csíkosfejű nádiposzáta

Három nap boldog mosolygás. Felszabadult, ambíciózus öröm. Értékes vagyok. Én. Én, aki előtt olyan fényes jövő áll, amit csak el mer magának képzelni. Azt fogom csinálni, amit szeretek, világszínvonalon.

Vasárnap reggel negyed 5kor hárman keltünk fel a hatvani Tabán úton. Kifejezetten pöccre volt kalkulálva, a kapu már nyitva volt, mikor, a biztonsági ellenőrzés sorát kivárva -odaértem. elég későn csekkoltam be előző nap este, így az első sorok és a priority lane kényelmét élvezhettem -amíg el nem aludtam. Hideg esőben ácsorogtunk, miközben a ryanair boeing 373-asa nézett minket és készült az útra. Irány: Stanstad.

Mióta hazajöttem Stockholmból, találkozóról találkozóra mentem, két edzés között ettem vagy aludtam, legalább három városban és négy kerületben éjszakáztam, valamint a TO-s nénitől kaptam segítségnek nem nevezhető választ a tárgyfelvétellel kapcsolatos kérdésemre alig egy óra várakozás után. A neptunt sajnos nem ismeri, így kezelni sem tudja. Azért végül megoldódott. Csak remélni tudom, hogy végsősoron ugyanígy járt az a külföldi hallgató, aki révén nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a kompetensnek (témakörök: neptun-ismeret és -kezelés, kérvény-ügyintézés, szakdolgozat téma-jelentkezés, stb.) távolról sem nevezhető tanulmányi előadónk a tanulmányi osztályvezetővé kinevezése ellenére se tanult meg angolul annyira, hogy el tudta volna navigálni a lány egy másik kollegához (egy emelettel lejjebb lett volna).

Britt idő szerint reggel 8-kor leszállt a gépem és rövid séta után megérkeztem az Amgen Scholars European Symposium feliratot tartó lengyel taxisofőrhöz. Végigdumáltuk és nevettük a valamivel több, mint fél órás utat, mígnem megérkeztünk. Memorail Court, Clare Collage, Cambridge. Nemsokára 9-et ütött a szomszédos King's Collage harangja.

Nem volt túl sok kedvem utazni. Jó volt itthon és nem volt kedvem ahhoz, hogy megint nyúzzanak. Dávid nagyon finom teát hozott nekem Norwichból, Gábor pedig egyre jobban viselte, hogy tejjel iszom, minek menjek ezek után Angliába? Általánosságban egy kicsit kedvetlen és aluszékony voltam. Szerettem volna otthon élénkebb lenni, beszélgetni, játszani, de talán Gábor kórházlátogatása, talán a kényszerből -gyengeségből? -félbehagyott edzés miatt, semmihez sem volt kedvem. Tehát utazni se.

Felsétáltam néhány lépcsőfokon, a Memorial Court portájához. A portásbácsi nagyon kedvesen fogadott, és sajnálatát fejezte ki, hogy a szobámat csak délután háromtól tudom elfoglalni. Egyébként is azt terveztem, hogy körülnézek a városban, így annyira nem aggódtam emiatt, illetve kaptam egy kulcsot, ahova a cuccaimat tehettem le. Ahogy hátrafordultam, megláttam Samet, aki a szomszéd, csak lányokat tanító collage-ból sétált át ide. Ő sem tudta, hogy délelőtt nem foglalhatja el a szobáját. Végülis ketten indultunk neki a városnak, rögtönzött idegenvezetőmmel.

Valamivel tíz után váltunk el, addig megmutogatott néhány épületet, a túrista információt (még egy óra volt a nyitásig), végül a múzeumok utcáját, mert elmondtam neki, hogy otthon a lelkemre kötötték, hogy mindenképp nézzem meg a természettudományi múzeumot. Mondta, hogy neki úgy rémlik, renoválják. Az Arhceology and Antropology Múzeum (MAA) tűnt érdekesnek a közül a kettő közül, ami elsőre megtaláltam, de az csak délben nyitott, én pedig már elég éhes voltam, mert otthoni idő szerint dél körül jártunk és én még felszállás előtt reggeliztem.

A Sainsbury-ben Daily Meal akció volt. Egy szendvics, egy üdító és angol szokás szerint egy csomag chips volt együtt valamivel olcsóbb. Nagyon autentikusnak éreztem, főleg, mikor kivittem a zsákmányomat a szomszédos parkba, hogy a teniszezőket nézve fogyasszam el. El is olvasgattam a feliratokat: minden étel, ital hirdette, hogy természetes alapanyagokból, mesterséges tartósítás nélkül, nagyon egészséges kaját állít elő. Illetve azt is megtudtam, hogy összesen 783 kalóriát vittem be. Így hát nyugodtan aludtam el, hosszúnadrágban, pullóverben, a napon.

Arra ébredtem, hogy az arcomra tűz a nap. Feltápászkodtam és elsétáltam a MAA-ba, ami mégsem volt olyan érdekes, vagy inkább nekem nem volt türelmem hozzá. Továbbmentem a túristainformációhoz, ahol megerősítették, hogy nagyjából két évig nem elérhető a zoológia múzeum, de ajánlották, hogy menjek a botanikus kertbe. Ez utóbbi Samnek is nagyon tetszett, vele már Stockholmban megegyeztünk, hogy a növények egészen érdekesek. A britt botanikus kertek (a Kew Garden, az uppsalai és a st. andrews-i is ilyen volt, ami azt illeti,a Füvész kert is ilyennek készült), szóval egyetemistáknak biztosítanak remek lehetőséget a tanulásra. Cambridgeben, épp, a kert egy részében növénycsaládonként ültek az ágyásban a virágok, egy másik részében pedig gyógynövények (és zöldségek) foglaltak helyet.

A kert egyébként szépen megtervezett angol kert volt. Szerencsémre a hó első vasárnapján délután 3 előtt 10 perccel érkeztem, így 10 percem volt a körbevezetésig, ami havonta egyszer történik. Egy kedves, mókás amerikai botanikust kaptunk csoportvezetőnek. Megmutatta a kert egyes érdekességeit, barátaiként jellemezte az amerikai fajokat és igen sokat nevetett. Tőle tudtam meg, azt az elég kiábrándító tényt, hogy Nagy Brittanniában nincs őshonos növényzet. Minden erdőt kivágtak és hajót építettek belőle, majd vagy birka-, esetleg tehénlegelőt vagy kertet tettek a helyére. Az ország növényeinek 70%-a nemhogy nem őshonos, de a világ legkülönbözőbb részeiről van. Sok minden megél itt, nincs nagy hőingadozás, eső pedig van bőven, vagy üvegházban is élhet, ha a szárazságot szereti.

Libanoni cédrus a tipikus angol kert jellemzője, egy észak-amerikai mamutfenyő társaságában szokott állni. A kert egyik büszkesége a “meadow”, vagyis rét. Ez arról híres, hogy gaz nő benne. Na, jó, nagy diverzitású és sikerült úgy megcsinálniuk, hogy nincs benne fű. Másik érdekesség a mocsár volt. Mielőtt egyetemet építettek volna, a területen le kellett csapolni a mocsarat. Harmadik, a száraz gyep. Kipróbálták milyen, ha nem locsolnak. Szerintem félelmetes, hogy ennyi energiát fektetnek abba, hogy a mesterséges természetbe némi természetes természetet is bele tudjanak csempészni.

Persze, ha már Nagy Brittannia, ami ugye a hagyományairól híres: láttam Newton almafájának genetikai leszármazottját és Darwin mesterének kedvenc fáit.

A kert látogatását öt körül fejeztem be, ekkortájt végzett egy középiskolai osztálytársam is a gyakornoki állásában. Zolival négy évig voltunk osztálytársak, soha nem mondta volna magától, de valahogy mindig kiderült, hogy zseniális informatikus. Cambrdigebe is informatikát jött tanulni 12 után, azóta nem találkoztunk, nem is beszélgettünk. Azt hiszem mióta ismerem nem beszéltünk ennyit, mint ekkor. Úgy érzem, a külföldre szakadt ismerősök szívesen találkoznak magyarokkal, pláne régi ismerősökkel, még ha nem is voltak közvetlen barátok.

Véletlenül összefutottunk Pabloval, akinek szintén láttam a szemében, ha nem tévedek, a felcsillanó örömöt, ami minden találkozásom alkalmával éreztette velem, hogy jó emberek között vagyok. Pablo mondta, hogy van vacsi a koleszban, így negyed nyolcra vissza is értem a Memorial Courtre. Itt Jonas és a cambrdige-i program vezetője fogadott. Jonasnak is nagyon megörültem. Bár nem sokat foglalkozott velünk a program során, az első héten kiderült, hogy mennyire jófej és ez az utolsó hétre se változott. Az is jó volt, hogy ő a stockholmiakhoz tartozott, egy remek nyár hírnöke volt, a gyönyörű, őszies Ángliában. Már otthonosabban éreztem magam.

Akkor még inkább, mikor megérkeztem az ebédlőbe és az összes fej mosolyogva felém fordult! Ott volt BT, a kedvenc zambiaim, aki nem tud úszni; Tobias, az első, akivel találkoztam a kollégiumban; Caroline, aki előző nap még Kanadában volt; Kaloyan, akivel az első barátkozós alkalommal leültem beszélgetni, és persze még sokan mások, majdnem az összes spanyol és ahogy kell lennie, egy másik asztalnál a “kemény mag”, Magdával, akivel együtt dolgoztam; Ljubicával, akinek ezúttal ki volt egyenesítve a hosszú, festett vörös haja; Álvaro, aki a pólókat tervezte és Godwin, akit csak reméltük Inarival, hogy nem kési le az augusztus 16 hajnalán induló a repülőjét hazafelé.

A vacsorámat még elég gyorsan, szó nélkül ettem meg, mert éhes voltam az egész napos lófrálás után, de aztán átültem az asztal másik végébe és hosszan, nagyokat nevettem BT-vel, Hassallal és Caroline-nal. A csomagom még mindig a portán hevert, és ez így is maradt egy darabig, mivel megérkezett Inari, aztán felmentünk Tobias szobájába, megnézni a kilátást, meg a kilátást a saját wc-jéből. Aztán már tényleg felvettem a csomagjaimat és megkaptam a szobakulcsomat, de a saját szobám helyett végül Inarinál kötöttünk ki. Itt el is kezdtem kiosztani a pólókat, amiből emberáramlás és hatalmas beszélgetés kerekedett. Folyamatos nevetgélés, új emberek jöttek, üdvözöltük egymást, váltottunk néhány szót, kaptam eurót, fontot, egyszer majdnem dollárt is a pólóért, váltottuk a pénzt ide-oda, közben folyt a szöveg mindenkiből.

Mikor már mindenki elfáradt, végre lementem a saját szobámba és gyors fürdés után elaludtam, hogy másnap frissen ébredjek és lefuthassam a reggeli 20 percemet. Meglepően friss voltam, ami köszönhető annak is, hogy otthoni idő szerint 8-kor kellett kelnem, hogy helyi idő szerint negyed 9-re megfürödve mehessek reggelizni. Odakinn látszott a lehellet. Hosszúnadrágban és pulóverben futottam, a kesztyű hiányán sajnálkozva. Gyönyörű a város, pláne ilyen korai órában. A nap a collage-ok felől sütött át az erdősávon, megvilágítva a párás legelőt. Átszaladtam a Clare Collage-dzsal szomszédos hídon, előttem a középkori hangulatot árasztó ébredező város, majd átszaladtam a King's Collage-on, abban a biztos tudatban, hogy senkit sem fogok ezzel zavarni, végül el az éppen kiérkező tehenek mellett, fel a másik hídra és egy jobbkanyarral befordultam a hazafelé vezető útra.

Boldogan szívtam be a reggel illatát, eltettem magamba a napsütötte hajnali cambridge képét és gyors fürdés után csatlakoztam a többiekhez reggelizni. Igazi angol reggeli volt (bab, tükörtojás, szalonna, sült kolbász), kontinentális elemekkel, mint a müzli és a croissant. Természetesen teát ittam, tejjel, illetve narancslevet. A kolbászhoz nem volt kedvem, a sült paradicsom és tükörtojás viszont jó ötletnek tűnt. Eléggé finom is volt!

Reggeli után rögtön mentünk a konferencia helyszínére, ahol a regisztráció során megkaptuk a névjegykártyánkat is a konferenciatáska mellé. Ekkor kezdtem érezni, hogy egészen komolyan vesznek minket. A köszöntő előadás és utána még néhány sokat nem mondott, de arra felkaptam a fejem, mikor kijelentettk, hogy az Amgen követni fogja a sorsomat és a jövőben is kíván támogatni, például úgy, hogy állja a konferencia-költségeimet, amennyiben megkérem erre. Cserébe csak egy beszámolót kér. Illetve az alumni program keretén belül elég komoly ismerettségekre tehetek még szert.

Nagyon sok előadásunk volt ezalatt a két nap alatt, így ezek részletes ismertetésétől is eltekintek. Volt az Amgentől fejlesztő, aki sikertörténeteket mesélt, ami alapján később arra jutottunk, hogy akármennyire is gonosz és profitorientált a gyógyszercég, mint olyan, “mellékhatásként” csak meggyógyít igen komoly betegségekben szenvedő embereket -fiatalokat és időseket. Az eslő nap végére eldöntöttem, hogy gyógyszercégnél fogok dolgozni, mert az egy szép életcél, hogy embereken segíthetek. Megnyugtatok mindenkit, ennek akkora jelentőséget nem kell tulajdonítani, mert Stockholm után is eldöntöttem, hogy oda megyek phd-zni, majd Cambridge-ben eldöntöttem, hogy oda megyek phd-zni. Most ott tartok, hogy Németország jó helynek tűnik mesterképzésre.

Az előadások nagyrészét kutatók tartották, általában valamilyen sikertörténetet meséltek, akár gyógyászatban, akár növénytermesztésben. Eléggé komolyan fellelkesültem. Volt előadás régi Amgen Scholars-osoktól, akik elmesélték, hogy mit kaptak a programtól és mit kezdtek vele. Volt előadás arról, hogy Cambridge-ben milyen jó tanulni és kutatni, és mit kell tenni, hogy bekerüljünk. Megdöbbentett a felismerés, hogy a között a 80 ember között vagyok, akinek a CV-jében szerepel a 2014-es Amgen Scholars Program, és akik maximálisan kompetensek vagyunk arra, hogy a világ vezető egyeteimre kerüljünk be.

Voltak beszélgetések is. Kerekasztal beszélgetések az általunk választott két témában (tudományos komunikáció és akadémia volt az enyém, BT-e az akadémia és az ipar, amivel csak azt érte el, hogy még jobban összezavarodott, hogy melyikre is akar menni). Valamint két órát kaptunk arra, hogy 7 fős csoportban megbeszéljük, egy prof koordinálása mellett, hogy mit kutattunk a nyár során. Ez talán az egyik legérdekesebb és legtanulságosabb program volt, és az biztos, hogy nagyon élveztem.

Poszterszekciók is voltak, mindháromszor ugyanott, hol kávészünetben (ahol természetesen tea is volt, meg keksz, bár nem volt igazi “fíka”, mert azon szendvicset és sütit kaptunk és persze ahhoz Svédország kell), hol ebédszünetben. Ez utóbbi során remek kis adagokat adtak finomabbnál finomabb ételekkel, mint a lazac, currys rizs, muszaka vagy pörkölt. Desszert is volt, második nap sikerült mindenkit levenni a lábáról a gyümölccsel fedett creme brulée-vel.

Csoportfényképezés, kiscsoportos beszélgetések, például mikor néhányan megkérdeztük Jonast és Benedictet, a stockholmi program koordinátorait, hogy mi alapján vettek fel minket. Ennek az előzménye az volt, hogy Benedict röviden találgatott, hogy melyikünk a futó, mire hozzám vezették. Aztán kiderült, hogy a pályázatomra emiatt különösen emlékszik, de emlékszik még arra is, aki balettozott korábban vagy zenélt. Azt mondták, szívesen válogattak ki olyanokat, akiknek van még valami hobbijuk. Fontos volt még az elhivatottság, az ambíció és a tág látókör. A jegyek volt az utolsó, amit megnéztek. Az ajánlás is sokat vetett a latba. De csípőből vágták vissza azokat, akik ebben karrierlehetőséget láttak. Azt mondták, abból sose lesz jó kutató, akinek nincs türelme az “átmeneti semmiért” dolgozni.

Hétfő délután elvittek minket csónakázni az egyetlen folyójukra (Cam). Talán inkább gondolázásra hasonlított, ahogy egyetlen ember áll a csónak farában (amibe 2x2x3 ember fér be) és tol előre minket egy hosszú bottal, ami leér a víz aljára. Sodrás nincs, áradás néha van, talán százévente egyszer, szóval egy sekély, állóvízről beszélünk, ami mellett tehenek legelnek -és egyéb élettevékenységeiket végzik. Annyira talán nem meglepő ezek után, hogy -azon túl, hogy gyönyörű kilátás nyílik a vízről a legelőkre, tiltott füvekre és épületekre -ha valaki beleesik, abból több, mint gyanús, hogy néhány hét “gyengélkedő” lesz valamellyik HarryPotter-kastélyban. Volt rá precedens.

A csónakázás után egy olasz éttrembe mentünk. Pezsgő kivételével bármit rendelhettünk, szabadon választva az ét- és itallapról. Elég finom volt, nekem sajtos-gombás előétel, avocádós-csirkehúsos-saláta főétel és citromtorta desszert volt a menü. Áfonyalével. Közben persze hatalmas hangulat, pláne, hogy későn érkezőként (a sor vége felé jöttünk) a müncheni spanyolok között kaptam helyet. A mi spanyoljaink se halkak, de ők kifejezetten harsányak voltak. Két fiú (az egyik egészen biztosan ázsiai felmenőkkel) és két lány osztotta egymást -a kedvemért angolul. Kiderült, hogy kettejük katalán, egy lány pedig délvidéki, így a többesszámot szinte elhallgatja, amin mindenki nagyon jól mulatott. A nap zárásaként, amíg a többiek a szomszédos kocsmában folytatták, én lefutottam az esti penzumom, újabb 20 percet, tele pocakkal, a társaságtól mámoros boldogan.

Akármilyen jó volt, a hétfőt is messze felülmúlta a másnap este. Legalábbis, ami a “fancy”-séget illeti. Fényképezkedés után átöltöztünk a vacsorához. A Clare Collage Cam-parti udvarán állófogadás, pezsgőzés (opcionális narancslé) kezdődött. fényképezkedés, szelfizés, mindenki nagyon szép, nagyon csinos, nagyon úri. Aztán asztalhoz fáradtunk, ahol ültetési rend fogadott.Ezen kicsit elszomorodtunk először, mégiscsak az utolsó vacsoránk együtt. Koko vacsorára menet kérdezte, hogy nem vagyok-e szomorú, hogy vége, most látjuk egymást utoljára, egy nagyszerű nyár ősz zárásaként. Elcsodálkoztam magamon, hogy ilyesmi eszembe se jutott, elgondolkoztam és a másfél napja tartó mosolyommal feleltem, hogy nem, csak örülök, hogy együtt vagyunk.

Egy cambridge-i londoni és egy müncheni olasz közé ültem le, előttem a stockholmi londoni-japán lány foglalt helyet. Először nem volt kedvem beszélgetni, de az előételnél vettem egy nagy levegőt és úgy döntöttem, hogy mégiscsak hamarabb eltelik és kellemesebben zajlik a vacsora, ha van partnerem. A cambridge-i londoni sráccal néhány mondat után elakadt a társalgás, illetve inkább Yuriával folytatta, hiszen ugyanott tanulnak. Így hát a mellettem ülő müncheni olasz professzor nénihez fordultam, akinek remek akcentusa volt és nagyon szívesen nevetett egy idő és néhány por bor után. A Collage saját borát hozták, én a fehéret kóstoltam, elég finomnak is találtam.

Az étlap, szabadfordításban: előételnek nyúl és fűszeres libamáj, répa csíkokkal és tárkonyos salátával (igen, elfért a hatalmas tányér közepén). Főételnek norfolki marha szelet (hatalmas szelet volt) és pofa-krokett, egyengetett burgonya (be volt vágva csíkokban, így mindenhol átpirult), gumós zeller és szarvasgomba-püré, pirított spenót és vörös bor lé. Végül desszertnek sózott karamell torta a tetején pralinés macaroonnal, cukormázas narancs és narancsos szorbet (aminek a közepe mesésen édes és ropogós volt).

A vacsora vége felé kiosztották a poszter-díjakat. Mindegyik egyetemről két-két díjazott volt. Sajnos nem mondták meg, hogy mit értékeltek, de azért mindenki egy emberként tapsolt. Egyre inkább eluralkodott rajtunk az érzés, hogy ez egészen olyan, mintha a HarryPotter 4. kötetébe csöppentünk volna.

Vacsora után lebattyogtunk az alagsorba, ahol elég érdekes látványt nyújtott a középkori kastély borpincéjében színesen villódzó diszkó és előtte a bárpult, ahol “az első kört mindenkinek állja az Amgen”. Ha jól tudom, hajnali kettőkor valaki megkérdezte, hogy mennyi van még hátra a keretből, s az a válasz jött, hogy “még van”. Így elég sokan elmondhatják már magukról, hogy matt részegek lettek az Amgen pénzén. Meg kellett állapítanom, hogy nincs annál taszítóbb, mikor gyönyörű, drága ruhákban, gyönyörű, drága, büszke kastély gyönyörűen ápolt füvén büszke és sznob fiatalok részegen fetrengenek. Semmiben sem különbözött a látvány egy lassan 8 évvel ezelőtti hatvani underground punk bulitól, ahova nővéremet kísértem el.

Hogy pontos legyek, a vedelés és táncolás részén nem vettem részt, csak a végeredményt és az előzményeket láttam, mivel van egy olyan fixa ideám, hogy én az utolsó estémen inkább beszélgetek, a többieknek pedig hasonló gondolatokkal vegyült a város felé táplált kíváncsisága. Talán 6-an felkerekedtünk, s Hassal vezetésével sétálgattunk a városban, Collage-okban, könyvtárakban. Nagyon hangulatos volt!

Miután visszaértünk, s túl józannak éreztem magam ahhoz, hogy élvezni tudjam a kevésbé józan -hogy úgy mondjam, a városnézők és a táncolók keveredéséből keletkező felhígult társaságot, ahol a hangadók véralkoholszintje sokszorosa volt az enyémnek -inkább úgy döntöttem, hogy befejezem az estét. Szerencsémre, bár valahol sejtettem, Inari is aludni indult, mert másnap hajnalban ment a gépe. Mint Stockholmban. Akkor is így volt, hamarabb otthagytuk a partyt, és ketten sétáltunk haza, beszélgetve. Később kiderült, hogy motorhiba miatt a járatát törölték, és csak 6 óra múlva szállt fel.

Szeretem ezt a lányt. Érdekes kérdései vannak, az életről elég jól lehet vele beszélgetni és örökké jókedvű, jó humorú. Talán ugyanezért szeretem BT-t is. BT egyik ebédszünetben elbeszélte, hogy hogyan látja a honfitársait, Zambiában és úgy általában az afrikai embereket. Szerinte lusták, és hiába van alattuk, mellettük, körülöttük egy vagyont érő ásványkincs és természeti érték, nekik nem kell és hiába van szegénység, nem akarnak dolgozni, hogy kikerüljenek belőle. Pedig csak ki kellene nyújtani a kezüket. Amikor pedig jön a fehérember, hiszen rengeteg ásványkincs hever kihasználatlanul, akkor felsírnak, hogy őket elfoglalták -ami igaznak is tűnik. Ha pedig megtanítják őket valamire, például iskolát építenek nekik, majd magukra hagyják őket a fehérek, hogy maguknak tartsák fenn, egészen biztosan teljesen le fog amortizálódni, mert senkit sem érdekel. Más kultúra, messze nem kompatibilis az európai szemlélettel, pláne nem az amerikaival, amilyen szemmel BT is néz. Dilemma, de nem egyedi.

Szóval másfél óra beszélgetés után, három órával Inari taxija előtt, boldogsággal a lelkemben, elváltunk és megegyeztünk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Azt mondta, rémes érzés, hogy mennyi jó barátja lehetne a világ különböző pontjain, volt is, Japánban is, Indiában is, de aztán senkivel sem tudta megtartani a barátságot, érdeklődés hiányában, ami minden alkalommal egy újabb lélekhalál volt számára. Szombaton neki énekversenye, vasárnap nekem félmaratonom volt, ami a legkevésbé sem tudott érdekelni akkor. Aznap reggel a tehenek elüldöztek edzésről, nekem pedig nem volt lelkierőm másik helyet találni, a lábam hazahúzott.

Szerdán közös, utolsó reggeli -azokkal, akiknek sikerült felkelni. Eziz sajnos már elment addigra, ami szomorú, mert nem sikerült elköszönnöm tőle és az emléklapomat sem írta alá. Bár ez utóbbi nagyon rá vall.

Újabb városnézés, én rájöttem, hogy korábban megyek, mint gondoltam, de azért még sikerült összefutni Dénessel, az ex-eltés bioinformatikussal, aki most Európa vezető adatbázis-készítő szervének dolgozik. Megmutatta azt a helyet, ahol Dáviddal és Tomival söröztek(ti. a genetika tanszéken lakó bioinfos lab eredeti (két évvel ezelőtti) hat tagja közül négyen már az Egyesült Királyságban dolgoznak), illetve ahol épp Watson és Crick összerakta a DNS szerkezetés, a szokásos törzshelyükön, a szokásos sörül közben. Azt is megbeszéltük, hogy, aki tehetséges, az megy, oda, ahova akar és ahova sikerül neki, mert az esély arra, hogy valami nagyot, valami jót alkosson.

Végül a lányok, akikkel a délelőttöt töltöttem, eljöttek búcsúzni, majd integetni, mikor beszálltunk ugyanabba a taxiba, ugyanamellé a lenygel sofőr mellé, aki vasárnap hozott. Ezúttal velem nem sokat beszélt, sokkal inkább Elával, akinek mióta ismerem, ő volt az egyetlen, aki helyesen ejtette ki a nevét. Nem akartam zavarni őket azzal, hogy angolul közbeszólok, mert úgy sejtettem, nagyon élvezi a sofőrünk, hogy az anyanyelvén cseveghet.

Elég sokat kellett várni a reptéren, nekem ment el utoljára a gépem. Mielőtt beszálltunk, összefutottam egy Eötvös collegistával, akivel egy folyosón laktunk és épp egy 12 napos japán programról jött haza, amit a Toshiba támogatott. Ő is félig még angolul gondolkozott, és egymást nagyon megértve kritizáltuk a magyar oktatási rendszert. Nem hagytunk helyet kérdésnek, személyünkben újabb két tagot fog veszíteni a magyar társadalom, egy-két év múlva.

Tehát hazajöttem. Nem volt egy hosszú túra, de önbizalmat igen sokat nyertem, olyan értelemben, hogy már elhiszem, hogy értékes ember vagyok, akit tárt karokkal fog fogadni legalább egy külföldi egyetem -ha átmegyek a felvételi procedúrán. Illetve jó barátokkal, ismerősökkel, élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam. Összességében remek lezárása volt ez a nyaramnak. Este már Rákoskerten futottam le a szerdai 20 percemet és még csak meg se lepődtem, hogy megint teleportáltam egy másik országba és hogy másnap reggel 8-kor kezdődik az egyetem -illetve én akkor kezdem.

Az egyetemi óráim is érdekesnek bizonyulnak, a biológiát még mindig szeretem, szívesen végzem az ELTE képzését, főleg így, hogy naponta egy-két órám van, a többi időm pedig szabadon felhasználható, edzésre, kutatásra, tanulásra. Nem hiszem el, hogy van értelme annak a nagy rohanásnak, ami egy éve ilyenkor volt, hogy képtelen voltam felkészülni rendesen mindegyik gyakomra, mert annyira sok órám volt, hogy nem maradt időm rá.

Néhány szó a vasárnapi versenyről. Míg Stockholmban voltam, szívesen futottam, de sokat segített mindig a gondolat, hogy országos bajnok leszek, még inkább, hogy futok egy jó időt félmaratonon. Nem volt más versenyem június közepe óta, nagyon specifikusan, nagyon sok órán és kilóméteren keresztül edzettem erre a versenyre, a félmaratoni országos bajnokságra. Figyeltem a lábaimra, a súlyomra, a szellememre. És ennyi. Izgultam, aztán az is elmúlt. És ennyi. A versenynek vége. Soha nem volt még ilyen jó az utolsó 5-6 km. Az első 10 ismét pontosan 38 perc lett, a második tíz lassabb, de nem lassultam le végzetesen. A második helyezett mögöttem 5 perccel ért be.

A verseny alatt voltak jobb és rosszabb pillanatok, végig nagyon nyugodtnak és tudatosnak mondanám magam. Varró Katával ha el tudok futni, akkor 1:20 körül vagyok, de éreztem, hogy a tempója túl gyors és nem bírnám végig, annál azért fontosabb volt a bajnoki cím. Végül ő se futott 1:22 alatt. Nekem 1:23:07. Új egyéni csúcs, több, mint fél percet javítottam tavasz óta, több, mint 3 percet tavaly óta. Többet akartam. Tudom, hogy több van bennem. De mindenki rosszabbat futott, mint akart és gondolt. Talán a pálya volt hosszabb, egyes gps-es órák 200-250 m különbséget is jeleztek, ahogy a google maps is 21,38 km-t írt, mikor lemértem. Ez talán egy percet jelent, de nem hivatalos. Meg akarom javítani, 1:20 körül akarok futni, mert úgy érzem, az már komoly idő. A tágabb látókörrel együtt jár az is, hogy egy olyan időt akarok futni, ami nemzetközileg is elismert. Azt hiszem, türelem kérdése. 15 km-ig már megvan. Egy éve 10km-ig volt meg. Horváth Ákos példázata szerint csak egyszer kell végig bírni és abból egy nagy eredmény lesz.

Ez a nap a repülésről szólt.

Ma reggel 4:15-kor konstatáltuk, hogy a sátor tetejét igen erősen veri az eső. 4:45-kor kinyitották előttünk Kiruna repterét, gyors sátorbontás és spuri be. Gábor gyakorlott kézzel adta le a gázpalackot a biztonsági ellenőröknek. 5:50-kor beszállás. 6:17-kor már a repülőben voltunk, emelkedtünk. Mire az első és a második felhőréteg közé értünk már mindketten aludtunk.

7:45-kor a várakozásnak megfelelően megérkezett a gépünk az Arlandára. Kivettük a cuccainkat, összeszereltük a biciklit, Gábor becsekkolt, feladta a poggyászát és megreggeliztünk. Két órával később elbúcsúzott és egyedül maradtam egy újabb kétórányi várakozásra. Elküldtem Jonasnak a poszterem improovolt változatát és megkerestem a 2. terminált. Becsekkoltam a sokadik próbálkozásra életre lehelt internet segítségével és én is feladtam a poggyászom. Ezúttal 25kg volt, a kézipoggyász 10, sima liba. A szokásos biztonsági ellenőrzésen ezúttal én akadtam fenn, mint random eset. Gyors áttapogatás és már mehettem is tovább a duty free zone-ba. Nils Holgersont kerestem könyv formájában, de csak rénszarvashús-szalámit találtam.

A kézipoggyászomon egy airfrance hand baggage felirat díszeleg, még a poggyászfeladásnál kaptam. Ezzel szerencsés voltam, ha a KLM-es néni egy enyémnél kisebb poggyászt is leellenőriztetett mielőtt odaadta a matricát. Nem lett volna kedvem kivenni a „retikülöm”. Ez utóbbi ugyanis egy elég nagy piros laptoptáskát jelentett.

12:45-kor beszálltam, 13:15-kor arra ébredtem, hogy gyorsít a repülő. Úgy néz ki, átaludtam a biztonsági tájékoztatást is. A KLM szokásához híven nagyon finom holland sajtos szendvicset, narancslevet, (tejes) teát és mézes kekszet adott. Az út további részében egy egész érdekes designról szóló újságot olvastam.

15:40, alattam Amszterdam, körülöttem felhő. Könnyed leérkezés volt, a körülményekhez képest. Leszállás közben még volt némi turbulencia. 16:08, alig néhány kapuval arrébb, a rénszarvas szalámihoz csatlakozó holland kecskesajt társaságában töltöm a laptopom. A mai harmadik, egyben utolsó felszállás következik. Az úti cél: Budapest.

Ez volt a szöveg bemelegítése, az én levezetésem. Kezdődjön a történet!

Utoljára szerdán délelőtt írtam, talán kissé fáradt hangulatban. Délután elég komolyan lekenyereztem a magyar fazont némi palacsintával. És persze ismét egy igen jót beszélgettünk, a célokról, országokról, szokásokról és személyes preferenciákról. Lehet, hogy az USA-ban tényleg összegyűlnek azok, akiknek nagy tervei vannak? Lehet, hogy a svédeknél nehéz fejlődni, mert csak dicsérni tudnak? Lehet, hogy az élet értelme mégiscsak az, hogy jól érezzük magunkat benne, minthogy másképp nem lehet nagyot alkotni?

Este rövid futi, majd gyors fürdés és irány a Gustavs torg.  A Stockholm Radio Symphony Orchestra kísért egy svéd rappert, majd kettőt. Nagyon szép volt! Mögöttem-alattam a víz, előttem-alattam a bicaj, körülöttem az emberek. A tér a város egyik legszebb pontján volt, gyönyörűen látszott a Gamla Stan, az egyik hídon kirakodóvásár volt és horizontális körhinta. A másik irányban szakadozott fel a tömeg, érkeztek és távoztak fiatal lányok (határozottan nem az időjárásnak megfelelő öltözetben), laza fiúk, öregek és kisgyerekek. Előttem pedig a koncertre várakozó tömeg. Elég pontosan érkeztem, így szinte azonnal kezdődött, és a lassan sötétedő ég alatt a teret betöltötte a zene!

Szép volt, kár hogy a szavakat nem értettem. A hangulat azért elkapott és jól esett, hogy mindegyik alkalommal, ahogy kimondta: Stockholm, a tömeg felmorajlott és én is egy kicsit büszkének érezhettem magam. Végül már megint remegősre fáztam, ami valszeg nem tett jót a náthámnak, így hazatekertem. Még egyszer átnéztem a másnapi előadásomat, és a szokásomhoz híven elég későn elaludtam.

Csütörtök reggel. Két napos konferenciának nézünk elébe. Enyém a második előadás. Kötetlen a hangulat, nézegetjük a posztereinket, nevetgélünk, ahogy Jonas nem találja a prezentációnkat a gépen. A supervisorok meg-megjelennek, cserélődnek; mindenki csak a saját diákját hallgatja meg, esetleg az előtte-utána lévőt. Érdekes Mike-ot a többiek között látni. Talán ő inkább érzi magát frusztrálva, mint én, nem nagyon ismer senkit, csak Jonast, vele beszélget svédül.

Azt hiszem inkább a nyelv miatt voltam ideges, annak ellenére, hogy e két hónap után már gond nélkül mesélem el bárkinek azt, amit két hónapig angolul kutattam, majd két hét alatt három módon prezentáltam. A többieknek csak el kell mesélni. Őket érdekli, ahogy engem is érdekel az övék. Mike semmiképp sem frusztráló alkat, az egyetlen, ami miatt talán mégis így érzem, hogy a supervisorom. Azt hiszem megszoktam, hogy tőlük kapom a legerősebb és legtöbb kritikát és ők veszik észre a legkisebb hibámat. Félni szoktam tőlük. Marhaság. Nagy levegő és folytatom. Valószínűleg csak a saját bizonytalanságomat vetítem ki.

Az első négy előadás után fika (ejtsd: fíka), vagyis kávészünet, kávéval, szendviccsel, teával, tejjel. Ebédszünetben egy kisebb csoportunk átment egy szomszédos épületbe, ahol Jonas megtalálta nekünk a tradicionális borsóleves –palacsinta kombót. Természetesen itt is ingyen járt hozzá a saláta, ami főleg azért volt előnyös, mert, ahogy nézem, itt se nagyon tudják megkülönböztetni egymástól a levest, főzeléket és pörköltet. Mindazonáltal elég finom volt, volt benne marhahusi is.

Délután folytatódott az előadás, ismét fika, majd mindenki ment haza. Rövid pakolászás, takarítás és egy nátha miatt sajnálatosan kihagyott edzés után ismét nyeregbe pattantam, immár jobban felöltözve, s egy szomszéd parkba tartottam, ahol a Darjeeling limited című filmet vetítették –angolul, svéd felirattal. A végén találkoztam Shaddy-vel, aki megkérdezte, hogy értettem-e. Talán túlságosan magabiztosan vágtam rá az igent, így hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy valóban értettem-e. Találkoztam három amgenessel a kolesz előtt, s végül megnyugodtunk abban, hogy nem nagyon volt mély mondanivalója. Ugyanakkor megtudtam, hogy a Felhőatlasznak eredetileg lenne mondanivalója, csak valahogy a könyvből nem sikerült azt átvinni a filmbe.

Gyorsan (kb másfél óra alatt) bekevertem és kisütöttem még néhány palacsintát. Ez már jobban sikerült, mint a keddi adag. Ez alatta Bettina egy tortát próbált alkotni, de mikor másodjára csinált vajat a tejszínes krém helyett, azok után, hogy az ehetetlenségig sok alkohol került az olvasztott csokiba és csak kicsit kevesebb a cseresznye mellé, feladta.

Mivel a pakolás délután annyiban merült ki, hogy mindent kicsit összébb-hánytam, hogy fel tudjak söpörni és mosni, az éjszakámból további 10 percet kellett arra szánnom, hogy a ruháim valamilyen rendben a bőröndbe sorakozzanak. Ez nagyjából sikerült is. Illetve azok, amiket túrázni terveztem vinni, elfoglalták helyüket a szekrény tetején.

Másnap reggel elég volt 8-kor kelnem és elmennem futni, így csak 5 percet késtem a 10 órás első előadásról. Nem mentünk be, hárman is voltunk és nagyon csodálkoztunk, hogy pontosan kezdték.

Néhány előadással később Olle, a fura svéd előadás és egyéb tudományos kommunikáció manager már nem volt ennyire udvarias és lazán becsattogott az egyik lány előadására. Elég jó volt egyébként a legtöbb előadás. Mindenkin látszott, hogy ez idő alatt megértette, elsajátította és prezentálható formába öntötte a témáját, munkáját.

Elég sok előadás volt immunológia témában. Első nap szinte csak erről szólt. Illetve mi ketten molekuláris biológiai módszertanon dolgoztunk, meg Eziz egy fehérjét vizsgált in situ hibridizációval. A többiek szinte további kivétel nélkül receptor fehérjéket és jelátviteli útvonalakat vizsgáltak különféle immunsejtekben. Pénteken kicsivel változatosabb volt, ekkor főleg betegségek (pl. hepatitis D, Alzheimer) és neurobiológiai témák voltak.

Ketten homodimer és heterodimer  receptorpárokat térképeztek fel az agyban egy nagyon fancy technológia segítségével. Ez azt tudta, hogy ha a receptorpár két tagjára külön kötődő kétféle ellenanyag közel kerül egymáshoz, akkor azokra DNS-szakasszal ellátott secunder ellenanyagot rakva, a DNS szakaszok templátot formálnak. Némi enzimatikus segítséggel felsokszorozódik a DNS, amire fluoreszcens molekulák tudnak kötődni a rajtuk lévő komplementer DNS szakasz segítségével. Tudom, elsőre nagyjából teljesen érthetetlen, pláne magyarázó ábrák nélkül, de higgyétek el, azt leszámítva, hogy ennek is vannak gyenge pontjai (pl két egyforma receptor esetén 50%-ban fals negatív eredmény jöhet ki), elég szofisztikált és komplex technológia.

Az Alzheimer kórról kiderült, hogy a kór során és két hajlamosító elő-fázisában más és más az acetilkolin mennyisége az agyban, ami diagnosztikai célra használható. Az is kiderült, hogy vannak arra vonatkozó tanulmányok, hogy ha NGF-t (általános neuron növekedési és normális működéshez szükséges anyagot) termelő sejteket tartalmazó kapszulát helyeznek az agyba, ami önmagában marha izgalmas, akkor nem biztos, hogy a több sejt az előnyösebb megoldás.

A hepatitis D vírus csak hepatitis B burokkal él túl, így azt tudja felülfertőzni, mivel a hepatitis D vírus csak DNS-t tartalmaz. Ugyanezért nagyon nehéz ellene védekezni. Egyelőre nincs használható megoldás. A srác 60+ diát rakott össze 10 percre, pörgött is rendesen. Azért elég jól magyarázott, sok minden átjött, meg a kérdések is segítették a megértést. Szóval a megoldás DNS immunizálás lehet, ami során elektroporációval transzfektálnak egyes izomsejteket, amik így egyfajta tranziens vírusfertőzés miatt be fogják mutatni az antitestet a T-sejteknek. A sejt maga nem a vírustól, hanem a transzfekció eredményezte fehérje túltermeléstől fog meghalni, s a vírus valamiért nem fog tovább terjedni. Azt hiszem még nem egészen tiszta nálam, hogy miért nem.

Okosnak nem elég lenni, annak is kell látszani. Két lány volt, aki önálló gondolattal állt elő. Az egyik nagyon jól eladta magát, a témája receptorfehérjés volt, azok közti kölcsönhatást vizsgálták. Egyesével gátolták őket és nézték a kölcsönhatásokat. Valamit, pontosan nem tudom mit, nagyjából a második hét végén, ő látott meg, s erre állítása szerint a  témavezetője rögtön megígérte neki, hogy beveszi a cikkbe. Hozzám ez az info nagyjából az 5.héten úgy jutott el, hogy felfedezett egy új jelátviteli útvonalat. Az előadáson a szokásos „we” helyett igen határozottan kiemelte, hogy melyik momentumnál adekvát „I”-t használnia. Használta is. Komplex, gyors, érthető előadást tartott. A másik lány kukacokkal dolgozott, azokba különböző koncentrációjú, kétféle mutáns és vad típusú pseudomonasokat injektált. 5 héten át minden kukac megdöglött, a kontrollcsoportban. A témavezetője kötötte az ebet a karóhoz, hogy a lány hibája, de az ötödik héten elment nyaralni. Addigra a lány elolvasott egy adag szakirodalmat, amiben senki se használt 10ul-nél többet. Ők 20ul-t injektáltak. Magának végzett kontroll kísérleteket: 0ul, 10ul és 20ul adagokkal. Csak a 20ul-es csoport halt meg. Az eredmények alapján tudott tovább dolgozni a labor. Valamiért erről nem tudott az egész csoport.

Összességében nagyon inspiráló, motiváló volt ez a két nap. Ha valamire rájöttem, vagy megerősítést nyertem, az az lehet, hogy én mégis csak sejtekkel szeretek leginkább foglalkozni. A legizgalmasabb számomra, ahogy feltérképezzük, hogy mi van bennük, hogyan működnek, a fehérjék szintjén és rendszerként. Azt is megállapítottam ismét, hogy az immun- és az idegsejt tűnik a legizgalmasabb két sejttípusnak. A vektorklónozás is mókás, a DNS kaszabolás is nagy jövő előtt áll, de az nem az én jövőm.

Mint kiderült, mikor Jonas megkérdezte Mikaeltől, hogy szeretne-e választani a jelentkezők közül a saját laborjába, Mike azt kérte, hogy Jonas válassza ki a két legambiciózusabbat. Visszatekintve úgy látom, hogy Mike-ot sokkal jobban érdekelte az ember lelke, mint a tudása. Úgy érzem, inkább az életről akart nekünk tanítani valamit, mint hogy technikákat sajátítsunk el tőle. Arra végül is ott volt Johan.

Elbúcsúztunk. A laborban pénteken jártunk utoljára, megköszöntük, elköszöntünk. Péntek este mindenki hivatalos volt egy vacsorára egy elég komoly helyre. Gyönyörű kilátással várt minket a Södra Teatern. A rendes 20 perc késésemet, amit azon egyszerű módon szedtem össze, hogy biztosan emlékeztem, hogy Slussennél szoktam látni bicajról a Södra Teatern feliratot, de arra nem emlékeztem, hogy a hegy tetején és nem az alján van, szóval ezt a késésemet a társaság nagy részének sikerült überelnie. Fogjuk rá a hétfői futóverseny és az átépítések miatti útlezárásokra.

Az asztaltársaságom elég jó volt. Mi voltunk a nem –vagy csak kicsit késők. Inari, a kedvenc finnem; Stacy, a cambridge-i szingapúri; Pablo, a legmókásabb spanyol; Tobias, akinek lassan megértem az akcentusát és Kaloyan, aki kevésbé fura, és sokkal jobb fej, mint gondoltam. Inari a finnek szociális életével szórakoztatott minket (mielőtt bárki elhinné, hogy van, jelzem: nincs nekik). Stacy pedig a cambridge-i bálok játékaiból mesélt egy-két szabályt.

Három menüből lehetett választani: „hús”, hal, vega. A vegáról sokat nem tudok, de a „hús” egészen biztosan 10 órán keresztül borban főtt marha-pofa volt, krumpli pürével és gombával. Nekem halam volt, valami lazacféle, fekete kaviárral és tejes mártással. Inari révén pedig tudjuk, hogy a fent említett módon processzált marha erősen hasonlít a rénszarvashúsra.

A vacsora alatt mindenkinél elfogyott egy-két pohár bor. Ami ebben érdekes, hogy töményet nem ihattunk az amgen pénzén, így az ice bar-ba se juthattunk be, mert a belépőhöz jár egy jégpohár. De hangulat, gitározás az volt így is. Mi, Inarival elég hamar elmentünk, neki másnap 3-kor kellett kelnie, addig bepakolnia és Shady-től elköszönnie. Én csak Gáborhoz mentem, meg másnap ránk is egy 8 órakor induló gép várt. Hazafelé esett, de végig sétáltuk-beszélgettük az utat. Szeretem ezt a lányt. Ő volt az első és az utolsó ember, akivel hosszan beszélgettem. Nyitottan, szórakoztatóan, barátságosan. Még a folyosón röhögcséltünk egy sort a szomszédokkal. Ritkán vagyunk ilyen későn ilyen hangosak. Szeretem őket is. Remek társaságunk volt!

Gyors pakolás, ki a hűtőből, ki a szekrényből is, ami még benne maradt, gyors számolás: 3 hátizsák, két bőrönd és egy bicikli az egyenleg. Majd rövid alvás a másnap reggelig.

Talán amiatt, hogy minden évben többször költözöm, talán amiatt, hogy lassan 10 éve nincs egy kinevezett, igazi otthonom, talán mert már rengeteget voltam külföldön is, ahogy lefelé mentem a lifttel, ahogy lefelé mentem a kolesz lejtőjén, ahogy kifordultam a part felé vezető útra, ahogy végig sétáltam a kedvenc futóösvényemen, hátsó zsebemben a flygbussarnára szóló kóddal, nem éreztem szomorúságot. Hajnal volt, mögöttem két hónap egy gyönyörű városban, mellettem a barátom, aki már nagyon hiányzott, előttem négy nap északon, amiről semmit sem tudok és persze aztán megyek haza. Haza, ami csak egy újabb otthon, ahol a barátaim és az egyetemem van, akikhez és ahova tartozom. Mögöttem a barátaim, akikhez és ahova tartoztam. Mike mondta, hogy ilyen ez a kutató szakma: mindig jönnek-mennek az emberek. Én még csak az elején vagyok.

Kaland. Előttem állt, fogalmam sem volt, hogy milyen lesz, csak reméltem, hogy jó. Ismét a semmiben lógtam. És jó érzés volt. Pláne, hogy Gáborral ketten lógtunk a semmiben. Valami után és valami előtt.

Felszállt a gép. Egy gázpalackkal kevesebbek voltunk. A norvegianair még felengedte, a sas már nem. Két bőrönddel, egy táskával és egy bicajjal is kevesebbek voltunk. Ottmaradt bezárva, szétszerelve az Arlandán. Nem volt nagy gép. Alattunk a tavakkal tarkított, jég által letarolt Svédország, az irány észak.

Elég hamar kiadták szerencsére a feladott csomagunkat, így nem kellett annyira spurizni a taxihoz, ami elvitt a vasútállomásra. A vonat késett. Hideg volt, szél volt. Gábor rövidnadrágban, pólóban; én hosszúban. Lassan felkerült ránk egy pulcsi, még egy pulcsi és végül az esőkabát is. Ekkorra már emelkedett annyit a komfortérzetünk, hogy körülnézzünk. A svéd acél hazájában voltunk, konkrétan előttünk a bánya, mellettünk a vasút, ami viszi Narvikba a vasat, hogy a soha-be-nem-fagyó északi kikötőből tovább utazhasson a világba. A gondolatmenet végére egy kesztyűvel is könnyebb lett a hátizsákom.

A vonatra felszállva szinte csak túrázók voltak körülöttünk. Az igazsághoz tartozik, hogy augusztus 16-t írtunk, ami már a nyár utója, nevezhetjük kora ősznek is errefelé, így a nagy szezon már elmúlt. Ahogy az éjféli nap sem világít legalább 20 napja. Északi fény viszont még nem látszik, mert annyira éjszaka sincs sötét. A bálnák novemberben jönnek.

Abisko-nál szálltunk le, nagyjából másfél óra elteltével. Ezalatt a három csomagunkból kettő lett és a nyíres-cserjés sík táj átváltott dombos-tavasra. Elég szép volt. A dombok annyira nem voltak magasak, de mivel északon vagyunk, talán 5-700 méternél már csak zuzmók és mohák élnek meg, és egyáltalán nem ritka a hó.

A turistaházban pótoltuk az elkobozott gázpalackot, konstatáltuk, hogy még lenne mit improovolni a ruházatunkon, vizet vettünk, kiderítettük, hogy minden folyó és tó vize iható, majd hátunkra kaptuk a kényelmes, de 10-12kg-os hátizsákokat és nekiindultunk a vadonnak.

A vadon még egy kicsit váratott magára. Az biztos, hogy az Abisko gyönyörű! A nemzeti park gyakorlatilag egy folyóvölgy, ami elég gazdag flórának teret engedő mikroklímát tudhat magáénak. Itt is főleg az alacsony növésű, göcsörtös nyírekkel, mohákkal, törpecserjékkel és gombákkal gazdagon ellátott erdő volt a meghatározó. Jobbra csobogott mellettünk a folyó a réteges, vulkáni kőzetek között vágott medrében. Időnként pallókon vezetett az út, ha nedves volt a talaj és elég sok túrázóval kerülgettük egymást, mivel hol ők álltak meg gombát szedni, hol mi egy érdekes virágért. Velük is működött a svéd boltokban megszokott „hey” köszöntés.

Lassan elértünk az első, 15km-es szakasz végére, ahol egy turistaház várt. Ezalatt az erdőt felváltotta a mohás-füves nedves mező. A folyónak pedig elértük az eredését: egy tavat. Ehhez később eléggé hozzászoktunk: itt a folyók tóból tóba folynak. A legfelső tavak pedig a még föntebbi csúcsok vízgyűjtői.

A turistaháznál ettünk egy levest és némi kétszersültet (tiszta Gyűrűk-ura, nem?), majd folytattuk utunkat délre. Az eddig megszokott kijelölt, kitaposott, széles út helyett már csak táblák mutatták az irányt és egy keskeny ösvény. Ezt követve szépen belesétáltunk a völgy bokáig érő vízzel borított tőzeglápjába. Az igazat megvallva nem csak tőzeg volt benne, és nagyon el se lehetett süllyedni, mert ahogy később is láttuk, az egész hegy azért nedves, mert vulkáni kőből áll, és mint ilyen, egy elég komoly vízzáróréteg van a néhány tíz centis talaj alatt, amit főleg mohák képeznek. Innen valahogy kimásztunk, és csuromvizes zoknival, csuromvizes cipőben folytattuk utunkat a hűvös estében, az újra beerdősült hegyoldalban.

Hamar beláttuk, hogy vizet teljesen fölösleges magunkkal cipelni, hiszen mindenhol tó mellett és folyó felett megyünk. Elég komoly zúgók voltak helyenként, amik fölött kedves kis, függő-fémhidak vezettek át.

Délután kettőkor indultunk, negyed 6-tól hatig pihentünk a turistaháznál, és a tervtől három órás késéssel eltérve, a közelgő sötétedés előtt, fél 10-kor megálltunk egy kedves tó mellett. A felhők kilenc körül épp annyira oszlottak el, hogy a nap aranyra festhesse a környező hegyek kopár csúcsait. A fehér törzsű erdő lila virágaira és fakó zöld aljnövényzetére narancs rózsaszínnel vetülő sugarak igazi kis tündérvilágot varázsoltak a nedves, vivid természetből. Ketten mentünk, csendben, elmerengve, elámulva.

Amíg Gábor felhúzta a sátrat, én főztem valami finomat. Ez egyenértékű volt azzal, hogy a megadott jelig feltöltöttem két víztelenített zacskós tésztát. Mindazonáltal a meleg étel boldoggá tett minket. Tudtuk, hogy másnap még hosszabb túrában lesz részünk (aznap 15+12 km-t haladtunk, a GPS-szel összevetett térkép szerint). Így nagyjából 11-kor, még világosban, elaludtunk, mint akit fejbe vertek.

Másnap 4-kor szólt az ébresztőm. Elfelejtettem kikapcsolni, az előző napi repülőnek szólót. Negyed ötkor frissen felöltöztünk, a nappali fényben elkezdtük összerámolni a sátrat és főztünk egy teát. Illetve a teát még a sátorban fogyasztottuk el, mert talán 5 fok lehetett kinn. Az éjjel fagypont környékére is hűlt.

Ismét nyakunkba vettük a terepet, haladtunk tovább nyugat-délnyugat irányban. Nagyon szép órák voltak ezek. A völgy, amiben haladtunk változatos élővilággal bírt. A nap első, meleg sugarai még a  hegyen, nyírerdőben értek minket. Ismét tündérvilágban éreztük magunkat. Alattunk a völgyben víz csobogott, hangtalanul, a domb tetején, amin haladtunk, átsütött a nap. Körülöttünk a fák néhol már levetették a leveleiket, a mohák viszont még mozaikosan borították a talajt zölden, sárgán, barnán és vörösen.

A sziklák kezdtek sűrűsödni, ahogy lekanyarodtunk a völgybe. Palló hol volt, hol nem volt, és ekkor először kellett kisebb patakokon átkelni, a köveken lépkedve. Sásos tavak, kopár hegyek. Előttünk egyszerre kerítés látszott. Az ösvény egy falépcsőhöz vezetett, majd tovább, a kerítésen belül. Mi élhet itt, rénszarvas? Lapp?

Csak pockokkal találkoztunk. Szép, csíkos volt és gyors mozgású.

Az elkerített területről kiérve ismét változott a kép. Minden kizöldült és a szokásosnál is nedvesebb lett. Már rég nem tartottuk az előre eltervezett tempót, és lassan elmúlt a 9 óra is. Egyre valószínűbbnek látszott, hogy nem csak a délután kettes, de a négyes vonatot se fogjuk elérni Narvikba. Ennek nagyon nem örültem. Érdekelt az ott váró fjord, kikötő, és maga a tudat, hogy átmentem Norvégiába, ha már ilyen közel van. A szótlan, talán kicsit rosszkedvű menetelésben hirtelen eszembe jutott, hogy ez a hely talán nem csak a tőzegmoha lápban és a vadon illatában hasonlít Erdélyre. Talán itt is lehet stoppolni! Ez az ötlet mindkettőnknek megtetszett és immár nyugodtan, időkorlát nélkül haladhattunk.

Elértük az első, nagyobb, erősebb sodrású patakot, ami előtt és után volt út, de rajta keresztül nem. Először táska nélkül átugráltam, majd egy szűkebb helyen Gábor átadta a táskákat és ő is átjutott ott, ahol én. Itt megálltunk, főztünk egy levest és pihentünk egy rövidet. A negyed órányi pihenő alatt eléggé átfáztunk ismét, így hát folytattuk utunkat, immáron északnak fordulva, fel, a hegyekbe.

Hosszan vezetett fel az út. A zöld, élettel teli völgy lassan alattunk terült el, és emelkedtünk, hogy a havas csúcsok szintjébe kerüljünk. Igazán csúcsokról nem lehetett beszélni. A hegyek kemény kőből készültek, mégis látszott, hogy a jég erősen megterhelte őket, lecsiszolta, hogy már csak emlékeztettek hajdani ormaikra, amilyeneket most az Alpokban lehet látni.

Haladtuk egyre feljebb. Minden hágó után újabb emelkedő tárult elénk, a növényzet egyre gyérült, míg egyszer, a sokadig emelkedőn kaptatva, Gábor hirtelen megfogta a karom.

Rénszarvas! Ő is észrevett és egyszer minket bámult, egyszer hátrafelé lesett. Szép, nagy agancsa volt, hogy fel kellett vetnie a fejét futás közben. Büszkén? Talán.

Hamar kiderült, hogy miért nézelődött hátra. Jött még egy. És még egy. Hárman voltak. Kettejüknek szép, nagy agancsa volt, a harmadiknak valamivel kisebb. Mi megálltunk, ők is megálltak. Néztük egymást, féltünk egymástól. Majd ők elindultak, épp arra, amerre mi is tartottunk. Hátranézegettek, megálltak. Néztük őket, megálltunk.

Felértek a következő gerincre, majd elnyelte őket a túloldal. Hamar felértünk mi is, és egy újabb emelkedő tetején ott volt a hó. Laciék jutottak eszünkbe, akik idén nyáron már hógolyóztak. Hát csináltunk mi is egy-két képet, elmajszoltunk egy kekszet és boldogan konstatáltuk, hogy ezúttal lejtőben folytatódik az út, egy gyönyörű, védett tó mellé.

Hamar észrevettük, hogy a víz messze nem korlátozódik a nyílt, látható vízfelületre. A völgybe lecsobogó ezernyi patak hol kövek alatt, hol mocsaras területeken haladt lefelé, míg annyi gyűlt össze, hogy már nem élt meg benne növény. Hideg is volt. Viszont madarak úsztak rajta.

Zsombékról zsombékra lépkedtünk, néha pallóra, amit néha szintén víz borított, vagy kövekre, amiken hallhattuk a mélyben eliramló víz zúgását. Amíg másfél órán át felfelé haladtunk, a cipőnknek volt ideje megszáradni, hogy aztán újra átnedvesedjen idefenn. A nap sütött, és megláttuk az első táblát, amin az úti célunk volt: Katterjak 29 km. Mi kevesebbet számoltunk, de már rég nem aggódtunk a távolság miatt. Gábor ironmanes pólóján díszlett a felirat: „az út maga a cél”. Ha nem érünk el Narvikba egyáltalán, akkor is ezerszer megérte ide jönni. Pedig ekkor még alig voltunk túl az út felén, nehézségben még mindig csak a bemelegítésnél tartottunk.

A nedves talajról kiérni csak felfelé lehet. A következő hágó után viszont már határozottan lefelé vitt az út. Két lehetőségünk körvonalazódott: követni a piros keresztet vagy menni az ösvényen. Itt a keresztet választottuk, de hamar rájöttünk, hogy az sífutóknak való, mert egészen lehetetlen helyeken vitt. Az ösvényt valamivel nehezebb volt megtalálni, de azon sokkal gyakoribb volt a palló. A talajt egy szürke moha képezte, a kövek ismét sziklák lettek, zuzmóval gazdagon fedve.

Lefele haladva jó kilátásunk volt a szemközti hegyekre. Már egy ideje fogalmazódott bennünk a kérdés, amire a választ csak később, a Katterjak-Narvik távolságon átvezető autóvezetőtől tudtunk meg, aki felvett minket. A hegygerincen végig és a legtöbb helyen kövek, sziklák sorakoztak. Ki tette oda? Hogyan? Miért?

A jég. A kilométer (!) vastag jég, amit különösebben nem érdekelt, hogy sík talajon vagy hegyen roskadozik-e, ahogy lyukat fúrt (lásd Hogströmer Library alagsor), úgy görgetett is köveket, míg azok meg nem álltak -például ezer méter magas csúcs tetején. Egészen egyedi látképe ez a skandináv félsziget megviselt hegyeinek.

Nem mentünk le egészen a völgybe, inkább egy bal kanyarral kikerültük azt. Itt kapott el egy elég hevesen kezdődő, majd hosszan, csendesen elnyúló eső. Nem volt nagyon meglepő. Valahonnan jönnie kell ennek a sok víznek és az ég is folyamatosan felhős volt. A jégre mondjuk nem számítottunk. Egy percbe se telt, és felkaptuk az esőkabátokat, becsomagoltuk a táskáinkat és haladtunk tovább.

Utoljára kilenckor álltunk meg, még odalenn, a zöld völgyben, a folyóparton. Lassan elmúlt dél, fél egy is, és elég vizesek is voltunk. Úgy döntöttünk tehát, hogy az előttünk húzódó folyópartján főzünk egy teát. Amíg felforrt a teavíz, teljesen átfagytam. Az eső kitartóan áztatott minket, se a cipőm se a kesztyűm nem emlékezett már, mikor volt utoljára száraz. Kilátástalan volt a helyzet, a semmi közepén, bár gyönyörű volt, csak azt tudtuk, hogy haladni kell, előre és bele se gondoltunk, hogy valaha meg is fogunk érkezni valahova. A hamar hűlő, forró tea átmelegített és boldogság árasztott el. A lelkünk szárnyal a tájtól, a szabadságtól, az út nagyszerűségétől, most végre a testünk is kapott egy kis örömöt, a hosszú, kínzó túra után -és előtt.

Gyomromban a tea melegségével, számban a Toblerone ízével, szememben az érintetlen kietlenséggel haladtam tovább -boldogan. A folyón csak ímmel-ámmal vezetett palló, többnyire köveken haladtunk, de a mozgástól a tagjaim remegős fázása lassan megszűnt.

Kezdett körülöttünk minden kőbe borulni. A zöld lágyszárúak errefelé eltűntek, egy két moha még tartotta a frontot, de a zuzmók világa volt ez igazán. Egy folyó mellé értünk, ami szintén egy tóból eredt.

Az utat előttünk egy hatalmas, mély hófolt torlaszolta el. Jobbról egy széles, gyors sodrású folyó állóvízszerű kiöblösödése határolta, balra hosszan elnyúlt a csúcsok közé. A kockázatosabb, de gyorsabb jobb oldalt választottuk. Az eső mindent megnedvesített, a sziklákat is, amire tapadva kellett átkúszni a hó alatt. Ha az megindul, minket maga alá temetve omlik bele a folyóba. De nem állt szándékában megindulni. Csendesen, csöpögve olvadt.

A folyó partján haladtunk tovább, hol hegyesebb, hol tompább köveken lépkedve. Ismét elvált egymástól a piros kereszt és a zen-kőrakásokkal jelzett ösvény. A piros kereszt mutatta gázlón nem lehetett átmenni, széles is volt, gyors sodrású is volt és legfőképp nem volt benne kielégítő számú kő. Így hát a tó bal partján húzódó ösvénytől reméltünk megoldást, miközben szemmel tartottuk a piros kereszteket. Egy valamivel lassabb sodrású, valamivel keskenyebb és valamivel több kővel rendelkező gázlóhoz értünk. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezen már nem jutunk át olyan könnyedén, mint az eddigieken és hogy bele kell gázolnunk a vízbe.

Mivel kijelölt ösvényen haladtunk, amit talán amatőrök, talán a park munkatársai, talán valamelyik állam jelölt ki (ekkor már egy ideje a svéd-norvég határ közvetlen közelében haladtunk), szóval a gázló előtt két hosszabb és három rövidebb bot feküdt. Gábor ment előre. Akárhonnan tudta, biztosan tudta, hogy a botot is és a lábunkat is a kő sodrásirány-felőli oldala elé kell tenni, hogy olyan kőre nem szabad lépni, amin átbukik a víz és hogy lassan, biztos léptekkel kell haladni -a 10 foknál hidegebb vízben.

Felhajtott nadrágban haladtunk, a meleg-nedves zoknim talán három-négy másodpercig tartotta magát mielőtt teljesen átitatta a jeges folyó vize. Talán az adrenalin miatt, ami akkor kapott el, mikor a gázlóhoz lassan ereszkedtem le és ami tetőzött, mikor megéreztem a víz sodrását, talán az endorfin hatására, amit a kaland íze váltott ki belőlem, mindenesetre alig vettem észre és már átértünk.

Gyorsan lekaptuk a cipőnket és a zokninkat, kifacsartuk belőlük a vizet és visszahúztuk az egyik réteget, rá a két nadrágot, és belevetettük magunkat a kőrengetegbe.

Az üres tér úgy viselkedik mint egy süketkamra. Nagyon gyorsan elhal benne a hang, így gyorsan újra teljes csendben haladtunk, a gázlás izgalmait felváltotta a nyugodt, türelmes lépkedés.

Újabb tó mellé értünk, újra felmelegedett a víz a lábunk körül, újra kerülgettük a vizesebb foltokat. A tó szélén egy homokos part fogadott, megpróbáltunk kacsázni. Majd haladtunk tovább.

Lassan elértük a leginkább vad, leginkább nagyszerű és félelmetesen különleges szakaszát a túránknak. Már magasan voltunk, valamivel 1000m fölött, az eső kitartóan esett, és a mohák elfogytak. Már csak kő, rajta több-kevesebb zuzmó és a hó vett körül.

Szürkeség. Az ég, a föld, az eső. Mi pedig csak haladunk, szótlanul, de a lelkünk ritkán látott magasságokban szárnyal. Minden pillanat egy győzelem. Aprók vagyunk a természet nagyszerűségben, de kitartóak, akár egy hangya és értelmetlen monotonságunkban olyan helyeken járunk, ahol az év nagy részében ember magasságnál magasabb rétegben áll a hó és zúg a szél, hogy néhány fekete zuzmón (és bacin) kívül nincs látható élet, ami vegetálva átvészelné.

Délután négykor itt tartottuk a pihenőnket. A teavíz sajnos nem forrt fel teljesen, így nem melegített át olyan mértékben, mint három órával azelőtt, de néhány szelet kétszersült mennyei lakomának tűnt. Bármennyire is remek környék volt, Gábor már nagyon vágyott a zöldre, engem pedig az öt fok körüli szeles hideg viselt meg.

Palás, vöröses, rétegzett kövek között lépkedtünk, mikor megéreztük, hogy lassan, de egyenletesen haladunk lefelé. A táj még nem változott és meg kellett mászni egy-két nagyobb sziklát, de határozottan éreztük, hogy összességében csökken a magasságunk. A térdünk is érezte egy kicsit a lejtőt, azzal együtt, hogy a táskát már nagyon megszoktuk.

A nap során összesen nyolc emberrel találkoztunk. Alig többel, mint ahány rénszarvast láttunk. Az elsőt még a völgyben láttuk, reggel. A következő négy fős csapat a gázló és a sziklatenger között jött szembe velünk és épp az iránt érdeklődött, hogy az út során kell-e vízbe lépni. Ők kicsit kényelmesebbre vették a figurát, mondhatni ésszerűbbre. Az út közben látott házakban alva, három nap alatt jutottak el Katterjakból Unna Alakasba, mi ennél valamivel (kb 8km) többet sétáltunk egy nap alatt. A következő idősebb férfi a kőtenger után jött szembe, sátrazni tervezett, majd folytatni útját Unna Alakasba. Két napa alatt érne oda Katterjakból. Egy párral később találkoztunk, már a célegyenesben -de még messze Katterjaktól.

A „zöld”, amit Gábor várt, nem jött hirtelen. Először csak sűrűsödött a zuzmó, majd lassan feltünedeztek a fakózöld és barna mohák. Majd egyszerre alattunk feküdt, nyugodtan, kiterülve, nedvesen egy gyönyörű zöld folyóvölgy. Édes volt a szemnek. Maga a paradicsom.

Ereszkedtünk, könnyedén lépkedtünk a pallókon, patakokon, időszakos vizek árterein. Nem volt könnyű a terep itt se, de mi már úgy éreztük, a nehezén túl vagyunk. Kellemetlen meglepetésként ért bennünket az utunkat keresztező gyors folyású folyó. Igen hosszan kellett menni a folyásiránnyal szemben, hogy találjunk egy alkalmas gázlót. Nem fűlött a fogunk ahhoz, hogy újra belegázoljunk a hideg vízbe. Nem volt egyszerű, egy botot is igénybe kellett vennünk. Én mentem előre, amikor biztos kőre léptem, akkor visszaadtam a botot Gábornak, majd ő nyújtotta újra nekem. Így araszoltunk át.

Egykedvűen folytattuk az utat, miközben megajándékoztuk magunkat egy-egy kis, zöld, savanyú almával. Ahogy megjelentek a növények, az ösvény is tisztábban látszott, a járás könnyebb lett, valamivel gyorsabban haladtunk.

Egyre jobban hasogatott a bal lábam, azt hiszem rettenetesen fáradt volt, így megálltunk egy rövid időre. Hosszan nem pihenhettünk, mert hideg volt és a teát is leszavaztuk, mert Gábor spórolni akart a gázzal estére, amikor nagyobb szükségünk lesz rá.

A térkép nem jelölte az időszakos vizeket, és a tavak alakja igen sokszor egyforma volt, így megint korán örültünk és megint rá kellett jönnünk, hogy még messzebb vagyunk a céltól, mint gondoltuk volna.

Kedves zöld tájak váltották egymást, mindegyik gyönyörű volt és mi már rég nem voltunk igazán fogékonyak a gyönyörűségre. De a hihetetlenül éles szivárvány az egyik folyó vájta utakkal tarkított, zöldes-szürkés orom előtt újra ámulatba ejtett minket. Rövid pihenőt tartottunk, amíg kicseréltem az sd kártyát a fényképezőgépben, illetve konstatáltam, hogy egyre gyorsabban működik, ahogy melegszik körülöttünk a levegő. Odafenn a használhatatlanságig lelassult, pláne, hogy amíg fényképeztem az én kezem is rettenetesen fázott.

Végre elértünk a jobb kanyarhoz. Arra mondjuk nem számítottunk, hogy ez egy komoly hegymászást fog jelenteni. Mivel nem tudtuk, mi vár ránk a másik oldalon és a térkép nem jelzett se tavat, se folyót, Gábor elment vizet venni, hiszen már lassan este nyolc is elmúlt. Amíg ő lent járt én ettem néhány szem áfonyát. Gábor nagyon nem szerette, teljesen jogosan, hogy akármilyen bogyót eszem a semmi közepén, távol minden segítségtől. Az áfonyával viszont tudtam, hogy nem tévedhetek. Egész nyáron, egész Stockholm tele volt áfonyával.

Felmásztunk a hegyre és előttünk feküdt a tó. Az időszakos vizekkel kiegészülve még hatalmasabb volt, mint a térképen és persze látszott, hogy lesz alkalmunk vizet venni. Mivel én javasoltam, hogy vegyen vizet Gábor, akinek így plusz két kiloval kellett felmásznia, most adósává váltam két puszival.

Lefelé meredeken ereszkedtünk, majd a tó mellé érve, este kilenc lévén sátorhelyet kerestünk. Tudtuk, hogy innen már csak 4-5 km van hátra, amit másnap is megtehetünk és Gábor már eléggé el volt gyötörve, én úgyszintén, bár épp kaptam egy kis lelkesedés-löketet valahonnan, ami energiával töltött fel. Végül is a tópart felénél találtunk egy félszigetet, ami elég magasan volt, de elég közel a tóhoz, csak kicsit volt süppedősen vizes, és volt egy salakos stabilabb része. Szóval tökéletes a sátorozáshoz.

Vizet vettem, Gábor sátort vert és tüzet gyújtott. Ez utóbbi elég nehezen ment a szél miatt. Viszont én találtam néhány rénszarvas patanyomot. Mire megfőtt a kaja, állt a sátor és felfújtuk a derékaljat, berámoltuk a hálózsákokat, hogy bent ehessük meg a vacsit.

A naplemente ismét elvarázsolt. Fél tíz felé narancsra festette a mellettünk lévő csúcsokat, a tó túlpartján túl vörösben égett egy furcsa, macska alakú hegylánc. A hó csillogott.

Reggel ismét öt körül keltünk. El akartuk érni az utat nyolc és kilenc között, hogy még legyen időnk stoppolni Narvikba. A tó fölött felhők úsztak, a reggel hűvös volt. A sátor mellett új patanyomokat fedeztünk fel.

Lassan elkanyarodtunk a tótól, és ismét egy gyors folyású folyó vágta völgy falában róttuk a kilométereket. A zöld fű között sziklák álltak, virágok nyíltak szerényen. Az út könnyen járható volt, végre egymás mellett mehettünk. Hamarosan megláttuk az első villanyoszlopot is. Nem hiányzott más ember, ketten voltunk boldogan magányosak.

Mindenesetre a célunkhoz közelítve örültünk, hogy megcsináltuk. Bő egy óra séta után elértük az utat. Hatalmas szerencsénkre az első autó megállt. Kopasz férfi vezette, munkaügyben ment Narvikba, teherautó sofőr és autószerelő volt, így annyira jól nem beszélt angolul, de tökéletesen megértette magát. Mondta, hogy a norvégok olyan fülig-száj emberek, a finnek pedig nagyon maszkulinok, hogy szerintük a svédek mind melegek. Mókás út volt, és persze meseszép. Norvégiában sokkal több a hegy, és megláttuk a fjordot is. Nem voltak azok a meredek ormok körülötte, inkább öreg, jég-csiszolta hegyek.

Hamar elértünk Narvikba. Valamivel több, mint két óránk volt, ezalatt megkerestük a vasútállomást, ahol fogat mostunk és kicsit körülnéztünk a városban. Csendes, tiszta levegőjű iparváros volt, annyiban, hogy a Kirunában látott vasat szállító vagonokról itt került hajókra a rakomány.

Diákok mentek haza az iskolából, mi pedig lassan somfordáltunk közöttük.

A vonat délben indult, hosszan haladt a fjord mellett. Addig bírtam ébren maradni, amíg a fjord végére érve az utolsó vízesést megnéztem, majd legközelebb Abisko megállónál ébredtem fel. Gábor úgyszintén. Aztán aludtunk tovább, még volt másfél óránk Kirunáig.

Az ismerős vasútállomásról ingyenes busz vitt két km-t a buszmegállóig, ahol kiderült, hogy a reptérre napi két busz megy, 10-kor és délben. Ekkor délután négy volt.

Besétáltunk a központba, megnéztünk egy fatemplomot egy francia anya társaságában és megebédeltünk egy rénszarvashusis és egy marhahusis hamburgert a The Bishop's Arms nevű angolos kinézetű vendéglőben, amilyen Stockholmban is láttam. Elég finom volt!

Desszertet is fogyasztottunk, meg teát. Odakinn talán öt fok lehetett, benn is két pulóverben ültünk. Kinn kis srácok gördeszkáztak, benn pedig könyvek vettek körül.

Kedvetlenül, de szikáran elindultunk újra, úgy számoltuk két óra alatt elérünk a reptérre. Ez egyszer lassabb tempót prediktáltunk magunknak és hamarabb odaértünk, mint gondoltuk, még úgy is, hogy egy ipari területen eléggé eltévedtünk.

Boldogan ültünk le a reptér melegébe, megfürödtünk a mosdó csapjánál, megmértem magam a csomagoknak fenntartott mérlegen és megállapítottam, hogy két és fél kg ruhát cipeltem magamon, hogy ne fázzak.

Kicsit bosszankodva, de inkább egykedvűen vettük tudomásul, hogy éjjelre el kell hagynunk a repteret, bár másnap 6-kor indul a gép, a reptér olyan kicsi, hogy éjjelre bezár. Gábor felállította a sátrat, amíg én benn szunyáltam egy rövidet.

Reggel 4:15-kor konstatáltuk, hogy a sátor tetejét igen erősen veri az eső. 4:45-kor kinyitották előttünk Kiruna repterét, gyors sátorbontás és spuri be. Gábor gyakorlott kézzel adta le a gázpalackot a biztonsági ellenőröknek. 5:50-kor beszállás. 6:17-kor már a repülőben voltunk, emelkedtünk. Mire az első és a második felhőréteg közé értünk már mindketten aludtunk.

Már néhány napja itthon vagyok. Ha mérleget kellene állítanom, hogy mit vártam és mit kaptam ettől a programtól, érdekes eredmények jönnének ki. Nem kaptam, amit vártam, de sokkal többet kaptam, mint reméltem. Tanultam technikákat, de már azt is tudom, hogy nem biztos, hogy épp ezeket használni is fogom. Megismertem rengeteg embert, de sokszor inkább kulturális mint tudományos kapcsolatokat építettem ki, mindamellett hogy mindannyian nagyon fiatalok és persze tehetségesek vagyunk, így bárkiből lehet még bármi.

Benn dolgozhattam egy nagyon komoly laborban, részese lehettem a kutatás-tervezésnek és mindezt angolul. Beleélhettem magam, hogy milyen egy igazán világszínvonalú helyen dolgozni, ahol tényleg nemzetközi a mezőny. Kinyílt a világ -legalább elméletben.

Remek jó edzéseim voltak, tudtam arra koncentrálni, amit szeretek. Ehettem azt, amihez a leginkább kedvem volt és úgy általánosságban a magam ura voltam. Teljesen egyedül, ismeretlenül érkeztem, rengeteg baráttal távoztam. Mondhatom, hogy két hónapra önellátó voltam.

Csodaszép nyár volt, rengeteg kirándulással, utazással, pihenéssel és munkával. Sok minden átértékelődött, sok minden megerősödött bennem. És tudom, hogy a világ előttem áll, és azt hozom ki az életemből, amit szeretnék. Ez részben félelmetes, részben nagyszerű. Ahogy a hegy volt Abisko és Katterjak között.

Itthon vagyok. A régi-új barátaim facebookon, személyesen és a világ minden pontján körülvesznek. Két hét múlva megyek Cambridgebe, hogy talán nem utoljára, de még egyszer találkozzak velük. Mindenki nagyon örült nekem itthon, mindenkinek nagyon örülök én is. Az élet megy tovább, edzés minden nap a BEACon, Kendével vezetjük a tempót, Gáborral rohanunk együtt a vonathoz, Zsanival megyek moziba, a hétvégén pedig vagy apum és nagymamám vagy anyum vár finom ebéddel. Az élet megy tovább, és én utánpótlás országos bajnok akarok lenni félmaratonon, de nem felejtem el és nem zárom le ezt az élményt. Svédország ott van, Nagy Britannia ott van és még rengeteg ország van, ami felfedezésre vár vagy arra, hogy ott folytassam a tanulmányaimat. Már tudom, hogy menni fog.

Utolsó hét. Na, jó, valójában az előző hétről fogok írni.

Alapvetően eléggé dekadens a hangulat, vagy talán inkább emocionálisnak kellene magamat mondanom. Vannak remek pillanatok, vannak pillanatok, amikor körülnézek és látom, hogy milyen szép és nyugodt körülöttem a város, de vannak pillanatok, amikor már nagyon haza szeretnék menni. Főleg az emberek miatt. Nagyon sokatoknál már jeleztem, hogy igénylek egy beszélgetést, néhány órát, amit rám szán. Úgy tervezem, hogy otthon más dolgom se lesz egy szűk hónapig, mint edzeni és beszélgetni –és ez örömmel tölt el. Itt is beszélgetek, remek, izgalmas dolgokról, de valahogy kezdek belefáradni az új emberekbe. A régieket, az ismerősöket akarom, akiket lehet „viszontlátni”!

Hetekig pörgött a munka, reggel fél10-től este 5-6-ig, esetenként még tovább benn voltunk a laborban, mindig tudtuk, hogy mit kell megcsinálni és mennyi idő alatt. Múlt hét eleje óta ez nincs. Egy-egy apróságot még el kell intézni, de mindenfajta kötöttség nélkül. Meg persze prezentálni kell. Az absztraktot leadtam, életem első poszterét gyakorlatilag egyedül megcsináltam, amire mondhatjuk, hogy büszke vagyok. Persze kaptam némi segítséget, pl a Karolinska templátját, vagy Dávidtól tippet, hogy inkább U alakban kellene rendezni a bekezdéseket, meg persze Gábortól, hogy rosszul feliratoztam az egyik ábrát, amit egyenként köszönök, de azt hiszem, ez egyik sem volt nagyszabású. Mikael még átolvasta, de gyakorlatilag azon túl, hogy megdicsérte az egyik ábrámat, nem mondott túl sokat.

Mike egyébként soha nem hallott hosszan beszélt velünk (2h), és nagyon sok jó dolgot mondott, egyfajta ars poeticát. Sok mindenben egyet tudok vele érteni, bár valószínűleg fele ilyen hosszan is el tudta volna mondani. Néhány gondolatot kiragadva: „bízz magadban, tudd az értékeidet és a gyengeségeidet, ezáltal függetlenítsd magad mások fennhatósága alól”, „a telefonkönyv lényegét értsd meg”, „azt kell megtanulni, hogy egyszerre csak egy dologra koncentrálj, de bármikor tudj váltani a több dolog között”. „Nincs egy jó út, aki segítséget kér tőled, attól ne sajnáld, ha magad fölé emelkedik a saját útján haladva”, „a legfancybb helyről is tud nagyon alkalmatlan ember jönni, ahogy a noname egyetem is értékes embereket rejt”, „a hibákkal nincs semmi baj, amíg tanulunk belőlük”, talán nevezhetjük ezeket közhelyeknek, de rajta látszott, hogy komolyan gondolja és ezek szerint él. Amúgy elég szabad fordítások ezek, a legfrekventáltabb szavak, szófordulatok a „crap”, „i wouldn’t give a shit” és „fucked up” volt.

Tudom tisztelni. A Harvardtól a Yale-n keresztül Oxfordig mindenhol volt, aminek van neve a tudományos világban, két eleven kislánya van és teljesen közvetlen. Bármikor bármiről lehet vele beszélni, tud komoly is lenni, ha kell, de nevetni is remekül lehet vele. Látszik, hogy nagyon jó agya van, de úgy néz ki, hogy ez őt „nem zavarja”, használja, de nem mutatja. Nem tanított meg velünk mást, csak nagy elméleteket, a részletek talán nem is érdeklik. Aminek kifejezetten örültem, hogy mondta, hogy egyetemen ő általában elolvasta a tankönyvet, mert érdekes volt és csak vizsga előtt kalapált magába valami tárgyi tudást –mintha magamat hallanám. Lehet, hogy nekem is van még perspektívám ebben az életben?

Johan egészen más. Róla Mike több mindent mondott, az egyik legérdekesebb az volt, hogy szerinte Johannak az összes project egyszerre van a fejében, ezért néha összekever elég fontos dolgokat; ha tanít, elveszik a részletekben; illetve jó svéd módjára heti 40 órát dolgozik, ami egy phd-hoz nem elég. Hát, én mind a kettőjüket nagyon szeretem, nagyon örülök, hogy velük dolgozhattam, és ahogy én láttam, alapvetően egyenrangúan volt kezelve Johan.

Na, még egy kicsit a múlt hétről, mert olyan nincs, hogy kimaradjon a Hagströmer Library! Pláne, hogy ez nem egészen múlt heti sztori, mivel ma visszamentem megnézni Haeckel rajzait eredetiben! A könyvtár arról híres, hogy elképesztő régi és ritka-egyedi könyvei vannak. Ha azt mondom, hogy az első anatómiai atlasz, igen, megvan nekik. Abból a korból, amikor még nem lehetett embert boncolni, így a fiatal értelmiség éjszakánként a temetőből ásott ki egy-két hullát, hogy legyen mit vizsgálnia. Rajzos enciklopédia, abból a korból, amikor még az indiai király orrszarvút küldött a portugál hercegnek ajándékba, körbe hajóztatva az állatot Afrikán. Aztán egy portugál fazon, aki látta az állatot, pontos leírást küldött német festő barátjának, szerencsére, mert a portugál herceg úgy döntött, hogy továbbküldi a pápának. Valahol a Mediterrán tengerben pedig elsüllyedt szegény. A pápa soha sem látta.

Könyvek, amikhez három művész kellett: egy lerajzolta, egy kifaragta, egy lenyomatta. Abból a korból, amikor a könyvtulajdonos színezte ki magának ezeket a rajzokat, abból a korból, amikor könyvbe úgy került ábra, hogy igazi növényt festett be és nyomatott le az „alkotó”. Abból a korból, amikor az anatómia még művészet volt és a festőt beültették a boncterembe, ahol az utolsó szögig élethűen másolta le, amit látott. Amikor a csontváz mögött Palermo látképe van, és amikor a csontvázak, vesekövek, vérerek kompozícióba, egyfajta csendéletbe voltak rendezve (morbid). Megtanultuk, hogy van, amikor a borító ér többet, mint a könyv, pl korabeli újság vagy már akkor is réginek számító kártyapakli egyik eleme került a könyvre. Szóval gyönyörű volt, érdekes volt, ámulatba ejtő volt! Az eredeti Watson & Crick, Pavlov vagy Golgi publikációról ne is beszéljünk.

A legértékesebb könyv úgy nagyjából néhány százezer koronát érhet.

Az alagsorban pedig van egy lyuk. Tökéletes kör alakú, illetve kissé spirálban tekeredik belül. A legaljában egy tökéletes gömb alakú kő hever.

Ahogy a jég visszavonult az utolsó jégkorszak után, nem ment túl gyorsan. A skandináv félsziget elég sokáig a nyomása alatt volt, amiből többek közt Finnország tavai is lettek.

A jég nehéz, és ahogy a korcsolyázás vagy a damilos jég ksérlet óta tudjuk, nagyobb nyomáson a jég megolvad. Hát ennek a jégnek is megolvadt az alja. Kicsit nagyobb léptékben. Ahogy olvadt és csúszott és olvadt és mozgott, a könnyebben morzsolódó talajon lukat fúrt. Tökéletes kör alakút. Gondolom látszik, hogy én sem értem pontosan, hogyan is történt.

Fun fact: a skandináv félsziget a jég nyomásától felszabadulva még mindig emelkedik. Évente egy cm-t.

Szombaton lepke- és cápaház volt a program. Hogy ezek hogyan és miért kerültek egymás mellé, én nem tudom, de jó nagy akvárium volt, azt meg kell hagyni. Végighallgattunk egy svéd előadást a cápákról, megtanultunk két szót: „haj” és „fisk”, illetve láttunk kikelő lepkéket. Elég durva, hogy nagyjából csak 60% éli túl a kibábozódást. Amelyik nem tud megkapaszkodni, mert túl gyorsan hasad fel a báb és esik ki belőle a lepke, az biza eléggé meghal.

Ezen kívül volt még egy utolsó futásom a Haga parkenben, ami még mindig gyönyörű. Vasárnapból is az utolsó volt, délelőtt a posztert csináltam, délután-este pedig tekertem egy nagyobbat, és persze remekül eltévedtem. Illetve új csúcsot állítottam föl a hány bogár fér el a szememben egyszerre versenyben (3). A Tyresta nemzeti parkban akartam kikötni, ami egyébként végül sikerült is. Elég nagy, elég szép hely, de csak egy rövid (kb 1 órás) sétára volt időm sötétedés előtt, képeket mellékelek.

Ami a képeken valszeg nem fog olyan szépen látszani: a színek. Én el vagyok ájulva még mindig ettől a sok víztől. Matt is, csillog is és rengeteg csodás átmenet van a kék és rózsaszín, sárga, vörös vagy épp zöld között. Ez úttal a fenyők mutatták meg nekem, hogy igenis létezik olyan, hogy a „nap aranysárgára fest”.

Holnap még lesz egy előadásom reggel. Meglepően nyugodt vagyok. Összeraktam a ppt-t, és gondoltam a szokásomhoz híven 2x-3x elmondom valakinek, valakiknek mielőtt a supervisorom szeme elé kerülnék vele. Hát, már elsőre annyira könnyen ment, az angol is, a téma is, hogy azóta se ismételtem meg, és szerintem túl sokszor nem is kell. Egyszerűen csak el fogom mesélni, hogy mit csináltam. Legalábbis nagyvonalakban, 10 percbe sok minden nem fér bele. Kíváncsi vagyok a többiekére, az absztraktokból sokat nem sikerült megértenem, ugyanakkor attól tartok az előadásból se lesz könnyebb.

Pénteken már itt a Gábor, szombaton már repülünk Kirunába. Aztán megpróbálunk nem elveszni.

6. hét. Akárhogy nézzük, ez már inkább a vége, mint bármi más. Ezt a hangulatot nagyban segítette, hogy Johan elbúcsúzott tőlünk: hazamegy néhány hétre. Ezzel kapcsolatban büszkén jelentem: egy svéd önszántából megölelt. Még ha csak röviden is.

Illetve elkezdtük írni a beszámolónkat, már csak a saját projektünkkel foglalkozunk: be kell fejezni péntekre. Mikaellel ismét volt legalább kettő elég jó beszélgetés. Elég nagyszájú ember, de nagyon jó gondolatai vannak, ezúttal a nemzeti identitásról (ő épp egy török-görög-kurd-baszk felmenőkkel rendelkező svéd, aki néhány évet tanult és kicsit többet lakott Angliában), a nyelvekről (a fent felsorolt nyelveken a görög kivételével beszél) és a történelemről (pl, hogy Svédország is épp csak annyira volt semleges, mint Svájc: és ebből kifolyólag épp csak annyira gazdag).

Pénteken este free entrance volt az építészeti és design múzeumba (16-18), illetve a moderna museet-be (18-20). Így kicsit korábban akartam elindulni a laborból, de még meg szerettem volna nézni, hogy hogyan fagyasztják le a bacikat folyékony nitrogénbe. Mikor ezt a dilemmámat megosztottam Mikaellel, egyértelműen a múzeumra szavazott, és hívott, hogy menjek vele a folyékony nitrogénért. Átmentünk a KI egyik épületébe (ugye mi a kampusz szélén vagyunk, inkább azon kívül). Kiderült, hogy ő is neurobiológus (ez többnyire nem látszik a fehérjék nevéből), és a régi főnökétől tud edényt szerezni a nitrogénnek. Gond nélkül áthaladtunk elég sok zárt ajtón, mígnem megérkeztünk a nitrogénhez, ami jó nitrogén módjára remekül evaporált. Néhány perc showba illő füstrengeteg, majd vége és én elindultam a múzeumba. Ami jó volt, hogy közben megosztottam azt az érzésemet Mikaellel, hogy az épp elkezdett írásművem –noha nagyon élvezem, hogy írhatom, és ez által jobban megérthetem, átgondolhatom –valószínűleg rémesen gyenge, egyszerűen „rossz”. Erre azt reagálta, hogy ez így nem igaz. Olyan nincs, hogy valami „rossz” és olyan sincs, hogy valami „jó”. Ha egy supervizor ezt írja, azzal semmit se segített. Úgyhogy ő majd tételesen felsorolja, hogy miben kell fejlődni. Akár igaz, akár nem (nem ez lenne az első időhiányban be nem tartott ígérete), a szemlélet nagyon megtetszett! Az újszülöttnek is minden vicc új J

Múzeum. Nem tudom, hogy ki áldott meg ekkora szerencsével, kicsit félek, hogy másoknak emiatt nem jutott. A design múzeum bicikli kiállítást tartott –a kezdetektől napjainkig és egyéb. Mi is a bicikli? Mi a funkciója? Hogy tekintsünk rá? És persze szinte minden félig svédül, félig angolul. Nem volt hosszú, de épp ennyi kellet. Ha már bicikli, akkor a közlekedés is szóba került, illetve olyan távlati célok, hogy a városi közlekedés hangsúlya átkerüljön a biciklisekre. Ami azt illeti, még nem voltam olyan városban, ahol ennyire kevés lett volna az autó. Hollandiában is sok a bicikli, de sok az autó is.

Az építészeti múzeum is biztos nagyon érdekes volt, de nekem nem maradt rá túl sok időm és kicsit bele is fáradtam a biciklisbe, úgyhogy némi pihit tartottam a modern múzeum előtt. Ez utóbbi elég komoly tárlatot vonultatott fel, aminek persze csak a töredékét érthettem meg. Volt néhány szoba, ami valami egészen érdekes sufnira emlékeztetett és valahogy minden franciául volt (se svédül, se angolul). Ebben már csak ezért is több időt töltöttem: élveztem, hogy silabizálhatom.

Sajnos a múzeum emblémáját képező autógumiba húzott kitömött kecske nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket, nem úgy az ötvenes évek táncprodukcióit vetítő termek. Szóval elég változatos volt ez is, és egyáltalán nem volt elég rá az a két óra, amit az ingyen belépő biztosított –gondolom ez a marketing.

Szombat. Reggel kicsit későn keltem fel, így a futást nagyvonalúan estére toltam. Pride. A karolinskásokkal, vagyis queerolinskásokkal való találkozó helyszíne „Hornsgatan 66”, időpontja 12:30. A felvonulás 13-kor indul, előtte kapunk pólót és egyszerűen összegyűlünk –szólt a terv. 15:30kor a természettudományi múzeum volt tervben, 17-kor a Cosmonova, Josefinnel –Peter és Josefin feladata minket „szórakoztatni” az Amgen pénzén. A tervem az volt, hogy ledobom a bicajt a felvonulás végénél és visszasétálok. A terv tökéletesen működött, elég szép volt a készülődő város a szombat reggeli csendben.

Visszafelé sétálva valahogy megakadt a szemem egy templomon. Elég kevéssé észrevehető, csak egy ajtó egy átlagos épületen, teljesen más, mint a látképeken olyan jól látszó csúcsos épületek (amik belülről nagyjából rémesek: arany angyalkák és rengeteg aránytalan szent, egy nagy tagolatlan tömbben). Mióta meghallgattam a szakrális épületekről szóló előadást, egészen meglepő módon egészen máshogy nézek a szakrális épületekre. Az előadás valamiért nagyrészt skandináv modern keresztény templomokkal foglalkozott, így nem tűnt rossz ötletnek belesni, meg még rengeteg időm is volt. Szóval a templom. Az előtérbe beérve már tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Az utca természetes halk zsongása után hűvös csend fogadott. Tűz, víz, kő. Kép mellékelve. „A falak is szentséget árasztanak.” Beljebb már nem fényképeztem, épp hárman imádkoztak csendben, fenyőillat, és a sziklák hűse biztosította a meghitt nyugalmat.

Pride. A képek magukért beszélnek, így nekem marad az elmélkedés, az, ami mögöttük van. A város ünnepel. A város színes, a város zsibong és ujjong. Mellettünk, körülöttünk az emberek mosolyognak, mindenhol zene szól, emberek táncolnak. Ahogy elindultunk zászlók lendültek a magasba, a közönség és a felvonulók között is: szivárványszínűek. Ablakokban, utcán, székeken, tereken emberek, zászlók. Kordon? Minek? Rendőr? Volt igazi is, volt nem annyira igazi is. De a rendet fenntartani csak a „Stockholm pride” feliratú mellényben virító önkénteseknek kellett, neki is csak annyiban, hogy a kamionokat, buszokat, csoportokat egymás után kellett indítani.

Már egy héttel a pride előtt a közösségi közlekedésben részt vevő buszokra kikerült a zászló, amiek kapcsán Mikael azt mondta, hogy ez csak a látszat, a svédek közömbösek. Nem kifejezetten szeretik a melegeket, csak egyszerűen nem érdekli őket. Meg még valami. Egyszer, régebben az került szóba, hogy Svédország miért az EU tagja. Nekik igazán nem éri meg, Angliával, Németországgal jó üzleti kapcsolatai vannak e nélkül is. Mikael azt mondta, a svédek szívesen tapsolnak népszerű gondolatoknak. Népszavazás is volt erről, egyszerű többséggel megszavazták. (Fun fact: egyszerű többséggel szavazták meg jó néhány évtizede az alkohol betiltását, amit azóta töröltek. Ez volt az első szavazás, ahol nők is részt vehettek.)

Tény, hogy aki ott akart lenni a pride-on, az ott volt (a Hornsgatan úttestén a számozás 152-ig ment, ennyi regisztrált csoport volt), aki nem, annak pedig már nagyjából a szomszéd utcában biztosítva volt a csönd. A pride nem csak egy felvonulás. A parti folytatódott a pride parkban, a belváros szélén, egészen éjszakába nyúlóan (a lengyel munkatársunk a park környékéről egy hete nem tud aludni). Talán a legnagyobb vendég Conchita Wurst volt. Igen, az osztrák nemzetiségű „hölgy”, aki elnyerte a „Queen of Europe” címet az eurovizios dalfesztiválon. Igen, akinek szakálla van.

Azóta elég sokszor megnéztem a nyertes dalt, néhány egyéb dalát és talán egy interjút vele. Azt hiszem, nagyon szimpatikusnak találom. Azt is, amit képvisel. És talán meglepő módon szépnek is találom. Mindettől függetlenül, a tény, hogy a szomszédunkban (Ausztria) őt küldték ki a hazát képviselni, amíg a határon „innen” minimum darabokra gúnyolnák –félelmetes.

Az indulás előtti várakozásban épp mellettünk volt a nem-annyira-igazi-rendőrök busza. Azoké, akikről az ember egyből megmondja, hogy a pride-on van. Talán dél körül érkezett egy fiú. Szélesen mosolygott, lányos vonásai voltak és egy elég nagy heg a mellkasán. Félmeztelenül volt és egyszerre leesett, hogy neki valamikor ennél jóval nagyobb melle volt. Az indulás előtti várakozásban egyszer megérkezett két nő. Szépek voltak, férfias alakjukat csak annyira takarta a ruha, mint egy szokásos buliba induló húszéves lányét. Az indulás előtti várakozásban mellettünk három-négy srác táncolt, ahogy egy szokásos huszonéves lány. Az indulás előtti várakozásban lőttem ezt a képet: https://drive.google.com/file/d/0Bwj9_b-yNwwTeTNDX2h1UFAyVXM/edit?usp=sharing

Igen, megtaláltam: fekete, meleg, zsidó. Elgondolkodtam és nagyon szomorúan arra jutottam, hogy az ismerőseim egy igen jó része nem állná meg valami ronda beszólás nélkül.

Nagyon örültem, nagyon élveztem, remek nap volt, hatalmas fesztivál! A közönség soraiba úgy nézett ki az egyik tv szponzor-matricákat osztogatott az alábbi feliratokkal: „I love boys” és „I love girls”. Én épp egy „I love boys” feliratút szereztem, de az a gyönyörű, hogy együtt partiztam a többiekkel és mindegy volt, hogy ki mit ragasztott magára! Az emberek egyformák, hiszen egyformán éreznek, egyformán szeretnek, egyformán örülnek, mi más számít még?

A többit a képek mesélik el.

A múzeumra nem maradt időnk, de egy gyors „ebéd” után megnéztünk egy rövid filmet a Pápua Új Guineai szigetvilágról, korallzátonyokról egy elég komoly 3D moziban, ami még annyit tud, hogy konkrétan az egész látóteremet betöltötte a vászon. A film maga is nagyon szép volt. A világ gyönyörű, miért nem boldog mindenki csak attól, hogy körülnézhet benne?

Az esti futás tényleg eléggé estére szorult, egész napos sétálgatás-vidámság után már a többiekkel éreztük a moziban is, hogy ránk telepedik a fáradtság. Mikor beláttam, hogy nem lesz jobb attól, ha heverészek, végül elindultam a szokásos körömre. Egy óra kellett, maxra. Jó lendülettel el is indultam, alig éreztem a fáradtságot és a legkevésbé se zavart. Átfutottam a szomszéd híd alatt, majd fel a következő hídra. Mikor ennek a közepére értem, a fülhallgatón át is hallottam, hogy csengetnek és láttam, hogy a híd közepén egy lámpa pirosra vált. Ez önmagában elég érdekes tud lenni egy hídon. Hirtelen beugrott a londoni Tower Bridge. De hajót csak egyet láttam, egy kissé magas vitorlást a bal oldalunkon, mire elbizonytalanodtam és valami rossz érzés vett erőt rajtam.

A sorompó is lecsukódott, én már egy ideje nem mozdultam, ahogy a kocsik sem, szembe velem. És ekkor nagyjából tíz méterre a lábam előtt megnyílt a híd. Addig egészen masszív szerkezetnek tűnő úttest és járda játszi könnyedséggel emelkedett a magasba. Eddigre előkaptam a telefonomat abban a biztos tudatban, hogy életem egyik legnagyobb élménye zajlik épp. A hajó elindult, és ekkor látszott, hogy a vitorlarúd valamivel magasabb, mint a híd –pedig az se volt alacsony. Ahogy beért a híd „alá”, lassan lehetett látni, ahogy a kis fehér pöcök úszik tova, mígnem elérte a másik oldalt és a híd megkezdte útján lefelé.

Azóta már egyszer kicsit messzebbről is láttam a kinyílt hidat: eszméletlen!

Vasárnap. A program néhányunknak Uppsala volt. Én úgy terveztem, hogy bicajjal megyek Märsta-tól. Részben anyagi megfontolásból esett erre a városra a választásom, részben mert nem volt kedvem annyit tekerni. A többiek, akik vonattal mentek végig (kb 1 óra az út), 3 órai indulást terveztek, így nekem bőven volt időm reggel. Nyugodtan felöltöztem, bepakoltam két fél literes vizet, könnyű váltóruhát és a gumi-szerelő szettet. A párnázott nadrágban, amibe nagyjából még egy félszer belefértem volna, s a pólóban, ami hasonló méretekkel rendelkezett, átsétáltam a konyhába, hogy valami tisztességeset reggelizzek. Épp neki is kezdtem, mikor bejött a Pontien, a srác, akit a foci vb óta ismerek és általában „ca va”-val köszönt.

Ezúttal ráértünk beszélgetni és hamar kiderült, hogy ruandai. Elég rémes lehet, de egyből a népirtás jutott eszembe, de nem tűnt úgy, mint aki elsősorban a rossz hírüket bánja, azt hiszem még örült is, hogy tudok róla. A téma innentől adott volt. Kiderült, hogy most 33 éves, 13 éves kölyökként ott volt és ez nem egy olyan élmény, amit könnyű lenne elfelejteni. Apja hutu, anyja tuszi, a család semleges. Az egyetlen esélyük az volt, hogy ők az apjával elmentek az ország egyik felébe, ahol a hutuk voltak többségben, az anyja pedig a tuszik lakta vidékre –az ország másik felébe.

Nincs konfliktus, ami vérrontással kezdődne. Nincs ember, aki ok nélkül ölne. Nincs nemzet, aminek ne kellene ok az agresszivitásra.

Azt hiszem a hutuk voltak évekig hatalmon (de ha nem, akkor innentől konzekvensen fogom keverni). Királyság volt és a magasabb tisztségeket hutuk töltötték be. Aztán talán belga segítséggel köztársaság lett, amiből az következett, hogy a hutukat elüldözték vagy maguktól menekültek a környező országokba, a tuszik pedig átvették a hatalmat. Tudni kell, hogy tök egyformák és keverednek. Talán annyi, hogy a hutuk hivatalosan magasabbak és hosszabb az orruk, míg a tuszik tömzsibbek és az orruk is laposabb. De el lehet képzelni, hogy ennek mekkora a hibahatára.

A történelem folytatódik. A hutuk külföldről időnként gyenge támadásokat intéznek Ruanda felé. Majd egyszer Ugandába átmenve a tuszi minisztert támadás éri és meghal. Innentől, hatalmas logikáról téve tanúbizonyságot és biztos vagyok benne, hogy ez a logika nem egyszer és nem egy helyen lett követve a világtörténelem során –a tuszik elkezdték szisztematikusan kiirtani az otthonmaradt hutukat. Tuszi apa a hutu feleségét és gyerekét. Szomszéd a szomszédot és így tovább. Majd vica versa. Filmajánló: Hotel Ruanda. A srác is ajánlja, annak ellenére, hogy náluk be van tiltva.

Mindezek margójára, a beszélgetés folytatása a nyelvek témakörben alakult. Érdekes, hogy Ruandában a hivatalos nyelv a franciáról a hatalomváltással angolra változott. Remek párhuzamot vontunk tehát a magyarországi oroszról angolra átnevelt és a ruandai franciáról gyorsan angolra átnevelt tanárok között, akik így nem is tudnak olyan jól tanítani. Nem azt mondom, hogy nincsenek jó nyelvtanárok, de az átlag még valamivel gyengébb, mint máshol. Ennek bizonyításaként se én, se a srác nem beszél jó angolt.

Ami a svédek angolságát illeti. Szerintem már írtam, hogy perfekt. Meg is kérdeztem egy svéd-indiai lányt, hogy ez hogy lehet. Szerinte a svéd és angol grammatika, mondatszerkezet hasonló, illetve az is sokat segít, hogy a filmeken nincs szinkron. Talán még ebben a nyelvtanárok felkészültsége és az interaktív valamint blokkokra osztott oktatás is segíthet.

Most azt gondolom, hogy az én magyarságtudatom nyelv alapú. Rengeteg sok emberrel értjük meg egymást és gondolkodunk hasonlóan, mindegy melyik országból jött. A kulturális különbségek se olyan nagyon Európában. A muszlimoknak és afrikaiaknak sokkal nehezebb. Illetve szerdán beszéltem az újdonsült magyar ismerősömmel is, aki a Harvardon doktorált, s aki így elég jól ismeri az államokat. Az is más. Mindamellett tény, hogy nagyon egyedi Magyarország elhelyezkedése, s ebből kifolyólag történelme is, egészen eltérő Európa nyugati részéhez képest, amitől ugye a mentalitásunk is más. Dél és észak között is van némi eltérés. Csak az arányai nem olyan hatalmasak, mint Ázsia és mondjuk Európa között. Mikael mondta még, hogy Törökországban és az arab világban a vallás alapján válik el a társadalom, korántsem nyelv vagy ország alapján. Szerintem ez irtó érdekes!

Szóval vasárnap. Nagyjából fél 10-kor elindultam a Central Stationra, ahol meg is vettem a jegyem, a bicaj ingyen utazik, de véletlenül épp ott nem tudom feltenni a vonatra. Automatikus kapuk vannak, és külön kapuja van a bicajnak, kerekesszéknek és babakocsinak. Hát, az ép a központi pályaudvaron nem volt, amire egy néni elég hangosan figyelmeztetett is. Rövid beszélgetésünk elején talán kicsit ellenséges volt a határozottsága, de a végére „összebarátkoztunk”, kaptam térképet és sok szerencsét is kívánt. Tehát elgurultam a szomszéd megállóba, a Karolinska mellé. Itt gond nélkül felszállhattam a vonatra és fél óra múlva megérkeztünk a végállomásra: Märsta-ba.

Innentől azt tudtam, hogy az irány: észak. Meg azt is tudtam, hogy van bicikliút. De azt nem gondoltam, hogy ennyire jó. Kis falvacskákban, búzatáblák és fenyvesek közt kacskaringózott végig az egysávos, néptelen, de jó minőségű aszfalt. Erősen Franche comté jellege volt a tájnak, csak nem olyan meleg. Nem mentem nagy tempót, meg-megálltam fényképezni, vagy megszakítottam az utamat, hogy lemenjek egy közeli tóhoz, szóval élveztem az életet és azt, hogy rengeteg időm van. A hangulat: https://www.youtube.com/watch?v=34jZePnMQNQ

Már épp kezdtem nyomasztónak érezni, hogy a hátam után a fenekem is megfájdult, mikor megérkeztem. Átkeltem egy kisebb folyón, majd újabb 5 km után begurultam az Uppsala University és Uppsala Research Center épületei közé. Innen továbbtekertem az úton és véletlen épp a várban lukadtam ki, ahonnan csodásan látszott a dóm épülete.

A vár maga nem volt nagy, de egy szép kis angolkert is volt mellette. Továbbtekertem, le a városba. Gondoltam, a dómot a többiekkel úgyis megnézzük, úgyhogy inkább csak a hangulatát kapom el a helynek azzal, hogy kicsit körbejárom. Egy nagyon kellemes folyópartra vitt a sors, ott leültem, és elmajszoltam egy svéd pék sütit. Majd tovább. Kiosztottam a leginformatívabb útjelző táblának járó díjat: https://drive.google.com/file/d/0Bwj9_b-yNwwTQWRuUUZuUk5JMEk/edit?usp=sharing majd eltévedtem.

Végülis visszakavartam a pályaudvarra, és csak egy kicsit kellett várnom a többiekre. Velük nagyon lassan bejártuk a várost, megnéztük, amit érdemes volt megnézni (egyetem épület, dóm, vár, egyetemi botanikus kert –ezt néztem angolkertnek). A dómban épp orgonakoncert volt. Gyönyörű épület! És nagyon illett hozzá a koncert is. Free entrance volt, de sajnos néhányan hamar megunták és továbbmentünk. Azért egy fényképet csináltam, a többit pedig le lehet googlizni. Elég az, hogy nagyon magas belterű, gótikus dóm, nincs túldíszítve, és méltóságteljes.

További andalgás, beszélgetés és ücsörgés után elváltunk. Én hazaindultam, hogy még sötétedés előtt elérjem Märstat (minden nappal egyre korábban sötétedik), valahogy nem tűnt nagyon effektívnek a két kis katicás villogóm az országúton. Ez nagyjából sikerült is, bár egy másik, egyértelműbb, de valamivel hosszabb utat választottam. A jegyváltásnál megint szerencsém volt, - komolyan el kellene kezdenem aggódni, hogy ezt hogy fogom megfizetni – mert a néni nem tudott blokkot adni, úgy döntött tehát, hogy nem kell fizetnem se. Elég fura érvrendszer, de kedves volt, azon is aggódott, hogy este 10 után miért csak egy útra szóló jegyet váltok.

Már az odafele út is megterhelt egy kicsit, visszafelé pedig meg se álltam annyiszor (nehéz volt, mert sok szépség volt), így a vonaton már elszunyáltam, és szomorúan konstatáltam, hogy még lesz dolgom. Az történt ugyanis, hogy a múlt héten legalább 3x kellett újra csinálni a bacik transzformálását (DNS-t jutattunk beléjük), mert valami galád baci kanomycin rezisztenciát mutatott, pont azét az antibiotikumét, amit mi használtunk szelektálásra. És hogy hétfőn tudjuk folytatni a kísérleteket, mert persze az összes problémánk az utolsó hetekben jön elő, amikor épp kellenének az eredmények, be kellett jönni vasárnap. Mindketten Uppsalában voltunk, a lengyel lány negyed11-re, én ¾ 11re érkeztem meg a laborba. De már egykor haza is tudtunk menni –nagyon effektívek voltunk.

A hétfői nap így fáradtan keződött, de azóta azt hiszem kipihentem. Remek edzéseim vannak, pont azok, amik jól mennek, de kemények. Kíváncsi vagyok, hogy mire lesz elég, de nagyon bízom egy jó félmaratonban az ősszel. Meglátjuk.

képek a szokásos helyen, a Pride és 0803 mappában: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTdnJ0alB3TVA1aU0&usp=sharing

Hát ez a két nap megér egy poszátát. Csíkosat.

Néhányan tervezték a csoportból, hogy elmennek Rigába, most hétvégén. A városról én annyit tudok, hogy a középkorban keresztes lovagok alapították és nagyon szép. Az előbbi megállapításomat az imént felkeresett wikipédia alátámasztotta, az utóbbit pedig a tegnapi nap. Bár az előbbihez hozzá kell tenni, hogy egy folyóparti (szerintem elég ronda) szobor szerint Riga alapítása másképp történt. A legenda szerint egy igen nagy ember élt a folyó partján (jó nagy folyójuk van: Dugava), aki azzal foglalkozott, hogy embereket vitt át az egyik oldalról a másikra. Egyik éjjel egy kisgyermek sírását hallja a folyó túlpartjáról. Felkel, és vállára téve átviszi a másik oldalra. Azonban ahogy megy, a gyerek egyre nehezebb lesz, végül mire átér, annyira kifárad, hogy nyomban elalszik. Mire felébred, a gyermek helyén rengeteg arany marad, amiből megalapították Rigát. A szingapúriakkal megegyeztünk, hogy ez is van olyan jó, mint a mi csodaszarvas-legendánk, vagy a római Remus-Romolus-anyafarkas, illetve a szingapúri (halfarkú) oroszlános alapítástörténet (pláne, hogy Szingapúrnak a közelében sincs oroszlán).

De már megint nagyon előreszaladtam. Végül is szerdán hirtelen elhatározással csatlakoztam a csoporthoz, egy átszervezett (és lebutított) edzés árán, 23 euro-ért kaptam egy ágyat egy tiny-tiny szobában, a 2. deck-en, ami az autók és így a tengervíz szintje alatt volt. Nem tudom miért nevezték második emeletnek, mert alattunk hivatalosan semmi sem volt.

Szóval pénteken fél6-kor volt az indulás, így fél5kor elindultam a laborból a harci-pacival (azt már talán csak nem viszik el alapon- nem is vitték). Úgy voltam vele, hogy ezúttal nem leszek nagyon katás és inkább megnézem előre, hogy merre kell menni. Aztán Johan is adott egy tippet (egy „rövidebb útra”). Ezen elindulva csak kétszer tévedtem el, rögtön az elején, majd hamar rákeveredtem egy ismert szakaszra. Már majdnem az olimpiai stadion magasságában voltam, mikor egy lámpánál besoroltam egy fazon mellé a bicajjal. Kicsit esetlenül álltam meg, így odanézett, elmosolyodtunk. Persze ő jóval gyorsabb volt, így elhagyott, de a következő lámpánál megint utolértem. Ekkor én kicsit jobban helyezkedtem, de tudtam, hogy ő a gyorsabb, tehát a zöldnél magam elé engedtem, ismét egymásra mosolyogtunk. Talán ezért, a harmadik lámpánál, ahol beértem, végül is kivettem az egyik fülemből a zenét és megkérdeztem, hogy jó úton vagyok-e a kikötőbe. Mondta, hogy igen, és már elég közel is vagyunk –ezen megnyugodtam. Valahogy tovább beszéltünk és kiderült, hogy postdoc a Karolinska MTC laborjában (micro-, tumor- és sejtbiológia). Mondtam neki, hogy néhányan vannak ott tőlünk is, mire megkérdezte, hogy „where are you from?” „Hungary” „Tényleg?” Na, itt lett végem. Az első magyar, akivel találkozom (azon a néhány turistán kívül a Vasa museumban), épp ugyanott dolgozik, ahol én és még biciklizik is, épp arra épp akkor (ami ugyan péntek volt, de még munkaidő). Végigdumáltuk a további utat és én nagyon boldog voltam! Közben bemutatkoztunk, megadta az email címét és persze elég hamar kiderült, hogy az akcentusomról ismert fel. Azt hiszem, én nem ismerném fel a magyar akcentust.

Fülig érő mosollyal és alig negyed óra késéssel érkeztem meg a többiekhez. Persze volt, aki majdnem lekéste az egész menetet. Becsekkoltunk és bemasíroztunk a hatalmas hajó pocakjába ( https://www.youtube.com/watch?v=GMJeKjYEqzU ), ami leginkább úgy nézett ki, mint egy hotel. Egy igen zsúfolt hotel. Lejjebb másztunk, mint említettem, tök a legaljára. A hatalmas parkoló mellett elhaladva, újra elgondoltam, hogy mennyire sokan is lehetünk idebenn. A szoba nagyjából egy lyuk volt –négy személyre. A középsulis koleszszobám óta tudom, hogy négy ágyat mekkora szobába lehet maximális helykihasználtsággal (értsd a szekrény már csak résnyire nyitható) elhelyezni. Na, itt továbbmentek. Nagyjából a vonat-hálókocsi szintig, annyival bővítve, hogy volt egy zuhanykabin-wc páros elkülönítve. Volt két asztalka és egy tükör is, meg egy minimál előszoba a kabátoknak –na, kabát az nem volt. 25-30 fok, az volt.

Hamar elindult a hajó, összevártuk egymást és aztán spuri föl a tetőtérbe. Igazán nagy hajó volt, összesen 10 emelettel, az öt fölső már határozottan kinn volt a vízből, az ötödiken-hatodikon ablak, a hetediktől fölfele folyosó. Az ötödiken szálltunk be, ez egy kisebb előtér volt, az egyik felén az egyik ajtó: Stockholm, a másik felén a másik ajtó: Riga. Amúgy lett hajó volt.

A legfölső emelet, néha a szellőztetőktől kicsit büdös, mindenképpen napos, de nem annyira nagy hely volt. A hajó fölsőbb emeleteit nagyrészt szórakozóhelyek és természetesen a szupermarket foglalta el. Ez utóbbiról azt kell tudni, hogy duty free, tekintve hogy nemzetközi vizeken hajózik. És mint ilyen, hatalmas szerepe van a környéken. El tudnád képzelni, hogy csak azért repülsz át, mondjuk Berlinbe, hogy a reptéri boltokban bevásárolhass? Nem? Én sem. Viszont ezekben az északi államokban, mint Svédország, Finnország és a Balti államok (Észt, Lett, Litván) nagyon szigorú adó van az alkoholokon. Állami adó. Nemzetközi vizeken nincs adó. Hatalmas biznisz. Pláne, hogy a hajótársaság sem buta, és vannak saját szabályai. Így például, hogy a bárokban nem fogyaszthatsz saját alkoholt, és a bárokban szokásos (mintha nem adómentes lenne) áron kínálják az italokat. Persze az ember egy egész éjszakás hajóúton szeret szórakozni. A csoportból voltak, akik ki se léptek Rigába, mert olyan jó volt a buli, hogy véletlen átaludták az ablak nélküli kabinokban a napot. Azt hiszem őket nem is annyira érdekelte a lettek fővárosa.

Szóval ilyesmi. A shopban kicsit körülnéztem, azért, ami nem alkohol, az ugyanolyan drága, mint bármelyik helyen, ahol nincs verseny.

A hajó nem volt nagyon nagy, de elég nagy volt, hogy érdemes legyen felfedezni. A két estéből az elsőt azzal töltöttem, hogy a fedélzeten néztem a tengernyi sok szigetet, és gondolkoztam vagy olvastam. Remek hely gondolkozni vagy olvasni. Nagyon nyugodt, nagyon szép. Meleg, de a szél nagy erőkkel fúj. Elég sok képet is csináltam, de még mindig nincs igazán jó fényképezőgépem, szóval a látvány legalább felét hozzá kell képzelni.

Talán három és fél-négy óra alatt kiértünk a szigetvilág szélére. Csodálatos volt! A szigetek lassan egyre kevesebb fát viseltek a hátukon, a szél erősödött, a sirályok ritkultak. Majd elértünk a szélére, ahol a szigetek csupa kő és moha, csupán néhány madár pihent rajtuk. A hajón három poszter szólt a Balti tengerről. Ezekből kiderült, hogy az egyik legalacsonyabb sókoncentrációjú tengervíz és elég sekély is. A Stockholm környéki (jó nagy környék, elég hosszan húzódik észak-dél irányban is) archipelago pedig a víz alatt is folytatódik, teret engedve ezzel igen sok növénynek és állatnak. Az is kiderült, hogy a biodiverzitás és az egyedszám elég alacsony, ugyanakkor nagyon egyedi ebben a brakk-víznek tekinthető óriási pocsolyában, amiért nagyon védendő. Valószínűleg a vízivirágzás jeleit is láthattuk elég sok barna alga képében, de ez egyáltalán nem biztos.

Rövid beszélgetés után elbarangoltam a hajó farába, ami… AMAZING!!! Képzeljetek el egy hatalmas horizontot, a kék ég és a sötétebb kék tenger között, majd radírozzátok ki a kékséget az ég aljáról és színezzétek át vöröses-rózsaszínes-narancssárgás posztnaplemente színekre. Ha kész, tegyétek hozzá, hogy a hajó négy motorja szelíd habokat vet maga után, ami eredményeképpen a hajó, mint a csiga –egyfajta széles autópályát hagy maga mögött a tengerben. Talán lesz kép, ami ezt mutatja, de először képzeljétek el!

Az estének csak az első felében vettem részt. Ez egy karaoke bárban telt, Micke-kal, aki a legnagyobb jóindulattal is csak a legkevésbé éneklésnek nevezhető performanszot adott elő –sokszor; meg Gullannal, akinek valószínűleg egy összetört álma nyilvánult meg a színpadon –szép, egyedi hangja volt. Persze voltak többen is: Vicktor, akinek a saját neve volt a pólójára nyomatva és túl akarta énekelni az AC/DC énekesét is a Highway to Hell című számában, vagy Messe, aki elég jó közelítéssel hozta a Zombiet (csak a Cranberries-zét). Tőlünk is énekeltek, hol jobban, hol kevésbé. Majd megjöttek azok is, akik már alapoztak és hamar elég hangossá vált a társaságunk. Nálam egy Breezer fogyott, 5.5 euróért, ami a hahóút árának durván negyede. Az immár „felhígult” társaságunk nagy része a disco mellett döntött, mi pedig hajnali fél kettő lévén aludni mentünk.

Ehhez néhány hozzáfűznivalóm van. Tekintve, hogy már öt hete itt vagyok –Gábor meg otthon, egészen meg tudom érteni azokat, akik új párként alakultak. Azokat is, akik csak egy estére. Pláne, hogy láthatártól láthatárig a semmi közepén voltunk egy hajón. A csoportban 19 lányra van 5 fiú, ezek mindegyike el is kelt, kb. Nekem pl. határozottan érintéshiányom van. Illetve még egy nagyon fura dolog. Ahogy vízre szálltunk és lassan haladtunk a szigetek között, vagy ahogy a panorámát néztem a hajó farában és elgondolkoztam az életemen, vagy mikor a lemenő napot néztem valahol Lettország szélső csücskénél és megtudtam, hogy Gábor egy jóleső 12 óra után ironman lett –boldog voltam. Boldog, ahogy az öröm teljesen ki tud tölteni egy embert és még többet –de nem volt kivel megosszam. Szerettem a világot, de nem tudtam átölelni –ez egy elég nagy feszültség.

Fél 10kor szólt a kapitány, hogy fél óra múlva kikötünk, hát felöltöztünk és besorakoztunk a ”Riga” ajtó elé. Fél 11-kor, már nagyjából 20 perce vártuk a társaság másik felét, mire úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Ebben a 20 perc várakozásban az is benne volt, hogy a hajó műholdas internetkapcsolata után végre volt használható wifi. Mindenesetre jól döntöttünk, hogy elindultunk –ahogy mondtam, van, aki egyáltalán fel sem kelt.

A hajón realizáltuk, hogy Riga másik időzóna, így összesen csak 5 óránk lesz. Ezt a belvárosban terveztük tölteni. Volt, aki kijjebb is ment, én csak egy kicsit. Úgy döntöttem, hogy ez az öt óra nem nagyon lesz elég semmire, azon túl, hogy a város hangulatát kicsit megérezzem, így nem aggódtam azon, hogy mit látok, mit nem, csak mentem a többiekkel, önmagamhoz képest veszett lassan. Úgy is ritkán szocializálódok, a spanyolok meg sokszor csak spanyolul beszélnek, hát itt az alkalom őket megismerni.

A cseh lány nézett utána a hely nevezetességeinek. Elég kicsi belváros volt, hamar elértük a vásárteret (elég szép, talán Krakkóhoz hasonlít), és a dómot (ezt belülről nem láttuk, csak az előteret, mert fizetős volt és annyira nem érdekelt senkit). A várat épp felújították, bár nem volt egy szép vár. Kicsi is volt, egyszerű is volt, és amennyit láttunk belőle egészen le volt pukkanva. A Dugava mellé érve kiderült, hogy a folyó széles és piszkos. Az egész városra igaznak tűnik ez a két jelző, de persze ez csak első benyomás és összehasonlításként épp Stockholmot használom.

Még sétálgattunk egy kicsit, valahol a három legrégebbi ház mellett is lehettünk, meg a brémaiaktól ajándékozott brémai muzsikus szobrot is megtaláltuk. Aztán én kicsit elszakadtam a csoporttól és hamar elkerültem a belváros egy másik szélére, ami nagyban hasonlított a 9. kerületre (és most nem a Corvin negyed környékére gondolok).

Visszatértünk a találkozási pontra, ami a szabadság szobrot jelentette és kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk. Ez elég sok problémába ütközött, mert vagy belvárosi=drága, vagy lepukkant vagy mcdonalds. Végül a mcdonalds kategóriából választottunk az Origo pályaudvar melletti Il Trenot. Talán kicsit jobb lett volna a belváros, így visszagondolva, de az biztos, hogy 7 euróért elég finom olaszos tésztát ettünk (én kacsás-fenyőmagos-diószószost).

Rövid vásárlás, azzal az élménnyel, hogy „jaj de olcsó”, pedig ugyanolyan, mint Németország vagy Ausztria: euró van és átlag ár, talán a magyarhoz képest picivel drágább is –de én Stockholmból jövök, svéd fizetéssel.

Átbarangoltunk egy-két parkon. Az egyik közepében egy hatalmas „orosz templom”. Mi így neveztük az egyszerűség kedvéért. Persze csak miután megfejtettünk, hogy mi az a „csillogó épület”, ami az első neve volt.

Ez alatt a néhány óra alatt nagyjából hat esküvői fotózást láttunk. Volt folyóparti, belvárosi-dómos és parkban készült is; vendégsereggel és koszorúslánnyal vagy csak magukban. Nyár van. Kicsit erről is beszélgettünk: már mindenkinek elég sok ismerőse van, aki mostanában vagy az elmúlt egy két évben házasodott, nekem sok kortárs ismerősömnek gyereke is van.

Elég forró üvegfolyosón mentünk végig mielőtt elértük a hajót. Ez úttal ott voltam a fedélzeten, amint megmozdultunk. A következő egy órában szemem-szám elállt. Rotterdamban belepillantottunk a kikötőbe, de nem mentünk végig rajta. Persze Rotterdam a világ második legnagyobb kikötője, Rigának pedig csak helyi érdekeltségei vannak, mégis van párhuzam és nagyon boldog vagyok, hogy ezúttal végighajóztam az egészet. Riga hídjai egyébként nem magasak, hiszen a kikötő a város egyik felében van és a hajók nem mennek tovább. Stockholm hídjai rettenet magasak, hiszen a város egy tó és a tenger között van.

Szóval a kikötő. A posztkommunista hangulat megmaradt, annyiban bővülve, hogy hatalmas halmokban állt a feketeség. Körülötte vonatsín, néhány vagon gördül rajta, és hatalmas markoló daruk pakolják a feketeséget –ki a vagonból, be a hajóba. Porzik, ahogy hányják. Lassan mozduló monstrumok ezek, félelmetes teremtmények –és én lenézek rájuk, mert a mi hajónk magas, nagyon magas.

Aztán továbbmentünk és fenyőillat csapta meg az orrom: bálákban álltak a törzsek és tömbökben a… hát, azt nem tudom mi volt, talán papír vagy fareszelék, de fehérrel volt lefedve, az biztos. Tovább. Homokot emelnek az előző típusú hatalmas daruk, egyszerre kettő és szórják bele egy hatalmas hajó gyomrába. Tovább. Konténerek ezrei kerülnek egyesével fel egy teherhajóra, ami harmad akkora, mint a konténertorony, amit cipel. Tovább. Silók, betonhengerek, daruk, hajók és öblök. Lassan fogynak, visszanézve csak nő a darurengeteg: sárga, kék, piros. Végül átvált a táj erdősbe, strand lesz és végül a végeláthatatlan tenger. Az utolsó részen egy beláthatatlan hosszú homokos part kanyarog, amitől minket egy gát választ el, végén kövek, azokon emberek, integetnek. S már csak a víz.

Az út további része eseménytelennek mondható. Olvasgattam, beszélgettem. Illetve bepótoltam, amit elszalasztottam odafelé: a naplementét. Sokáig tartott, míg beleolvadt a tűzgömb a víz kékségébe. Nem is maradt utána olyan szín kavalkád, mint odafelé. És ebben a nyugodt, békés hangulatban, csak a kíváncsiság volt bennem, a türelmetlen, várakozásra kényszerített kíváncsiság. Jó hírt akartam hallani, vártam a hívást. Ahogy a Kis hercegben a róka mondja: „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni.” Még az Il Trentoban lecsekkoltam, hogy mikor kezdődött az ironman Nagyatádon, hozzáadtam 12 órát és még egy felet. Akkor már nagyon vártam.

Aranyosak voltak a többiek is. Előző este kölcsönkaptam egy telefont, mert az enyémmel esélytelen volt fognom a wifit, annyira lassú volt. Aztán a következő 24 órában időnként valakinek eszébe jutott, hogy „hű, de hosszú verseny!”, vagy „milyen korán indult, vajon már biciklizik?” vagy ”mi lett az eredmény?”  És alig hogy a nap eltűnt a horizont mögött, és a lett mobilhálózat utoljára jelet váltott az én telefonommal, már tudtam: megcsinálta.

Az este még egy nagyot nevettünk. Újra a karaoke bárban ücsörögtünk, vacsoráztunk, beszélgettünk. Valószínűleg az volt a legkonszolidáltabb (és józanabb) helye a hajónak. Már sötét volt, felhős is volt az ég meg már lassan másfél hónapja, hogy megünnepeltük a leghosszabb nappalt. És ekkor felcsendült: https://www.youtube.com/watch?v=DNyKDI9pn0Q

Illetve kiderült, hogy a szobatársam eléggé expert csillagász. A szobatársaimmal egyébként, akik a két szingapúri lány volt, elég jókat beszélgettem. Többek közt történelemről és a nyelvekről. Egy közös beszélgetés is volt, a többiekkel, a nevekről. A spanyoloknak és a szingapúriaknak volt mit mondaniuk. Ez utóbbiaknak van egy kínai neve is, meg az utóbbi két generációban angol neve is. Az előbbi, ahogy értettem tényleg bármi lehet és köztudott jelentése is van. Egyébként ők is csak az iskolában tanultam kínaiul, bár a nagyapa-dédmama még földműves volt valamelyik tartományban, gyakorlatilag mindenki angolul beszél.

Hát hazaértünk. Alig érkeztem meg a koleszba, már leszakadt az ég. Ekkora vihart itt még nem láttam, de hát nyár van. Villámok cikáztak (egy villámot a hajón is láttam), és szinte rögtön követte őket a dörgés. Ilyesmi hangnak képzelem azt, mikor mondjuk, a szomszéd szigetet bombázzák. Már vége. De eléggé vad volt. Hozzá persze a szakadó eső.  Kicsit mondjuk kellett. Már egy bő hete nem esett, akkor is csak egy kicsit és a hőmérséklet most tartósan 28-30 fok. Remélem ez most felfrissítette a levegőt.

A hollandok elfoglalták a konyhát. A lettek pedig mit kiderült szláv nyelvcsalád. Azt hiszem mára ennyi. Képek a szokásos mappa, valószínűleg 0727 nevű almappájába kerülnek, rövid szelektálsá után: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTdnJ0alB3TVA1aU0&usp=sharing

Such a BEAUTIFUL DAY!!! Reggel ugyan kapott Stockholm egy feketepontot, mert valaki elvitte a lámpámat a bicajról, de azt hiszem ezerszeresen kárpótolt a mai nap! Az úti cél az archipelago, vagyis a szigetvilág volt. Ha azt mondom, szigetvilág, valószínűleg szigetekre gondoltok. Gondoljatok sok szigetre. Aztán emeljétek köbre. Még nem elég. Kb két órás út alatt elértünk a feléig (úgy értem a Stockholm-nyílt tenger szakasz feléig, szigetek a másik irányban is vannak), ezalatt töménytelen mennyiségű kisebb-nagyobb, közepes sziget, házzal, ház nélkül, kastéllyal, erődítménnyel, két házzal, természettel és házzal, strandolókkal, sziklával, heggyel, erdővel…szóval volt itt minden féle sziget. Főleg fenyvesek, de nyárfák is, meg tölgyek és néha főleg gyep, vagy rengeteg moha. Aztán elértünk Grindára, ami –láss csodát, szintén egy sziget. A nagyobb fajtából való, így több ház és több természet is volt rajta. És főleg rengeteg áfonya.

Such a beautiful island!!! Odafele úton főleg a tájat néztem, élveztem a szelet és a hajót, a többi hajót (volt bőven körülöttünk mindenféle: vitorlás, motoros, több árbócos, yacht, turistahajó és egyéb), a tengert, ami persze meseszépen hullámzott. Na meg persze beszélgettünk is. Aztán kikötöttünk és a hajó utasai (olyan közepes hajó volt, óránként szállította az embereket a szigetvilág különböző pontjaira és 1907-ből volt egy motor benne, amit egy fazon irányított a gépházban, ahova le tudtunk menni; elég meleg volt és a kapitány adta az irányítást, de kis képernyő is volt, ahol láthatta a hajó orrát és a végét) elindultak a két fő ösvény valamelyikén. Mi összesen hatan voltunk, és célunk volt valami kedves partszakaszon grillezni. Aztán kiderült, hogy valakit véletlen otthagytunk Stockholmban, így a cél annyiban módosult, hogy őt is meg kellene találni a szigeten, mikor utolér minket (összesen 2 kikötőbe érkezhettek a hajók). Miközben ezt a két dolgot igyekeztünk összeegyeztetni, nagy logikával, de még nagyobb kalandvággyal belevágtunk az úttalan erdőbe –az áfonyás fenyvesbe a mohás sziklák közé. Imádtam! Végülis intuíció és némi gps segítségével megtaláltuk a tengert. Ami azt illeti csak légvonalba, mert mi egy szikla tetején voltunk, a tenger pedig alattunk, a fenyvessel övezett parton, ami a legkevésbé se volt alkalmas a tervezett grillezésre.

Visszakavarván az útra, folytattuk a strand (és civilizáció) keresését. Nem telt sok időbe és meglett, ahogy Stacy is. Így kiegészültünk hétre és hamar megtaláltuk a mi partszakaszunkat (volt bővel, így megoszlottak az emberek: családok, idősek, fiatalok). Felállítottuk a BBQ szettet és indultunk pancsolni. Fjöderholmarnához képest jóval melegebb volt a víz, szerintem a 20 fokot is elérte, amin felbátorodva combig merültem benne. Aztán teljesen. És úsztam! A Balti tengerben! Nem rossz, mi?

Először hárman mentünk be, Zoe, a svájci lány, Hassal a britt akcentusú dél-koreai és én. A parton Stacy (szingapúri lány) hevítette a szenet, Tobias (osztrák) segítségével. Bettina (Zambia) hezitált, majd utánunk jött. Mint kiderült, nem tud úszni (aminek az oka: nézz rá Zambiára a térképen). Aztán grilleztünk, a hozott cuccokat, részemről a már jól bevált cukkíni és krumpli… mint kiderült, nem ismerem fel az édes krumplit, de az biztos, hogy egészen finom hibát vétettem. Nagyon jó hangulatban telt, beszélgettünk, nevetgéltünk, majd megint kisebb pancsolás és egy nagyobb szunya. A kilátás? Na, azt elég nehéz lenne éreztetni. Összesen három szigetet láttunk az öbölből, és két nagyobb meg egy kisebb hattyút. Előttünk négy hajó ringatózott, kicsit arrébb volt a sziget harmadik kikötője, ún. vendégkikötő. A víz gyönyörű tiszta volt, kavicsos parttal. Egy sziklán keresztül jutottunk le ide, mögöttünk a fenyves –áfonyával.

Felébredve még egy kicsit beszélgettünk, én a svájci lánnyal, főleg a pontosságról és kelet Európáról. Megállapítottuk, hogy a világ minden szeglete igen érdekes, hiszen nagyon különböző. Aztán még egy fagyi is belefért a 7 órás hajó indulása előtt. Nyár van. Órákat voltam a napon, bár barnulni sokat nem fogok itt, a víz remek és időnk, mint a tenger –rengeteg hajóval!

Végül visszaértünk, ezalatt ismét nagyon jót beszélgettem, Hassallal a sportok fiziológiájáról és mentális nehézségeiről. Valamint visszatérve a csoportba, a kutatásunkról, a cambridgei Nobel díjasokról és hogy a tudományos hírnév tudományos hírnevet szül. Still beautiful!

Ja és ahogy elhagytuk Stockholmot, igazán átéreztem, hogy milyen is lehetett a középkorban. A Gamla Stan szigetének házai és tornyai középkori mivoltukban távolodtak, körülöttünk és köztünk a vitorlások… Hát ilyen lehetett. Ilyen, amikor a fő közlekedési eszköz a hajó volt. Nem, a fő közlekedési eszköz a mai napig a hajó. A legtöbb szigetre nem vezet híd, de nagyon sok embernek lehet itt saját szigete, vagy akár közös sziget, amire a saját hajójával köt ki.

De ha már így nekiálltam, akkor leírom a tegnapi és a tegnapelőtti élményeimet is. Péntek lévén, és mivel a témavezetőnk valahova elutazott, elég kevés dolgunk volt a laborban, elég korán végeztünk. Ez egy nagy biciklitúrát gondolt jelenteni. Ahogy mondtam, a laborból az egyik tag adott nekem bicajtúra tippeket. Hát az egyiket, a 40 km-t szerettem volna megtenni.

Ahogy visszakaptam a saját biciklimet, határozottan éreztem a különbséget. Ahogy levettem a táskát és anélkül indultam útnak, plusz felvettem a párnázott nadrágot, egészen új dimenziók nyíltak meg és a biciklim új oldalát ismerhettem meg. Stockholmból kikalandozni önmagában elég mókás volt. Végülis véletlenül egy sípályát is megmásztam vele, lefelé már a vállamon hoztam, mert félelmetesen meredek volt és hát nem cyclocross a drága (na meg én se arra vagyok kitalálva). Aztán valahogy elkavartam egy külvárosba, majd nagy nehezen rátaláltam az útra: Saltjöbadanvägen. Ezt és a bicikliút feliratait követve eljutottam Fisksätra és később Saltsjöbaden községbe. Itt észervettem, hogy a SL (vagyis a helyi tömegközlekedés) egy egész vonatot küld ebbe az irányba. Hogy mi volt itt? Mint az egész úton végig: nyaralók, hétvégi házak, lakóházak a tenger/tó mellett, gyönyörű kilátással, a természetességben. Na, jó, volt cseresznye is (igazi, érett!). És itt, végeredményben egy templom és egy kastély is. Na meg seagull-bébi. Megpihentem, betekertem egy szigetre, amit egy hotel foglalt el, megtaláltam az első helyet, ahol nem fogadnak el bankkártyát (egy útszéli fagyis volt). Odafelé elszórakoztam vagy 2-3 órát az út keresésével, így nagyjából este 7 lehetett mikor visszaindultam. Gondoltam, már tudom az utat, 20km nem kellene, hogy egy óránál sokkal hosszabb legyen, este 10 előtt pedig biztosan nem fog besötétedni, így nyugodt voltam.

Annyira nyugodt, hogy bementem egy másik kedves szigetre –ezen nem voltak házak, csak fenyves áfonyával és gyönyörű kilátással a tengerre és a szigetekre, hajókra, leültem áfonyázni. Majd megpróbáltam egy kört menni, amit nem sikerült, így ismét a vállamra kaptam a bicajt és a fenyvesben másztam föl a sziklákon, hogy a sziget tetejére érve megtaláljam az irányt. Mókás volt.

Végül meglett és rá is vettem magam, hogy egyenesen hazamenjek. Bégül talán még egyszer kellett sziklát másznom, mert eltévedtem –a víz vonzása elég erős és inkább a vízparti utat választom, ha tehetem, aminek időnként családi házak között, családi strandon vagy családi csónakoknál van vége.

Tegnap pedig délelőtt megnéztük a Skogskyrkogårdent. Ez egy temető, ami valami hihetetlen gyönyörűen van architekturálva (ha ilyen szó egyáltalán létezik). Egy építészeti verseny volt, ami eredményeképp egy csodálatos, természet közeli és nagyon nyugodt, csendes temetőt alakított ki a művész. Nagyon érdemes rákeresni a google-n, de hogy ezt megspóroljam nektek, itt a link: http://www.skogskyrkogarden.se/en/.

Ami az érzésem volt, hogy főleg a térrel és a fákkal dolgozott. Amikor csendes, elmélyülős helyet akart kialakítani, oda lelógó ágú fákat helyezett, a sírok köré pedig magas, egyenes törzsű fenyőket, hogy szinte templomban érezte magát az ember. A kápolna felé vezető út nagyon egyenes volt, talán az egyetlen egyenes út, a többi inkább erdei ösvényre vezetett. A fenyves sötétjétől igen különböző volt az ég kékje, ami mintegy utat mutatott a kápolna felé.

Mielőtt eljöttem, hallgattam egy előadást a szakrális építészetről. Egy fontos pontot emelnék ki belőle: a jól megtervezett templom falai is áhítatot árasztanak. Így éreztem magam. Nyugodt és békés volt minden, miközben méltóságteljes és szép, de nem tolakodó.

Végülis csak a kápolnáig jutottam, mikor elkezdtem beszélgetni a lengyel lánnyal. A téma az ukrán repülőgép-lelövés volt, majd az oroszok és a világpolitika, magyar és lengyel politika, szocializmus és társai, később a tudomány és a társadalom kérdése (in memoriam a 100 HIV kutatónak). Később áttértünk az egyetemista életünkre, a terveinkre, a nyelvekre és végülis egy jó 3 órás beszélgetéssel hazaértünk.

Eztán főztem. Füstölt lazac, brokkoli, cukkíni és sajtszósz. Eszméletlen finom lett! Úgyhogy nem álltam meg még egy kis fahéjas-áfonya lekváros tejberizzsel megtoldani. Majd nagy szunya következett. A napnak még egy programja volt: 1,5 óra futás, kötetlen tempóban. 4:20-ra terveztem az első egy órát, aztán 4:10re gyorsítani, ahogy tudok. A 4:20-as terv a csütörtök reggeli edzésből jött, ahol ráeszméltem, hogy 4:24-et akár reggel 7kor is tudok futni, 40 percen keresztül gond nélkül.

Ki is néztem, hogy a Hagaparken-Djurgarden kört teszem meg, aztán még egy kicsit. Ez volt az az élmény, hogy másfél órát úgy lehet futni, hogy szebbnél szebb helyen (főleg erdőben tópart mellett, néha kikötővel vagy kastéllyal tarkítva) vagyok és kétszer nem lépek ugyanarra az útra. Többet is lehet így futni, de nekem most nem kellett. Futottam én már a Hyde parkban, az is szép, de ez sokkal természetközelibb, főleg a mindenhol fellelhető vízimadaraival, így Stockholm elnyerte tőlem a „hosszútávfutók paradicsoma” titulust is.

A terep persze itt is kicsit emelkedős volt, de már egészen hozzászoktam és mivel főleg erdei talajon futok, egyáltalán nem megterhelő. Egyszer mondjuk belekerültem egy kicsit nagyobb fenyvesbe, ahol egészen összeszűkült az ösvény, gyökerekkel és kövekkel tarkítottá vált, de hamar túljutottam rajta. Viszont egyszer megcsúsztam, aminek az lett a következménye, hogy az izzadságtól nedves egész jobb lábam egyszerre csupa föld és humusz lett –így később mókás volt hazatekerni a fél városon keresztül.

Nagyon jól eső futás volt, az a bizonyos „állapot”-típusú, amikor csak jól esik, és nem számít az idő múlása, hiszen akármeddig elmennék ebben a tempóban. Kicsit ezt az érzést akartam egy hosszúfutással elérni, de annyiból túllőttem a célon, hogy ahogy egész héten, most se igazán éreztem a végén fáradtnak magam. Gyorsítani ugyan csak egy kicsit sikerült, az utolsó 20-25 percben. A gond főleg az, hogy eléggé vissza tud vetni egy-egy emelkedő –abból pedig van bőven.

Hát ezzel visszaértem a ma reggelhez, ahol ez az írás kezdődött. Such a beautiful summer!

Eladtam a lelkemet. Méghozzá egy gyógyszercég vette meg, gyógyszercégi költségvetéséhez képest potom áron. Mit kínált? Lehetőséget. Mi lett belőle? Hát, annak még nincs vége, sőt, most kezdődik csak igazán. Lassan kezdem igazán átérezni ennek a jelentőségét. „Jól mutat a CV-ben”- gondoltam ez a legkevesebb, amit ezzel a programmal nyerhetek. De lehet, hogy ez lesz a legtöbb is. Ahogy már az előző jelentésemben írtam, elég sok hands-on experience-t csinálunk, lassan már látszik valami eredmény is. Nagyon úgy tűnik, hogy mi csak hátteret csinálunk a további kísérletekhez, mint például színes vektorokat, mutáns géneket tartalmazó vektorokat, színváltó sejteket. A tudomány majd csak ez után következik –de nekünk lesznek szép mikroszkópos képeink. Lesz mit prezentálni augusztus közepén itt és szeptemberben, Cambridge-ben.

Mióta itt vagyok, elég szépen bejártam Stockholmot, legalábbis az „érdekes részét”. Voltam a Nobel múzeumban, Gáborral a hétvégén megnéztük a Vasa múzeumot is. Ez utóbbi egy hatalmas hadihajót foglal magába (szó szerint), ami az 1700as években süllyedt el, ahogy elindult. Nem volt elég ballaszt benne. Ami a zseniális a múzeumban, hogy amit csak egy ilyen hajó mutathat, azt kutatták és kiállították. Így a 30 halottból 15-nek a csontvázát, amiből az antropológusok étrendre, életmódra és szociális helyzetre következtettek; ruhákat, amik társadalmi állást és a korszellemet mutatták. A hajó festéséből a korabeli királyi család háborús viszonyait és preferenciáit, valamint a korstílust rekonstruálták. A fegyverekből a háború vonásait, a megmaradt irományokból az építés és süllyedés okát, stb. 7 emeleten rengeteg anyagot mutattak be, kifejezetten interaktívan. Ha azt hittem angol múzeum után nem érdemes múzeumba menni, hát most kellemesen csalódtam.

A biciklimről is érdemes néhány szót szólni. Gyönyörű, pöccre kanyarodik, gyors, kecses, könnyű! Újra önmagam lehetek az utakon! Ma meg is dicsérték a laborban! A félórás útból 20 perc lett, holnaptól pedig a városon kívülre is merészkedek.

Talán egy hete érkezett a laborba egy muszlim házaspár. Még gyakorolnom kell az elfogadást, tudniillik eléggé szúrja a szemem a férfi. Kifejezetten antipatikus, de talán csak azért, mert egyértelműen ő irányít, bár mindkettejüknek van kártyája, vagyis mindketten kvalifikált kutatók. A nő szerényen a háttérbe húzódik, teljes felszerelésben, ami alatt azt értem, hogy hosszúnadrág, hosszú ruha, kendő. Természetesen mindketten papucsban vannak, gondolom ugyanazért, amiért az egyiptomi srác leveszi a cipőjét mielőtt belép a szobájába. Mindezt a türkmén srác öntötte szavakba még az egyik első beszélgetésünk során: ő nem akarna nyugaton élni, a kulturális különbségek miatt, pl azért, mert az emberek külön-külön esznek és nem veszik le a cipőjüket a lakásban. Illetve most szerdán kijelentette, hogy csak muszlim feleséget tud magának elképzelni. Nem szeretnék előítéletes lenni, csak annyit mondok, hogy érdekes és szokatlan, de az emberek minden nemzeten és valláson belül ugyanolyan sokfélék.

Ez a kis kitérő megint kicsit hosszabb lett, mint gondoltam. Igazából csak azért említettem meg őket, mert ahogy megérkeztek, tartottak egy kisebb fika-t (=kávészünet) jégkrémmel. Ezalatt volt alkalmunk beszélgetni néhány labortaggal, pl Andreasszal, aki az akkori beszélgetésünk alapján tegnap hozott nekem három kinyomtatott térképet a Stockholm környéki bicikliutakról –amit érdemes megnézni. Mint kiderült ugyanis, ő cyclocrossos. A mentorom pedig 1:31-es félmaratont fut –just sayin’.

Ha már futás. A múlt hét óta heti 3x reggel is futok. Nem gondoltam, hogy így megszeretem, bár Gazsi mondta, hogy jó. Nagyon jó! A múlthét még elég fárasztó volt, de szerintem belejöttem. Tényleg hosszú edzéseim vannak, a keményebb napokon 15-20 km, a könnyebbeken 5-6. És élvezem!  Múlt szombaton –főleg Gábor tiszteletére, meg már én is ki akartam próbálni egy ideje, elmentünk a Stadion mögötti erdőbe futni. Sajnos nem voltam elég pontos az útvonallal, így kettőnk közül csak én keveredtem rá a jó útra –ami a parton visz és egyszerűen gyönyörű. Meglepő módon ezt javasolta a mentorom is, csak azzal a különbséggel, hogy én az egyik félszigetet kerültem, ő pedig az egyik öblöt mondta –szombaton ellenőrzöm.

Eléggé megszoktam ezt az életet. Nem sajnálom, hogy csak két hónap, de –ahogy a legutóbb nekem szegezett kérdésre válaszoltam: ha felajánlanák, hogy ugyanezért a fizetésért, ugyanezen a szálláson, ugyanezen a munkahelyen kutassak még egy-két évet, nagyon komolyan megfontolnám, majd igent mondanék. Mindazonáltal amit itt tanulok az nem az, hogy lokálpatrióta legyek egy másik ország másik városában, Budapestet is túlságosan szeretem, a BEACot pláne ahhoz, hogy csak úgy lecseréljem. Nem, amit innen kapok az éppen az, hogy rengeteg élhető és szép város van, és hogy nem kell megijedni egy ilyesfajta kihívástól (igen, tudom, mindent fizetnek és elrendeztek nekem, nekünk, de akkor is).

A további tervek között még szerepel egy norvég nagyváros (Narvik) a fjordok mellett és a sarkkörön túl, illetve egy svéd sarkkörön túli város (Kiruna); Riga (27 euróból, hajóval) és Cambridge, ahogy ez utóbbit már említettem.

Ja, a labormunka. Csak hogy kicsit ijesztgesselek is titeket, mert az mókás. Ugye géleket futtatunk naponta, vagyis egy polimerben DNS-t, amit utána ki akarunk mutatni, ezért a gélhez hozzákeverünk egy bizonyos anyagot, amivel láthatóvá szeretnénk tenni a DNS-t. Hát ez sajnos épp ezért kicsit mutagén és karcinogén. Mi egy békésebb változatot használunk, ami a bőrön elméletileg nem jut át. Aztán UV alatt megnézzük. Igen, az is karcinogén. Majd a DNS-t Lentivírussal bejuttatjuk humán rákos veséből kinyert sejtekbe. Ahogy kiderült, azért van kettes típusú biohazard labor, mert a Lentivírus a változatosság kedvéért némileg karcinogén. Ami azt illeti, pont emiatt a tulajdonsága miatt használjuk –segít nekünk DNS-t beépíteni a kromoszómába. A gond csak az, hogy tök random teszi bele és lehet, sőt valószínű, hogy véletlen egy gén közepébe. Szóval valami ilyesmi. Ja és a bacik: nekünk nem a kutyánkkal közös a bakrtériumflóránk, hanem a laborral -szól a kutatóvicc. Persze gumikesztyű, UV-védő lemez és nagyon biztonságos szoba, na meg persze körültekintés.

Hogy mit eszek? Főzök. Ja, meglepő lehet. Főleg zöldséget, mert főleg azt szeretem, és nem kérnek érte többet, mint amennyit jóérzéssel kifizetek. Ami azt illeti mostanában a lazac is le lett árazva, szóval holnap lehet, hogy abból lesz valami.

Holnapután ismét közösségi program lesz, ezúttal egy építészetét tekintve szép temetőbe megyünk.

Ja, a témavezetőnkkel volt egy elég érdekes beszélgetésünk. Ami azt illeti, szerintem ő egész nap beszélget (bár általában dél körül ér a laborba), és mióta hazajött leginkább lefoglalja a mentorunkat is, így a szokásosnál többet ülünk. Valszeg valamilyen sceince-t csinálnak együtt. Szóval ő Oxfordban tanult és elég sokat élt Angliában, Londonban is. Két dolgot emelnék ki az összehasonlításából. Az egyik, hogy az árak közel ugyanolyanok Svédországban, mint Angliában, de a minőség sokkal magasabb –szerinte. Például a lakások rémesen néznek ki belülről, a kollégiumokat össze se lehet hasonlítani, szerinte az angolok erre igénytelenek. Hozzá kell tennem, hogy én eddig legalább két családi házban voltam Angliában, épp Oxford és London külvárosában és mindkettő nagyon csinos volt, illetve egy lakásban London egyik külkerületében, amire nagyon is igaz volt az, hogy egy lyuk –drágán kiadva. Valószínűleg ami nem a sajátjuk az néz ki elég rosszul. Itt a minőség egyszerűen… gyakorlatilag semmi sem hagy kívánnivalót. Gáborral tudnánk mesélni a fagyiról. Elkérik az árát, de olyan hatalmas és finom gombócot adnak, „mintha attól félne, hogy megmarad holnapra” –mosolyogva.

A másik, amire Mikael azt mondta, hogy nem bírta ki: a fák. A városon belül. Az rendben van, hogy egy nagy park meg egy másik nagy park (Central p. New York vagy Hyde p. London), de ha közte nincs egy szál fa se, akkor rémes a város –mondta. Ilyen és más szempontból ő kifejezetten szerette Budapestet, mert, hogy ott is volt. Meg hát persze Stockholmot.

Azt hiszem mást nem nagyon szerettem volna most írni. De ha mégis, akkor pótlom. A képeket is.

A második hét végéhez közeledve (és abban a biztos tudatban, hogy holnap nagyon sok minden már nem fog történni), végre nekilátok annak, amire leginkább kíváncsiak lehettek, és amit talán nekem is érdemes magamban tisztázni. Szóval összefoglaló, arról, hogy mit dolgozok, kikkel beszélgetek, és hogy telnek a napok. Megtehetem, hiszen ezen a héten már a munkanap tényleg munkanap volt fél10-fél18-ig.

Utoljára hétfőn volt hozzá energiám, hogy írjak, de talán nem is baj, hiszen csak magamat ismételgettem volna: „új módszert tanultam, remek a labor hangulata, tök jókat beszélgetek, ha valaki kiabál este hat után, akkor a focivb-n gól született, gyönyörű a város, remek idő van (ma 25 fok)”, stb. Igazából még mindig el vagyok ragadtatva. Szóval ez az általános hangulat… ha történik valami. Egyéb esetben egy kissé fáradt unalom ül rajtam, nem feltétlen rossz és nem tudom eldönteni, hogy miért van, talán mert egészen egyedül vagyok és még mindig koncentrálnom kell az angolra. Talán néhányatoknak meglepő módon a laborban könnyebb, bár aki tudja, hogy otthon is anglolatinul folyik a kutatás, az nem csodálkozik.

Kicsit részletesebben. Hivatalosan 9-kor kezdődik a munkaidő a SciLifeLab nevű épületegyüttesben –vagy laborkomplexumban. Én Södermalm délnyugati részén lakom, így keresztül kell mennem a szigeten (10 perc), át a Gamla Stan-nak nevezett szigeten, ami nagyjából a történelmi városközpont (5 perc) és eljutnom a félszigetre, Vasastanon át Solnába, ahol a Karolinska Institutet van (15 perc). Nagyjából így a belváros egyik feléből a másikba megyek. Amit tudni érdemes, hogy gyakorlatilag mindenhol van zöldterület, mindenhol van víz (vagy tenger vagy tó) és remek-széles bicikliutak, nagyon sok biciklissel. Elég kevés viszont az autó. Ez a reggeli 30 perces utam, rendesen 10-15 perc késéssel meg is érkezem a laborba, rendszerint a mentorunk többet késik, de ha esetleg mégsem, akkor se aggódik senki, hanem iszik egy kávét.

A nap elején már nagyjából tudjuk, hogy mit fogunk aznap csinálni, de mivel ez a hét még főleg a betanításról szólt (tényleg nagyon sok új technikát tanultam, már most), így elég szoros kontaktban voltunk a mentorunkkal. Többesszámban beszélek, mert ketten vagyunk ugyanabban a laborban a program résztvevői közül. Erről majd később. Lassan körvonalazódik, hogy mi a fő irányvonal (alapvetően 3 paralell kisebb-nagyobb kutatásba fogunk beszállni), így például a sejtciklus során változó színű sejteket klónozunk, valamint különféle DNS-t állítunk elő további vizsgálatokhoz. Részletezni ezúttal nem fogom.

A laborokban nagyon tetszik, hogy egy nagy térben vannak különböző munkacsoportok és inkább funkció szerint válnak el a laborok, nem aszerint hogy melyik csoporthoz tartozik –így minden emeleten van egy rész, ahol a gélöntés zajlik, vagy a 3. emeleten, ahol egyébként főleg humán mintákkal foglalkoznak, egy nagyon szuper mikrospektofotométer, 3 új generációs és 2 „tradícionális” szekvenáló található. Nem kell megijedni, nagyjából ennyi volt a szakmáról.

A mindennapokhoz –már talán beszélhetek így róla – tartoznak mindennapi problémák természetesen, mint rosszul feliratozott minták, kiborult oldat, leolvadt hűtő, de valahogy semmiből sem lett nagy baj –feltöröljük, leellenőrizzük, átpakoljuk. Azt hiszem a stressz elég minimális –persze lehet, hogy azért, mert mi csak gyakorlaton vagyunk.

Nagyjából 5-6 körül végzek, ekkor vissza bicajjal a koleszba, majd ha van edzés, akkor rövid pihenő után öltözés és irány futni. Volt alkalmam nagyjából feltérképezni a város 5-6 szigetét, így válogathatok, hogy merre megyek: ha kemény futás van, akkor valami lapos, egyenes szakaszt nézek ki; ha könnyebb, akkor erdős-tavas-kicsit dombosabb részt. Ha résztáv, akkor a szomszédos atlétikapályát választom. Ez utóbbival nagyon jó élmény volt. Épp akkor érkeztem, amikor egy csapat futó melegített, majd résztávazott. Nekik 800-400-200-as sorozataik voltak, 4 darab, talán 30 emberük volt, akik 5-6 csoportra bomlottak sebesség alapján. Nekem 15x500 volt, így alkalmam nyílt beszállni a lassabbakhoz a 400ra, a gyorsabbakhoz a 800-ra, persze a pihenőmet tartva. Nem kellett nagyon jó megfigyelőnek lenniük, hogy észrevegyék, hogy van a lábamban már jó néhány edzés, még ha ez úttal nem is kellett igazán gyorsan futnom. Kedvesek voltak és meghívtak edzeni, felajánlották, hogy használhatom az öltözőjüket is (!), szerencsére nekik is kedden és csütörtökön vannak edzéseik, fél7kor, ami egyszerűen tökéletes. Persze valószínűleg nem ugyanazt fogjuk futni, de melegíteni tudunk együtt és mindig jó érzés, ha az ember nem egyedül rója a köröket.

A kollégiumban (ami szinte egybe van épülve a Södersjukhusettel, ami a helyi kórház) saját szobám van az 5. emeleten. Az emelet nagyjából két folyosóra különül, hogy az enyémhez eljussak, át kell mennem a másikon. Mindkét, jobban mondva folyosórészleten van közösségi szoba, konyha és fürdőszoba, wc. Ami nagyon kényelmes, hogy egy konyhára kb 10 ember jut, és a fürdőben csak egy zuhanyfülke van –ugyanígy a wc-re is (aki még nem volt kollégista, azt hiszem, ezt nem tudja kellőképp értékelni). A közösségi szobában tv, kártya, könyvek. Semmi sem túl nagy, nem is kicsi, 5-6 ember kényelmesen elfér, több úgysincs ott. Elég jó közösség alakult ki nálunk, aminek nagyon örülök!

A folyosómon képviselt nemzetiségek: osztrák, lengyel, egyiptomi, törökországban tanuló türkmén, suriname-i holland, görög, japán (2x), angol, és a finn lány, aki élt Japánban, Indiában, Svédországban és brazil barátja van. Egyébként pedig a focivbre fel szokott jönni egy fekete-afrikai (őt pontosabban sajnos nem ismerem) és egy indiai. Hasonló a megoszlás a programunkban is. Azt hiszem, egészen oda vagyok ezért a sokféleségért! Bár úgy néz ki, hogy főzni az egyiptomi muszlim sráctól fogok megtanulni, ami még az is lehet, hogy hatással lesz a jövőmre.

Phd-sok, mesterképzésben részt vevők, cserediákok, van itt minden. Persze kutatunk főleg, különben nem lennénk itt nyáron. A saját programom tagjairól talán itt érdemes kicsit bővebben szólnom. Szingapúrtól kezdve, Zambián át Angliáig, van itt is minden, de szinte mindenkinek remek az angolja, szóval érdekes és hangulatos beszélgetésekre van alkalom. Elég sok szó esik a kutatásról, természetesen. Itt egy kisebb fennakadás volt, ahogy én is elég későn tudtam meg a projektemet, úgy van, aki csak e hét szerdáján került a laborba. Illetve az én témavezetőmhöz hasonlóan, elég sokan most mennek nyaralni, így van, aki két héten keresztül cikket olvas, vagy még azt sem –ezért néhányan elég csalódottak. Pláne, hogy sokadik email után derült csak ki, hogy valójában nem csak Cambridge-ben prezentáljuk a posztert, hanem először itt, és lesz szóbeli prezentáció is, valamint egy cikket és egy absztraktot is kell írnunk a munkánkról. Ez alsó hangon is rengeteg munka, és kicsit aggasztó azoknak, akik kevésbé voltak szerencsések a laborral és még nem igazán csináltak semmit.

Egyébként a projektek változatosak: kemoterápia sejtes modellezése; pseudomonas kukacokban való vizsgálata (erről sokat nem tudok, csak hogy a lány véletlen magába is juttatott néhány bacit és befertőződött a tenyészetük, úgyhogy kezdhetik elölről az egészet); autoimmun betegségek, stb.. Ma volt egy kisebb program, Fjöderholma-ra hajókáztunk el (20 perc), egy nagyon kis csinos szigetre, ami ebben a hőségben (25 fok, tényleg komolyan melegnek érződik) nagyon vonzza a városiakat. A víz hihetetlen hívogató volt! Ez már a tenger, bár nem érzett egyáltalán sósnak, rengeteg kis szigettel, és nagyjából 15 fok. Komolyan mondom, a lábfejem belefagyott és komolyan nem értettem, hogy hol vannak róla az úszkáló jégtömbök. De volt, aki fürdött benne, pl a finn lányunk és meglepő módon az évek óta angliában élő dél-korea lány is. Tehát valószínűleg nem bőrszinnel függ össze.

Először a zürichi lánnyal és a bécsi fiúval térképeztem fel a szigetet, amit lassan körbesétálni sem tartott húsz percnél tovább, így leültünk és beszélgettünk, a dialektusokról és a jövőről (ők szeretnének terepen is dolgozni, mint pl tengerbiológusok, én maximálisan boldog vagyok a laborral). Aztán ebédelni (garnélás szendvics volt az enyém, a dél-koreai britt akcentusú lányé lazac, a finné marha krumplival) már másokhoz ültem. Velük a sportról és arról beszélgettünk, hogy Stockholm mennyire kisvárosias és lakható, pedig nagyjából népességszámra akkora, mint Budapest. Végül pedig leültünk a partra, néztük a sirályokat, ekkor már a Skóciában tanuló német és egy portugál lány társaságával egészültünk ki.

Első héten mindenkiről alkottam egy kezdetleges képet: a nagydumás spanyol fiú és zambiai lány, a visszahúzódó spanyol és portugál lány, a furcsa türkmén és Angliában tanuló szerb srác, a kedves-sportos svájci lány, lengyel lány és osztrák fiú, a kedves-de nem sportos finn lány, Angliában tanuló, Svédországba emigrált családú indiai lány, portugál fiú, angol lány, angol srác, és még sorolhatnám. Két lányon láttam úgy, hogy nem nagyon fogok barátkozni velük, de azóta mindkettővel összehozott a sors és jókedvűen társalogtunk. Az egyik épp velem került egy laborba. Azt hiszem valaki „okos barbi” jelzővel illette. Laboron kívül nem nagyon tudnánk mit kezdeni egymással, de már egy hét alatt remekül összeszoktunk. Ő Londonban tanuló lengyel. Érdekes hozzáállása van: sok pénzt szeretne keresni, hogy vissza tudja fizetni a tanulmányait, és londoni bérelt lakására felvett hitelt, valamint jó életszínvonalon éljen a bankár barátjával. Amit nem értek, hogy akkor miért „medical science”-re ment, bár minden bizonnyal az iparban fog elhelyezkedni („ahol megfizetik a diplomáját”). Bár néhány dologban hasonlítunk, remélem, érzékelitek, hogy „ég és föld”.

Hát ilyesmi. Minden nap viszek magamnak ebédet, ami már túlmutat a paradicsomszószos tésztán. Megismételném önmagamat: amikor valami történik, remekül érzem magam és csodálatos minden, mikor épp egyedül vagyok és nincs nagyon mit csinálnom, akkor leginkább rám tör a fáradtság és talán egyfajta magány. Arányaiban ebből nagyságrendekkel kevesebb van és ekkor is van kivel beszélnem –még ha csak virtuálisan is.

Ja, talán említésre lehet még méltó, hogy tegnap kicsit korábban végeztünk, így nem a szokott utamon indultam haza. Ebből három elég komoly eltévedés kerekedett (mind3x visszaértem a KI-hez), végül valahogy hazakavartam. Ami érdekes volt, azon túl, hogy minden gyönyörű még mindig, hogy abban a hitemben, hogy egy parkba megyek be, egy soha nem látott szép temetőben kötöttem ki. Nem tudom megállni a párhuzamot: ugyanolyan szellősen és gyakorlatilag a természetben (rengeteg és szép fa, bokor, ápolt gyep) voltak a sírkövek, ahogy a házak a városban. Azt hiszem, imádják a természetet, és bár házhiányuk van, eszükbe sem jutna a parkokat beépíteni vagy kevesebb fát rakni az új házak közé. Kicsit tovább tekerve egy apró vízpartra értem, ahol fürdőruhában élvezték az első komolyabb sugarakat az emberek. Ahogy kisüt a nap, vagy legalább kicsit melegebb van, megtelnek a parkok és a szigetek. A mai szigeten is, mint mondtam, sokan voltak, de nem volt nyomasztó. Voltak vendéglők és árusok, de nem lepték el a szigetet, hanem diszkréten a sarokban meghúzódtak és a természet maradt a fő attrakció. Illetve volt óriássakk és egy másik táblajáték óriás méretben, sőt még darts is. Sokunk számára a legmeglepőbb az volt, hogy a kis kék toi-toi wc lehúzható, kezet lehet mosni szappannal és úgy összességében valamivel kulturáltabb, mint egy átlagos vendéglőben.

képek: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTY0JyS19ydW9ubGc&usp=sharing

Végülis nem ma megyünk, hanem holnap reggel a weekendre.

Tegnap este még annyi említésre méltó történt, hogy Stockholmban volt busk-elni a Passengers. Épp lekéstem.

Szóval első nap a laborban. Ahogy az a szokás, körbevezettek. A laborok, amikben dolgozni fogunk összesen 3 emeleten vannak, nagy részük közös, de van néhány saját. Van asztalom is és szekrény a táskámnak. Free coffee and tee és mikro és asztalok.

Elsőnek bemutattak minket egy robotnak, ami néhány ezer óra alatt egy kb 400 lukú plate-ről, lukanként 5 hullámhossztartományban, 3 kópiában képeket készít. Aha. Mindezt úgy, hogy kiveszi az inkubátorból őket, leolvassa az oldalukon lévő vonalkódot, majd fényképez és végül átteszi egy állványra. Persze nem ez az egyetlen program, amit tud csinálni...

Aztán megnéztük a szokásos laborokat, gél-labort, baktérium-labort, virológiai labort (ebbe persze nem mentünk be), etc. Végül kikötöttünk az egyikben, mert a phd-snek aki körbevezetett, dolga volt. Épp másodlagos ellenanyagot oldott be, tett a sejtekre, majd mosta le azt. Aha. Sejtfázisokat akarnak színekkel jelölni, így összesen 3-féle molekula van fluoreszcensen taggelve (a bacilaborban épp ennél sokkal többet klónoztak), aztán lesz rajta ugye az immunfestés és még a dapi is (magfestés -a DNS-t színezi, amiből ugye a sejtciklus során hol több van, hol kevesebb). Ha jól értettem, még további festéseket is akarnak csinálni, hogy szépen látszódjon a sejtciklus és az egyes átmenetek. Aha. És persze aztán minden sejtről egyesével képek készülnek és az egyik taggelt fehérje egy DNS javító fehérje, ami "munka közben" villan fel. Ja és egyébként valamiért radioaktív sugárzással is kezelték a sejteket, amit nem egészen értettem.

Lényeg, hogy 3 típusú kb 400 lukas plate (benne random pozitív és negatív kontrollok, plusz nincs minden luk használva, így durván egyszerre "csak" 260 gént vizsgálnak (KO tenyészetek)), 3 párhuzamos minden platere, 4 kísérlet (kétféle röntgenkezelés és kontroljai), szóval összesen 36 platen fejenként kb 300 luk. Ezt kellett másodlagos ellenanyaggal ellátni és aztán lemosni. Tessék kitalálni, hány órát dolgoztunk rajta!

Igen, jól tippeltetek, 2 óra volt. 3/4 óra várakozással, technikai problémával, beszélgetéssel és ebéddel együtt. Nem, nem 800-an csináltuk egyszerre. Képek mellékelve itt: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTNDlYZVZCdmNiT00&usp=sharing

Itt lehet nagyban gondolkodni. És meg lehet csinálni, hogy 800 gént ellenőrzünk egyszerre. És ebből könnyen lehet valami komoly. Egyébként pedig itt csak azt a kutatást támogatják, amiből gyógyszer lesz. A fióknak nem érdemes pénzt adni, és az a csoport tudja legjobban végigvinni a dolgot, aki elkezdte.

Az önértékelésem ma is megingott. Előfordul az ilyen, főleg díszes társaságban. Végülis 35 perc biciklizés és egy barack után az alábbiakra jutottam.

Akármilyen is most otthon a politikai helyzet, akárkinek is van igaza, a "menni vagy maradni" kérdésnek nincs létjogosultsága. Menni. És nem azért, mert Orbán Viktor nem a barátom, és nem is azért ha véletlen az lenne. Se itt, se Angliában, se Lengyelországban, se a szocalizmus beli Magyarországon, se a középkori céhek korában senki nem agonizált azon, hogy valaki külföldre megy tanulni. Magyarországnak csak az az egy lehet igazán probléma, ha nem akar az ember oda visszamenni vagy imigrálni. Ha külföldre megyek, teszem ezt azért, hogy világot lássak és tanuljak, nem azért, mert ott zöldebb a fű.

Fáradt vagyok, ritkán fáradok el ennyire egy hét alatt, even though ritkán van ennyi szabad időm. Gyakran fázom, mert gyakran hideg van és eléggé egyedül vagyok, bár sokakkal beszélgetek és sokakkal értjük meg egymást. Naponta kerülök krízishelyzetbe, illetve önt el a mélységes irigység a nyugat európai oktatást és velem egyidős, a világ legjobb egyetemeire járó társaimat elnézve. De én is itt vagyok. Ritkán tanulok ennyire intenzíven.

Just to say something funny. Kedves phd-sunk, aki körbevezetett eléggé svéd. Sajnos nem eléggé ahhoz, hogy szépen beszéljen angolul. De lassan hozzászokunk. A nyelvtanával semmi baj, de valahogy a londoni UCL-en tanuló társamnak se sikerült mindig értenie, amit mond. Lassan dekódoltuk, hogy a g=j, így a "gel"="jel". Na, ez roppant mókás volt. Illetve, néha random szavakat inkább "ty"-vel fejezett be, így lett a work-ből "wörty". Eddig is nehéz volt koncentrálnom az angolra, de mire már épp hozzászoktam volna... csak hogy ne lustuljak el.

A tegnapi, talán kissé pesszimista hangvételű bejegyzés után, ma két örömhírrel is szolgálhatok. Én legalábbis mindenképp örülök nekik!

Az első, hogy kisütött a nap és egész nap úgy is maradt. Aminek folyományaként a hőmérséklet elemkedett és meg sem állt 16°C-ig. Ebből az következett, hogy már csak egy pulóver maradt rajtam, az is vékony és felgyűrt ujjú. Illetve remek a városban biciklizni! Ami azt illeti egészen hozzászoktam a bicajomhoz; sose gondoltam volna hogy ezzel is lehet bicikliző embereket előzni az utcán (kép az előző linken).

A másik, hogy a postaládámban megtaláltam az első levelet: úgy néz ki, megjött az ösztöndíjam.

És a ráadás: tegnap kiderítettem, hogy az 1912-es stockholmi olimpiai stadion szabadon használható. Ma az is kiderült, hogy tőlem 5,5 km-re van. Estére mindezen info le lesz ellenőrizve :)

Ma voltunk a Nobel múzeumban. Nagyon motiváló, egészen jól összerakott, bár kis alapterületű múzeum! Minden Nobel díjastól található benne egy-egy tárgy, ami a munkájában inspirálta vagy ahhoz kapcsolódik. Így például Mario V. Llosa egyik vizilója vagy Fleming petricsészéje. Emelett minden díjazottat felkérnek, hogy írja alá ... na jó, nem lövöm le a poént!

Ugyanitt kiderült, hogy Alfred Nobel költőnek készült, de apja kutatót nevelt belőle -mindenesetre az irodalmi érdeklődése megmaradt, így lett az irodalmi nobel díj. Az öccse egy közös kísérletben vesztette életét, ekkor apja abbahagyta a kutatást, de Alfred nem és így lett a dinamit -az első biztonságos robbanószer és Alfred vagyonának alapja, valamint a fizikai és kémiai nobel díj. Az ifjú Nobelnek egy hétig volt titkárnője, egy életre levelezőtársa az a nő, aki miatt megalapította a béke nobel díjat. Valamint szív és gyomorproblémái voltak, ami közül az elsőt glicerinnel kezelték -épp azzal, amit ő a dinamitba tett. Ezt annyira nem értékelte, így lett az orvosi nobel díj. Szóval, ha véletlenül úgy alakul és ferenc díj lesz, minden bizonnyal futók, írók és biológusok fogják kapni.

A hétvégét közösen valahol Stockholm mellett, ismerkedéssel fogjuk tölteni. Lesz szauna is :)