csíkosfejű nádiposzáta

Már megint két versenyről írok. Történik ez egyrészt, mert egy versenyben önmagában nincs elég történés, hogy abból szép, hosszú írás lehessen, másrészt meg, mert annyira sűrűn versenyzek, hogy mire megírnám az egyik beszámolót, jöhetne a következő. Most épp egy 5000 méteres egyéni után egy héttel futottam egy egyénitől 5 perccel lassabb félmaratont, amiben igazából legkevésbé sem az idő volt a lényeges. Előbbi a pálya MEFOB, utóbbi a Mondsee Halbmaraton „üres” mezőnyében zajlott.

Kezdem a MEFOB-bal. Mostanában úgy tűnik, hogy a korosztályomban nem nagyon akad ellenfelem. A MEFOB nem hozza a felnőtt bajnokságok mezőnyét, de valamivel többen vagyunk, mint egy utánpótlás versenyen és úgy általában nem tudom, hogy ki egyetemista vagy főiskolás és ki nem. Egy darabig úgy tűnt, Simona lehet, akivel futok. Ennek egyáltalán nem örültem, nem szerettem volna komolyan versenyezni. Nem versenyeztem kirívóan sokat, de azért majdnem minden hétvégére jutott valami és szemem előtt már Mondsee lebegett. Egészen pontosan a tó meg az utazás.

Aztán úgy alakult, hogy épp akkor érkeztem kedves lila pajtásommal, mikor Czebei Réka belépett a kapun. Na, mondom, ennyit arról, hogy laza verseny lesz. Simona végül nem lett, mint kiderült, Dél-Afrikában futotta azt a 89 km-t, amiről korábban már mesélt. Kilencedik helyezéséhez ez úton is gratulálok! Czebei Rékán kívül még Pap Csilla érkezett, vele beszélgettem meg Dáriusszal. A melegítés közben nyilvánvalóvá vált, hogy demotiváltságom nem egyedülálló. Réka és Csilla kb megígértették velem, hogy nem fogok nagyon sietni. Mondtam, hogy vezessünk váltva, az mondjuk úgy vállalható ötletnek tűnt, de nem fogadta túl nagy lelkesedés.

Imre bá a lelkemre kötötte, hogy Réka mögött kell futnom és aztán 3000 környékén meglátjuk, mi lesz. Van annyi versenytapasztalatom, hogy mikor a rajt után nem Réka állt az első helyre, én mégis felpattantam másodiknak. Fék. Aztán még egy lapáttal: fék. Nagyjából 38-as lett az első 200, mire a lány előttem lassított. Gondoltam, így elég sokáig fog ez tartani, de legalább azzal nem lesz gond, hogy maradjon energiám a végére.

Aztán 2:11-es 600 jött. Mikor szurkolt Gábor, egy pillantást vetettem rá, hogy megértse, nem egészen adekvát azt mondani, hogy „keményen, marad rajta”. Kicsit lehangoló és nagyon biztonságos futás volt. Egyértelművé vált, hogy senki nem fogja vállalni a vezetést és innentől –az eredeti taktika szerint –várni kell. 800-hoz érve kiderült, hogy Imre bá nem ilyen türelmes. Kijelentette, hogy ez lassú és induljak el. Hát elindultam. Pap Csilla hangja szólt mögöttem: „na, Kata megunta”, pedig nem is én voltam, hanem Imre bá.

Mintha gátlás alól szabadultam volna, kitágult a tüdőm, kihúztam magam, kiléptem és végre szaladtam. Nem is tudtam, hogy ennyire jó lesz. Onnantól egy kör lendület, aztán kicsit elkezdtem zihálni, de Imre bá mondta, hogy tovább kell növelni az előnyt, hogy semmi kedve ne legyen senkinek velem jönni, úgyhogy még toltam egy kicsit. Mint kiderült, az első körre 30 méterem lett, a másodikra több mint 50. Innentől akár még lassulhattam is volna, de csak kicsit vettem vissza, mert jól esett a tempó.

A további 9 kör nagyjából eseménytelenül telt, egy lányt kétszer köröztem, még talán hármat egyszer. Az utolsó 200 35 mp lett és beértem 17:37-re. Új egyéni csúcs. Valahol 4000 körül realizáltam, hogy ebből még lehet jó futás, bár a saját magam által kitűzött 17:30 az utolsó kör előtt látszott, hogy nem elérhető. Talán, ha nem edzem végig a hetet, nem futok kb 4 percben fél órát előtte való nap a Normafán, ha van mezőny és az eleje nem ennyire lassú, akkor meglett volna, de mivel valószínűleg úgy sem vinnének az EB-re, meg valószínűleg így sem visznek az EB-re, viszont így biztosabban lett meg a MEFOB első hely, nem bánok semmit.

Szóval kicsit elfáradtam, de nem vészesen. Ami nagyon tetszett, hogy életem első olyan országos versenyén voltam, ahol én voltam a fő esélyes és hoztam a papírformát. Czebei Réka egy hosszabb sérülés miatt nem tudott jól felkészülni, mint kiderült. Zsani egyszer mondta, hogy „legyél az, aki meghatározza a versenyt”. Ami azt illeti, ez most úgy nézett ki, hogy 800-ig teljesen egyben volt a mezőny, utána pedig gyakorlatilag csak Réka és Csilla maradt együtt, mi, többiek saját tempó szerint haladtunk tovább.

Köridők: 86, 92, 81, 79.5, 83, 84.5, 85, 86, 86, 89, 85, 83 és 35.5 (200)

Azt hiszem erről ennyi elég. And now for something completely different.

Szóval Mondsee. Erről hazaérkezésünk estéjén szuperlatívuszokban beszéltem, ha jól emlékszem. Valahogy úgy kezdődött, hogy Imre bá a Vivicitta után jelezte, hogy menne a csapatunk félmaratont futni Ausztriába. Engem ezzel nagyon meglepett. Az utóbbi néhány évben a pályaversenyzőink mentek főleg külföldi versenyekre a BEAC támogatásával, illetve Gazsi, nemzetközi félmaratonokra. Én pályaversenyzőként kétszer voltam Ungváron, hosszútávosként egyszer Berlinben. Válogatottként meg önköltséggel mentünk már többször is, de azt különös megtiszteltetésnek érzem, ha az egyesületemnek megéri engem kivinni valahova, egy jó időért vagy egy értékes győzelemért. Berlinben az előbbit, Mondseeban az utóbbit tudtam teljesíteni.

Az örömömnek és meglepetésemnek egyaránt forrása volt, hogy azokkal a srácokkal mehettem, akikkel minden nap edzek a pályán. Két Annával osztozom kb tíz fiún, de most egyik Anna sem jött. Cserébe Molnár Vali csatlakozott, a nagyon élénk, pimaszul jó futó, négygyerekes doktornő. Jött még Hargitai Andris is, aki általában nem velünk edz, így mérsékelten ismerjük csak. Összesen lettünk kilencen, ebből nyolcan versenyzők, Zsombor pedig kísérőként tartott velünk.

Az út kb hat órán át tartott, beszélgetéssel telt főként. Aztán mielőtt felvettük a rajtszámot konstatáltuk, hogy piszok meleg van. Ráértünkben megnéztük, hogy milyen a tó vize és úgy általában jókat nevetgéltünk. Aztán benéztünk Salzburgba. A város egészen szép, tele van Mozarttal és a golyóival és egészen borzasztó meleg volt. Csontos Imivel benéztünk egy templomba, amíg a többiek Stieglt és kugelnt vettek. Érdekes templom volt, magas, tágas, de fehérre meszelt falaival és minimalista díszítésével azt a látszatot keltette, hogy a templom maga a reformáció előtt épült, de a megújulás során kipateroltak belőle mindent, így csak a keret maradt.

Visszafelé még versenyeztettünk két golyót Csontossal, egy aranyos utcai „lefolyón”, ahova direkt ki voltak készítve gumilabdák a gyerekeknek. Az enyém nyert! Először mondjuk majdnem mindketten sárgával indultunk, de végül mindketten kicseréltük így lett egy zöld és egy piros. Nem tudom miért hitte a kollega, hogy nyerhet. A Star Warsban is mindig a zöld a jobb.

Aztán elfoglaltuk a szállást. Ebben annyi meglepő volt, hogy házinéni sehol, csak öt kulcs volt kirakva, amiből négy a mienk volt, egy pedig egy utánunk érkező házaspáré. Aztán streamen megpróbálkoztunk Dani Áron genfi 3000 akadályával, de esélytelen volt követni, így inkább elmentünk futni 10 percre. Le-föl. Tehénszag.

Vacsi egy szomszédos, egész kulturált olasz étteremben volt, nekem tészta, sokaknak pizza. Nagy kört csináltunk három asztalból és megint sokat nevettünk. Imre bá előtt és vagy vacsora közben ritkán vihogok hangosan, de most muszáj volt, Csontos mellett ültem. Aztán indítványoztam egy rövid sétát. A legjobb mindebben az volt, hogy végig egy csapatot alkottunk. Együtt nevettünk, együtt beszélgettünk, ugyanúgy, ahogy együtt is futunk. Aztán este kicsit klikkesedtünk. Legalábbis, ami engem illet.

Viszonylag későn értek vissza Imre báék Salzburgból, ez vetett véget a mi társalgásunknak is, így 11-re ágyba kerültem végre. Boldog voltam a társaságtól és a verseny nem nagyon izgatott. Tudtam, hogy le tudok ennyit futni, bár azt is tudtam, hogy nem vagyok teljesen pihent, és ezen a pálya sem fog segíteni.

A verseny reggelén két bögre tea és két szelet lekváros kenyér volt a menü, ahogy verseny előtt szokott lenni. Legalábbis nekem, Vali elméletileg vízzel főtt zabkását eszik ilyenkor, ami számomra minimum nagyon fura. A reggeli alatt mindenesetre még mindig nem éreztem se izgalmat, se várakozást. Negyven percünk volt melegíteni, ami nem sok, de ezen egyikünk se aggódott. Reggel kilenckor még nem tűzött a nap annyira, mint délben, de azért nem sejtetett túl sok jót. Félve ittam néhány korty vizet és öntöttem magam a maradékkal.

Néhány perccel a rajt előtt beálltunk a startvonalra. Nem volt nagy mezőny, a kisváros kedves főteréről indult a verseny, ide is fogunk megérkezni. Elölről bekocogott két kenyai srác. Komolyabb női ellenfelet nem fedeztem fel, annak ellenére, hogy egész melegítés alatt a cipőket néztem. Aztán ellőtték a rajtot.

Próbáltam nem túl gyorsan kezdeni. Folyton kerestem a szememmel Bencét, aki azt hitte, velem egy tempót tud futni, így megegyeztünk, hogy segítünk egymásnak. Mióta láttam a Vivicittán 10 km-t repeszteni, nekem a maradék kétségem is eloszlott, hogy úgy futna, mint én. Azért egyfajta biztonságot adott a jelenléte, talán neki is az enyém. Az első öt-hat km-en stabilan egymás mellett futottunk, alakult egy boly is körülöttünk. Egészen kellemes volt ekkor még minden. A lábaim mentek, a nap sütött, de nem égetett. A fák közül kikanyarodva egy gyönyörű hegy is elénk került, pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán meredek lesz, ha arra megyünk tovább, de nemsokára tettünk egy megnyugtató jobbost. Az első frissítésnél csak locsoltam magam, azt se éreztem nagyon szükségesnek, de a térkép alapján messzire vártam a következő frissítést.

Aztán hat és hét km közt megindult az egyik férfi, aki a bolyunkat alkotta. A tempóváltás nem esett nehezemre, de Imre bá a lelkemre kötötte, hogy semmi butaságot ne csináljak. Ez félig sikerült. A sráccal nem mentem el, viszont azt vártam, hogy a többiek jöjjenek utánam. De nem jöttek. Semmi kedvem nem volt egyedül futni, biztonsági futást akartam csinálni, így többször hátranéztem, de a távolság nemhogy csökkent, de még nőtt is, míg az előttem lévőtől stabil messzeségben voltam, néha közeledtem is. Könnyebbnek tűnt felfutni, mint lemaradni. Ami azt illeti, nem bíztam abban, hogy ha lassítok, akkor utána vissza tudok gyorsítani és így összességében többek ártok, mint használok azzal, hogy megvárom a bolyt. Szóval maradtam egyedül, lépkedtem.

Ekkor jött egy meredekebb emelkedő. Komolyan behúztam a kéziféket, de még így se látszottak közeledni a többiek, úgyhogy mély levegő vettem, eldöntöttem, hogy nem áldozok több energiát arra, hogy aggódok a mögöttem nem túl messze lévő, Bencét tartalmazó boly miatt és hagyom, hogy teljenek a kilométerek. Nagyjából nyolc és kilenc közt értek utol, annak részben örültem. Kicsit kapaszkodtam a harmadik helyen, de bekövetkezett, amitől tartottam és nem bírtam el a ritmusváltást.

Bence szerintem még hitt bennem, azért maradt le velem egy kicsit a bolytól, de tíznél, a frissítő után elém került és meglépett. Annyira nem aggódtam, csak sajnáltam, hogy innentől végleg felszakadt a csapat és ezzel együtt elszállt az utolsó reményem, hogy bolyban futhassak. Amúgy is jött valami rossz érzés. Láttam magam előtt Andrist a kanyarban, és egy Kende színű felsőt is mellette, pedig nekik sokkal előrébb kellett volna lenniük. Rosszat sejtettem és én sem voltam már friss.

Aztán beigazolódott és a következő kanyarban Andris megállt. Bele tellett egy időbe, mire odaértem, Bencét láttam, hogy odaszól neki, de Andris int, hogy nem akar vele menni. Ekkor annak ellenére, hogy a jobbkanyar után lejtőt sejtettem, én is iszonyatosan lelassultam. Ami azt illeti, az előttem lévő srác nem távolodott tőlem. Andrisra szép lassan felkocogtunk, egy darabig mögötte „futottam”, aztán megint kiállt sétálni. Nem aggódtam érte különösebben, cseszett meleg volt, kemény futás, ami nem rá van szabva. Csak azt sajnáltam, hogy a legtávolabbi ponton állt meg, mert innen hosszú lesz neki hazáig. Utóbb kiderült, hogy cirka három óra alatt tette meg.

A lejtő is segített meg a gondolat is, hogy össze kéne szednem magam, hiszen Imre bá mondta, hogy „ne szenvedjünk sokat”, így kicsit megint össze tudtam rendezni a mozgásom és futóléptekkel haladtam tovább. Egészen a 14. km-ig a lendület, aminek azzal lett vége, hogy megörültem, hogy nincs is olyan sok hátra. Szurkoltak, slagoltak, előttem nem távolodtak, mögöttem se történt semmi, csak két váltózó srác ért utol, akiktől megkérdeztem németül (még erre is volt energiám!), hogy hol van a második nő. Lassan megértették és mondták, hogy messze, 4-5 percre. Megköszöntem, magamban meg nyugtáztam, hogy már csak be kell érni.

Nem tudtam, hogy mit tudhat a második, így végig abban a bizonytalanságban futottam, hogy egy egyenletes irammal befognak. Mint kiderült, Vali lett a második, előtte 16 km-ig egy másik nő volt, aki ugyanúgy elfáradt, mint én a táv második felére. Vali végül tényleg 4 perccel utánam ért be, de ő volt az is, aki egyenletes iramban futott.

A rövid intermezzo után, ami akár spoilernek is tekinthetünk, térjünk vissza a pályára, ahol a meleg egyre elviselhetetlenebb, a frissítésektől vizes testem remegve fázik a tűző napon, hogy aztán újra törölgethessem az izzadtságot nedves-sós-meleg kezemmel, amit a rajtszámom hideg nedvességével hűtök időnként. Többen locsoltak minket ezen a szakaszon, az arcomon lecsurgó izzadtsággal kevert vizet szerettem volna inni, de megszáradt, mire a számhoz ért volna. Aztán újabb frissítés jött, ami után néhány perccel megint olyan szomjas voltam, hogy elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán ittam-e. A tempóm lassú volt, de legalább haladtam.

Mikor a 17. km-hez értünk, rákanyarodtunk az útra, amin már egyszer futottunk. Ezt egy újabb emelkedő árán tettük, ami teljesen tönkretett. Előtte énekelt és gitározott egy srác. Borzasztó erősítővel rontotta el az előadását. Kezdődött a dimbes-dombos szakasz, ami másfél km múlva erdőbe ért. Az erdőből pedig a városba. Kifelé nem volt ez ilyen hosszú.

18 km körül előztek meg ketten, de az egyik az én tempómra lassult előttem. 19 km-nél forgalmas út járdáján haladtunk, el se tudtam képzelni, hogy lehet még két km-t lefutnom. Egyáltalán, hogy kerül ilyen messzire a cél? Aztán jött a huszadik km, aztán azt hittem, hogy balkanyar jön. De a többiek továbbfutottak. Mi van, ha teszünk egy kunkort? Ilyet nem jelölt a térkép! Jó, mindegy, annyi már nem számít, a táv így is, úgy is 21,1 lesz. Aztán ráfordultam az árnyas sorra, hátranézve még mindig csak férfiakat láttam. Imre bá és Anikó néni mosolyogva szurkolt, picit próbáltam megnyomni, de még eszméletlen hosszúnak tűnt az út be a főtérre. Aztán a fasorról kiérve olyan üdvrivalgás fogadott és kísért a célig, amilyen még soha.

Kihúzták előttem a célszalagot, felvillant bennem a maassluisi kép, amikor aszimmetrikusan emeltem kezeimet a célszalag felett és egy mosoly keretében átléptem a célvonalon. Vége.

A macskakőhöz szorítottam a térdem, homlokom és halántékomban lüktetett a vér. Nemsokára valaki hozott vizet. Azt megittam, megköszöntem, fogtam a poharat. A hangosban mondták a nevem, az időm és úgy általában örültek nekem. Elindultam kifelé. Mikor kiértem, érkezett Laci és kimondtam, ami már egy ideje nyomta a lelkem: „te éltél már ennél ótvarabb félmaratont?” Ha jól emlékszem, nem érkezett válasz, de kaptam egy pacsit.

Aztán összeszedtük Kendét, Imit, Bencét. Vali is érkezett. Aki végigfutotta a távot, 90 percen belül ért be. Azért az nem olyan rossz. Kollektív ivás következett és visszabattyogtunk Imre bához, legalábbis néhányan. Ilyenkor úgy ténfereg az ember, jobbra-balra. A chipszőnyegen becsipogtam, de Laci szerint engem mindenki fel fog ismerni. Én nem realizáltam, de úgy tűnt, tényleg sokan örültek az első nőnek.

Nagyjából 10 km-nél éreztem, hogy kidörzsöltem belül a combjaim. A melegre való tekintettel rövid volt a nadrágom és épp onnan épp nem tudtam még annyit fogyni, hogy lemenjenek a zsírpárnáim. Biztos az se rossz megoldás, ha lecsiszolom őket. A cél után eléggé fájt már. Imre bá megint megölelt, pedig én a legkevésbé se éreztem fenomenálisnak az alkotásom. Azért 1:24 nem olyan rossz. Amsterdamban futottam kb ilyen érzésekkel két éve, akkor 1:32 lett.

Nem különösebben izgultam verseny közben sem, 15 körül fogalmazódott meg bennem, hogy 300 eurót fog érni ez… a…”futás”. Nem nagyon tudtam volna elképzelni, hogy száz euró meg tudna úgy hatni, hogy a második helyezettel versenybe szálljak egy esetleges utolérés esetén. Azt se nagyon tudtam elképzelni, hogy lenne bárki, aki ilyen időben versenyezni akarna.

Szóval életem legdrágább óradíjában töltöttem el 84 percet. A ténnyel, hogy kb 100 k-t kerestem, egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nem éreztem egészen sajátomnak, hiszen a benzin meg a szállást az egyesület fizette, de végül is a többieknek is ingyen volt, valószínűleg pályázati pénzből lett. Aztán arra is gondoltam, hogy a többiek is lefutották ugyanezt a távot, edzettek ugyanannyit, mint én, ők is ugyanúgy megérdemlik. Laci viszont azt mondta, hogy ezt én kaptam, tegyem el szépen, jól fog még jönni. Úgyhogy ignoráltam a rossz érzésem, egy héttel később pedig betettem a bankba, hogy ebből menjünk Rióba Gazsinak szurkolni. A fiúk még meg akarták hívatni magukat kajálni, de akkor már elhittem, hogy egyszer remek élményekre fogom váltani a nyreményem, így megjegyeztem nekik, hogy örüljenek, amíg az apukájuk finanszírozza őket.

A futás után rendeztük sorainkat és a várva várt Mondsee tóra átöltözve búcsúztunk Imre báéktól, akiknek mindezt köszönhettük. Meglepően kevés időt töltöttem velük ebből a két hétből. Imre bá kedden azzal indokolta a kiruccanást, hogy az idősebbek dolga a fiataloknak élményeket biztosítani. Úgy látszik, nem áltatott tovább senkit azzal, hogy ez jól futható pálya. Sokáig próbált minket meggyőzni, hogy Gazsi 1:07-t futott, de végül minden kétséget kizáróan eldőlt, hogy „csak” 1:12-t ment. Nagyon érdekes és nagyon tudatos ember Imre bá, elképesztően örülök, hogy ő az edzőm!

Szóval Mondsee. A tó maga nem volt meleg, de 10-10 percre bele tudtam menni úszkálni. Másodjára a strandot néztük meg, ahova kaptunk belépőt. Tekintve, hogy gyereknek lenni még mindig a legmókásabb elfoglaltság, Lacival építettünk egy kacsának induló homokbékát. Aztán pedig felmásztunk a „jéghegyre”, amely egy felfújt, úszó, műanyag dolog volt és le lehetett róla ugrani. Felkapaszkodni nem volt egyszerű, karból kellett húznom magam, leugrani meg Dánia óta félek, azért határozottan YOLO volt az egész szitu.

Kiprüszköltem az orromba szaladt vizet és további karcsapásokkal távolodtam a helyszíntől. A fejem már csak azért se tettem be, úgy általában, mert olyan hideg volt a víz, hogy ha megpróbáltam, megakadt a lélegzetem. Lehetne jobb a hőháztartásom meg a vérkeringésem. Legutóbb megpróbáltam jógázni, aztán majdnem elájultam, pedig csak föl kellett állni. Jó, az oktató szerint ennek nincs köze a vérereimhez, hanem az energiacsatornáim gyengén fejlettek.

Viszonylag hamar lezavarták az eredményhirdetést, bár így is kissé unalmas volt, hogy nagyjából semmit se értettem belőle. Kenyai kollegáinkkal álltunk a dobogón és lehet, hogy megéreztem, mit neveznek feketebőr-szagnak. Régóta kíváncsi voltam. Má’meg az érdekel, hogy mitől van.

Összekaptuk magunkat, kissé bunkón idő előtt hagytuk el a díjátadót, fényképeztünk, Bence a változatosság kedvéért panaszkodott. Most épp éhes volt. Zsombor már elment Imre báékkal, Zádor két óra kettő percet ment, mint Gábor egy elcseszett féltáv (fél-ironman-táv) végén. Andrisért már aggódtunk, mikor az utolsó, remegő térdű bácsi is megérkezett, három órán belül. Végül meglett. Három óra húsz percével sajnos a záró biciklis után robogott be, így a 36 perces 10 km-ére kapott egy DNF-t. Hazafelé ezen is piszok sokat nevettünk. Szegény srác nagyon megszívta, a pocakja nem bírta, és amit Kende egy hányással elegánsan megoldott, attól Andris három órát szenvedett végig egy darab papír nélkül. Az önirónia túlnőtte a mellettünk ágaskodó hegycsúcsokat.

Első állomásunk Bad Ischl volt, ahol Sissy nyaralt, mi ettünk egy rémes gyrost, továbbá három gyalog, egy tiszt és egy vezér előnyből békejobbot mutattam Kendének, illetve megkóstoltuk a helyi specialitást (pirospont, aki kitalálja, mielőtt elolvassa)… az ischlert. A csoki töltelékes csokisat Gábornak elvitelre kértem, magamnak pedig a dióval díszített, karamellel bevont lekvárosat választottam. Hihetetlen kontraszt és jóleső felüdülés volt, a zsírcafatokkal és hagymával túlzsúfolt elégetett pite után.

Aztán vissza a buszba és továbbnyargaltunk Hallstatt felé. Mesés városka! Laci mindenképp meg akarta mutatni, aztán később kiderült, hogy anyumnak is kedvenc városa, teljes joggal. Komoly és büszke hegyek közé zárt tó partján épült kő- és faházak fogadtak minket. Meg két templom.

Először egy valószínűtlen zöld félszigetre sétáltunk, onnan beláttuk a várost, a környező hegyeket és a tavat. Ez utóbbiba Kende kibontott szőke fürtjeivel bele is sétál (kész Rambo a kölyök már), mi, többiek, csak lófráltunk fáradtan. Aztán a város felé vettük az irányt. Keskeny utcában mentünk, szorosan együtt. Nem mintha féltünk volna, csak okunk se volt elválni egymástól.

Erről a városkáról a képek többet tudnak mesélni. Városok nem nagyon szoktak meghatni, szép, szép, de általában semmi extra. Apricale ez alól kivétel, ahogy Hallstatt is. A főtérre érve beleszerettem a helybe. A fenti templomról körülálmélkodtam és a lelkembe véstem a látványt.

Onnantól már csak hazafelé mentünk. Kb öt órán át tartott az út és mi ezt egészen szépen végigbeszélgettük. Gábor mindig azt mondja, hogy szép helyen a lelket tápláljuk, és ha a testet sanyargatva jutunk el oda, akkor még többet adunk a léleknek. Remélem, ezzel az érzéssel fog két nap múlva Bergenben is túrázni. Ausztriában csak fáradt voltam a félmaraton után, de talán ez is elég volt, hogy a hely és a társaság olyan élményt adjon, amitől még két napig nem tudok visszatérni a hétköznapokba. Köszönöm! Elsősorban Imre bának, másodsorban a BEACnak, hogy ilyen remek helyen ilyen remek emberek lehetnek körülöttem!

képek (közös): https://picasaweb.google.com/111546065573115367511/Mondsee?feat=directlink#

Mikor a BEAC-ba kerültem, 800-at, 1500-at és 3000 métert futottam rendszeresen. Ez utóbbi kettőt rendszeresebben, az Országos Bajnokságokon ezek voltak a számaim. Aztán szép lassan mentem egyre feljebb, jött az első 10 km-es versenyem Encsen, elindultam a Felnőtt OB-n 5000 méteren, aztán az első 15 km-en Székesfehérváron, a pálya OB-kon egyre ritkábban, hiszen ott „csak” 3000 méter volt. Aztán eljött az első félmaraton és most ott tartok, hogy a 10 000 méter is „kellemesen rövid”. A félmaraton éppen egy picit hosszabb, mint kellene, de talán ezért is jó.

2009-ben futottuk az első 4x800-as váltót a Puskás Stadionban. Én 2008 őszén kerültem az akkor 110 éves egyesületbe és kedves edzéstársaimmal –Kenesei Zsanival és Perjés Fannival összeálltunk, hogy futunk egy váltót. A győzelem volt a cél, de nem volt negyedik középtávos emberünk, így egy válogató 400 révén Meláth Kamilla, gyalogló lett az első váltótag. Erről itt láthattok videót. Én voltam a második ember, hoztam sorban az ellenfeleket, majd harmadik helyen adtam a botot, hogy Fanni felfuthasson a másodikra és azt megelőzve közeledjen az elsőhöz, akit később Zsani „evett meg”. Veszélyes volt a vége, de zseniális futással befutóemberünk, miután közel 100 métert lefaragott, még hajrázott is egy olyat, hogy minden kétséget kizárva nyertünk. Büszkén álltunk a dobogón, és nem tudtuk, hogy utoljára volt ilyen szoros versenyünk.

Egy évvel később a BEAC pálya adott otthont a Váltó Bajnokságnak, szakadt az eső. Torma Evelin kezdett ezúttal, egy sprinter lány. Sajnos a taktikája hagyott némi kívánnivalót maga után, de Zsaninak már így sem volt ellenfele az utolsó két körön. Számomra az utolsó ilyen futást a Honvéd Pályán tartott Váltó OB jelentette, ekkor Balog Evelinnel egészültünk ki, akin egyértelműen látszott, hogy hihetetlen tehetsége van a középtávhoz. Ismét nyertünk. Ekkor indulóember voltam, de már hosszútávfutókkal hosszútávfutó edzéseket edzettem. A következő évben Benedek Réka vette át az első váltóhelyet tőlem, így egy teljesen középtávos csapat állhatott fel a korosztályos dobogó legmagasabb fokára. A következő évben jött Pernesz Zsófi, aki szintén nagyon tehetséges középtávfutóként vette ki a részét a váltóból. Ismét győzelem, de már Magyar Bajnoki cím. Ezt a következő évben megismételték. Közben én futottam egy második helyet a junior csapatban.

Idén tavasz elején Zsófi hosszú ideje eredménytelenül kezelt Achillese végleg feladta, így a tavaszi versenyszezont és alapozást nem tudta folytatni. Hajdú Anna lépett elő a váltótagi pozícióra. De sajnos a 10 000-es OB-n egy fáradásos törés megállította az ő szezonját is. Egy szép csütörtöki napon, valahol a 10 000-es OB és a csapatbajnoksági 5000 között, Evelin tájékoztatott, hogy én vagyok a következő lehetőség. Aztán pénteken Imre bá mondta, hogy nem kell 800-at futnom, mert Király Adél lesz a váltó tagja. Aztán hétfőn, hogy mégis én futok. Aztán kedden, hogy Adél, ennek megfelelően edzettem is. Szerdán ismét úgy tűnt, hogy én futok. Csütörtökön beálltam a lányokhoz és futottam velük (magamat is megleptem, hogy milyen könnyedén) egy 65-ös 400-at, aminek az elején Imre bá azt mondta, hogy vessem bele magam a küzdelembe, a végén pedig, hogy inkább nem mond semmit. Aztán azt, hogy „ez megnyugtató volt”. Na, valahol itt dőlt el végleg, hogy a felnőtt női váltóval bajnok leszek.

Végül bő egy órás csúszással indult a futás. 70-es első kör, Kószás Krisztára tapadtam, aki szintén nemrég gyógyult a fáradásos töréséből. Időnként ritmust váltott, de ezeket követni nem esett igazán nehezemre, majd 69-es második kör, benne egy olyan hajrá, mikor minden elsötétül. Első helyen váltottam Evelint, aki a saját emberével küzdött kicsit, majd a végén lazán lehajrázta (2:19). Fanni magabiztosan növelte az előnyt (2:17), Zsani pedig megtartotta azt, míg (galád módon) kicsit meg nem ijesztettem 300-al a vége előtt, hogy hajrázzon egyet (2:12). Szóval a csúszás és ellenfélhiány miatt mélyen demotivált társaság minden tagja futott végül egy jót.

Szeretem ezeket a lányokat!

Néhány szó a Csapatbajnokság Elődöntőjéről, ahol a Keleti Csoportban voltunk. Írtam arról hosszabban is, de aztán nem tetszett, úgyhogy nem publikáltam. Nem volt nagyon jó verseny nekem, el lett taktikázva. Ezért is nem annyira szeretem a pályát, könnyű eltaktikázni. 5000 méteren 1000 méterig 3:20-as tempóban futottam Gyürkés Vikire tapadva, bár nekem Staicu Simonára kellett volna figyelnem. Ezt 1000-nél meg is tettem, onnantól 3500-ig jó is volt, de aztán Csomor Erika közeledése miatt megugrott a tempó, és ezt a váltást az elfutott első ezer és talán az egy héttel azelőtt elkövetett 10 000-es OB miatt nem sikerült jól megfogni. Végül Kácser Zita, Viki, Simona és a triatlon-duatlon nagyasszonya után lettem ötödik, 17:53-as, hivatalos egyénivel.

Nagyon szerettem volna a BEAC-ért és a csapattársaiért futni egy igazán jót, elsősorban dobogót, de nem sikerülhet minden. Kicsit éhes is voltam a rajt előtt, meg tekintve, hogy lány vagyok, minden hónapban lesz egy olyan hétvége, amikor nem a top-formámról vagyok híres. Ez valahol igazságtalan.

Viszont a nyíregyházi bajnokság összességében nagyon jó volt! Izgalmas és tartalmas. Pörögtek a számok, szurkoltunk a GEAC-nak, BEAC-nak, Ikarusznak és közben beszélgettünk, egyen-hajat fontunk, izgultunk. Szombaton mentem le, így nagyjából mindent láttam, végig, ahogy a 10. helyről menetelünk az elsőig. Szép volt. Gazsi és Dáriusz azt is bebizonyította, hogy hosszútávosként is lehet ám pályán remekül futni. Talán azt sajnáltam, hogy egyáltalán nem volt eredményhirdetés. Ami azt illeti, a Váltóbajnokságon se vitték túlzásba. Az utcán, elsősorban a tömeg miatt, kicsit nagyobb lelkesedés övezi az éremosztást.

Kicsit több a sallang is egy ilyen versenyen, úgy érzem. Fontos, hogy milyen a csapat egyenruhája, hiszen mindenki ezt fogja nézni és talán ez alapján tudja megkülönböztetni a versenyzőket (bár a futóstílus is nagyon egyéni). Fontos, hogy milyen a hajunk, a bőrünk barna-e, hiszen végig és közelről fényképeznek. És nagyon tudnak izgulni ezek a lányok! Utcán valahogy mindenki sokkal nyugodtabb. Ennek oka lehet, hogy mondjuk egy 800-nak eszméletlen gyorsan vége van, közben nem lehet hibázni, mert 2 percben nincs idő korrigálni.

Gyakorlatilag kevesebb, mint két és fél percért órákat utazunk, várunk, majd hipp-hopp vége és fél órán belül megvan az eredményhirdetés is. Persze van, hogy másfél óráért utazik az ember két napot. Vagy 10 másodpercért. Azt mindenesetre biztos, hogy ebben nem készülnek ki annyira az izmaim, mint egy félmaratonban, hogy napokig ne tudjak lépcsőzni.

Szóval, kicsit visszatértem a pályára. Edzettem egyet (és nevettem sokat) a lányokkal, de a bemelegítést még a hosszútávosakkal csináltam. Végigszurkoltam egy Csapatbajnokságot, de közben folyamatosan közvetítettem a szűkebb edzéstársaimnak, szükségem volt erre, mert kicsit egyedül éreztem magam. Lefutottam egy 800-at, de a várakozás meg a vége után is ingáztam a két hosszútávos (Gábor, Laci) és a lány csapattársaim közt. Én a hosszútávos csapathoz tartozom. Nem érzem már annyira otthon magam a pályán, mint annak idején. Azzal együtt persze, hogy nagyon örülök, hogy ilyen remek barátaim vannak, akik akkor is behozták volna a váltót, ha én 2:30 körül kocogok! De nem tettem, mert ennyivel minimum tartozom nekik. Köszönöm a bizalmat!

Képek itt (köszönettel Richter Lacinak): https://picasaweb.google.com/100679050231326065788/ValtoOB2015?feat=directlink

Mikor legutóbb, a bergeni túra végére azt írtam: folytatása következik, akkor úgy is gondoltam, hogy megírom a folytatást. De aztán nem tettem meg. Pedig lett volna benne álláskeresés, Costától horrorfilmig, beszédes nénitől filmbe illőn elhagyatott zárt ajtóig, népligeti putritól az origo központjáig. De aztán nem lett. Lett volna benne kutatás, újságírás és evolúcióbiológia. Talán bioinformatika jegyzet is lett volna benne. És tea. Az biztos, hogy lett volna benne.

Lett volna benne válság, hogy nem találom az életem, hogy nem találom a lelkem, a helyem, saját magam. Aztán az is kimaradt, hogy minden helyreállt. Talán minden. Van stabil helyem, egy, kettő, három, négy, számolatlan. Talán épp ezért instabil mégis minden.

Nem könnyű huszonegy évesnek lenni. Már húsznak se volt könnyű. Egyértelműen könnyebb volt, mint 14-nek vagy mint 18-nak, az igaz, de nem kerülhet az ember mindig középiskolába, másik városba, vagy lehetetlen kapcsolatokba. Szóval a körülményekhez képest még így is elég nehéz. Pimaszul szabad vagyok pimaszul fiatalon.

Igazából leégtem. Aztán pénz kellett. És ezért körül kellett néznem, hogy milyen felnőttnek lenni, szakképzetlen fiatalnak a piacon. Leginkább kihasználják az embert, vagy ha esetleg nem is, akkor se valószínű, hogy azt fogja csinálni, amihez ért vagy amit szeret. Szóval visszamenekültem az egyetemre és elkezdtem azt, amiből hiány volt és még fizetnek is érte: újságírni a kari lapba.

Írni nem esik nehezemre, talán épp ezért nem is gondoltam volna, hogy értékes. Néha szeretném, hogy valaki felfedezzen és akkor onnantól lehetnék regényíró. Meg futó.

De igazából nincs ötletem regényre. Talán türelmem sincs. Az újságírás jobb. Voltam már konferenciákon, építészeti könyvbemutatón, tehetségdíj-átadón és egy csomó olyan helyen, ami vagy kutatói mikrokörnyezet vagy nagyon is benne van az életben. Érdekes. Nem akartam benne lenni a komoly dolgokban, de elkerülni se tudom őket, így hát megfigyelőként leírom.

Aztán véletlenül összeakadtam az Élet és Tudomány főszerkesztőjével és azóta nem tudom eldönteni, hogy náluk is hiány van-e tudósítóból, hogy olyan lelkesen felvett, vagy csak tényleg tudok írni. Bár tudósítani nem nehéz. Elméletileg valakinek nehéz. Valószínűleg nem hátrány, hogy a legtöbb dolog izgalmas számomra.

Aztán most megpróbálkoztam az origo-val. Az első két körön már túljutottam, várom a harmadikról, a döntőről a választ. Ez az a pont, amikor már túl sokat írok. Szeretem csinálni, de ma csak azért tudtam leülni, mert tegnap este is még elküldtem két, 5-5 ezer karakteres anyagot. És nem mentem be labormegbeszélésre, mert nem sikerült felkelnem.

A labor is egy érdekes dolog. Valamiért, talán megszokásból jelentkeztem. Meg kicsit azért is, hogy felrázzon a semmittevésből és adjon valamit, amiért lelkesedem. Azt hiszem Lausanne-ba is ilyen megfontolásokból megyek. Ja, meg, mert felvettek. Szóval a labor, amiben most időm nagy részét töltöm, az az MTA TTK Enzimológián van, Welker Ervin vezeti és nagyon fiatalos, nagyon laza. A Crispr/Cas9 rendszerrel foglalkoznak, aminek köze van a gyógyászathoz is, kicsit mérnökösködés is, kicsit alkotás is. Elvárják tőlem, hogy gondolkodjak, egyedül oldjak meg problémákat és ez jó. A pipettázás önmagában kevés lenne. És nincs feszültség, legalábbis nem lehet folyamatosan érezni a levegőben.

Szóval lazulok. Részben. Lett egy kedves kis albérletünk a Szív utcában, Gáborral lakjuk, én állom a kaját, szóval azt esszük, amit én szeretnék. Mert ha az ember lánya sportoló akar lenni, akkor erre is oda kell figyelni.

És én futó akarok lenni. Elég jó ezt így leírni, nagyjából harmadjára. Érzem, hogy eszméletlen sokat fejlődtem és fogok még fejlődni, de azt is érzem, hogy mostantól már épp ezért nem vehetem félvállról az edzéseket. Nemhogy az edzéseket, a versenyeket, de a két edzés közti 12-24 órákat sem. Az evéseket, az alvásokat, a szórakozásokat, a munkát. Nincs kötött munkaidőm, teljesen szabad vagyok, ezért nagyon valószínű, hogy túlvállalom magam. Szórakozni meg többet kéne, mert bele fogok itt fásulni az életbe. Fura, hogy ezzel küzdök.

Tegnap versenyeztem. El vagyok kenődve egy kicsit. Úgy volt, hogy Simona lesz az ellenfelem. Nagyon jó futó, de egyszer már megvertem és felbátorodtam, hogy talán megint sikerülni fog. Aztán a melegítés közben szembe futott Kálovics Anikó is. Na, mondom, dobogó lesz itt, nem győzelem.

Aztán 37:15-ös eredményemmel az se lett. Az első km 3:31. A második 7:00, a harmadik 10:31, a negyedik 14:11, az ötödik 17:40 körül. Eddig hátszél, rakpart. Öt előtt valamivel beszúrt az oldalam és kissé lemaradtam arról a bolyról, amiben addig aktív tag voltam. Ez a boly néhány fiút, köztük Bencét, azon kívül Simonát és Anikót tartalmazta. Mögöttem volt még egy férfi, aki egy darabig vezetett az női élbolyban. Az ötödik km után fordító, aztán emelkedő. Itt láttam, hogy nincs messze tőlem a negyedik, se az öt-hat. A negyedik volt Mezei Zita, aztán megosztva Moczó Zsani és Varró Kata. Az emelkedőn én szúró oldallal kicsit lassultam, mire a mögöttem lévő férfi utolért és mondta, hogy menjek vele. Mentem. Az emelkedő tetején ismét elé kerültem és összerendeztem a mozgásom. Közeledtem egy másik leszakadt férfihoz. Őt is megelőztem a kanyargó utcákon. Aztán Kálovics és egy férfi maradt előttem, látható távolságba és a távolság csökkent. Nagyjából 7 km-nél járhattunk. Aztán egy balkanyar és a szembeszéllel együtt jött a gondolat: dobogó. Talán szorongtam miatta. De ez volt az, amikor éreztem, hogy valami megdobban a szívemben, úgy, ahogy már nem először és amit már nem lehet menteni.

Évek óta érzem, hol gyakrabban, hol ritkábban (ősz eleje óta talán kétszer) futás közben, vagy csak az ágyon ülve, ha hirtelen izgatott leszek, hogy egy pillanat alatt nagyon felgyorsul a szívverésem, amitől minden energia elszáll a végtagjaimból. Aztán ha megállok, megnyugtatom magam, utána minden visszaáll a normális rendbe egy pillanat alatt. Csak meg kell várni azt a pillanatot. A kardiológus nem talált szervi elváltozást.

Míg vártam, elment mellettem Zita, néhány külföldi érdeklődött, hogy élek-e még és megállt Dani Áron is. Azóta is rejtély, hogy hogy került mögém. De ha már megállt, akkor megvárta, hogy helyrejöjjek és azóta se tudok elég hálás lenni neki, hogy megpróbált felhúzni a harmadikra. Igazán nem kellett volna sok.

A célban senki sem csodálkozott, hogy lemaradtam a dobogóról. Az időm nem lett rossz, nem sokon múlt, az elejét biztos elfutottam, de nem! Ilyen könnyen nagyon ritkán mennek a lábaim, és minden adott volt! De valami, valószínűleg ott, a fejemben nem akarja a tutit.

Hezitálok, hogy pszichológushoz vagy meditálni menjek-e. Az utóbbi szignifikánsan olcsóbb.

Hát ez van.

Igazából annyira nem éreztem, hogy akarnám a versenyt, egészen a melegítésig. Előtte csak iszonyatosan örültem, hogy jókor érkeztem és láthattam, ahogy Laci megcsinálja az 1:23-as félmaratonját. A többiek is remekül futottak, de valamiért én ennek örültem nagyon. Talán, mert azért még mindig úgy érzem, hogy mi vagyunk a mag, amelyik elkezdte az „újkori” amatőr hosszútávfutást a BEACon belül és azóta már csak gyűlnek körénk az emberek. Talán, mert tudom, hogy ez egy hatalmas teljesítmény, egy olyan lélektani határ, aminek a meglépésére éveket kell várni, de megéri. Lehet, hogy egyik sem, csak egyszerűen a barátom. Mindenesetre örülök és gratulálok!

Berlin után azt éreztem, hogy megtettem mindent, amit idén tehettem. Azóta elég nehéz volt versenyezni, meg edzeni is. Tegnap elcsesztem egy futást. Már alig várom, hogy újra mehessek, ugyanilyen bátran nekikezdve (és befejezve) egy 10 km-t! Meg akarom mutatni, hogy meg tudom csinálni! Mert meg tudom csinálni.

Tegnap életemben először futottam félmaratont. Mielőtt bárki kétségbeesetten olvasná vissza a 2014 tavaszán és őszén született beszámolóimat, jelzem, valóban indultam már 21.1 km-es versenyen néhányszor, mi több, az utánpótlás korosztály félmaratoni országos bajnoka is vagyok. De félmaratont tegnap, március 29-én futottam először.

Érdekes, milyen jelentőséggel bírnak ezek a „születésnapi versenyek”. Három éve ilyenkor 15 km-t futottam Székesfehérváron. Akkor úgy éreztem, nem nőttem fel, míg be nem fejeztem a távot tisztességes eredménnyel. Talán úgy is éreztem, hogy anélkül futó sem vagyok. Márpedig én futó akarok lenni. Hosszútávfutó.

Berlin. Én bevallom, nagyon tartottam egy ilyen korai versenytől. Májusban szerettem volna félmaratont futni, hogy előtte legyen a lábamban (és a tudatomban) egy jó 10 km, mint ahogy Maassluisban volt. Viszont Berlin híresen jó pálya és alig egy hónappal a verseny előtt, amin Gazsi már másodjára indult elitként, sub-elitként beneveztünk mi is, újdonsült, nagyon tehetséges edzőtársammal, Hajdú Annával.

Az első versenyem óta nagyon bízom Imre bában. Hat és fél éve, minden nap megkapom azt az edzésmennyiséget, vagy pihenőt, ami szükséges ahhoz, hogy talán két-három év múlva fussak egy három órán belüli maratont, amit aztán persze tovább javíthatok. Igazából az elvégzett edzésekben sokkal jobban bízom, mint saját magamban. Néha volt edzéstársam, aki ellenfelem is volt, de szinte azonnal el is tűntek vagy én váltottam távot. Most először történik az, hogy egy jó képességű, kitartó futó ugyanazt edzi, mint én és ami dönt, az… najó, fogalmam sincs, de érzésből ráfogom arra, hogy én már régebb óta edzek Imre bánál, hiszen visszatérve az előző pontra: sokkalta jobban bízom az edzéseimben, mint bármi másban.

Miután a tavalyi tavaszt végigversenyeztem (10km, félmaraton és még néhány váltó), nyáron kizárólag edzettem, főleg hosszúakat, de nem kifejezetten gyorsakat, aztán ősszel újra félmaraton, 10km, majd még egy félmaraton következett. Ez utóbbi inkább edzésjellegű volt, beépült az őszi-téli alapozásba, hogy „majd tavasszal” fussak egy igazán jó pályán egy igazán jó időt. 1:20. A maassluisi 1:23 után Stockholmban ez lebegett a szemem előtt. De szeptemberben még nem volt elérhető. Valószínűleg az OB miatt nem is futottam ki magamból mindent, ott nem az számított. Az utcai 10km-en viszont a 36:30-as idő már biztatóan szólt.

Ezúttal rengeteg ember munkája és rengeteg pénz van abban, hogy mi itt hárman valami nagyot alkossunk. Még jó, hogy hárman. Egyedül nehezen bírtam volna ilyen terhet. Másrészt bennem van egy jó félmaraton, ezt tudtam. „Már csak elrontani lehet.” Két cipőmben kétféleképpen fájt a lábam és csak nagyon későn, öt nappal a verseny előtt kaptam új cipőt és ennél még egy nappal később kezdtem kúrálni az izmaimat. Nem értek én ezekhez a szénhidrátdiétákhoz sem, pláne, hogy biológusként nem is értem, hogy mi hogy raktározunk szénhidrátot, nem fák vagyunk, mi zsírban raktározzuk az energiát. De azért ettem tésztát. Csokit is. Aztán könnyűnek se éreztem magam, és a rajtszámért való mászkálás is elfárasztott. Egyszóval féltem.

„Csak magadra figyelj! De meríts erőt a körülötted lévő tömegből!” 32 ezer ember rajtolt el egyszerre. Én az A zóna elejére, talán 10. sorába ugrottam, mikor a nyitáskor átmásztam a duplakerítésen.  Esélytelen lett volna előbbre mennem, itt tényleg szoros volt a tömeg. Legalább kicsit melegebb volt itt. Mellettem egy birminghami fazon állt. Vele váltottam néhány szót. Sokáig vártunk, volt némi csúszás is. Majd a semmiből meghallatszott a jel és elindult a tömeg. Lépkedve-kocogva mentem a chipszőnyegig, majd szlalomozva egy darabig. Engem is löktek meg, én is löktem meg embereket, míg a kissé ritkuló mezőny külső ívén kanyarodtam balra. Nem ezen fog múlni, de érdemes kicsit küzdeni. Ekkor még hallottam a szurkolást. Még néhány helyen számított valamit a dobpergés, a zenekar vagy a kiabáló tömeg, meg persze az a 8-10 ember, aki körülöttem futott, de úgy többnyire egyedül voltam. Egy sárga, egy zöld és egy fehér póló hátulját ismerném fel ezer közül is, illetve egy fekete lány kék ujjatlanját, karmelegítőjét, kesztyűjét, fekete konytba kötött haját. Mikor a célban találkoztam vele, elcsodálkoztam, hogy a kék ujjatlanhoz ez az arc tartozik. Azért bocsánatot kértem, hogy olyan sokat rugdostam.

„Csak a mozgásra figyelj!” Az elején ez még könnyen ment. Indulásnál a szokásos lendületet nem törtem meg tudatosan, nem féltem, hogy elfutom az első 3 km-t (10:59), valószínűleg azért is, mert Annát nem akartam elengedni nagyon. Úgy tűnik, a versenyszellem elnyomja a magabizonytalanságomat. Egyszer torpantam meg, mikor olyan jól vittek a lábaim, hogy rögtönzött bolyom élére álltam, de mielőtt felfuthattam volna az előttem lévőre, realizáltam, hogy a vártnál kicsit nagyobb a szél. Aztán 13 km-nél elnyomtam a meglepettségem, hogy még mindig ugyanúgy mennek a lábaim, mint az elején, illetve 15 km-nél azt is viszonylag közömbösen nyugtáztam, hogy 55:45-tel hatalmas egyéni csúcsot futottam már ezen a szakaszon is. 16 km-nél még 1 órán belül voltam: 59:30. A tempó takkra 3:45, ha valakinek gondot okozna kiszámolni. 17 km-nél 1:03 eleje. 18-nál 1:07 eleje. Check point Charlie. Erről tudtam, hogy 18.5-nél jön, mert előző nap ráböktem a Gábor kezében lévő információs füzetben. Fényképeztek egy kisfiút, elfordítottam a fejem, mire észrevettem magam, hogy lankad a figyelmem. Már 17-nél számoltam, hogy ha 4 percben folytatom, akkor is simán 20-on belül vagyok. Egyrészt itt annyiban tévedtem, hogy lefelejtettem azt a 100 m-t a végéről, másrészt tudtam, hogy ugyanezzel a gondolattal szoktam 4:10-4:20-ban befejezni a félmaratonokat.

„Ne gondolj semmire! Se jó, se rossz gondolat ne legyen a fejedben!” Jelentem, ami volt is, azt legyőztem. Legyőztem. Legyőztem az időt, a távot, a sarokfájást, a hideget, a szelet, a félelmeimet, az érzéseimet, egyszóval legyőztem saját magamat és úgy mellesleg közel 32 ezer futótársamat. Mikor beértem a célba, először el sem hittem, hogy vége, hogy már nem kell megfeszítve koncentrálni és gondolatok nélkül hajtani a kilométereket. Hányingerem volt. El sem hittem, hogy a karomon tényleg 1:19-et mutat az óra, el sem hittem, hogy Anna mögöttem van és legalább fél percig hátrafelé bámulva vártam, hogy befusson. Majd mikor minden realizálódott, a térdemre támaszkodva elkezdtem görcsösen nevetni, és magamat sem értettem mikor ez átcsapott sírásba. Megpróbáltam összeszedni magam, felegyenesedni és elindulni a többiekkel a kijárat felé, de egy lépés után éreztem, hogy a lábaim más véleményen vannak, és nem megyek én sehova még egy darabig, így aztán újra lehajoltam, de ahelyett hogy pihegtem volna, újra elfogott a zokogás, hogy le kellett guggolnom. Ketten már jöttek is, s mikor a felém nyújtott kezek kérdezték, hogy minden rendben van-e (valószínűleg ezt kérdezték, németül), megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy tényleg, mi is van most velem, de semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, míg végül feladtam és a görcsös sírás újra nevetésbe váltott, hiszen ennél boldogabbnak, gondolom, eddig sose kellett lennem. De nem, akkor, ott, a célban mégsem boldog voltam. Aztán arra gondoltam, hogy megkönnyebbültem és ez a gondolat már kicsit helyrerakott, mert elég logikusnak tűnt, így újra megpróbáltam felállni és egész szép sikereket értem el e téren. Egészen a teáig mentem, amit már menet közben is néztem, mikor talán a 19. km-nél realizáltam, hogy kicsit éhes vagyok. A tea meleg volt, úgy nagyjából, és szerencsére volt benne cukor. A ponyvát is elfogadtam, meg az érmet is, de inkább az elsőnek örültem. Ekkor újra elfogott a zokogás, de már csak a markomba hisztiztem. Épp egy fotós felé mentem. Végülis lefényképezett, aztán mikor kitöröltem a szememből a kipréselődött könnyeket, arra gondoltam, hogy mégiscsak marhaság ez az egész. Mégegyszer lefényképeztek. Szarul nézhettem ki. Itt találtuk meg egymást Annával. Utólag el sem hiszem, hogy az 1:20-as idejét pironkodva mutatta meg.

Igazából miután 1km-nél elhúzott mellettem, majdnem kétségbeestem, de a hónapok óta gyakorolt érvem kisegített: „ez a lány jobb nálam, de én is nagyon jó leszek, ha 1:20-n belül futok”. Na meg persze a verseny még nagyon sokáig fog tartani. Aztán mikor 7 km-nél közeledtem a bolyommal az ő bolyához, majd 8km-nél megelőztem az a két gondolat viaskodott bennem, hogy bármikor visszaelőzhet, hiszen a verseny még nagyon sokáig fog tartani nekem is, illetve, hogy én egy egyenletes tempóval futottam fel rá, vagyis neki kellett lassulnia. Ugyanakkor már elég jól tudom, hogy mennyire hatalmas lelke van, ha küzdeni kell. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve menekültem.

Ahogy az első 7 km-en nem gondoltam semmire, csak mentek a lábaim, figyeltem, hogy takarásban legyek a szél elől és élveztem az utat, úgy az előzést követő nagyjából 10 km is eseménytelenül telt. Azt leszámítva, hogy stabilizálódott a 3:45-ös tempóm (16 km/h). Úristen, 3:45-ben száguldottam és mégcsak meg se lepődtem! Egy kis folyó mellett mentünk a rakparton, fekete versenytársnőm már kikerült a látóteremből, mikor egyre inkább éreztem, hogy milyen könnyű is lépkedni! Azt hiszem itt gyorsultam, de most nem tudnám megmondani, hogy mindez a 15 előtt vagy után volt-e.

Érdekes, akkor tényként fogadtam be a környezetváltozást, most már értem magam, hogy azért kezdtem nagyon érezni a végét, mert az Amszterdamra emlékeztető kisvárosias részből átértünk a modern és kevésbé modern tömbházak közé. A tévétorony is felbukkant. De onnan még volt három-négy km. A 19-20 között volt mélypont. Azt sajnálom. Már nagyon éreztem, hogy nemsokára itt a vége, tudtam, hogy önmagamat (Imre bát valószínűleg kevésbé) meglepve hatalmasat futottam 19 km-en át, a mozgásommal még mindig semmi baj, és ha lelassulok is, kevesebb, mint negyed óra múlva befutok, de miért lassulnék le? Nem most kell pihenni! Azért éreztem, hogy már sok volt, már elég volt, már megállhatnék és akkor is boldogan aludnék el. Űrben futottam, mikor egyre nehezebben tudtam elnyomni ezeket a gondolatokat a fejembe, így a szelet és az emelkedőt is megéreztem és vártam a 20-as táblát. Ekkor kiáltott rám egy nő lelkesen mosolyogva, balról, hogy –sejtésem szerint –„keményen, tovább”.  Azt is mondhatta, hogy „nagyon ügyes vagy”, vagy hogy „de szép a pólód”! A világból kiszakadva haladtam tovább, de 20-nál a frissítésről gyorsan lebeszéltem magam, összerendeztem a mozgásom és arra gondoltam, hogy ez bár már annyira kevés, hogy ne számítson sokat az összidőbe, ha lelassulok, de annyira is kevés, hogy nem abba fogok végzetesen elfáradni, ha ezt megtolom. Végül a célegyenes előtt megelőzött egy dán nő, mellettem ordított a tömeg, de csak néhány másodperes késéssel vettem észre, hogy megsűrűsödött a zaj és ez már a legkevésbé se hatolt el a lelkemig. Egyedül voltam. Futottam.

A célegyenesben újra átrendeztem a mozgásom és földöntúli erővel lépkedtem. Talán a 19-20 közötti szakaszból maradt energiám. Azt nem kellett volna engedni. De majd legközelebb. Lefutottam a félmaratont. Az első lépéstől az utolsóig futottam. Nem torpantam meg 6-nál, 10-nél, 15-nél, 17-nél se. 19-nél egy kicsit, de csak pszichésen nem voltam a helyemen, valószínűleg fejben fáradtam el. Imre bá sokszor mondja, hogy aki erős, egy pillanatra se inog meg. Én ekkor mindig arra gondolok, hogy az az igazán erős, aki a megingás után visszatér. De azért jobban szeretnék csak egy kicsit erős lenni, hogy ne inogjak meg.

Bár nem szeretem a konkurenciát, mégis nagyon örülök, hogy Annával edzhetek, hiszen csak ez vezet igazán nagy eredményekre. Ha jövőre két percet ver is rám, én biztosan jobb eredményt fogok futni, mintha senki se húzna! Annak is rettenetesen örülök, hogy Gábor nyakába ugorhattam (akkor még mozogtak a lábaim, ma már ez sokkal nehezebben menne), mert 20 órán át utazott értem (és egy kicsit Berlinért is). Zsaninak ugyan nem ugrottam a nyakába, de ő, azon túl, hogy szintén 1800 km-t és egy egész hétvégét szánt ránk, rengeteget segít, bármikor kérdésem van a futással, étkezéssel, és úgy általában az élettel kapcsolatban, megadja a választ, amiért nem tudok elég hálás lenni! Dani Áront, bár a BEAC tagságom óta jelen van a pályán, nem ismerem, de azt hiszem, jelenléte jót tett a társaságnak. Tomi, a sofőr eszméletlen sokat vezetett, de a jó kedélye nem hagyta el, és biztonságban átverekedett minket Csehország viharain és komolytalan autópályáján is, amiért megint csak hálásnak kell lennem.

Imre bának „csak” köszönöm. Jó lenne, ha a „köszönömnek” lenne folyamatos alakja, hiszen tudom, hogy ez csak egy állomás volt.

Három éve a székesfehérvári 15 km-rel nagykorúságot nyertem Magyarországon. A berlini félmaratonnal belépek abba a korba, amit már az USA-ban is elfogadnak.

2013. június 6-án, hajnalban a hatvani volán 24 személyes külön busza elindult Kézdivásárhelyre. Hatvan és Kézdivásárhely évek óta testvérvárosi kapcsolatban van egymással, küldöttségek jönnek-mennek a 20 ezer fős Hatvan és 19 ezer fős testvére között. Ez úttal a Kézdivárosi Sport Egyesület sport-programsorozatára kapott meghívást Hatvan, ahol én, mint eredetileg hatvani lakos képviselhettem a várost és egy kicsit az egész jelenlegi Magyarországot.

A buszban a hatvani rendőrkapitányság kispályás focicsapata (6 fő), négy futó (2 fiú, 2 lány) a hatvani rendőrkapitány, Tarsoly Imre képviselő úr, Matyi bácsi, a hatvani atlétika rangidőse és mozgatója, illetve 2 sofőr foglalt helyet. A négy futó közül az egyik én voltam, rajtam kívül hárman pedig a Hatvani Szabadidő Sport Egyesület atlétái. 15 órás út állt előttünk.

Ahogy megérkeztünk, a Székely Vendéglőben rögtön fogadtak minket meleg étellel. Az elkövetkező napokban különféle versenyszámokban mérkőzhettek a környékbeli városok, a Kézdivásárhelyiek, illetve ez utóbbi testvérvárosainak (Vác, Mezőkövesd, Gyöngyös, Hatvan) csapatai, vagy egyéni versenyzői egymással. Vasárnap délelőtt 10 órakor került sor a Minimaratonra, amely 10 km hosszú volt: a szomszéd Torja falu határában lévő székely kapuig és vissza.

Úgy érzem, ez úttal nem elég a saját 10 km-emre koncentrálnom az írás során. 19 évesen másodjára jártam Erdélyben, de először túl fiatal voltam ahhoz és túl keveset voltam a helyiek között, hogy megértsem: ez más, mintha az ember külföldre megy.

Utunk a történelmi Partiumon át vezetett, amely napjainkban többségében román- lakta vidék. Gyönyörű szép hegyeken át jutottunk el Erdélybe. Kézdivásárhelyt is minden irányban hegyek környékezik, maga a város 500 méteres tengerszint feletti magasságban lévő felföld közepén van. Menet közben megálltunk Nyergestetőn és elhelyeztünk egy koszorút a hatvani kopjafánál, elénekeltük a magyar himnuszt, majd egy óra múlva megérkeztünk „Kézdire”. Nyergestetőn 1849-ben egy csapat székely, akik 100 emberrel kevesebben, mint a spártaiak Termopülánál, megállították az oroszokat, akik –a hasonlatot folytatva –olyan túlerőben voltak, mint a perzsák. A történet ugyanúgy folytatódik: egy helyi, ez esetben román paraszt elárulta a titkos hegyi járatokat, amivel az oroszok a székelyek háta mögé kerülhettek. Az orosz katonák hősöket temettek. Erre a helyre az óta is rengetegen zarándokolnak el, régen fenyőkeresztek, ma kopjafák jelzik az elesettek helyét.

Erdélyről magyarként írni nem könnyű, de csak magyarként lehet. A fenti történet is csak nekünk, magyaroknak mond valamit. A termopülaiakat lehet tisztelni, de a nyergestetőieket kell.

A helyiekkel beszélgetve szép lassan rá kellett jönnöm, hogy az anyaországban töltött hétköznapjainkban méltatlanul megfeledkezünk székely testvéreinkről. Nincs jobb szó ennél: testvér. Az ember egy darabig egyszerűen nem tudja hova tenni, hogy nem otthon van és mégis mindenki magyar: egy másik országban, más szokásokkal elő magyarok. Például minden egyes étkezésre húst kaptunk, reggelire házi teát és házi lekvárt adtak nekünk (a sonka mellé). A helyi emberek megnézik a másik embert, ami egy ideig frusztráló, de rá kell jönni, hogy sokkal természetesebb, mint az, hogy nem veszünk tudomást a környezetünkben levőkről. Lehet, hogy ez kisvárosi szokás (amire rácáfol, hogy Hatvanban sem jellemző), de sokkal jobban figyelnek egymásra és így figyeltek ránk is. Nagyobb a szegénység és jóval több a kéregető (rendszerint román), mint nálunk. Utunk során rengeteg legelő tehén- és birkacsordát láttunk a hegyoldalakban, amiket a pásztoraik kutyákkal őriztek és tereltek. Volt, hogy a lovakat az út menti árokparton legeltették. Volt pénzváltó és házi pálinka a zöldséges pult alatt. Szóval sok mindenben mások, mint mi, de a történelmünk, a kultúránk, a nyelvünk, a nemzeti ünnepeink ugyanazok. Ne azokat utáljuk, akik aláíratták velünk Trianont, hanem menjünk és találkozzunk azokkal, akik a határon túl kerültek! Sokkal fontosabbak ezek a testvérvárosi kapcsolatok, mint bármilyen politikai megmozdulás Budapesten. Budapest és egy erdélyi vidéki kisváros között nagyjából ég és föld a különbség.

Néhány mondat a versenyről. Nem számítottam komoly versenyre, így egy kicsit meglepett, hogy ellenfelemül kaptam Románia jelenlegi női triatlon országos bajnokát –aki mellesleg székely. Rajta kívül persze nem volt komoly futó: se lány, se fiú. Arra gondoltam, hogy vele kell futnom, hogy jó időt menjek, mert valószínűleg lehajrázni nem fogom tudni. A verseny a helyi sportpályáról indult, rendőrautós felvezetéssel haladt a pusztán át a szomszéd Torja városáig. Az elejét 4 percen belüli tempóban kezdtük, jól esett mennem a fiúkkal. Nagyjából a 2. km-nél megelőzött a triatlonos lány, és ahogy láttam, hogy milyen könnyen mozog, jobbnak láttam nem elmenni vele. Lassabb kezdéssel jobb esélyem lett volna erre. Végül maradtam két férfival és mentünk 4 perc körüli tempót. Egy idő után viszont leszakadtam róluk. A levegő fülledt volt: mióta megérkeztünk, aznap reggelig esett, és ahogy kisütött a nap, erősen párolgott az összes pocsolya. A fordítóig elég lassan haladtam, ott viszont frissítés várt és két pohár arcomba csapott víztől egészen újjászülettem. Onnantól érezhetően könnyebben lépkedtem és egészen sikerült felfutnom a kettővel előttem lévő férfira, a lány pedig látható közelségbe került, azonban nem tudtam ismét megújulni, így a távolság maradt. Végül kb 200 méterrel és 40 másodperccel előttem érkezett a célba. Én 41:16-ot futottam, aminek végül is örültem, hiszen nem készültem rá és csaknem végig egyedül futottam.

Azt hiszem nem ezzel az írással fogom megváltani a világot vagy megoldani a nemzetközi kapcsolatokat. De úgy érzem mindenképp érdemes ismét és sokszor ez után is felhívni a figyelmet arra, hogy vannak magyarok a határon túl is, akik hozzánk tartoznak. Nem jó, hogy így van, de úgy tűnik, hogy a határainkon túlra kell menni ahhoz, hogy megértsük milyen magyarnak lenni. A székelyek tudják. Nem mellesleg pedig elképesztő nyugalom uralkodik azon a gyönyörű vidéken, amit mi úgy hívunk, hogy Erdély.

Körbetekertem, átúsztam, lefutottam…

…a Balatont. Nagyon magyarnak érzem magam.

Jó dolog az ismeretség.  Valamikor 2012 novemberében egy kedd délután edzésről az öltöző felé menetemben, összefutottam Ő. K-val, aki azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem egy félmaratont futni. Épp volt. Épp jó formában éreztem magam; Imre bácsi sajnos épp beteg volt, így jobbnak láttam őt nem megkérdezve a saját megérzésemre hallgatni, vagyis igent mondtam a futásra. Jelentkeztem az egyetemi csapatba, ahol nagyjából négyen-öten voltunk induló lányok. Egyéni csúcsomtól egy perccel elmaradva, harmadik ELTE-s lányként értem a célba, ezzel részesévé váltam az egyetemi csapatbajnokságon győztes ELTE csapatnak és innentől ismerték az egyetem sportszervezői nevem. Tavasszal már ők hívtak a Szarvasűzők váltófutására, ahol a három lány közül nekem jutott a legszebb szakasz: a Bükk-fennsík. Odatettem magam, ahogy a csapat többi tagja, így sikerült, a szegedieket 12 másodperccel megverve ismét a dobogó legmagasabb fokára állni. Ott ismertem meg többek között K. R-t, aki május végéhez közeledve elhívott körbefutni a Balatont. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy jó futókból álló lánycsapattal váltóban lefussak kb. 40 km-t. Azt hiszem, ha nem tudtam volna, hogy milyen erős csapatom van, a motivációm se lett volna ilyen erős, hogy magamból mindent kihozzak a futások során. Valami komoly mazochizmus lehet bennem, hogy gyakorlatilag vágytam a terhelést, igyekeztem a hosszabb és persze szebb szakaszokat megszerezni magamnak, és reméltem, hogy sötétben is futhatok. Az este végére tudtam: a csapat legfiatalabbjaként, alig 20évesen, közel maratoninyi távot fogok végigcsinálni! Mit csináljak: boldog lettem!

            Akkortájt vettem észre az egyik edzéstársunkat, akiről tudtam, hogy szokott biciklizni, így –részben attól való félelmemben, hogy egyedül leszek az ismeretlen emberek között – hirtelen felindulásból hívtam, hátha van kedve minket kísérni. Volt.

            A nagy nap szombat volt. Pénteken még kaptam félévre egy kegyelemnégyest, amiért szépen elmondtam a csótány, csiga és fonálféreg szemét, majd összepakoltam és a Boráros téren bevágtam magam egy vadidegen autóba, amiben a sofőrt nem, de a két lányt legalább látásból ismertem. Az is valami.

            Egy óra alatt leszaladtunk Balatonaligára, ahol a versenyközpont, a nevezés, a tésztaparti és a rajthely volt. Már itt összefutottam néhány ismerős futóval (akik szintén nem voltak a main-stream tagjai), de a többség soha nem látott versenyző volt. Bevallom, ezt furcsálltam, hiszen hosszú évek óta vagyok sportoló, többé-kevésbé ismerem a magyar futás alakjait rövid és hosszútávon, de ilyen, ultrahosszú távon teljesen idegen voltam. A hangulat nem sokban különbözött egy szokásos utcai futóversenytől, az emberek valahogy mégis mások voltak. Voltak nagyon magasak és nagyon alacsonyak, és főleg az tűnt fel, hogy nemhogy gyerekek vagy kamaszok nincsenek, de még a velem egykorúakat is alig látok! Amíg a tésztára vártunk a sorban, bőven volt időnk beszélgetni, így mindenkit sikerült legalább nagyjából megismerni, esetleg félreismerni. Fél 10 lehetett, ahogy megérkeztünk a szállásra, ahol Gábor, kettővel kevesebb ágy, és a fűtés teljes hiánya fogadott. Visszagondolva, ahogy ott ültünk, beszélgettünk és megittunk egy-egy fél pohár pezsgőt, kifejezetten felnőttnek éreztem magam. Itt jegyezném meg, hogy mókás dolog úgy aludni, hogy folyamatosan azon probléma megoldásán gondolkodik az ember, hogy be kell férni egy babapokróc alá, ha nem akar fázni, de ki kell nyújtani a lábát, ha másnapra nem akar teljesen elmacskásodni (ami ugye 40 km futás előtt kifejezetten nem előnyös).

            Másnap korán reggel, elég hűvös éjszaka után felkeltünk, megreggeliztünk és teljes harci felszerelésben indultunk –a hasonlatot továbbszőve – a csatába.

            A következő három óra nekem várakozással telt. Hatodikként váltottam először. Így a rajtban volt időm körülnézni, felfedezni a 10km „abszolút férfi” magyar bajnokát, és a BalCsigák csapatát is. Azt hiszem, akkor ez volt a két legnagyobb élményem.

            Aztán elindult. Mi nem vártuk meg a rajtot, hanem mentünk az első váltópontra, újabb két vadidegen emberrel, akik a kocsit vezették. Ott találkoztam a többiekkel és a nap során hol egyik, hol másik autó szállított engem és a meleg ruhámat –sajnos nem mindig sikerült ezt a kettőt ugyanott vinni. Három nagy zápor volt. A másodikból kaptam egy keveset. De addig még sok mindenről kell beszélnem. Minden váltóhely élénken él a fejemben. Minden futásom beleégett a tudatomba. Minden arc, akivel találkoztam, minden szakasz, minden dal, minden érzés itt van bennem! Ezt szeretném megörökíteni. Nem, mégsem: elég, ha a hangulatot őrzöm meg.

            A harmadik váltóhelye Zsanival és Csillával vártám az épp futó Anitát. Esett. Mértük az időt, akkor még a pécsiek voltak előttünk (Mecsek Dream Team). Sok volt a különbség (talán 5 perc). Akkor nagyon éreztük, hogy ez kemény küzdelem lesz, és rajtunk fog múlni, hogy miképp végződik.

            Az első, 5.7 km hosszú szakaszomon kisütött a nap. Kb. 4 perces tempóban végig tudtam csinálni, igazán el sem fáradtam benne, tudtam, hogy még hosszú nap lesz. Én már a pécsiek előtt váltottam, majd növeltem az előnyünket. Ahogy átadtam a stafétát Aszófőn, kezdődött a hegyes-völgyes szakasz. Beültünk az autóba, nekem is megeredt a nyelvem, ahogy mindannyiunknak futás után. Mentünk a következő váltásra, szurkoltunk annak, aki épp futott közülünk, beszélgettünk, latolgattuk az esélyeinket.

            A következő szakaszom 7.6 km hosszú volt, amit persze nem kell szentírásnak venni, hiszen utcai versenyről van szó. Ez volt a legszebb szakaszom! Előtte ment föl Róza és Zsani a Dörgicsére, ahonnan nekem többnyire lefelé kellett jönnöm. Véletlenül sem cseréltem volna velük. Egészen szép helyen váltottam, egy kis faluban, ahonnan kijövet már látszott messziről a Balaton. Meseszép volt körülöttünk a rét! Lila, fehér és piros színekkel tűzdelt zöld. Ahogy futottam, Bálint majdnem fogott nekem egy autót, amiből szólt a zene, amikor ennek érdekében elhagyott egy időre, akkor éreztem, hogy mennyit is jelent, hogy mellettem teker! Még akkor is, ha beszélgettünk, sokkal könnyebben esett a futás, mintha egyedül kellett volna haladnom. Ez a szakasz vitt ki minket újra a Balaton mellé. A pécsiekkel már nem foglalkoztunk, nyomtuk a tempót. Nagyjából még mindig négy perceseket futottam, bár a végére kicsit lassultam.

            Ekkor csak 15 km-em volt pihenni, vagyis nagyjából egy óra, majd ezután következett a leghosszabb, 10.7 km hosszú szakaszom. Azt hiszem a futás ezen része volt a leginkább megterhelő, mind pszichésen, mind fizikailag. Egyrészt a rövid pihenő, másrészt a tudat, hogy ezzel elérem a 21 km-es lélektani határt, aminél többet még egy nap alatt nem futottam le. A futást ismét lendületesen kezdtem, először lefelé haladtam, 4 percen belül. Tudtam, hogy lassítanom kell, de úgy voltam vele, hogy majd, ha ellaposodik a terep, akkor beállok egy 4:10-4:20as tempóra. Némileg tévedtem, hiszen egy csodálatos kis erdei úton, azonban fölfelé kellett tartani. Erre nem számítottam, de igyekeztem nem gondolni semmi rosszra csak mentem. Ekkor előzött meg egy férfi, akit az előttem futó csapattársam hagyott ott. Ezt Bálint mondta, azzal kísérve, hogy ne hagyjam magam, mire azt válaszoltam, hogy „neki szabad”. A férfi hátrafordult és mosolygott.

            A szakasz második felére, három vagy négy emelkedő után érezhetően lassultam, nagyjából 14km/h-s sebességre. Ez rosszul esett, hiszen tudtam, hogy számítanak rám a lányok és reméltem, hogy jól fogom bírni. A szakasz talán 500m-rel rövidebb volt, az utolsó három km a víz közvetlen közelében vezetett és Balatongyörökön átadtam a következő futónak a chipet.

            Keszthelyre nem mentünk be, viszont épp a másik autóban volt minden cuccom, el voltam fáradva és izzadt is voltam, így nagyon hamar elkezdtem nagyon fázni. Keszthely után megálltunk egy kicsit nagyobb pihenőre, kihagyva egy váltót, elég sok időnk volt. Rövidnadrágban, éhesen ennek annyira nem örültem. Nagyjából fél5 lehetett. Viszont találkoztam egy kedves biológus ismerősömmel, aki jelenleg Bécsben fejezi be az mesterképzést (hogy került ide?). Itt volt a két napos versenyen induló csapatoknak vége az első napnak. Mi folytattuk. Ennél a váltópontnál ismét közel voltak a pécsiek (kb. 5 perc hátránnyal), őket még megvártuk, aztán mentünk tovább. Tudtam, hogy ez alkalommal hosszabb pihenőm van, de nem örültem, hogy nem ehettem rögtön a váltás után, hiszen ilyenkor nagyon oda kell figyelni, hogy mikor és mit rak a hasába az ember. A következő helyen találkoztunk a másik autóval: ekkor teljesen átöltöztem (addig csak pólót cseréltem két váltás között), ettem egy szendvicset és utolért minket Gábor. Ezek alapján talán érthető, hogy ezen a váltóhelyen megnyugodtam és megörültem. És még volt időm a következő szakaszomig, ami hivatalosan 7 km hosszú volt.

            A váltás természetesen már a déli parton volt. Innentől a táj nem volt izgalmas, a szakaszok többnyire egyenes utcákban mentek, de mivel már két biciklis kísért minket, a hangulat emelkedett. Jó szakasz volt. Ekkor –az én kérésemre és később a többieknek is nagy örömére –Bálint bekapcsolta a rádiót a telefonján és a nap további részében zenével futottunk. A 7 km helyett kicsit hosszabb lett, de nem bántam, hiszen ekkorra már rendbe tettem magam, hogy ne azon gondolkozzam, hogy hányadik km, hanem haladjak szépen, ahogy tudok, hiszen jól mennek a lábaim!

            A váltást továbbadtam.

            Útközben kicsit variáltuk a távokkal, végül 9 km helyett nekem 7.7 jutott, aminek végülis csak azért nem örültem, mert beleéltem magam a 40km gondolatába. Annak viszont örültem, hogy így biztosan futhatok sötétben és többet pihenhetek. Ahogy a váltásra értünk viszont nem sikerült összeraknom magam fejben. Majdnem eltévesztettük a váltóhelyet, amitől olyan idegesség jött rám, hogy a szívem ismét felpörgette magát valami őrült frekvenciára, ami bár helyrejött a váltás pillanatára, mégsem sikerült magam teljesen megnyugtatni és a szívprobléma rossz érzésével és attól való félelmemben, hogy most már igazán összeesek, de akkor mi lesz a váltóval? –szóval így indultam neki az utolsó szakaszomnak. Azt is tudtam, hogy az utolsó. Rossz mentalitással futottam. Az elején le is kellett lassítanom a szívem miatt, majd megmagyaráztam magamnak, hogy ilyenkor nem illik hisztizni. Akkor egy szép, sötét fasorral szegélyezett úton szaladtam én és jött velem a két biciklis. A fák feltűnően jobbra dőltek, balra a Balaton. Ruzsa Magdi egyik új számát játszotta a rádió és futottam a zenében, csöndben. A srácok valamivel később elkezdtek biciklis élményeket mesélni, akkor kicsit magamra hagyottnak éreztem magam, de próbáltam rájuk figyelni. Kezdtem ideges lenni. Rém hosszúnak tűnt az út. Valamiért azt hittem, hogy ennek hamar vége lesz. De ehhez képest soha nem akart befejeződni. Kiértünk Balatonföldvárról, beértünk egy másik városba, majd onnan is kiszaladtam, jött a következő várostábla: Zamárdi, majd egy balkanyar, majd egy jobbkanyar, ismét hosszú egyenes utca, ismét kanyar, majd egyenes… Minden kanyarban vártam a célt, a váltóhelyet, minden fényt váltásnak hittem, minden autóra azt hittem az már a mienk! Egy idő után a biciklisek is érezték, hogy baj van: lassultam, nem szóltam, ha mégis, akkor is csak röviden, idegesen. Azt hiszem az segített nagyon sokat, amikor Gábor időnként odaszólt, hogy „jól csinálod”, „kemény vagy”, „így is hatalmas teljesítmény”. Utáltam, hogy lassan megyek és tudtam, ha fejben ott lennék, jobban haladnék. A biciklisek sem értették egy idő után, hogy miért nincs még váltás, Gábor előrement, sokáig, nagyon sokáig nem láttuk, majd egyszer csak visszajött… egy örökkévalóság telt el addig! Bálint is elfáradt már valószínűleg, főleg pedig utálta, hogy hisztizek. Ezt utólag nagyon sajnáltam. Végül megláttam a végét, már csak el kellett addig menni! Átadtam a chipet, levágtam magam a földre és boldog voltam, mint még soha! Megcsináltam! Nevettem, fájt, fáradt voltam, örültem, szédültem, nem éreztem semmimet, haraptam a füvet mókából! Kaptam két pacsit és beültünk egy autóba, ahol már mindannyian befejeztük! Még vittünk magunkkal egy addig soha nem látott srácot, aki félt, hogy lekési a váltását, amíg benzinkutat keresnek. Én ülhettem elől, majd a következő váltóhelynél is a kocsiban maradtam: akkor nagyon el tudtam volna aludni. Az utánam következő lánynak rövidebb volt a szakasza. Nekem, addigra már biztosan tudtuk, hogy 2-3 km-rel hosszabb. Megvan a 40! Viszont… viszont nem cselekedtem helyesen. Az utolsó szakaszomat nagyon elrontottam. Fejben. Mert tudtam, hogy fiatal vagyok, tudtam, hogy ennyit még soha nem futottam, tudtam, hogy elfáradtam, tudtam, hogy este fél11 van, tudtam, hogy… na, túl sok minden jött föl a tudatomba, aminek csak később kellett volna. De akiktől még akkor is féltem, akik miatt futás közben is szidtam magam (megint csak rossz taktika, hisz biztatni kellett volna!), a pécsieknek semmi hírük nem volt.

            Róza 8 km-éhez ismét felhőszakadás jött. Mi, az autóban ültünk és pizzát ettünk, egészen gondtalanul. Beszélgettünk a gyerekvállalásról és a férjhezmenetelről.

            Az utolsó váltóhelyen mindannyian összegyűltünk és néztük az óránkat. Egészen biztosan látszott, hogy a 15 órán belüli idő nem valószínű, de talán csak kicsivel fogunk kilógni belőle. A célba hatan futottunk be. Szép volt. 15:00:24 és egy vonat. Onnantól, átadtam magam a fáradtság tudatának. Mégis rengeteget beszéltem, pörögtem tovább, bár a lábaimban már éreztem, hogy akármilyen lassú volt ez az utolsó menet (kb. 4:30as tempó), azért mégis kifutottam magam. A Mecsek Dream Team kb. 24 perccel utánunk ért be. Náluk nagyjából két jó futó volt, nálunk 5 és fél. A többiek ittak egy-egy alkoholmentes szponzor-sört, valaki még jégkrémet is letolt, beszélgettünk a gepárdokkal, majd indultunk haza. Éjjel 1 óra volt.

Fél kettőre érkeztünk a szponzorlakásba. Mindenki megfürdött szép sorban, beszélgettünk valamennyit, fél négykor pedig lefeküdtünk. Egyáltalán nem éreztem magam álmosnak.

Másnap délelőtt volt egy hosszú beszélgetésen Zsanival. A házunk előtt ment a pálya: én is ott futottam! Kettőkor eredményhirdetés: hatalmas tömegnek tűnt az a kb 100 ember abban a sátorban. A dobogó legfelső fokán vigyorogtunk hatan, alattunk a tapsoló „tömeg”. És jutalmul kaptunk fejenként egy zoknit.

Aztán kiderült, hogy csak véletlen felejtettek el szólni, hogy cipő is jár. Már csak haza akartam menni.

Aludtam visszafelé és aludtam a kollégiumban is. Még harmadnap is. A lábam viszont meglepően gyorsan regenerálódott. Két nappal később ugyan gyengének éreztem őket, de tudtam menni simán 4 perc körül: csak lendületből! A résztávoknál se volt gond, hacsak nem egyedül kellett…

            Elég sokat tanultam ebből az egy napból. A legfontosabbat szeretném most itt kiemelni: az embert teljes egészében kell nézni. Ha futóedzésről ismered, akkor azt látod róla, hogy hogyan fut. Ha szakkollégiumból ismered, akkor azt látod benne, hogy hogyan tud tanulni. Ha beszélgettél vele néhány mondatot, akkor némileg ismered a gondolkodásmódját. Ha láttad már szeretni, akkor ismered a szeretetnyelvét. De ha bármelyik aspektusa is hiányzik, akkor még nem ismered az embert. Az embert, aki definíciószerűen értékes. Mindenki értékes! Nem jól él, aki ezt nem ismeri fel. Lehet, hogy a másik embernek valami rejtett képessége, hobbija vagy szerelme van, de ha meg akarod őt ismerni és szeretni, akkor addig kell menni, amíg ezt meg nem mutatja neked!

2012. március 31-én, Székesfehérváron kismaratoni országos bajnokság volt. Ugyanezen a napon 10 óra 13 perckor véget ért a kiskorúságom. De ezzel akkor nem zavartattam magam, 11:40-kor kellett elrajtolnom, és eldöntöttem, amíg le nem futom a távom (15 km) és érek el olyan időeredményt, ami vállalható egy felnőttnek, addig nem tekintem magam nagykorúnak. Talán nem is az idő számított, csak a tudat, hogy komoly, elszánt versenyzést kell bemutatnom. Hát, valami ilyesmi gondolatokkal szálltam ki Székesfehérváron a Bregyó sporttelep közelében Imre bácsi autójából. Azt nem merem állítani, hogy ezek jártak a fejemben reggel kilenckor is, amikor beszálltam abba a kocsiba.

Az időjárás lehetett volna jobb is, de nem panaszkodom (Csere Gazsiék hóviharához képest egészen szép idő jutott nekünk). Fújt a szél. De hideg az nem volt. Frissítés sem. Valahogy mindez nem számított. Hiszen csak futni kell! Hát futottam. Idén a rajtomat sem késtem le, és bár fiatal, új bíró lehetett, aki elrajtoltatott, ő sem rontott el semmit. Rá kellett szólni ugyan, hogy legyen szíves rajt előtt felemelni a zászlót, és szerintem izgalmában másodperc pontosan 11:40-kor fújta meg a sípot, azért mégis egészen szimpatikusnak találtam. De talán még nem kellene ennyire előre szaladnom az időben. Voltak ennek a versenynek előzményei, mondhatni évek óta e felé vezet az út. Az én utam.

Első kismaratoni versenyem Encsen volt, 10 km. Nem volt egy híres futás. Aztán Székesfehérváron ismét 10 km. Akkor megfogadtam, hogy a következő évben jobb lesz. Azt hiszem, örömmel mondhatom, hogy jobb lett. Egy év munkája van mögötte. Egy őszi félmaraton is van mögöttem, az után is megfogadtam, hogy a következő jobb lesz. Azért, hiába a sok fogadkozás, ha nincs mellette munka: a heti öt-hat igazi BEAC-os edzés.

Februárban komolyan hittem, hogy március idusán nagy eredményem lesz. De némi kétely is lappangott bennem. Aztán egy jól sikerült szombati edzés, fáradtság és a testvérem által hazahozott négynapos influenza ellentmondásos hármasa igazán megingatott a hitemben. És még a verseny időpontja is megváltozott (ami egyébiránt egészen jól jött). Először nem akartam elhinni, elfogadni a betegségem. Aztán átadtam magam a gyengeségnek… aztán rájöttem, hogy de mégis! De mégis küzdeni kell! De minek…? Mert az nem lehet, hogy amire vártam, amire egy évig lelkileg is, fizikailag is készültem egy influenzával semmivé legyen! És hasonló érzések összevissza egyformasága kavargott bennem. Hogy mi segített? Imre bácsi. Az edzések. „El kell hinned, hogy erős vagy!” És elkezdtem hinni, hogy igen: betegségből épphogy kilábalva is tudtam olyan edzést csinálni, ami jónak mondható; hogy a pihenés igenis segíthet (köszönöm Zsanett); hogy „az nem lehet, hogy ezekkel az edzésekkel ne érjek el jó eredményt”! És az utolsó heti edzések könnyedsége, izmaim engedelmessége, melyek tökéletesen alátámasztották Imre bácsi szavait.

Tehát ezek voltak az előzmények. Fontos volt még Imre bácsi egy mondata a Székesfehérvár felé vezető úton. Ez később, a futás alatt eszembe jutott: „a verseny olyan, mint az élet: fiatalon, kezdetben nagy az ember lendülete, hite, később stabilabbá, biztosabbá, egyenletesebbé válik, mint a felnőttkor, s aztán eljő a nehézség, az öregség, a fájdalom, a fáradtság és a halál. Ezt a halált túl kell élnie a futónak –legalábbis addig, amíg beér a célba.” Az utolsó köröm alatt sokszor jutott eszembe ez a hasonlat. Az elején is eszembe jutott, azt hiszem, azért, mert megtetszett. Azt is tudtam, Imre bácsi is mondta, hogy a rajton sok minden múlik: azt komolyan kell kezdeni, de elszaladni nem szabad túlságosan. Végül a fiúk közt futottam le az eső néhány-száz métert.
Ismét Kenesei Zsanettet kell említenem, mert az ő tapasztalatai jutottak eszembe talán a második kör felénél. Ott egy szakaszon egymás mellett futottunk a későbbi ötödikkel. Éreztem, hogy hangosabban veszi a levegőt, hogy egy picit kell gyorsítanom és akkor megtörik. Így hát gyorsítottam. Többet nem közelített.

A verseny nagy részét elfelejtettem. Arra emlékszem, hogy elfáradt a lábam a 4. körre (összesen hat körös volt a verseny). Arra is emlékszem, hogy a tóhoz szerettem kikanyarodni, mert onnan jött a félig oldal-, de inkább hátszél. Arra is emlékszem, hogy volt az előttem lévő, a harmadik lány közel is, de aztán csak eltűnt a szemem elől. Le is köröztem néhány embert, de amikor engem leköröztek a fiúk az rossz volt, mert, ahogy ők beértek a célba, úgy kiürült a pálya. Addig mindig volt ki után szaladnom (erről Kovács Melinda jutott eszembe, aki nemrég mesélte, hogy ha versenyen lát maga előtt egy embert, az minden gondolata, hogy csak őt érje utol!) De az utolsó körre egészen egyedül maradtam. Akkor már tényleg alig vártam, hogy vége legyen, ám azt is éreztem, hogy ez jó futás lesz, hiszen hajrázni már –úgy éreztem –nincs semmi erőm. Azon a körön hosszú másodperceket, talán perceket buktam. Ezt is éreztem. De elhittem, hogy még hajtani kell, mert sokkal több veszhet el, ha elhagyom magam!

De a verseny egésze homályba vész. Jobban mondva egy nagy érzéskupac, amiből alig tudok tiszta részleteket kivenni. Utólag csodálkoztam, hogy ilyen hamar vége lett. Ott rögtön ez nem jutott eszembe, csak megörültem, mert hallottam, hogy a mögöttem érkező fiúnak 65 percet mondanak időeredménynek. És megkönnyebbültem: felnőttem!