Such a BEAUTIFUL DAY!!! Reggel ugyan kapott Stockholm egy feketepontot, mert valaki elvitte a lámpámat a bicajról, de azt hiszem ezerszeresen kárpótolt a mai nap! Az úti cél az archipelago, vagyis a szigetvilág volt. Ha azt mondom, szigetvilág, valószínűleg szigetekre gondoltok. Gondoljatok sok szigetre. Aztán emeljétek köbre. Még nem elég. Kb két órás út alatt elértünk a feléig (úgy értem a Stockholm-nyílt tenger szakasz feléig, szigetek a másik irányban is vannak), ezalatt töménytelen mennyiségű kisebb-nagyobb, közepes sziget, házzal, ház nélkül, kastéllyal, erődítménnyel, két házzal, természettel és házzal, strandolókkal, sziklával, heggyel, erdővel…szóval volt itt minden féle sziget. Főleg fenyvesek, de nyárfák is, meg tölgyek és néha főleg gyep, vagy rengeteg moha. Aztán elértünk Grindára, ami –láss csodát, szintén egy sziget. A nagyobb fajtából való, így több ház és több természet is volt rajta. És főleg rengeteg áfonya.

Such a beautiful island!!! Odafele úton főleg a tájat néztem, élveztem a szelet és a hajót, a többi hajót (volt bőven körülöttünk mindenféle: vitorlás, motoros, több árbócos, yacht, turistahajó és egyéb), a tengert, ami persze meseszépen hullámzott. Na meg persze beszélgettünk is. Aztán kikötöttünk és a hajó utasai (olyan közepes hajó volt, óránként szállította az embereket a szigetvilág különböző pontjaira és 1907-ből volt egy motor benne, amit egy fazon irányított a gépházban, ahova le tudtunk menni; elég meleg volt és a kapitány adta az irányítást, de kis képernyő is volt, ahol láthatta a hajó orrát és a végét) elindultak a két fő ösvény valamelyikén. Mi összesen hatan voltunk, és célunk volt valami kedves partszakaszon grillezni. Aztán kiderült, hogy valakit véletlen otthagytunk Stockholmban, így a cél annyiban módosult, hogy őt is meg kellene találni a szigeten, mikor utolér minket (összesen 2 kikötőbe érkezhettek a hajók). Miközben ezt a két dolgot igyekeztünk összeegyeztetni, nagy logikával, de még nagyobb kalandvággyal belevágtunk az úttalan erdőbe –az áfonyás fenyvesbe a mohás sziklák közé. Imádtam! Végülis intuíció és némi gps segítségével megtaláltuk a tengert. Ami azt illeti csak légvonalba, mert mi egy szikla tetején voltunk, a tenger pedig alattunk, a fenyvessel övezett parton, ami a legkevésbé se volt alkalmas a tervezett grillezésre.

Visszakavarván az útra, folytattuk a strand (és civilizáció) keresését. Nem telt sok időbe és meglett, ahogy Stacy is. Így kiegészültünk hétre és hamar megtaláltuk a mi partszakaszunkat (volt bővel, így megoszlottak az emberek: családok, idősek, fiatalok). Felállítottuk a BBQ szettet és indultunk pancsolni. Fjöderholmarnához képest jóval melegebb volt a víz, szerintem a 20 fokot is elérte, amin felbátorodva combig merültem benne. Aztán teljesen. És úsztam! A Balti tengerben! Nem rossz, mi?

Először hárman mentünk be, Zoe, a svájci lány, Hassal a britt akcentusú dél-koreai és én. A parton Stacy (szingapúri lány) hevítette a szenet, Tobias (osztrák) segítségével. Bettina (Zambia) hezitált, majd utánunk jött. Mint kiderült, nem tud úszni (aminek az oka: nézz rá Zambiára a térképen). Aztán grilleztünk, a hozott cuccokat, részemről a már jól bevált cukkíni és krumpli… mint kiderült, nem ismerem fel az édes krumplit, de az biztos, hogy egészen finom hibát vétettem. Nagyon jó hangulatban telt, beszélgettünk, nevetgéltünk, majd megint kisebb pancsolás és egy nagyobb szunya. A kilátás? Na, azt elég nehéz lenne éreztetni. Összesen három szigetet láttunk az öbölből, és két nagyobb meg egy kisebb hattyút. Előttünk négy hajó ringatózott, kicsit arrébb volt a sziget harmadik kikötője, ún. vendégkikötő. A víz gyönyörű tiszta volt, kavicsos parttal. Egy sziklán keresztül jutottunk le ide, mögöttünk a fenyves –áfonyával.

Felébredve még egy kicsit beszélgettünk, én a svájci lánnyal, főleg a pontosságról és kelet Európáról. Megállapítottuk, hogy a világ minden szeglete igen érdekes, hiszen nagyon különböző. Aztán még egy fagyi is belefért a 7 órás hajó indulása előtt. Nyár van. Órákat voltam a napon, bár barnulni sokat nem fogok itt, a víz remek és időnk, mint a tenger –rengeteg hajóval!

Végül visszaértünk, ezalatt ismét nagyon jót beszélgettem, Hassallal a sportok fiziológiájáról és mentális nehézségeiről. Valamint visszatérve a csoportba, a kutatásunkról, a cambridgei Nobel díjasokról és hogy a tudományos hírnév tudományos hírnevet szül. Still beautiful!

Ja és ahogy elhagytuk Stockholmot, igazán átéreztem, hogy milyen is lehetett a középkorban. A Gamla Stan szigetének házai és tornyai középkori mivoltukban távolodtak, körülöttünk és köztünk a vitorlások… Hát ilyen lehetett. Ilyen, amikor a fő közlekedési eszköz a hajó volt. Nem, a fő közlekedési eszköz a mai napig a hajó. A legtöbb szigetre nem vezet híd, de nagyon sok embernek lehet itt saját szigete, vagy akár közös sziget, amire a saját hajójával köt ki.

De ha már így nekiálltam, akkor leírom a tegnapi és a tegnapelőtti élményeimet is. Péntek lévén, és mivel a témavezetőnk valahova elutazott, elég kevés dolgunk volt a laborban, elég korán végeztünk. Ez egy nagy biciklitúrát gondolt jelenteni. Ahogy mondtam, a laborból az egyik tag adott nekem bicajtúra tippeket. Hát az egyiket, a 40 km-t szerettem volna megtenni.

Ahogy visszakaptam a saját biciklimet, határozottan éreztem a különbséget. Ahogy levettem a táskát és anélkül indultam útnak, plusz felvettem a párnázott nadrágot, egészen új dimenziók nyíltak meg és a biciklim új oldalát ismerhettem meg. Stockholmból kikalandozni önmagában elég mókás volt. Végülis véletlenül egy sípályát is megmásztam vele, lefelé már a vállamon hoztam, mert félelmetesen meredek volt és hát nem cyclocross a drága (na meg én se arra vagyok kitalálva). Aztán valahogy elkavartam egy külvárosba, majd nagy nehezen rátaláltam az útra: Saltjöbadanvägen. Ezt és a bicikliút feliratait követve eljutottam Fisksätra és később Saltsjöbaden községbe. Itt észervettem, hogy a SL (vagyis a helyi tömegközlekedés) egy egész vonatot küld ebbe az irányba. Hogy mi volt itt? Mint az egész úton végig: nyaralók, hétvégi házak, lakóházak a tenger/tó mellett, gyönyörű kilátással, a természetességben. Na, jó, volt cseresznye is (igazi, érett!). És itt, végeredményben egy templom és egy kastély is. Na meg seagull-bébi. Megpihentem, betekertem egy szigetre, amit egy hotel foglalt el, megtaláltam az első helyet, ahol nem fogadnak el bankkártyát (egy útszéli fagyis volt). Odafelé elszórakoztam vagy 2-3 órát az út keresésével, így nagyjából este 7 lehetett mikor visszaindultam. Gondoltam, már tudom az utat, 20km nem kellene, hogy egy óránál sokkal hosszabb legyen, este 10 előtt pedig biztosan nem fog besötétedni, így nyugodt voltam.

Annyira nyugodt, hogy bementem egy másik kedves szigetre –ezen nem voltak házak, csak fenyves áfonyával és gyönyörű kilátással a tengerre és a szigetekre, hajókra, leültem áfonyázni. Majd megpróbáltam egy kört menni, amit nem sikerült, így ismét a vállamra kaptam a bicajt és a fenyvesben másztam föl a sziklákon, hogy a sziget tetejére érve megtaláljam az irányt. Mókás volt.

Végül meglett és rá is vettem magam, hogy egyenesen hazamenjek. Bégül talán még egyszer kellett sziklát másznom, mert eltévedtem –a víz vonzása elég erős és inkább a vízparti utat választom, ha tehetem, aminek időnként családi házak között, családi strandon vagy családi csónakoknál van vége.

Tegnap pedig délelőtt megnéztük a Skogskyrkogårdent. Ez egy temető, ami valami hihetetlen gyönyörűen van architekturálva (ha ilyen szó egyáltalán létezik). Egy építészeti verseny volt, ami eredményeképp egy csodálatos, természet közeli és nagyon nyugodt, csendes temetőt alakított ki a művész. Nagyon érdemes rákeresni a google-n, de hogy ezt megspóroljam nektek, itt a link: http://www.skogskyrkogarden.se/en/.

Ami az érzésem volt, hogy főleg a térrel és a fákkal dolgozott. Amikor csendes, elmélyülős helyet akart kialakítani, oda lelógó ágú fákat helyezett, a sírok köré pedig magas, egyenes törzsű fenyőket, hogy szinte templomban érezte magát az ember. A kápolna felé vezető út nagyon egyenes volt, talán az egyetlen egyenes út, a többi inkább erdei ösvényre vezetett. A fenyves sötétjétől igen különböző volt az ég kékje, ami mintegy utat mutatott a kápolna felé.

Mielőtt eljöttem, hallgattam egy előadást a szakrális építészetről. Egy fontos pontot emelnék ki belőle: a jól megtervezett templom falai is áhítatot árasztanak. Így éreztem magam. Nyugodt és békés volt minden, miközben méltóságteljes és szép, de nem tolakodó.

Végülis csak a kápolnáig jutottam, mikor elkezdtem beszélgetni a lengyel lánnyal. A téma az ukrán repülőgép-lelövés volt, majd az oroszok és a világpolitika, magyar és lengyel politika, szocializmus és társai, később a tudomány és a társadalom kérdése (in memoriam a 100 HIV kutatónak). Később áttértünk az egyetemista életünkre, a terveinkre, a nyelvekre és végülis egy jó 3 órás beszélgetéssel hazaértünk.

Eztán főztem. Füstölt lazac, brokkoli, cukkíni és sajtszósz. Eszméletlen finom lett! Úgyhogy nem álltam meg még egy kis fahéjas-áfonya lekváros tejberizzsel megtoldani. Majd nagy szunya következett. A napnak még egy programja volt: 1,5 óra futás, kötetlen tempóban. 4:20-ra terveztem az első egy órát, aztán 4:10re gyorsítani, ahogy tudok. A 4:20-as terv a csütörtök reggeli edzésből jött, ahol ráeszméltem, hogy 4:24-et akár reggel 7kor is tudok futni, 40 percen keresztül gond nélkül.

Ki is néztem, hogy a Hagaparken-Djurgarden kört teszem meg, aztán még egy kicsit. Ez volt az az élmény, hogy másfél órát úgy lehet futni, hogy szebbnél szebb helyen (főleg erdőben tópart mellett, néha kikötővel vagy kastéllyal tarkítva) vagyok és kétszer nem lépek ugyanarra az útra. Többet is lehet így futni, de nekem most nem kellett. Futottam én már a Hyde parkban, az is szép, de ez sokkal természetközelibb, főleg a mindenhol fellelhető vízimadaraival, így Stockholm elnyerte tőlem a „hosszútávfutók paradicsoma” titulust is.

A terep persze itt is kicsit emelkedős volt, de már egészen hozzászoktam és mivel főleg erdei talajon futok, egyáltalán nem megterhelő. Egyszer mondjuk belekerültem egy kicsit nagyobb fenyvesbe, ahol egészen összeszűkült az ösvény, gyökerekkel és kövekkel tarkítottá vált, de hamar túljutottam rajta. Viszont egyszer megcsúsztam, aminek az lett a következménye, hogy az izzadságtól nedves egész jobb lábam egyszerre csupa föld és humusz lett –így később mókás volt hazatekerni a fél városon keresztül.

Nagyon jól eső futás volt, az a bizonyos „állapot”-típusú, amikor csak jól esik, és nem számít az idő múlása, hiszen akármeddig elmennék ebben a tempóban. Kicsit ezt az érzést akartam egy hosszúfutással elérni, de annyiból túllőttem a célon, hogy ahogy egész héten, most se igazán éreztem a végén fáradtnak magam. Gyorsítani ugyan csak egy kicsit sikerült, az utolsó 20-25 percben. A gond főleg az, hogy eléggé vissza tud vetni egy-egy emelkedő –abból pedig van bőven.

Hát ezzel visszaértem a ma reggelhez, ahol ez az írás kezdődött. Such a beautiful summer!