2013. június 6-án, hajnalban a hatvani volán 24 személyes külön busza elindult Kézdivásárhelyre. Hatvan és Kézdivásárhely évek óta testvérvárosi kapcsolatban van egymással, küldöttségek jönnek-mennek a 20 ezer fős Hatvan és 19 ezer fős testvére között. Ez úttal a Kézdivárosi Sport Egyesület sport-programsorozatára kapott meghívást Hatvan, ahol én, mint eredetileg hatvani lakos képviselhettem a várost és egy kicsit az egész jelenlegi Magyarországot.

A buszban a hatvani rendőrkapitányság kispályás focicsapata (6 fő), négy futó (2 fiú, 2 lány) a hatvani rendőrkapitány, Tarsoly Imre képviselő úr, Matyi bácsi, a hatvani atlétika rangidőse és mozgatója, illetve 2 sofőr foglalt helyet. A négy futó közül az egyik én voltam, rajtam kívül hárman pedig a Hatvani Szabadidő Sport Egyesület atlétái. 15 órás út állt előttünk.

Ahogy megérkeztünk, a Székely Vendéglőben rögtön fogadtak minket meleg étellel. Az elkövetkező napokban különféle versenyszámokban mérkőzhettek a környékbeli városok, a Kézdivásárhelyiek, illetve ez utóbbi testvérvárosainak (Vác, Mezőkövesd, Gyöngyös, Hatvan) csapatai, vagy egyéni versenyzői egymással. Vasárnap délelőtt 10 órakor került sor a Minimaratonra, amely 10 km hosszú volt: a szomszéd Torja falu határában lévő székely kapuig és vissza.

Úgy érzem, ez úttal nem elég a saját 10 km-emre koncentrálnom az írás során. 19 évesen másodjára jártam Erdélyben, de először túl fiatal voltam ahhoz és túl keveset voltam a helyiek között, hogy megértsem: ez más, mintha az ember külföldre megy.

Utunk a történelmi Partiumon át vezetett, amely napjainkban többségében román- lakta vidék. Gyönyörű szép hegyeken át jutottunk el Erdélybe. Kézdivásárhelyt is minden irányban hegyek környékezik, maga a város 500 méteres tengerszint feletti magasságban lévő felföld közepén van. Menet közben megálltunk Nyergestetőn és elhelyeztünk egy koszorút a hatvani kopjafánál, elénekeltük a magyar himnuszt, majd egy óra múlva megérkeztünk „Kézdire”. Nyergestetőn 1849-ben egy csapat székely, akik 100 emberrel kevesebben, mint a spártaiak Termopülánál, megállították az oroszokat, akik –a hasonlatot folytatva –olyan túlerőben voltak, mint a perzsák. A történet ugyanúgy folytatódik: egy helyi, ez esetben román paraszt elárulta a titkos hegyi járatokat, amivel az oroszok a székelyek háta mögé kerülhettek. Az orosz katonák hősöket temettek. Erre a helyre az óta is rengetegen zarándokolnak el, régen fenyőkeresztek, ma kopjafák jelzik az elesettek helyét.

Erdélyről magyarként írni nem könnyű, de csak magyarként lehet. A fenti történet is csak nekünk, magyaroknak mond valamit. A termopülaiakat lehet tisztelni, de a nyergestetőieket kell.

A helyiekkel beszélgetve szép lassan rá kellett jönnöm, hogy az anyaországban töltött hétköznapjainkban méltatlanul megfeledkezünk székely testvéreinkről. Nincs jobb szó ennél: testvér. Az ember egy darabig egyszerűen nem tudja hova tenni, hogy nem otthon van és mégis mindenki magyar: egy másik országban, más szokásokkal elő magyarok. Például minden egyes étkezésre húst kaptunk, reggelire házi teát és házi lekvárt adtak nekünk (a sonka mellé). A helyi emberek megnézik a másik embert, ami egy ideig frusztráló, de rá kell jönni, hogy sokkal természetesebb, mint az, hogy nem veszünk tudomást a környezetünkben levőkről. Lehet, hogy ez kisvárosi szokás (amire rácáfol, hogy Hatvanban sem jellemző), de sokkal jobban figyelnek egymásra és így figyeltek ránk is. Nagyobb a szegénység és jóval több a kéregető (rendszerint román), mint nálunk. Utunk során rengeteg legelő tehén- és birkacsordát láttunk a hegyoldalakban, amiket a pásztoraik kutyákkal őriztek és tereltek. Volt, hogy a lovakat az út menti árokparton legeltették. Volt pénzváltó és házi pálinka a zöldséges pult alatt. Szóval sok mindenben mások, mint mi, de a történelmünk, a kultúránk, a nyelvünk, a nemzeti ünnepeink ugyanazok. Ne azokat utáljuk, akik aláíratták velünk Trianont, hanem menjünk és találkozzunk azokkal, akik a határon túl kerültek! Sokkal fontosabbak ezek a testvérvárosi kapcsolatok, mint bármilyen politikai megmozdulás Budapesten. Budapest és egy erdélyi vidéki kisváros között nagyjából ég és föld a különbség.

Néhány mondat a versenyről. Nem számítottam komoly versenyre, így egy kicsit meglepett, hogy ellenfelemül kaptam Románia jelenlegi női triatlon országos bajnokát –aki mellesleg székely. Rajta kívül persze nem volt komoly futó: se lány, se fiú. Arra gondoltam, hogy vele kell futnom, hogy jó időt menjek, mert valószínűleg lehajrázni nem fogom tudni. A verseny a helyi sportpályáról indult, rendőrautós felvezetéssel haladt a pusztán át a szomszéd Torja városáig. Az elejét 4 percen belüli tempóban kezdtük, jól esett mennem a fiúkkal. Nagyjából a 2. km-nél megelőzött a triatlonos lány, és ahogy láttam, hogy milyen könnyen mozog, jobbnak láttam nem elmenni vele. Lassabb kezdéssel jobb esélyem lett volna erre. Végül maradtam két férfival és mentünk 4 perc körüli tempót. Egy idő után viszont leszakadtam róluk. A levegő fülledt volt: mióta megérkeztünk, aznap reggelig esett, és ahogy kisütött a nap, erősen párolgott az összes pocsolya. A fordítóig elég lassan haladtam, ott viszont frissítés várt és két pohár arcomba csapott víztől egészen újjászülettem. Onnantól érezhetően könnyebben lépkedtem és egészen sikerült felfutnom a kettővel előttem lévő férfira, a lány pedig látható közelségbe került, azonban nem tudtam ismét megújulni, így a távolság maradt. Végül kb 200 méterrel és 40 másodperccel előttem érkezett a célba. Én 41:16-ot futottam, aminek végül is örültem, hiszen nem készültem rá és csaknem végig egyedül futottam.

Azt hiszem nem ezzel az írással fogom megváltani a világot vagy megoldani a nemzetközi kapcsolatokat. De úgy érzem mindenképp érdemes ismét és sokszor ez után is felhívni a figyelmet arra, hogy vannak magyarok a határon túl is, akik hozzánk tartoznak. Nem jó, hogy így van, de úgy tűnik, hogy a határainkon túlra kell menni ahhoz, hogy megértsük milyen magyarnak lenni. A székelyek tudják. Nem mellesleg pedig elképesztő nyugalom uralkodik azon a gyönyörű vidéken, amit mi úgy hívunk, hogy Erdély.