csíkosfejű nádiposzáta

Szóval az úgy történt, hogy meg akartunk mászni egy négyezer-kétszázas csúcsot Svájcban. Ebben olyan sok meglepő nincs, Gábor önjelölt túravezető én meg tavaly óta imádom Svájcot. És amúgy is, nyár van. Úgyhogy felkerekedtünk kiegészítve magunkat egy Borival és egy Zsuzsival, akik már több hegyet is maguk mögött tudnak és igazán jó társaságnak bizonyultak.

A terv az volt, hogy Gábor kolleganőjéhez, Eszterhez bevetjük magunkat egy éjszakára, aki Vallais kanton végében dolgozik. Vagy elejében, ha a Rhone forrásától és nem Martigny-tól nézzük. Gusztus dolga. Tehát a magasabban fekvő végében dolgozik Eszter egy hüttében, három-hágó (pass) lábánál. Az egyik ilyen pass-nál, történetesen annál, amelyiknél a Rhone-gleccsere található (legalábbis az, amelyik talán a legmesszebb fekszik a folyó torkolatától), belesétáltunk a jégbe. Mit mondhatnék? Nagyon kék volt. És buborékos. És roppant nagy. Bár így is jóval kisebb, mint úgy 50 éve például, akkor igazán hatalmas volt. De hát, ahogy mondani szokás, sok víz lefolyt azóta a Rhone-n és annak nagy része ebből a gleccserből olvadt ki.

Aztán elkirándultunk még egy másik pass-ig, meg egy duzzasztógátig a sok közül, mindeközben majdnem lefújt minket a szél a hegyről és fel kellett venni szinte mindent, amit hoztunk magunknak - és épp megtaláltunk a kocsiban. Mikor mindezzel megvoltunk, elfogyasztottunk egy nagy adag fondue-t, majd ágyba vetettük magunkat, hogy másnap reggel hatkor felkerekedhessünk.

Minden nagyon szépen, simán is ment, alig 40 perc késést szedtünk össze az első órában és már fenn is voltunk egy harmadik pass-on, ahonnan elindultunk, heroikusan vágva át magunkat a ködön, követve Gábor GPS-trackjét. Nehezen járható kis ösvényen mentünk, balra tőlünk feküdt a duzzasztott tó, köd szitált, szél fújt, szurkoltunk az összes vízálló felszerelésünknek, és közben megemlékeztünk az időjárásjelentésről, mely szikrázó napsütést ígért. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a tónak a jobb oldalunkon kellett volna feküdnie. Megoldottuk ezt is és húsz perc múlva már egy autóúton sétáltunk, növekvő gyanúval, hogy feljebb is lehetett volna jönni kocsival.

Két óra múlva megérkeztünk egy kis hüttéhez, amely egy gleccserből (Oberaar-nál járunk épp) lefolyó víz duzzasztógátjának partján feküdt, de mondjuk ebből akkor nagyjából semmit sem láttunk, mert köd volt mindenfelé. Meg kell hagyni, a köd már kezdett felszakadozni. Addigra kiderült, hogy a két lány még sosem túrázott vagy mászott hegyet csúnya időben és némi gondolkozás után arra jutottunk, hogy én még sohasem túráztam maradéktalanul szép időben. Erre a felfedezésre jutva megkértek szépen, hogy engedjem el a felhőmet mielőtt a gleccserre érünk, mert azon nem szabályos ködben sétálgatni. Elengedtem.

A tó partjának lila-sárga-piros-kék-fehér vadvirágokkal pettyezett zöldje, a nap első sugaraiban megtelt élettel és vidámsággal, olyannyira, hogy nem is vágytam a szürke kövek, fehéres hó és kékes jég hideg világába. Valóban, egészen más világ volt odafönn, de be kellett látni, hogy ennek is megvan a maga szépsége. Sétáltunk egy darabig a fagyott gleccseren, melynek alján gyűlt és folyt a víz, majd átértünk egy kicsit puhábban havas részre, melyen, már nem is tudom milyen megfontolásból, elhatároztuk, hogy felvesszük a hágóvasakat és összekötjük magunk. Igazából különösebben egyikünk se érezte szükségét a keményre fagyott, hasadéktalan gleccseren, ahol más csapatok is simán, hegymászócipőben, egyesével sétáltak, de valahogy már régóta jöttünk rajta és mindannyiunkban égett a reflex, hogy ilyen helyen így szokás.

Tehát megálltunk és szépen összekötöztük magunkat, hágóvasakat felvettük, jégcsákányt megfogtuk, majd beálltunk sorba: Gábor elöl, én mögötte, majd Bori és Zsuzsi. Gábor elindult, én utána. Léptem egyet és azzal a lendülettel derékig elnyelte a lábamat a hó. Gábor hátrafordult és szinte viccre sem méltatva odakiáltott, hogy mi van, máris elmerültem-e. Jó, hát volt már ilyen, kihúzom én – gondoltam. De a hó a lábam körül nem így gondolta. Jó, hát volt már ilyen, kihúzzuk mi – gondolták a többiek (mint a mesében). De a hó a lábam körül nem így gondolta. Ekkortájt a lányok megijedtek, én csak attól tartottam, hogy ha tovább húzzák, eltörik a bokám, amúgy stabilan álltam a méter-mély fehérségben és jobb híján mosolyogtam a helyzeten. Gábor pedig kezdte egy picit komolyan venni. De azért nem nagyon, persze.

Jobb megoldás nem lévén elkezdett a fent említett férfi roppant lovagias módon kiásni, míg a lányok biztosítottak. Ez, mármint a kiásás, némi küzdelem árán sikerült is és már csak az a kérdés maradt, hogy a hágóvas ebben a puha hóban vajon segítség-e, vagy hátrány, mert ugye elsősorban az ragasztott be engem mozdíthatatlanul. Talán egy órával később, a hágóvas megmutatta, hogy igen is hasznos jószág. Ez akkor volt, mikor Bori alatt beszakadt egy darabka hó és derékig belecsusszant egy jóval mélyebb hasadékba. Hip-hop kibiztosítottuk, ő pedig hip-hop belevágta a hágóvasait a hasadék falába, a jégcsákányát az előtte lévő talajba és kiverekedte magát a dologból, mielőtt Gábor odaért volna, mint segítség. Ettől a ponttól datáljuk Bori állandó félelmét a hasadékoktól. Teljesen érthető, hiszen néhány kétségbeesett pillanatig nem érzett maga alatt semmit. Jobban mondva a semmit érezte maga alatt.

A továbbiakban ilyen izgalmak nem voltak, szépen caplattunk fölfelé, a nap küzdött a felhőkkel, de nyerésre állt, mi pedig ittunk rendületlenül. Délután háromra felértünk az első hüttébe (3200 m magasba), azzal a gondolattal, hogy a nehezén túl vagyunk, innen már csak három, maximum négy óra sétálás a következő hüttéig, ahol meleg vacsora vár, alszunk egyet, majd hajnalban megtámadjuk a kiszemelt csúcsot.

Aha. Nice try.

Miután pihegtünk kicsit a hüttében, kisétáltunk egy jó nagy, csöndes fehér térre. A jó nagyot tényleg úgy kell érteni, hogy jó nagy. És a fehéret úgy, hogy fehér. A csöndet pedig… megkockáztatom, hogy sosem hallottam még ennyire a semmit. Egészen egyedül voltunk, mi négyen és caplattunk a táskáinkkal keresztül a csúcsokkal határolt platón, amely alul gleccserré vált, de ahol mi mentünk tiszta és sima volt a hófelszín. Másfél órát mehettünk így, vagy még annyit se, mikor elkezdett uralkodni rajtunk a félelem. Lehet, hogy én kezdtem és szégyellem is magam, hogy hangosan kimondtam, mert lehet, hogy ezzel ragasztottam rá a lányokra is: lavina. Igazából tényleg laposan mentünk és igazán nem látszott függő hótömeg felettünk, délután is volt, a legnagyobb meleg elmúlt és csak a szél fújt erősebben. De abban a nagy ürességben volt valami ősi, amitől az alaktalan, irracionális félelem elkezdett kóstolgatni és jobb híján az jutott eszembe, hogy erősítést kérjek Gábortól, hogy szép, racionális, kerek mondatokban mondja meg, hogy miért nincs mitől félnem. Persze nem volt ennyire tudatos, fogalmam sincs, hogy valóban a lavinától féltem-e, vagy tényleg csak a tértől.

Aztán ez a dolog oda eszkalálódott, hogy a hasadékokon aggódó Bori és a fáradt Zsuzsi, aki az egész éjszakát végigvezette, megláttak egy valóban függő hófalat ott, amerre mennünk kellett. Ezerszer gondoltam rá, hogy visszafordulnék és hogy ha ez még ilyenebb, kitettebb, hatalmasabb lesz a csúcsnál, akkor nem kockáztatok egy mászást fel rá, de mivel a természetben rengeteg dologtól félek általában, igazából olyan nagyon meg sem lepődtem, hogy megint parok és mint általában, természetesen most se indítványoztam, hogy forduljunk. Olyannyira nem, hogy mikor Bori kimondta, amire gondoltam, hogy ő nem mer átmenni arra, amikor Zsuzsi egyetértett vele – márpedig Zsuzsi már volt hegyen, akkor is leginkább csendben maradtam. Gábor szerint nem volt veszélyes én egyáltalán nem értettem hozzá és tudtam, hogy ha én azt mondom, hogy forduljunk, akkor mindenki fordul.

De valahogy ilyen könnyen nem akartam magam adni. Hát csendben maradtam. Gábor ezt úgy értelmezte, hogy akkor kettéválunk, ami egyébként lavina esetén is előnyösebb, mert ha két embert eltemet, akkor a másik kettő még tud segítséget hívni, ha nincsenek összekötve. Zsuzsi még egyszer meggondolta magát, aztán még egyszer és végül úgy döntött, hogy nem kockáztat. Borival visszafordultak, mi pedig mentünk tovább. A függő hó szépen a helyén maradt, míg mi elslisszantunk mellette. Szemből sütött a nap és minden nyugodt, szikrázó arany-fehér volt.

Aztán megérkeztünk a gerincre. Fölfelé menet kevésbé tartottam az elemektől, bizonyítva magamnak, hogy nem is a lavinától, hanem az ürességtől félek. A gerincre érve Gábor bevárt. Addig eléggé egyedül voltam, volt köztünk nagyjából 10-12 méter, hogy esetleges zuhanás esetén legyen időnk lefékezni a másikat. Felérve láttam, hogy a másik oldal roppant meredek és nem fedi hó, csak moréna. Moréna: jég csiszolta kőtörmelék. Mindegyik kőnek megvan a maga sorsa, a maga formája, és most véletlenszerűen egymásra vannak hányva. Nagyobbak is vannak köztük, kisebbek is, méteresektől homokszem nagyságúakig. A legtöbb lapos és éles. Mivel véletlenszerűen hevernek egymáson és laposak, remekül elcsúszik az egyik a másikon, kialakítva egy olyan felszínt, amire kész szívinfarktus rálépni, nemhogy meredeken lefelé haladni rajta. Még ha az apróbb-köves részen megy az ember, akkor lép egyet, csúszik fél métert, miközben maga alatt összetömöríti a köveket annyira, hogy megálljanak úgy nagyjából. De ha a nagy köves részen megy valaki, akkor megindul a kőtörmelék és nem csak az ember lábát sodorja, de a fentebbi kövek alátámasztása is megszűnik, így azok is megindulnak. Minden pillanatban azt érzi az ember, hogy leomlik az egész hegy és mielőtt maga alá temet, még el is vágja minden végtagját. Hát, valami ilyesmi. De úgy általában azért mindig megállnak a kövek egy – másfél méter után.

Szóval haladtunk lefelé, általában traverzolva, mígnem elérkeztünk egy sziklához. Hát az aztán mindennek az alja volt. Amúgy sem tudok sziklát mászni, de ahol a minimális számú lehetséges fogás közül a legjobbak rögtön kiesnek, ahogy megfogja az ember őket, a kevésbé jók meg mozognak, és alig van néhány, ami az én súlyom alatt nem indul meg, na, az katasztrófa. Ekkor estem pánikba. Valahogy levonszoltam magam egy szintet, próbáltam bízni abban az egy nagy kőben, ami stabilnak látszott, de az alattam lévő három méter sehogy sem segítette a komfortérzetet. Gábor persze mint a kecske. Volt egy pont, ahol egyszerűen nem éreztem magam alatt talajt, fölöttem egy jégcsákány volt, amiről csúszott le a kezem, a súlyom másik fele pedig egy olyan kövön volt, ami mozgott. Ott tényleg teljesen kétségbeestem, mire Gábor mondta, hogy jó, majd fölém mászik és onnan biztosít.

Nagyon jó volt. Mint a futóhomokban. Ha megmozdultam, minden megmozdult körülöttem, jelezve, hogy ha tovább mozgok leszakad alattam és elnyel a hegy. Na, jó, annyira nem volt vészes a helyzet, de pont elég kellemetlen és pont valamivel tovább tartott, mint amennyi időt szívesen töltöttem egy ilyen szituációban. Gábor standolt és elkezdett ereszteni, persze nyilvánvalóan látszott, hogy a kötél egy ilyen éles kövön vetül át, de hát az már a legkevesebb volt. Eresztés közben nagyon kényelmes volt már, métereket toltam az apró szemcsés morénán, mígnem megérkeztem nagyjából az aljába és szurkoltam Gábornak, hogy egyben leérjen.

Folytatása következik.

Képek: https://drive.google.com/open?id=0Bwj9_b-yNwwTbHFFNDlNcmw4SWM

Négykor szólt az ébresztőm. Öt óra alvás után végül fél ötkor keltem. Izgatott voltam. Még sötét volt, mikor kedves lila paripámért kimentem és a lámpáit felkapcsolva nekivágtam az ismert útnak, a part mentén, keletnek.

Negyed hétkor Vevey határában csatlakozott hozzám egy biciklis és miután megállapította, hogy „qelle sportif” (milyen sportos vagyok), elámult azon, hogy Martigny-ba tartok. Pedig akkor már csak 50 km volt hátra.

Chateau de Chillon: müzli, fénykép. A felkelő nap megsütötte a tó másik felén lévő hegyek tetejét, de nekem még szükségem volt a lámpára. Az út első felén túl voltam, a tótól egy időre elbúcsúztam.

A szél ezúttal nem segített, Villeneuvetől szembe fújt, Aigle és Bex közt pedig ismét egy kiábrándítóan unalmas és enyhén emelkedő szakasz fogadott, amely nem először vette el a kedvemet a tekeréstől. Gábor tanácsát ismét megfogadtam és megálltam egy müzli szelet erejéig, és ha már úgyis ott voltam, a nap pedig épp ekkor nézett ki a hegyek közül, csináltam egy-két képet.

Bex a maga iparvárosi jellegével és rossz minőségű bicikliútjával köszöntött újra, biztosítva arról, hogy nemsokára St. Maurice-ba érek. A hegyek egyre közelebb jöttek, mióta a Genfi tavat elhagytam, ekkorra pedig összezártak körülöttem és egy balkanyarral megérkeztem a völgybe, ahol ezúttal enyhén ellenem dolgozott a szél.

A város határában, ahogy Sion felé menet, ismét megálltam egy újabb müzlire, majd nekivágtam az út utolsó részének. Martigny-ig ismertem mindkét vasútállomással rendelkező település nevét, legutóbbi kétségbeesett keresésem rémlett fel bennük. Így ezt a szakaszt is fel tudtam osztani három részre, melyek meglepően gyorsan váltották egymást.

Pissevache („tehénpisi”, de annál azért valamivel nagyobb) vízesés. Városhatár. A hegyek gyönyörűen látszottak a tiszta időben. Háromnegyed kilenckor pedig már a biciklimnek kerestem biztos helyet a hétvégére. 70 km tekerés után nem éreztem magam különösebben fáradtnak, úgy tűnik, ha minden hétvégén 100 fölött megyek, hozzászokom a dologhoz. A vasútállomáson megvettem a jegyem, találkoztam a többiekkel és boldogan betoltam egy almát. Kezdődik.

Mentünk fölfelé: Le Chable, majd Mauvoisin. Ekkor már kis falvak közt jártunk, mellettünk hatalmas hegyek, vízesések, fenyvesek. Mauvoisin 1700-on volt, innen indultunk neki a szépen kijelölt útnak. Viszonylag lassan haladtunk, erősen emelkedett, a nap sütött és a többiek hamar fáradtak. Óránként és szép helyszínenként bő fél órás pihenőket tartottunk, evéssel, fényképezéssel, míg meg nem untuk néhányan, a gyorsabbak közül. Na, jó, főleg én szerettem volna kevesebb rezet cseszni és többet látni.

Az eszméletlen hegyek eszméletlen emelkedése tovább porlasztotta a hátul vonulók kétes mennyiségű energiáit. Minél meredekebb volt, annál többet kellett várni, hogy beérjenek és egyszerre észrevettem, hogy Ian és Miguel megunta és már egy ideje nem állnak meg előttem. Kedvet kaptam és haladtam szépen utánuk. Egy négykézlábas-vízmosásos szakasz után mégis megálltak pihenni, akkor beértem őket. A többiek beláthatatlan távolságban araszoltak.

Ian feljebb járt és meglátott egy rakat havat, amitől Miguel felrántotta a nyúlcipőit és a további tíz-tizenöt percben hógolyóztunk. Tekintve, hogy a többiek még ekkor sem értek fel, a felhők pedig gyülekeztek, indítványom, miszerint érjünk fel a csúcsra a vihar előtt, meghallgatást nyert. Hárman indultunk neki, Ian, Gergő és én. Miguel lent maradt élvezni a havat Gen-nel, aki biztos nem csak azért avanzsált a selfie-királynővé, mert new yorki.

2800-ra érve az út balra kanyarodott, de jobbra is volt egy csábító csúcs, így újabb indítványt nyújtottam be, hogy tegyük le a táskánkat és szaladjunk fel oda is. Később megegyeztünk, hogy ilyen plusz terhet itt úgysem akar senki magára venni. Ahogy felértünk a lokális csúcsra, én egy „Oh my God” (Istenem) kiáltás kíséretében elnevettem magam, Ian hasonlóképpen tett. Gergő szenvedett a szívverésének gyorsulásától, amit valószínűleg az oxigénhiány okozott, így inkább egy szelíd mosollyal konstatálta, hogy a világ tetején állunk. Miguel nem sokkal később utolért, így a pillanatot megkoronázhattuk az On Top Of The World című Imagine Dragons számmal, amitől mindenkinek olyan érzése lett, mintha egy videoklipben lenne. 2880-on ez adekvátnak tűnt.

Mellettünk fehéren világított a négyezres csúcs, amely alatt húzódott a gleccser. Amíg a többiek is megérkeztek és mindenki kigyönyörködte magát, Iannak megpróbáltunk meghódítani egy másik csúcsot, de be kellett látnunk, hogy félelmetesen mállik a hegy alattunk. A hatalmas, hegyes követ, amiken átmásztunk alátámasztották ezt a tapasztalati tényt.

Innentől lefelé volt nagyjából 200 méterünk, amit szépen araszolva meg is tettünk, végig a gleccser felé haladva. Engem meglepett, hogy milyen „koszos”. A sziklák, a hasadékok megtörték a kezdeti fehérségét, de valami elképesztő volt! A környező hegyoldalak hófoltjaiból erek zúgtak alá, ezzel adva meg az alapmorajlást, amibe beleveszett a gleccser jegének pattogása.

A szállásunk ideálisabb helyen nem is lehetett volna. Gleccserre néző ablakok, völgyre néző padok. A cipőket, túrabotokat, esőkabátokat az előszobában hagyta mindenki, onnantól kikészített papucsokban lézengtünk a hüttén belül. Délután négy óra volt, 1100 méter szinttel a lábunkban nem voltunk frissnek nevezhetőek. Néhányan le szerettek volna menni a gleccserre, amit én is támogattam, de az általános punnyadást kihasználva először futni indultam. Akash ekkor megnézte, hogy emberből vagyok-e.

Én sem értettem magam. Először lefelé indultam, lelkesen pattogtam a kövek közt. Megkergettem néhány legelésző birkát és igyekeztem nem elcsúszni a kanyargó, poros ösvényen, melyet szakadék határolt. Soha, de soha nem futottam még ehhez fogható helyen!

Lefelé menet két lehetőségem volt: egy hídon átmászni és a túloldalon felkaptatni, vagy továbbhaladni lefelé, egy gerincen át, egy közel síknak tűnő út felé. Némi gondolkozás után a hidat választottam, mert féltem, hogy sokáig fog tartani felfelé, így nem akartam több magasságot veszteni.

A híd a gleccser vége fölött ívelt, ahol hangos robajjal zúgott ki a víz. A hídon nem mertem futni. Igazából néhány lépés után elképzeltem, ahogy velem együtt szakad le és akkor megmozdulni sem mertem. A látvány félelmetesen gyönyörű volt, de nem mertem oldalra fordulni, lefelé pláne nem. Viszonylag hamar meggyőztem magam, hogy nagyon ciki lenne, ha nem csinálták volna elég erősre Svájc egyik legnépszerűbb turista útjának legnagyszerűbb fémhuzal-hídját és tekintetemet előre szegezve koncentráltam a túloldalra.

Ekkor jött a jégeső.

Mire a túloldalra értem, szakadt, a lapos kövek lehetetlenné tették a továbbfutást, és egy idő után fémlánc se választott el a meredélytől, aminek az aljában a gleccser mélyén képződött víz robogott. Körülnéztem, sehol semmi menedék. Beláttam, hogy nem olyan jó ötlet tök egyedül 2600 méteren ázni a jégesőben, így minden maradék lelkierőmet összegyűjtve újra átmentem a Hídon. Másodjára könnyebben ment, a fejemben csak az járt, hogy a fürdés kicsit korai lett.

Múlt héten Liza aggódott értem, mert nem tudta hová tűntem Genfben az éjszakára. Most ő jutott eszembe, hogy vajon mennyire félt, a jégeső látva. Ahogy átértem a híd hütte felőli oldalára, a jégeső elállt. Elkezdtem fölfelé haladni. Meglepően jól ment. Egész nap a vádlimat erősítettem (bicikli, fölfelé túra), de se azzal se a keringésemmel nem volt gond, mintha nem is magashegyen csinálnék durván szintes edzést.

Negyven perccel az indulás után újra a hütténél voltam, ahol a föld teljesen száraz volt. A szállástól egy remek egyenes út vitt a gleccser eredése felé. Ezen szökdeltem közel egy kilométert, majd vissza. A lábaim élvezték a futást, én meg nem értettem, hogy ez hogy történhet közel négy óra biciklizés és valamivel több túrázás után. Végül lefelé indultam futólépésben, hátha elérem a többieket a gleccsernél. Majdnem sikerült is, végül egyedül maradtam, így csak óvatosan léptem a mászó, repedezett, monumentális és legfőképp hideg jégtömb poros tetejére. Lélegzetelállítóan félelmetes repedései hívták ellenállhatatlanul a tekintetem. Aztán az omló falon visszaindultam.

Három perc meleg víz 1500 forintba került volna, zuhanytárcsa volt az udvaron, néhány hézagos deszkával körbekerítve, illetve a mosdóban folyt jéghideg ivóvíz, valamilyen függönnyel eltakarva a fiú-oldaltól. Ez utóbbi vízforrást választottam egy cicamosdás erejére, hogy a tizenegy fős szobában túléljék a többiek. Az ágyak szorosan egymás mellett voltak, takaró volt meg párna, de megkértek mindenkit, hogy higiéniás okokból hozzunk saját ágyneműt vagy hálózsákot. Világítás nem volt a szobákban, fűtés se igazán, ez utóbbi a wc-ben egyáltalán nem. A wc egyébként pottyantós volt, mellette faforgács biztosította a szagok elnyomását. 69 frankba fájt a szállás, ami vacsorát és reggelit is magába foglalt.

A vacsorát nagyon vártuk. Iszonyat éhes voltam, amit először zöldséglevessel és isteni kenyérrel enyhítettem. Ebből háromszor szedtem, bár nem túl nagy adagokat és összesen másfél szelet kenyér csúszott le hozzá. Aztán jött a saláta, majd a tészta. Ezekből lehetett repetázni, egyébként mindent közös tálban hoztak, a levesestányérból ehettük mindet. A tésztán volt borsó, valami hús és paradicsomszósz, hozzá parmezán. Minden nagyon egyszerű volt, de ízletes. Végül mousse de chocolate-val fejeztük be, ami nem várt hab volt a tortán. Maximálisan egyetértettünk, hogy életünk egyik legjobb étkezése volt, azzal együtt, hogy én valahol a saláta és a tészta között jutottam el abba az állapotba, hogy az éhségem nem győzte le egyértelműen a fáradtságom, így komoly lelkierő kellett hozzá, hogy a helyemen maradjak és a fejem is előrefelé nézzen.

Kilencfelé fejeztük be, aztán játszottuk egy rövid társast. Tízkor lekapcsolták a közös helyiségben is a villanyt, így maradt a szoba, ahol igen hamar elkapott az álom. Arra ébredtem, hogy Peter, a szomszédom, tapogatja a lábam. Nem értettem. Aztán felkapcsolta a lámpáját és kiderült, hogy nemcsak, hogy megfordultam és a lábam van a többiek feje felé, de eközben a művelet közben még a saját lepedőmön túl Peterét is magam köré csavartam. Ez utóbbit kereste. Miután kigubancolódtam, némi vihogás kíséretében újra elaludtunk.

Hét előtt tíz perccel már fehéren világított a hegycsúcs az ablak előtt. Reggeli hattól nyolcig volt, így hamar összekapartam magam és levonultam elkölteni az egyszerű, de tartalmas, reggelim. Fekete tea, müzli és lekvár volt a választék. Miközben a kakaós tejes müzlit próbáltam ki, Gergő jelezte, hogy saját elmondásom szerint lehet, hogy laktóz intoleranciám alakult ki, amiről persze megfeledkeztem. Ekkorra már mindegy volt, a müzli pedig ízlett, hát megettem. Jelentem: ha megfeledkezem róla, nincs is semmi bajom a tejtől.

A többiek nem terveztek tíz előtt indulni, én frissnek éreztem magam és semmiképp nem akartam a hüttében sokat ücsörögni, hát felkaptam a sátorfámat és bejelentettem, hogy felmászom az egyik csúcsra. Ian majdnem jött velem, de miután húsz percet vártam rá, míg az eső egyre erősebben esett (persze idős nénik és bácsik nekivágtak), úgy döntött, hogy inkább a többiekkel marad, mint a túra főkoordinátora. Végleg meguntam és elköszöntem mindenkitől. Ekkor kezdődött a Kaland.

Eszemben nem volt a többiekkel vagy magamban ugyanarra lemenni, amerről jöttem, a szomszédos hágó szimpatikusnak tűnt, de félő volt, hogy az eső miatt semmi nem látszik a túloldali hegyekből. Mindenesetre bő húsz perces ázás után az elágazásnál újra a Híd felé fordultam. A másik út is izgalmasnak tűnt, de még nem voltam annyira vizes, hogy esélytelennek lássam a hágó után visszajönni erre. Mire átértem a Hídon, a farmerom tocsogott, a futócipőm szintúgy. Ez utóbbiról egy néni megjegyezte még a hütte előtt, hogy nem alkalmas túrára. Helyeseltem, azzal, hogy jelenleg nincs jobb.

Nem kellett egy óra sem ahhoz, hogy a meseszép táj ellenére megállapítsam, teljesen hülye vagyok, hogy a Kiruna-stílusban jöttem Bergenbe. Azoknak, akik nem értik: tökéletesen felkészületlenül folyamatosan szakadó esőbe. Hibát hibára halmoztam, mikor lazán vettem a vihar előrejelzéssel dúsított 2000-es túrára való felkészülést. Az esőnadrágomat még Magyarországon hagytam, ahogy a jobbik esőkabátomat is (azt, amelyik nem 10 perc után ázik be a tarkójánál), a kesztyűmet pedig Lausanne-ban. Lassan mindenemet átjárta a hideg esővíz, az ujjaimmal nem éreztem semmit, behajlítani is alig bírtam őket, teljesen egyedül voltam, de az út tökéletesen látszott. Ja, az út. Fogalmam sem volt, hogy melyik irányba visz. Azt tudtam, hogy merre nem visz: amerről jöttem.

Valamivel messzebb láttam némi fényt az egyik hegy mögött, amely irányba tartottam. Ez bíztató volt. Az út viszont stabilan követte a hegy vonalát, így zavarón balra tartott, pedig én jobbról jöttem. Végül megegyeztem magammal, hogy az első adandó településnél letérek róla. Ekkor abban a tudatban talpaltam, hogy rákavartam egy rettenet hosszú út Olaszországba tartó részére.

Az eső csendesedett, bár ez a csuromvizesre ázott táskámon, nadrágomon és egyéb felszerelésemen nem sokat segített. Újabb híd jött, egy rövidebb, de előtte egy tábla figyelmezettet valami veszélyre, amit se angolul, se franciául, se németül nem értettem, olaszul pláne. Olyasmi volt, hogy ha rálépek a hídra, akkor felemelkedhet a vízszint. Amúgy is rosszul vagyok a hidaktól, így pláne elkezdtem remegni. Nagyon sok választásom viszont ezúttal sem volt. (Utólag kiderült, hogy arra figyelmeztet, hogy ne ácsorogjunk sokáig a hídon, mert a folyó feljebbi szakaszán gát van, amit bármikor kinyithatnak, és akkor gyorsan emelkedik a vízszint.)

Túléltem. Menekülőre fogtam, de rájöttem, hogy borzasztóan fázom. Az út közepén nekiláttam levenni a vizes fölsőmet és nadrágomat, majd az isteni szerencse (meg azon lélekjelenlétem, hogy a törülközőt tettem a táska legtetejére) révén, szárazon maradt pulóverem és futónadrágomra cseréltem. Ami azt illeti csak szoros szárú farmerom volt, amit csurom vizesen, az erősen fagyott ujjaimmal, remegő tagjaimmal egészen sokáig tartott lefejtenem magamról. Nem bánom, hogy csak a Vadon nézett. Nagy sokára továbbindultam. Kicsit később a nap átpislákolt néhány réteg felhőn és mire megláttam a következő hüttét, ami minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy nem Olaszország felé haladok, addigra már az árnyékom is megjelent, a levegő pedig tökéletesen kitisztult.

Ennek ellenére még mindig remegtem.

A hütte előtt megnéztem az irányokat. Amerre mennem kellett, már főleg civilizáció volt, amerre pedig visszatértem volna a természetbe, arra egyáltalán nem volt érdemes haladnom. A döntést elhalasztottam, beléptem és kértem egy forró csokit. A cipőmet a hüttékben megszokott módon lefejtettem magamról és papucsban folytattam.

A bejárat mellett volt két üres hely, de hűvösnek tűnt, és ahogy beléptem, a belső szobában egy srác rám nézett, és úgy maradt. Egy darabig tébláboltam, aztán hogy követett a tekintetével, a két szabad asztal közül azt választottam, ami hozzá valamivel közelebb volt. Elkezdtem lefejteni a táskámról a csuromvizes esőkabátot, mikor megszólított.

Tudni kell, hogy a sisakomat nem tudom hozzákötni a biciklihez, mert túl vastag a lakat (vagy túl keskeny a sisakon a luk), így egész úton rajtam volt, ami miatt többen érdeklődtek, hogy meddig mentem vele. Ez a srác is ezt kérdezte. Szerencsére hamar átváltott angolra. A következő, bő három órában beszélgettünk.

Kiderült, hogy negyedik napja siklóernyőzik, de esőben, nap híján nem tud termitet találni, ami fölvinné magasra, így sokat kellene felfelé túráznia, amit pedig a tizenöt kg-os táskájával nem szeretne. Versenyeznek, hogy ki tudja a legtöbb utat megtenni, de már legalább öten feladták a környéken, az időjárás miatt. A srác egészen konkrétan az ajtóval szemben ült, és nézte, hogy alakul-e felhő. Ha alakul, az azt jelenti, hogy a nap felmelegítette a hegyoldalt és ott fel lehet szállni. Mondjam, mekkora szemekkel hallgattam?

Aztán beszélgettünk még rengeteg sok mindenről, mire megérkeztek a többiek. Még öt srác, akik a hegyek különböző pontjain ragadtak a szárnyaikkal. Mind francia volt, csak a „saját” srácom beszélgetett velem angolul vagy vette a fáradtságot, hogy fordítson. Egyébként nem sok mindent értettem. De aztán lett fondue.

Én egy meleg levest ettem, mert addigra újra elkezdtem remegni, talán a toppom maradt vizes. A zöldségleveshez egy nagy szelet sajt is járt, amit a levesbe szeletelve az még az isteninél is jobbá vált. Tíz frankért nem is olyan rossz egy kis adag mennyország. Pláne, ha meghívnak rá.

Az eső hol esett-hol nem, így nem bántam, hogy a napi túra-adag két órában merült ki. Több akárcsak kicsit is száraz cuccom nem lett volna. A srácok pedig levittek. Ötfős kocsiban, heten. Volt csomagtartó. Utoljára tizenhárom évesen utaztam csomagtartóban. Tovább beszélgettünk, a madarakról, amelyek úgy repülnek, mint a siklóernyősök. Majdnem megtanultam a keselyű francia nevét, de aztán elfelejtettem. A srác pedig elhívott egy hétvégére, hogy próbáljam ki én is. Jelentkezzen, aki vissza tudná utasítani! Jó, kicsit tartok tőle, hogy ha egy hídon tériszonyom van, mit csinálok több ezer méter magasan. Valószínűleg elámulok a tájtól. Talán. Remélem.

A hegyre föl, tizenöt perces vonatútért is több mint 3000 forintot kérnek, így a srác, aki egyébként az egyik első go-pro kereskedő volt Svájcban, van, hogy hetekig csak siklóernyőzik, hüttében száll meg és eszik fondue-t, szóval ő is sokallta és azt tanácsolta, hogy stoppoljak, mert „szép lányt könnyen fölvesznek”, de amúgy is szokás errefelé.

Valóban. Tíz percet se kellett várnom, alig tizenöt autó után felvett egy fazon. Franciául beszélgettünk, azt mesélte, hogy mióta van pénz Európában, azóta kevésbé segítőkészek az emberek. Válságban mindenki barátságosabb. Mondtam neki, hogy a szocializmusban nálunk is ez lehetett, de én nem tudhatom biztosan. Onnan kevertünk ide, hogy szerinte stresszesek az emberek, még a hegyek közt is. Jókat nevetett. Nem tudott végig vinni, de gyakorlatilag három perccel azután, hogy kitett, felvett egy Spanyolországban élő ukrán srác, aki sziklát mászni járt errefelé, amíg az eső meg nem állította. Ő már Martigny határáig vitt, ahonnan városnézéssel egybekötött úton mentem a vasútállomásra, úgy húsz perc alatt. A bicajom megvárt, átszerveztem a vizeket, megettem a maradék szendvicsem és az egyetlen száraz rövid nadrágomban és a tök vizes ujjatlanomban nekivágtam a hazaútnak.

A siklóernyős srác megnézte nekem a szelet, azt mondta lehetne rosszabb ezen a szakaszon, így kevésbé aggódtam, hogy lefúj a bicikliről. Másfél óra múlva álltam meg először, egy müzli szeletre. Meg mert nyomta a táska a hátam.

Aztán Montreux-ben, a Freddie Mercury szobor mellett egy almára, hasonló okokból. Meg azért is, mert Laci mondta, hogy szereti ezt a helyet és gondoltam, nézem neki egy kicsit. Jó sokan fényképezkedtek, az eső meg esett. Aztán szedtem a sátorfám és belevetettem magam az utolsó szakaszba. Egy óra alatt az is megvolt. Ez alatt egy gondolat fogalmazódott meg bennem: akárki is írja az életem, fantáziája van bőven.

Mindezt bizonyítani próbálván az író a kollégiumom előtti utolsó öt percre rajzolt egy piros esernyőt, alá pedig betette a nővéremet és a barátját.

Ők a Bodeni tónál kezdték a napot, az én konyhámban pedig végezték, nagyon finom cukkínis- krumplis-rizses vacsorát rittyentve. Holnap jön az anyukám is J

Képek: https://goo.gl/photos/9iGxtq7NRipVaiLz6

Az előző részben a változatosság kedvéért felháborodtam a MASZ döntésén, pedig már igazán abbahagyhatnám ezt a témát, megnéztük a Diamond League-t, úsztam végre a Genfi tóban és elmentünk kirándulni a kb. 50 fős csoporttal. Ebben a részben arról lesz szó, hogy hogyan telnek a „hétköznapok”, meg hogy voltam az Olimpiai Múzeumban, loptunk tűzijátékot és részt vettem egy izgalmas pszichológiai tesztben.

Elég régen nem írtam. Az életet valószínűleg két részre lehet osztani: amikor történnek az események, és amikor elmeséljük az eseményeket. A gondot esetemben az jelenti, hogy gyakorlatilag folyamatosan pörög körülöttem a világ és egyszerűen főzni nem volt időm, nemhogy írni!

Kezdem néhány általánossággal. Szóval, most már úgy heti egyszer- kétszer bevásárolok, zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret (egy darabig baguettet, de egyedül nem bírtam el vele, míg meg nem száradt, úgyhogy mostantól vasa-szerű szárított kenyeret tolok), alapanyagot főzéshez (értsd: krumpli, tészta és fagyasztott halrudak), meg tejet. Illetve ez utóbbit talán kétszer vettem. Nagyon finom, de ahogy Gábor gyomra fél dinnyére is elbírja a liter tejet, az enyém egy pohár dinnyétlen tej után teljesen kikészül. Tisztítókúrának jó, de már inkább teába se nagyon teszem. A sajt még elég olcsó, legutóbb mozarella volt, most camembert van a hűtőmben, trappistát nem is láttam.

A laborban egy darabig beszélgettem a témavezetőimmel, úgy a világ dolgairól, mondjuk, hogy a franciák mennyire rasszisták, de aztán ez abbamaradt és most a munkára szorítkozunk. Nagyon sok ugyan nincs belőle, de napi egy-két feladat akad. Megnézzük egy-egy család adott génjének DNS szekvenciáját és kiderítjük belőle, hogy az informatikusok jól csinálták-e a dolgukat. Legutóbb sikerült a genetika szokásos szabályainak ellentmondó felfedezést tenni, ami szerintem egészen izgalmas. Nem kell nagyon megijedni, bármikor előfordul az ilyen a természettudományokban, hogy a saját szabályainak mond ellent a világ. Ha akarjuk, nevezhetjük őket kivételnek. Itt például az volt, hogy az anyuka mindkét kromoszómáján adott génjének adott pontján ’A’ bázis volt. Az apuka mindkét kromoszómáján, ugyanazon a ponton ’G’ volt. A gyerekek egyik kromoszómájukat az anyukájuktól kapják, a másikat az apukától. Mindenki csak olyat adhat, ami van neki, ennek ellenére mindkét gyerek mindkét kromoszómáján ’A’ volt. Elég izgalmas lenne kideríteni, hogy mi történt itt, (ha feltesszük, hogy az apuka vérszerinti), de erre diagnosztikában sajnos nincs idő és kapacitás.

Jelenleg egy nehezen vizsgálható gént szeretnénk fölsokszorozni, de az enzim, ami pontosabban másol, mint az eddig használt, sajnos nem működik úgy, ahogy kellene neki. Elméletileg csak egy specifikus DNS szakaszt kellene felsokszoroznia, de ehelyett rengeteg különböző hosszú terméket láttunk. Térhálós gélen vizsgáljuk a mintát, amelyben a hosszabb DNS szakasz lassabban, a rövidebb gyorsabban halad, így tehát csíkokat kapunk méret szerint szétvált DNS szakaszokról. A hossz megállapítására ún. létrát alkalmazunk, amely sok különböző hosszú DNS-t tartalmaz, ehhez lehet hasonlítani a mi mintánkat. Mikor először megfutattam gélen a mintámat, a negatív kontrollt (amiben nem kellene, hogy legyen DNS) tévesztettük össze majdnem a létrával. Szóval már három napja a körülmények állítgatásával igyekszünk ezt a sok, fölösleges hosszúságú DNS-t eltüntetni. Naponta két menetre van kb. idő.

Ebédelni már rendszerint Joe-val (Nagy-Britannia) és Lizával (Libanon) szoktam, mi vagyunk azok a kampuszon, akiknek a kollégái megátalkodottan franciául nyomják ebéd közben, amúgy pedig többnyire ráérünk óra hosszat lebzselni az udvaron. Liza egyébként elképesztően aranyos lány, kicsit mesélt arról, hogy náluk mennyire elképzelhetetlen lenne, hogy házasság előtt férfival lakjon és úgy általában is eléggé féken van tartva a családjában. 19 éves, szeretné belevetni magát az életbe, de elég sok tanácsot, intést hozott magával az anyukájától. Kedvencem egyébként az volt, mikor elmesélte, hogy mért fél nagyon a pókoktól. Kiderült, hogy mikor kicsi volt, előszeretettel fojtotta őket vízbe vagy taposta el, de aztán eszébe jutott, hogy egyszer jönni fog egy hatalmas anyapók és megbosszulja a gonoszságait.

Múlt héten itt volt Dominika, BEAC-os edzéstársam. Nyaralni jött, elég meleg időt fogott ki. Meglepett, hogy mennyit barnultam egy hét alatt, hiszen otthon még egyformák voltunk. Mindenképp meg szerette volna nézni a Rolex épületet, amiről én azelőtt nem is hallottam. Egyszer, Gáborért mentemben tévedtem el a kampuszon és akkor találkoztam egy egészen furcsa, hangulatos építménnyel. Aztán Liza indítványozta egyik ebédnél, hogy sétáljunk át a Rolex épülthez. Ekkor kötöttem össze a kettőt. Egészen érdekes épületről van szó, folyamatosan hullámzik, helyenként lukas, kívülről beton, belülről padlószőnyeg. Néhányan szunyáltak is benne. Négy tükör pedig négy tudós és művész képét vetíti alulról a falra, anélkül, hogy a tükör felületén látszana a minta.

Dominikával egészen jó dolgokat csináltunk, kedden azzal kezdtük, hogy tűzijátékot loptunk Franciaországból. A part szinte minden kövén ült ember este tíz körül, amikor már sötétedett. Napközben a francia témavezetőm nem volt jelen, húst sütögetett az udvaron a szomszédjaival. Kétszázhuszonhat éve elfoglalták a Bastille-t. A tó másik oldalán sorra lőtték föl a városok a rakétáikat, a látvány igen, csak a durranás nem ért már el hozzánk, ez utóbbi a tó fölött elhalt.

Szerdán az Olimpiai Múzeum volt tervben. A laborból késve tudtam csak eljönni, így bő másfél óránk volt a múzeum bejárására. A kertjét már korábban láttam, Dominika rám vártában nézte meg. Az első időszakos kiállítás a médiáról szólt, a közvetítés fejlődéséről. Ez különösebben nem hatott meg, de ahogy beléptem, rögtön velem szemben, a falat betöltő vetített képen futott Szabó Zsuzsa, akivel korábban a Rottenbiller utcában, BEACos közösségben beszélgethettünk. Nem tudom, hogyan sikerült felismernem, de utólag bizonyítást nyert, hogy valóban az ő olimpiai női 800-a volt. Ekkor éreztem először a gombócot a torkomban.

Az állandó kiállítás a görög időkkel kezdte. Zeusz szobrával, a sport nevelésben betöltött szerepével, az ókori játékok békét hozó küzdelmeivel indult a túra. Az ókori görögökről való művelődésem kezdetét akkorra datálom, amikor megtanultam olvasni. Ez talán nagycsoportban volt. Imádtam a mitológiájukat, Athéné szerettem volna lenni, aki élen van a becsületes harcban (sportban) és a tudományok művelője. Szóval sok újdonságot nem adott ez a része a múzeumnak, de hihetetlenül megérintette a lelkem legmélyebb emlékeit.

Aztán erős váltással átléptünk az újkorba, Pierre de Coubertin szobájába, ahol az ógörög műveltséggel rendelkező nemesi ifjú, a háború borzalmai közepette békét és a szellem mellett a test nevelését is szorgalmazza. Remek interaktív tábla előtt, telefonkagylón át hallgathattam, ahogy mesél a kezdeti nehézségekről, hogy kinevették, mikor a sport szellemiségét be szerette volna emelni az oktatásba, aztán mikor egy barátja tanácsára az Olimpia felélesztésének ötletével állt elő, ünnepelt hős lett. Évekig tartó küzdelem után lett Athén az első újkori Olimpia városa. Aztán az Olimpia megállíthatatlanul nőtt, megrajzolták az olimpiai öt karikát, nők is részt vehettek egy idő és sok küzdelem után, új sportágakat akkreditáltak és új szabályokat vezettek be és az Olimpia azzá vált, amivé Coubertin álmodta: nemzetek békés, becsületes küzdelmévé, amely irányt mutat a fiatalságnak. A szoba vége felé egyre erősebben küzdöttem a meghatottságommal.

Citius, Altius, Fortius. Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben.

 A további szinteken bemutatták a sportágakat, sporteszközöket, régen és ma. Kisfilm ment a küzdelemről, a sérülésről, a győzelemről, a veszteségről, a sportról. Olimpikonok történetét olvashattuk, akik halhatatlanná váltak. Egy-két sportot ki is lehetett próbálni, játékos formában persze. Például biatlonoztam, siralmas eredménnyel. Elém került Phelps, hogy elmesélje, milyen volt először az Olimpián lenni és mit érzett, mikor a váltójuk is elsőként érkezett a falhoz. A falakon idézetek sorakoztak, a nyitóünnepség videó montázsát sugározták a falra, fülhallgatóból szólt hozzá a zene. Volt benne egy pillanat, az olimpikonok szemszögéből, mikor belépnek a zsúfolásig megtelt arénába és üdvrivalgás fogadja őket… jó lenne, ha le tudnám írni, hogy mit érzek most is, mikor visszagondolok. De nem sikerült definiálni az érzést, nem büszkeség, nem vágyakozás, nem elkeseredés, nem remény, talán meghatottság, de a felemelő-gyomorig hatoló fajtából. Részese akarok lenni.

Nem egy a motivációja minden atlétának, valakiről el sem tudom képzelni, hogy ugyanazt érezze, mint én, magamról el sem tudom képzelni, hogy azt érezzem, mint más. De az Olimpia hatása kézzelfogható és hatalmas. Ami azt illeti, valahol bennem a futás iránti szeretet más, mint ami az Olimpia felé vonz. Szerencsére ez a kettő, azon kevés érzelmeim közé tartozik, amelyek egymást segítik.

Miután kijátszottuk magunkat (pl cipőfajtákat párosítottam versenyszámokhoz), és sikeresen visszafojtottam a gyomromtól a torkomig húzódó gombócot, még utoljára, visszakézből megmutatta az Olimpia, hogy mire képes a lelkemmel: „The important thing in life is not triumph, but the struggle; the essential thing is not to have conquered but to have fought well.” „L'important dans la vie, ce n'est point le triomphe, mais le combat. L'essentiel n'est pas d'avoir vaincu, mais de s'être bien battu.”, és végül magyarul, saját fordításban: „Az életben nem a dicsőség a fontos, hanem a küzdelem. A lényeg nem maga a győzelem, hanem a jól végigküzdött harc.” Jóval frappánsabban állt a hatvani öltöző falán, a Kinizsi pályánál, ahova nagyjából tíz évesen kerültem, mikor Anti bácsi a szárnyai alá vett és elindított hosszútávfutó utamra: „A győzelemhez vezető út nehézsége ad igazi értéket magának a győzelemnek, mert a sport lényege nem a dicsőség, hanem a küzdelem.”

Miután ilyenforma lélek-mosáson mentem keresztül, illetve Gazsi felhívta a figyelmemet arra, hogy megbocsátani jó dolog, csütörtökön végre beszéltem Imre bácsival. Úgy tűnik, Svájc függetlensége nem csak abban okozott nehézséget, hogy frankjuk van euró helyett, hanem abban is, hogy az EU-roaming díjak itt nem érvényesek és piszok drága hívást indítani vagy fogadni. A Skype, mint nagyszerű találmány, segített át a krízisen és Laci meg Gábor hatékony közbeavatkozása, amit ezúton is köszönök!

Igazából féltem beszélni Imre bácsival, alig állt helyre a lelki békém, nem hiányzott még egy letolás, akár poszáta, akár EB miatt, de végül is szégyellnem kell, hogy mekkorát csalódtam. Lehet, hogy ha eléggé kiakad az ember, akkor még a legkeményebb barátai, segítői is szelíddé válnak és nem a hosszú távú, hanem a pillanatnyi hasznot helyezik előtérbe, tehát nem engem keményítenek, hanem megsimogatják a lelkem. Esélyes vagyok az Olimpiára és az Olimpia valami. Ha van olyan dolog, amire azt lehet mondani, hogy „valami”, akkor az Olimpia biztos ilyen. Elhittem. Edzenem kell, de előtte pihennem kell és rendbe tennem magam. A pihenés is szigorú dolog. Ami azt illeti, elég aktívra vettem, de nem fárasztóra, ahogy arról majd később még írok.

Mikor Gazsi írta, hogy ne a keserűség szóljon belőlem, hanem a megbocsátás, akkor gyakorlatilag szempillantás alatt béke költözött a lelkembe. Én komolyan nem értem, hogyan csinálta, de azt hiszem, mindenkinek kellene egy igazi hívő barát! Aztán Imre bácsival való beszélgetésem is elég nyugodt volt, annak ellenére, hogy nem sikerült befejezni. Mivel az edzést lefújta, lementem a partra, ahol kék volt az ég, a víz, a hegy, zöld volt a fű és miközben olvasgattam egy könyvet, átjárt az a nyugodt boldogság, a felhőtlen semmittevés, ami annyira el tud lazítani, mint semmi más. Ugyanakkor a csütörtöki és pénteki úszást nem tudtam tökéletesen végrehajtani, mert egy szolid bicajos taknyolás következtében olyan (hosszában) ötcentis luk lett a karomon.

Szóval ez volt csütörtökön. Ha van sors, akkor annak kell betudnom, hogy tavaly, nagy kutatói reményekkel a Nobel díj városába mentem, idén nagy futó reményekkel az Olimpiáéba.

Pénteken délben feltekertem a CHUV-be, a lausanne-i kórházba, ahova egyébként Schumachert is szállították helikopterrel. Én köszönöm szépen, jól voltam, már amennyire az a kétszáz méter szint, harminc fokos hőségben való leküzdése engedte. Korábban írtam róla, a bemutatkozó előadások kapcsán, hogy van egy kriminálpszichológus lány, aki az impulzivitással (kb. gondolkodás nélküli cselekvés) foglalkozik itt és önkénteseket keres. Rögtön elég sokan jelentkeztünk, én voltam az első, akit közülünk részt vett a vizsgálatban.

Egy számítógépes programot mutatott a bemutatkozó előadása során, amelyben piros, majd sárga, majd zöld fény villan föl. A feladat az, hogy pont akkor nyomjam meg a gombot, amikor a zöld fény villan, se előtte, se utána. Ha előtte nyomom meg, akkor pontot vesztek, ha utána, akkor kevesebbet nyerek, mintha pont akkor nyomtam volna meg, amikor fölvillant. A történetben a pláne az volt, mikor realizáltam, hogy mindezt egy MRI gépben kell csinálni. Tudjátok, ami hangosan kattog meg rettenet szűk.

Miután egy francia szöveget elolvastattak és aláírattak velem, hogy beleegyezem mindenbe, kivettem magamból minden fémet és nagyon szurkoltam, hogy ne derüljön ki, hogy maradt még valahol. Aztán befeküdtem az fMRI-be és miután a lefagyott gépet újraindították, elkezdhettem koncentrálni és játszani, ahogy az ELTE kutyái (http://www.origo.hu/tudomany/20140220-kutya-elte-mta-fmri-osszehasonlitottak-az-ember-es-kutya-agyat-magyar-kutatok.html). Rettenet hosszú volt és elfelejtettem kivenni a hajgumimat, úgyhogy valószínűleg a fájdalomközpontom emelkedett aktivációja is meg fog jelenni a teszt eredményeken. Aztán felvették az agyam anatómiáját úgy húsz percben, miközben youtube videókat nézhettem a futásról –komolyabban nem ismert a lány, de ezt tudta.

Négytől előadások voltak, hogy mit csinálhat még az ember, ha nem akadémiában kutat, de tudomány. Nem egészen értem, hogy nagyreményű kutatópalántáknak, akiket azért hívtak ide, mert kutató gyakorlatot akarnak szerezni, miért szerveznek ilyet, de mivel az első előadó újságíró volt, én oda meg vissza voltam a boldogságtól.

Este mehettem volna a városba inni, de nem tettem, mert nagy terveim voltak szombatra. Na, jó, csak egy tervem volt.

Folytatása következik.

képek: https://drive.google.com/open?id=0Bwj9_b-yNwwTfnRLQUJCYkF6WVgzOVJuX1FtM3ZVN243TzBkT09VM1pvbkNPMnpoNjBicVk

A korábbiakban jeleztem, hogy Gábor némi intermezzot beiktatva a biciklitúrájába, meglátogatott Lausanne-ban. Nézzük meg most ezt egy másik szemszögből -avagy poszáta egy nagymacska tollából!

Vendégíró: Geréb Gábor.

Hogy hogy jut eszembe egyedül nekivágni egy 800km-es kerékpártúrának a svájci alpokban? Hát, apránként: a bringa része adott volt, szeretek tekerni, a Balaton körüli 200km-es Tour de Pelso-t már negyedik éve teljesítem minden alkalommal, úgyhogy legalább annyi biztos volt, hogy egy ilyen távot le tudok tekerni. Egyszer egy évben. Bolyban. Sík terepen. Hogy aztán több napon át mekkora napi távot tudok fenntartani hegyi terepen, na, arról fogalmam sem volt. Úgyhogy megnéztem egy svájci túravezető csapat honlapját. Ja hogy miért épp Svájc? Nos, ez véletlen, a szerencsés fajtából. Kata, a barátnőm (-ez én vagyok, a szerk.), elnyert egy nyári kutatói ösztöndíjat és két hónapra Lausanneba költözött. Egyébként most valószínűleg Ausztriáról vagy Szlovákiáról írnék, de így, hogy az eddig elérhetetlennek tűnő Svájc hirtelen a barátnőm lakhelye lett, egyértelmű volt, hogy oda kell utaznom.

"Svájci Alpok". Nem tudom kinek mit jelent ez, de számomra olyan, mint egy muszlimnak Mekka. Szóval ez a bizonyos svájci iroda egyhetes túrákat szervezett többféle útvonalon és nehézséggel. Átlag napi 80km-re terveztek, 1000m szinttel, 6-8 órával a nyeregben, ami ugye 10km/óra körüli átlag. Na, hát nekem nem volt ennyi időm. Egy hét alatt nem csak Zürichből akartam Lausanne-ba átjutni (330km, 3700m szint), de pár nap ottlét után még Milánóba is át akartam tekerni (360km, 3300m szint). Szóval a szokott magabiztossággal beterveztem két-két napot az utakra, és 3 nap tartózkodás Lausanne-ban, ami 20km/órával is legalább 9 órát jelent a nyeregben. Azért a szokott magabiztosságom szokott problémákat is okozni olykor-olykor, szóval bele volt kalkulálva, hogy egy nappal később érkezem és egy nappal előbb indulok, illetve a vasút sem esett messze az útvonaltól.

És hogy végül az egészet egyedül csináltam, az inkább következmény, mint döntés volt, illetve döntés abból a szempontból, hogy nem teszem függővé a dolgot másoktól. Két éve ilyenkor egy észak-olasz körtúrát szerveztem nagy elánnal, de a gyér érdeklődés miatt lemondtam. Idén is lett volna egy partnerem, de végül ő mondta le, mert elromlott a biciklije. Szóval így maradtam egymagam. A két éjszakai vonatra szóló jegy összesen 50eFt volt kb. egy héttel az út előtt, a bringára nem kellett külön fizetni, mert csak csomagolva lehet feltenni, az meg benne van az árban. Vasárnap este szálltam fel a keletiben és hétfőn 9-kor már a Zürichi tó mellett tekertem.

Kényelmes tempóban tekertem át a városon a térkép nélküli túra GPS által megjelölt köztespont irányába, kissé még izgatottan az előttem álló út miatt, így a városra csak kevés figyelmet szenteltem. A tó végénél szinte azonnal a hegyek következtek, mindenféle átmenet nélkül azonnal egy 10% körüli emelkedőn találtam magam, ami azt jelentette, hogy a legkönnyebb fokozaton is neki kellett feszülnöm a 15 kilósra pakolt bringának és bizony meg kellett álljak egyszer-kétszer, hogy levegőhöz jussak a 30 fokos melegben. Ezen a szakaszon tanultam meg, hogy az országúti kerékpár országútra való, mert az egyébként számozott és remekül kitáblázott kerékpáros útvonalak bizony gyakran vezettek vállalhatatlanul meredek és/vagy murvás utakra, sűrű szitkozódásra késztetve engem, miközben pár kilométerrel odébb ott volt az országút kiváló biciklis sávval. Szóval itt el kellett vetnem a felfedező hozzáállást, az országúti nem a járatlan utak keresésén és a csúcsok meghódításán keresztül nyújt élményt, hanem a nagy távolságok bejárásán át. Ehhez viszont a völgyeket követő aszfaltcsíkon kell maradni, ami egyébként a tájékozódást is sokkal egyszerűbbé teszi.

Az emelkedők után az út egy fennsíkon vezetett nagyjából egyenesen Lucernig, ahol egy hosszabb pihenőt is beiktattam, mivel elértem az aznapi táv felét. Addig csak néhány percre álltam meg friss vízért. Szerencsére majd’ minden településen volt közkút, gyakran valamilyen szép parkba vagy emlékműbe csomagolva. A nagyobb városokhoz viszont szinte kivétel nélkül tartozott egy tó is, ami már a puszta látványával is enyhítette a hőérzetet. A menet közben elfogyasztott müzliszeletek után próbáltam magamba diktálni egy szendvicset, de a szájpadlásom élénken tiltakozott, így végül alma és oldott magnézium pezsgőtabletta lett az ebédem. Utóbbi annyira ízlett, hogy egy egész kulacsnyi elfogyott azonnal.

Az út következő részén már kezdett látszani, hogy teljesíthető a napi adag, a lassú kapaszkodások, a lendületes ereszkedések és a tempós sík szakaszok a pihenőkkel együtt is 20km/órás átlagot adtak. Az aznapi meglepi az volt, hogy a tóparti végcél előtt a várt kényelmes ereszkedés helyett egy hágó megmászása várt. Délután 4 óra volt és 40 fokos hőség, ami percek alatt felhevített, hiába döntöttem magamba a megmelegedett vizet, így árnyékról árnyékra tekertem vadul, hogy ott visszanyerjem alaphőmérsékletem és -pulzusom. Az 5km-es út több mint egy órán át tartott és igazi pokoljárás volt, de szerencsére volt elég időm és vizem, hogy pihenőkkel elviselhetőbbé tegyem. Leginkább egyébként a hőgutától tartottam, ami rendesen hazavágta volna a túrát, úgyhogy a víz jó része a fejemre ment el. Itt is életmentő volt, hogy útközben több helyen is friss vízhez jutottam.

A hágó túlfelén 60-nal száguldottam le, így kb 10 perc után már egy tó partján tekertem, aminek a végénél, egy másik tó társaságában volt Interlaken, az aznapi úticélom. A tekerés egyébként úgy 6 óra után kezdett kicsit nyűgösebbé válni, a hágó megmászása közben persze nem figyeltem a kényelmetlenségekre, de a cél előtti utolsó 10km már nagyon kínzott. Ekkor követtem el utoljára azt a hibát, hogy nem állok meg azonnal pihenni, a fáradtság vagy éhség ugyanis rossz döntésekhez vezetnek. Ez esetben a cél előtti vadkempingezésre alkalmas partszakasz megközelítésével szenvedtem vagy fél órát a meredek, rothadó falevelekkel borított lejtőn, hogy aztán ezernyi bögölytől űzve meneküljek vissza az útra és induljak tovább Interlaken felé. De ezután meg is álltam rögtön az első boltnál, hogy jégkrémmel és kólával (aminél nincs jobb egy hosszútáv végén) vigasztaljam meg magam és fejezzem be vígan a maradék távot.

A célnál egyből találtam is egy kis vízparti kempinget, ami 15 euróért sátorhelyet, zuhanyt, áramot és internetet adott, illetve ami a legfontosabb, hogy rovarmentes volt, ami az egyébként igen romantikus szabadég alatt alvás esetében elég fontos feltétel. A kempingben volt ugyan egy hangos tinédzsercsoport, de ez nem akadályozott meg abban, hogy egy rövid vacsorát követően este 10-kor bevágjam a szunyát.

Másnap 5-kor keltem és 6-kor már úton voltam, hogy minél előbb Lausanne-ba érjek. Az első napi tempóból úgy saccoltam, hogy délután 3 körül odaérek, amiben az is közrejátszott, hogy a legnagyobb szintemelkedéseket érzésre már magam mögött hagytam. Ennek ellenére az első, tóparti 30-as után az út egyenletes 5% körüli emelkedésre állt be, amin kényelmes 20-as tempóval tudtam haladni felfelé.

Nagyjából 500m szintet másztam így meg és elégedetten konstatáltam, hogy nem volt tovább felfelé; az út egy völgyben vezetett tovább enyhén lejtve. A feketeleves mégis itt jött még csak; a várva várt pihenőhelyet jelentő Bulle városa csak egy nagy ipari negyed volt, vízvételi lehetőség nélkül, miközben újra 40 fokos lett a hőség. Valószínűleg Gruyères-ben kellett volna megállnom, de az nem esett teljesen útba, és a térképen nem tűnt nagynak, csak később tudtam meg, hogy a sajtgyártás svájci fellegváráról van szó. Tikkadtan folytattam az utamat a száraz, napégette tájon, míg egy kis faluban végre rátaláltam egy kis kútra, ami egy szobor oldalából csörgedezett. Megtöltöttem a kulacsokat és bekucorodtam egy ház oldalában lévő árnyékba.

A víz és a pihenő megtette a hatását, negyed óra múlva újra jó tempóban tekertem a Genfi tó felé. Épp ebben különbözik nagyon a túra a versenytől, az előbbiben 6 órán át kell folyamatos, nagy teljesítményt tartani, ami a végletekig kifacsarja az embert, hogy utána járni is alig tud, az utóbbi esetében viszont épp a megengedhető pihenőkkel lehet elérni, hogy hosszan fenntartható legyen a tempó és minden reggel nyeregbe tudjak ülni.

A fájdalmas rész megint a cél előtt jött el. Már a Genfi tó partján tekertem egy kellemes lejtőzés után, amikor kezdett elviselhetetlenné válni a dolog. Hiába volt közel a cél, inkább megálltam egy kellemes partszakaszon, nem sokat ért volna egy korai érkezés, ha hullafáradtan esek be.

Röhejes, mondhatni szemét módon, a tóparti zöldellő parkban, ahol az öntözők ontották magukból a vizet, egy darab kutat nem találtam, így végül a vízcsóvákat kerülgetve kellett odakommandóznom az öntözőfejhez, hogy a nagynyomással hadakozva valahogy megtöltsem a kulacsokat. Ezután ledőltem egy kicsit egy padra és valószínűleg a korai kelés és a nagy meleg hatására aludtam egy fél órát.

A pihenő után felfrissülve indultam neki, és hamarosan kiderült, hogy az itiner szerinti 30km helyett alig 10-re van Lausanne, így pikk-pakk meg is érkeztem a város határában, ahol úgy döntött a hátsó váltó bowdene, hogy eddig bírta cérnával és elszakadt. Innentől single-speed üzemben folytattam az utat, ami figyelembe véve, hogy komoly erőfeszítéseim ellenére is csak a 3. legnehezebb fokozatba tudtam berögzíteni a váltót, és hogy tóparti város léte ellenére Lausanne igencsak dombos város, nem telt annyira kellemesen. Azért a küszködés közepette igencsak hálás voltam, hogy ez nem órákkal ezelőtt történt meg.

Végül csak megérkeztem, magamba döntöttem egy liter kólát és kivirultan találkozhattam Katával az UNIL kampuszán.

A nap hátralevő részét pihenéssel töltöttük, másnap pedig mivel Katának nem volt még sok dolga a laborban, várost néztünk, amit szintén tekinthetünk pihenésnek. Felfedeztem a svájci tejet, ami a Prodigy Temper című klipjéhez hasonlóan igazi drogként hatott. A hátralévő napokban napi 2 liter elment. A Riviéra-hangulatú tópart mellett Lausanne-ban van egy szép óváros egy hatalmas katedrálissal fent a hegyen, a város ugyanis egyetlen nagy hegyoldal. Emellett Lausanne az olimpia fővárosa, amit annak köszönhet, hogy Pierre de Coubertin, a modern olimpia alapítója itt élt és dolgozott. Ennek megfelelően a város tele van stadionokkal, múzeumokkal, emlékművekkel és nemzetközi sportintézményekkel és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság székháza is itt található.

A váltóhoz időközben sikerült bowdent venni, de a fej túl nagy volt, és nem lükkent be a helyére, hanem egy ponton elakadt, így a 10-ből mindössze 4 fokozat volt használható. Ez viszont épp elég volt ahhoz, hogy szerdán áttekerjek Genfbe, ami 60km-re fekszik Lausanne-tól, a tó nyugati csücskében. A terheitől megszabadított bringával igazán élveztem a cirka kétórás utat, ami hangulatában közel állt egy kellemes Balaton-parti tekeréshez. A két tó kerülete egyébként majdnem meg is egyezik.

Genfet bringázva néztem meg, ami felettébb kellemes dolog, az érdektelen szakaszokon átsuhanva, az érdekeseken lassan gurulva vagy megállva 3 óra alatt megnéztem a város minden arra érdemes részét. Ha Lausanne az Olimpia fővárosa, akkor Genf a nemzetközi szervezeteké. UN, WHO, UNESCO, WPO, WTC, és a többi egymás hegyén-hátán. Emellett egy szép óváros és a híres vízoszlop is itt található, ami egy Eiffel torony nagyságú emlékmű vízből. Szerintem zseniális. Ráadásul mivel épp másnap rajtolt onnan a Triatlon Európa Bajnokság mezőnye, így tele volt a város bringával vagy futva átmozgató versenyzővel. Szóval volt nagy köszöngetés, ami a svájci országúti kerékpárosoknál is jellemző biccentésként jelent meg.

Délután 5-re vissza is értem, hogy aztán rögtön indulhassunk is az Athletissima nevű stadionba, ahova sikerült a világ elit atlétáit összehívnia a Diamond League sorozat szervezőinek egy látványos viadalra. Bolt sajnos végül lemondta a "szereplést", de ott volt Mo Farrah 5000-en és Rudisha 800-on, hogy csak a hiányos ismereteimben szereplő neveket említsem. Új világcsúcs született a szemünk előtt női magasugrásban, ami azért elég hoppá. Örült a "kislány" rendesen. A program a pálya közepéről fellőtt hosszú és látványos tűzijátékkal ért véget, és néhány perc alatt le is suhantunk a partmenti koleszba a nagy keservvel megmászott hegyről.

Másnap újra pihenőnapot iktattam be, aminek a jelentős részét a hűvös tóparton üldögélve töltöttem, illetve egy második bringaboltos tanácsára sikerült egy kis smirglivel addig formálni a bowdenfejet, míg be nem lükkent a helyére, elérhetővé téve mind a 10 fokozatot. Ennek örömére feltekertem a város legmagasabb pontját képező Sauvabelinre, és ott megmásztam a félrevezető módon Chocolatiernek nevezett kilátót, ahol nem találtam semmiféle csokoládét. Este még körbenéztünk a napok óta tartó városi fesztivál helyszínein, de nem igazán sikerült érdekes dologra lelnünk, úgyhogy csak eltöltöttünk egy laza estét a katedrálisnál Kata egyik matematikus haverjának társaságában.

Pénteken 8 körül indultunk útnak mindketten. Kata kirándulni ment az Alpokba, én Montreux felé kezdtem el tekerni. Aznapra elég húzós táv volt betervezve, mert át szerettem volna jutni az Olaszországba vezető hágón és legurulni a Lago di maggiore-i kempingekig, ami 250km-t jelentett 3300m szinttel, szóval abszolút bizonytalan volt a dolog, de végülis szinte bárhol megállhattam aludni, ha úgy alakul, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával pörgettem végig lazán az első órát.

A Genfi tó magam mögött hagyása után a várakozásaimmal ellentétben az út nem kezdett el emelkedni, hanem egy hatalmas hegyek által szegélyezett szépséges völgybe vitt, ahol a kellemes hátszéllel igen jó tempóban tudtam haladni. Meg sem álltam 100km-ig, amit dél körül értem el. Itt már úgy számoltam, hogy hamarosan meg kell majd küzdenem a 2000 méteres hágóval, úgyhogy feltöltöttem magam minden jóval és pihentem eleget.

A következő szakasz azonban továbbra sem akart emelkedni, alig 600 méteren voltam mikor elértem a térkép alapján a hágó tetejének vélt Briget, ahol az irányt sem nagyon találtam. Olaszországba vezetett egy alagút és egy autópálya, de az országutat nem találtam. Egy kis kérdezősködéssel sikerült eloszlatnom a homályt. Mikor a németül beszélő svájci megértette, hogy át akarok tekerni a hágón, szélesen gesztikulálva mutatta, hogy itt jobbra, ott balra, aztán zümm-zümm, pedalieren jó sokat – mutatott felfelé. Akkor még mosolyogtam a dolgon.

Hát, nem volt mindennapi kihívás. Az országút azonnal 7%-os emelkedőbe vágta magát és ki se jött belőle 25km-en át. Ismét elviselhetetlenné vált a hőség és én 10km/óra körüli "sebességgel" cammogtam felfelé, már amikor épp nem a vérnyomásomat kerestem egy parkoló talaján. Szerencsére azért itt is voltak kedves emberek, egy olasz kis robogós papa mutatott egy kis hegyi utat, ami az új úttal párhuzamosan vitt egy kevésbé forgalmas régi szerpentinen. Csak azt felejtette el mondani, hogy az úton épp csatornáznak a teljes útpálya felbontásával, így a bringám hátamra kapásával tudtam csak átvergődni a frissen ásott földhalmokon, hogy aztán pucoljak vissza az országútra, mint a veszett. Az országúti kerékpár országútra való, ezt úgy látszik, nem tudom elégszer megtanulni.

Egy ponton már olyan fáradt voltam, hogy jobb híján az út egy árnyékos szakaszán a szalagkorlát külső oldalán lévő betonpárkányra feküdtem a bringát a korlátnak támasztva és hosszan próbáltam új erőt nyerni. De végül a fejemtől alig egy méterre elhúzó autók és kamionok meggyőztek arról, hogy nem ez lesz a megfelelő éjszakai szálláshely, és továbbmentem a hágó felé. Itt már tényleg el voltam fáradva, pihenhettem akármennyit, a 10. nyeregben töltött óra felé ez már nem segít sokat. Figyeltem a magasságmérőt és pedáloztam tovább. A hágót szerencsére már messziről látni lehetett, így az utolsó néhány kilométert már kicsit jobb hangulatban tehettem meg.

Hosszan tervezgettem, hogy mivel fogom megjutalmazni magam, ha felérek. A lista a fagylalttól, a spagettin át a liter tejig sok mindent tartalmazott  de odafent csak szép kilátást és néhány drága éttermet találtam. Azért egy kis elégedett fényképezgetésre így is volt idő, mielőtt elindultam volna a lefelé. Délután 6 óra volt és innen már csak gurulnom kellett, számításaim szerint kb. 30km-t Domodossoláig, ami már közel volt a tóhoz.

A lejtő brutális volt. Pillanatok alatt 60 fölé gyorsultam, ha nem keltettem nagy légellenállást a nyeregből kiállva, egy egyenesebb szakaszon pedig 88km/óráig sikerült gyorsulni, mielőtt fékeznem kellett volna. Soha még hasonló sebességgel sem mentem. A szél kis híján lefújta a fejem, fáztam és fájt a kezem a kormány szorításától, de fantasztikus volt ez a kontraszt a hőségben való kaptatás után. Aztán kicsit lazábbra vettem a dolgot. A szemüveglencsét víztisztára cseréltem, hogy jobban lássam a már árnyékos tájat és kényelmes tempóban folytattam az ereszkedést a svájciaknál jóval gyatrább minőségű olasz országúton. Domodossola végül egy kicsit messzebb volt, úgy egy óra múlva értem oda azzal az eltökélt szándékkal, hogy akár van tó, akár nincs, én itt megalszom. De előtte betértem egy még nyitvatartó supermarketbe, ahol kólát és fagyit, illetve estére gyümölcsöt és szendvicset vettem.

Miközben a parkolóban ezt fogyasztottam, megkérdeztem egy biztonsági őrt, hogy hol találok egy kempinget. Itt felhasználhattam harmatos, de szerteágazó nyelvtudásom utolsó darabját is, mivel a német-francia Svájc után itt olaszul érdeklődtem. Az angolul kb. az esetek felében működött csak.

A kiábrándító választ így is jól értettem, Domodossolában nem volt kemping, a 30km-re lévő Lago di Maggiore-t ajánlotta az úr a figyelmembe, én pedig nem túl őszinte mosollyal megköszöntem a segítségét.

Este 8 felé járt, a nap már a hegyek tetején ült és én 12 órája voltam úton, de nem volt mese, fel kellett ülni és menni tovább. Lassan telt az idő és gyakran meg kellett kérdeznem az irányt, hiába kellett volna elvileg csak Milánó felé tartanom. Az utak olyan magyarosak voltak, a falvak is kicsit lepukkantak Svájchoz képest, az olaszok kedvessége és közvetlensége viszont kárpótolt mindenért. Ahogy odagurultam valakihez máris szólt a harsány "ciao" és már mutatta is az utat "per Milano". Az országúti kerékpárnak egyébként is nagy hagyománya van olaszban és a biciklistákat ennek megfelelően rokonszenvvel kezelik.

Kilenc felé, még épp világosban elértem egy kis tóparti kempinget, mint utóbb kiderült ez a Lago di Maggiore-től pár kilométerre fekvő kisebb tó volt, de ez akkor abszolút nem érdekelt. Sikerült lealkudnom az árat 15 euróra, és vettem egy liter tejet is, aztán bedobtam magam a kellemes vizű tóba. Némi pancsolás után zuhanyoztam egyet és egy merész gondolattal benyomtam egy fél sárgadinnyét a liter tejjel, aztán pár üzenetváltás az ingyenes WiFi-n és már aludtam is.

Másnap lustán keltem fel. Milánó kevesebb, mint 100km-re volt és a vonatom csak este 9-kor indult, úgyhogy nem siettem sehova. Azért így is sikerült 9 előtt elindulnom, és hamarosan a Lago di Maggiore partján tekertem laza tempóban. Azt tudtam, hogy olaszban sokan országútiznak, de én ennyi bringást utoljára csak versenyen láttam. Egymás után jöttek szembe a kisebb-nagyobb bolyok, a korosztály a tizenévestől a hatvanasokig tartott. Fantasztikus élmény volt. A tó végénél, úgy másfél óra tekerés után megálltam egy strandon fagyizni. Még mindig dög meleg volt, az olasz fagyi pedig még mindig párját ritkította.

A Milánó felé vezető maradék út hosszú volt és sivár, gyakran eltévedtem, mert a táblák újra és újra rávezettek volna az autópályára, amit különböző országutakon kacskaringózva tudtam csak elkerülni. Egyedül akkor éreztem jól magam, mikor sikerült rákapaszkodnom egy-egy mellettem elhúzó országútis csapatra és ilyenkor 35-ös tempóval hasítottunk Milánó felé. Friss vizet is csak nehezen találtam, de egy idő után már nem is kerestem, csak meg akartam érkezni.

A város maga elég különös, mert nincs semmilyen vízpartja, így a megszokott városszerkezet sem érvényes. Ezért elég sokat bolyongtam a külvárosban, mire egy hotelben szerzett térkép segítségével végre megtaláltam a központot. Délután fél 2 volt, sziesztaidő. A boltok nagy része és az éttermek is bezártak a nagy melegben, úgyhogy én is elvonultam egy parkba egy még nyitvatartó boltban vásárolt szilvával és sziesztáztam egyet.

Délután aztán megnéztem az építészetéről híres belvárost, ettem egy fenséges pizzát és ittam egy eszpresszót. Ez a kettő kötelező elem minden olasz látogatásomkor. A felszolgálók kérdeztek a bringáról, ami egyébként egy olasz Willier Triestina, és az útról, amit az egyikük "la madre di bicicletta" (valami olyasmi, hogy a biciklizés öregannya) felkiáltással konstatált. 800km 7000m szinttel tényleg nem szégyellendő teljesítmény, de mikor az egyikük azt kérdezte, hogy Tour de France, akkor biztosítottam róla, hogy én ahhoz nagyon "piccolo" (kicsike) vagyok.

A lényeg, hogy magamhoz képest komoly teljesítményt vittem véghez, ami másnak talán könnyebben ment volna, vagy épphogy sosem vállalkozna ekkora útra, de épp ez a jó az országúti túrában, hogy az ember szabadon választhatja meg a neki tetsző nehézséget. Megnéztem egy kétségtelenül gyönyörű és meglehetősen drága országot és egy valódi gondtalan egyhetes nyaralásban volt részem. A vonat lassan befut Bécsbe. Már most vagy egy félórát késett, jó eséllyel lekésem a csatlakozást is és jól elkésem a munkából is, de majd bepótolom. Közben pedig már ott motoszkál a fejemben egy augusztusi túra terve, amit majd az akkori fizuból finanszírozok meg. Az ilyen élmények tényleg felbecsülhetetlen értékek, de szerencsére még magyar viszonylatban is megfizethetőek.

képek (Geréb Gábor): https://drive.google.com/folderview?id=0B5q8gTn5zXv6fjB6X2JNdGdlalAyaEFaTEMzaERFLTRSQmlLaVl3S1hhbEpHbEJpRzRpcUU&usp=sharing

Ott maradt abba legutóbb a történet, hogy megismerkedtem az UNIL SUR Program résztvevőivel, a laborommal és a mentoraimmal, Gábor a svájci Alpokban teker, hétágra süt a nap és próbálok túllendülni az otthon összeszedett, futással és versenyzéssel kapcsolatos lelki krízisemen.

Azóta a hőmérséklet itt 5-6 fokkal csökkent, Budapestet elmosta az árvíz, Gábor épen, a bicaja majdnem épen megérkezett Lausanne-ba, a laborban igazából nem nagyon történt semmi, de azért összeraktam egy prezentációt arról, hogy mi történhetne. Csütörtökön megnéztük a Diamond League-t, Gábor Genfet is és ipari mennyiségben ettünk Gruyere sajtot.

Kezdjük keddnél. Ez volt az első viszonylag teljes napom a laborban. Reggel felvettem az ösztöndíjamat egy bankból, készpénzben. A bank a kikötő mellett van, villák és jachtok közt, visszafelé majdnem elcsapott egy Porsche Carrera, mikor úgy harmincöttel kielőztem egy totyorgó országúti biciklist. A bankba egy papírlapot kellett bemutatnom, itt meglepően szeretik a csekkeket meg egyéb ilyen papír alapú dolgokat, amiért kp-t adnak. Ez azért is meglepett, mert sokan úgy értelmeztük, hogy azért kell számlaszámot megadni, hogy arra jöjjön az ösztöndíj. Másik meglepetés az volt, hogy nem vonták le azt a 200 frankot, amit megígértek, hogy először a kolesznak adnak. Szóval 1520 frankkal a zsebemben hazatekertem.

A laborban, mivel még nincsenek humán minták (és gyanús, hogy nem is nagyon lesznek, révén nyár van, így Litvániában is, meg itt is nyaral mindenki), egyelőre főleg beszélgetek meg hallgatom a franciát. Egy kanadai csaj van, akit még nem hallottam beszélni és egy ukrán, aki időnként franciául szólal meg, de az egyszerűség kedvéért sokszor inkább angolul. Gyakorlatilag mindenkinek igen erős akcentusa van, ami egy darabig mókás, aztán fárasztó, aztán rááll az agyam és onnantól simán értem megint. Kár, hogy ez minden alkalommal elölről kezdődik.

Szerdán egyáltalán nem volt témavezetőm, mert kettő nyaral, egy pedig szerdánként a 7 hónapos kisfiával van otthon, Franciaországban. Ha szülési szabadságról van szó, mindig a francia a negatív példa a maga 3 hónapjával. Mint kiderült, ezalatt az anyák teljes fizetést kapnak, utána pedig semmit. Svájcban ugyanez működik 4 hónapra. A témavezem francia, Párizsban élt, aztán leköltöztek egy nagyobbacska faluba a határ mellé, hogy ő átjárhasson ide dolgozni, ahogy sokan mások is teszik. A bölcsőde a határ mentén ötször drágább, mint Párizsban, a svájci fizetésekhez igazodva. Amúgy azt mondja, hogy nem él jól, postdoc-ként kb. annyit keres, mint egy bolti eladó (kutató-rulez), de Franciaországban legalább nincs havi adó a rendszámon, a kukászacskón, az utakon és még valószínűleg lehetne sorolni, szépen hosszan, de többre hirtelen nem emlékszem (még mindig nem –két nappal később, a szerk.).

Körülöttem nagyjából mindenki folyamatosan franciául nyomja a nap nagy részében, ami jó. Kevésbé jó, hogy velem nem mindenki akar franciául beszélni. Próbálkoztam a sajt-eladónál, a bankban meg az utcán egyszer. Az eladó és a bankár kedvesen, gyorsan angolul válaszolt a francia kérdésemre, illetve arra, amit értett belőle, az utcán pedig ez a beszélgetés zajlott le:

én: „Ou est le Bourdonette?” (Hol van a Bourdonette?)

srác: „Excusez-moi, je ne parle pas l’anglais.” (Sajnálom, nem beszélek angolul.)

Vissza a laborba. Hétfőn nagyjából átbeszéltük, hogy milyen témához csatlakozom és anyagot is kaptam hozzá, a kedd nagyjából azzal telt, hogy ezt előadássá fésültem össze. Ezen kívül megírtam egy cikket az ÉT-be és valószínűleg chateltem sokat. Négyre vártam Gábort, addig átrendeztük a diáimat a témavezemmel, illetve folytattuk a beszélgetést. Gábor kicsit hamarabb érkezett, de senki nem aggódott, mikor negyed négy felé távoztam. Nagy nehezen összehalásztuk egymást a campuson (egy hívás díja innen 527 Ft, fogadás 168, így maradt a 110 Ft-os sms), eltekertünk a koleszig, majd megkerestük a futópályát. Este vásároltunk és főztünk (Gábor szerelembe esett a tejjel), szerdán pedig egész nap várost néztünk, valamiért gyalog. Talán azért, mert Gábor biciklijének elpattant a hátsó váltó bowdene és csak részben sikerült megjavítani.

Olimpiai Múzeum, kikötő és Katedrális volt terítéken. Az Olimpiai Múzeumba végül nem mentünk be, az udvarán játszottunk inkább. A kikötőből egy dombra kellett felmászni, ahol minden harmadik lépcsőn egy-egy Olimpia évszáma, helyszíne és sportolók neve szerepelt, amiről azt hittük, hogy a tűz meggyújtói, de Prefontaine, 1972 mellett elbizonytalanított. 2012-nél maradt abba a lépcsőfelirat, még úgy nagyjából 40 évre elég hely van. A lépcsősorok közti pihenőkben kétoldalt szobrok álltak, többek közt Zatopeké. Ezzel a közép- és hosszútávfutókat letudtuk. Még találkoztunk az olimpiai lánggal és Pierre de Coubertin szobrával (kép).

A bejárat mellett, jobbra két súlygolyó volt, egy kisebb piros és egy nagyobb kék. Gondoltuk, kiemeljük őket, de be voltak csavarozva, hogy csak a súlyukat lehessen érzékelni. Aztán messzebb a fűben láttunk még kettőt, gondoltuk, azokkal kipróbáljuk, hogy milyen súlyt lökni. Azok is be voltak csavarozva. Ekkor kezdett gyanús lenni, hogy talán az oimpia-csúcs távolságot akarják reprezentálni. Leellenőriztük, tényleg. Ez irtóra tetszett, gyorsan fel is fedeztük a magasugrólécet a bejárat előtt, a rúdugró lécet egy 100 méteres háromsávnyi rekortán felett. A futópálya mellett Usain Bolt rekordját hirdette egy tábla, hozzátéve, hogy a fények mutatják a sebességet. Így vettük észre a pálya mellett letett lámpákat, amelyek három kisfiú rajtját követően sorban felvillantak. Volt még bicikli, íjászat, betonra festett pálya és szobrok. Egy nyugisabb napon be is megyek.

Felmásztunk a katedrálishoz, oda tisztességesen bejutottunk, minden franciául volt írva, de –reméljük helyesen –kiderítettük, hogy már a rómaiak is éltek itt, elég régen húzták föl az első falakat, többször átépítették, de sose rombolták le. Inkább múzeumhoz hasonlított ez is, mint szakrális helyhez. Egy másik templomba is bementünk, egyikben sem lehetett gyertyát gyújtani. A nap zárásaként, kétféle Gruyere sajtot is vettünk, ami egyszerűen isteni! A felét be is falatoztuk a parton, némi baguette, saláta és a lemenő nap kíséretében.

Csütörtökön újra bementem a laborba, készre dolgoztuk az előadásomat, egyszer el is mondtam, aztán hamar leléptem, hogy tudjak edzeni a Diamond League előtt. Gábor mindeközben Genfben járt. Nagyon élvezte, már nincs olyan meleg és a város egészen izgalmas, vízsugár-szobor emlékművével, diplomáciai negyedével, ahol az ENSZ, WHO, United Nations, Vöröskereszt és még egy rakat világvezető szervezet székháza van. Egyszer majd én is megnézem. Most úgy néz ki, akkor, amikor a CERN-t is.

Így sem sikerült a laborból igazán hamar elmennem, aztán sokáig szedelődzködtem is, és olyan sok kedvem nem is volt 30 fokban 20x400-at futni. Hiába tudom, hogy ezeket meg kell csinálnom, mert Imre bának jól felépített edzései vannak, amelyek nélkül nem itt tartanék. A legnagyobb baj, hogy amint elkezdek futni, megtámadnak az addig elnyomott gondolataim és rossz érzéseim a futással kapcsolatban. Határozottan úgy érzem, hogy az egyesületem tagjai a legkevésbé sem velem értenek egyet az EB-vel kapcsolatban. Híreket korlátozottan kapok csak. Talán pont ez ad okot a rossz érzésre, hogy a közvetlen csoportomon kívül mindenki hallgat. Pl. úgy tűnik, hogy szárnyra kapott egy pletyka, mely szerint én e-mailekkel bombáztam a MASZt, amivel tele lett a töke és kiszelektált. Mivel Imre bácsi is ezzel kezdte nekem a telefonba, gyanús, hogy a MASZ-tól jön az elmélet, hogy én e-maileket váltottam velük. Elég aljas hazugság lenne. Borzasztó érzés a gyanú, hogy a MASZ-nak jobban hisznek a barátaim, mint nekem. Nem biztos, hogy szeretnék bizalmatlan, elhallgatott feszültséggel teljes légkörben edzeni, de valószínűleg nem is igaz az egész. Egyáltalán rémes lenne, ha a MASZ azt hinné, hogy hazudnia kell. Olyan sok remek indoka lenne! Már az első alkalommal arra hivatkozott, hogy nekem lenne rossz menni Tallinba, mikor nyugodtan mondhatták volna, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy Magyarországot képviseljem. Mikor végül nem kerültem a keretbe, akkor is nyugodtan mondhatták volna, hogy azért, mert Kószás Kriszta megelőzött 5000-en. Ehelyett azt mondták, hogy alkudoztam velük? Teljes képtelenség az egész!

(update: úgy tűnik, azzal értenek egyet a legtöbben, hogy nem kellett volna levelet írnom, mert "rettentően komolytalan" és "így én se vinnélek ki")

Az izmaim se igazán engedelmeskedtek, ami nem lett volna baj, ha a megszokott lelkierővel tudom kényszeríteni őket mozgásra. Viszont így képtelen voltam rávenni magam egy kemény edzésre. Ahogy Gábor megérkezett, lementünk a partra és úszkáltunk egy kicsit. Nem bűntudatom van, hogy ellógtam az edzést, fáradtnak érzem magam és kiábrándultnak, így egyedül, ha a futás maga nem okoz az elejétől kezdve örömöt, nincs semmi, ami edzésre kényszerítene. Abban bízom, hogy pihent izmokkal és elcsendesedett lélekkel jövő héttől újra bele tudok vágni az edzésekbe. Támogatást innen meglepően sokat kapok egyébként, leginkább olyan formában, hogy szimpatikus a társaimnak, hogy futok.

Szóval némi pancsolás után nyakunkba vettük a hegyet újra és felmásztunk az Athletissima nevű stadionba. Lefelé negyed óra lehetett, fölfelé háromnegyed volt. Nem egy versenyen voltam már, de ilyenen még soha! Leginkább a Gyulai Memorialra hasonlít (gondolom, a DL mintájára csinálták), de sokkal jobb szervezéssel és főleg sokkal nagyobb presztízzsel, valami olyat alkottak, aminek sport- és show-értéke egyaránt van.

Este hatkor kezdődött, DL kalapácsvetéssel és fiatalok versenyeivel. 1500 és 800 méteren U20 és U18 korosztályú főként svájci futók indultak, kiemelkedő eredmények nem nagyon születtek. Egy brit U20-as alacsony lány futott valami eszméletlent 1500-on. 100 méteres versenyek is voltak, közben pedig DL távolugrás és súlylökés indult. Az 1500 méter kerekesszékes versenyzői semmivel se kaptak kisebb üdvrivalgást, mint ép társaik, hiszen ugyanúgy hatalmas küzdelmet folytattak a helyezésekért. Betétszám volt még az 5x80 méteres váltó a környező városok gyerekcsapatai közt. Kis ünnepség keretén belül pedig bemutatták a legkomolyabb versenyzőket, Mo Farrah és David Rudisha jelenléte hatott meg leginkább.

Remek szervezés volt, tényleg. Este nyolctól felpörögtek az események, 3000 méter akadályon, 5000 méteren és 800-on is nyulak húzták a mezőnyt, ennek ellenére csak magasugrásban született világcsúcs. Sose láttam még világcsúcsot ezelőtt. Elképesztő élmény! Pláne, hogy megadták a módját, ahogy minden stadioncsúcsnak is. Talán azt imádtam leginkább, hogy a több körös versenyeken a közönség végig hullámozva kísérte az esélyes futót. Mo hatalmasat hajrázott, hogy összeszorult a gyomrom. Nyert, így láthattam élőben a kezeivel formált „M” betűt. Rudisha gyönyörű lépteit a stadion másik feléből is rögtön felismertem, sajnáltam, hogy Amos lehajrázta. Fura érzés volt látni a Gyulai Memorial sztárját, a többszörös Olimpiai bajnok 400-as futót, Sanya Richards-Rosst hetedik helyen befutni. Régről rémlett Pitkämäki neve is, most a szemem előtt, bár a stadion másik felén hajította a gerelyét. A magas, távol és rúd egyszerre ment, így volt olyan, hogy először a magasugrókat engedték el, akkor nekik tapsolt a stadion azon fele, aztán a távolugrókat, akkor onnan jött a taps, aztán a rúdugrókat, akkor mi kezdtük el a ritmust diktálni. Azon gondolkodtam, hogy egy olyan számnál, mint a magasugrás, hogyan lehet kellőképpen koncentrálni, ha arra kell figyelni, hogy mikor jönnek körben a futók.

A jegyünk a 200-as kanyarba szólt, ahol a kivetítő is volt, így a befutó sorrendjét hátrafelé fordulva tudtuk csak detektálni, de a rúdugrás pont előttünk volt, ahogy a 110 gát és a 100 rajtja is. A gátasok vékonyabbak –állapítottuk meg komoly hozzáértésről téve tanúbizonyságot. Mondjuk Asafa Powellnél vékonyabbnak lenni nem nehéz. Borzasztó lehetek, de a legérdekesebbek számomra az operatőrök és egyéb lebonyolító személyzetisek voltak, akik szinte ellepték a pályát, megfogták a dőlő rudakat, elkerülték a zuhanó embereket, gátakat cseréltek 110 és 400 közt, bevezették az atlétákat, felvették a bedobott papírrepülőt, de a képernyőn szinte sose látszottak. Hasonlóan emlékezetes volt, hogy a Swiss Fan Corner fehér-piros zászlókkal kiírta a svájci versenyzők nevét, legnagyobb örömükre nyert a 4x100 váltójuk is. Na meg persze, amikor a futó számok rajtjánál elcsendesedik az egész, teltházas stadion… leírhatatlan.

Mellettünk egy fekete francia férfi ült, akinek a lánya is futott a városi csapatban. A fia elképesztő aranyos volt, nyomta folyamatosan franciául, apuka kicsit tudott angolul, így vele tudtunk néhány szót váltani. Láttam a kissrác szemében a gyanakvást szinte végig. Furcsa emberek lehettünk, fehér bőrrel, Gábor részéről négy napos arcszőrrel, érthetetlen beszéddel. Ez oldódott, mikor a program végén a bejáratnál kapott piros és fehér (igen, Svájcban vagyunk) napelemes ledekkel kezdtünk játszani a tűzijátékra várva. Nekem fehér volt, neki piros, megosztoztunk rajta. Rettenetesen sajnáltam, mikor megijedt a tűzijáték robbanásaitól. Tény, hogy kicsit szeles volt az idő, a pálya közepéről felénk szállt a pernye, de maga a látvány elképesztő jó volt. Azt hiszem ezzel letudtam a Gyulaival együtt az augusztus 20-t is. Végül hazagurultunk, nagyjából ötvennel, főleg, hogy már az én fékeim is új bowdeneket kaptak.

Pénteken elég későn mentem a laborba, mert igazából semmi dolgom nem volt az előadást leszámítva. Egy körül elmondtam a témavezetőmnek, még helyre tettünk néhány dolgot, aztán ebéd és kettőkor a többiekkel találkoztam az egyik előadóban. Ötre lement az összes előadás, igzalmas témáink vannak, egy impulzivitással kapcsolatos pszichológiai kutatásban valószínűleg mi is részt fogunk venni. Egy szünet volt, akkor kaptunk enni-inni. Meglepően sok chips és dohány fogy általában. Általában valahogy el is felejtem, hogy nem mindenki tartózkodik ezektől. A testvérprogramban lévő amerikai lány, aki az USA táplálkozásai szokásairól beszélt, már bizonyítottan nagyon odafigyel, hogy mit eszik. Szerintem paleozik, de talán mindegy, mert végre értelmet nyertek számomra a különböző diéták: ha nagy a baj, gyakran végletekbe menekülünk.

Gyors edzés, 12x150-et megcsináltam, bár kellett hozzá Gábor, hogy elindítson azzal, hogy melegítés közben beszélgettünk és így elterelődtek a gondolataim. Aztán én még lementem a partra beszélgetni a csoportommal, majdnem fürödtem is, de végül inkább hazamentem és mi bicajjal tekertünk föl a katedrálishoz (már megint), ahol találkoztunk Ódor Gergő, ex-osztálytársammal, aki egészen véletlenül szintén az EPFL-en kutat a nyáron. Gáborral hármasban beszélgettünk és többnyire megfeledkeztem a csoportomról. A Lausanne Festivale programok elég érdekesek voltak, sajnos a szó rossz értelmében, de legalább nem zavartak a kvaterkában (Zsani, ne szólj egy szót se, ezt tőled tanultam- a szerk.).

Boldog voltam, de legalábbis nyugodt. Mellettem a barátom, szép, meleg nyári este volt Svájc üdülő városában, másnap kirándulás volt tervben, pletykáltunk egy rég nem látott ismerőssel és nálam volt a biciklim is.

És akkor a kirándulás.

Gáborral együtt indultunk, ő Milánóba, én a Col de la Croix-ra. Kis késéssel, Mattel, a legbritebb akcentusú sráccal mentem a találkozási ponthoz. A buszban én maradtam páratlanul az UNIL csoportban, így az EPFL-hez kerültem, ahol aztán bámulhattam a panorámát és beszélhettem a svájci kísérő sráccal. A panoráma: amazing! Az UNESCO szőlősei, meg Franciaország hegyei és a Château de Chillon… najó, még a képek is többet tudnak mondani, mint én.

Közben a svájci srác elmesélte, hogy Svájc hogyan készült fel a világháborúban egy esetleges támadásra. A terv része volt, hogy a katonák a hegyekbe menekülnek és felrobbantják az összes fontosabb hidat. Ennek érdekében fel is szerelték ez utóbbiakat robbanóanyagokkal. Ez vajon csak nekem öngyilkos-hangulatú? Aztán azért kiderült, hogy a pénzt is vinnék, illetve minden lakosnak építettek kellő számú atombunkert. Aztán majdnem lebontották, de végülis a Bern tartományi atomerőmű miatt megtartották őket. A központ bunker most látványosság, többek közt galamboknak is van benne lakás. Ez kicsit régimódinak tűnhet a 20. században, de hát a svájciak valószínűleg nincsenek igazán hozzászokva a modernkori hadviseléshez.

A másfél órás buszút végén elértük a Col de la Croix-t. Leszálltunk, én felvettem egy pólót az ujjatlanra, mert 1700 méter magasan már kicsit hűvösebb volt, várakoztunk az egy db WC előtt, aztán elindultunk. Úristen! Richter Laci fényképeit nézve oda meg vissza voltam a virágokkal teleszórt hegyoldalaktól, és most ezek a lábam előtt terültek el! Megmutatták a Mont Blanc-ot, és hirtelen értelmet nyert, hogy miért hívják „fehér hegy”-nek. Tényleg kirí a többi hegy közül a teljesen hófödte csúcsa. Ez volt az a pont, amikor a hallgatózásból átváltottam élénk csevegésre. A testvérprogramból a türkmén fiú valamivel korábban like-olta a ramadannal kapcsolatos posztomat, valószínűleg akkor már eléggé megjegyzett magának, mint muzulmán. Mármint ő a muzulmán és ez a tulajdonsága vezethetett oda, hogy megjegyzett. Onnantól vele beszélgettem, aztán jött egy macedón fiú, akivel volt egy közös ismerősünk. Ez utóbbi srác pont úgy is nézett ki, mint aki kémia olimpián találkozott a magyar fiúval, akivel együtt laktam a Bolyai kollégiumban. Felértünk egy csúcsra, némi dzsindzsán át lekanyarodtunk egy völgybe, ahol a hegyoldalak mesésen zöld füvét kolompoló bocik legelték. Itt már Tee-vel a táj sráccal beszélgettem röviden, hogy egy boci-kizáró kapun átlépve a luxembourgi sráccal folytassam. Két óra múlva elértünk a tóhoz. Ekkor épp a francia és a kanadai (quebeci) lányok magyarázták egy britnek, egy horvátnak és nekem a különbséget a retourner és a rentrer közt.

Gyors átöltözés az erdőben, valamint a körbeadott mini snickers és mars elfogyasztása után spuriztam a többiekkel a vízbe, a homokos parton, ami meglepően kellemes volt. Azért úszkálnom kellett, hogy ne fázzam. Aztán, ha már úgyis tempóztam, úgy döntöttem, meglátogatom a másik felét, ahol egy sziklafal szakad a kristálytiszta vízbe. Ez viszonylag hamar sikerült is, bár felsértettem az egyik kővel a kislábujjam. Fájt. Visszafelé még gyorsabban elértem a partot, röviden szárítkoztam, hogy aztán lefényképezzenek minket a támogatóknak megfelelően is. Én azt hiszem Fondation Leenaards-tól kaptam a lehetőséget, hogy itt legyek. Köszönöm!

Rövid kacsázás és hosszú várakozás után mentünk tovább. A következő tóig a kanadai-kínai fiúval beszéltem, terepfutásról meg még valamiről, amit elfelejtettem, de aztán megint beleszólt a szerb lány, ahogy a luxembourgi sráccal folytatott molekuláris biológiáról szóló beszélgetésünk esetében is tette. Nem volt mondjuk nagy baj, mert így átterelődött a téma a síelésre, amit már a svéd-orosz lánnyal kiegészülve tárgyalhattunk meg. A tónál aztán az alaszkai fiú mesélt Izlandról, ahol két napot töltött, ha már úgyis ott kellett átszállnia. A túra ezen része annyira nem tetszett, kiépített út vezetett fel egy házhoz, ahova még vonat is vitt. Bár a hegyek elég komoly panorámát alkottak, valahogy megszelídítettnek tűntek a vad csúcsok.

Már az első tóparton felfedeztem, hogy a libanoni lány és az egyiptomi fiú egy nyelvet beszél. Tudom, tudatlan vagyok, de szépen rácsodálkoztam, hogy az arab világ arabul beszél, de azért az egyes országok kultúrája eltér. Az egyiptomi sráccal hozott össze a sors a második tó után, hogy megdiskuráljuk, hogy miért szeret inkább vidéken lakni, miért jó kirándulni elhagyatott helyeken és hogy milyen a sandboarding. Ekkor találkoztunk a tehenekkel, am véget vetett a társalgásnak, de kezdetét jelentette a következőnek.

Az első tó partján az alaszkai fiú megkérdezte, hogy milyen távon futok, mire az EPFL program vezetőjének fia felkapta a fejét. Akkor kiderült, hogy 400 gátas. Na, a tehenekkel készült selfiek után mellé kerültem és nagyjából egy órán keresztül beszéltünk a „track and field” és egyéb sportokról. Még nem rég óta csinálja, elég hamar le is sérült, most azt piheni ki, de akkora felüdülés volt szakmabelivel beszélni, hogy szinte észre se vettem a havas csúcsokat körülöttem vagy a virágokat mellettem. Aztán áttértünk arra, hogy zeneszerző lesz, ami megint nagyon izgalmas témának bizonyult és rettentően sajnáltam, hogy visszaértünk a kiindulási pontra.

Ekkor az egyik brit sráccal és egy francia vezetővel beszéltük meg, hogy milyen is lehetne még magasabb csúcsokra mászni. Továbbsétálva gipszpiramisokat láttunk és élénk beszélgetésbe mélyedtem az orosz sráccal. Először építészeti korszakokról beszélt, számomra meglepő módon, meg tudta különböztetni az 1940-1990 között épült épületeket kb évtized pontossággal. Aztán áttértünk a politikára, aztán meghívott egy sörre (ilyen finom sört még életemben nem ittam!) Gyakorlatilag folyamatos érzésem a félelemmel kevert kíváncsiság volt. Vékony, kemény arca és kimért modora valahogy bizalmatlanságot szült, ugyanakkor nyitott voltam, mint általában és belül küzdöttem az előítéleteimmel, hogy ne lássam ellenszenvesnek. Manipulatív volt, de valahogy a maga módján udvarolt is. Főleg a kivándorlásról beszélgettünk, nem volt egyszerű beszélgetés, azokat az érveket sorolta, amit Laci szokott, sarokba szorított a kérdéseivel, én apumon edződve kivágtam valahogy magam, de folyamatosan magyarázkodnom kellett, így az ő álláspontjára alig derült fény. Mikor rá került volna a sor, a programvezető házaspárral kezdett viccelődni. Mindenesetre furcsa ember, meglepően sokat iszik, úgy általában nagyon kell igyekeznem árnyaltabban kezelni annál, hogy azt mondjam „hozza az orosz sztereotípiát”.

Raclettes. Oh, my Goodness! A legjobb dolog, ami eddig helyet kapott a tányéromon, sajnálom, Nagyi! Először isteni sonkát szolgáltak fel, fehérbort meg kovászos uborkát és gyöngyhagymát, aztán elkezdték olvasztani a fél sajtot és sorban hozták ki mindenkinek a tányérjára az olvadt gyönyört. Néha volt akkora szerencsém, hogy az istenire pirult „héja” is hozzám került. Volt meleg főtt krumpli meg bors, de szerintem a sajtot csak elrontani lehetett ez utóbbival. Amikor elfogyott, hozták a következőt… négyig mentem, a fiúk ötig-hatig, akár hétig is.

Közben a hosszú evés révén az esküvő került terítékre, mikor elmeséltem a franciát, amin jó néhány éve voltam. A libanonin van tánckar és zenekar is. Végül kaptunk gyümölcssalátát, később inkább csak nevetgéltünk, és végül elhagytuk a helyszínt. Ekkor láttam aznap először lemenni a napot a festői hegyi kisvárost körülvevő csúcsok mögött.

A buszban áthelyeztem magam, hogy ne maradjak az addigra igen jó kedvű Ivan mellett, de láthassam a tájat. Hátra bújtam el, mindenki aludt körülöttem. Az iráni srác, akiről még korábban kiderült, hogy nem is olyan nehéz vízumot szereznie, de a saját országában alá kell írnia, hogy visszamegy, szóval vele csináltunk egy selfie-t a busz hátuljában. Aztán elmesélte, hogy két szakja közül az egyik a matematika, és az EPFL-en képzajt csökkenteni és kontrasztot növelni jött. Egyre biztosabban érzem, hogy a testvérprogramban van a válogatottabb társaság és a menőbb témák. De, ha belegondolok, hogy ugyanez volt a Fazekasban, mikor én voltam a bétás, talán nem is sajnálom annyira, hiszen így is elég jó emberek közt vagyok, de valamivel talán szabadabban. Kevesebb ész, kevesebb elkötelezettség.

Aztán újra láttuk lemenni a napot, ezúttal a tóba bukott le, felébredt Peter, a kanadai-kínai srác és onnantól gyorstalpalót vettünk egymástól földrajz és történelem témakörökben. Az este zárásaként ismét konstatáltam, hogy bármilyen jó fej is a társaság, én nem szeretek bulizni, úgyhogy még fölmentem a katedrálishoz, de aztán hamar le is léptem. Már megint nem futottam. Pedig a testem már kezdi kívánni. Ez jó. A kirándulás azért elfárasztott, főleg a bokámat a köveken való egyensúlyozás.

Ma röplabda és barbecue lesz Gergővel, Dórival, aki tegnap érkezett és az Unil-EPFL egyesített csoportjával. Meleg van, nyugi van. Második vasárnap.

képek: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTfnRLQUJCYkF6WVgzOVJuX1FtM3ZVN243TzBkT09VM1pvbkNPMnpoNjBicVk&usp=sharing

Az elmúlt egy hétben sokkal több minden történt, mint, hogy azt egy poszáta elbírja. Még, ha afrikai lenne. Éppen ezért, harmadjára kezdek neki, hogy leírjam, valószínűleg nem lesz rövid.

Múlt hétfőn kiderült, hogy nem visznek az utánpótlás Európa Bajnokságra. Kedden kiderült, hogy azért, mert megkérdeztem tőlük, hogy mehetek-e Lausanne-ból. Szerdán újra megbuktam Molekuláris Biológiából, ami az egyetlen érdekes tárgyam volt idén, így nem vehetem fel következő félévben a gyakorlatot, más kötelezően választható kredit után kell néznem. Csütörtök hajnalban elindultam Zürichbe. A tizenegy órás út hetedik órájában technikai probléma lépett fel a railjettel, így négyszer szálltunk át és összesen két óra késéssel érkeztünk Zürichbe. Ott két Gyepesi, két spániel és egy Illés fogadott, akikkel a következő napban rengeteg, nagyon izgalmas dolgot láttam, beszéltem. Az akklimatizáció ilyen formája után folytattam az utamat, immár egy összeszerelt biciklivel Lausanne-ig, szintén vonattal. Az első hétvégét gyakorlatilag végigbeszélgettem az Unil SUR program résztvevőivel, megnéztem a város egy-két nevezetességét és további akklimatizálódás után hétfőn rövid előadásokat hallgattunk, majd megkezdtem a labormunkát. Azóta már több minden történt, de a továbbiakban csak a fentieket fogom kifejteni.

Kezdjük az elején. Májusban volt a tavasz egyetlen 10 000 méteres pályaversenye számomra, amely nem csak nekem határozta meg az események további alakulását. Hajdú Anna fáradásos törést szenvedett, én pedig hatalmas egyéni csúccsal kvalifikáltam magam az Utánpótlás EB-re. A MASZ részéről valamivel később jött az üzenet, szigorúan Imre bácsin keresztül, hogy nem szeretnének vinni Tallinba, az EB-re, mert nem akarják, hogy ott csalódjak a sikertelenségem miatt. Ez igazán kedves volt tőlük, úgyhogy elkönyveltem, hogy nem megyek. Megvettem a jegyem a Diamond League-re, ami a lausanne-i program első csütörtökén lesz esedékes, megvettem a vonatjegyemet Budapest- Lausanne viszonylatban, továbbá megszerveztem a szállást Zürichben és megvettem Gábornak is a jegyét Zürichig, hogy onnan biciklivel továbbhaladva Lausanne-ba érkezzen a DL-re.

Egy héttel az országos bajnokság előtt, pénteken, mikor épp azon siránkoztam, hogy nem lesz komoly versenyem szeptemberig (Kószás Krisztára és 1500 méterre nem számítottam, de erről majd később), kaptam a hírt, hogy kérik az útlevélszámom a MASZból. Lelkesen odaadtam, gyorsan írtam e-mailt Lausanne-ba, hogy bár azt mondták, hogy szigorúan a program teljes ideje alatt jelen kell lennem, mi lenne, ha mégis ellógnám a saját bemutatkozó előadásomat. Párhuzamosan ezzel, írtam a MASZba, hogy mi lenne, ha Lausanne-ból mennék, mert eléggé féltem, hogy a svájciak nem fognak elengedni sok időre.

Az e-mail így szólt:

„Kedves Tímea!

Szabó Anikó hívott, hogy szükség van az útlevélszámomra a tárgyban megjelölt verseny miatt. Mellékelten küldöm az útlevelem képét.

Annyi kérdésem lenne, hogy pontosan mikor lenne a kiutazás, illetve van-e arra bármilyen mód, hogy én ne Budapestről, hanem Lausanne-ból induljak? Elnyertem egy kutatói ösztöndíjat és addigra már ott leszek.

Köszönettel,

Ferenc Kata

BEAC”

A MASZ soha nem válaszolt, a svájciak annál inkább, hogy nagyon örülnek és a laborvezetőm meg a program koordinátora elengedett. Azóta találkoztam velük, jó fej emberek, a laborban mindenki tudta egyből, hogy én vagyok a futó, még a főnök átmenetileg ott dolgozó fia is, aki mellesleg triatlonozik. Imre bácsi (Dominikán keresztül) meg Zsani igen hamar meggyőztek, hogy ne utazzak el otthonról Tallin előtt, mert akkor nem tudok rendesen felkészülni az EB-re. Remegő kézzel írtam Lausanne-ba, hogy esetleg az első hetet ellóghatom-e. Hétfőre meglett a válasz, hogy igen. Imre bácsival így végül nem beszéltünk hosszan, mert mondtam neki, hogy elengedtek.

A hét a 10 000-re való készülés jegyében telt, próbáltam beleélni magam, hogy válogatott lettem (nem sikerült igazán, hirtelen jött, azt se vágtam le, hogy pontosan mit jelent), mindent lemondtam, átszerveztem, csak a vonatjegyet hagytam meg, mert nem volt 100%, hogy megyek és drága lett volna visszaváltani. Ekkor buktam meg először molekuláris biológiából, nem tudtam koncentrálni.

Néhány szóban az előzmények összefoglalása kedvéért vázolom a tavaszi versenyszezonomat. A téli alapozásom alatt egy jó félmaratoni idő volt a cél, amit Berlinben teljesíteni tudtam. Nem sokkal később volt a 10 000-es OB, ami előtt azt mondta Imre bá, hogy erre nem hegyeztük ki a formám. Ennek ellenére nagyon jól esett és itt is megfutottam azt a bizonyos jó időt. Ez után különösebb célom már nem volt, hetente változott, hogy 800-ra készülök (a 4x800 felnőtt váltó beugró tagjaként itt is nagy egyénit futottam) vagy 5000-re (a Csapat Bajnokságon nem sikerült, de a MEFOB-on egyéni csúcs lett), vagy félmaratonra (Mondseeben az első helyet hoztam el igen meleg körülmények közt is 4 perces átlagtempóval). Aztán 1500 méterre (amelyen szintén egyéni csúcsot futottam az OB-n). Nem volt rossz szezonom, viszont elég kaotikusra sikerült.

400-on eddig 69-em volt régről, idén tavasszal, edzés végén 64 lett. 800-on 2:27-em (2009), most 2:19. 1500-on 4:56 (2010), most 4:41. 3000-n 10:52 (2010), most 10:30 10 km-es részidőnek. 5000-n 19:01 (2013), most 17:37. 10 000-n 38:00 (2014), most 35:50. Félmaratonon 1:23:06 (2014), most 1:19:03.

Mivel a hír késve érkezett, egy hónappal az EB előtt még félmaratonos edzéseket csináltam. A bizonytalan hírre, hogy mégis megyek, három héttel az EB előtt átálltunk 10 000-es edzésekre, így az Országos Bajnokság 5000 métere előtti héten csak mérsékelten pihentem, kedden 250-eket csináltunk, csütörtökön alig megterhelő 200 méterek után futottam újabb egyéni csúcsot 400-on, hogy a BEAC-ért fussak egy jó 1500-at az OB-n.

Szombaton már éreztem az 1500 előtt, hogy fáradt vagyok, és ez nem lett jobb vasárnapra. Az 1500 igen izgalmas verseny volt. Zsani teljes erőbedobással futott az élen, Böhm Lilla követte egy darabig, mögötte négyen trappoltunk, Fanni meg én a két utolsó helyen. Engem meglepett a gyors kezdés, de aztán 600 méter múlva már éreztem, hogy megy a dolog, 700-nál eszembe jutott, hogy rossz helyen vagyok a dobogóhoz, 800-nál kiléptem és felszaladtam Lilla mögé. Ebből szerencsére nem lett tömegszerencsétlenség, pedig ez a mezőny nincs hozzászokva, hogy csámpás vagyok. Némi mozgolódás után Fanni is megérkezett, így ketten tapadtunk Lillára, aki elég jó tempót diktált. 1200-nál mintha összebeszéltünk volna, két irányból kerültük meg a KSI versenyzőjét és hosszú hajrát indítottunk. 200-al a vége előtt Fanni már előttem volt, én kicsit aggódtam, hogy a max tempóm nem lesz elég, de 150-nél már nem hallottam lépteket, 50-nél hátranézve se láttam a közelben embert, így 30-nál lassítottam, mert eszembe jutott, hogy Imre bá azt mondta, tartalékoljak másnapra.

A BEAC történetében egyedülálló módon az 1500 utánpótlás női dobogóján csupa BEAC-os állt. Másnap eltévedtünk reggel, bár akkor még nem esett nehezemre a kocogás. A melegítést már fáradtan futottam. A gyors kezdés itt is meglepett (3:20-as első ezer), aztán 1600 körül leszakadtam és vártam, hogy Kriszta is tegyen hasonlóképp. Somogyi Anett és Molnár Zita váltott vezetéssel csinálták a tempót, én folyamatosan távolodtam. 18 másodperc hátrányom volt, mikor Kriszta leszakadt, ezt két kör alatt ledolgoztam.

Hallottam kívülről, Zsanitól, hogy menjek el mellette és én is úgy gondoltam, hogy jó lesz, ha magabiztosságot álcázva meglépek a fáradt lány mellett. Somogyi mellett is elmentem és 300-al a vége előtt több mint tíz méter előnyöm volt. 150-nél hallottam, hogy valaki jön, hátranéztem, de se a lekörözött lány, se Somogyi nem volt, sokkal inkább Kószás, aki elképesztő energiákat mozgósítva, 3000 akadállyal a lábában hajrázott hatalmasat egy izgalmas verseny végén.

Ez volt az első olyan versenyem, ahol húgom szurkolt, annak örültem. Anyumék nem gyakran jönne ki, utoljára talán 7 éve láttak versenyezni, örülök, hogy ez most változott. A második helyem aggodalomra adott okot, Imre bá nem szólt, csak elment. Csalódott voltam, menet közben éreztem egy darabig, hogy baj van, mert ez most tétverseny, de aztán legyőztem az érzést és nyomtam tovább, így volt, hogy úgy tűnt, meg tudom csinálni. Imre bácsi szerint eltaktikáztam, mert nem voltam elég erős, így rajta kellett volna maradnom Krisztán, mikor utolérem. Anikó néni viszont velem értett egyet, hogy rövid hajrában még kevesebb esélyem lett volna. Így futottam két nagyon kemény km-t a végén, kihoztam, amit tudtam magamból, most Krisztának a lelkiereje győzött.

Arra gondolok, hogy ha a MASZ a 10 000 OB után szól, akkor egészen másképp készülök az EB-re. Ha viszont az OB a válogatóverseny, akkor 5000 előtt nem kellett volna 1500-at futnom, vagy egész héten 10 000-re edzenem. Valahogy úgy érzem, az egész nem kerek és nem egészen biztos, hogy engem terhel minden felelősség, ugyanis…

Hétfőn az EB nemzetközi nevezési határideje előtt egy órával (este 11) került fel a lista, amin nem voltam rajta. Napközben a MASZ elérhetetlen volt telefonon. Kedden Imre bácsi kétszer rótta fel nekem, hogy miért kötöttem a MASZ orrára, hogy megyek Lausanne-ba, miért nem vagyok büszke, hogy EB-re megyek, miért kalandozok a világban. Az alábbiakban ezekre igyekszem válaszolni.

Tudom, ne panaszkodjak, hogy eszem is van, meg lábam is. Néha mégis azt hiszem, jobb lenne egyszerűen okosnak lenni, ambíciók, kíváncsiság és érzékenység nélkül. Vagy elhivatottabbnak. Sose vonzott igazán a világversenyek gondolata. Tulajdonképpen teljesen biztos voltam benne, hogy egyre sem fogok kijutni. Imre bá egyszer megkérdezte a BEAC tagjait, hogy ki szeretne Olimpiára menni. Én nem tettem föl a kezem, mert nem hittem, hogy reális. Akkor kicsit leszúrt, hogy miért nem vagyok eléggé elhivatott, úgyhogy megegyeztünk, hogy egy Európa Bajnokságra, maratonra kijutok. Ez az én ötletem volt, mert Európában már jártam sokfelé, nem tűnt olyan nagynak, illetve a maratonon úgy gondoltam, hogy elég sokan vannak, biztos beférek én is.

Két éve elkezdtem jól futni. Ezzel igen sokakat megleptem, többek közt saját magam. Pláne, hogy addigra már kiestem a középtávos lányok közül, Imre bácsi alig figyelt rám, rövid anorexia-szerű periódusom után meghíztam és rám találtak: a biológia meg a fiúk. Ezzel párhuzamosan a hobbifutók közt folytattam az edzéseimet. Elképzelhetetlen volt, hogy csoda történjen, mégis, fél év hektikus edzés után 40 percen belül futottam a 10 km-t. Két év alatt 4 percet javultam 10 km-n és 13 percet félmaratonon. Elkezdtem magam futónak érezni és elkezdtem magabiztos lenni a pályán, mert, ahogy Zsani egyszer mondta: már én irányítom a versenyt. A kettősség megvan, mert sokkal inkább otthon érzem magam azok közt, akik kissé félvállról veszik a futást.

Ugyanakkor nyertem OTDK különdíjat, Ifjúsági Bolyai Pályázatot és dolgoztam egy laborban, aztán pedig Stockholmba, a Karolinskára vettek föl nyári gyakorlatra. Hogy ennek a súlyát érzékeltessem, egy ilyen programra kb harmincszoros a túljelentkezés, az egész világról jönnek hallgatók. Cambridgei, harvardi diákokkal versenyzek, most is van belőlük itt, Lausanneban összesen vagy öt. Magyar egyedül vagyok ismét, nálunk nincs túl nagy hagyománya ennek, úgy érzékelem. Az itteni főnököm azt mondta, a laborjában se volt még soha magyar. Ami azt illeti, nem igazán érzem magam „magyarnak”. Úgy értem, ez nem definiál engem, ember vagyok, akinek az anyanyelve magyar, a kultúrája európai, a lakhelye hol ez, hol az. Talán ezért is nem tudok azonosulni a BEAC és a MASZ szellemiségével.

Röviden, az ilyen nyári kutató-gyakorlati program arról szól, hogy egy nemzetközi laborban ismerem meg mélyebben egy területét a biológiának, illetve nemzetközi kapcsolatokat építek. Elég nagy kihívás. Stockholm remekül sikerült, a világom kitágult, a Föld összement, a saját lábamon álltam külföldön, megtanultam angolul, kívülről láthattam Magyarországot, a barátaimat, az otthoni életemet. Ebből aztán adódott némi gond, nevezetesen, hogy annyira nem tetszett maradéktalanul, amit látok, miután hazamentem. A világ problémáira annyi szempontból nézhettünk, ahány kultúrkörből jöttünk, érdekes volt. Edzeni is tudtam, jó sok pénzt kerestem, ami elég jól jött, mert nem akarom és nem is nagyon tehettem meg, hogy a szüleim nyakán éljek. Magyarországon és Mexikóban biztosan nem jár fizetés a laborgyakorlatért, Svájcban pedig ez biztosan elképzelhetetlen lenne. Én a svájciakkal tudok egyetérteni, pusztán olyan megfontolásból, hogy ha valaki kutató akar lenni, de a családja nem tudja támogatni 24 éves koráig, akkor komoly helyzeti hátrányba kerül. Egy darabig csináltam, hogy napközben a laborban vagyok, délután (néha délelőtt is) edzek, este és hétvégén cikket írok, de nagyon nehezen bírtam. Végül mégis nagyrészt elutazgattuk a stockholmi ösztöndíjam maradékát Gáborral, vagyis zseniális élményekre váltottuk. Azt hiszem, utazás nélkül nem élnék igazán.

Miután szerdán megbuktam újra, este Dominikával meg Gáborral megnéztem a Queen című indiai filmet, ami egyszerűen zseniális időzítés volt. A sztori egy indiai lányról szól, akit az első öt percben, az esküvő előtt valami ótvar indokkal elhagy a vőlegénye, de ő úgy dönt, hogy elmegy egyedül a nászútra. Párizsban és Amsterdamban partizik igazán naivan, aztán egyre vadabbul. Emberekkel találkozik, átértékeli az életét és belátja, hogy meg kell köszönnie, hogy elhagyta a vőlegénye, mert menet közben ráébred, hogy zsarnokoskodott felette.

Csütörtökön tehát elindultam, kora reggel. Sokáig semmi izgi nem volt, aludtam Bécsig, aztán még tovább. Salzburgban már szélesen mosolyogtam, szép hétvégét töltöttem itt. Innsbruckban szintúgy. Aztán Németországba átléptünk, aztán jöttek a hegyek. Tartottuk a menetidőt, egészen addig az állomásig, aminek elfelejtettem ugyan a nevét, de valahol Ausztriában volt, a határtól másfél órára. Húsz perc vesztegelés után bemondták németül, hogy technikai gond van és át kell szállni buszokra. Tudni kell, hogy én vittem a bicajom egy akkora táskában, ami szinte a földet verte, iszonyat nehéz és amorf volt. Értetlenkedő magyar szomszédjaimnak fordítottam, hogy mi a helyzet.

Átszálltunk a buszokra, közben egy hongkongi fazont nyugtattam meg, hogy a 12 perces zürichi átszállását lekési, mint huzat, kár érte izgulni. A negyedik buszra sikerült beszuszakolnom a bicajt, a sofőr még meg is kérdezte, hogy mi van benne. Amúgy jó meleg volt, szakadt mindenkiről a víz, körülöttünk a hegyek meg csak nevettek a hűs havas csúcsaikkal.

A következő megállóig kacskaringós út vitt, mellettem egy pici baba aludt nyugodtan az anyukája őrző szeme alatt. Nagyon szép zöld volt a táj, amikor nem alagútban mentünk. Aztán visszaszálltunk a vonatra, ami egészen a határig ment. Ott átszálltunk egy helyi járatra, amin 10 percet utaztunk, hogy végül egy órás utat egy következő menetrendszerű vonaton töltsük, ami annyira tele volt, hogy mi, öten, három magyar és két olasz, rengeteg csomaggal a lépcsőknél szorongtunk. Addigra már beszélgetésbe elegyedtem a két magyarral, egy fiatalasszonnyal meg valószínűleg a lányával. A lányról az örök elégedetlen Richter Bence jutott eszembe. Tény, hogy 40 fokban, csomagok közt állva utazni egy órát, méghozzá aznap a 13. utazással töltött órát, nem annyira felemelő, de hangulatos! Sztorizgattunk az anyukájával és tudtuk, hogy egyszer úgyis vége, és ebből is sztori lesz. Ő félig mosolyogva morgott és alig várta, hogy megérkezzünk. Mogorva beszólásai azért mókásak voltak.

Nagy nehezen elértük a Zürich táblát és leszálltunk. Anyuka el volt képedve, hogy fogalmam sincs, hogy merre megyek tovább, de mondtam neki, hogy csak meglesz… Meg is lett, aznap ötödjére szálltam át, immár ismét teljes menetfelszerelésben, addig ők ketten segítettek a bőrönddel. Elköszöntünk, szép nyarat kívántunk egymásnak és belevetettük magunkat Svájcba.

Az S4-el hamar megérkeztem Adliswilbe, ahol már Gyuri fia, Bálint fogadott. Csatak izzadtan mit csinál az ember 14 óra utazás után? Igen, elmentem futni. Szembejött két spániel és egy lány. Ők voltak Joker, Rocky és Judit, Bálint barátnője. Tovább futottam, aztán hazakavartam és elkezdtünk beszélgetni. Addigra már elsírtam bánatom, hogy nem megyek Tallinba az EB-re, egyetértettek, hogy szűk látókörű kollegáim vannak, és hogy örüljek, hogy ez most történik és nem az Olimpia előtt, mert már arra is volt példa, hogy valaki az egész életét feltette a sportra és a politika úgy állt, hogy nem őt vitték ki az Olimpiára. Az eset Belgiumban történt, azóta már hallottam brit példát is. Este beszélgettünk a biciklizésről, a kutyákról és Svájcról.

A házban minden lakásra jut egy mosónap a közös alagsori mosodában, de este tízkor lekapcsolják az áramot. Amikor én ott voltam, ez a mosás közepén következett be, mert Gyuri épp nem volt otthon, hogy figyelmeztessen. Elég általános jelenség, főleg talán német-Svájcban az elképesztő ragaszkodás a szabályokhoz. Simán lehet, hogy kihívják a rendőrséget a szomszédok, ha mosóidőn kívül találják a cuccodat a mosodában. Másik ilyen az volt, amikor a kutyákat sétáltattuk. A szomszédos erdőben lehetnek póráz nélkül, de ahogy kilépünk az erdőből, tábla figyelmeztet, hogy vezetni kell a kutyákat. Egy néni, aki az erdőben kedvesen kérdezte, hogy mennyi idősek a kutyák, néhány méterrel arrébb már arról szentenciázott hosszan, hogy meg kell kötni a kutyákat, mert az a szabály. Este egyébként tíz után fürödni sem lehet, mi ezt persze elfelejtettük és megszegtük, remélem, nem zárják Gyurit börtönbe egy hétre miattunk.

Amúgy négy év után ismét meglátogattam a Google központot, ott ebédeltünk és fagyiztunk és ezúttal a templomablakok sem maradtak ki, amelyeket Chagall festett. A belvárosban járva-kelve BMW, Mazerati, Ferrari, Porsche, Tesla, Mercedes legszebb példányai szegélyezték az utakat. A külvárosban már volt Audi is. Egyébként a nagy melegre való tekintettel nem sétálgattunk sokat, de beszélgettünk, például a kivándorlás örökzöld témájáról.

Megegyeztünk, hogy kötelezővé kellene tenni, hogy mindenki éljen egy kicsit külföldön, vagy legalább töltsön hosszabb időt külföldiek közt utazás közben, mert akkor teljesen máshogy, valószínűleg egészségesebben viszonyulna a saját országához. Nem mondom, hogy Magyarország rossz vagy Svájc jó és épp ez a lényeg. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, és mindenhonnan van mit tanulni.

A lakásban egyébként nagyon jó hangulat volt, bár leírhatatlan állapotok uralkodtak. A fennálló rendetlenséget betetőzte, hogy a házigazdán kívül három ember és két kutya összes putyerkája hevert szanaszét, reggel előző napi levetett ruhát (alsónadrágot is) kellett arréb tennem, hogy le tudjak ülni. Mindenki matracon aludt, a kutyák eredetileg pokrócokon, de egyik reggel arra ébredtem, hogy rajtam. Mindenki akkor evett, amikor kedve volt, és amit a hűtőben talált, minden csupa kutyaszőr, kutya- és cigarettaszag lepte el a döglesztően meleg szobát. Remélem, nem botránkozik meg senki nagyon, ha azt mondom, hogy iszonyatosan élveztem ezt a hanyag szabadságot!

Az idegenben voltam, első megállóm még alig ismert magyarok közt, akikkel nagyon meg tudtuk érteni egymást. Aztán utaztam tovább, a vasútállomásig még elkísért Judit, aki jövőhéten már Dubaiban kezd stuardesnek tanulni. Felszálltam, az órák alatt összeszerelt, feslett fékbowdenű bicajjal és a bőröndömmel. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire izgi lesz a továbbiakban Lausanne igazán lejtős utcáin azon gondolkodni, hogy vajon mikor szakad el. Előttem egy néni ült, akivel a továbbiakban félig németül, félig franciául társalogtam el. Annyira kedves volt, hogy mikor mondtam neki, hogy mennék a hegyekbe, csak nem tudom, hogy hova, akkor megadta a lányának a számát, aki Montreaux mellett, Lausannetól kb 50 km-re lakik egy szép kis hegyi városkában. Miután leszállt, megszorította a kezem és minden jót kívánt, meleg boldogsággal és széles mosollyal folytattam az utam az ismeretlen nyárba.

Gyönyörű helyeken járt a vonat, szőlősök, kis templomok, Neuchâtel mellett száguldottunk, fülembe a J’me tire című francia szám szólt, amit ezennel utazós számmá avattam. Utólag kiderült, hogy mindez az UNESCO világörökség része. Egyetértek azokkal, akik megszavazták. Az út felénél a „nächste stop” helyett „prochaine arret” volt a kijelzőn és nemsokára megjelent alatta a felirat: Lausanne.

Az állomáson a felszálló takarító személyzet segített le a csomagjaimmal, egy másik fazontól franciául kérdeztem, hogy merre menjek, ő eligazított egy harmadik fazonhoz, akitől ugyanilyen módon kiderítettem, hogy a 16-os járat a bejárat elől indul. Némi várakozás és sok rapper-hangulatú fekete francia férfi után végre leszálltam ott, ahonnan már nincs messze a kolesz.

Kiderült, hogy a kollégium gyakorlatilag a strand- és sportközpont mellett van, kilátással a vízre. Amennyit eddig láttam, a város nem sokban különbözik a francia riviéra bármely városától. Gyorsan ledobtam a csomagjaimat, átöltöztem és cirka 40 perces biciklizés és szerelés után megérkeztem a kb 6 percre lévő megállóhoz. Rövid várakozás és előttem álltak a program tagjai. Némi feszengés után ketten-hárman odajöttek, akikkel korábban facebookon leveleztem és elkezdtünk beszélgetni.

Aztán éjfél környékén abbahagytuk. Addig lementünk a parkba piknikezni, frizbizni, ismerkedni. Csatlakoztak még többen, nagyjából 20 emberrel beszéltem több mondatot is. Peter, a kanadai srác, akinek a szülei kínaiak és Japánban született ült mellettem. Kruti, a harvardi lány széles mosollyal köszöntött, a new yorki srác elmesélte, milyen volt ásatáson részt vennie, a cambridgei futó srác mondta, hogy azért küzd, hogy bekerüljön az egyetemi mezeifutó csapatba, az olaszok hozták a formájukat és egy csomót röhögtünk. Legtöbbet tán az alaszkai srác nevetett, mert mindenki azzal húzta, hogy ott nem is élnek emberek. Beszéltem még egy mexikóival, libanonival, meg két szerbbel, lengyellel, horváttal meg tudja az ég még kikkel. Érdekes, hogy a legbénábban öltöző Egyesült Államokból jött lány is sokkal magabiztosabb, mint a leglazább kínai.

A futás maradt ki a tegnapi napomból. A gond főleg a hőség volt. Reggel aludtam, mert kb kettőkör fekszem már néhány napja, azzal együtt, hogy utazás napján 4-kor már talpon voltam, este meg dumáltam. Annyira mondjuk nem aggódom. A következő versenyem az őszi félmaraton. Napokon át az volt a feladatom, hogy megcsócsálva, majd kiköpve, széles spektrumot bejárt lelki állapotomtól elvonatkoztatva definiáljam magamnak újra, hogy miért is futok. Tokyo-ért már nem futok. Magamtól eszembe se jutott volna az EB vagy az Olimpia. Ezek után fellelkesítettek, hogy közöljék, hogy mégsem visznek. Azt hiszem, nem is akarok megváltozni. Nem leszek futó. Futni fogok, mert szeretek, de ahogy Imre bá mondta: nem akarok olyan munkahelyet, ahol függök a főnökeimtől, ahol alá vagyok rendelve mások szimpátiájának. Hogy mi leszek, nem tudom, de már nem is aggaszt. Az életem szép, izgalmas és nagyszerű nyaram lesz. Aztán meg majd jön, aminek jönnie kell, és én nem fogom elszalasztani a lehetőséget, de megfontoltan fogom elfogadni az ajánlatokat is. Például szembenézek a tudománykommunikációs félállással is, amit Fábry György alatt végezhetek.

Vasárnap elmentünk megnézni a várost. Ez nekem jó 40 perces tekerésbe telt, többnyire fölfelé. Nagyon szép Lausanne, az ortodox katedrális kifejezetten tetszik, de piszok drága is Svájc Nizzája. A boltok itt is zárva vannak vasárnap, egy kivételével a vasútállomáson, abban meg hatalmas a tömeg. Másik érdekesség, hogy sört nem, de bort lehet kapni este tízig. Vannak itt azért értelmetlen szabályok is, szépen. Az ösztöndíjamat csak hétfőn kaptam meg, de ahol egy bolti saláta 2000 Ft és a MacDonaldsba (ami itt olcsónak számít) se lehet találni semmit 3000 Ft alatt, ott az ember lánya akaratlanul is félelmetesen szegénynek érzi magát. Főleg, ha a többiek csak konstatálják, hogy drága, de megveszik. Estére már túlléptem ezen és 1500 Ft értékben ittam 3 dl cidert, néhányan petanque-ztak, miközben én jó sokat beszélgettem ismét a többiekkel. Lassan mindenki megtudja, hogy én vagyok a futó. Meg a biciklis. Jó így. A harvardi lány néhány harvardi szokást mesélt, amik közt volt meztelen szaladás, szex a könyvtárban és hídról vízbe ugrás is. Egyszer kicsúszott a száján, hogy egy helyes srác az MIT-re ment, vagyis még nagyon okos is. Kicsit úgy hangzott, mintha az MIT jobb hely lenne, mint a Harvard. Azt hiszem, ezek már olyan különbségek, amelyek észlelése otthonról lehetetlen.

 Hétfő reggel találkoztunk a kollégium személyzetével, újra meghallgattuk az összes szabályt (van belőle bőven). Aztán rövid előadások voltak az Unilről (University of Lausanne), balesetvédelemről, majd fényképezkedés és találkoztunk a mentorunkkal kis ebéd keretén belül. Ez alatt az egyik amerikai lánnyal beszélgettem a diétáról. Félelmetes, amit az USA-ról mondott! Azt hittem, ezzel csak riogatnak minket, de nem, tényleg valóság, hogy 2/3 túlsúlyos, 1/3 elhízott, és gyakorlatilag mindenki autóval jár, a szegények étterme pedig a MacDo.

Az Unil Campus épületei körül szántó van, meg birkák legelnek. Az épületek nem modernek, de 100% megújuló energiával mennek és remek kilátás nyílik a campuson a vízre meg a hegyekre. A hűtés épp ezért nem túl effektív, de elméletileg ez a 30-35 fok el fog múlni és eljön a „svájci nyár”. Az én supervisorom egy francia nő, gyerekkel és francia akcentussal. Ez egy jó kombináció, mert így, bár eléggé kell koncentrálnom, nincs hosszú munkaideje a gyerek miatt. Hivatalosan egy igen nagy ember alá vagyok beosztva, de ő neki nem lesz ideje rám, így a cikkek, amiket a neve alatt olvastam (volna), nem bizonyultak igazán hasznosnak.

A témám a szellemi fogyatékosság genetikai vizsgálata lesz. Humán mintákkal fogok dolgozni és a feladat az lesz, hogy géneket azonosítsak, amelyek a tünet-együttest okozzák. Izgalmasnak hangzik, egy-két ponton volt kérdésem, amire nem kaptam elfogadható választ, vagyis még igen sok mindent kell tanulmányozni a területen. Volt egy olyan érzésem is, hogy ezt a témát lehetne sokkal komplexebben vizsgálni, mint ahogy itt csinálják, de majd meglátjuk. Most lelkesedek, ezúttal közvetlen közegészségügyi vonatkozásai lesznek a témámnak, remélem, a lendületem nem múlik el! Még az is lehet, hogy biológiával akarok foglalkozni, ahogy itt is látom, lehet rendes munkaidőben kutatni. Bár azt hiszem, erre mondta Mike Stockholmban, hogy lehet, hogy túlóra nélkül nem lesz belőle nagy dobás.

Este újra összeültünk kártyázni és dumálni a konyhában. A kínai-torontói sráccal már konstans húzzuk egymást. Pláne, mióta egymást kellett bemutatni a többieknek és én rosszallóan hozzátettem, hogy nem szeret futni. Azt hiszem, elég jó fej társaság gyűlt össze, legalább négy-öt futóval. Az egyik kínai lánnyal is beszélgettem, aki vázolta, hogy náluk a facebook vagy a google használata törvényellenes és elkaphatnak, mintha illegálisan töltenél le filmet.

Mindeközben Gábor már valahol az svájci Alpokban teker, csodaszép helyeken. Érkezik hozzám, hogy megnézzük a DL-t. Még nem hiányzik, az otthoniak most eléggé távolinak tűnnek. Mindenesetre gondolom rengeteg mesélnivalója lesz, miután keresztültekeri fél Svájcot és egy kicsit Olaszországot.

A nap lezárásaképpen elmentem futni. Valahogy nincs étvágyam, mióta eljöttem otthonról, így szépen kirajzolódtak a kockáim. Talán ezért, talán, csak mert topban voltam, annyian bámultak meg, mint még kb soha. Egy srác jött is egy darabig mellettem, néhány szót váltottam vele angolul, néhányan kiabálták, hogy „allé allé”, mások, hogy „quel sportif”, néhány bicajos majdnem elütött. Szóval izgi volt. Mindenesetre nagyon jól esett és újra átgondoltam az egész MASZ-dolgot.

Arra jutottam, hogy nem róhatom fel nekik az utánpótlás-nevelést, hiszen minek neveljenek olyan fiatalt, akiből aztán úgyis kutató lesz? Bár, kicsit megerőltethették volna magukat, mert nem álltam messze attól, hogy futó akarjak lenni és nem kutató. Aztán arra is gondoltam, hogy annyira élvezem, hogy futhatok, hogy minden kiábrándulásom ellenére folytatni fogom, akárha én leszek az az ember, aki „mehetett volna EB-re, mehetett volna Olimpiára”, de aztán diplomáciai okokból nem ment mégse. Nem leszek futó, vagyis nem a futás fogja meghatározni a döntéseimet. Sokat hezitáltam, hogy hogyan tovább, de azt hiszem, elmegyek külföldre MSc-re, eddig is csak a BEAC tartott vissza. Aztán csak lesz valahogy.

Azt hiszem, sok mindent elbír a lelkem, csak ki kell írni magamból. Keresem a kalandot, ha nem pörög körülöttem meg velem az élet, szinte vagy egészen depressziós vagyok. Ennek viszont ára van. De talán egy edzett európai poszáta elbírja.

Képek: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTfnRLQUJCYkF6WVgzOVJuX1FtM3ZVN243TzBkT09VM1pvbkNPMnpoNjBicVk&usp=sharing