csíkosfejű nádiposzáta

Végülis nem ma megyünk, hanem holnap reggel a weekendre.

Tegnap este még annyi említésre méltó történt, hogy Stockholmban volt busk-elni a Passengers. Épp lekéstem.

Szóval első nap a laborban. Ahogy az a szokás, körbevezettek. A laborok, amikben dolgozni fogunk összesen 3 emeleten vannak, nagy részük közös, de van néhány saját. Van asztalom is és szekrény a táskámnak. Free coffee and tee és mikro és asztalok.

Elsőnek bemutattak minket egy robotnak, ami néhány ezer óra alatt egy kb 400 lukú plate-ről, lukanként 5 hullámhossztartományban, 3 kópiában képeket készít. Aha. Mindezt úgy, hogy kiveszi az inkubátorból őket, leolvassa az oldalukon lévő vonalkódot, majd fényképez és végül átteszi egy állványra. Persze nem ez az egyetlen program, amit tud csinálni...

Aztán megnéztük a szokásos laborokat, gél-labort, baktérium-labort, virológiai labort (ebbe persze nem mentünk be), etc. Végül kikötöttünk az egyikben, mert a phd-snek aki körbevezetett, dolga volt. Épp másodlagos ellenanyagot oldott be, tett a sejtekre, majd mosta le azt. Aha. Sejtfázisokat akarnak színekkel jelölni, így összesen 3-féle molekula van fluoreszcensen taggelve (a bacilaborban épp ennél sokkal többet klónoztak), aztán lesz rajta ugye az immunfestés és még a dapi is (magfestés -a DNS-t színezi, amiből ugye a sejtciklus során hol több van, hol kevesebb). Ha jól értettem, még további festéseket is akarnak csinálni, hogy szépen látszódjon a sejtciklus és az egyes átmenetek. Aha. És persze aztán minden sejtről egyesével képek készülnek és az egyik taggelt fehérje egy DNS javító fehérje, ami "munka közben" villan fel. Ja és egyébként valamiért radioaktív sugárzással is kezelték a sejteket, amit nem egészen értettem.

Lényeg, hogy 3 típusú kb 400 lukas plate (benne random pozitív és negatív kontrollok, plusz nincs minden luk használva, így durván egyszerre "csak" 260 gént vizsgálnak (KO tenyészetek)), 3 párhuzamos minden platere, 4 kísérlet (kétféle röntgenkezelés és kontroljai), szóval összesen 36 platen fejenként kb 300 luk. Ezt kellett másodlagos ellenanyaggal ellátni és aztán lemosni. Tessék kitalálni, hány órát dolgoztunk rajta!

Igen, jól tippeltetek, 2 óra volt. 3/4 óra várakozással, technikai problémával, beszélgetéssel és ebéddel együtt. Nem, nem 800-an csináltuk egyszerre. Képek mellékelve itt: https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTNDlYZVZCdmNiT00&usp=sharing

Itt lehet nagyban gondolkodni. És meg lehet csinálni, hogy 800 gént ellenőrzünk egyszerre. És ebből könnyen lehet valami komoly. Egyébként pedig itt csak azt a kutatást támogatják, amiből gyógyszer lesz. A fióknak nem érdemes pénzt adni, és az a csoport tudja legjobban végigvinni a dolgot, aki elkezdte.

Az önértékelésem ma is megingott. Előfordul az ilyen, főleg díszes társaságban. Végülis 35 perc biciklizés és egy barack után az alábbiakra jutottam.

Akármilyen is most otthon a politikai helyzet, akárkinek is van igaza, a "menni vagy maradni" kérdésnek nincs létjogosultsága. Menni. És nem azért, mert Orbán Viktor nem a barátom, és nem is azért ha véletlen az lenne. Se itt, se Angliában, se Lengyelországban, se a szocalizmus beli Magyarországon, se a középkori céhek korában senki nem agonizált azon, hogy valaki külföldre megy tanulni. Magyarországnak csak az az egy lehet igazán probléma, ha nem akar az ember oda visszamenni vagy imigrálni. Ha külföldre megyek, teszem ezt azért, hogy világot lássak és tanuljak, nem azért, mert ott zöldebb a fű.

Fáradt vagyok, ritkán fáradok el ennyire egy hét alatt, even though ritkán van ennyi szabad időm. Gyakran fázom, mert gyakran hideg van és eléggé egyedül vagyok, bár sokakkal beszélgetek és sokakkal értjük meg egymást. Naponta kerülök krízishelyzetbe, illetve önt el a mélységes irigység a nyugat európai oktatást és velem egyidős, a világ legjobb egyetemeire járó társaimat elnézve. De én is itt vagyok. Ritkán tanulok ennyire intenzíven.

Just to say something funny. Kedves phd-sunk, aki körbevezetett eléggé svéd. Sajnos nem eléggé ahhoz, hogy szépen beszéljen angolul. De lassan hozzászokunk. A nyelvtanával semmi baj, de valahogy a londoni UCL-en tanuló társamnak se sikerült mindig értenie, amit mond. Lassan dekódoltuk, hogy a g=j, így a "gel"="jel". Na, ez roppant mókás volt. Illetve, néha random szavakat inkább "ty"-vel fejezett be, így lett a work-ből "wörty". Eddig is nehéz volt koncentrálnom az angolra, de mire már épp hozzászoktam volna... csak hogy ne lustuljak el.

Nincsenek letisztult érzéseim. Maradnak a tények.

Tegnap este nagyjából fél 11-ig vártam, hogy kapjak emailt a supervisoromtól, akkor írtam a vezetőnknek. Eközben remekül telt az idő, egy születésnapi party helyett egy finn és egy lengyel lánnyal, valamint egy türkmén fiúval beszélgettünk. Úgy tűnik, kezdenek kialakulni a csoportok, itt is van már kemény mag, akik látszólag bulizni jöttek (amit komolyan nem értek, azok után, hogy sokadjára is elmondták, hogy nagyon válogatott társaság vagyunk és az első 80 legjobb között csak az döntött, hogy a pályázata alapján mennyire tűnik motiváltnak a kutatásra a tag). Na de nembaj, mi négyen remekül megértettük egymást és ez még inkább feldobta a kedvem. Annyira nem aggasztott, hogy már éjfél és se a vezetőnktől, se a supervisiorról semmi hír. Végül beállítottam 8-ra az ébresztőmet és elbúcsúztam az éjféli naptól.

Reggel már várt az üzenet. Egészen pontosan 10 perccel azután kaptam, hogy lekapcsoltam a villanyt és főleg behúztam a függönyt, hogy sötét legyen. Kiderült, hogy a supervisor kiléte tudott, csak hiába szóltak nekik sokadjára, még nem mindenki kapott tőle emailt. Később a supervisorom úgy nyilatkozott, hogy tavaly még a diáknak kellett írnia és ő nem kapott értesítést, hogy ez megváltozott volna. Végülis én írtam fél9kor, 9kor megkaptam a választ, hogy 10:30, SciLifeLab.

Illetve amíg vártam az emailt lecsekkoltam a témát: http://ki.se/en/mbb/mikael-altun-group. A pályázat során, az adatlapon ki kellett tölteni, hogy mit szeretnék kutatni. Az én témáim –ebben a sorrendben: sejtbiológia, neurobiológia, biokémia. Ha valaki (amire erős a gyanúm) nem értette volna meg egyből a fönti link alapján, hogy mi is a téma, annak mondom: neurodegeneratív betegség (Parkinson kór) sejtszintű vizsgálata biokémiai oldalról közelítve. Ketten leszünk a témán, egy másik lengyel lánnyal.

Hogy mi derült ki, mikor bementem? Tekintve, hogy ma csütörtök van és hogy az utolsó napon (augusztus 15) prezentálni kell, gyakorlatilag a 8 hét 6-ra módosult, esetleg hat és félre. Ezért is akartam minél hamarabb kapcsolatba kerülni a supervisorral, hogy az a 7 és fél hét 7 és fél hét legyen. De nem lett. Úgy néz ki, saját projektem nem lesz, becsatlakozom, illetve becsatlakozunk mind a ketten két, párhuzamosan folyó kutatásba. Leginkább csak a módszerek elsajátítása a cél, persze abból se lesz nagyon idő 2-3-nál többre. Aztán a végén az egyikünk az egyikből ír beszámolót, a másikunk a másikból.

Mikael, a supervisor leginkább azt tanácsolta, hogy nyugodjak meg, ne akarjak egyszerre túl sokat. Illetve, hogy a koncepciók és a módszerek transzportálhatók, az adatok nem, szóval ne aggódjak, ha esetleg mondjuk ez alatt az idő alatt meg se sikerül érteni, hogy mit is tudunk jelenleg a molekuláikról. Ne aggódjak, csak élvezzem, hiszen nyár van. Megfontolandó.

Találkoztam a labor tagjaival. Összesen 4-en vannak úgy állandóra. Meg egy mesterképzésben részt vevő srác, de ő már nem sokáig. A főnököm assistant professor; van két pos.doc-ja és két phd-sa a laborban a honlap szerint, de az egyikről nem esett szó. Egyébként külön labormeeting nincs, de be szoktak csatlakozni a tumoros laborhoz, akik kb 40-en vannak. A labor… jobban mondva laborrendszer egészen félelmetesen hatalmas. Inkább meg se számoltam a pcr, qpcr és egyéb gépeket. Mi az ötödik és a negyedik emeleten voltunk. Open office rendszer van, tehát mindenki egy légtérben van, gyakorlatilag csak a nagyobb profoknak van saját szobája.

Amit kutatnak, arról igazán szakirodalom nincs, mivel még egészen szűz terület. Kértem, hát kaptam 2 review cikket, 2004 s 2005 keltezéssel. Mikael, a supervisorom asztalán találkoztam egy üveg tokajival és némi piros fűszerpaprikával (kotányi). Talán van némi összefüggés e között és a között, hogy ismeri a magyar oktatási rendszert. Szerinte az a különbség kelet és nyugat európa között, hogy az előbiben inkább adatokat, az utóbbiban inkább koncepciókat tanítanak –értékítélet nélkül. És persze a nyugati rendszerben –ahogy már soxor hallottam –sokkal inkább gyakorlati, mint elméleti az oktatás, ellentétben a keletivel –ebben már lehet, hogy volt értékítélet.

Biztos bennem van a hiba és biztos itt is van valami rejtett rossz, de mélyen elgondolkodtató látni a kontrasztot az otthon és a között, hogy itt a legnagyobb baja a városnak az, hogy lakóépületeket húzzon fel a bevándorlóknak –és csinálják. Vagy a folyamatosan hangoztatott és megvalósított egyenlőség és barátságosság csupán álca? Hogy is volt ez a nácizmusban: vér szerinti elrendelés? Ha magyarnak születtem, akkor Magyarországon kell élnem, annak ellenére, hogy az elveim és a szokásaim sokkal inkább nyugat európaiak –ahogy most (is) látom? Nem úgy van, hogy egy egyén akkor szolgálja legjobban a köz javát, ha azt csinálja, amire képességei szerint leginkább alkalmas? Vagy már ez nem is fontos? Jó, jó, persze, ez még biztos a rózsaszín köd, de várjam csak meg a honvágyat… mi van, ha Hollandiában és Ausztriában is ezt éreztem a tavasszal? Biztos csak a pénz miatt jövök… én? Utoljára futónadrágot vettem, mert már fél éve csak egy hosszúm volt. Egyébként meg mit agonizálok, kutatni/futni otthon is lehet! Aha, lehet, amíg az Unió ad rá pénzt, illetve a futásra: Tallin. Nem. Nem rózsaszín köd. Hatvanba se vágytam vissza.

A bicajról is kellene ejtenem néhány szót. Szegény tegnap megadta magát. Kicsit mondjuk fáj tőle a hátam, de valószínűleg csak a tartásomon kell javítani, ami nem tudja kiheverni, hogy országúti biciklihez szokott. Szóval szegény lerobbant: a hátsó kereke mozdíthatatlanná vált. Végülis kiderült, hogy csak egy csavar tört el rajta és a hátsó sárhányó a maga 6 kg-jával ráesett. Kedves svéd tulajdonosa azóta kicserélte: szép, fénylő, új csavart kapott (kép:

https://drive.google.com/file/d/0Bwj9_b-yNwwTT0VnVkY2TzRZZ1U/edit?usp=sharing

https://drive.google.com/file/d/0Bwj9_b-yNwwTVm52Z3FtX1kySDg/edit?usp=sharing).

Szóval tele vagyok „bűnös” gondolattal, ambícióval és kétellyel. Meglátjuk mi lesz belőle. Holnap fél 11-kor labor, ez biztos, most pedig cikkek. Valószínűleg legközelebb csak hétfőn jelentkezem, valószínűleg egy, a többi, 24 társamról szóló tematikus irománnyal.

Day4. Tegnap azzal fejeztem be, hogy elindultam felkeresni a stadiumot. A google azt mondta, hogy 5,5 km, hát nekiindultam futva, 20 percnek nagyjából jó lesz, a google úgysem pontos. Persze… csak most a másik irányba nem volt pontos. Szóval kb 40 perc múlva megérkeztem (volt abban futás is meg a végén séta is), miközben elhaladtam az egyik hajókikötő és néhány múzeum, színház, etc mellett.

Jut eszembe, ki kell, egészítsem magam. Néhányan jeleztétek –igen helyesen, hogy egy Nobel díj kategóriát kihagytam: a közgazdasági nobel díj később lett alapítva.

Tehát ott tartottam, hogy egészen szép, napfényes Stockholmban haladtam a célom felé. Majd megérkeztem. Kívülről határozottan egy erődítmény benyomását keltette, és csukva volt. Gondoltam, azért megnézem hátha valahol be tudok menni, hiszen azt mondták nyitva lesz. Sikerült is :) Na. Ha valami svéd, akkor ez a stadion az! Tégla és fa. Egy darabig inkább éreztem magam egy középkori arénában (olyan lovag-viadalosban), mint egy atlétikapályán. Aztán felfedeztem, hogy a fa oszlopok 4 színűek és minden színhez egy szimbólum is van rendelve. A szimbólumok között a horogkeresztet meglátva határozottan megörültem! Remélem ismertek annyira, hogy itt most meglepődjetek. Aminek én örültem az egészen konkrétan az volt -tudva hogy a stadion 1912-ben épült-, hogy amikor ezt ideírták, akkor még köze nem volt a nácizmushoz, sokkal inkább egy ősi jelkép volt. Ez és –felteszem –a királyi pár és kísérete számára fenntartott „páholy” együtt azt a határozott érzetet keltette bennem, hogy valóban, ez valami nagyon régi, nagyon komoly hely. Sajnos épp elég rossz állapotban van. A rekortánra nagyon ráférne egy csere, azt hiszem ezen dolgoztak is épp. A fű természetesen gyönyörű, azt hiszem azt nem bántja úgy az itteni időjárás. (Képek később lesznek, tekintve hogy ezúttal futva mentem ki és nem nagyon vittem magammal a kulcsomon kívül semmit.)

Végül haza nagyrészt sétáltam. Eközben meg kellett állapítanom, hogy Stockholm Gyönyörű!!! A legutóbbi, kölcsönzött hasonlathoz visszatérve: Velencének csak egy béna szökőkútja van a szerelmesek számára, Stockholmban legalább 2,5 óra csak a naplemente! Egyébként szökőkút is van. És hídról horgászó ember is (Zsani, Laci). Meg vitorlás a vízen, olyan igazi nagy. Szóval mit mondjak, kicsit beleszerettem. Inkább nevezzük Velencét a dél Stockholmjának.

Ma pedig "megtanultuk" a prezentációs technikákat, a poszterkészítést és a publikálást, tudományos cikk kinézetét. Az egyetemi évek alatt lassan el is felejtettem, mennyire jó is tud lenni jó, érdeklődő és kis közösségben, jó előadó/tanár irányítása alatt brainstormingolni, beszélgetni egy adott témáról. Sőt, kitalálni, hogy mi lehet a fontos egy poszteren, vagy elgondolkozni, hogy különleges esetekben kié az első szerzőség! Gondolom kitaláltátok, hogy úgy éreztem magam, mint a Fazékban a matekórákon! Miért ne lehetne az egyetem is ilyen? És igen, az egyetem van, ahol ilyen. És igen, itt már csak a világ top 15 egyetemről/PhD képzésről van szó. És igen, a Karolinska, ami az orvosi képzést illeti, közötte van.

Az egyik előadásunk a Karolinska doktori képzéséről volt. 4 év egyetemi képzés után lehet oda menni (különleges esetekben ez lehet 4 év BSc), a doktori képzés is 4 év (amiben benne lehet 1 év MSc). És a különösen hangoztatott fő cél, hogy a kutatás minél nagyobb hangsúlyt kapjon. Egy átlagos PhD-s itt 3-4 cikket hoz ki, ami mondjuk, így kicsit soknak tűnik. A kutatás természetesen angolul folyik és a hallgatók 1/3-a külföldi (ezt fel szeretnék tornászni 50%-ra). Azt hiszem nem kell tovább ragoznom.

Illetve egy kicsit beszélgettem a bolgár lánnyal az otthoni kutatásról (ő az övéről, én az enyémről). Ő volt az első, aki egy kicsit több érdeklődést mutatott a kutatás mint téma iránt, annál, hogy „Do you have any project at home?” Talán ezért is nem sikerült különösebben sokat beszélgetnem senkivel sem. Kivéve a svájci lányt, aki szintén gondolkozok, hogy beszerez egy bicajt itt. Valahogy még mindig nem tudok hozzászólni, a legtöbb basic témához: some improvements needed.

Holnap kezdődik a kutatás. Már tényleg. Dobpergés… nem. Még mindig nem kaptam e-mailt. Offtopic: kb megtanultam használni a zotero-t, illetve itt valószínűleg elég sok cikkhez lesz hozzáférésem (bár a koleszban még nem tudtam reprodukálni a web-of-science-hez való hozzáférésemet).

hmm... megint elkezdtem kutatóul beszélni. Ketté kellene szakadni. Mindkét felem, a futós is meg a kutatós is imádná, amit csinál :) I'm a lucky one.

A tegnapi, talán kissé pesszimista hangvételű bejegyzés után, ma két örömhírrel is szolgálhatok. Én legalábbis mindenképp örülök nekik!

Az első, hogy kisütött a nap és egész nap úgy is maradt. Aminek folyományaként a hőmérséklet elemkedett és meg sem állt 16°C-ig. Ebből az következett, hogy már csak egy pulóver maradt rajtam, az is vékony és felgyűrt ujjú. Illetve remek a városban biciklizni! Ami azt illeti egészen hozzászoktam a bicajomhoz; sose gondoltam volna hogy ezzel is lehet bicikliző embereket előzni az utcán (kép az előző linken).

A másik, hogy a postaládámban megtaláltam az első levelet: úgy néz ki, megjött az ösztöndíjam.

És a ráadás: tegnap kiderítettem, hogy az 1912-es stockholmi olimpiai stadion szabadon használható. Ma az is kiderült, hogy tőlem 5,5 km-re van. Estére mindezen info le lesz ellenőrizve :)

Ma voltunk a Nobel múzeumban. Nagyon motiváló, egészen jól összerakott, bár kis alapterületű múzeum! Minden Nobel díjastól található benne egy-egy tárgy, ami a munkájában inspirálta vagy ahhoz kapcsolódik. Így például Mario V. Llosa egyik vizilója vagy Fleming petricsészéje. Emelett minden díjazottat felkérnek, hogy írja alá ... na jó, nem lövöm le a poént!

Ugyanitt kiderült, hogy Alfred Nobel költőnek készült, de apja kutatót nevelt belőle -mindenesetre az irodalmi érdeklődése megmaradt, így lett az irodalmi nobel díj. Az öccse egy közös kísérletben vesztette életét, ekkor apja abbahagyta a kutatást, de Alfred nem és így lett a dinamit -az első biztonságos robbanószer és Alfred vagyonának alapja, valamint a fizikai és kémiai nobel díj. Az ifjú Nobelnek egy hétig volt titkárnője, egy életre levelezőtársa az a nő, aki miatt megalapította a béke nobel díjat. Valamint szív és gyomorproblémái voltak, ami közül az elsőt glicerinnel kezelték -épp azzal, amit ő a dinamitba tett. Ezt annyira nem értékelte, így lett az orvosi nobel díj. Szóval, ha véletlenül úgy alakul és ferenc díj lesz, minden bizonnyal futók, írók és biológusok fogják kapni.

A hétvégét közösen valahol Stockholm mellett, ismerkedéssel fogjuk tölteni. Lesz szauna is :)

Ha valaki kicsit hosszabb időre külföldre megy, blogot ír. Nem igazán értettem miért. Aztán szép lassan, ahogy búcsúztam el sorra az ismerőseimtől, kezdett körvonalazódni belőlem, hogy ez egyáltalán nem az írói véna kiteljesítéséről szól. Egyszerűen nem lehet mindenkinek külön-külön emaileket küldeni, sőt, közös emailt se nagyon érdemes. Arra is gondoltam, talán elég lesz a „…-ból jelentem” rovatomat folytatni, de nem. Szóval különféle (külső és belső) nyomásra, de végsősoron „elkezd csicseregni a nádiposzáta”.

Az Amgen nevű gyógyszergyártó és –fejlesztő cég 2008-ban Los Angelesben elhatározta, hogy egyetemistáknak szóló nyári programok szervezésére kéri fel az Egyesült Államok kiemelkedő egyetemeit (pl MIT, Columbia University). Célként a következőket fogalmazták meg:

„Amgen Scholars will:

• Take part in important university research projects, gain hands-on lab experience and contribute to the advancement of science;
• Interact with and receive guidance from faculty mentors, including some of the world’s leading academic scientists; and
• Attend scientific seminars, workshops and other networking events.”

/az Amgen Scholars hivatalos honlapjáról: http://www.amgenscholars.com/about_amgen_scholars/program_overview/ /

 A kezdeti sikerek után, következő évben Európába is elindult a program három egyetem bevonásával: Cambridge, LMU München és Karolinska, Stockholm. A 8-10 hetes programokban résztvevők száma az elmúlt években egyre növekedett. 2014-ben 25-en nyertünk felvételt a Karolinska Institiutet nyári kutatóprogramjába.

Én március 31-én kaptam az emailt: „Dear Katalin, I have the pleasure to inform you that you have been admitted to the Amgen Scholars Program at Karolinska Institutet 2014.” Jelentkezzen, aki el tud képzelni szebb születésnapi ajándékot! Így a következő két és fél hónapban bennem lappangott az érzés: június 21-én bekövetkezik egy újabb világvége, addig pedig van egy-két dolog, amit el kell intézni. Ezzel az érzéssel indultam a 10km-es bajnokságon, csináltam végig a vizsgáimat és végül szálltam fel június 21-én a KLM Amszterdamba közlekedő járatára.

Hogy mit tudtam? Tudtam, hogy hol találom majd a kulcsomat a szobámhoz, tudtam, hogy melyik repülőre kell felszállnom, és hogy Stockholmba megyek. Sokan kérdeztétek, hogy mit fogok kutatni: still don’t know (de azt mondták csütörtökre megtudom :) ). Azt is tudtam, hogy ki honnan jön, illetve néhány emailt váltottam azzal kapcsolatban, hogy honnan lesz biciklim, amíg itt vagyok. Talán nagyjából lehet érezni, hogy leginkább a látatlan volt előttem, azzal a biztos tudattal, hogy jó lesz, hasznos lesz.

Ferihegyen két amerikai turista között foglaltam helyet. Az egyik, egy idős néni kedvesen kérdezte, hogy Budapesten lakom-e, tetszett neki a város. A nagyjából fél mondatos válaszom után megdicsérte az angolom –és később se vonta vissza (udvarias néni volt). Amszterdamban volt egy órám, aminek egy jó részét az Airport Parkban töltöttem: ha ott jártok, feltétlen nézzétek meg! Leginkább egy zöld övezetet alakítottak ki (ezt már tavaly, Edinburghba menet is felfedeztem), amiben néhány csodák palotája-szerű játékot helyeztek el (ezt most találtam meg) (1-4 kép).

A KLM-mel folytattam az utamat, ismét nagyon finom szendvicset szolgáltak fel, kekszet és teát –a wizzairhez képest hatalmas volt a különbség. Ami azt illeti, legutóbb a wizzair elég ocsmány módon kvázi kicsalt 14e forintot tőlem a csomag miatt –ezzel szemben a KLM elnézte azt a +5kg-ot amivel felszálltam. Szóval a második, AMS-ARN járaton egy svéd néni mellé ültem le, akivel szintén szóba elegyedtem. Szívesen adott tanácsokat, amiket én örömmel fogadtam. Gyönyörűen sütött a nap a felhők felett, majd ahogy ereszkedtünk lejjebb, a felhők alá érve a napsütés ugyan eltűnt, de helyette a tenger és a benne lévő ezernyi sziget tűnt fel (5-6 kép). Ezekre a szigetekre szoktak szebb napokon utazni, campingezni a környékről.

Még korábban megbeszéltem az egyik lengyel lánnyal, hogy a reptéren, a buszmegállóban találkozunk. Természetesen 3 buszmegálló volt és persze hogy elkerültük egymást. De míg vártam több dolgot is realizáltam, pl hogy egészen hideg van és egészen kihalt a környék (7.kép). Azóta kiderült, hogy a Midsummer Fest és az ehhez kapcsolódó hosszú hétvége volt a ludas, hétfőn már komoly tömeg volt az utakon.

Vasárnap reggel, mivel se kenyerem se teám nem volt, gondoltam elindulok boltot keresni. 10-14-ig sétáltam tehát a városban, ezalatt 3x eláztam, 2x melegem volt és 4x láttam a napot. Azért boltba is bementem –ami azt illeti, hiába voltam felkészülve a legrosszabbra, egész vállalható áron találtam dolgokat, talán 2x-3x drágább, mint otthon (vagy csak megint elszámoltam valamit). Este az első bicajomat is megkaptam. Egy kedves új ismerőstől, egy cowboy kalapos svéd férfitól (Pär), egy elképesztő stramm katonai biciklit, ami egyben életem első kontrás biciklije is. Meglepően gyorsan hozzászoktam, Pär pedig megmutatta az utat Jägargatanba (ä=e), a szállásomra, illetve a KI-ba. A nap, rövid ismerkedős esttel zárult, illetve megtudtam, hogy a magyar csapat a csapat EB-n sajnos elég csúnyán leszerepelt. A nap zárásaként megnézhettem a napot, ami éjszaka északról süt (8-12. kép).

Hétfő. Az első „igazi” nap. Délelőtt 10-kor kezdődött az első előadás a KI-n, így hát reggel 9 előtt 10 perccel bicajra pattantam és áttekertem a városon –ami jelen esetben 3 hidat és 2 szigetet jelentett. Menet közben elhagytam a lakatomat, amit már csak a Karolinskán vettem észre. Végül úgy döntöttem, hogy nem indulok a keresésére, tekintve hogy az út egy jó 40 perc volt és ekkor már ¾ 10 volt. Alkalmaztam a „tedd értékesebb és rosszabbul lelakatolt biciklik közé”-szabályt, így –mivel a szabálynak csupán az első fele teljesülhetett –nagyon szép és a bejárattól távoli bicajok közé helyeztem a kölcsön-bicajt. A nap végén ugyanott megtaláltam.

A nap során 4 előadást hallgattunk meg: az Amgen Programról, Svédországról, Stockholmról, a Karolinska Institutet-ről (KI). Mint kiderült, Svédországban elképesztő sokat kávéznak az emberek (ez alatt a 4-előadás-és-közte-egy-ebéd program alatt összesen 6x invitáltak minket kávézni); illetve az ország az 1700as évek végéig elképesztő szegény volt (!!!), de valószínűleg ők nem panaszkodtak annyit, amennyit mi szoktunk otthon és felmérték az erőforrásaikat: ma már csak Norvégiában drágább az élet. Félelmetes méreteket ölt itt az egyenlőség: évekig nem vettek részt nemzetközi felmérésekben, mert nem akarták hasonlítgatni magukat (azóta ez megváltozott és kiderül, hogy a Karolinska Európa első 10 egyeteme között van, a világon nagyjából az első 30-ban). Illetve azért kellett a KI alól kivenni a Nobel bizottságot, mert az egyetemen minden dokumentum nyilvános (ahogy az összes dolgozatot ki kell adni az első kérésre, úgy kellett volna a bizottság papírjait is). Továbbá ettem halat: nagyon finom tengeri halat kapros mártásban. Ami érdekes, hogy se a kaprot se a halat nem szeretem –hittem eddig.

Stockholm és környéke, ami a már említett (repülőről gyönyörű) szigetcsoport, amit nyugatról egy édesvízű tó, keletről a tenger és szigetei alkotnak. A Karolinska Institutet pedig a háború után lett megalapítva. Talán a IV. Karl nevű király alapította és kb 200 évvel ezelőtt volt az a bizonyos (az utolsó háború). A katonákat Carol (~Karl) után Carolinska becenévvel illették, és mivel többen haltak meg betegségben/sebesülésben a csata után, mint magán a csatatéren, ezért lett egy ilyen kórház. Aztán Nobel a KI-nek adta a jogot, hogy az orvosi és biológiai Nobel díjat kiossza. Ma 80%-ban kutatóintézet és 20%-ban egyetem, főleg orvosi szempontokkal.

Elég nagy szerencsénk volt, hogy bejutottunk a Nobel Bizottség épületébe, (a fent említett okokból) ez –ugyan a KI campuson van, a városhoz tartozik (13-14 kép).

Közben elég sokat beszélgettem, főleg az időjárásról. Na, az (ti. időjárás) van. Ittlétem alatt eddig legalább 8x csöpögősre áztam. Hát igen, Stockholm „Észak Velencéje”: a víz mindenképp stimmel. Alul-felül, kívül-belül, jobbra-balra minden vizes, főleg én. De nem panaszkodom a nap is sütött. Sőt, napjában többször kisütött, elered az eső, fúj a szél és ezek mindenfajta kombinációja (pl a város egyik felében süt a nap, a másikban esik, és mindkét helyen fúj a szél). A Cambridge-ben tanuló szingapúriak szerint az angol eső az úgy „van”, míg a szingapúri inkább gyorsan jön –gyorsan megy, de leginkább vihar. Na, ami itt van, az valahogy ennek a kettőnek a keveréke: gyorsan jön és zuhog, de aztán valahogy itt marad.

Délután 4 körül végeztünk a KI-n, aztán tekerés haza, illetve egy kedves helyi segítségével egy bicajboltba lakatért. Érdekes érzés, hogy a „bicikli értéke / lakat minősége = 1” egyenletnél most két alacsony számot osztok egymással. Szóval a legolcsóbb, gyereklakatot választottam. Persze még mindig nem találkoztam olyan svéddel, aki ne beszélt volna tisztán, folyamatosan angolul. Engem különösen az lepett meg, hogy ha olyan típusú lakattal, amilyet otthon is használok, kötöm le a bicajt és úgy is elviszik, akkor a lakásbiztosítás fedezi a káromat. Ha nem lenne nyáron egész nap 10 fok és eső, tényleg egy nagyon jó ország lenne! Bár, ami azt illeti, azt mondják, hogy ez elmúlik (ti. a hideg).

Végül estére belefért egy kisebb futás is. A 20 percből ugyan véletlen 40 lett, mert a nap során találkoztam a 2. pszichológussal is –aki 4 órás maratont fut, és persze tökéletesen beszél angolul. A nap első pszichológusa egy elég szép országúti bicajról méregetett engem és főleg a 20+ kg-os military bikeomat (persze megnyugtattam, hogy ő a lusta).

Hát talán ennyi. Folyt. köv. :)

ui.: képeket itt találtok -persze nem sorrendben:

https://drive.google.com/folderview?id=0Bwj9_b-yNwwTdnJ0alB3TVA1aU0&usp=sharing

Maassluis holland kisváros a Maas folyó partján, az óceánhoz igen közel, Rotterdamtól kissé nyugatra. A holland mélyföldre jellemző mennyiségű (rengeteg –a szerk.) folyóval, tóval, csatornával rendelkezik, illetve egy nagyon csinos kis történelmi belvárossal. Ez utóbbiban található egy malom, egy sziget templommal és két-három utca csatornácskákkal a közepén. Jelenleg mindezen helyeken plakátok hirdetik, hogy a város idén 400 éves.

2014. május 25-én gyönyörű idő volt. Két BEAC-os futó állt Maassluis központjának közelében, várva hogy elinduljon a maraton és a félmaraton. Nagy reményekkel jöttek: egyéni csúcs, helyezés, esetleg győzelem. Előző este, a tésztapartin megismerhették az ellenfeleiket, a város jelenlegi és múltbeli kiemelkedő futóit: ritkán van része az embernek 2:30 és azon belüli futókkal akárcsak együtt is lenni egy teremben, nemhogy beszélgetni velük! A Westland maraton egykori futója 78 évesen állt közöttük a félmaratonra várva.

A vasfüggöny leomlásakor Európa előtt komoly feladat állt. A kapitalista nyugatnak és a nemrég még szocialista keletnek kulturális és társadalmi különbségei ellenére újra közeledniük kellett egymáshoz: újrateremteni az egységes Európát. A sokféle kezdeményezés egyike a testvérvárosi kapcsolatok kiépítése volt, vagyis két város kulturális, oktatási és sportkapcsolatainak létrehozása és ápolása. Hatvan városának igen sok kapcsolata épült így Nyugat-Európában, dél, illetve kelet felé egyaránt: Kézdivásárhely, Tavarnelle, Kokkola, Jarocin és Maasluis lettek testvérvárosai.

Az első Westland maratont 1969-ben rendezték meg, az utolsót 1997-ben. A Rotterdam maraton mögé belépő ABN Amro bank támogatása olyan hatalmas előnyt jelentett, amit a Westland maraton nem tudott kompenzálni, s két maratonra nem volt elegendő kereslet: a Westland maraton megszűnt. A rotterdami városi pályával szemben, a westlandi kisvárosok között kanyargott laposan, nedves réteken át és melegházak között, lehetővé téve Marti ten Kate 2:13-as csúcsát. A rendező kisvárosok: Maassland, De Lier, Maassdijk és Maassluis voltak.

A versenyt megelőző napon Rotterdam kikötőjében mosták a Mongolia fedélzetét. Mellette konténerek tömkelege, benne üres tartályok várták, hogy megtöltsék őket és elinduljanak – talán Skandinávia felé. A New York Hotel étterme még emlékszik arra az időre, mikor mellőle indultak a kalandvágyó európaiakkal teli holland óceánjárók az Újvilág felé, mellette aznap is felhangzott az induló hajón a tradicionális búcsúdal: búcsú Hollandiától a nagy út előtt. Az Erasmus híd fehér pillére méltóságteljesen állt, akár egy formás hattyúnyak, ahogy Rotterdam városának hírességéhez illik. Ugyanezen a napon a Maas folyón a Deltaprogram keretén belül létesült árvízvédelmi gátra kíváncsi csoport besétálhatott a forgó „gát” egyetlen fix pontjához. Ugyancsak ekkor, a Csatorna hollandiai partján, a folyót a beachtől elválasztó móló egyik felén hatalmas teherhajók indultak útnak, míg a másik oldalon egy, az apály során partra került medúza haldoklott.

Maassluis városa közel egy éve elhatározta, hogy a város 400 éves évfordulója alkalmából újra, még egyszer megrendezi a maratont és a félmaratont. Az AV Waterweg sportegyesület és a résztvevő városok önkéntesei május 25-én délután 5-kor, egy év munkája és a sikeres verseny után fáradtan, de boldogan hazatértek. A WOS helyi érdekeltségű televízió, a hetek óta folyamatosan vetített régi maraton-részletek és résztvevők interjúi után leadta a 400 éves város maratonjáról készült felvételeket is. A környékbeli lakók pedig behordták a székeiket, a naptól barnítottan és a sok kiabálástól rekedten megbeszélték a látottakat.

Közel két hónapja Hatvan városának testvérkapcsolatokkal foglalkozó irodája hívást intézett egy mobilszámra. Futót és kontaktembert kerestek a Maassluisban rendezendő félmaraton és maraton versenyre. A verseny időpontja és a szervezési nehézségek miatt végülis ketten maradtak: Ferenc Kata és Geréb Gábor, hogy képviseljék Hatvant Hollandiában, a félmaraton keretén belül. Május 23-án a repülőjük megérkezett Eindhovenbe, ahol az AV Waterweg sportegyesületének vezető tagja, Nell várt rájuk.

A holland hosszú távú versenyekről, akár biciklizés, akár futás, az ember fejében általában él egy pozitív kép: kellemes hőmérséklet, tökéletesen vízszintes pálya, szurkoló emberek. A 10 km-es Országos Bajnokság után Csere Gazsival készült interjúban Gazsi azt mondta „egy évben általában csak egyszer és maximum egyszer adatik meg az embernek a tökéletes körülmények adta tökéletes verseny”: jó állapot, jó hőmérséklet, jó versenytársak és ebből következően egy folyamatos, jó futás. Ez a verseny tökéletes volt. Életem legjobb tíz kilométere: egy utazás, utazás a holland mélyföldön: Westlandban, utazás egy jó, 3:45-ös tempóban, holland kísérőkkel – többek közt a leendő maratoni második és harmadik helyezettel.

Gyönyörű mezőkön, virágokkal teli üvegházak között és kedves kis városokon keresztül vezetett az út. Öt kilométerenként volt frissítő (víz és izoital) és kilométer-jelző tábla órával: 18:40, 38:07, 57:55 (PB), 1:23:40, ez utóbbi 3 perces egyéni csúcs. Az első 13 km utazás volt, de valahogy még mindig nagyjából 15 km-ig tart a jó futás érzése és tempója: valószínűleg több kilométer kell a lábamba. A női maratoni mezőny tagjai között 3 órán belüli futók voltak, de a félmaratonon ezzel az idővel első nőként, életemben először szakítottam át a célszalagot. Gábor számára ez egy állomás volt az ironman felé, az egy hónappal ezelőtti 1,5 perces egyéni csúcsa után (1:26), kissé fáradtan, 1:30 körüli idővel ért be a célba.

Hétfő reggel van, a diákok sorban leparkolják a biciklijeiket az iskola mellett. A Rotterdam-Eindhoven vasútvonal gyönyörű, nedves zöld rétek, kanálisok és a folyamatosan fejlődő országokra jellemző infrastrukturális építkezések hada mellett, hatalmas csatornákon át halad. A réteken birkák és tehenek legelnek, a csatornákon uszályok és teherhajók tömegei úsznak. Az utakkal ellentétben a vasút rendszerint a kanálisok vízszintje fölött halad. Hatalmas ege van Hollandiának. Az elmúlt napok eseményeitől, főleg a versenytől fáradtan, a remek beszélgetésektől felüdülve száguldunk Eindhoven felé. A jegyet a Maassluis - Hatvan Testvérváros Alapítvány állta.

2013. június 6-án, hajnalban a hatvani volán 24 személyes külön busza elindult Kézdivásárhelyre. Hatvan és Kézdivásárhely évek óta testvérvárosi kapcsolatban van egymással, küldöttségek jönnek-mennek a 20 ezer fős Hatvan és 19 ezer fős testvére között. Ez úttal a Kézdivárosi Sport Egyesület sport-programsorozatára kapott meghívást Hatvan, ahol én, mint eredetileg hatvani lakos képviselhettem a várost és egy kicsit az egész jelenlegi Magyarországot.

A buszban a hatvani rendőrkapitányság kispályás focicsapata (6 fő), négy futó (2 fiú, 2 lány) a hatvani rendőrkapitány, Tarsoly Imre képviselő úr, Matyi bácsi, a hatvani atlétika rangidőse és mozgatója, illetve 2 sofőr foglalt helyet. A négy futó közül az egyik én voltam, rajtam kívül hárman pedig a Hatvani Szabadidő Sport Egyesület atlétái. 15 órás út állt előttünk.

Ahogy megérkeztünk, a Székely Vendéglőben rögtön fogadtak minket meleg étellel. Az elkövetkező napokban különféle versenyszámokban mérkőzhettek a környékbeli városok, a Kézdivásárhelyiek, illetve ez utóbbi testvérvárosainak (Vác, Mezőkövesd, Gyöngyös, Hatvan) csapatai, vagy egyéni versenyzői egymással. Vasárnap délelőtt 10 órakor került sor a Minimaratonra, amely 10 km hosszú volt: a szomszéd Torja falu határában lévő székely kapuig és vissza.

Úgy érzem, ez úttal nem elég a saját 10 km-emre koncentrálnom az írás során. 19 évesen másodjára jártam Erdélyben, de először túl fiatal voltam ahhoz és túl keveset voltam a helyiek között, hogy megértsem: ez más, mintha az ember külföldre megy.

Utunk a történelmi Partiumon át vezetett, amely napjainkban többségében román- lakta vidék. Gyönyörű szép hegyeken át jutottunk el Erdélybe. Kézdivásárhelyt is minden irányban hegyek környékezik, maga a város 500 méteres tengerszint feletti magasságban lévő felföld közepén van. Menet közben megálltunk Nyergestetőn és elhelyeztünk egy koszorút a hatvani kopjafánál, elénekeltük a magyar himnuszt, majd egy óra múlva megérkeztünk „Kézdire”. Nyergestetőn 1849-ben egy csapat székely, akik 100 emberrel kevesebben, mint a spártaiak Termopülánál, megállították az oroszokat, akik –a hasonlatot folytatva –olyan túlerőben voltak, mint a perzsák. A történet ugyanúgy folytatódik: egy helyi, ez esetben román paraszt elárulta a titkos hegyi járatokat, amivel az oroszok a székelyek háta mögé kerülhettek. Az orosz katonák hősöket temettek. Erre a helyre az óta is rengetegen zarándokolnak el, régen fenyőkeresztek, ma kopjafák jelzik az elesettek helyét.

Erdélyről magyarként írni nem könnyű, de csak magyarként lehet. A fenti történet is csak nekünk, magyaroknak mond valamit. A termopülaiakat lehet tisztelni, de a nyergestetőieket kell.

A helyiekkel beszélgetve szép lassan rá kellett jönnöm, hogy az anyaországban töltött hétköznapjainkban méltatlanul megfeledkezünk székely testvéreinkről. Nincs jobb szó ennél: testvér. Az ember egy darabig egyszerűen nem tudja hova tenni, hogy nem otthon van és mégis mindenki magyar: egy másik országban, más szokásokkal elő magyarok. Például minden egyes étkezésre húst kaptunk, reggelire házi teát és házi lekvárt adtak nekünk (a sonka mellé). A helyi emberek megnézik a másik embert, ami egy ideig frusztráló, de rá kell jönni, hogy sokkal természetesebb, mint az, hogy nem veszünk tudomást a környezetünkben levőkről. Lehet, hogy ez kisvárosi szokás (amire rácáfol, hogy Hatvanban sem jellemző), de sokkal jobban figyelnek egymásra és így figyeltek ránk is. Nagyobb a szegénység és jóval több a kéregető (rendszerint román), mint nálunk. Utunk során rengeteg legelő tehén- és birkacsordát láttunk a hegyoldalakban, amiket a pásztoraik kutyákkal őriztek és tereltek. Volt, hogy a lovakat az út menti árokparton legeltették. Volt pénzváltó és házi pálinka a zöldséges pult alatt. Szóval sok mindenben mások, mint mi, de a történelmünk, a kultúránk, a nyelvünk, a nemzeti ünnepeink ugyanazok. Ne azokat utáljuk, akik aláíratták velünk Trianont, hanem menjünk és találkozzunk azokkal, akik a határon túl kerültek! Sokkal fontosabbak ezek a testvérvárosi kapcsolatok, mint bármilyen politikai megmozdulás Budapesten. Budapest és egy erdélyi vidéki kisváros között nagyjából ég és föld a különbség.

Néhány mondat a versenyről. Nem számítottam komoly versenyre, így egy kicsit meglepett, hogy ellenfelemül kaptam Románia jelenlegi női triatlon országos bajnokát –aki mellesleg székely. Rajta kívül persze nem volt komoly futó: se lány, se fiú. Arra gondoltam, hogy vele kell futnom, hogy jó időt menjek, mert valószínűleg lehajrázni nem fogom tudni. A verseny a helyi sportpályáról indult, rendőrautós felvezetéssel haladt a pusztán át a szomszéd Torja városáig. Az elejét 4 percen belüli tempóban kezdtük, jól esett mennem a fiúkkal. Nagyjából a 2. km-nél megelőzött a triatlonos lány, és ahogy láttam, hogy milyen könnyen mozog, jobbnak láttam nem elmenni vele. Lassabb kezdéssel jobb esélyem lett volna erre. Végül maradtam két férfival és mentünk 4 perc körüli tempót. Egy idő után viszont leszakadtam róluk. A levegő fülledt volt: mióta megérkeztünk, aznap reggelig esett, és ahogy kisütött a nap, erősen párolgott az összes pocsolya. A fordítóig elég lassan haladtam, ott viszont frissítés várt és két pohár arcomba csapott víztől egészen újjászülettem. Onnantól érezhetően könnyebben lépkedtem és egészen sikerült felfutnom a kettővel előttem lévő férfira, a lány pedig látható közelségbe került, azonban nem tudtam ismét megújulni, így a távolság maradt. Végül kb 200 méterrel és 40 másodperccel előttem érkezett a célba. Én 41:16-ot futottam, aminek végül is örültem, hiszen nem készültem rá és csaknem végig egyedül futottam.

Azt hiszem nem ezzel az írással fogom megváltani a világot vagy megoldani a nemzetközi kapcsolatokat. De úgy érzem mindenképp érdemes ismét és sokszor ez után is felhívni a figyelmet arra, hogy vannak magyarok a határon túl is, akik hozzánk tartoznak. Nem jó, hogy így van, de úgy tűnik, hogy a határainkon túlra kell menni ahhoz, hogy megértsük milyen magyarnak lenni. A székelyek tudják. Nem mellesleg pedig elképesztő nyugalom uralkodik azon a gyönyörű vidéken, amit mi úgy hívunk, hogy Erdély.

Körbetekertem, átúsztam, lefutottam…

…a Balatont. Nagyon magyarnak érzem magam.

Jó dolog az ismeretség.  Valamikor 2012 novemberében egy kedd délután edzésről az öltöző felé menetemben, összefutottam Ő. K-val, aki azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem egy félmaratont futni. Épp volt. Épp jó formában éreztem magam; Imre bácsi sajnos épp beteg volt, így jobbnak láttam őt nem megkérdezve a saját megérzésemre hallgatni, vagyis igent mondtam a futásra. Jelentkeztem az egyetemi csapatba, ahol nagyjából négyen-öten voltunk induló lányok. Egyéni csúcsomtól egy perccel elmaradva, harmadik ELTE-s lányként értem a célba, ezzel részesévé váltam az egyetemi csapatbajnokságon győztes ELTE csapatnak és innentől ismerték az egyetem sportszervezői nevem. Tavasszal már ők hívtak a Szarvasűzők váltófutására, ahol a három lány közül nekem jutott a legszebb szakasz: a Bükk-fennsík. Odatettem magam, ahogy a csapat többi tagja, így sikerült, a szegedieket 12 másodperccel megverve ismét a dobogó legmagasabb fokára állni. Ott ismertem meg többek között K. R-t, aki május végéhez közeledve elhívott körbefutni a Balatont. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy jó futókból álló lánycsapattal váltóban lefussak kb. 40 km-t. Azt hiszem, ha nem tudtam volna, hogy milyen erős csapatom van, a motivációm se lett volna ilyen erős, hogy magamból mindent kihozzak a futások során. Valami komoly mazochizmus lehet bennem, hogy gyakorlatilag vágytam a terhelést, igyekeztem a hosszabb és persze szebb szakaszokat megszerezni magamnak, és reméltem, hogy sötétben is futhatok. Az este végére tudtam: a csapat legfiatalabbjaként, alig 20évesen, közel maratoninyi távot fogok végigcsinálni! Mit csináljak: boldog lettem!

            Akkortájt vettem észre az egyik edzéstársunkat, akiről tudtam, hogy szokott biciklizni, így –részben attól való félelmemben, hogy egyedül leszek az ismeretlen emberek között – hirtelen felindulásból hívtam, hátha van kedve minket kísérni. Volt.

            A nagy nap szombat volt. Pénteken még kaptam félévre egy kegyelemnégyest, amiért szépen elmondtam a csótány, csiga és fonálféreg szemét, majd összepakoltam és a Boráros téren bevágtam magam egy vadidegen autóba, amiben a sofőrt nem, de a két lányt legalább látásból ismertem. Az is valami.

            Egy óra alatt leszaladtunk Balatonaligára, ahol a versenyközpont, a nevezés, a tésztaparti és a rajthely volt. Már itt összefutottam néhány ismerős futóval (akik szintén nem voltak a main-stream tagjai), de a többség soha nem látott versenyző volt. Bevallom, ezt furcsálltam, hiszen hosszú évek óta vagyok sportoló, többé-kevésbé ismerem a magyar futás alakjait rövid és hosszútávon, de ilyen, ultrahosszú távon teljesen idegen voltam. A hangulat nem sokban különbözött egy szokásos utcai futóversenytől, az emberek valahogy mégis mások voltak. Voltak nagyon magasak és nagyon alacsonyak, és főleg az tűnt fel, hogy nemhogy gyerekek vagy kamaszok nincsenek, de még a velem egykorúakat is alig látok! Amíg a tésztára vártunk a sorban, bőven volt időnk beszélgetni, így mindenkit sikerült legalább nagyjából megismerni, esetleg félreismerni. Fél 10 lehetett, ahogy megérkeztünk a szállásra, ahol Gábor, kettővel kevesebb ágy, és a fűtés teljes hiánya fogadott. Visszagondolva, ahogy ott ültünk, beszélgettünk és megittunk egy-egy fél pohár pezsgőt, kifejezetten felnőttnek éreztem magam. Itt jegyezném meg, hogy mókás dolog úgy aludni, hogy folyamatosan azon probléma megoldásán gondolkodik az ember, hogy be kell férni egy babapokróc alá, ha nem akar fázni, de ki kell nyújtani a lábát, ha másnapra nem akar teljesen elmacskásodni (ami ugye 40 km futás előtt kifejezetten nem előnyös).

            Másnap korán reggel, elég hűvös éjszaka után felkeltünk, megreggeliztünk és teljes harci felszerelésben indultunk –a hasonlatot továbbszőve – a csatába.

            A következő három óra nekem várakozással telt. Hatodikként váltottam először. Így a rajtban volt időm körülnézni, felfedezni a 10km „abszolút férfi” magyar bajnokát, és a BalCsigák csapatát is. Azt hiszem, akkor ez volt a két legnagyobb élményem.

            Aztán elindult. Mi nem vártuk meg a rajtot, hanem mentünk az első váltópontra, újabb két vadidegen emberrel, akik a kocsit vezették. Ott találkoztam a többiekkel és a nap során hol egyik, hol másik autó szállított engem és a meleg ruhámat –sajnos nem mindig sikerült ezt a kettőt ugyanott vinni. Három nagy zápor volt. A másodikból kaptam egy keveset. De addig még sok mindenről kell beszélnem. Minden váltóhely élénken él a fejemben. Minden futásom beleégett a tudatomba. Minden arc, akivel találkoztam, minden szakasz, minden dal, minden érzés itt van bennem! Ezt szeretném megörökíteni. Nem, mégsem: elég, ha a hangulatot őrzöm meg.

            A harmadik váltóhelye Zsanival és Csillával vártám az épp futó Anitát. Esett. Mértük az időt, akkor még a pécsiek voltak előttünk (Mecsek Dream Team). Sok volt a különbség (talán 5 perc). Akkor nagyon éreztük, hogy ez kemény küzdelem lesz, és rajtunk fog múlni, hogy miképp végződik.

            Az első, 5.7 km hosszú szakaszomon kisütött a nap. Kb. 4 perces tempóban végig tudtam csinálni, igazán el sem fáradtam benne, tudtam, hogy még hosszú nap lesz. Én már a pécsiek előtt váltottam, majd növeltem az előnyünket. Ahogy átadtam a stafétát Aszófőn, kezdődött a hegyes-völgyes szakasz. Beültünk az autóba, nekem is megeredt a nyelvem, ahogy mindannyiunknak futás után. Mentünk a következő váltásra, szurkoltunk annak, aki épp futott közülünk, beszélgettünk, latolgattuk az esélyeinket.

            A következő szakaszom 7.6 km hosszú volt, amit persze nem kell szentírásnak venni, hiszen utcai versenyről van szó. Ez volt a legszebb szakaszom! Előtte ment föl Róza és Zsani a Dörgicsére, ahonnan nekem többnyire lefelé kellett jönnöm. Véletlenül sem cseréltem volna velük. Egészen szép helyen váltottam, egy kis faluban, ahonnan kijövet már látszott messziről a Balaton. Meseszép volt körülöttünk a rét! Lila, fehér és piros színekkel tűzdelt zöld. Ahogy futottam, Bálint majdnem fogott nekem egy autót, amiből szólt a zene, amikor ennek érdekében elhagyott egy időre, akkor éreztem, hogy mennyit is jelent, hogy mellettem teker! Még akkor is, ha beszélgettünk, sokkal könnyebben esett a futás, mintha egyedül kellett volna haladnom. Ez a szakasz vitt ki minket újra a Balaton mellé. A pécsiekkel már nem foglalkoztunk, nyomtuk a tempót. Nagyjából még mindig négy perceseket futottam, bár a végére kicsit lassultam.

            Ekkor csak 15 km-em volt pihenni, vagyis nagyjából egy óra, majd ezután következett a leghosszabb, 10.7 km hosszú szakaszom. Azt hiszem a futás ezen része volt a leginkább megterhelő, mind pszichésen, mind fizikailag. Egyrészt a rövid pihenő, másrészt a tudat, hogy ezzel elérem a 21 km-es lélektani határt, aminél többet még egy nap alatt nem futottam le. A futást ismét lendületesen kezdtem, először lefelé haladtam, 4 percen belül. Tudtam, hogy lassítanom kell, de úgy voltam vele, hogy majd, ha ellaposodik a terep, akkor beállok egy 4:10-4:20as tempóra. Némileg tévedtem, hiszen egy csodálatos kis erdei úton, azonban fölfelé kellett tartani. Erre nem számítottam, de igyekeztem nem gondolni semmi rosszra csak mentem. Ekkor előzött meg egy férfi, akit az előttem futó csapattársam hagyott ott. Ezt Bálint mondta, azzal kísérve, hogy ne hagyjam magam, mire azt válaszoltam, hogy „neki szabad”. A férfi hátrafordult és mosolygott.

            A szakasz második felére, három vagy négy emelkedő után érezhetően lassultam, nagyjából 14km/h-s sebességre. Ez rosszul esett, hiszen tudtam, hogy számítanak rám a lányok és reméltem, hogy jól fogom bírni. A szakasz talán 500m-rel rövidebb volt, az utolsó három km a víz közvetlen közelében vezetett és Balatongyörökön átadtam a következő futónak a chipet.

            Keszthelyre nem mentünk be, viszont épp a másik autóban volt minden cuccom, el voltam fáradva és izzadt is voltam, így nagyon hamar elkezdtem nagyon fázni. Keszthely után megálltunk egy kicsit nagyobb pihenőre, kihagyva egy váltót, elég sok időnk volt. Rövidnadrágban, éhesen ennek annyira nem örültem. Nagyjából fél5 lehetett. Viszont találkoztam egy kedves biológus ismerősömmel, aki jelenleg Bécsben fejezi be az mesterképzést (hogy került ide?). Itt volt a két napos versenyen induló csapatoknak vége az első napnak. Mi folytattuk. Ennél a váltópontnál ismét közel voltak a pécsiek (kb. 5 perc hátránnyal), őket még megvártuk, aztán mentünk tovább. Tudtam, hogy ez alkalommal hosszabb pihenőm van, de nem örültem, hogy nem ehettem rögtön a váltás után, hiszen ilyenkor nagyon oda kell figyelni, hogy mikor és mit rak a hasába az ember. A következő helyen találkoztunk a másik autóval: ekkor teljesen átöltöztem (addig csak pólót cseréltem két váltás között), ettem egy szendvicset és utolért minket Gábor. Ezek alapján talán érthető, hogy ezen a váltóhelyen megnyugodtam és megörültem. És még volt időm a következő szakaszomig, ami hivatalosan 7 km hosszú volt.

            A váltás természetesen már a déli parton volt. Innentől a táj nem volt izgalmas, a szakaszok többnyire egyenes utcákban mentek, de mivel már két biciklis kísért minket, a hangulat emelkedett. Jó szakasz volt. Ekkor –az én kérésemre és később a többieknek is nagy örömére –Bálint bekapcsolta a rádiót a telefonján és a nap további részében zenével futottunk. A 7 km helyett kicsit hosszabb lett, de nem bántam, hiszen ekkorra már rendbe tettem magam, hogy ne azon gondolkozzam, hogy hányadik km, hanem haladjak szépen, ahogy tudok, hiszen jól mennek a lábaim!

            A váltást továbbadtam.

            Útközben kicsit variáltuk a távokkal, végül 9 km helyett nekem 7.7 jutott, aminek végülis csak azért nem örültem, mert beleéltem magam a 40km gondolatába. Annak viszont örültem, hogy így biztosan futhatok sötétben és többet pihenhetek. Ahogy a váltásra értünk viszont nem sikerült összeraknom magam fejben. Majdnem eltévesztettük a váltóhelyet, amitől olyan idegesség jött rám, hogy a szívem ismét felpörgette magát valami őrült frekvenciára, ami bár helyrejött a váltás pillanatára, mégsem sikerült magam teljesen megnyugtatni és a szívprobléma rossz érzésével és attól való félelmemben, hogy most már igazán összeesek, de akkor mi lesz a váltóval? –szóval így indultam neki az utolsó szakaszomnak. Azt is tudtam, hogy az utolsó. Rossz mentalitással futottam. Az elején le is kellett lassítanom a szívem miatt, majd megmagyaráztam magamnak, hogy ilyenkor nem illik hisztizni. Akkor egy szép, sötét fasorral szegélyezett úton szaladtam én és jött velem a két biciklis. A fák feltűnően jobbra dőltek, balra a Balaton. Ruzsa Magdi egyik új számát játszotta a rádió és futottam a zenében, csöndben. A srácok valamivel később elkezdtek biciklis élményeket mesélni, akkor kicsit magamra hagyottnak éreztem magam, de próbáltam rájuk figyelni. Kezdtem ideges lenni. Rém hosszúnak tűnt az út. Valamiért azt hittem, hogy ennek hamar vége lesz. De ehhez képest soha nem akart befejeződni. Kiértünk Balatonföldvárról, beértünk egy másik városba, majd onnan is kiszaladtam, jött a következő várostábla: Zamárdi, majd egy balkanyar, majd egy jobbkanyar, ismét hosszú egyenes utca, ismét kanyar, majd egyenes… Minden kanyarban vártam a célt, a váltóhelyet, minden fényt váltásnak hittem, minden autóra azt hittem az már a mienk! Egy idő után a biciklisek is érezték, hogy baj van: lassultam, nem szóltam, ha mégis, akkor is csak röviden, idegesen. Azt hiszem az segített nagyon sokat, amikor Gábor időnként odaszólt, hogy „jól csinálod”, „kemény vagy”, „így is hatalmas teljesítmény”. Utáltam, hogy lassan megyek és tudtam, ha fejben ott lennék, jobban haladnék. A biciklisek sem értették egy idő után, hogy miért nincs még váltás, Gábor előrement, sokáig, nagyon sokáig nem láttuk, majd egyszer csak visszajött… egy örökkévalóság telt el addig! Bálint is elfáradt már valószínűleg, főleg pedig utálta, hogy hisztizek. Ezt utólag nagyon sajnáltam. Végül megláttam a végét, már csak el kellett addig menni! Átadtam a chipet, levágtam magam a földre és boldog voltam, mint még soha! Megcsináltam! Nevettem, fájt, fáradt voltam, örültem, szédültem, nem éreztem semmimet, haraptam a füvet mókából! Kaptam két pacsit és beültünk egy autóba, ahol már mindannyian befejeztük! Még vittünk magunkkal egy addig soha nem látott srácot, aki félt, hogy lekési a váltását, amíg benzinkutat keresnek. Én ülhettem elől, majd a következő váltóhelynél is a kocsiban maradtam: akkor nagyon el tudtam volna aludni. Az utánam következő lánynak rövidebb volt a szakasza. Nekem, addigra már biztosan tudtuk, hogy 2-3 km-rel hosszabb. Megvan a 40! Viszont… viszont nem cselekedtem helyesen. Az utolsó szakaszomat nagyon elrontottam. Fejben. Mert tudtam, hogy fiatal vagyok, tudtam, hogy ennyit még soha nem futottam, tudtam, hogy elfáradtam, tudtam, hogy este fél11 van, tudtam, hogy… na, túl sok minden jött föl a tudatomba, aminek csak később kellett volna. De akiktől még akkor is féltem, akik miatt futás közben is szidtam magam (megint csak rossz taktika, hisz biztatni kellett volna!), a pécsieknek semmi hírük nem volt.

            Róza 8 km-éhez ismét felhőszakadás jött. Mi, az autóban ültünk és pizzát ettünk, egészen gondtalanul. Beszélgettünk a gyerekvállalásról és a férjhezmenetelről.

            Az utolsó váltóhelyen mindannyian összegyűltünk és néztük az óránkat. Egészen biztosan látszott, hogy a 15 órán belüli idő nem valószínű, de talán csak kicsivel fogunk kilógni belőle. A célba hatan futottunk be. Szép volt. 15:00:24 és egy vonat. Onnantól, átadtam magam a fáradtság tudatának. Mégis rengeteget beszéltem, pörögtem tovább, bár a lábaimban már éreztem, hogy akármilyen lassú volt ez az utolsó menet (kb. 4:30as tempó), azért mégis kifutottam magam. A Mecsek Dream Team kb. 24 perccel utánunk ért be. Náluk nagyjából két jó futó volt, nálunk 5 és fél. A többiek ittak egy-egy alkoholmentes szponzor-sört, valaki még jégkrémet is letolt, beszélgettünk a gepárdokkal, majd indultunk haza. Éjjel 1 óra volt.

Fél kettőre érkeztünk a szponzorlakásba. Mindenki megfürdött szép sorban, beszélgettünk valamennyit, fél négykor pedig lefeküdtünk. Egyáltalán nem éreztem magam álmosnak.

Másnap délelőtt volt egy hosszú beszélgetésen Zsanival. A házunk előtt ment a pálya: én is ott futottam! Kettőkor eredményhirdetés: hatalmas tömegnek tűnt az a kb 100 ember abban a sátorban. A dobogó legfelső fokán vigyorogtunk hatan, alattunk a tapsoló „tömeg”. És jutalmul kaptunk fejenként egy zoknit.

Aztán kiderült, hogy csak véletlen felejtettek el szólni, hogy cipő is jár. Már csak haza akartam menni.

Aludtam visszafelé és aludtam a kollégiumban is. Még harmadnap is. A lábam viszont meglepően gyorsan regenerálódott. Két nappal később ugyan gyengének éreztem őket, de tudtam menni simán 4 perc körül: csak lendületből! A résztávoknál se volt gond, hacsak nem egyedül kellett…

            Elég sokat tanultam ebből az egy napból. A legfontosabbat szeretném most itt kiemelni: az embert teljes egészében kell nézni. Ha futóedzésről ismered, akkor azt látod róla, hogy hogyan fut. Ha szakkollégiumból ismered, akkor azt látod benne, hogy hogyan tud tanulni. Ha beszélgettél vele néhány mondatot, akkor némileg ismered a gondolkodásmódját. Ha láttad már szeretni, akkor ismered a szeretetnyelvét. De ha bármelyik aspektusa is hiányzik, akkor még nem ismered az embert. Az embert, aki definíciószerűen értékes. Mindenki értékes! Nem jól él, aki ezt nem ismeri fel. Lehet, hogy a másik embernek valami rejtett képessége, hobbija vagy szerelme van, de ha meg akarod őt ismerni és szeretni, akkor addig kell menni, amíg ezt meg nem mutatja neked!

…ott nem mindennapi eseményeknek lehetünk tanúi. Alig több mint egy héttel az edinburghi hármas kutdiák gyűlés után, 2013 február 12-én a 6. Ifjúsági Bolyai Pályázat díjátadója volt –amit igazán nevezhetnénk KutDiák házi versenynek is. Az úgy volt, ugyanis, hogy a négy nyertes pályázathoz, összesen öt kutdiák tartozott, a zsűriben pedig helyet foglalt Csermely Péter.

            A verseny díja a Bolyai-díj kistestvéreként van számon tartva. A Bolyai-díj a magyar tudomány legrangosabb elismerése, amit idén dr. Perczel András vehetett át. Ő lehett tehát az, aki –saját bevallása szerint kirándulás közben –kitalálja az ifjúsági pályázat témáját. Az ifjúsági verseny maga két fordulóból állt. A fő részét maga a pályázat tette ki, amelyben egy, a „Szerkezet és dinamika a molekuláris, szupramolekuláris, élő és közösségi rendszerekben” témában íródott 40-70 oldal terjedelmű pályamunkát kellett beadni. Középiskolások és egyetemisták, főiskolások egyaránt pályázhattak. A decemberi döntőbe középiskolás kategóriában hármunkat, egyetemisták közül pedig egy pályázathoz tartozó két embert hívtak be –akik valaha kutdiákok voltak (és ugye tudjuk, hogy aki egyszer kutdiák volt, az is marad!).

            A döntő során, egy 10 perces kiselőadás formájában be kellett mutatni, majd a kérdésekre válaszolva meg kellett védeni a pályamunkáinkat. Ennek során egészen közvetlen, tudós körben beszélgethettünk el a különböző témákban; legyen az növények mágnesezése, a dendrittüskék stabilitása, neuronális vagy szociális hálózat modellezése. Azt kell mondjam, hogy a hangulatot kifejezetten emelte, hogy a kérdések nem csak az előadóra záporoztak, de a bírálóink egymás között is beszélgettek, hogy jobban megértsék, átlássák az előadást, a témát vagy éppen minél jobb tanácsot adhassanak az előadóknak. Az előadó pedig nem csak védte a saját igazát, de meghallgatta a javaslatokat és –a további kutatásainak sikeressége érdekében –reméljük, hogy meg is fogadta.

            Nagyon hosszúnak tűnt, és hosszú is volt, mire a zsűri megállapította a végeredményt, amely kompromisszuma tükrözi is, hogy nem volt könnyű dolguk. Ugyanis a középiskolások között két első helyezettet hirdettek: Nyerki Emil és Ferenc Kata személyében. Második díjas lett Mérő László. Mindannyian nagy elismerést kaptak a zsűritől. Kinek ezért, kinek azért járt a díj: Emilnek az újszerűségéért, és az önállóságáért, Katának a kiírás magas fokú teljesítéséért, Lacinak pedig az interdiszciplinaritásáért, matematikai és programozói jártasságáért. Felsőoktatási kategóriában dicséretet kapott Balassi Márton és Laki Balázs, akiknek a témája viszont annyi informatikai ismeretet kívánt, hogy sajnos én biológusként, nem érthettem a diszkussziót sem. Azt viszont tudom, hogy ők voltak azok, akik meglátták a téma a szociális közösségekkel való kapcsolatát, és informatikai módszerekkel javaslatot tettek annak leírására.

            Az eredmények előzetes ismertetése után a díjátadásra később, február közepén került sor, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Tükörtermében. A díjakat, rövid beszéd után Balogh Zoltán az emberi erőforrások minisztere és Dr. Perczel András Bolyai-díjas kutató, a zsűri elnöke adta át. Mindkettőjük beszéde sokat adott szerintem –főleg a fiatal –hallgatóságnak.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki segített akár konkrétan a pályázat megírásában, illetve a cikkek felkutatásában, a labormunkában, akár lelkiekben támogatott! Az előbbi szempontból kiemelten meg kell köszönnöm mentoromnak és témavezetőmnek, Dr. Schlett Katalinnak, utóbbi szempontból pedig természetesen Kenesei Zsanettnek! És most utoljára: köszönök mindent Sándor Áron Endrének, aki nélkül nem jutottal volna el idáig!

Egy szép csütörtök délután Kovács Bálint alelnökkel felszálltunk a Münchenbe tartó railjetre.

Végül mégis tartottuk magunkat az eredeti tervhez és leszálltunk Győrben. Előttünk a városháza tornya, mögöttünk a vasútállomás egyik bejárata. Sötét, hideg, eső és két rossz telefonszám hangulatos, de nem különösebben pozitív kezdet. Aztán néhány perc múlva mégis beszálltunk Balogh Szilveszter Skoda Fabiájába, ami hamarosan elindult velünk. Nemsokára elértük a határt. Konstatáltuk a tényt és haladtunk tovább. Bős faluban tettünk egy rövid kitérőt a bősi vízlépcsőhöz. Itt találkoztunk a felduzzasztott Dunával, ami a gyér világítás mellett és az erős szélben egészen elképesztő látványt nyújtott! A következő ámulatba akkor estünk, mikor megnéztük a hajóliftet. Két, 30 m mély, kb. ugyanannyi széles több mint 100 m hosszú lukat láttunk magunk előtt, hogy belenézni is szédítő!

Egy sportiskola kifejezetten modern kollégiumában kaptunk szállást, ahol reggeli ébresztőként a hangszóróból zene szólt. Remek kezdés egy remek naphoz!

Fél kilencre érkeztünk meg a Vámbéry Ármin Alapiskola, ahol már javában folyt a regisztráció. Kilenckor a zsűrinek rövid eligazítást tartottunk, és kiosztottuk a pontozólapokat. A 10-kor kezdődő megnyitón egy-egy rövid beszédet mondott a tanárok alapítványának elnöke, a polgármesterhelyettes, a fogadó iskola igazgatója, és az Európai Unió parlamentjének egy tagja. Ez utóbbi felajánlotta, hogy a győztesek eljutnak Strasbourgba, az Európai Parlamentbe.

Ez úton is szeretném tudatosítani minden kutatótársamban a megnyitó sokszor emlegetett gondolatát: azzal, hogy kutatunk, már nyertesek vagyunk. Lehet, hogy a TUDOK versenyen valaki jobbnak bizonyul nálunk, lehet, hogy valaki az emberiség jövőjére nézve jelentősebb felfedezést tett, de amit mi felfedeztünk, azt nem veszi el tőlünk senki! A tudás, amit megszereztünk azzal, hogy dolgoztunk egy témán, a mienk marad! Aki eljutott odáig, hogy előadást tartson egy konferencián, vagy írjon egy esszét egy adott témában, esetleg készítsen egy posztert: az már mind nyertes, mert övé a tudás! Kívánom, hogy minél többen részesei legyetek az élménynek: annak, hogy TUDOK! És igen, mienk a kíváncsiság és mienk a tapasztalat: mind, mind csak a javunkra lesz a jövőben. A KutDiák versenyei csak a lehetőséget biztosítsák, hogy összemérjük az eladói, írói, grafikai képességeiteket és tanuljunk egymástól. És kívánom, hogy aki egyszer elkezdte, szeresse, és soha ne hagyja abba a kutatást!

A versenyen három szekció volt:

1. Orvostudomány, pszichológia
2. Történelem, néprajz
3. Természettudományok (biológia, fizika, matematika, műszaki tudományok)

Mivel az indulók negyede juthat tovább a kárpát-medencei TUDOK döntőbe, az első szekció tíz versenyzője közül ketten, a második szekció hat tagja közül egy, a harmadik szekció tizenkét indulójából pedig három juthatott tovább. Minőségi előadásokat láthattunk, és igen sok fiatal, általános iskoláskorú diák is volt, akik szintén szépen megállták a helyüket.

Hogy néhány példát említsek: láthattunk előadást a méhekről, a csallóközi gyógy- és gyomnövények gyógyászatban betöltött szerepéről, megtudhattuk, hogy a samponok tartalmazzák a legtöbb káros anyagot, hogy Bény városában, földalatti járatokban törökkori emlékek lapulnak, és képet kaphattunk a napfoltok periodikus változásáról is. Statisztikákat láthattunk, amelyek bizonyították, hogy a rossz magaviseletű tanulókat az agresszív játékok különösen ingerültté tehetik, hogy a stressz a tapasztalatlanok teljesítményét rontja, ám a rutinosabbakét növeli, vagy, hogy a fiatalok közel 10%-a tapasztalt már fülzúgást, illetve fejfájást a gyakori zenehallgatás következményeként.

Az egyetlen kritikát azzal kapcsolatban fogalmaznám meg, hogy többen felolvasták, vagy „versként” felmondták a szövegüket: nem kell! És ezúton kérem, hogy erre a felkészítő tanárok, mentorok is figyeljenek: a diák, ha hosszú időn át foglalkozik egy témával, akkor képes magától, szabadon beszélni róla. Nem érdemes megtanulni egy szöveget: az előadás lényege, hogy a diák értse, amit csinált és beszéljen róla, és ha kérdeznek, képes legyen a saját szavaival értelmesen válaszolni. Aki ilyen fiatalon kutat, minden bizonnyal a saját kedvére teszi, és épp ezért ne érezze kötöttségnek a TUDOK versenyt se! Ez egy konferencia, ahol elmeséljük egymásnak, hogy mi mivel foglalkozunk, és csak mellesleg van egy zsűri, aki ezt pontozza.

Miután az egyes szekciók sorban lezárultak, a zsűri összedugta a fejét. Amíg ők tanácskoztak Kovács Bálint tartott előadást a Kutató Diákok Mozgalmáról. Az előadás után került sor az eredményhirdetésre. Szekciónként az első három helyezettet külön kiemelték, de az összes többi indulót és felkészítő tanárt is oklevéllel értékelték. Egy különdíj is született. Ezt Križalkovič Zsuzsanna Stresszelmélet című előadásáért kapta.

Ezúton szeretnék gratulálni minden résztvevőnek, és főleg minden nyertesnek!