Ha valaki kicsit hosszabb időre külföldre megy, blogot ír. Nem igazán értettem miért. Aztán szép lassan, ahogy búcsúztam el sorra az ismerőseimtől, kezdett körvonalazódni belőlem, hogy ez egyáltalán nem az írói véna kiteljesítéséről szól. Egyszerűen nem lehet mindenkinek külön-külön emaileket küldeni, sőt, közös emailt se nagyon érdemes. Arra is gondoltam, talán elég lesz a „…-ból jelentem” rovatomat folytatni, de nem. Szóval különféle (külső és belső) nyomásra, de végsősoron „elkezd csicseregni a nádiposzáta”.

Az Amgen nevű gyógyszergyártó és –fejlesztő cég 2008-ban Los Angelesben elhatározta, hogy egyetemistáknak szóló nyári programok szervezésére kéri fel az Egyesült Államok kiemelkedő egyetemeit (pl MIT, Columbia University). Célként a következőket fogalmazták meg:

„Amgen Scholars will:

  • Take part in important university research projects, gain hands-on lab experience and contribute to the advancement of science;
  • Interact with and receive guidance from faculty mentors, including some of the world’s leading academic scientists; and
  • Attend scientific seminars, workshops and other networking events.”

/az Amgen Scholars hivatalos honlapjáról: http://www.amgenscholars.com/about_amgen_scholars/program_overview/ /

 A kezdeti sikerek után, következő évben Európába is elindult a program három egyetem bevonásával: Cambridge, LMU München és Karolinska, Stockholm. A 8-10 hetes programokban résztvevők száma az elmúlt években egyre növekedett. 2014-ben 25-en nyertünk felvételt a Karolinska Institiutet nyári kutatóprogramjába.

Én március 31-én kaptam az emailt: „Dear Katalin, I have the pleasure to inform you that you have been admitted to the Amgen Scholars Program at Karolinska Institutet 2014.” Jelentkezzen, aki el tud képzelni szebb születésnapi ajándékot! Így a következő két és fél hónapban bennem lappangott az érzés: június 21-én bekövetkezik egy újabb világvége, addig pedig van egy-két dolog, amit el kell intézni. Ezzel az érzéssel indultam a 10km-es bajnokságon, csináltam végig a vizsgáimat és végül szálltam fel június 21-én a KLM Amszterdamba közlekedő járatára.

Hogy mit tudtam? Tudtam, hogy hol találom majd a kulcsomat a szobámhoz, tudtam, hogy melyik repülőre kell felszállnom, és hogy Stockholmba megyek. Sokan kérdeztétek, hogy mit fogok kutatni: still don’t know (de azt mondták csütörtökre megtudom :) ). Azt is tudtam, hogy ki honnan jön, illetve néhány emailt váltottam azzal kapcsolatban, hogy honnan lesz biciklim, amíg itt vagyok. Talán nagyjából lehet érezni, hogy leginkább a látatlan volt előttem, azzal a biztos tudattal, hogy jó lesz, hasznos lesz.

Ferihegyen két amerikai turista között foglaltam helyet. Az egyik, egy idős néni kedvesen kérdezte, hogy Budapesten lakom-e, tetszett neki a város. A nagyjából fél mondatos válaszom után megdicsérte az angolom –és később se vonta vissza (udvarias néni volt). Amszterdamban volt egy órám, aminek egy jó részét az Airport Parkban töltöttem: ha ott jártok, feltétlen nézzétek meg! Leginkább egy zöld övezetet alakítottak ki (ezt már tavaly, Edinburghba menet is felfedeztem), amiben néhány csodák palotája-szerű játékot helyeztek el (ezt most találtam meg) (1-4 kép).

A KLM-mel folytattam az utamat, ismét nagyon finom szendvicset szolgáltak fel, kekszet és teát –a wizzairhez képest hatalmas volt a különbség. Ami azt illeti, legutóbb a wizzair elég ocsmány módon kvázi kicsalt 14e forintot tőlem a csomag miatt –ezzel szemben a KLM elnézte azt a +5kg-ot amivel felszálltam. Szóval a második, AMS-ARN járaton egy svéd néni mellé ültem le, akivel szintén szóba elegyedtem. Szívesen adott tanácsokat, amiket én örömmel fogadtam. Gyönyörűen sütött a nap a felhők felett, majd ahogy ereszkedtünk lejjebb, a felhők alá érve a napsütés ugyan eltűnt, de helyette a tenger és a benne lévő ezernyi sziget tűnt fel (5-6 kép). Ezekre a szigetekre szoktak szebb napokon utazni, campingezni a környékről.

Még korábban megbeszéltem az egyik lengyel lánnyal, hogy a reptéren, a buszmegállóban találkozunk. Természetesen 3 buszmegálló volt és persze hogy elkerültük egymást. De míg vártam több dolgot is realizáltam, pl hogy egészen hideg van és egészen kihalt a környék (7.kép). Azóta kiderült, hogy a Midsummer Fest és az ehhez kapcsolódó hosszú hétvége volt a ludas, hétfőn már komoly tömeg volt az utakon.

Vasárnap reggel, mivel se kenyerem se teám nem volt, gondoltam elindulok boltot keresni. 10-14-ig sétáltam tehát a városban, ezalatt 3x eláztam, 2x melegem volt és 4x láttam a napot. Azért boltba is bementem –ami azt illeti, hiába voltam felkészülve a legrosszabbra, egész vállalható áron találtam dolgokat, talán 2x-3x drágább, mint otthon (vagy csak megint elszámoltam valamit). Este az első bicajomat is megkaptam. Egy kedves új ismerőstől, egy cowboy kalapos svéd férfitól (Pär), egy elképesztő stramm katonai biciklit, ami egyben életem első kontrás biciklije is. Meglepően gyorsan hozzászoktam, Pär pedig megmutatta az utat Jägargatanba (ä=e), a szállásomra, illetve a KI-ba. A nap, rövid ismerkedős esttel zárult, illetve megtudtam, hogy a magyar csapat a csapat EB-n sajnos elég csúnyán leszerepelt. A nap zárásaként megnézhettem a napot, ami éjszaka északról süt (8-12. kép).

Hétfő. Az első „igazi” nap. Délelőtt 10-kor kezdődött az első előadás a KI-n, így hát reggel 9 előtt 10 perccel bicajra pattantam és áttekertem a városon –ami jelen esetben 3 hidat és 2 szigetet jelentett. Menet közben elhagytam a lakatomat, amit már csak a Karolinskán vettem észre. Végül úgy döntöttem, hogy nem indulok a keresésére, tekintve hogy az út egy jó 40 perc volt és ekkor már ¾ 10 volt. Alkalmaztam a „tedd értékesebb és rosszabbul lelakatolt biciklik közé”-szabályt, így –mivel a szabálynak csupán az első fele teljesülhetett –nagyon szép és a bejárattól távoli bicajok közé helyeztem a kölcsön-bicajt. A nap végén ugyanott megtaláltam.

A nap során 4 előadást hallgattunk meg: az Amgen Programról, Svédországról, Stockholmról, a Karolinska Institutet-ről (KI). Mint kiderült, Svédországban elképesztő sokat kávéznak az emberek (ez alatt a 4-előadás-és-közte-egy-ebéd program alatt összesen 6x invitáltak minket kávézni); illetve az ország az 1700as évek végéig elképesztő szegény volt (!!!), de valószínűleg ők nem panaszkodtak annyit, amennyit mi szoktunk otthon és felmérték az erőforrásaikat: ma már csak Norvégiában drágább az élet. Félelmetes méreteket ölt itt az egyenlőség: évekig nem vettek részt nemzetközi felmérésekben, mert nem akarták hasonlítgatni magukat (azóta ez megváltozott és kiderül, hogy a Karolinska Európa első 10 egyeteme között van, a világon nagyjából az első 30-ban). Illetve azért kellett a KI alól kivenni a Nobel bizottságot, mert az egyetemen minden dokumentum nyilvános (ahogy az összes dolgozatot ki kell adni az első kérésre, úgy kellett volna a bizottság papírjait is). Továbbá ettem halat: nagyon finom tengeri halat kapros mártásban. Ami érdekes, hogy se a kaprot se a halat nem szeretem –hittem eddig.

Stockholm és környéke, ami a már említett (repülőről gyönyörű) szigetcsoport, amit nyugatról egy édesvízű tó, keletről a tenger és szigetei alkotnak. A Karolinska Institutet pedig a háború után lett megalapítva. Talán a IV. Karl nevű király alapította és kb 200 évvel ezelőtt volt az a bizonyos (az utolsó háború). A katonákat Carol (~Karl) után Carolinska becenévvel illették, és mivel többen haltak meg betegségben/sebesülésben a csata után, mint magán a csatatéren, ezért lett egy ilyen kórház. Aztán Nobel a KI-nek adta a jogot, hogy az orvosi és biológiai Nobel díjat kiossza. Ma 80%-ban kutatóintézet és 20%-ban egyetem, főleg orvosi szempontokkal.

Elég nagy szerencsénk volt, hogy bejutottunk a Nobel Bizottség épületébe, (a fent említett okokból) ez –ugyan a KI campuson van, a városhoz tartozik (13-14 kép).

Közben elég sokat beszélgettem, főleg az időjárásról. Na, az (ti. időjárás) van. Ittlétem alatt eddig legalább 8x csöpögősre áztam. Hát igen, Stockholm „Észak Velencéje”: a víz mindenképp stimmel. Alul-felül, kívül-belül, jobbra-balra minden vizes, főleg én. De nem panaszkodom a nap is sütött. Sőt, napjában többször kisütött, elered az eső, fúj a szél és ezek mindenfajta kombinációja (pl a város egyik felében süt a nap, a másikban esik, és mindkét helyen fúj a szél). A Cambridge-ben tanuló szingapúriak szerint az angol eső az úgy „van”, míg a szingapúri inkább gyorsan jön –gyorsan megy, de leginkább vihar. Na, ami itt van, az valahogy ennek a kettőnek a keveréke: gyorsan jön és zuhog, de aztán valahogy itt marad.

Délután 4 körül végeztünk a KI-n, aztán tekerés haza, illetve egy kedves helyi segítségével egy bicajboltba lakatért. Érdekes érzés, hogy a „bicikli értéke / lakat minősége = 1” egyenletnél most két alacsony számot osztok egymással. Szóval a legolcsóbb, gyereklakatot választottam. Persze még mindig nem találkoztam olyan svéddel, aki ne beszélt volna tisztán, folyamatosan angolul. Engem különösen az lepett meg, hogy ha olyan típusú lakattal, amilyet otthon is használok, kötöm le a bicajt és úgy is elviszik, akkor a lakásbiztosítás fedezi a káromat. Ha nem lenne nyáron egész nap 10 fok és eső, tényleg egy nagyon jó ország lenne! Bár, ami azt illeti, azt mondják, hogy ez elmúlik (ti. a hideg).

Végül estére belefért egy kisebb futás is. A 20 percből ugyan véletlen 40 lett, mert a nap során találkoztam a 2. pszichológussal is –aki 4 órás maratont fut, és persze tökéletesen beszél angolul. A nap első pszichológusa egy elég szép országúti bicajról méregetett engem és főleg a 20+ kg-os military bikeomat (persze megnyugtattam, hogy ő a lusta).

Hát talán ennyi. Folyt. köv. :)

ui.: képeket itt találtok -persze nem sorrendben:

https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTdnJ0alB3TVA1aU0&usp=sharing