Részben. Lett egy kedves kis albérletünk a Szív utcában, Gáborral lakjuk, én állom a kaját, szóval azt esszük, amit én szeretnék. Mert ha az ember lánya sportoló akar lenni, akkor erre is oda kell figyelni.

És én futó akarok lenni. Elég jó ezt így leírni, nagyjából harmadjára. Érzem, hogy eszméletlen sokat fejlődtem és fogok még fejlődni, de azt is érzem, hogy mostantól már épp ezért nem vehetem félvállról az edzéseket. Nemhogy az edzéseket, a versenyeket, de a két edzés közti 12-24 órákat sem. Az evéseket, az alvásokat, a szórakozásokat, a munkát. Nincs kötött munkaidőm, teljesen szabad vagyok, ezért nagyon valószínű, hogy túlvállalom magam. Szórakozni meg többet kéne, mert bele fogok itt fásulni az életbe. Fura, hogy ezzel küzdök.

Tegnap versenyeztem. El vagyok kenődve egy kicsit. Úgy volt, hogy Simona lesz az ellenfelem. Nagyon jó futó, de egyszer már megvertem és felbátorodtam, hogy talán megint sikerülni fog. Aztán a melegítés közben szembe futott Kálovics Anikó is. Na, mondom, dobogó lesz itt, nem győzelem.

Aztán 37:15-ös eredményemmel az se lett. Az első km 3:31. A második 7:00, a harmadik 10:31, a negyedik 14:11, az ötödik 17:40 körül. Eddig hátszél, rakpart. Öt előtt valamivel beszúrt az oldalam és kissé lemaradtam arról a bolyról, amiben addig aktív tag voltam. Ez a boly néhány fiút, köztük Bencét, azon kívül Simonát és Anikót tartalmazta. Mögöttem volt még egy férfi, aki egy darabig vezetett az női élbolyban. Az ötödik km után fordító, aztán emelkedő. Itt láttam, hogy nincs messze tőlem a negyedik, se az öt-hat. A negyedik volt Mezei Zita, aztán megosztva Moczó Zsani és Varró Kata. Az emelkedőn én szúró oldallal kicsit lassultam, mire a mögöttem lévő férfi utolért és mondta, hogy menjek vele. Mentem. Az emelkedő tetején ismét elé kerültem és összerendeztem a mozgásom. Közeledtem egy másik leszakadt férfihoz. Őt is megelőztem a kanyargó utcákon. Aztán Kálovics és egy férfi maradt előttem, látható távolságba és a távolság csökkent. Nagyjából 7 km-nél járhattunk. Aztán egy balkanyar és a szembeszéllel együtt jött a gondolat: dobogó. Talán szorongtam miatta. De ez volt az, amikor éreztem, hogy valami megdobban a szívemben, úgy, ahogy már nem először és amit már nem lehet menteni.

Évek óta érzem, hol gyakrabban, hol ritkábban (ősz eleje óta talán kétszer) futás közben, vagy csak az ágyon ülve, ha hirtelen izgatott leszek, hogy egy pillanat alatt nagyon felgyorsul a szívverésem, amitől minden energia elszáll a végtagjaimból. Aztán ha megállok, megnyugtatom magam, utána minden visszaáll a normális rendbe egy pillanat alatt. Csak meg kell várni azt a pillanatot. A kardiológus nem talált szervi elváltozást.

Míg vártam, elment mellettem Zita, néhány külföldi érdeklődött, hogy élek-e még és megállt Dani Áron is. Azóta is rejtély, hogy hogy került mögém. De ha már megállt, akkor megvárta, hogy helyrejöjjek és azóta se tudok elég hálás lenni neki, hogy megpróbált felhúzni a harmadikra. Igazán nem kellett volna sok.

A célban senki sem csodálkozott, hogy lemaradtam a dobogóról. Az időm nem lett rossz, nem sokon múlt, az elejét biztos elfutottam, de nem! Ilyen könnyen nagyon ritkán mennek a lábaim, és minden adott volt! De valami, valószínűleg ott, a fejemben nem akarja a tutit.

Hezitálok, hogy pszichológushoz vagy meditálni menjek-e. Az utóbbi szignifikánsan olcsóbb.

Hát ez van.

Igazából annyira nem éreztem, hogy akarnám a versenyt, egészen a melegítésig. Előtte csak iszonyatosan örültem, hogy jókor érkeztem és láthattam, ahogy Laci megcsinálja az 1:23-as félmaratonját. A többiek is remekül futottak, de valamiért én ennek örültem nagyon. Talán, mert azért még mindig úgy érzem, hogy mi vagyunk a mag, amelyik elkezdte az „újkori” amatőr hosszútávfutást a BEACon belül és azóta már csak gyűlnek körénk az emberek. Talán, mert tudom, hogy ez egy hatalmas teljesítmény, egy olyan lélektani határ, aminek a meglépésére éveket kell várni, de megéri. Lehet, hogy egyik sem, csak egyszerűen a barátom. Mindenesetre örülök és gratulálok!

Berlin után azt éreztem, hogy megtettem mindent, amit idén tehettem. Azóta elég nehéz volt versenyezni, meg edzeni is. Tegnap elcsesztem egy futást. Már alig várom, hogy újra mehessek, ugyanilyen bátran nekikezdve (és befejezve) egy 10 km-t! Meg akarom mutatni, hogy meg tudom csinálni! Mert meg tudom csinálni.

Tegnap életemben először futottam félmaratont. Mielőtt bárki kétségbeesetten olvasná vissza a 2014 tavaszán és őszén született beszámolóimat, jelzem, valóban indultam már 21.1 km-es versenyen néhányszor, mi több, az utánpótlás korosztály félmaratoni országos bajnoka is vagyok. De félmaratont tegnap, március 29-én futottam először.

Érdekes, milyen jelentőséggel bírnak ezek a „születésnapi versenyek”. Három éve ilyenkor 15 km-t futottam Székesfehérváron. Akkor úgy éreztem, nem nőttem fel, míg be nem fejeztem a távot tisztességes eredménnyel. Talán úgy is éreztem, hogy anélkül futó sem vagyok. Márpedig én futó akarok lenni. Hosszútávfutó.

Berlin. Én bevallom, nagyon tartottam egy ilyen korai versenytől. Májusban szerettem volna félmaratont futni, hogy előtte legyen a lábamban (és a tudatomban) egy jó 10 km, mint ahogy Maassluisban volt. Viszont Berlin híresen jó pálya és alig egy hónappal a verseny előtt, amin Gazsi már másodjára indult elitként, sub-elitként beneveztünk mi is, újdonsült, nagyon tehetséges edzőtársammal, Hajdú Annával.

Az első versenyem óta nagyon bízom Imre bában. Hat és fél éve, minden nap megkapom azt az edzésmennyiséget, vagy pihenőt, ami szükséges ahhoz, hogy talán két-három év múlva fussak egy három órán belüli maratont, amit aztán persze tovább javíthatok. Igazából az elvégzett edzésekben sokkal jobban bízom, mint saját magamban. Néha volt edzéstársam, aki ellenfelem is volt, de szinte azonnal el is tűntek vagy én váltottam távot. Most először történik az, hogy egy jó képességű, kitartó futó ugyanazt edzi, mint én és ami dönt, az… najó, fogalmam sincs, de érzésből ráfogom arra, hogy én már régebb óta edzek Imre bánál, hiszen visszatérve az előző pontra: sokkalta jobban bízom az edzéseimben, mint bármi másban.

Miután a tavalyi tavaszt végigversenyeztem (10km, félmaraton és még néhány váltó), nyáron kizárólag edzettem, főleg hosszúakat, de nem kifejezetten gyorsakat, aztán ősszel újra félmaraton, 10km, majd még egy félmaraton következett. Ez utóbbi inkább edzésjellegű volt, beépült az őszi-téli alapozásba, hogy „majd tavasszal” fussak egy igazán jó pályán egy igazán jó időt. 1:20. A maassluisi 1:23 után Stockholmban ez lebegett a szemem előtt. De szeptemberben még nem volt elérhető. Valószínűleg az OB miatt nem is futottam ki magamból mindent, ott nem az számított. Az utcai 10km-en viszont a 36:30-as idő már biztatóan szólt.

Ezúttal rengeteg ember munkája és rengeteg pénz van abban, hogy mi itt hárman valami nagyot alkossunk. Még jó, hogy hárman. Egyedül nehezen bírtam volna ilyen terhet. Másrészt bennem van egy jó félmaraton, ezt tudtam. „Már csak elrontani lehet.” Két cipőmben kétféleképpen fájt a lábam és csak nagyon későn, öt nappal a verseny előtt kaptam új cipőt és ennél még egy nappal később kezdtem kúrálni az izmaimat. Nem értek én ezekhez a szénhidrátdiétákhoz sem, pláne, hogy biológusként nem is értem, hogy mi hogy raktározunk szénhidrátot, nem fák vagyunk, mi zsírban raktározzuk az energiát. De azért ettem tésztát. Csokit is. Aztán könnyűnek se éreztem magam, és a rajtszámért való mászkálás is elfárasztott. Egyszóval féltem.

„Csak magadra figyelj! De meríts erőt a körülötted lévő tömegből!” 32 ezer ember rajtolt el egyszerre. Én az A zóna elejére, talán 10. sorába ugrottam, mikor a nyitáskor átmásztam a duplakerítésen.  Esélytelen lett volna előbbre mennem, itt tényleg szoros volt a tömeg. Legalább kicsit melegebb volt itt. Mellettem egy birminghami fazon állt. Vele váltottam néhány szót. Sokáig vártunk, volt némi csúszás is. Majd a semmiből meghallatszott a jel és elindult a tömeg. Lépkedve-kocogva mentem a chipszőnyegig, majd szlalomozva egy darabig. Engem is löktek meg, én is löktem meg embereket, míg a kissé ritkuló mezőny külső ívén kanyarodtam balra. Nem ezen fog múlni, de érdemes kicsit küzdeni. Ekkor még hallottam a szurkolást. Még néhány helyen számított valamit a dobpergés, a zenekar vagy a kiabáló tömeg, meg persze az a 8-10 ember, aki körülöttem futott, de úgy többnyire egyedül voltam. Egy sárga, egy zöld és egy fehér póló hátulját ismerném fel ezer közül is, illetve egy fekete lány kék ujjatlanját, karmelegítőjét, kesztyűjét, fekete konytba kötött haját. Mikor a célban találkoztam vele, elcsodálkoztam, hogy a kék ujjatlanhoz ez az arc tartozik. Azért bocsánatot kértem, hogy olyan sokat rugdostam.

„Csak a mozgásra figyelj!” Az elején ez még könnyen ment. Indulásnál a szokásos lendületet nem törtem meg tudatosan, nem féltem, hogy elfutom az első 3 km-t (10:59), valószínűleg azért is, mert Annát nem akartam elengedni nagyon. Úgy tűnik, a versenyszellem elnyomja a magabizonytalanságomat. Egyszer torpantam meg, mikor olyan jól vittek a lábaim, hogy rögtönzött bolyom élére álltam, de mielőtt felfuthattam volna az előttem lévőre, realizáltam, hogy a vártnál kicsit nagyobb a szél. Aztán 13 km-nél elnyomtam a meglepettségem, hogy még mindig ugyanúgy mennek a lábaim, mint az elején, illetve 15 km-nél azt is viszonylag közömbösen nyugtáztam, hogy 55:45-tel hatalmas egyéni csúcsot futottam már ezen a szakaszon is. 16 km-nél még 1 órán belül voltam: 59:30. A tempó takkra 3:45, ha valakinek gondot okozna kiszámolni. 17 km-nél 1:03 eleje. 18-nál 1:07 eleje. Check point Charlie. Erről tudtam, hogy 18.5-nél jön, mert előző nap ráböktem a Gábor kezében lévő információs füzetben. Fényképeztek egy kisfiút, elfordítottam a fejem, mire észrevettem magam, hogy lankad a figyelmem. Már 17-nél számoltam, hogy ha 4 percben folytatom, akkor is simán 20-on belül vagyok. Egyrészt itt annyiban tévedtem, hogy lefelejtettem azt a 100 m-t a végéről, másrészt tudtam, hogy ugyanezzel a gondolattal szoktam 4:10-4:20-ban befejezni a félmaratonokat.

„Ne gondolj semmire! Se jó, se rossz gondolat ne legyen a fejedben!” Jelentem, ami volt is, azt legyőztem. Legyőztem. Legyőztem az időt, a távot, a sarokfájást, a hideget, a szelet, a félelmeimet, az érzéseimet, egyszóval legyőztem saját magamat és úgy mellesleg közel 32 ezer futótársamat. Mikor beértem a célba, először el sem hittem, hogy vége, hogy már nem kell megfeszítve koncentrálni és gondolatok nélkül hajtani a kilométereket. Hányingerem volt. El sem hittem, hogy a karomon tényleg 1:19-et mutat az óra, el sem hittem, hogy Anna mögöttem van és legalább fél percig hátrafelé bámulva vártam, hogy befusson. Majd mikor minden realizálódott, a térdemre támaszkodva elkezdtem görcsösen nevetni, és magamat sem értettem mikor ez átcsapott sírásba. Megpróbáltam összeszedni magam, felegyenesedni és elindulni a többiekkel a kijárat felé, de egy lépés után éreztem, hogy a lábaim más véleményen vannak, és nem megyek én sehova még egy darabig, így aztán újra lehajoltam, de ahelyett hogy pihegtem volna, újra elfogott a zokogás, hogy le kellett guggolnom. Ketten már jöttek is, s mikor a felém nyújtott kezek kérdezték, hogy minden rendben van-e (valószínűleg ezt kérdezték, németül), megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy tényleg, mi is van most velem, de semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, míg végül feladtam és a görcsös sírás újra nevetésbe váltott, hiszen ennél boldogabbnak, gondolom, eddig sose kellett lennem. De nem, akkor, ott, a célban mégsem boldog voltam. Aztán arra gondoltam, hogy megkönnyebbültem és ez a gondolat már kicsit helyrerakott, mert elég logikusnak tűnt, így újra megpróbáltam felállni és egész szép sikereket értem el e téren. Egészen a teáig mentem, amit már menet közben is néztem, mikor talán a 19. km-nél realizáltam, hogy kicsit éhes vagyok. A tea meleg volt, úgy nagyjából, és szerencsére volt benne cukor. A ponyvát is elfogadtam, meg az érmet is, de inkább az elsőnek örültem. Ekkor újra elfogott a zokogás, de már csak a markomba hisztiztem. Épp egy fotós felé mentem. Végülis lefényképezett, aztán mikor kitöröltem a szememből a kipréselődött könnyeket, arra gondoltam, hogy mégiscsak marhaság ez az egész. Mégegyszer lefényképeztek. Szarul nézhettem ki. Itt találtuk meg egymást Annával. Utólag el sem hiszem, hogy az 1:20-as idejét pironkodva mutatta meg.

Igazából miután 1km-nél elhúzott mellettem, majdnem kétségbeestem, de a hónapok óta gyakorolt érvem kisegített: „ez a lány jobb nálam, de én is nagyon jó leszek, ha 1:20-n belül futok”. Na meg persze a verseny még nagyon sokáig fog tartani. Aztán mikor 7 km-nél közeledtem a bolyommal az ő bolyához, majd 8km-nél megelőztem az a két gondolat viaskodott bennem, hogy bármikor visszaelőzhet, hiszen a verseny még nagyon sokáig fog tartani nekem is, illetve, hogy én egy egyenletes tempóval futottam fel rá, vagyis neki kellett lassulnia. Ugyanakkor már elég jól tudom, hogy mennyire hatalmas lelke van, ha küzdeni kell. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve menekültem.

Ahogy az első 7 km-en nem gondoltam semmire, csak mentek a lábaim, figyeltem, hogy takarásban legyek a szél elől és élveztem az utat, úgy az előzést követő nagyjából 10 km is eseménytelenül telt. Azt leszámítva, hogy stabilizálódott a 3:45-ös tempóm (16 km/h). Úristen, 3:45-ben száguldottam és mégcsak meg se lepődtem! Egy kis folyó mellett mentünk a rakparton, fekete versenytársnőm már kikerült a látóteremből, mikor egyre inkább éreztem, hogy milyen könnyű is lépkedni! Azt hiszem itt gyorsultam, de most nem tudnám megmondani, hogy mindez a 15 előtt vagy után volt-e.

Érdekes, akkor tényként fogadtam be a környezetváltozást, most már értem magam, hogy azért kezdtem nagyon érezni a végét, mert az Amszterdamra emlékeztető kisvárosias részből átértünk a modern és kevésbé modern tömbházak közé. A tévétorony is felbukkant. De onnan még volt három-négy km. A 19-20 között volt mélypont. Azt sajnálom. Már nagyon éreztem, hogy nemsokára itt a vége, tudtam, hogy önmagamat (Imre bát valószínűleg kevésbé) meglepve hatalmasat futottam 19 km-en át, a mozgásommal még mindig semmi baj, és ha lelassulok is, kevesebb, mint negyed óra múlva befutok, de miért lassulnék le? Nem most kell pihenni! Azért éreztem, hogy már sok volt, már elég volt, már megállhatnék és akkor is boldogan aludnék el. Űrben futottam, mikor egyre nehezebben tudtam elnyomni ezeket a gondolatokat a fejembe, így a szelet és az emelkedőt is megéreztem és vártam a 20-as táblát. Ekkor kiáltott rám egy nő lelkesen mosolyogva, balról, hogy –sejtésem szerint –„keményen, tovább”.  Azt is mondhatta, hogy „nagyon ügyes vagy”, vagy hogy „de szép a pólód”! A világból kiszakadva haladtam tovább, de 20-nál a frissítésről gyorsan lebeszéltem magam, összerendeztem a mozgásom és arra gondoltam, hogy ez bár már annyira kevés, hogy ne számítson sokat az összidőbe, ha lelassulok, de annyira is kevés, hogy nem abba fogok végzetesen elfáradni, ha ezt megtolom. Végül a célegyenes előtt megelőzött egy dán nő, mellettem ordított a tömeg, de csak néhány másodperes késéssel vettem észre, hogy megsűrűsödött a zaj és ez már a legkevésbé se hatolt el a lelkemig. Egyedül voltam. Futottam.

A célegyenesben újra átrendeztem a mozgásom és földöntúli erővel lépkedtem. Talán a 19-20 közötti szakaszból maradt energiám. Azt nem kellett volna engedni. De majd legközelebb. Lefutottam a félmaratont. Az első lépéstől az utolsóig futottam. Nem torpantam meg 6-nál, 10-nél, 15-nél, 17-nél se. 19-nél egy kicsit, de csak pszichésen nem voltam a helyemen, valószínűleg fejben fáradtam el. Imre bá sokszor mondja, hogy aki erős, egy pillanatra se inog meg. Én ekkor mindig arra gondolok, hogy az az igazán erős, aki a megingás után visszatér. De azért jobban szeretnék csak egy kicsit erős lenni, hogy ne inogjak meg.

Bár nem szeretem a konkurenciát, mégis nagyon örülök, hogy Annával edzhetek, hiszen csak ez vezet igazán nagy eredményekre. Ha jövőre két percet ver is rám, én biztosan jobb eredményt fogok futni, mintha senki se húzna! Annak is rettenetesen örülök, hogy Gábor nyakába ugorhattam (akkor még mozogtak a lábaim, ma már ez sokkal nehezebben menne), mert 20 órán át utazott értem (és egy kicsit Berlinért is). Zsaninak ugyan nem ugrottam a nyakába, de ő, azon túl, hogy szintén 1800 km-t és egy egész hétvégét szánt ránk, rengeteget segít, bármikor kérdésem van a futással, étkezéssel, és úgy általában az élettel kapcsolatban, megadja a választ, amiért nem tudok elég hálás lenni! Dani Áront, bár a BEAC tagságom óta jelen van a pályán, nem ismerem, de azt hiszem, jelenléte jót tett a társaságnak. Tomi, a sofőr eszméletlen sokat vezetett, de a jó kedélye nem hagyta el, és biztonságban átverekedett minket Csehország viharain és komolytalan autópályáján is, amiért megint csak hálásnak kell lennem.

Imre bának „csak” köszönöm. Jó lenne, ha a „köszönömnek” lenne folyamatos alakja, hiszen tudom, hogy ez csak egy állomás volt.

Három éve a székesfehérvári 15 km-rel nagykorúságot nyertem Magyarországon. A berlini félmaratonnal belépek abba a korba, amit már az USA-ban is elfogadnak.

Pálfy József: Bioszféra blues –kihalások régen és ma

A cikk a TétékásNyúz L. évfolyam 5. számában jelent meg.

Pálfy Józseffel a geológusok találkozhatnak a legtöbbet, hiszen ő az Általános és Alkalmazott Földrajz tanszéknek a vezetője. Azért a biológusok számára sem ismeretlen a neve, három éve például a Biológus Tavaszi Iskola meghívott előadója volt. Történt ez azért, mert Pálfy József az MTA levelező tagjaként, Paleontológiai Kutatócsoportjával földtörténeti kihalási eseményeket kutat. Két hete a Bolyai Kollégium biológus szakszemináriumában tartott egy előadást, amin volt szerencsém részt venni.

Az előadást egy kérdéssel indította: vajon „mi korunk legnagyobb jelentőségű, az emberiség egészét érintő tudományos problémája?” Most mindenki gondolkodjon el egy pillanatra, s csak aztán olvasson tovább. Nálunk olyan válaszok érkeztek, mint biodiverzitás csökkenés, nukleáris katasztrófák, klímaváltozás, túlnépesedés. Előadónk szerint ez mind helyes és egy nagy témakörbe sorolható, méghozzá az emberi tevékenység következtében megváltozott környezet és a fenntartható lakhatóság problémakörébe. Ugyanakkor nem csak definiálni kell a problémát, hanem különféle módokon vizsgálni a jelent és a múltat, illetve ha lehet, előre jelezni a következményeket.

Elöljáróban le kell szögezni, hogy klímaválságok és kihalások mindig is voltak a föld történetében. Hol nagyobbak, hol kisebbek. Ezeket vizsgálni lehet a különféle rekordok alapján, mint például kőzetrétegek, csontok, mikrofosszíliák, vagy szénizotóp-vizsgálat, aztán ezeket egymás mellé helyezve rá lehet találni az összefüggésekre, kölcsönhatásokra, hogy végül a kutató reprodukálja, hogy mégis mi történhetett.

A biodiverzitás meghatározása sok kutatás középpontjában áll. Korunk biodiverzitását sem sikerült még meghatározni, széles határok közt mozgó becslések vannak arra nézve, hogy hány faj élhet ma a földön. A valamivel több, mint 1 millió leírt fajhoz egyesek további 2 50 ezret, de más kutatók akár még 90 milliót is jósolnak. Még nehezebb és bizonytalanabb ugyanezt a múltban meghatározni, hiszen nem minden ősfaj maradt fenn, akár mert nem fosszilizálódott, akár, mert a későbbi korok során elveszett. Legjobban a meszes vázzal rendelkező egy- vagy többsejtűek fosszilizálódnak, de azok is csak megfelelő körülmények között. Férgek fosszilizálódására csak nagyon kicsi esély van. Leginkább ezért egyes családokat vagy fajokat szoktak vizsgálni és az ő történetükből rekonstruálni, hogy mi történhetett akkoriban a világban. Egyáltalán nem biztos az sem, hogy korunkban éri el a természet a legnagyobb változatosságot, így akármilyen alakot felvehet a görbe, ami az élet kialakulását a jelenkori diverzitással köti össze. John Phillips nevéhez fűződik az első ilyen tanulmány az impozáns „Life on Earth” címmel, amiben már akkor ki tudta mutatni a földtörténet öt legnagyobb kihalási eseményét, „laza csuklóval” megrajzolva.

Sepkoski már precízebben dolgozott, családokat vizsgált (amiknek a meghatározása szintén problémákba ütközhet), ezzel árnyalva a képet. Az öt nagy kihalási esemény megmaradt, de az ordovíciumban, mezozoikumban és a harmadidőszakban is kimutatott radiációt, illetve eredményei alapján a paleozoikumban az élővilág diverzitása „platós” volt, vagyis a családok száma plusz-mínusz száz között mozgott. Szintén Sepkoski nevéhez fűződik a kihalási ráta, ami azt mutatja, hogy adott időszakban a családok hány százaléka tűnt el. Ez azt mutatja, hogy a háttérkihalások csökkennek a földtörténet során. Ennek oka az is lehet, hogy egyre robosztusabb az ökoszisztéma, de akár az is, hogy a fiatalabb leleteket könnyebb megtalálni.

A családok görbéit vizsgálva el lehet különíteni ún. evolúciós faunákat, amiknek közös diverzitás-történetük van, vagyis ugyanabban az időszakban radiáltak és egyszerre is tűntek el. Ez nem tükrözi az evolúciós kapcsolatokat, például a paleozoós faunában a brachiopodák, krinoideák, korallok és a bryozoák is beletartoznak. Ezek a faunák a földtörténet során egymást váltották, és valószínűleg váltani is fogják a jövőben.

Korunkban a Paleobiológiai Adatbázis mutatja az összes megtalált lelet alapján a földtörténeti eseményeket. Ezt már statisztikai alapon állították össze, így jóval megbízhatóbb, mint az eddigiek. Ebben megjelenik a triász és jura határán történt kihalási esemény az „öt nagy” mellé. Ezen kihalási események jelentősége nem csupán abban áll, hogy rengeteg faj tűnt el a föld színéről, hanem abban is, hogy alapvetően és váratlanul változtatták meg az evolúció menetét.

A perm-triász határ egy igen fontos határ a földtörténetben. Rengeteg helyen lehet látni egy hatalmas „szakadást az időben”, vagyis a kőzetrétegek közt egy igen éles váltóvonalat, ami felett a fajok diverzitása drasztikusan lecsökken, illetve a határon egy nagyon komoly ún. szénizotóp anomália figyelhető meg. Ha esetleg találnál egy Hindeodus parvust a kőzethatáron, az is bizonyítaná, hogy a perm-triász határán jársz. A szénizotóp anomália a globális C-eloszlás drasztikus változására utal, közvetetten pedig a nagyfokú környezet-változásra. Alapja, hogy a növények és főleg a mikrobák a fotoszintézis során frakcionálnak és a C12 izotópot szívesebben építik be.

Geológusok Szibériában bukkantak a tettesre, akinek műve a paleozoikum végét jelentette. Az akkori Pangea északi területén soha nem látott vulkáni tevékenység során közel 7 millió négyzetkilométernyi, közel egy kilométer vastag vulkáni kőzet került rövid időn belül a felszínre. Főleg bazaltos, de a légkör változása alapján feltehetően más elemekkel is tarkított kitörésnek igen sokféle és hosszú távú hatása volt. (1. kép) Például a légkörbe kerülő por és kéndioxid visszaveri a fényt, így rövidtávon lehűlést, hosszú távon az üvegházgázok (pl. széndioxid) miatt viszont felmelegedést okoz a vulkán. A savas esők a szárazföldi mállást is elősegítik, ami a vulkáni kiömléssel együtt a tengerek tápanyagmennyiségét is növelik, ami eutrofizációt okoz. Ez utóbbi hozzájárul a felmelegedéshez és közösen anoxikus élőhelyeket alakítanak ki. Mindennek már egy tényezője is elég lehetett igen sok állat és növény kipusztulásához.

Egy másik kihalási esemény a paleocén és eocén határán történt. A korban egy viszonylag hirtelen felmelegedés során egyszerre valósult meg az oxigén- és szénizotóp anomália. Ezúttal is bizonyított a vulkáni tevékenység, méghozzá a mai Atlanti Óceán északi részén, aminek révén „kinyílt” az óceán maga. A széndioxidot a plankton köti meg a tengerekben mészváz formájába. Azonban a túlzott mennyiségű széndioxid beoldódása a tengervíz elsavasodásához vezethet és vezetett akkor is, ami a mészvázú élőlények átmeneti eltűnését okozta, mivel azok a savas környezetben nehezebben tudják kiválasztani a meszet, illetve amit már beépítettek a vázukba, az könnyebben oldódik fel (2. kép). Jó hír, hogy a paleozoikum végi széndioxid koncentráció a mai ötszöröse volt, ugyanakkor aggasztó, hogy az ipari forradalom előtt a mai érték felén volt ugyanez.

Az ún. geoengineering kutatások azt mutatják, hogy a légköri széndioxidot ma el lehetne az óceánokba nyeletni. Kutatók szerint, ha vasat vinnének be az óceánok azon területeire, amik a felszíni áramlási cirkuláció miatt nutriensben szegényebbek, akkor az ott élő planktonnak a vashiány nem lenne limitáló tényező és jobban nőne, tehát több szén-dioxidot tudna megkötni. Ez azonban előre be nem látható következményekkel járna az ökoszisztémára nézve.

Van azonban egy másik aggasztó dolog. Létezik egy anyag, amit metán-hidrátnak, másképp metánjégnek neveznek. Amikor a víz kellő nyomáson és hőmérsékleten fagy, a metán molekula képes beépülni a rácshézagokba (3.kép). A kontinentális és óceáni lemezek határán, a szárazföldi lemez „szakadékának” aljában, vagy a permafrosztban, ahol folyamatosan igen hideg van és nagy a nyomás, ez az anyag stabil. A környezet melegedésével azonban képes innen kiszabadulni és azzal olyan mértékű szénizotóp eltolódást válthat ki, mint a paleocén-eocén határán volt. Továbbá a metán hozzájárul az üvegházhatáshoz, ami soha nem látott sebességű felmelegedést okozhat. Természetesen erre az anyagra, mint potenciális tüzelőanyagra az ipar is rámozdult. Úgy tűnik, meg se kell várnunk, hogy magától olvadjon ki. A hatás olyasmi lehet, mint a paleocén-eocén határon, de sokkal-sokkal gyorsabban, hogy a tengernek ideje sem lesz elkeveredni, így a savasodás a felszíni rétegeket sokkal súlyosabban fogja érinteni. Hogy ennek a tengeri ökoszisztémában bekövetkező változásnak milyen következményei lennének, lesznek a világ egészére nézve azt elképzelni is félelmetes, hiszen tudjuk, hogy a légköri oxigén legnagyobb részét a tengeri planktonnak köszönhetjük.

Nézzünk akkor néhány hokiütőt. Hokiütőnek nevezik azokat a grafikonokat, amik a múltban hosszú ideig viszonylag stabil, majd a közelmúltban hirtelen emelkedő tendenciát mutatnak. Ilyen az északi félteke hőmérséklete, a föld népessége és a légköri széndioxid koncentrációja. Ezért is egyre elfogadottabb a mai földtörténeti korszakot antropocénnek nevezni. Az ember komoly tényező lett a föld és a földi életközösségek szempontjából. A föld kölcsönhatások és körforgások rendszere, akármiben történik változás, azt a többi tényező meg fogja érezni és a kövek meg fogják őrizni.

Az előadások a Bolyai Kollégiumban vannak minden szerdán 18 órától, kivéve, amikor Élőadás van. Ezen a héten Hettyey Attilát hallgattuk, aki az állati kémiai érzékelésekről beszélt, ebből beszámoló a jövő héten olvasható ugyanitt. Március 4-én Élőadás az ELTE-n, március 11-én pedig Varga Máté Fenntartható fejlődés génmódosítással? című előadását hallgathatja minden érdeklődő a Bolyai Kollégium alagsorában.

Csíkosfejű Nádiposzáta

(2. Képaláírás: Jim Zachos, kezében a mélytengeri fúrómag egy másolatával. a National Geographicban megjelent kép. A mésziszap savasodása okozza a fehér szín eltűnését, mert a mészváz feloldódásával csak a barna agyag marad hátra.)

Mozart Requiemét hallgatva tekert lila peugeot-ján a budai rakparton. Szép este volt, a tavasz első próbálkozása, így, sötétedés után. A Lánchíd kivilágítva ült magyarosan, mégis méltóságteljesen a széles folyóban, mögötte a Parlament látszott ki itt-ott a pillérek közt. Egy alacsony ülésű bmx jött szembe, a srác kezével rappelt a számra, ami most csak neki szólt. Elhaladtak egymás mellett, ki-ki a saját sávjában.

Beleszagolt a tiszta levegőbe. A távolról mintha egy kis benzinszagot hozott volna a szél és neki eszébe jutottak a forradalom előtti idők. Valamivel több, mint ötven évvel ezelőtt is errefelé tekert, lila peugeot-ján, s a Requiemet hallgatta. Azóta sok víz lefolyt a Dunán.

Húsz évvel azelőtt még viszonylag sok volt az autó. A gyalogosok közt cikáztak vagy haladtak komótosan. Néha satuféket nyomtak egy ábrándozó, fényképező pár andalgása előtt, hogy aztán újra gyorsíthassanak a szűk autóutakon, amit megosztottak a gyalogosokkal, akiket ők csak gyalog kakukknak becéztek. Az utakra csak néha mertek felmenni, féltek a biciklisektől, akik igen agresszívak voltak, mikor meglátták őket. Nem szerették, hogy az orruk alá pöfögik a szénmonoxiddal dúsított gyilkos levegőt. Többnyire igyekeztek meghúzni magukat, de persze nem kerülhették el a haragos pillantásokat meg a dudaszót, rosszabb esetben a feléjük szálló káromkodásokat.

A biciklisek egy része nem nagyon bánta az elektromos autókat, bár azok is nagyon sok helyet foglaltak és rendszerint lassúak voltak, nem városba valók. Mások egyszerűen előítéletet tápláltak minden négykerekű iránt és rájuk húzták a kormányt, vagy csak nem vették észre őket és jelzés nélkül kanyarodtak be eléjük. De a kocsiknak néha mégis muszáj volt kimenniük az utakra, vagy, mert elfogyott alóluk a nekik kijelölt sáv vagy annyira rossz minőségű volt az aszfalt, hogy az tengelytöréssel fenyegetett.

A békésebb bicajosok megfértek az autók mellett, ha épp nem siettek sehova, még be is álltak mögéjük, habár úgy nem sok látszott a szembejövő forgalomból, ami kissé balesetveszélyes volt. Ilyenkor sokan összegyűltek, mert az autó mindkét sávot elfoglalta és előzni ugye nem volt egyszerű. Úgy általában azért kicsit mindenki szánakozva nézett a volán mögött ülőkre, amiért nem tudnak önerőből haladni. A rosszindulatú kerékpárosok azt rebesgették, hogy az autósok lusták, amiből aztán nagy viták alakultak.

De manapság már ilyesmik nincsenek. Akiknek az egészségi állapota nem engedi meg, hogy biciklizzen, azok most elektromos tetraciklin róják az utakat vagy riksát fognak. Néhányan, főleg az idősebbek, nosztalgiával emlékeznek azokra az időkre, amikor még az autósok hitték magukénak az utakat. Az idő sok mindent megszépít, és sokan elfelejtik, hogy milyen is volt, mikor az utcára nem szívesen ült ki az ember vacsorázni, mikor a város szűkös volt az embereknek, mert azok fejenként öt-hat négyzetmétert elfoglaltak belőle utazás közben, na meg persze, mikor még a férfiak és nők körében hétvégi kikapcsolódásnak, sőt teljesítménynek számított mozogni.

Az idő sok mindent megszépít, ugyanakkor igen mélyre vési be a régi sérelmeket. Nagyapák szitkozódva mesélik az unokáiknak, mikor egy figyelmetlen és nemtörődöm sofőr az akkoriban még keskeny bicikliúton parkolt és a biciklisek versenyeket szerveztek, hogy ki üt le több tükröt az ilyen járgányokról, vagy mikor egy index nélkül kanyarodó autón átrepültek és még a vezető nem értette, hogy miért vannak úgy oda. Voltak ilyen történetek is. Meg olyanok is, amiben a biciklisek voltak szabálytalanok és ezzel az autósok ingerültségét váltották ki. Ami azt illeti, az autósok elég sok mindentől ingerültek lettek.

A lila peugeot tulajdonosa ennél a pontnál elmosolyodott. Emlékezett, hogy mikor talán húsz éves lehetett, legkedvesebb szórakozása a dugóban álló autók közt való cikázás volt. Élvezte, hogy gyors lehet. Élvezte, hogy reggel a hűvös levegő az arcát csípi és izmai bemelegednek a hosszú éjszaka után. Szerette télen kimelegedve nézni, ahogy a buszra váró utasok dideregnek, és még őt féltik, hogy mennyire fázhat.

Furcsa, kifordult világ volt az akkoriban.

Az utolsó rész következik bergeni élményeinkről, melyben végre megszáradunk. Az előző részek tartalmából: megérkeztünk Bergenbe, ahol Gábor dolgozott. Aztán elkezdtünk felfelé mászni a Floyenre, ami során eláztunk. Hóban sátraztunk, majd másnap továbbindultunk és megkerültük a városi víztározót. Ez alatt még jobban eláztunk. A harmadik részben egy sikertelen sátrazási kísérlet után a városban leltünk menedékre, nagyjából hajnali fél 4 felé.

Nem tudom, miért van averziónk a városnézéstől. Eljöttünk Bergenbe, egy kedves norvég kisvárosba, ami mellesleg Norvégiában, lakosságát tekintve, a második legnagyobb település, a fjordok kapuja, időtlen idők óta kikötőváros, kedves kis központtal, halpiaccal, városházával, valami fura önsanyargató logika mentén viszonylag sok szökőkúttal és tavacskával, szóval eljöttünk ide és három órát se szánva a városra, rögtön bevettük magunkat a hegyekbe. Aztán majdnem lefújt minket a hegyről a szél. Aztán majdnem megettek a macik –szerintem. Aztán megáztunk, ahogy csak meg lehet ázni. Aztán elfáradtunk, tocsogtunk a hóban, vízben, sárban, latyakban, mohában, míg végül lemenekültünk a civilizációba, hogy estére újra visszamászhassunk a természet ölébe, amely olyan nedvesen fogadott minket, hogy kénytelenek voltunk teljesen megtörve mégis visszasomfordálni a városba.

És keserűen mégis elindultunk várost nézni. Eltöltöttünk egy igazán békés, nyugodt, mondhatni kellemes napot, felfedeztünk szép épületeket, híres helyeket, immár biztonságból és száraz melegből néztük a lezúgó vízeséseket. Sütit is ettünk.

Ott hagytam legutóbb abba, hogy épp a vasútállomáson pakoltunk össze és magunkra vettük a megmaradt kevéske száraz ruhánkat. Nekem csomagom sem volt. A táskáink is teljesen eláztak, egy kis szatyorral indultunk hát neki a városnak, amiben némi víz, müzli szelet és egy szomorú sorsú alma volt.

Először a város tök másik végébe mentünk el, ahonnan kilátás nyílik a tenger felé. Leginkább a szokásos vizet és körben a dombokat, hegyeket láttuk, de azért szép volt. És szeles. És sötét. És hideg. Ja meg persze esett is. És fájt a lábam.

Már odafelé nézegettünk helyeket, ahova be lehet ülni és megenni egy sütit, de vasárnap lévén elég kevés hely volt nyitva, azok többsége is szálloda, ahol vendégek költötték el a reggelijüket, és, vagy nagyon drága helynek tűnt. Egy kirakatnál megálltam. Halakat ábrázolt egy nagy poszter. Tetszett. De Gábornak már teljesen átázott a cipője és sürgette, hogy menjünk tovább.

Végül a Deli De Luca másodjára is „megmentett” minket. Ez volt az a 7-eleven hangulatú hely, amitől a wifit nyertem reggel. Ezúttal sült csirkét, tavaszi tekercset, répatortát, brownie-t és teát kaptunk tőle (inkább nem részletezem, hogy mennyiért). Meg meleget. Annyira jól esett, hogy amint megettük, azonnal elnyomott minket ott helyben az álom.

Fél óra múlva keltünk, talán arra, hogy feljött valamiért az emeletre a pultos lány, ahova bekucorodtunk. Talán érezhettük volna cikinek is. Talán Gábor annak is érezte. De annyira jól esett az a kis idő! Felfrissített annyira, hogy visszahúztuk a cipőnket és továbbálltunk.

Gábort érdekelték a színes házak, én furcsálltam, hogy még nem volt ott, hiszen nem először van Bergenben és minden képeslapról a színes házak néznek vissza, illetve ha legooglizod, hogy „Bergen”, biztos, hogy ezeket fogod találni. Elsétáltunk tehát arrafelé. A kis sikátorok egyikén belépve kötélkészítőt találtunk, ahol 20 e huf volt egy nagyobb csomó, de tök érdekes mesterségnek tűnt. A szűkös út, jobbra-balra dőlt fa falak között vezetett, nem túl hosszan, mígnem kiért egy nyitottabb térre. Feltehetően az összes ház közötti út egy közös térbe vezetett. Itt volt egy faragott hal. És sok turista. Épp nem esett.

Mikor továbbhaladtunk az egyetlen térképünk alapján kinézett halmúzeum felé, egy ponton láttuk, hogy a sok réteg felhő feloszlott és egy zsebkendőnyi helyen kilátszik az ég. Mi több, a hegyek felé is ritkult a felhőzet és alig egy-két rétegen át sütött a nap, hogy halványan kivehető volt a sziluettje. Ez mosolyt csalt az arcunkra: végre nem csak szórt fénnyel találkoztunk!

In memoriam térkép. Ez már fél éven belül a második volt, amit kölcsönkaptunk, de nem tudtunk visszaadni. Utolsó nap reggelén realizáltuk, hogy az elméletileg vízhatlan térképtartó is felmondta a szolgálatot, benne a túratérképeken összefolyt a tinta. A táskám egyik zsebében lévő várostérkép pedig kinyithatatlanná vált, így nagyjából lecsekkoltuk az irányt és szomorú szívvel elbúcsúztunk tőle.

Csacsogva meneteltünk. Vagyishát Gábor magyarázott én pedig időnként belekérdeztem. Amundsen és Scott déli sarki expedíciója volt a téma. A kellemes, szemerkélő esőben mindketten átlényegültünk sarkvidéki felfedezőkké, róttuk a havas síkságot, ahol semmit sem lehetett látni. A kutyák előtt sífutónak kellett mennie, hogy ne féljenek a fehér semmitől, amiben a sífutó se tudta tartani az egyenest. Hogy ezért veszekedett vele az, aki az iránytűnél ült. Hogy a megtett távolságot egy kerékkel mérték, hogy Scott lovakat vitt és a viktoriánus szellemiség jegyében a vesztébe rohant. Hogy a paraffin mennyire komolyan párolog és hogy az étel elsősorban zsírba fagyott gabona-müzli volt.

És miközben mentünk a norvégiai hideg-angol időjárásban, szimpátiát éreztünk a norvég Amundsennel, aki ugyan elsőként érte el a sarkot és még túl is élte, de az angol Scotté volt a dicsőség, aki másodjára járt a sarkon, Amundsen elsőbbségét felfedezve, nem hogy saját maga nem tért vissza, még emberei sem. Jobb volt a reklámja. Ő volt a hős. Aki nem bízott a kutyákban, így emberek húzták a rettenet nehéz csomagjaikat. Aki lovakat vitt oda, ahol a lovak azonnal elhullottak. Aki a sarktámadáshoz nem vitt elég táplálékot, pláne hogy utólag találta ki, hogy még egy embert visz. Hogy Amundsen csalónak volt kikiáltva, aki kiképzett sífutókat vitt. Aki északi népektől szerzett tapasztalat alapján vizet öntött a síléc aljára, ha tapadós volt a hó, hogy a víz ráfagyjon, és ne közvetlen a havon, hanem a jégen csússzon. Csak olyan emberekkel dolgozott, akik haza is akartak jutni, de lehetőleg nála képzetlenebbek voltak (ami az orvos esetében nem volt feltétlen előny). Nála nem érvényesült annyira mereven és gátlón a katonai hierarchia, de azért ő volt a főnök.

És hogy voltegy fiatal, szimpatikus, családos tiszt Scott csapatából, aki haza akart volna menni, de felkérték a sarktámadásra, amit el kellett fogadnia. Végül visszafelé jövet skorbuttal elindult a semmibe. Arra gondoltam, talán hazajutott. Talán talált egy új várost, talán azóta a sellőkkel él. Esetleg a jövőbe lépett és egy másik expedícióval újra megnézte a sarkot. Vagy befogadták a pingvinek és ő megtanulta a nyelvüket és azóta már tollai is nőttek. De biztos nem halt ilyen értelmetlen halált.

A skorbutnak is szenteltünk néhány mondatot, miközben elhaladtunk a kikötő mellett, tovább a „fiskenindustri” (kb. halgyár vagy halraktár, esetleg halipar) felé. Meg Scottnak, aki a saját felelőtlensége miatt éhezés után végelgyengülésben halt meg és két társának, akinek elfogyott a paraffinja, mert nem figyeltek arra, hogy jól le legyen zárva és elillant és így hiába rágcsálták a fagyott ételt, az nem volt elég és egy sátorban várták, hogy jöjjön a csoda. Sajnos biztos, hogy őket nem fogadták be a pingvinek. Talán megpróbálták, de sikertelenek voltak, mert valamivel később a sátrukban találtak rájuk a társaik.

Akit esetleg ez részletesebben érdekel, annak ajánlom a Scott és Amundsen c. könyvet. De én nem folytatom most, mert megérkeztünk a fiskenmuseumhoz (hal és halászati múzeum), ami időszakosan zárva volt.

Még a hegyen hallottuk többször a helikoptert. Aztán láttuk is, hogy hová száll le. Ide indultunk most, nem volt messze.

Sok minden ebből nem látszott, de a kikötőben voltunk és felfedeztük a rengeteg kagylót és hogy a víz olyan jegesen tiszta, hogy ahol a hajók és csónakok árnyékot vetettek a vízre, látni lehetett egészen le, az aljáig. Láttuk a régies házakat, olyanokat, mint korábban a színes házak voltak, s itt realizáltuk, hogy mennyire félelmetesen görbék. Gaudí vagy Hundertwasser valószínűleg ide álmodta magát miközben alkotott. Álmukban azért valószínűleg még kifejezettebbek voltak az ívek, így az ő házaiknál először nem csak egyfajta bizonytalanságot érzékel az ember, náluk tétovázás nélkül: minden görbe.

Aztán ott voltak a graffitik. Kidolgozott, szép graffitik voltak. Egy túrázó, aki előtt egy tábla a tér három dimenzióját mutatta, egy másik, egy falmázoló, aki egy vörös szívet fest át fehérre, mintha Alice csodaországában járnánk (emlékeztek ugye, a coeur /kőr/ kertészekre?).

Végül visszatértünk a színes házakhoz, amikről már tisztán láttuk, hogy komolyan görbék. Itt bementünk képeslapért. Válogattunk. Egyik szép napsütésben mutatta a kikötőt és persze a színes házakat, egy másik rénszarvasokat ábrázolt a mezőn (még jó, hogy nem vettem meg, azóta olvastam Murakami Haruki Birkakergető nagy kalandját), végül egy olyanra böktünk mindketten, ami szélben és szakadó esőben beburkolózva előre haladó embereket ábrázolt, természetesen a színes házak előtt. Meg egy hűtő mágnest is, természetesen a színes házakkal. A kedvencem itt egy kis házsor volt. Színes házak a színes házak kirakatában.

Megnéztük a főteret, a hegyeket, a színháztermet, majd jobb ötletünk nem révén elmásztunk a vasútállomásig, magunkra tettük a bűn nehéz csomagjainkat és átléptünk a szomszédos buszállomása, ahonnan a reptéri busz indult. A jegyet még korábban, valamelyik wifi-zónában megvettem. Talán a burgerkingben, talán a deli de lucaban.

Menet közben azzal búcsúztunk az Ulrikkentől, hogy még találkozunk, hogy majd egyszer jobban megismerjük egymást. Aztán megint elaludtam.

A reptéren ébredtünk, lekaptuk magunkat a buszról és a reptéren belül rögtön balra találtunk egy félreeső széksort. Ha továbbmegyünk, egy nagy térre jutunk, ahol a check-in volt meg a bag-drop. De ez minket nem érdekelt. Ettünk némi kenyeret, meg elfogyott a szalonna és a kolbász. Még reggelre volt egy kis Pick szalámi. Aztán Gábor kiment teát főzni, én kicsit tanulgatni próbáltam, de inkább csak ültem, elmerengtem, nézelődtem. Főleg és elsősorban fáradt voltam.

A bakancsomat már az első adandó alkalommal lecseréltem csizmára, de azt is az első adandó alkalommal levettem. Aztán aludtam. Aztán nézelődtem. Egy norvég család volt mellettem, jól szituált nő, három-négy éves fiába próbálta a hotdogot belekönyörögni, de az csak a kólát itta. A másik két gyereke már megette a sajátját és most körben randalírozott. Valszeg ezért nem aludtam épp ekkor. Az apuka megérkezett, az anyuka feladta a hotdog tukmálását, a megcsócsált, de a még legalább félig ép szendvicset kidobta mellém a kukába. Gábor épp megint kinn volt vizet forralni, zacskós levesnek. Igazán megkérdezhette volna, hogy kérem-e a hotdogját.

Ahogy közeledett az este, ritkult a zaj. Mellettünk volt a négy legnagyobb autó-kölcsönző kihelyezett irodája. Az utolsó gép éjfél körül érkezett, az előre megbeszélt szerződéssel rendelkező autókölcsönzők kinyitottak, amiknek már nem volt kuncsaftja, azok bezártak (egész este ezt csinálták), majd lassan innen is elfogyott az ember és a steril fényárban úszó folyosón Gábor kiterítette a derékalját a földre, én magam alá az enyémet. Gyorsan beláttuk, hogy a hálózsákunk és annak a betétje is nedves még, úgyhogy visszavettük a pulcsit és a nadrágot az alá-öltözetre és a kabátunkkal betakarózva nyomott el az álom, újra.

Napok óta nem aludtam annyira jót, mint ezúttal. Reggel persze nem elsőnek ébredtem. Hat óra volt, fel kellett adni a poggyászt, Gábornak még be kellett csekkolnia, és át kellett jutni a biztonsági ellenőrzésen. Hamar ment minden, úgyhogy még volt időnk reggelizni. Kirándulások során mindig én vagyok az éhesebb, így én kaptam most is meg a Pick szalámi végét és azt csócsálhattam hosszú, boldog perceken keresztül. Meg a szegény sorsú alma is ilyenforma létének végéhez ért. Volt egy sárgább meg egy pirosabb fele, a pirosabb volt az ütődöttebb. Vajon Hófehérke melyiket választotta volna?

A cityhopperen ugyan nem egymás mellé szólt a jegyünk, de az óránként ingázó járaton alig volt ember, így gond nélkül foglaltunk egymás mellett helyet. Beszélgettünk, míg a sötét reggeli órákban (negyed 9 körül járhatott) felszállt a gépünk.

Alattunk feltűntek a fjordok. Az igazi fjordok. A tetejük egyre fehérebb, az oldaluk egyre meredekebben szakad bele a vízbe, miközben lassan szűkülnek, míg végül már csak a hóval fedett szárazföld húzódott alattunk, akár a felhők.

Nem mentünk nagyon magasra, bámultunk kifelé és sokszor megígértük egymásnak, hogy egyszer visszajövünk ide sítúrázni. És hogy még februárban megyünk Szlovákiába kipróbálni magunk sítúrában, amíg nekem nem kezdődik a versenyidőszak. Ma már úgy néz ki, hogy a terv megvalósítása egy évet fog váratni magára. Helyette Gábor megtanul túra-vezetni és megyünk valami magashegységbe.

Rövid út volt, alig több, mint fél óra és már le is szálltunk Osloban. Majd aztán újra biztonsági ellenőrzés, a néni kiöntötte a palackunkból a vizet a mosdóban. Rövid várakozás, egy toblerone és két másik, norvég csoki, majd egy hosszúkörmű kicsit creepy fazon ismét a telefonomon mutatott jegy alapján engedett be a következő gépbe.

Gábor még sokszor mesélte otthon, hogy a stuardess pulóverben volt és szakállas stramm férfi volt. Egy igazi, kedves, konvenciókkal maximálisan szakító viking.

Nem tudtunk egymás mellé ülni, tele volt a gép. Én aludtam meg filmet néztem, mesét adtak megint, többet közt a Rabbit and Deer-t. Meg volt internet is. Sajnos eléggé kevés energia volt a telefonomban, de nem tudtam nem élni a lehetőséggel, hogy amikor Lengyelország északi partjai felett repültünk akkor ezt lefényképezzem és egyes csoportokkal ezt megosszam.

Aztán kicsit beszélgettem nővéremmel Németországból, nagybátyámmal Japánból és ha koncentrációval, illetve telepátiával el lehetne téríteni gépet, akkor a Fujit láttam volna magam előtt nem a Magas Tátrát.

Koszosan, fáradtan, boldogan szálltunk le, vártuk meg a csomagunkat, találkoztunk apummal, akivel nem sikerült túl sokat beszélni sajnos, mert hamar megérkezett Gábor apukája taxiként. Otthon nehezemre esett eldönteni, hogy éhesebb vagyok-e vagy hajat akarok-e mindenképp mosni, végül az győzött, hogy úgyis idő kellett az ebédnek hogy megfőjön. Sajtos tészta volt. Mennyei étel.

Nagyjából három napig hagytuk száradni a hálózsákjainkat. A sátrat először a fürdőszobában terítettük ki, mert csöpögött. Én újra elkezdtem tanulni, aminek egy sikeres szigorlat lett az eredménye és rengeteg ötlet, hogy mit kezdhetnék magammal ahelyett, hogy rendszertant magoljak elkövetkező életemben.

Folytatása következik.

Az első részben elkezdtük meghódítani Bergen csúcsait, a Fløyennel indulva. A városban főleg esett, itt főleg fújt a szél, de sajnos nem száradtunk meg. Aztán találkoztunk futókkal is, végül életünkben először hóban sátraztunk. A második részben folytattuk túránkat egy erős ereszkedéssel, hogy aztán megkerüljünk egy tavat és csuromra ázzunk a túloldalán az erdőben. Valahogy átverekedtük magunkat ezen a szakaszon is, s végül egy ház hátsókertjébe érkeztünk.

Nevetgélve mentünk a központ felé, bár elfáradtunk. A terv az volt, hogy egy kávézóban vagy plázában iszunk egy meleg teát és a mosdóban kicsit megszárítkozunk.

A teából forró csoki lett, a többi stimmelt. Pihengetés után még elmentünk internetért, ahol megoszthattam a közönséggel, hogy tetőtől talpig vizes vagyok. Ezen sajna nem sokat segített a kézszárító.

Már lement a nap, mikor elindultunk kifelé, az Ulrikken felé. Arra gondoltunk, hogy odabuszozunk, mégiscsak nagyobb mulatság hegyet mászni, mint várost, aztán elindulunk egy darabon, amíg járható az út, ott felállítjuk a sátrat, illetve Gábor mindenképp tüzet akart gyújtani a ponyva alatt. Én pedig éhes voltam, így leginkább a vacsorára gondoltam.

A buszt nem találtuk meg könnyen, Gábor fel alá rohangált, mert információ nem volt. Aztán megkérdezett egy nénit, aki bizonytalanul mondott egy busz számot. Aztán újabb rohangálás, ami a legkevésbé se esett jól, nehéz volt a táskám és fáradt voltam meg vizes és főleg kedvetlen. Végül mégis én találtam meg a buszállomást, mert én sokkal szívesebben kértem segítséget a járókelőktől.

A busz elvitt, mi mentünk egy darabon, mikor elkezdett zuhogni a hó. Érdekes látvány fejlámpával zuhogó hóesésben menni. A szemünk előtt elhúzó nagy, világítóan fehér foltok fátylán át minden olyan bizonytalan volt, olyan mesebeli, vagy álomszerű. Talán kicsit félelmetes is.

Az útról letérve találtunk egy viszonylag lapos helyet, ami nem olyan meglepő módon, nem volt messze egy kisebb pataktól, amin egy még kisebb vízesés volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy vizet vegyek onnan.

Miután felforrt a kajavíz és Gábor kifüggesztette a ponyvát, meg persze a sátrat is nagy nehezen felvertük, Gábor elkobozta a gázlángot és az addigra összegyűjtött fákat és mohát kezdte kiszárítani. A sátorállításnak még megítélek egy-két szót. Ahogy már említettem, a talaj lényegében szikladarabokból és az ezen helyet foglaló néhány tíz cm vastag mohából áll. Ami azt illeti, egyik sem igazán alkalmas arra, hogy egy sátort megtartson, vagy, hogy egyáltalán bele lehessen verni a cöveket. Szerencsére két szikla között néhol megmaradt annyi föld, ami már úgy-ahogy stabil. Ehhez kellett alkalmazkodni.

Míg Gábor tüzeskedett, én befeküdtem a sátorba, aminek az ajtaja szélirányban volt, így befújt a hó, amúgy az egész lejtett, így folyamatosan csúsztam lefelé. Illetve mindennek a tetejébe, valahogy a hálózsákom se tűnt melegnek, a feji részén határozottan nedves volt, a térdemnél pedig konstans hideget éreztem, akárhogy fordultam, de mikor megtapogattam, éreztem, hogy az aláöltözetem nem vizes. Végül a fejemre húztam a zsák száját, a bélést magam köré csavartam és próbáltam aludni. Majd bemelegszik.

Gábor füstösen és dühösen jött be. Tekintve hogy ezzel hideget és füstöt hozott a sátorba, plusz még aludni se hagyott az amúgy is kényelmetlen zsákban, ami folyton lefelé csúszott, ha megmozdultam, nem nagyon segítettem a hangulatán én sem. Csak odavágtam neki, hogy mégis mit képzelt, hogy tüzet akart gyújtani, minimum a Pangea óta esik itt az eső. Pedig ő éppen, hogy csak ki akarta szárítani a csurom vizes ruháinkat.

Ahogy elővette a hálózsákját, olyan szokatlant káromkodott, hogy én is kidugtam az orrom az enyémből.  Csurom vizes volt az is. A betét is.

Valamiért úgy gondolta, alkalmazza azt, amit egész nap csináltunk, belefekszik, felmelegíti és aztán meleg nedves lesz, abban meg már lehet aludni. Hiába mondtam, hogy rossz ötlet, menjünk le, csak kipróbálta. Aztán rájött, hogy nem lehet. Olyan, mint amikor az ember egy langyos vizű kádban ül. Nem hideg, de nem is elég meleg, egyszerűen kellemetlen, de nem lehet megmondani miért az. Befeküdt mellém, így mindketten félig kilógtunk a zsákból, nekem a könyököm támaszkodott a hideg vizes derékaljra. Kényelmetlen is volt, iszonyat kényelmetlen. Fáradtak voltak a lábaim, így kinyújtva minden pillanatban görccsel fenyegettek.

Gábor mégis visszamászott. Aztán újra mellém-alám jött. A filmek tévednek, földi halandó ilyenkor nem gondol a szexre. Ahogy a fentiekből tudjuk, bárhol el tudok aludni, akár egy félmeztelen pasi van alattam, akár vizes hálózsák felettem. Félálomból ébresztett azzal, hogy belátta, jobb, ha lemegyünk. Nem kellett sokat győzködni. Összekaptuk a cuccainkat, nem törődtünk azzal, hogy minden hideg és nedves, lebontottuk a sátrat és talán éjjeli negyed kettő lehetett, mikor elindultunk lefelé.

A terv az volt, hogy bemegyünk a belvárosba, hátha nyitva van a buszmegálló vagy a vasútállomás. Egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz nyitva, ezek sosincsenek nyitva éjszaka, akkor nem megy vonat, se busz, hajléktalanokat meg minek fűtsenek. Ebben a városban amúgy se nagyon volt hajléktalan. Csak mi.

A buszmegállóba érve láttuk, hogy a következő éjszakai járat 40 perc múlva jön. Addig én elbicegtem a kórházba, aminek a nevét a megálló viselte magán. Fájt az achillesem. Már a hideg nedves zsákban is éreztem, hogy a bokám környéke tiltakozik a hideg és a nedvesség ellen, meg úgy általában fáradt. A kórházban még az Ulrikkenre felfelé menet menedéket láttam. Nem volt sok kedvem már akkor sem sátrazni. Lefelé számomra ez tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak, de most még wc-re se tudtam elmenni benne, mert egyszerűen minden ajtaja zárva volt. A parkolóban legalább láttam, hogy a mentőautókat konnektorból töltik.

Nagy sokára jött a busz. Vettünk éjszakai jegyet, ami a szokásos 1500 forintos menetjegynél is egy ezressel drágább volt kettőnknek. Az is igaz, hogy ez egész éjjelre, a menetjegy általában pedig egy órára szól nappal. Hamar benn is voltunk a belvárosban, ahol éppen a szombat esti buli vége felé járt az idő. Leteszteltük, hogy a buszmegálló zárva. Leteszteltük, hogy a vasútállomás zárva. Szörnyen fájt az achillesem. Gábor meg sietett volna. Nem is értem, hova. Hajnali 3 volt, még bőven ráértünk. Megfagyni nem akartunk, de szerintem lassabban is megnézhettünk volna minden zugot, míg végül nagy nehezen, utolsó megoldásként a buszmegálló melletti ügyeletre mentünk.

Másfél napja még lazacot ettem a belváros kikötőjére tekintő ablak előtt.

Az éjjel során láttunk miniszoknyás lányokat, kiabáló fiúkat, fiatalokat minden korosztályból, a legutolsó divat szerinti sálban bizonytalanul lépegető matt részeg srácot, aki legalább egy magyar átlagfizetést kellett, hogy megigyon mire így kiütötte magát. A kórházi ügyeleten egy kedves, kialudt portás lány fogadott, aki mosolyogva, kifogástalan angolsággal mondta, hogy természetesen foglaljunk helyet és melegedjünk, amíg reggel nem lesz. Itt pedig láthattuk a buli végét. Főleg betört arcú fiatalok, véres kezek és néhány idős néni-bácsi, aki otthon esett el és még fel tudta hívni a mentőket, szóval ők voltak a társaságunk.

Én persze pillanatok alatt elaludtam, miután itt már tényleg elmentem pisilni egy nagyon kulturált, tágas wc-be, ahol volt meleg víz, szappan, wc papír. Ezt egy átlag magyar kollégium általában nem tudja biztosítani. Minden órában egyszer ébredtem fel, a részegen kiabáló és nevetgélő, harsány norvég fiatalok és a neonfény ellenére. Meleg volt, levehettem a bakancsom és Gáborról tudtam, hogy úgyis megvéd, de úgysincs mitől. Egy szót se értettünk persze abból, ami körülöttünk zajlott.

Gábor egy pillanatot nem aludt. Ő nem a maciktól és a hótól fél az erdőben, sokkal inkább az emberektől tart egy kórházban, szombat éjjel. Van, amiben különbözünk.

Már hatkor el akart indulni, hogy összekapjuk magunkat a vasútállomáson, és megszerezzük a szállodában hagyott száraz cuccainkat. Tekintve, hogy én még mindig erősen sántítottam, ő volt az, aki a szállodához ment, míg én a vasútállomáson tettem boldoggá magamat az ingyen nettel.

Az első vonatok, de talán a következő vonatok is a fjordok felé vagy Oslo felé mentek. Bergen, a fjordok kapuja. Talán ezért nem láttuk az igazi, mély fjordokat itt. Itt még csak kezdődnek. Most fogalmaztuk meg magunkban és egymásnak először, majd a visszafelé tartó repülőn, az ablakon kibámulva újra, hogy mi sítúrázni akarunk. Legjobban, leglelkesebben akkor szoktunk tervezni, mikor épp egy érdekes, kalandos túra végén járunk. Nem olyan meglepő. Aztán majd megvalósul, ami megvalósul.

A mosdó itt is csak fizetős volt és ezúttal nem volt akkora szerencsénk sem, mint a plázában, ahol frekventáltan nyílt az ajtó. Az euro számlámról ezúttal 200 norvég koronát vettem ki. A wifi forrását képező 7-eleven hangulatú helyen egy kedves lány felváltotta, majd a legkisebb mind megette. Akarom mondani, majdnem teljesen elfogyott mire hazaértünk. Ilyen ez a készpénz. Az a kevés apró, ami maradt most a családi valuta pénztárcából kivált saját valuta pénztárcám entrópiáját növeli.

Aztán Gábor visszaért és szortíroztuk a cuccokat: csurom vizes, nagyon nedves, kicsit ázott és többnyire száraz kategóriákat képeztünk. Volt még valamennyi kajánk: Wasa kenyér, szalonna, kolbász, Pick szalámi, Cerbona szelet. Ez szokott a túra-felhozatal lenni. Szénhidrát, fehérje és zsír. Meg néhány szomorú alma. Gábor mindig a skorbuttal példálózott. Röviden kalkuláltunk, néhány szelet kenyeret reggeliztünk és arra jutottunk, hogy hazáig ez nem fog kitartani, ebédre pedig városban nem éri meg az explorer’s kaját enni, mert annak is 2000 forint zacskója, szóval az ebéd valahol egy olcsó étteremben lesz. Délutánra már tudtuk, hogy olcsó étterem ugyanúgy nincs ebben az országban, mint olcsó szálloda. Csak a víz, az olcsó.

A cuccaink nagy részét bezártuk a vasútállomáson a csomagmegőrzőbe. Fölösleges lett volna magunkkal vinni. A bakancsaink teljesen átáztak, hiába tartottuk azokat a sátorban éjszakára, a levegő odabenn is párás volt. Gábornak nem maradt száraz zoknija, a váltócipője, egy nike free a legkevésbé sem alkalmas a nedvesség kívül tartására. Rajtam hosszúszárú csizma volt, de sejtettük, hogy az Ulrikken sem lesz száraz. Miért épp az lenne száraz? A kabátjaink és a polár pulcsijaink ujjai és kapucnijai vizesek voltak, a többi része csak hideg. Az aláöltözetünk a nedves hálózsáktól ázott el. A nadrágjaink bírták még legjobban. Legközelebb neoprénben jövünk.  És meghódítjuk az Ulrikkent, Bergen legmagasabb hegyét.

Folytatása következik.

Az előző részben megérkeztünk Bergenbe és másfél nap alatt beláttuk, hogy esik. Találkoztunk sok futóval, miközben a Fløyent igyekeztünk meghódítani, de valahogy nekik mintha ugyanaz könnyebben ment volna, pedig minél feljebb jutottunk, annál több volt a hó és a szél. Aztán végül egy sátrazóknak tiltott övezetben, egy behavazott tó mellett készítettünk magunknak kuckót. Épp sötétedés után vagyunk, tehát nagyjából délután öt és hajnali kilenc között járhat az idő.

Éjfél volt, mire ez a kellemetlen félálmom véget ért. Egészen pontosan azzal ért véget, hogy realizáltam, hogy a sátor háromszög alakja erősen módosult és a hideg-nedves oldala egyre közelít hozzám. Gábor nem nagyon aggódott volna emiatt, sőt, nem örült mikor levertem, mondván, hogy a hó szigetel, de jeleztem neki, hogy a hó akkor tartja benn a meleget igazán jól, ha épp nem terít be engem is. Végül rávettem, hogy kimenjen és meghúzza a külső vízzáró ponyvát, amíg én pisilek egyet.

Kiérve láttuk, hogy valóban elég komoly hómennyiség rakódott rá. Leporoltuk, a beásott cövekeket még távolabbra helyeztük és újra betemettük hóval, majd egy jóval tágasabb, de még mindig gombás tészta szagú sátorba végre nyugovóra térünk. Gábor is.

Reggel még sötét volt mikor az én nyughatatlan emberem felébredt. Az előző napi tea enyhén langyos maradt még a termoszban, de az is jobb, mint a jéghideg víz. Nehezen rávettem magam, hogy kibújjak a meleg zsákból és felvegyem a száraz, de hideg ruhadarabjaimat. Meglepően gyorsan átmelegedtek, legnagyobb örömömre. Még a hideg-nedves bakancs is könnyedén megadta magát és sátorbontás után újra úton voltunk. Még láthattuk a sátorhelyünket világosban és ez széles, boldog mosolyt csalt az arcomra. Meseszép volt!

A terv az volt, hogy lemegyünk erről a hegyről és egy nagyobb tavat megkerülve felmászunk az Ulrikkenre, ami a legmagasabb Bergen hegyei közül. Meredeken ereszkedtünk, szembe kirándulók jöttek, fiúk, lányok, idősek, babakocsis fiatal szülők. Lejjebb érve, a tó melletti betonúton futók is elhaladtak. Itt ittunk egy teát és ettünk némi kekszet. Ugyanakkor megegyeztünk, hogy bár Gábor a technikai felelős, egyszerűen azért, mert őt jobban érdekli ez a dolog, azért én is tudok segíteni, pl sátrat állítani, gyakoroltam eleget az elmúlt tíz évemben. Nem egyszerű ezekkel a kalandozókkal. Mindent maguk akarnak csinálni.

Reggel Gábor kesztyűjét vettem fel, mert az övé megszáradt éjszaka, az enyém csöppet sem. A tó mellett haladva ezen próbáltunk segíteni. Arra jutottunk, hogy az a fő gond, hogy áll benne a víz. Mondtam, hogy fújjuk ki. Egészen meglepő dolog történt, mikor belefújt Gábor: a varrás mentén habzani kezdett a víz! Megtanultunk kesztyűbe dudálni! És még be is vált, miután a nagyját kifújtuk, már Gábor kéz-melege elég volt ahhoz, hogy hideg-vizes helyett nedves-meleg legyen a kesztyű.

Kiderült, hogy a tó valójában víztározó, mellette nem szabad sátrazni. Pedig ebbe az irányba akartunk lejönni a hegyről. A terveink egész jónak tűntek, amíg voltak irányjelző táblák. Miután eltűntek se hittük, hogy nagy baj lesz és Ulrikken nélkül megyünk haza.

Először kicsit tévedtünk el.

Másodjára akkor kezdtünk gyanakodni, mikor egy meredek sáros útról nem tudtuk eldönteni, hogy vajon tényleg ösvény vagy csak vízmosás-e. Az biztosnak tűnt, hogy bele vezetett egy nagyobb út, így követtük. A nagyon meredek lefelé hirtelen nagyon meredek fölfelébe csapott át. Jobbra alattunk félelmetes mélység, felettünk egy villanyoszlop, az út követéséhez pedig már a kezünk is kellett.

Mikor felértünk két dolog vált nyilvánvalóvá. Egy, elvesztettük az utat. Kettő, visszafelé a sár miatt nagyon nem jó ötlet fordulni.

Mentünk tovább, mert az irányt nagyjából tudtuk és egyáltalán nem volt ellenünkre toronyiránt átvágni az erdőn. A nedves erdő nedves aljnövényzete időnkét sziklás talajjá vált alattunk, hol sűrűben haladtunk, hol remek kilátás nyílt a tóra és a szemközti hegyekre. Minden párás volt, az eső néha szemerkélt, néha esett, amikor szakadt azt a fák eléggé felfogták, így konstans vízpermetben mászhattunk előre.

A talaj volt a legérdekesebb. Amikor mélyen benn jártunk az erdőben, a domboldal lejtése miatt folyamatosan traverzolni kellett, amit megnehezített a moha. A moha. Ritkán látni ilyen mohát. Nem szőnyeg volt, sokkal inkább bevetett ágy, dunyhával, párnával, Mint amilyen dédnagymamámnak volt, hogy alig bírtunk felmászni a tetejére, amikor teljes pompájában tornyosult a tízéves önmagunk előtt. Vagy mint a Fløyenen a hó. Vagy a balatoni iszap. Beleléptél és bokáig süllyedt a lábad. Inkább zsombékos volt, mint összefüggő, de mégis minden sziklát befedett.

Néha felfelé kellett mászni. Ekkor a lábunk és a kezünk, amire támaszkodtunk kipréselte a vizet a mohából és a már rég csuromvizes cipő vagy kesztyű igyekezett magába szívni a nedvességet, igazából inkább kevesebb, mint több sikerrel, így szerencsére megmaradt a viszonylagos meleg a kezünk és a lábunk körül. Nem szívesen vettem le orrot fújni se, de különben összevizezte volna a zsebkendőt mielőtt az az orromhoz ér. Így meg hideg volt mikor visszahúztam. Simán beletörölni az orrom egyszerűen képtelenség lett volna. Azért megpróbáltam. Aztán a kabátomba próbáltam, aztán a kabátom alatt a pulóverembe. Minden csurom-csurom vizes volt. És hideg.

Egyre meredekebbé vált alattunk a talaj, amit egy rossz lépéssel nyugtáztam. Ennek során fél métert csúsztam lefelé egy bokorig. Bokor meg fa volt sok. Főleg őszi színekben, de a moha biztosított egy alap zölden nedves hangulatot, így évszaktalanná vált a táj. Gábor ismét a kötelet választotta, amire az aljnövényzet miatt különösen kellett figyelni, de biztonságérzetet adott. Főleg mikor kiderült, hogy bizony felfelé kell indulnunk, mert pont a mi szintünkben, előttünk, egy komoly sziklafal lehetetlenítette el a haladást.

Nem mondom, hogy nem lett volna kihagyhatatlan, de kétségtelenül maradandó élményt nyújtott, ami ezután következett. Ott kezdődött, hogy a döntés pillanatában épp egy szokásos vízmosás keresztezte az utunk, ami mohás sziklák között zúgott lefelé. Úgy tűnt, ezt is felülről érdemes kerülni, de a fák és a kőtömbök csak nem akarták, hogy én arra menjek. Csúszott minden, a szegényes talajba kapaszkodó mohák sem tűntek igazán megbízható fogásnak, kezdtem elkeseredni. Végül Gábor megtolt.

A következő fél óra kemény mászás volt. Minden lépéssel 10-20 centit süllyedt a talaj alattunk, minden fogással újabb 10-20 ml víz préselődött ki az aljnövényzetből, aminek már igazán nem volt hova folynia, így csak a kesztyűt hűtötte, és újabb vízellátást biztosított, nehogy kiszáradjon. Eszébe sem volt kiszáradni. Még nagyon sokáig nem is fog kiszáradni. Itt semmi sem fog kiszáradni. Itt legkorábban is csak jövő héten lesz napsütés. Akkor is csak megmutatja magát a nap, nem szárít az semmit, esetleg a földről a vizet, hogy onnantól a levegő legyen még vizesebb, ha ugyan lehet még vizesebb. Vagy a hegy tetejéről a havat fogja elolvasztani, hogy az amúgy is száz méterenként lezúgó patakok vízhozama legyen nagyobb.

Kínkeserves volt feljutni. Legalábbis nekem. Gábor, mint a zerge. Lehet, hogy neki a karjában is vannak izmai.

Ahogy felértünk, muszáj volt leülnöm egy nedves mohás sziklára. Eddigre megbizonyosodtunk, hogy a nadrágjaink és az esőkabátjaink kifogástalanul működnek. Legalább az.

Rövid ideig tudtam csak erőt gyűjteni, mert hideg volt a levegő és amúgy se akkora poén egy jó nagy tál vízben ücsörögni, ami folyamatosan kopogtat a ruhám varrásainál. Így mikor felálltam még elég bizonytalanul lépkedtem. Nehéz újra Homo erectusnak lenni, pláne fáradt izmokkal. Nem hiányzott volna egy futó, aki elkocog mellettünk.

Innentől már megint viszonylag könnyű volt a terep. Időnként még ösvényekre is akadtunk és már közel volt a város –alattunk. A gondot ez utóbbi jelentette, hogy elég magasan voltunk. Az se volt túl bíztató, hogy a tó ezen végén egy vízesés volt. Arra gondoltunk, hogy az Ulrikkentől még elég messze vagyunk, és lehet, hogy nem lenne túl jó ötlet ennyire vizesen magasra menni, meg ha ránk fagy a ruha az se túl hangulatos. Időnk még volt sötétedésig.

Elkezdtünk ereszkedni, mikor már biztosan a város mellett voltunk. Sziklák és vízesések nehezítették az utunkat. Ez utóbbiak kicsit barátságosabbnak néztek ki a város felől. Persze az abisko-i túra óta pillanatra se aggódunk, ha át kellett vágni némi vízen. Aztán irtáshoz értünk. Szerintem mókás, Gábor szerint kegyetlen szakasz volt. A kidőlt fák tökéletesen sima kérge az utolsó pórusáig át volt itatva vízzel, így biztosítva remek lehetőséget a csúszdázásra. Persze, ha valaki nem emelte fel a lábát mielőtt ráült, akkor az beakadt a legfölső fa alatt keresztbe futó többi fába, ami megakasztotta.

Azért lejutottunk. És már láttuk, hogy valóban egy hátsókertbe fogunk érkezni, de legalább nem folyóban folytatódik a tóból származó vízesés, hanem lemegy a felszín alá. Egy kissé elhagyatottnak tűnő ház hátsó kiskapuja hiányzott, az első pedig nyitva volt. Teljes természetességgel vonultunk át a kerten. Biztosan voltunk benne, hogy pontosan az látszik rajtunk, hogy a csuromvizes erdőben kirándultunk. Mint kiderült, Gábor az arcát is összesarazta, mikor egy nagyobb szikla kifordult a lába alól. Még jó, hogy csak ennyi.

Csak a kenyerünk maradt száraz.

Folytatása következik.

Szerda volt. Én beszélgetni mentem a Vörös Oroszlánba, Gábor otthon maradt. Aznap este egyedül aludtam.

Nem mentem be a szigorlatra. Helyette egy igen kellemes napot töltöttem, főleg beszélgetéssel és egy rövid futással. Este elég későn feküdtem le, a csincsillák sokáig randalírozhattak a szobában.

Másnap elég későn keltem, és motivációm se volt nagyon futni, így egy rövid kocogással elintéztem az aznapi edzést. Még csak jól sem esett. Gyorsan megfürödtem, összekaptam némi kaját, valahogy begyömöszöltem a táskámba, magamra kaptam a kabátom, kinyomtattuk a beszállókártyát, a csiniknek púposra töltöttem a tálát, odaadtam az összes maradék szénát nekik és elindultunk a reptérre. Rövid út volt. Kiugrottam a kocsiból, beszaladtam a 2B terminálra, gond nélkül átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, csak a termoszt ellenőrizték le, hogy tényleg üres-e. Gyors léptekkel a kivetítőhöz siettem, -miközben már csak megszokásból, néhány pillantást vetettem a mellettem elterülő duty free shoppok hatalmas, színes kínálatára -, ahol aztán felfedeztem, hogy a járatom bő fél órás késéssel fog indulni.

Osloban szakadt a hó. Ahogy ereszkedtünk, nagyon sokára pillantottam csak meg a földet, előtte hosszan merültem el a száguldó-csillogó jégkristályok világába, amit a repülő fényei világítottak meg. Azontúl körülvett minket a sötétség.

Mikor elindultunk, nagyon tiszta volt az ég, hosszan elnyúlva magunk alatt láttam Magyarország, Szlovákia és Lengyelország hegyeit, síkságait. Ahogy haladtunk északra, egyre több volt a hó, egyre magasabbak voltak a hegyek, hogy aztán újra ellaposodjanak, mielőtt a felhők fölé érünk, és engem elnyom az álom.

Osloba késve értünk, és a belföldi transzferhez újra át kellett jutni a biztonsági ellenőrzésen, így ismét szaladnom kellett mielőtt megnyugtatott az óriáskivetítő: ez a gépem is késni fog.

A reptéren töltött két óra alatt a telefonom található egyetlen, hosszabb terjedelmű, nem (saját) tananyag szöveget olvasgattam: egy szakdolgozat volt a sportolók táplálkozási szokásairól. Majd konnektort kerestem, illetve kiderítettem, hogy egy joghurtért 60 NOK-ot kérnek, ami átszámolva nagyjából 2000 HUF. Végül találkoztam két norvég lánnyal, akik a haditengerészetnél voltak ápolónői gyakorlaton és kicsit elbeszélgettük az időt. Az egyik szintén az én gépemmel ment, így róla azt is kiderítettem, hogy Ausztráliában lakik a barátnője. Talán valamivel idősebbek lehettek nálam, talán gyámoltalannak tűnhettem, ahogy hatalmas szemeket meresztettem a szabadság és egyenlőség északon megszokott magas fokú megnyilvánulásaira, amik nekik természetesek voltak.

A több mint két és fél órás késés okát valahogy így határozta meg a kapitány: „caused by a little bit of snowin’ here” /”az itteni kis hóesés miatt”/. Ez utóbbi érzékeltetésére talán azt tudnám mondani, hogy míg a reptéren ücsörögtem, alattam púposra rakott teherautók szállították a havat az egyetlen takarított kifutópályáról és már az előző gépem is vékony hórétegre szállt le. Soha annyi hókotrót egy helyen se láttam, mint akkor, illetve ugyanott visszafelé.

Azt hiszem szeretek utazni. Repülni is szeretek. A skandináv hangzású nyelvtől, amit a norvegian légitársaság dolgozói beszéltek és a gránittömböktől, amik a köztük robbantott utat szegélyezték, egészen boldog lettem. Egy remek nyarat töltöttem idefenn, északon és most, bár a vizsgáimmal még nem vagyok kész, egy igen kellemes hétvége elé nézek egy igen kellemes országban, amit igazából még nem ismerek, egy olyan városban, ahol soha sem jártam. Nagy merengéseim közepette, alig vettem észre, mikor le kellett szállnom a reptéri buszról. Szerencsére megláttam Gábort, ahogy siet elém a megállóba.

Esőre állt az idő, fújt a szél, de nem volt hideg. Gábor mögött egy dolgos nap állt, én végig utaztam ugyanazt és már bőven sötét volt, de teljes természetességgel vágtunk át az ismeretlen utcákon a szállodáig, amit a kinti üzletfelek foglaltak neki és boldogan, egymás szavába vágva meséltük aznapi élményeinket. Neki több volt.

Reggel lazaccal indult a napom. Kinn még fél 10 körül is égtek a lámpák, végül esőkabát-farmer párosítással vágtam neki az ismeretlen városnak, hogy elüssem az időt, míg Gábor befejezi az aznapi munkáját. Esett mikor kiléptem a kapun, a föld vizes volt, a pocsolyákban megjelentek a házak tükörképei. Az öböl túlpartján álltak a színes házak, amit minden bergeni képeslapon láthat az ember. Aztán kicsit elállt, de csak mintha lélegzetet venne egy újabb adag esőhöz.

11 körül már az öböl másik felén voltam, az ég nem lett sokkal világosabb, de már elég volt ahhoz, hogy lekapcsolják a közvilágítást. A farmerom csurom vizes volt a legutolsó, már fél órája tartó, nagy cseppekben hulló erősebb zivatartól. Ekkor hívott Gábor, hogy végzett. Mire találkoztunk, már kiderítettem, hogy a színes házak között kedves kis fa sikátorok húzódnak, hogy az erődítményt valamiért a helyiek kastélynak nevezik, illetve hogy tengeri csillagok élnek a kikötő kristálytiszta és feltehetően rémesen hideg vizének alján.

Összeszedtük a csomagjainkat, a farmeromat átcseréltem túranadrágra, s elindultunk felfelé. Igazából elég nehéz lett volna Bergenben bármerre más irányba indulni, mint felfelé. A helyiek szerint hét heggyel vannak körülvéve, amit igazából nekem se megcáfolni se alátámasztani nem sikerült. A város hosszan, szélesen terült el az alacsony hegyekkel, dombokkal szegélyezett fjord mentén. Mi ezek közül az egyik, hóval fedett csúcsot, a Fløyent vettük célba. Ide felvitt volna minket egy sikló is, a Fløibanen, de az olyan egyszerű lett volna (és főleg drága), hogy inkább a kalandosabb utat választottuk és a külvároson áthaladva egy kis ösvényen tartottunk felfelé. Lassan a fenyőerdő nedves talaján megjelentek az első hófoltok.

Alapvetően egy patak mellett vezetett az utunk. Ami azt illeti, a patak egy robogó vízesésnek is beillett időnként és az út se volt annyira egyértelmű. Hol egyszerűen eltűnt a semmiben, hol rádőlt egy fenyő, vagy sziklás lépcsővé változott, ami mellett köteleket feszítettek ki, hogy véletlenül se essünk bele a mellettünk zúgó vízbe. Utóbbi környékén én inkább a sziklák melletti vizes-saras erdei talajt választottam, mert az messzebb volt a veszélyes meredélytől és nem kellett fél méteres magasságokba lépkedni sem.

Az út egyre inkább havassá vált, néhol erek keresztezték az utunkat, és kalandozásunk során először egy rosszul megválasztott lépéstől bokáig belesüllyedtem a nedves talajba, hogy pár pillanatnyi késéssel éreztem a bakancsomba szivárgó vizet. Egy óra meredek talpalás után kilyukadtunk egy szélesebb behavazott útra, ami egy kedves tó mellett vezetett el. Az úton futók haladtak, nálunknál sokkal lengébben öltözve.

A tó partján egy kedves padra telepedtünk, s főztünk egy levest, mialatt eleredt a havas eső. Újabb futók haladtak el felettünk, mellettünk.

Rövid tétovázás után a felfelé vezető utat választottuk, s talpaltunk a hóban. Nemsokára egy köves rész következett, ahol már szinte mászni kellett és az alacsony fenyők közt süvített a szél. Valahol itt veszthettem el a zsákomról a vízálló huzatot.

Kietlen tájon haladtunk. Tetszett a zord környék. Fújt a szél, valami esőféle is permetezhetett, míg átvágtunk rajta. Mellettünk feltisztult annyira a köd, hogy láthattuk a szomszédos havas sziklát. Újabb kis erdő következett, kis tóval és épp ahol a mellettünk lévő két hegy találkozott, igen komoly huzattal. Egészen konkrétan én két lépést oldalaztam a hirtelen jött széllökéstől. Azért, hogy érezzük, hol a helyünk, ismét egy futó kocogott el ugyanott, mellettünk.

Újabb tó következett, újabb havas sziklák és behavazott fenyves, majd újabb emelkedő és a gyökerek közt megálló és lefolyó vízen át, egyre meredekebben haladtunk az ismeretlenbe.

Az ismeretlenben még inkább fújt a szél és még vizesebb volt a hó. Ugyanakkor egy lokális maximumnak tűnt a hely. Ahol álltunk, a város messze alattunk mutatta az irányt, de mégsem tudtuk pontosan, hogy hol vagyunk. Arra jutottunk, hogy feljebb mászunk, hátha onnan több látszik. Nem mentünk túl sokat, mikor egy sziklához érve már biztosan éreztem, hogy a szél erősebb nálam és a legkevésbé sem biztonságos továbbhaladnom. Főleg attól tartottam, hogy ha a gerincre érek, az ott átbukó szél játszi könnyedséggel letaszít a túloldalom, ami valljuk be, nem volt egy felemelő gondolat.

Gábor látta az aggodalmam, hallani nem nagyon hallottunk egymást, még fél méterről sem, a süvöltő szél miatt, de valahogy megértettem, hogy össze szeretne kötni minket egy kötéllel. Jó ötletnek tűnt, de a szikla mellett a hóban térdelve nem nagyon tudtam segíteni neki, csak hagytam, hogy rám kösse a szorító nyolcast.

A szikla védelméből kilépve, ami leginkább csak arra volt védelem, hogy amíg rápasszírozott a szél, addig se estem el, szóval innentől inkább kissé lefelé traverzoltam, egy fenyves irányába. Megláttuk alattunk egy tavat, de ez nem sokat segített, tekintve, hogy tóból Dunát lehetett rekeszteni errefelé –némi képzavarral élve.

A fenyves viszonylagos biztonságában Gábor leolvasta a térképről, hogy az emelkedő fennsíkban fog folytatódni, így a rég elvesztett út helyett elindultunk felfelé, a legjobbakban reménykedve.

A legjobbak annyiból teljesültek, hogy valóban fennsík következett és valóban nem fújt le a szél a másik oldalon, illetve hogy sikerült még egy tavat beazonosítani és így nagyjából belőni az irányt, amerre a szél ellenére haladnunk kellett. A körülményekhez képest igyekeztünk távolságot tartani a tótól, ami bár be volt fagyva, nem mutatott volna túl jól beleesni. Egy-két szakasznál éreztem csak azt, hogy a széllökés káros hatásainak elkerülése végett jobban teszem, ha lecsüccsenek, vagy összegörnyedve haladok tovább.

A tavat megkerülve a szél nem enyhült, de legalább a hó egyre mélyebb lett. Villanypóznák felé tartottunk, mert már közel kellett lennünk a TV toronyhoz és gondoltuk, az áram is annak kell. Újra másznunk kellett, de ekkor már mély hóban felfelé. Rendszeresen szakadtunk bele lábszárközépig, egyszer-kétszer térdig is. Én a gerincen akartam traverzolni, félig fölfelé, de balra lenn, nem sokkal alattunk volt egy mélyedés, ahol könnyebbnek tűnt az előrejutás.

Igazából nem tudom, hogy vajon tényleg ennyire naivak lennénk-e vagy csak a hidegtől nem sikerült logikusan gondolkodni, de sokadszorra is megléptük azt, illetve léptem én, mert a lokális útkereső szerepe az enyém (a globális útkereső, illetve térképkezelő az a Gábor), ami egyszerűen előrelátható butaság volt. Az történt ugyanis, hogy ereszkedés közben leszakadt alattam egy kisebb hó fal és én már megint egy vízmosásban találtam a bal lábam. Gábor kihúzott és beláttuk, hogy ideje lenne megtanulni, hogy ha valami mélyebben van, netán lejt, idefenn északon pláne, akkor abban víznek kell lennie.

A gerincre érve megpillantottunk egy házikót is, s afelé vettük az irányt. Folyamatosan igyekeztünk távol tartani magunkat a villanypóznáktól, ahol a vezetékek ugyan szigeteltek voltak, de Gábor elmesélte a lépésfeszültség történetét, ami aggodalomra adhatott okot. A házig egy köves-havas mezőn át kellett eljutni. A szél és a mély hó elég sok energiámat kivette, így csak lassan és bizonytalanul lépkedtem előre. Gábor húzott és védett a széltől, nem túl sok sikerrel.

Na, mindegy, valahogy csak elértük azt a házat és még mielőtt szélvédett helyre huppantunk volna, felfedeztünk egy zerge kecsességével lépkedő futót a szomszédos úton.

Gyorsan ittunk egy kis meleg teát, felvettük az esőnadrágot, mert bár a túranadrág elég jól állta a nedvességet, jobbnak láttuk nem a véletlenre bízni, hogy mégis átázik-e vagy sem. Így, felszerelkezve indultunk el arra, amerre a futót láttuk. A szél kissé enyhült és végre igazi út volt a lábunk alatt, ami csak kicsit volt havas és csak kicsit csúszott.

Szép volt. Fáradt voltam. A biztonsági óvintézkedések annyira redukálódtak, hogy kézen fogva mentünk, így ha épp egy-két métert lökött volna rajtam a szél, azt ellen tudta G. tartani, tehát csak fele annyit kellett mindkettőnknek balra lépni. Könnyen járható, bár behavazott út volt. Egy darabig láttuk a futó lépteit, majd magunkra maradtunk.

Követtük az utat, ami lefelé kanyarodott, be az erdőbe. Jobbra szakadék mellett vezetett el, korlát volt, illetve balra csöpögő sziklafal. A kesztyűink teljesen átáztak, rajtam addigra már a második pár volt, illetve a zsebemben egy harmadik pár, ami a nélkül ázott el, hogy felvettem volna. A cipőmben is éreztem a meleg nedvességet. Kezdett sötétedni.

Már visszatértünk abba az övezetbe, ahol a sátrazás tiltva volt, de nem nagyon volt más lehetőségünk, mint egy védettebb, az útról kevésbé látható helyre mégis felverni. Néhány futó és sétáló emberrel találkoztunk, végülis még csak délután négy volt. Lejjebb nem akartunk menni, mert akkor csak még közelebb lennénk a városhoz és nem tudtunk mire számítsunk tilosban sátrazásért.

Egy útkereszteződésnél, tó mellett találtunk egy védett domboldalt, illetve egy kisebb erdősávot. Ez utóbbiba nem volt elég hely és könnyebbnek tűnt a domboldalon lévő havat laposra taposva teraszt kialakítani, mint fenyőket kivágni, így az előbbi területet választottuk. Hamar kész lettünk a padozattal, s fejlámpákkal felhúztuk a sátrat. Vízért a tóhoz mentem, minden lépés előtt földhöz vágtam magam előtt a lábam, hogy kiderítsem, vajon be fog-e szakadni alattam a jég a hó alatt, ha rálépek. Így viszonylagos biztonságban eljutottam a tó széléig, ahol hókásás, fenyőtűvel teleszórt, de csak kicsit algás vizet sikerült halásznom. Úgy is felforraljuk.

Az explorer’s food kategóriából zöldséglevest és gombás tésztát választottunk. Ehhez csak forró vizet kell önteni a megadott jelig és aztán állni hagyni, hogy a végén fura, de ízletes, meleg és főleg laktató pép legyen belőle. Sajnos az egyiket nem sikerült rendesen lezárni, így tíz perc azzal telt, hogy a sátor belsejét tisztítottuk. Aznap este nem ez volt az egyetlen ügyetlenkedésünk. Gábor kiolvasta valahonnan, hogy a cipőbélést, és egyéb fontos ruhadarabokat az ember jobb, ha belerakja a hálózsákjába, így reggel nem a jéghideg és vizes cuccokat kell majd felvennie. Ez eddig rendben is volt. Azonban a hálózsákokat egymásba nyitottuk, magunkra húztuk a béléseket (az enyém +15°-ot segített, a Gáboré +5°-t), majd közel fészkeltük magunkat egymáshoz. Ez volt délután 5 felé.

Én boldogan aludtam volna, a saját hőháztartásom általában elég gyenge, így nekem remek volt, hogy nem egyedül kell egy hálózsákot befűtenem. Az én hálózsák-felem így leginkább magányosan tartotta azt a hőt, amit a melegedésre belehelyezett ruháknak köszönhetett. Gábor viszont nem tud annyit aludni, így ő unatkozott, vagyis időnként hozzám szólt. Amikor viszont én épp ébren voltam, akkor a távolban durván és hangosan süvöltő széltől, illetve a sátort lassan, de biztosan beterítő hórétegtől féltem. Na meg a maciktól.

Folytatása következik.