6. hét. Akárhogy nézzük, ez már inkább a vége, mint bármi más. Ezt a hangulatot nagyban segítette, hogy Johan elbúcsúzott tőlünk: hazamegy néhány hétre. Ezzel kapcsolatban büszkén jelentem: egy svéd önszántából megölelt. Még ha csak röviden is.

Illetve elkezdtük írni a beszámolónkat, már csak a saját projektünkkel foglalkozunk: be kell fejezni péntekre. Mikaellel ismét volt legalább kettő elég jó beszélgetés. Elég nagyszájú ember, de nagyon jó gondolatai vannak, ezúttal a nemzeti identitásról (ő épp egy török-görög-kurd-baszk felmenőkkel rendelkező svéd, aki néhány évet tanult és kicsit többet lakott Angliában), a nyelvekről (a fent felsorolt nyelveken a görög kivételével beszél) és a történelemről (pl, hogy Svédország is épp csak annyira volt semleges, mint Svájc: és ebből kifolyólag épp csak annyira gazdag).

Pénteken este free entrance volt az építészeti és design múzeumba (16-18), illetve a moderna museet-be (18-20). Így kicsit korábban akartam elindulni a laborból, de még meg szerettem volna nézni, hogy hogyan fagyasztják le a bacikat folyékony nitrogénbe. Mikor ezt a dilemmámat megosztottam Mikaellel, egyértelműen a múzeumra szavazott, és hívott, hogy menjek vele a folyékony nitrogénért. Átmentünk a KI egyik épületébe (ugye mi a kampusz szélén vagyunk, inkább azon kívül). Kiderült, hogy ő is neurobiológus (ez többnyire nem látszik a fehérjék nevéből), és a régi főnökétől tud edényt szerezni a nitrogénnek. Gond nélkül áthaladtunk elég sok zárt ajtón, mígnem megérkeztünk a nitrogénhez, ami jó nitrogén módjára remekül evaporált. Néhány perc showba illő füstrengeteg, majd vége és én elindultam a múzeumba. Ami jó volt, hogy közben megosztottam azt az érzésemet Mikaellel, hogy az épp elkezdett írásművem –noha nagyon élvezem, hogy írhatom, és ez által jobban megérthetem, átgondolhatom –valószínűleg rémesen gyenge, egyszerűen „rossz”. Erre azt reagálta, hogy ez így nem igaz. Olyan nincs, hogy valami „rossz” és olyan sincs, hogy valami „jó”. Ha egy supervizor ezt írja, azzal semmit se segített. Úgyhogy ő majd tételesen felsorolja, hogy miben kell fejlődni. Akár igaz, akár nem (nem ez lenne az első időhiányban be nem tartott ígérete), a szemlélet nagyon megtetszett! Az újszülöttnek is minden vicc új J

Múzeum. Nem tudom, hogy ki áldott meg ekkora szerencsével, kicsit félek, hogy másoknak emiatt nem jutott. A design múzeum bicikli kiállítást tartott –a kezdetektől napjainkig és egyéb. Mi is a bicikli? Mi a funkciója? Hogy tekintsünk rá? És persze szinte minden félig svédül, félig angolul. Nem volt hosszú, de épp ennyi kellet. Ha már bicikli, akkor a közlekedés is szóba került, illetve olyan távlati célok, hogy a városi közlekedés hangsúlya átkerüljön a biciklisekre. Ami azt illeti, még nem voltam olyan városban, ahol ennyire kevés lett volna az autó. Hollandiában is sok a bicikli, de sok az autó is.

Az építészeti múzeum is biztos nagyon érdekes volt, de nekem nem maradt rá túl sok időm és kicsit bele is fáradtam a biciklisbe, úgyhogy némi pihit tartottam a modern múzeum előtt. Ez utóbbi elég komoly tárlatot vonultatott fel, aminek persze csak a töredékét érthettem meg. Volt néhány szoba, ami valami egészen érdekes sufnira emlékeztetett és valahogy minden franciául volt (se svédül, se angolul). Ebben már csak ezért is több időt töltöttem: élveztem, hogy silabizálhatom.

Sajnos a múzeum emblémáját képező autógumiba húzott kitömött kecske nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket, nem úgy az ötvenes évek táncprodukcióit vetítő termek. Szóval elég változatos volt ez is, és egyáltalán nem volt elég rá az a két óra, amit az ingyen belépő biztosított –gondolom ez a marketing.

Szombat. Reggel kicsit későn keltem fel, így a futást nagyvonalúan estére toltam. Pride. A karolinskásokkal, vagyis queerolinskásokkal való találkozó helyszíne „Hornsgatan 66”, időpontja 12:30. A felvonulás 13-kor indul, előtte kapunk pólót és egyszerűen összegyűlünk –szólt a terv. 15:30kor a természettudományi múzeum volt tervben, 17-kor a Cosmonova, Josefinnel –Peter és Josefin feladata minket „szórakoztatni” az Amgen pénzén. A tervem az volt, hogy ledobom a bicajt a felvonulás végénél és visszasétálok. A terv tökéletesen működött, elég szép volt a készülődő város a szombat reggeli csendben.

Visszafelé sétálva valahogy megakadt a szemem egy templomon. Elég kevéssé észrevehető, csak egy ajtó egy átlagos épületen, teljesen más, mint a látképeken olyan jól látszó csúcsos épületek (amik belülről nagyjából rémesek: arany angyalkák és rengeteg aránytalan szent, egy nagy tagolatlan tömbben). Mióta meghallgattam a szakrális épületekről szóló előadást, egészen meglepő módon egészen máshogy nézek a szakrális épületekre. Az előadás valamiért nagyrészt skandináv modern keresztény templomokkal foglalkozott, így nem tűnt rossz ötletnek belesni, meg még rengeteg időm is volt. Szóval a templom. Az előtérbe beérve már tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Az utca természetes halk zsongása után hűvös csend fogadott. Tűz, víz, kő. Kép mellékelve. „A falak is szentséget árasztanak.” Beljebb már nem fényképeztem, épp hárman imádkoztak csendben, fenyőillat, és a sziklák hűse biztosította a meghitt nyugalmat.

Pride. A képek magukért beszélnek, így nekem marad az elmélkedés, az, ami mögöttük van. A város ünnepel. A város színes, a város zsibong és ujjong. Mellettünk, körülöttünk az emberek mosolyognak, mindenhol zene szól, emberek táncolnak. Ahogy elindultunk zászlók lendültek a magasba, a közönség és a felvonulók között is: szivárványszínűek. Ablakokban, utcán, székeken, tereken emberek, zászlók. Kordon? Minek? Rendőr? Volt igazi is, volt nem annyira igazi is. De a rendet fenntartani csak a „Stockholm pride” feliratú mellényben virító önkénteseknek kellett, neki is csak annyiban, hogy a kamionokat, buszokat, csoportokat egymás után kellett indítani.

Már egy héttel a pride előtt a közösségi közlekedésben részt vevő buszokra kikerült a zászló, amiek kapcsán Mikael azt mondta, hogy ez csak a látszat, a svédek közömbösek. Nem kifejezetten szeretik a melegeket, csak egyszerűen nem érdekli őket. Meg még valami. Egyszer, régebben az került szóba, hogy Svédország miért az EU tagja. Nekik igazán nem éri meg, Angliával, Németországgal jó üzleti kapcsolatai vannak e nélkül is. Mikael azt mondta, a svédek szívesen tapsolnak népszerű gondolatoknak. Népszavazás is volt erről, egyszerű többséggel megszavazták. (Fun fact: egyszerű többséggel szavazták meg jó néhány évtizede az alkohol betiltását, amit azóta töröltek. Ez volt az első szavazás, ahol nők is részt vehettek.)

Tény, hogy aki ott akart lenni a pride-on, az ott volt (a Hornsgatan úttestén a számozás 152-ig ment, ennyi regisztrált csoport volt), aki nem, annak pedig már nagyjából a szomszéd utcában biztosítva volt a csönd. A pride nem csak egy felvonulás. A parti folytatódott a pride parkban, a belváros szélén, egészen éjszakába nyúlóan (a lengyel munkatársunk a park környékéről egy hete nem tud aludni). Talán a legnagyobb vendég Conchita Wurst volt. Igen, az osztrák nemzetiségű „hölgy”, aki elnyerte a „Queen of Europe” címet az eurovizios dalfesztiválon. Igen, akinek szakálla van.

Azóta elég sokszor megnéztem a nyertes dalt, néhány egyéb dalát és talán egy interjút vele. Azt hiszem, nagyon szimpatikusnak találom. Azt is, amit képvisel. És talán meglepő módon szépnek is találom. Mindettől függetlenül, a tény, hogy a szomszédunkban (Ausztria) őt küldték ki a hazát képviselni, amíg a határon „innen” minimum darabokra gúnyolnák –félelmetes.

Az indulás előtti várakozásban épp mellettünk volt a nem-annyira-igazi-rendőrök busza. Azoké, akikről az ember egyből megmondja, hogy a pride-on van. Talán dél körül érkezett egy fiú. Szélesen mosolygott, lányos vonásai voltak és egy elég nagy heg a mellkasán. Félmeztelenül volt és egyszerre leesett, hogy neki valamikor ennél jóval nagyobb melle volt. Az indulás előtti várakozásban egyszer megérkezett két nő. Szépek voltak, férfias alakjukat csak annyira takarta a ruha, mint egy szokásos buliba induló húszéves lányét. Az indulás előtti várakozásban mellettünk három-négy srác táncolt, ahogy egy szokásos huszonéves lány. Az indulás előtti várakozásban lőttem ezt a képet: https://drive.google.com/file/d/0Bwj9_b-yNwwTeTNDX2h1UFAyVXM/edit?usp=sharing

Igen, megtaláltam: fekete, meleg, zsidó. Elgondolkodtam és nagyon szomorúan arra jutottam, hogy az ismerőseim egy igen jó része nem állná meg valami ronda beszólás nélkül.

Nagyon örültem, nagyon élveztem, remek nap volt, hatalmas fesztivál! A közönség soraiba úgy nézett ki az egyik tv szponzor-matricákat osztogatott az alábbi feliratokkal: „I love boys” és „I love girls”. Én épp egy „I love boys” feliratút szereztem, de az a gyönyörű, hogy együtt partiztam a többiekkel és mindegy volt, hogy ki mit ragasztott magára! Az emberek egyformák, hiszen egyformán éreznek, egyformán szeretnek, egyformán örülnek, mi más számít még?

A többit a képek mesélik el.

A múzeumra nem maradt időnk, de egy gyors „ebéd” után megnéztünk egy rövid filmet a Pápua Új Guineai szigetvilágról, korallzátonyokról egy elég komoly 3D moziban, ami még annyit tud, hogy konkrétan az egész látóteremet betöltötte a vászon. A film maga is nagyon szép volt. A világ gyönyörű, miért nem boldog mindenki csak attól, hogy körülnézhet benne?

Az esti futás tényleg eléggé estére szorult, egész napos sétálgatás-vidámság után már a többiekkel éreztük a moziban is, hogy ránk telepedik a fáradtság. Mikor beláttam, hogy nem lesz jobb attól, ha heverészek, végül elindultam a szokásos körömre. Egy óra kellett, maxra. Jó lendülettel el is indultam, alig éreztem a fáradtságot és a legkevésbé se zavart. Átfutottam a szomszéd híd alatt, majd fel a következő hídra. Mikor ennek a közepére értem, a fülhallgatón át is hallottam, hogy csengetnek és láttam, hogy a híd közepén egy lámpa pirosra vált. Ez önmagában elég érdekes tud lenni egy hídon. Hirtelen beugrott a londoni Tower Bridge. De hajót csak egyet láttam, egy kissé magas vitorlást a bal oldalunkon, mire elbizonytalanodtam és valami rossz érzés vett erőt rajtam.

A sorompó is lecsukódott, én már egy ideje nem mozdultam, ahogy a kocsik sem, szembe velem. És ekkor nagyjából tíz méterre a lábam előtt megnyílt a híd. Addig egészen masszív szerkezetnek tűnő úttest és járda játszi könnyedséggel emelkedett a magasba. Eddigre előkaptam a telefonomat abban a biztos tudatban, hogy életem egyik legnagyobb élménye zajlik épp. A hajó elindult, és ekkor látszott, hogy a vitorlarúd valamivel magasabb, mint a híd –pedig az se volt alacsony. Ahogy beért a híd „alá”, lassan lehetett látni, ahogy a kis fehér pöcök úszik tova, mígnem elérte a másik oldalt és a híd megkezdte útján lefelé.

Azóta már egyszer kicsit messzebbről is láttam a kinyílt hidat: eszméletlen!

Vasárnap. A program néhányunknak Uppsala volt. Én úgy terveztem, hogy bicajjal megyek Märsta-tól. Részben anyagi megfontolásból esett erre a városra a választásom, részben mert nem volt kedvem annyit tekerni. A többiek, akik vonattal mentek végig (kb 1 óra az út), 3 órai indulást terveztek, így nekem bőven volt időm reggel. Nyugodtan felöltöztem, bepakoltam két fél literes vizet, könnyű váltóruhát és a gumi-szerelő szettet. A párnázott nadrágban, amibe nagyjából még egy félszer belefértem volna, s a pólóban, ami hasonló méretekkel rendelkezett, átsétáltam a konyhába, hogy valami tisztességeset reggelizzek. Épp neki is kezdtem, mikor bejött a Pontien, a srác, akit a foci vb óta ismerek és általában „ca va”-val köszönt.

Ezúttal ráértünk beszélgetni és hamar kiderült, hogy ruandai. Elég rémes lehet, de egyből a népirtás jutott eszembe, de nem tűnt úgy, mint aki elsősorban a rossz hírüket bánja, azt hiszem még örült is, hogy tudok róla. A téma innentől adott volt. Kiderült, hogy most 33 éves, 13 éves kölyökként ott volt és ez nem egy olyan élmény, amit könnyű lenne elfelejteni. Apja hutu, anyja tuszi, a család semleges. Az egyetlen esélyük az volt, hogy ők az apjával elmentek az ország egyik felébe, ahol a hutuk voltak többségben, az anyja pedig a tuszik lakta vidékre –az ország másik felébe.

Nincs konfliktus, ami vérrontással kezdődne. Nincs ember, aki ok nélkül ölne. Nincs nemzet, aminek ne kellene ok az agresszivitásra.

Azt hiszem a hutuk voltak évekig hatalmon (de ha nem, akkor innentől konzekvensen fogom keverni). Királyság volt és a magasabb tisztségeket hutuk töltötték be. Aztán talán belga segítséggel köztársaság lett, amiből az következett, hogy a hutukat elüldözték vagy maguktól menekültek a környező országokba, a tuszik pedig átvették a hatalmat. Tudni kell, hogy tök egyformák és keverednek. Talán annyi, hogy a hutuk hivatalosan magasabbak és hosszabb az orruk, míg a tuszik tömzsibbek és az orruk is laposabb. De el lehet képzelni, hogy ennek mekkora a hibahatára.

A történelem folytatódik. A hutuk külföldről időnként gyenge támadásokat intéznek Ruanda felé. Majd egyszer Ugandába átmenve a tuszi minisztert támadás éri és meghal. Innentől, hatalmas logikáról téve tanúbizonyságot és biztos vagyok benne, hogy ez a logika nem egyszer és nem egy helyen lett követve a világtörténelem során –a tuszik elkezdték szisztematikusan kiirtani az otthonmaradt hutukat. Tuszi apa a hutu feleségét és gyerekét. Szomszéd a szomszédot és így tovább. Majd vica versa. Filmajánló: Hotel Ruanda. A srác is ajánlja, annak ellenére, hogy náluk be van tiltva.

Mindezek margójára, a beszélgetés folytatása a nyelvek témakörben alakult. Érdekes, hogy Ruandában a hivatalos nyelv a franciáról a hatalomváltással angolra változott. Remek párhuzamot vontunk tehát a magyarországi oroszról angolra átnevelt és a ruandai franciáról gyorsan angolra átnevelt tanárok között, akik így nem is tudnak olyan jól tanítani. Nem azt mondom, hogy nincsenek jó nyelvtanárok, de az átlag még valamivel gyengébb, mint máshol. Ennek bizonyításaként se én, se a srác nem beszél jó angolt.

Ami a svédek angolságát illeti. Szerintem már írtam, hogy perfekt. Meg is kérdeztem egy svéd-indiai lányt, hogy ez hogy lehet. Szerinte a svéd és angol grammatika, mondatszerkezet hasonló, illetve az is sokat segít, hogy a filmeken nincs szinkron. Talán még ebben a nyelvtanárok felkészültsége és az interaktív valamint blokkokra osztott oktatás is segíthet.

Most azt gondolom, hogy az én magyarságtudatom nyelv alapú. Rengeteg sok emberrel értjük meg egymást és gondolkodunk hasonlóan, mindegy melyik országból jött. A kulturális különbségek se olyan nagyon Európában. A muszlimoknak és afrikaiaknak sokkal nehezebb. Illetve szerdán beszéltem az újdonsült magyar ismerősömmel is, aki a Harvardon doktorált, s aki így elég jól ismeri az államokat. Az is más. Mindamellett tény, hogy nagyon egyedi Magyarország elhelyezkedése, s ebből kifolyólag történelme is, egészen eltérő Európa nyugati részéhez képest, amitől ugye a mentalitásunk is más. Dél és észak között is van némi eltérés. Csak az arányai nem olyan hatalmasak, mint Ázsia és mondjuk Európa között. Mikael mondta még, hogy Törökországban és az arab világban a vallás alapján válik el a társadalom, korántsem nyelv vagy ország alapján. Szerintem ez irtó érdekes!

Szóval vasárnap. Nagyjából fél 10-kor elindultam a Central Stationra, ahol meg is vettem a jegyem, a bicaj ingyen utazik, de véletlenül épp ott nem tudom feltenni a vonatra. Automatikus kapuk vannak, és külön kapuja van a bicajnak, kerekesszéknek és babakocsinak. Hát, az ép a központi pályaudvaron nem volt, amire egy néni elég hangosan figyelmeztetett is. Rövid beszélgetésünk elején talán kicsit ellenséges volt a határozottsága, de a végére „összebarátkoztunk”, kaptam térképet és sok szerencsét is kívánt. Tehát elgurultam a szomszéd megállóba, a Karolinska mellé. Itt gond nélkül felszállhattam a vonatra és fél óra múlva megérkeztünk a végállomásra: Märsta-ba.

Innentől azt tudtam, hogy az irány: észak. Meg azt is tudtam, hogy van bicikliút. De azt nem gondoltam, hogy ennyire jó. Kis falvacskákban, búzatáblák és fenyvesek közt kacskaringózott végig az egysávos, néptelen, de jó minőségű aszfalt. Erősen Franche comté jellege volt a tájnak, csak nem olyan meleg. Nem mentem nagy tempót, meg-megálltam fényképezni, vagy megszakítottam az utamat, hogy lemenjek egy közeli tóhoz, szóval élveztem az életet és azt, hogy rengeteg időm van. A hangulat: https://www.youtube.com/watch?v=34jZePnMQNQ

Már épp kezdtem nyomasztónak érezni, hogy a hátam után a fenekem is megfájdult, mikor megérkeztem. Átkeltem egy kisebb folyón, majd újabb 5 km után begurultam az Uppsala University és Uppsala Research Center épületei közé. Innen továbbtekertem az úton és véletlen épp a várban lukadtam ki, ahonnan csodásan látszott a dóm épülete.

A vár maga nem volt nagy, de egy szép kis angolkert is volt mellette. Továbbtekertem, le a városba. Gondoltam, a dómot a többiekkel úgyis megnézzük, úgyhogy inkább csak a hangulatát kapom el a helynek azzal, hogy kicsit körbejárom. Egy nagyon kellemes folyópartra vitt a sors, ott leültem, és elmajszoltam egy svéd pék sütit. Majd tovább. Kiosztottam a leginformatívabb útjelző táblának járó díjat: https://drive.google.com/file/d/0Bwj9_b-yNwwTQWRuUUZuUk5JMEk/edit?usp=sharing majd eltévedtem.

Végülis visszakavartam a pályaudvarra, és csak egy kicsit kellett várnom a többiekre. Velük nagyon lassan bejártuk a várost, megnéztük, amit érdemes volt megnézni (egyetem épület, dóm, vár, egyetemi botanikus kert –ezt néztem angolkertnek). A dómban épp orgonakoncert volt. Gyönyörű épület! És nagyon illett hozzá a koncert is. Free entrance volt, de sajnos néhányan hamar megunták és továbbmentünk. Azért egy fényképet csináltam, a többit pedig le lehet googlizni. Elég az, hogy nagyon magas belterű, gótikus dóm, nincs túldíszítve, és méltóságteljes.

További andalgás, beszélgetés és ücsörgés után elváltunk. Én hazaindultam, hogy még sötétedés előtt elérjem Märstat (minden nappal egyre korábban sötétedik), valahogy nem tűnt nagyon effektívnek a két kis katicás villogóm az országúton. Ez nagyjából sikerült is, bár egy másik, egyértelműbb, de valamivel hosszabb utat választottam. A jegyváltásnál megint szerencsém volt, - komolyan el kellene kezdenem aggódni, hogy ezt hogy fogom megfizetni – mert a néni nem tudott blokkot adni, úgy döntött tehát, hogy nem kell fizetnem se. Elég fura érvrendszer, de kedves volt, azon is aggódott, hogy este 10 után miért csak egy útra szóló jegyet váltok.

Már az odafele út is megterhelt egy kicsit, visszafelé pedig meg se álltam annyiszor (nehéz volt, mert sok szépség volt), így a vonaton már elszunyáltam, és szomorúan konstatáltam, hogy még lesz dolgom. Az történt ugyanis, hogy a múlt héten legalább 3x kellett újra csinálni a bacik transzformálását (DNS-t jutattunk beléjük), mert valami galád baci kanomycin rezisztenciát mutatott, pont azét az antibiotikumét, amit mi használtunk szelektálásra. És hogy hétfőn tudjuk folytatni a kísérleteket, mert persze az összes problémánk az utolsó hetekben jön elő, amikor épp kellenének az eredmények, be kellett jönni vasárnap. Mindketten Uppsalában voltunk, a lengyel lány negyed11-re, én ¾ 11re érkeztem meg a laborba. De már egykor haza is tudtunk menni –nagyon effektívek voltunk.

A hétfői nap így fáradtan keződött, de azóta azt hiszem kipihentem. Remek edzéseim vannak, pont azok, amik jól mennek, de kemények. Kíváncsi vagyok, hogy mire lesz elég, de nagyon bízom egy jó félmaratonban az ősszel. Meglátjuk.

képek a szokásos helyen, a Pride és 0803 mappában: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTdnJ0alB3TVA1aU0&usp=sharing