Körbetekertem, átúsztam, lefutottam…
…a Balatont. Nagyon magyarnak érzem magam.
Jó dolog az ismeretség. Valamikor 2012 novemberében egy kedd délután edzésről az öltöző felé menetemben, összefutottam Ő. K-val, aki azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem egy félmaratont futni. Épp volt. Épp jó formában éreztem magam; Imre bácsi sajnos épp beteg volt, így jobbnak láttam őt nem megkérdezve a saját megérzésemre hallgatni, vagyis igent mondtam a futásra. Jelentkeztem az egyetemi csapatba, ahol nagyjából négyen-öten voltunk induló lányok. Egyéni csúcsomtól egy perccel elmaradva, harmadik ELTE-s lányként értem a célba, ezzel részesévé váltam az egyetemi csapatbajnokságon győztes ELTE csapatnak és innentől ismerték az egyetem sportszervezői nevem. Tavasszal már ők hívtak a Szarvasűzők váltófutására, ahol a három lány közül nekem jutott a legszebb szakasz: a Bükk-fennsík. Odatettem magam, ahogy a csapat többi tagja, így sikerült, a szegedieket 12 másodperccel megverve ismét a dobogó legmagasabb fokára állni. Ott ismertem meg többek között K. R-t, aki május végéhez közeledve elhívott körbefutni a Balatont. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy jó futókból álló lánycsapattal váltóban lefussak kb. 40 km-t. Azt hiszem, ha nem tudtam volna, hogy milyen erős csapatom van, a motivációm se lett volna ilyen erős, hogy magamból mindent kihozzak a futások során. Valami komoly mazochizmus lehet bennem, hogy gyakorlatilag vágytam a terhelést, igyekeztem a hosszabb és persze szebb szakaszokat megszerezni magamnak, és reméltem, hogy sötétben is futhatok. Az este végére tudtam: a csapat legfiatalabbjaként, alig 20évesen, közel maratoninyi távot fogok végigcsinálni! Mit csináljak: boldog lettem!
Akkortájt vettem észre az egyik edzéstársunkat, akiről tudtam, hogy szokott biciklizni, így –részben attól való félelmemben, hogy egyedül leszek az ismeretlen emberek között – hirtelen felindulásból hívtam, hátha van kedve minket kísérni. Volt.
A nagy nap szombat volt. Pénteken még kaptam félévre egy kegyelemnégyest, amiért szépen elmondtam a csótány, csiga és fonálféreg szemét, majd összepakoltam és a Boráros téren bevágtam magam egy vadidegen autóba, amiben a sofőrt nem, de a két lányt legalább látásból ismertem. Az is valami.
Egy óra alatt leszaladtunk Balatonaligára, ahol a versenyközpont, a nevezés, a tésztaparti és a rajthely volt. Már itt összefutottam néhány ismerős futóval (akik szintén nem voltak a main-stream tagjai), de a többség soha nem látott versenyző volt. Bevallom, ezt furcsálltam, hiszen hosszú évek óta vagyok sportoló, többé-kevésbé ismerem a magyar futás alakjait rövid és hosszútávon, de ilyen, ultrahosszú távon teljesen idegen voltam. A hangulat nem sokban különbözött egy szokásos utcai futóversenytől, az emberek valahogy mégis mások voltak. Voltak nagyon magasak és nagyon alacsonyak, és főleg az tűnt fel, hogy nemhogy gyerekek vagy kamaszok nincsenek, de még a velem egykorúakat is alig látok! Amíg a tésztára vártunk a sorban, bőven volt időnk beszélgetni, így mindenkit sikerült legalább nagyjából megismerni, esetleg félreismerni. Fél 10 lehetett, ahogy megérkeztünk a szállásra, ahol Gábor, kettővel kevesebb ágy, és a fűtés teljes hiánya fogadott. Visszagondolva, ahogy ott ültünk, beszélgettünk és megittunk egy-egy fél pohár pezsgőt, kifejezetten felnőttnek éreztem magam. Itt jegyezném meg, hogy mókás dolog úgy aludni, hogy folyamatosan azon probléma megoldásán gondolkodik az ember, hogy be kell férni egy babapokróc alá, ha nem akar fázni, de ki kell nyújtani a lábát, ha másnapra nem akar teljesen elmacskásodni (ami ugye 40 km futás előtt kifejezetten nem előnyös).
Másnap korán reggel, elég hűvös éjszaka után felkeltünk, megreggeliztünk és teljes harci felszerelésben indultunk –a hasonlatot továbbszőve – a csatába.
A következő három óra nekem várakozással telt. Hatodikként váltottam először. Így a rajtban volt időm körülnézni, felfedezni a 10km „abszolút férfi” magyar bajnokát, és a BalCsigák csapatát is. Azt hiszem, akkor ez volt a két legnagyobb élményem.
Aztán elindult. Mi nem vártuk meg a rajtot, hanem mentünk az első váltópontra, újabb két vadidegen emberrel, akik a kocsit vezették. Ott találkoztam a többiekkel és a nap során hol egyik, hol másik autó szállított engem és a meleg ruhámat –sajnos nem mindig sikerült ezt a kettőt ugyanott vinni. Három nagy zápor volt. A másodikból kaptam egy keveset. De addig még sok mindenről kell beszélnem. Minden váltóhely élénken él a fejemben. Minden futásom beleégett a tudatomba. Minden arc, akivel találkoztam, minden szakasz, minden dal, minden érzés itt van bennem! Ezt szeretném megörökíteni. Nem, mégsem: elég, ha a hangulatot őrzöm meg.
A harmadik váltóhelye Zsanival és Csillával vártám az épp futó Anitát. Esett. Mértük az időt, akkor még a pécsiek voltak előttünk (Mecsek Dream Team). Sok volt a különbség (talán 5 perc). Akkor nagyon éreztük, hogy ez kemény küzdelem lesz, és rajtunk fog múlni, hogy miképp végződik.
Az első, 5.7 km hosszú szakaszomon kisütött a nap. Kb. 4 perces tempóban végig tudtam csinálni, igazán el sem fáradtam benne, tudtam, hogy még hosszú nap lesz. Én már a pécsiek előtt váltottam, majd növeltem az előnyünket. Ahogy átadtam a stafétát Aszófőn, kezdődött a hegyes-völgyes szakasz. Beültünk az autóba, nekem is megeredt a nyelvem, ahogy mindannyiunknak futás után. Mentünk a következő váltásra, szurkoltunk annak, aki épp futott közülünk, beszélgettünk, latolgattuk az esélyeinket.
A következő szakaszom 7.6 km hosszú volt, amit persze nem kell szentírásnak venni, hiszen utcai versenyről van szó. Ez volt a legszebb szakaszom! Előtte ment föl Róza és Zsani a Dörgicsére, ahonnan nekem többnyire lefelé kellett jönnöm. Véletlenül sem cseréltem volna velük. Egészen szép helyen váltottam, egy kis faluban, ahonnan kijövet már látszott messziről a Balaton. Meseszép volt körülöttünk a rét! Lila, fehér és piros színekkel tűzdelt zöld. Ahogy futottam, Bálint majdnem fogott nekem egy autót, amiből szólt a zene, amikor ennek érdekében elhagyott egy időre, akkor éreztem, hogy mennyit is jelent, hogy mellettem teker! Még akkor is, ha beszélgettünk, sokkal könnyebben esett a futás, mintha egyedül kellett volna haladnom. Ez a szakasz vitt ki minket újra a Balaton mellé. A pécsiekkel már nem foglalkoztunk, nyomtuk a tempót. Nagyjából még mindig négy perceseket futottam, bár a végére kicsit lassultam.
Ekkor csak 15 km-em volt pihenni, vagyis nagyjából egy óra, majd ezután következett a leghosszabb, 10.7 km hosszú szakaszom. Azt hiszem a futás ezen része volt a leginkább megterhelő, mind pszichésen, mind fizikailag. Egyrészt a rövid pihenő, másrészt a tudat, hogy ezzel elérem a 21 km-es lélektani határt, aminél többet még egy nap alatt nem futottam le. A futást ismét lendületesen kezdtem, először lefelé haladtam, 4 percen belül. Tudtam, hogy lassítanom kell, de úgy voltam vele, hogy majd, ha ellaposodik a terep, akkor beállok egy 4:10-4:20as tempóra. Némileg tévedtem, hiszen egy csodálatos kis erdei úton, azonban fölfelé kellett tartani. Erre nem számítottam, de igyekeztem nem gondolni semmi rosszra csak mentem. Ekkor előzött meg egy férfi, akit az előttem futó csapattársam hagyott ott. Ezt Bálint mondta, azzal kísérve, hogy ne hagyjam magam, mire azt válaszoltam, hogy „neki szabad”. A férfi hátrafordult és mosolygott.
A szakasz második felére, három vagy négy emelkedő után érezhetően lassultam, nagyjából 14km/h-s sebességre. Ez rosszul esett, hiszen tudtam, hogy számítanak rám a lányok és reméltem, hogy jól fogom bírni. A szakasz talán 500m-rel rövidebb volt, az utolsó három km a víz közvetlen közelében vezetett és Balatongyörökön átadtam a következő futónak a chipet.
Keszthelyre nem mentünk be, viszont épp a másik autóban volt minden cuccom, el voltam fáradva és izzadt is voltam, így nagyon hamar elkezdtem nagyon fázni. Keszthely után megálltunk egy kicsit nagyobb pihenőre, kihagyva egy váltót, elég sok időnk volt. Rövidnadrágban, éhesen ennek annyira nem örültem. Nagyjából fél5 lehetett. Viszont találkoztam egy kedves biológus ismerősömmel, aki jelenleg Bécsben fejezi be az mesterképzést (hogy került ide?). Itt volt a két napos versenyen induló csapatoknak vége az első napnak. Mi folytattuk. Ennél a váltópontnál ismét közel voltak a pécsiek (kb. 5 perc hátránnyal), őket még megvártuk, aztán mentünk tovább. Tudtam, hogy ez alkalommal hosszabb pihenőm van, de nem örültem, hogy nem ehettem rögtön a váltás után, hiszen ilyenkor nagyon oda kell figyelni, hogy mikor és mit rak a hasába az ember. A következő helyen találkoztunk a másik autóval: ekkor teljesen átöltöztem (addig csak pólót cseréltem két váltás között), ettem egy szendvicset és utolért minket Gábor. Ezek alapján talán érthető, hogy ezen a váltóhelyen megnyugodtam és megörültem. És még volt időm a következő szakaszomig, ami hivatalosan 7 km hosszú volt.
A váltás természetesen már a déli parton volt. Innentől a táj nem volt izgalmas, a szakaszok többnyire egyenes utcákban mentek, de mivel már két biciklis kísért minket, a hangulat emelkedett. Jó szakasz volt. Ekkor –az én kérésemre és később a többieknek is nagy örömére –Bálint bekapcsolta a rádiót a telefonján és a nap további részében zenével futottunk. A 7 km helyett kicsit hosszabb lett, de nem bántam, hiszen ekkorra már rendbe tettem magam, hogy ne azon gondolkozzam, hogy hányadik km, hanem haladjak szépen, ahogy tudok, hiszen jól mennek a lábaim!
A váltást továbbadtam.
Útközben kicsit variáltuk a távokkal, végül 9 km helyett nekem 7.7 jutott, aminek végülis csak azért nem örültem, mert beleéltem magam a 40km gondolatába. Annak viszont örültem, hogy így biztosan futhatok sötétben és többet pihenhetek. Ahogy a váltásra értünk viszont nem sikerült összeraknom magam fejben. Majdnem eltévesztettük a váltóhelyet, amitől olyan idegesség jött rám, hogy a szívem ismét felpörgette magát valami őrült frekvenciára, ami bár helyrejött a váltás pillanatára, mégsem sikerült magam teljesen megnyugtatni és a szívprobléma rossz érzésével és attól való félelmemben, hogy most már igazán összeesek, de akkor mi lesz a váltóval? –szóval így indultam neki az utolsó szakaszomnak. Azt is tudtam, hogy az utolsó. Rossz mentalitással futottam. Az elején le is kellett lassítanom a szívem miatt, majd megmagyaráztam magamnak, hogy ilyenkor nem illik hisztizni. Akkor egy szép, sötét fasorral szegélyezett úton szaladtam én és jött velem a két biciklis. A fák feltűnően jobbra dőltek, balra a Balaton. Ruzsa Magdi egyik új számát játszotta a rádió és futottam a zenében, csöndben. A srácok valamivel később elkezdtek biciklis élményeket mesélni, akkor kicsit magamra hagyottnak éreztem magam, de próbáltam rájuk figyelni. Kezdtem ideges lenni. Rém hosszúnak tűnt az út. Valamiért azt hittem, hogy ennek hamar vége lesz. De ehhez képest soha nem akart befejeződni. Kiértünk Balatonföldvárról, beértünk egy másik városba, majd onnan is kiszaladtam, jött a következő várostábla: Zamárdi, majd egy balkanyar, majd egy jobbkanyar, ismét hosszú egyenes utca, ismét kanyar, majd egyenes… Minden kanyarban vártam a célt, a váltóhelyet, minden fényt váltásnak hittem, minden autóra azt hittem az már a mienk! Egy idő után a biciklisek is érezték, hogy baj van: lassultam, nem szóltam, ha mégis, akkor is csak röviden, idegesen. Azt hiszem az segített nagyon sokat, amikor Gábor időnként odaszólt, hogy „jól csinálod”, „kemény vagy”, „így is hatalmas teljesítmény”. Utáltam, hogy lassan megyek és tudtam, ha fejben ott lennék, jobban haladnék. A biciklisek sem értették egy idő után, hogy miért nincs még váltás, Gábor előrement, sokáig, nagyon sokáig nem láttuk, majd egyszer csak visszajött… egy örökkévalóság telt el addig! Bálint is elfáradt már valószínűleg, főleg pedig utálta, hogy hisztizek. Ezt utólag nagyon sajnáltam. Végül megláttam a végét, már csak el kellett addig menni! Átadtam a chipet, levágtam magam a földre és boldog voltam, mint még soha! Megcsináltam! Nevettem, fájt, fáradt voltam, örültem, szédültem, nem éreztem semmimet, haraptam a füvet mókából! Kaptam két pacsit és beültünk egy autóba, ahol már mindannyian befejeztük! Még vittünk magunkkal egy addig soha nem látott srácot, aki félt, hogy lekési a váltását, amíg benzinkutat keresnek. Én ülhettem elől, majd a következő váltóhelynél is a kocsiban maradtam: akkor nagyon el tudtam volna aludni. Az utánam következő lánynak rövidebb volt a szakasza. Nekem, addigra már biztosan tudtuk, hogy 2-3 km-rel hosszabb. Megvan a 40! Viszont… viszont nem cselekedtem helyesen. Az utolsó szakaszomat nagyon elrontottam. Fejben. Mert tudtam, hogy fiatal vagyok, tudtam, hogy ennyit még soha nem futottam, tudtam, hogy elfáradtam, tudtam, hogy este fél11 van, tudtam, hogy… na, túl sok minden jött föl a tudatomba, aminek csak később kellett volna. De akiktől még akkor is féltem, akik miatt futás közben is szidtam magam (megint csak rossz taktika, hisz biztatni kellett volna!), a pécsieknek semmi hírük nem volt.
Róza 8 km-éhez ismét felhőszakadás jött. Mi, az autóban ültünk és pizzát ettünk, egészen gondtalanul. Beszélgettünk a gyerekvállalásról és a férjhezmenetelről.
Az utolsó váltóhelyen mindannyian összegyűltünk és néztük az óránkat. Egészen biztosan látszott, hogy a 15 órán belüli idő nem valószínű, de talán csak kicsivel fogunk kilógni belőle. A célba hatan futottunk be. Szép volt. 15:00:24 és egy vonat. Onnantól, átadtam magam a fáradtság tudatának. Mégis rengeteget beszéltem, pörögtem tovább, bár a lábaimban már éreztem, hogy akármilyen lassú volt ez az utolsó menet (kb. 4:30as tempó), azért mégis kifutottam magam. A Mecsek Dream Team kb. 24 perccel utánunk ért be. Náluk nagyjából két jó futó volt, nálunk 5 és fél. A többiek ittak egy-egy alkoholmentes szponzor-sört, valaki még jégkrémet is letolt, beszélgettünk a gepárdokkal, majd indultunk haza. Éjjel 1 óra volt.
Fél kettőre érkeztünk a szponzorlakásba. Mindenki megfürdött szép sorban, beszélgettünk valamennyit, fél négykor pedig lefeküdtünk. Egyáltalán nem éreztem magam álmosnak.
Másnap délelőtt volt egy hosszú beszélgetésen Zsanival. A házunk előtt ment a pálya: én is ott futottam! Kettőkor eredményhirdetés: hatalmas tömegnek tűnt az a kb 100 ember abban a sátorban. A dobogó legfelső fokán vigyorogtunk hatan, alattunk a tapsoló „tömeg”. És jutalmul kaptunk fejenként egy zoknit.
Aztán kiderült, hogy csak véletlen felejtettek el szólni, hogy cipő is jár. Már csak haza akartam menni.
Aludtam visszafelé és aludtam a kollégiumban is. Még harmadnap is. A lábam viszont meglepően gyorsan regenerálódott. Két nappal később ugyan gyengének éreztem őket, de tudtam menni simán 4 perc körül: csak lendületből! A résztávoknál se volt gond, hacsak nem egyedül kellett…
Elég sokat tanultam ebből az egy napból. A legfontosabbat szeretném most itt kiemelni: az embert teljes egészében kell nézni. Ha futóedzésről ismered, akkor azt látod róla, hogy hogyan fut. Ha szakkollégiumból ismered, akkor azt látod benne, hogy hogyan tud tanulni. Ha beszélgettél vele néhány mondatot, akkor némileg ismered a gondolkodásmódját. Ha láttad már szeretni, akkor ismered a szeretetnyelvét. De ha bármelyik aspektusa is hiányzik, akkor még nem ismered az embert. Az embert, aki definíciószerűen értékes. Mindenki értékes! Nem jól él, aki ezt nem ismeri fel. Lehet, hogy a másik embernek valami rejtett képessége, hobbija vagy szerelme van, de ha meg akarod őt ismerni és szeretni, akkor addig kell menni, amíg ezt meg nem mutatja neked!
