A második hét végéhez közeledve (és abban a biztos tudatban, hogy holnap nagyon sok minden már nem fog történni), végre nekilátok annak, amire leginkább kíváncsiak lehettek, és amit talán nekem is érdemes magamban tisztázni. Szóval összefoglaló, arról, hogy mit dolgozok, kikkel beszélgetek, és hogy telnek a napok. Megtehetem, hiszen ezen a héten már a munkanap tényleg munkanap volt fél10-fél18-ig.
Utoljára hétfőn volt hozzá energiám, hogy írjak, de talán nem is baj, hiszen csak magamat ismételgettem volna: „új módszert tanultam, remek a labor hangulata, tök jókat beszélgetek, ha valaki kiabál este hat után, akkor a focivb-n gól született, gyönyörű a város, remek idő van (ma 25 fok)”, stb. Igazából még mindig el vagyok ragadtatva. Szóval ez az általános hangulat… ha történik valami. Egyéb esetben egy kissé fáradt unalom ül rajtam, nem feltétlen rossz és nem tudom eldönteni, hogy miért van, talán mert egészen egyedül vagyok és még mindig koncentrálnom kell az angolra. Talán néhányatoknak meglepő módon a laborban könnyebb, bár aki tudja, hogy otthon is anglolatinul folyik a kutatás, az nem csodálkozik.
Kicsit részletesebben. Hivatalosan 9-kor kezdődik a munkaidő a SciLifeLab nevű épületegyüttesben –vagy laborkomplexumban. Én Södermalm délnyugati részén lakom, így keresztül kell mennem a szigeten (10 perc), át a Gamla Stan-nak nevezett szigeten, ami nagyjából a történelmi városközpont (5 perc) és eljutnom a félszigetre, Vasastanon át Solnába, ahol a Karolinska Institutet van (15 perc). Nagyjából így a belváros egyik feléből a másikba megyek. Amit tudni érdemes, hogy gyakorlatilag mindenhol van zöldterület, mindenhol van víz (vagy tenger vagy tó) és remek-széles bicikliutak, nagyon sok biciklissel. Elég kevés viszont az autó. Ez a reggeli 30 perces utam, rendesen 10-15 perc késéssel meg is érkezem a laborba, rendszerint a mentorunk többet késik, de ha esetleg mégsem, akkor se aggódik senki, hanem iszik egy kávét.
A nap elején már nagyjából tudjuk, hogy mit fogunk aznap csinálni, de mivel ez a hét még főleg a betanításról szólt (tényleg nagyon sok új technikát tanultam, már most), így elég szoros kontaktban voltunk a mentorunkkal. Többesszámban beszélek, mert ketten vagyunk ugyanabban a laborban a program résztvevői közül. Erről majd később. Lassan körvonalazódik, hogy mi a fő irányvonal (alapvetően 3 paralell kisebb-nagyobb kutatásba fogunk beszállni), így például a sejtciklus során változó színű sejteket klónozunk, valamint különféle DNS-t állítunk elő további vizsgálatokhoz. Részletezni ezúttal nem fogom.
A laborokban nagyon tetszik, hogy egy nagy térben vannak különböző munkacsoportok és inkább funkció szerint válnak el a laborok, nem aszerint hogy melyik csoporthoz tartozik –így minden emeleten van egy rész, ahol a gélöntés zajlik, vagy a 3. emeleten, ahol egyébként főleg humán mintákkal foglalkoznak, egy nagyon szuper mikrospektofotométer, 3 új generációs és 2 „tradícionális” szekvenáló található. Nem kell megijedni, nagyjából ennyi volt a szakmáról.
A mindennapokhoz –már talán beszélhetek így róla – tartoznak mindennapi problémák természetesen, mint rosszul feliratozott minták, kiborult oldat, leolvadt hűtő, de valahogy semmiből sem lett nagy baj –feltöröljük, leellenőrizzük, átpakoljuk. Azt hiszem a stressz elég minimális –persze lehet, hogy azért, mert mi csak gyakorlaton vagyunk.
Nagyjából 5-6 körül végzek, ekkor vissza bicajjal a koleszba, majd ha van edzés, akkor rövid pihenő után öltözés és irány futni. Volt alkalmam nagyjából feltérképezni a város 5-6 szigetét, így válogathatok, hogy merre megyek: ha kemény futás van, akkor valami lapos, egyenes szakaszt nézek ki; ha könnyebb, akkor erdős-tavas-kicsit dombosabb részt. Ha résztáv, akkor a szomszédos atlétikapályát választom. Ez utóbbival nagyon jó élmény volt. Épp akkor érkeztem, amikor egy csapat futó melegített, majd résztávazott. Nekik 800-400-200-as sorozataik voltak, 4 darab, talán 30 emberük volt, akik 5-6 csoportra bomlottak sebesség alapján. Nekem 15x500 volt, így alkalmam nyílt beszállni a lassabbakhoz a 400ra, a gyorsabbakhoz a 800-ra, persze a pihenőmet tartva. Nem kellett nagyon jó megfigyelőnek lenniük, hogy észrevegyék, hogy van a lábamban már jó néhány edzés, még ha ez úttal nem is kellett igazán gyorsan futnom. Kedvesek voltak és meghívtak edzeni, felajánlották, hogy használhatom az öltözőjüket is (!), szerencsére nekik is kedden és csütörtökön vannak edzéseik, fél7kor, ami egyszerűen tökéletes. Persze valószínűleg nem ugyanazt fogjuk futni, de melegíteni tudunk együtt és mindig jó érzés, ha az ember nem egyedül rója a köröket.
A kollégiumban (ami szinte egybe van épülve a Södersjukhusettel, ami a helyi kórház) saját szobám van az 5. emeleten. Az emelet nagyjából két folyosóra különül, hogy az enyémhez eljussak, át kell mennem a másikon. Mindkét, jobban mondva folyosórészleten van közösségi szoba, konyha és fürdőszoba, wc. Ami nagyon kényelmes, hogy egy konyhára kb 10 ember jut, és a fürdőben csak egy zuhanyfülke van –ugyanígy a wc-re is (aki még nem volt kollégista, azt hiszem, ezt nem tudja kellőképp értékelni). A közösségi szobában tv, kártya, könyvek. Semmi sem túl nagy, nem is kicsi, 5-6 ember kényelmesen elfér, több úgysincs ott. Elég jó közösség alakult ki nálunk, aminek nagyon örülök!
A folyosómon képviselt nemzetiségek: osztrák, lengyel, egyiptomi, törökországban tanuló türkmén, suriname-i holland, görög, japán (2x), angol, és a finn lány, aki élt Japánban, Indiában, Svédországban és brazil barátja van. Egyébként pedig a focivbre fel szokott jönni egy fekete-afrikai (őt pontosabban sajnos nem ismerem) és egy indiai. Hasonló a megoszlás a programunkban is. Azt hiszem, egészen oda vagyok ezért a sokféleségért! Bár úgy néz ki, hogy főzni az egyiptomi muszlim sráctól fogok megtanulni, ami még az is lehet, hogy hatással lesz a jövőmre.
Phd-sok, mesterképzésben részt vevők, cserediákok, van itt minden. Persze kutatunk főleg, különben nem lennénk itt nyáron. A saját programom tagjairól talán itt érdemes kicsit bővebben szólnom. Szingapúrtól kezdve, Zambián át Angliáig, van itt is minden, de szinte mindenkinek remek az angolja, szóval érdekes és hangulatos beszélgetésekre van alkalom. Elég sok szó esik a kutatásról, természetesen. Itt egy kisebb fennakadás volt, ahogy én is elég későn tudtam meg a projektemet, úgy van, aki csak e hét szerdáján került a laborba. Illetve az én témavezetőmhöz hasonlóan, elég sokan most mennek nyaralni, így van, aki két héten keresztül cikket olvas, vagy még azt sem –ezért néhányan elég csalódottak. Pláne, hogy sokadik email után derült csak ki, hogy valójában nem csak Cambridge-ben prezentáljuk a posztert, hanem először itt, és lesz szóbeli prezentáció is, valamint egy cikket és egy absztraktot is kell írnunk a munkánkról. Ez alsó hangon is rengeteg munka, és kicsit aggasztó azoknak, akik kevésbé voltak szerencsések a laborral és még nem igazán csináltak semmit.
Egyébként a projektek változatosak: kemoterápia sejtes modellezése; pseudomonas kukacokban való vizsgálata (erről sokat nem tudok, csak hogy a lány véletlen magába is juttatott néhány bacit és befertőződött a tenyészetük, úgyhogy kezdhetik elölről az egészet); autoimmun betegségek, stb.. Ma volt egy kisebb program, Fjöderholma-ra hajókáztunk el (20 perc), egy nagyon kis csinos szigetre, ami ebben a hőségben (25 fok, tényleg komolyan melegnek érződik) nagyon vonzza a városiakat. A víz hihetetlen hívogató volt! Ez már a tenger, bár nem érzett egyáltalán sósnak, rengeteg kis szigettel, és nagyjából 15 fok. Komolyan mondom, a lábfejem belefagyott és komolyan nem értettem, hogy hol vannak róla az úszkáló jégtömbök. De volt, aki fürdött benne, pl a finn lányunk és meglepő módon az évek óta angliában élő dél-korea lány is. Tehát valószínűleg nem bőrszinnel függ össze.
Először a zürichi lánnyal és a bécsi fiúval térképeztem fel a szigetet, amit lassan körbesétálni sem tartott húsz percnél tovább, így leültünk és beszélgettünk, a dialektusokról és a jövőről (ők szeretnének terepen is dolgozni, mint pl tengerbiológusok, én maximálisan boldog vagyok a laborral). Aztán ebédelni (garnélás szendvics volt az enyém, a dél-koreai britt akcentusú lányé lazac, a finné marha krumplival) már másokhoz ültem. Velük a sportról és arról beszélgettünk, hogy Stockholm mennyire kisvárosias és lakható, pedig nagyjából népességszámra akkora, mint Budapest. Végül pedig leültünk a partra, néztük a sirályokat, ekkor már a Skóciában tanuló német és egy portugál lány társaságával egészültünk ki.
Első héten mindenkiről alkottam egy kezdetleges képet: a nagydumás spanyol fiú és zambiai lány, a visszahúzódó spanyol és portugál lány, a furcsa türkmén és Angliában tanuló szerb srác, a kedves-sportos svájci lány, lengyel lány és osztrák fiú, a kedves-de nem sportos finn lány, Angliában tanuló, Svédországba emigrált családú indiai lány, portugál fiú, angol lány, angol srác, és még sorolhatnám. Két lányon láttam úgy, hogy nem nagyon fogok barátkozni velük, de azóta mindkettővel összehozott a sors és jókedvűen társalogtunk. Az egyik épp velem került egy laborba. Azt hiszem valaki „okos barbi” jelzővel illette. Laboron kívül nem nagyon tudnánk mit kezdeni egymással, de már egy hét alatt remekül összeszoktunk. Ő Londonban tanuló lengyel. Érdekes hozzáállása van: sok pénzt szeretne keresni, hogy vissza tudja fizetni a tanulmányait, és londoni bérelt lakására felvett hitelt, valamint jó életszínvonalon éljen a bankár barátjával. Amit nem értek, hogy akkor miért „medical science”-re ment, bár minden bizonnyal az iparban fog elhelyezkedni („ahol megfizetik a diplomáját”). Bár néhány dologban hasonlítunk, remélem, érzékelitek, hogy „ég és föld”.
Hát ilyesmi. Minden nap viszek magamnak ebédet, ami már túlmutat a paradicsomszószos tésztán. Megismételném önmagamat: amikor valami történik, remekül érzem magam és csodálatos minden, mikor épp egyedül vagyok és nincs nagyon mit csinálnom, akkor leginkább rám tör a fáradtság és talán egyfajta magány. Arányaiban ebből nagyságrendekkel kevesebb van és ekkor is van kivel beszélnem –még ha csak virtuálisan is.
Ja, talán említésre lehet még méltó, hogy tegnap kicsit korábban végeztünk, így nem a szokott utamon indultam haza. Ebből három elég komoly eltévedés kerekedett (mind3x visszaértem a KI-hez), végül valahogy hazakavartam. Ami érdekes volt, azon túl, hogy minden gyönyörű még mindig, hogy abban a hitemben, hogy egy parkba megyek be, egy soha nem látott szép temetőben kötöttem ki. Nem tudom megállni a párhuzamot: ugyanolyan szellősen és gyakorlatilag a természetben (rengeteg és szép fa, bokor, ápolt gyep) voltak a sírkövek, ahogy a házak a városban. Azt hiszem, imádják a természetet, és bár házhiányuk van, eszükbe sem jutna a parkokat beépíteni vagy kevesebb fát rakni az új házak közé. Kicsit tovább tekerve egy apró vízpartra értem, ahol fürdőruhában élvezték az első komolyabb sugarakat az emberek. Ahogy kisüt a nap, vagy legalább kicsit melegebb van, megtelnek a parkok és a szigetek. A mai szigeten is, mint mondtam, sokan voltak, de nem volt nyomasztó. Voltak vendéglők és árusok, de nem lepték el a szigetet, hanem diszkréten a sarokban meghúzódtak és a természet maradt a fő attrakció. Illetve volt óriássakk és egy másik táblajáték óriás méretben, sőt még darts is. Sokunk számára a legmeglepőbb az volt, hogy a kis kék toi-toi wc lehúzható, kezet lehet mosni szappannal és úgy összességében valamivel kulturáltabb, mint egy átlagos vendéglőben.
képek: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTY0JyS19ydW9ubGc&usp=sharing
