csíkosfejű nádiposzáta

Egy szép csütörtök délután –közvetlen az általános kémia zárthelyim után, szóval tényleg egészen szép volt –elsétáltam a Schönhertz elé, hogy találkozzak kedvenc alelnökömmel (ne haragudj, Évi, téged is szeretlek!) Aztán felszálltunk egy villamosra, aztán átszálltunk egy buszra, közben intéztem egy telefont, hogy lemondjam a péntek délutáni programomat, majd megszereztük a jegyünket és felszálltunk a Münchenbe tartó railjetre.

Győr. Előttünk a városháza tornya, mögöttünk a vasútállomás egyik bejárata. Sötét, hideg, eső. Két rossz telefonszám. Aztán néhány perc múlva (na, jó, lehet hogy volt fél óra) egy jó szám is elkerült. És beszálltunk Balogh Szilveszter Skoda Fabiájába, ami hamarosan elindult velünk. Nemsokára elértük a határt. Konstatáltuk a tényt és haladtunk tovább. Nemsokára beértünk Bős faluba, ahol tettünk egy rövid kitérőt a bősi vízlépcsőhöz. Itt találkoztunk a felduzzasztott Dunával, ami a gyér világítás mellett és az erős szélben egészen elképesztő látványt nyújtott! Hatalmas hullámok ostorozták a partot és fodrozták a vízfelszínt, ameddig csak a szem ellátott (ami a már említett gyér világítás mellet nem volt egy igazán nagy távolság)! A következő ámulatba akkor estünk, mikor megnéztük a hajóliftet. Két, 30 m mély, kb. ugyanannyi széles több mint 100 m hosszú lukat láttunk magunk előtt, hogy belenézni is szédítő! Mögöttünk pedig több száz sirály pöttyözte fehéren a betont és a fekete vizet.

Egy sportiskola kifejezetten modern kollégiumában kaptunk szállást, ahol reggeli ébresztőként a hangszóróból zene szólt. Remek kezdés egy remek naphoz!

Fél kilencre érkeztünk meg a Vámbéry Ármin Alapiskola, ahol már javában folyt a regisztráció. Kilenckor a zsűrinek rövid eligazítást tartottunk, és kiosztottuk a pontozólapokat. A 10-kor kezdődő megnyitó sokszor emlegetett gondolatát ez úton is szeretném tudatosítani minden kutatótársamban: azzal, hogy kutatunk, már nyertesek vagyunk. Lehet, hogy a TUDOK versenyen valaki jobbnak bizonyul nálunk, lehet, hogy valaki az emberiség jövőjére nézve jelentősebb felfedezést tett, de amit mi felfedeztünk, azt nem veszi el tőlünk senki! A tudás, amit megszereztünk azzal, hogy dolgoztunk egy témán, a mienk marad! Aki eljutott odáig, hogy előadást tartson egy konferencián, vagy írjon egy esszét egy adott témában, esetleg készítsen egy posztert: az már mind nyertes, mert övé a tudás! Kívánom, hogy minél többen részesei legyetek az élménynek: annak, hogy TUDOK! És igen, mienk a kíváncsiság és mienk a tapasztalat: mind, mind csak a javunkra lesz a jövőben. A KutDiák versenyei csak a lehetőséget biztosítsák, hogy összemérjük az eladói, írói, grafikai képességeiteket és tanuljunk egymástól. És kívánom, hogy aki egyszer elkezdte, szerese és soha ne hagyja abba a kutatást!

A versenyen három szekció volt:

1. Orvostudomány, pszichológia
2. Történelem, néprajz
3. Természettudományok (biológia, fizika, matematika, műszaki tudományok)

Mivel az indulók negyede juthat tovább a kárpát-medencei TUDOK döntőbe, az első szekció tíz versenyzője közül ketten, a második szekció hat tagja közül egy, a harmadik szekció tizenkét indulójából pedig három juthatott tovább. Minőségi előadásokat láthattunk, és igen sok fiatal, általános iskoláskorú diák volt, akik szintén szépen megállták a helyüket. Az egyetlen kritikát azzal kapcsolatban fogalmaznám meg, hogy többen felolvasták, vagy „versként” felmondták a szövegüket: nem kell! És ezúton kérem, hogy erre a felkészítő tanárok, mentorok is figyeljenek: a diák, ha hosszú időn át foglalkozik egy témával, akkor képes magától, szabadon beszélni róla. Nem érdemes megtanulni egy szöveget: az előadás lényege, hogy a diák értse, amit csinált és beszéljen róla, és ha kérdeznek, képes legyen a saját szavaival értelmesen válaszolni. Aki ilyen fiatalon kutat, minden bizonnyal a saját kedvére teszi, és épp ezért ne érezze kötöttségnek a TUDOK versenyt se! Ez egy konferencia, ahol elmeséljük egymásnak, hogy mi mivel foglalkozunk, és csak mellesleg van egy zsűri, aki ezt pontozza.

Miután az egyes szekciók sorban lezárultak, a zsűri összedugta a fejét. Amíg ők tanácskoztak Kovács Bálint tartott előadást a Kutató Diákok Mozgalmáról. Az előadás után került sor az eredményhirdetésre. Szekciónként az első három helyezettet külön kiemelték, de az összes többi indulót és felkészítő tanárt is oklevéllel értékelték.

Ezúton szeretnék gratulálni minden résztvevőnek, és főleg minden nyertesnek!

A nagy Ő-t megtalálni nem érdemes, mert Őtőle nem tanulhatsz semmit. Ha Ő tökéletes, akkor a te személyiséged úgy marad, ahogy van. Annál veszélyesebben unalmas és szomorúbb dolog nincs.

Szerb Antal 1937-ben kiadott önelemző regénye, az Utas és holdvilág, egy
Spanyolországi utazás alatt, 15 évesen került a kezembe. Olaszországon keresztül vitt az
utunk. Most már értem, miközben újra olvasom, hogy miért nem beszéltem azalatt sokat,
hogy miért maradtam szívesebben egyedül és, hogy miért vonzhattak a középkorias jellegű
városok. Akkor is és most is érdekest hatással van rám. Igaz, még mindig 15 éves vagyok, s
nem is lázadó, de érzem…! Ahogy forgatom, ahogy elmélyedek a történetben, kilépek ebből
a világból. Persze, más könyvvel is előfordult ez már, de nem így. Hiába teszem ezt le még
mindig nincs helyem a körülöttem lévő térben. Egyszóval élmény. Élmény volt és élmény
lesz.
Úgy vélem nem Mihály a legérdekesebb szereplő. Mégis ő áll a regény
középpontjában, általa ismerjük meg a többieket. Végső soron csak az ő lelki világa ismert,
ezért is mondják, hogy ez a könyv a “magát kereső ember önelemző regénye”
1
. Mihály
polgár és a különc. Mindkettő, de inkább egyik sem. Egy tüdőgyulladás után került ebbe az
állapotába, azután kezdett hallucinálni. Neveltetése miatt sem természetes ez a helyzete.
Kívül áll a világon, ami ellentmond egyszerű és mindennapi rokonai természetének. Bár
lehet, hogy egyszerűen csak kamasz akar maradni, mert abban a korában érezte magát a
legboldogabbnak, ahogy mondja. Feleségének mondja, s ez által nekünk. (Néha kiszól a
történetből, mint Puskin az Anyeginjében, ám itt mégis benne maradunk a cselekményben,
hiszen a feleségéhez szól. Emiatt hasonlít Ibsenre, Gogolra egyik barátnőm szerint, aki úgy
érzi, ha az ő történeteiket olvassa, mintha egy orosz fonóban lenne, s mint “nyanya”
hallgatna egy vándor mesélőt) Az olvasó lehet, hogy megérti. Erzsi valószínűleg nem. Talán
sejti, de csak abban biztos, hogy Mihály különc. Túlságosan otthon van a saját életében, túl
racionális ahhoz, hogy megértse a férfi lelkét. Mikor Szepetneki Jánossal beszélget Mihály, ő
úgy gondolja, János nőiességében nézi le, pedig az sokkal mélyebbről fakad, vagy mikor
hallgatja férjét, akkor is minden kérdés, amit feltesz, Évára vonatkozik. Talán így utólag is
féltékeny. Még előbb, mikor elkóborol s egy egész éjjelre kimarad a férje is láthatjuk
mennyire külön életet élnek. (“Most, most bántani kezdte, hogy így kiadta magát. Erzsinek…
egy idegen nőnek...”) Valójában a szerelemről is másképp gondolkozott Mihály. Lehet, hogy
csak egyszerűen gondolkozott róla és azért jutott arra, hogy „… a szerelem valójában
eltávolít. A szerelem polaritás – a két szerelmes a világ két ellenkező töltésű pólusa…”.
Mihály nagyon szeretne normális ember lenni. Akarja. Reménytelen vállalkozás... Úgy véli,
ha feleségét bevonja a múltjába azáltal, hogy mesél neki, akkor talán ő is közelebb kerül
felesége életéhez, ami, így belegondolva, elég ellentmondásos gondolat. Később már más a
célja: “De egyszer el kellett mondanom, és Erzsi úgysem érti”, s ez inkább meggyőző. Nem
is ez az első ellentmondás az életében. A félénk, egyenesen paranoiás embertől mondjuk ez
nem meglepő. Sőt, ő nem csak fél, de szégyenlős is és szinte folyamatosan árulónak érzi
magát. Érdekes, hogy ő a félelme miatt lázadó. Nem úgy lázad, mint gimnáziumi barátai, és
itt fogok áttérni rájuk, akiknek személyisége talán kevésbé összetett, de nem kevésbé
érdekes. (Vajon nekik milyen családi hátterük lehet?)
Szepetneki János. Könnyű eset. Hősködő, feltűnési viszketegségben szenvedő alak.
Erőszakos is talán. Tőle féltem Mihályt. A hirtelenség, kiszámíthatatlansága engem
megrémít. Bár mégsem a tipikus szélhámos, van benne valami, valami, ami mindannyiukban
megvan. Olyan különössé teszi mindegyikőjüket, s az egész őket körülvevő légkört. Várom a
megoldását, de soha nem lesz megoldás. Várom, hogy megértsem, de ezt nem lehet
megérteni. Ha mégis sikerülne, attól tartok elveszne a hangulata, amiért úgy tudok
lelkesedni. Úgy, olyan halkan, de teljesen elvarázsolva.
Ervin, a katolizáló zsidó, a szentimentális költő, s lázadó. Ám befelé, mereven lázadó.
Aki úgy lázad, hogy korlátozza magát. Tiszta paradoxon, s mégis mennyire érthető! Sokat
nem tudunk meg róla, de az biztos, hogy szőke. Majd később! De az már Pater Severinus, a
szerzetes “valami idegen országból”. Mihály ebben a minőségében először egy temetésen
látja. Igazi olasz temetésen: csuklyások, gyertyások füstölőkkel, énekszóval. Ervin nem “szégyellte világias ifjúságát”, (amitől Mihály tartott) és igazi megbecsülésnek örvendett. Az
ifjúsága őt a neki megfelelő irányban indította el. S most sokkal “felnőttebb, mint Mihály. (Az
igazat megvallva, ez nem nehéz.) Látszik, mikor beszél vele. Neki sikerült felnőnie, mert
megtalálta magát a felnőttségben. (Ez a kérdés adta az alapját anyum gondolatának,
miszerint ez egy Kelet-európai Pán Péter történet, s ezért szomorúbb.) Kitörölt mindent
magából. „Most már nem fáj, de itt maradt ugaron, terméketlenül, kopáron, a hegyen…” Hát
így érdemes élni? Vajon jobb, mint Mihálynak? Úgy gondolja, Ervin segíthet neki, kiűzheti az
emlékezetéből kedves halottait. „… jó volna-e, mert akkor mi maradna neked?” Szívében
abban bízott, hogy tanácsot kap, de Ervin személyében nem jött az égi megváltás. Olyan az
életben nincs. Ez a könyv nagyon is valóságos, ezért borzongtat.
Az Ulpius-testvérek pedig azok, akik nem létezhetnek. Ők adják a regény
misztikumát. Belőlük árad az a “valamit”, aminek szikrája van csupán a többiekben.
Szerintem Éva volt a fontosabb, illetve róla beszél többet Mihály. Lehet, hogy azért, mert
Tamással való kapcsolata sokkal mélyebb, mintsem szavakba lehessen önteni. Ám később
is Évával találkozik (Londonban is őt látja. A testvérek szeme nagyon hasonló…) ő sokkal
“élőbb”. Érdekes a halállal való kapcsolatuk is. Talán emiatt kedvelem ezt a történetet azon
felül, hogy izgalmas és jól meg van írva. A halál nem negatív, a halál beteges, de nem
kényszer. Az elmúlás gondolata mindig ott van, de legtöbbször talán csak hátul valahol,
megbújva. A múltban, diákéveik alatt a felszínen volt. Illetve Évának és Tamásnak a létével
összefonódott, s emiatt érzem így, hiszen Mihály akkor tartotta a szoros kapcsolatot. Később
is, igen, mikor Olaszországban van, akkor is megjelennek a “halottak kapui”. Évával
kapcsolatban! Azon kívül pedig, amikor a múltjáról van szó. Az igazat megvallva végig a
múltjáról van szó. Úgy is, mint egy nosztalgikus élmény, úgy is, mint a létének legfőbb
mozgatórugója. „Ó, Mihály, a világ nem tűri, hogy az ember átadja magát a nosztalgiának.”
Annyira érthető, hogy vége lett a fiatalságának. Másképp nem is lehetett volna, hiszen át volt
itatva veszendőség érzéssel és múlandósággal. Mikor egyedül van is visszatérnek azok az
érzései, amik akkoriban voltak (örvény, “üresség”), főként a negatívak.
Richard Ellesley, a Folignói orvos családjának élete is kalandos volt. Mára nem
maradt belőle más, csak emlék. Ami szép volt, izgalmas, boldog az mind a múltban történt.
Bár lehet, hogy csak mivel Mihály szemszögéből látjuk az eseményeket, azért éljük meg így.
Lehet, hogy ennek a gondolatnak az elkeseredettsége adja az érzelemvilágát a könyvnek?
Mert hát mi az, ami ma van? Hivatali munka, házasság, családi háttér; kötöttség mind, egytől
egyig! Olaszországban úgy élhet, ahogy akar, illetve mégsem. Végig érzi, tudja, hogy
egyszer haza kell térnie… Azért kalandokba keveredik (Millicent, Gubbió), amik mind
közelebb viszik saját maga megértéséhez. Ami, valljuk be, eddig még nem sikerült neki.
A doktor személyével felvetődik a nemzetiség kérdése. Sokan utaztak sokat, nyelveken
beszélnek, s maga a történet is külföldön játszódik. Művelt emberek (eszembe juttatja Ludas
Matyi esetét a tudatlan földesúrral szemben). A párizsi perzsa (Rousseau: Perzsa levelek
miatt?) rávilágít az európai ember gyengéire. Anyum felhívta a figyelmemet rá, hogy
többször megjelenik egy “bonyolult, érthetetlen nyelv”: a magyar. Miért nem ismernek
ennyire szomszédjaink? Szerb Antal mint mindent, ezt is tréfásan kezeli. Fentről tekint le és
legtöbbször csak mulat a világ ellentmondásain és a mindennapok komikumain, butaságain.
Majd a könyv felénél egy régi ismerős lép újra a színre: Erzsi. Egy rövidke fejezet (2.)
volt a gondolatainak szentelve eddig. A racionális polgárasszony ő, barátnőjével is miután
vázolta neki házasságának esetét a pénzről kezdenek beszélni. Szóba kerül a régi férje is,
hogy milyen hűvösen kezeli! Elutasító vele szemben. Hát igen, Zoltán komikus egyéniség.
Szerelmes. Jellemvonása lehetne ez, akár Ervinnek. Később azonban Párizsban Erzsi is,
ahogy egyedül maradt, úgy kezd élni, ahogy addig nem tehette. (A magány kihozza az igazi
éned…) Franciaországban találkozik Szepetnekivel. Milyen más megvilágításba kerül Mihály
és régi ismerőseinek múltja! Eközben kiderül, hogy Erzsi is meg akart változni Mihály által.
Nem lehet ezen sokat csodálkozni, bárki más is megpróbálta volna, ha egyszer meglátja
milyen nem „normálisnak” lenni. Végül rátalált a neki való szélhámosra, aki erre
alkalmasabb: Jánosra.
Róma. Mire ide eljut Mihály már a külföldön való tartózkodása tarthatatlan. Az idő
pereg, vissza kell térni ebbe a világba. Pénzügyi gondok, rokonok véget vetnek az álomnak.Illetve még nem! Lenne megoldás, de erkölcstelen. Vajon feladja belső értékrendszerét?
Megteszi. Csak a szerencséje, hogy nem komoly a dolog.
Micsoda gyalázatos, legsötétebb kamaszkoromra emlékeztető idegállapotba estem
megint?- teszi fel Mihály önmagának a kérdést. A regény elején még nem így nyilatkozott,
talán már küzd ismét, hogy normális legyen. Azt hiszem neki nem a lételeme a lázadás, s a
biztonságot is a polgári lét adja meg. Mégis kell néha a szabadság érzete. Ám ekkor újra
feltűnik Éva! „Incipit vita nova”, vagyis új élet kezdődik. Vár. Azért mégis különös, hogy van
mire várnia. Ha az ember vár, magától is történik valami? Minden bizonnyal igen. De, hogy
épp a megfelelő dolog essen meg, az, hát lehet, hogy csak a könyvekben fordul elő. Mihály
társaságot talált Waldheim személyében. Nem is akármilyet! A beteljesülést az okozta, hogy
vele beszélhetett a halálról. Történelmi vonatkozásban. (Keats sírja üzeni: lám a költők sem
halhatatlanok.) Olyan mély a halál kapcsolata az élettel. A kultúrát, vallást, mindent átjár.
Félelmetes! Ám most… a civilizációban, Waldheim szerint (Sz. Antal szerint…), ez
megváltozott. A halál előtti pillanat kerül szóba. Nem erről beszélt Tamás is? A pillanatnyi
boldogság, ami érthetetlen emberi vágy a halál iránt. (Egy tudós is egyetértett vele!) Mihályt
ez megrendíti. Engem komolyan foglalkoztat, de nem lelki értelemben. Ő pedig beteg.
Mihály néha úgy érzem múltját csalja meg, máskor pedig a jelenjét. Nagy
lelkesedéssel tudja magát egyikbe és másikba is belevetni. Ismét arra jutok, hogy nem
kiforrott lélek. Mikor épp a múltjára vetett fátylat Erzsi közelsége, akkor találkozott Évával.
Mégis szerelmes volt? Valószínűleg. Számára Éva nem változott semmit. („A szerelem
mindvégig megőriz egy pillanatot…”) A lány azért jött, mert meghalt közös barátjuk, az
utolsó. Elmesélte, hogyan halt meg Tamás, hogy a halottak miatt nem találkozhat Mihállyal
kettesben. A halál köti össze őket és távolítja el egymástól, úgy érzem. A nő-férfi kapcsolat
Erzsi történeti szálán is fut, úgy érzi, hogy őt csak adják-veszik. A szerelem itt nem
természetes, nem teljesül be, vagy féloldalas. Nincs valami rendben vele, akár a halállal.
Erzsi története fejeződik be előbb. Visszatér Zoltánhoz, és kispolgári nő lesz ismét és
marad mindörökre. Gyáva mássá lenni. Mihály elhatározta magát az öngyilkosságra. De
folyamatos bizonytalansága érezteti velünk, hogy nem lehet ilyen egyszerűen vége! Akkor
jön a jós lány… a misztikum újabb megnyilvánulása. Megmentették. Ő valójában fél a
haláltól. Waldheimnél is megmutatkozott már ez. Ezzel az olasz családdal, hogy
keresztapává lett kapott egy kötést világgal. Végső érvként eljött érte apja. Hazament.
Visszatért a munkába, a vállalathoz, a börtönt jelentő hivatalba. Valahogy ez mégsem
tragikus. Megrázó, de „… ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.
Az ember nem hagyhatja ott a jelenjét. Az ő sorsa is az, hogy újra megpróbálkozzon
beállni a sorba. „Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt.” De már nincs, ami
megteremtse a jelenben a múltját. Tamás meghalt. Ervint megtalálták, s immár ő is halott.
Szepetneki Jánost jobb nem keresni. Éva pedig kihűlt számára. Talán már semmiért sem
lesz érdemes szembefordulni a világgal…
Ferenc Kata, 10.c

Augusztus harmadika, délután két óra, Liszt Ferenc Reptér, 2/B terminál, tömeg. Aztán fél három, ugyanitt. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, majdnem lekéstem a gépemet.

Ugyanez a nap, helyi idő szerint délután fél hat múlt tíz perccel, Gatwick Airport, North Terminal, néhány lila-rózsaszín ruhás alak jelzi, hogy ez már a 2012-es Olimpiai Játékok központja, más nem utal erre.

Augusztus négy, Brighton. Egy kis olasz kávézó előtt ülünk, én teát, George hosszúkávét rendelt és hozzá süteményt. Nézzük az utcán elhaladó embereket, csendben. Én az elmúlt napra gondoltam, a tenger és a fehér sziklák hidegségére. Ettől és az előttem álló napok feltételezett (és később beigazolódott) nagyszerűségétől megborzongtam.

Augusztus öt, délelőtt fél tíz. Ülök a vonaton. Édes Istenem! London! Olimpia és én itt vagyok! Itt! Nevettem volna, sikoltottam volna, de azért mégiscsak, Southern Line Railway megy alattam és csönd van körülöttem, nem lehet. Egy óra telt el és már Pistivel sétáltam a Victoria Embarkment felé vezető utat keresve, nemzetiségek tengerén át. Igazi angol idő volt: a felhős ég minden percben esőt ígért (amit már a női maraton rajtja előtt be is váltott).

11 óra múlt 8 perccel. Az egyik kapualjban egy zenekar fújja-húzza a magáét, az eső szakadatlanul ömlik, az emberek mégis két-, néhol háromrétegű sorfalat állnak és boldogan beszélgetnek. Zászlók mindenütt, nálam is egy kicsi, magyar nemzetiszín. Talán tíz percet ácsorogtunk (a rajt 11-kor volt a Buckingham Palace előtt), mikor elkezdtük hallani az emberek kiáltásait a szomszédos híd felől. A kiáltozás közeledett és vele az első futók is. A kiáltozás, üdvrivalgás elért hozzánk is, mi csatlakoztunk hozzá, majd a futókkal együtt elhagyott minket. Újabb tétlen fél óra következett. Illetve a mellettünk álló amerikai férfi szóba elegyedett velünk és kiderítette, hogy az egyikőnk magyarországi magyar, a másikunk szlovákiai magyar, továbbá egy előttünk -a koordonon belül -tébláboló szervező lefényképezett minket és indított néhány hullámot, amit a közönség örömmel követett. Újra, immár a másik irányból zúg fel a tapssal kevert lárma és jönnek a női maratonfutók -angol szokás szerint, az út másik oldalán. Ekkorra már szakadozott szét a mezőny, de még nem lehetett egyértelműen kivenni, hogy ki is a közönség kedvence. A harmadik kör végére azonban nyilvánvalóvá vált, az a (nem különösebben meglepő) tény, hogy az angolok kapják a legnagyobb tapsvihart és hangzivatart, utánuk népszerűségben az ausztrálok következnek, majd az általános éljenzés egy kicsit felerősödve fogadja azt a lányt, aki az utolsó helyen fut, teljesen egyedül, messze a többiek mögött. Bizton állíthatom, hogy az egyik legnehezebb neki volt ez a verseny. És boldog vagyok, hogy végigcsinálta, volt néhány futó ugyanis, aki a második kör alatt még megvolt, de a harmadik körre már eltűnt a mezőnyből -nagy sajnálatomra egy magyar lány is.

Az esővíztől csöpögve, melegre vágyva vágtunk át a tömegen az Exhibition Road felé. Erről az erősen radioaktív kövekkel kirakott útról nyílt a Science Museum, a Natural History Museum, a Victoria and Albert Museum és az Imperial College egyik épülete és néhány, igen drága kollégiuma. Maga az út a Hyde Parkba vezet.

A Science Museum is megérte azt a néhány órát, amit benne töltöttünk, de aztán kijőve találkoztunk azzal a bizonyos kulturális olimpiával, amit sok helyen hirdettek és az Exhibition Roadon táblajátékok és felvonuló katonazenekarok képében jelent meg. Egy hosszú dámaparti fölött ültünk, mikor körülöttünk megsűrűsödött az embertömeg és felharsant a főleg ütősökből és fúvósokból álló amerikai zenekar induló-hangulatú zenéje. Volt egy bája. Aztán odábbálltak és mi folytattuk a kilátástalan küzdelmet a sakktáblán. Már esteledett, a jazz-zenekar is hangolt, mikor kiegyeztünk egy döntetlenben. Nekem haza kellett mennem.

Augusztus hat, hétfő. Greenwich volt tervezve erre a napra, de a díjlovaglás miatt bezárták a múzeumokat. Legalább -nagy nehezen -megtaláltuk a 0. hosszúsági fokot és egy kedves biztonsági őrnek köszönhetően besétálhattunk a díjlovaglás előterébe. Többrétegű biztonsági rendszer volt érvényben. Először a jegyek lila-rózsaszín ruhásoknak való bemutatásával a helyszínen egy előtérbe jutott az ember. Itt már katonát és rendőrök cirkáltak. Aztán további sorban állással elérkezhetett a csomagellenőrzéshez, ahol a repterekről ismert biztonsági előírások voltak életben. Innentől csak sejtem, hogy sima volt az út. Az Olimpiai Parkban ennél is nehezebb volt átjutni az esemény helyszínére, vagy egyáltalán a Parkba. A DLRról (Docklands Light Railway) leszállva rengeteg rózsaszín plakát mutatta a helyes irányt a hömpölygő emberáradatnak. Hosszú, hosszú menetelés után elérkeztünk egy magaslatra -az Olimpiai Park tőszomszédságába. Itt néhány percre ámulatba estünk. Majd újra bevetettük magunkat az emberáradatba és próbáltunk minél közelebb kerülni a Park bejáratához. Ez egészen jól sikerült is: egy ellenőrzésen átsiklottunk és legközelebb csak a kijáratnál ácsorgó katona mondta, hogy eszembe ne jusson még egyet is akár előre lépni. De csak úgy kedvesen mondta, angolos udvariassággal. Továbbsodródtunk és mikor kiláttam a fejek közül legközelebb, már a stratfordi Westfield bevásárlóközpont egyik sétálóutcájában meneteltünk -egyenesen a London2012 shop felé. Ami érdekes volt, hogy ezt a bizonyos boltot egy bútoráruházba ültették be. A tömeg és a sorban állás egészen elviselhetetlen volt, de egészen érthető is. A kilátóterembe feljutni kész kálvária volt, de megérte. Egyértelműen megérte. Az Olimpiai Játékok felett álltunk. És csak néztük a színes hangyák vonulását, akiknek volt lehetősége jegyhez jutni.

Délután fél három. Még nem józanodtam ki egészen a melegítőpálya és a körülöttünk lévő hotelek ablakából lógó nemzetiszín zászlók látványából, mikor leültünk a boltok közé, hogy elfogyasszuk a soros ebédünket (egy kis darab szendvics, majd este lesz főtt étel). Sejtettük, hogy jó helyre ültünk, és igazunk is lett: körülöttünk korzóztak a legkülönbözőbb nemzetiségű edzők, sportolók, szurkolók. Egy hangos fiúcsapathoz a mellettünk ülő néni odaugrott, és ahogy visszaült bevallotta: ők voltak a brazil röplabdázók.

Augusztus hét, kedd. Triatlon megy a Hyde Parkban, de én nem lehettem ott. Pisti mesélte, hogy egészen szokatlan érzés volt a Natural History Museum ásványtani kusza kutató-folyosóiról átsétálni az olimpiára ebédszünetben. Az angol Brownlee-fivérek sikerétől zengett aznap este a híradó. A tíz órás hírekben az elmúlt napokban újra és újra mutatták és megbeszélték azt a bizonyos szombatot. Az angolok számára igazi ünnepnappá vált augusztus negyedike: Mo Farah 10 000 méteren olimpiai bajnok, Jessica Ennis hétpróbában győzött, Greg Rutherford távolugrásban aranyérmes, a lány biciklis csapat is emelte egyel az angol aranyak számát. Hétfőn Jason Kenny is nyert a Velodrome-ban. Ezt ünnepelték, folyamatosan erről beszélt a híradó, az újság, az emberek az utcán és boldogok voltak! A vonaton előző este átkiáltott hozzám egy férfi: Team GB! (Ó, hányszor hallottam mindenütt, teli torokból egy emberként ezt üvölteni a tömeget!) Én csak szerényen elmosolyodtam: I'm from Hungary. Nem bánta, visszanevetett. És egy másik alkalommal, mikor az angol koszttól éhesen bementem egy kis boltba, az Afganisztánból elszármazott eladó megkérdezte, hogy honnan való vagyok és hogy az országom hány aranyat szerzett -hármat mondtam, mert akkor még nem tudtam, hogy aznap Pars Krisztián újabb aranyérmet nyert Magyarországnak. Ő kicsit sajnálkozva mondta, hogy Afganisztánnak egyenlőre nincs érme. Majd fizettem és egymás országának kölcsönösen további sok sikert kívántunk.

Augusztus nyolc, szerda, Natural History Museum, ásványtani kutató-részleg. Igazi folyosólabirintus. Egy eldugott világ a múzeum látogatható részén túl. Elképesztő. Olyan hírességek vannak itt, mint a 4500 létező ásványfaj 500 fajának típuspéldánya (ezekről írták le az összes többit), Mars- és Hold-meteorit darabok, a Holdon járt angol zászló, amelyek eszmei értéke is sokkal több, mint amennyit első látásra elképzelne az ember. Leginkább az olyan laikus, mint én. Kavics, kavics, ha nem egy múzeumban találkozok vele, hanem az utcán, minden lelki problémázás nélkül arrább rúgom. De így és ott, kék gumikesztyűben is csak félve érintettem meg őket.

Augusztus tíz, Hyde Park, hosszútávúszás. A Park furcsa képet ölt: a vízparton emberek kiáltoznak az arra úszóknak, ahogy a maraton-futókkal is tették, aztán jön egy sáv, az út csíkja, ahol emberek sétálgatnak, vagy sietnek egy-egy jobb hely felé. Még távolabb a víztől, az út mögött kezdődik a füves park. A gyepen ülve az emberek olvasgatnak, elheverednek, szundikálnak, beszélgetnek, piknikeznek, az egyik fiú almát majszol, miközben nézi a versenyt a távolban. Itt ültünk mi is. Illetve Pisti feküdt. Az úton innen béke honolt, az úton túl verseny zajlott. Egészen erős volt a kontraszt.

Augusztus tizenegy, délelőtt fél tizenegy, Victoria, Direct line, Westbourne platform. Felettük, nem messze északra zajlik a hosszú távú versenygyaloglás.

Dél, Kew Garden. A pálmaházból kilépve egy olyan hosszú, széles ösvény húzódott előttünk északnak, hogy egészen úgy éreztem magam, mint Alice a mesében. Jobbra-balra rózsakert, pedig az előbb még az esőerdőben voltunk! Egy napig sétálgattunk. A természetnek van egy hihetetlen tulajdonsága: egyszerre szép kicsiben és nagyban. Egy fa formája és struktúrája bámulatos, és ugyanakkor az apró, eldugott virága csodaszép. A kert békessége tökéletes, miközben az egyes cserjék dacolnak minden szabályossággal. Évszázadokat őriz egy-egy fa több ölnyi széles törzse, de minden tavasszal újra apró, friss hajtásokat hoz. Mesés.

Augusztus tizenkettő, délelőtt, illetve az angolok szerint reggel, tíz, Trafalgar Square, a lovasszobor harmadik szintje. Magam előtt látom az utca végén a Big Bent, magam mögött érzem a National Galleryt, mellettem egy japán férfi fényképez.

Tizenegy óra húsz perc. A futók elmentek. Legalább negyven perc, mire legközelebb erre járnak. Most egyedül vagyok, Pistinek dolga akadt, majd délben jön. Első gondolatom az volt, hogy megnézem a National Galleryt, amíg várok, de aztán megakadt a tekintetem egy templomon. Ha már a Saint Paul's Cathedralt nem sikerült bevenni, ez is jó lesz egy misére.

A napot a National Galleryben töltöttük. Elképesztő méretű gyűjtemény. Vártuk az estét. Eljött. A Victoria Parkba bejutni ismét csak nem volt egyszerű. Egy órás sorban állás, csomagellenőrzés, motozás. És aztán... benn voltunk! Hatalmas terület, tele emberrel, több óriáskivetítő, mindenhonnan felhangzó: „Sit down!” kiáltások, zene, sötétség. A záróünnepség megkezdődött, tőlünk két megállóra keletnek. Láttuk a köröző léghajót, ami felvette azt, amit az óriáskivetítőkön láthattunk. A show-nak volt egy pillanata, amikor a sportolók az égnek eresztették a fehér léggömbjeiket; egészen biztos vagyok abban, hogy ha nem lett volna sötét, látjuk felszállni őket. Aztán az ünneplés: együtt énekeltük Queen híres számát, dübörgött a taps, a két rövid, egy hosszú hang ütemére, boldogan nevettük Monthy Python filmjének betétdalát, és éreztük: isteni hangulata lehet most a sportolóknak!

Augusztus tizenhárom, hétfő, este fél nyolc, úton a House of Parliament felé. Esős, szeles idő, amilyen az első nap volt, szürke hétfő. Minden azt érezteti: vége.

A kivilágított parlament szép, az ég borongós kékjével való kontrasztja gyönyörű. A London Eye világoskékjének az ég sötétkékjével való összhangja az elmúlt nap látott Van Gogh kékperiódusában készült kép világát idézi. (Mégiscsak úgy látszik, valami hatást tett rám a kulturális olimpia.)

A napot a Tower Bridge-nél fejeztük be. Az ötkarikát „felhajtották”, így messziről nem, csak a hídról látható. A hatalmas színes karikák látványa fejbe csapott: ahogy az első napon, újra ráébredtem: itt voltam és itt vagyok! Ez a londoni 2012. évi olimpia!

Forró július eleji nap volt. Budapesttől Székesfehérvárig csak szauna-vonatok közlekedtek. Az átszállás után viszont már űr-vonat mutatta be az emberiség nagy találmányát, a lég kondit. A szállás a prekambrium nagy találmányait mutatta, az ízeltlábúakat. Ez utóbbi viszont alig zavart bárkit is, mivel nem sokat tartózkodtunk a szobánkban. Hogy miért?

Neves és érdekes előadók sora mesélte el, hogyan lett biológus… illetve hogyan lett az, ami most. Kondorosi Éva nyitotta az eseménysorozatot, már az első nap, az ebéd után, ami közvetlen a megérkezés után és egy ismerkedő játék-délután előtt volt. Kondorosi Éva biológus, férjével együtt elismert tagjai a Magyar Tudományos Akadémiának, az Európai Molekuláris Biológiai Szervezetnek, férje a Nemzeti Tudományos Központ (Centre nationale de la recherche scientifique, CNRS) Növénytani Intézete (Institut des Sciences Végétales) igazgatója lett, majd hazajöttek és Szegeden folytatták kutatásaikat. Talán a legfontosabb mondanivalója az volt ennek a beszélgetésnek, hogy el kell, hogy döntsük magunkban: a mások vagy a saját elvárásainknak akarunk-e megfelelni?

Másnap Pál Csaba Talentum-díjas biológussal alkottunk egy kört. Remek előadó és ember (és természetesen tudós) lévén szerintem mindenki élvezte vele a beszélgetést (illetve nem csak szerintem, utolsó nap a szavazás is ezt mutatta). Talán érdemes itt megjegyezni, hogy az esszéírás-oktatás Magyarországon katasztrofális, úgyhogy tessék mindenkinek magának megtanulni, mert az egyébként publikáláskor igencsak fontos!

A délutánra tervezett kötetlen beszélgetés Papp Istvánnal, a Microsoft Magyarország kft. ügyvezető elnökével elmaradt, mert helyettünk az amerikai külügyminisztert választotta beszélgetőpartnernek, mert azok előrehozták a függetlenség napját.

Szerdán Madarász Emília orvos biológussal tölthettünk egy kellemes órát. Ő egyrészt az Eötvös Lorán Tudományegyetemen tanít, másrészt a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben kutat fejlődésbiológiát. Remek szakember, de sajnos az előadásának csak a hangulatára emlékszem, hogy élveztem, mert addigra már rájöttem, hogy álmos vagyok.

Az eredeti programtervben ugyan nem volt benne (és épp ezért nem is tudom melyik nap volt), de Gyabronka József színész is tatrott nekünk előadást. Csupa érdekes dolgot mesélt az előadó és a néző kapcsolatáról, hogy a színész is figyel a közönségre, hogy (saját pillanatyni döntése szerint) reagálhasson a néző viselkedésére. Kideült, hogy az Amadeus film híres Mozart-nevetése tőle származik, ahogy Ügyifogyi, a hupikék törpe „De Törpapa, én csak jót akartam!” mondata is. Szerinte igenis jó, ha sok alternatív színház nyílik, de arra már nem tudott egyértelmű választ adni, hogy a színész szerepeljen-e reklámban.

Palugyai István tudományos újságíró előadását Korcsmáros Tamás Bevezetés a publikálás rejtelmeibe című előadása előzte meg. A Palugyai-féle előadás alatt előkerült a Higgs-bozon és az aktualitások leközlésének tempója, meg az is, hogy vannak tudósok, akik nem szeretik elfogadni, hogy a tudományt igenis népszerűsíteni kell.

Rátai Dániel, a valahai kutdiák pedig a Leonar3do nevű varázslatát ismertette röviden és az eladható találmány kialakulásának történetét. Én azóta is azon csodálkozom, mekkora agyak vannak kis hazánkban! Idézhetném a Rátai-apuka valamelly híres mondását, mert olyat hallhattunk néhányat, amit érdemes is lenne megfogadni, de sajnos mindet elfelejtettem.

Szóval ők voltak az előadóink, akikkel lehetett beszélgetni, akiktől lehetett kérdezni, akikkel lehetett vitázni. Én roppantul élveztem az összeset és a többiektől is csak annyi kritikát hallottam, hogy a történész-kutatóknak nem volt teljesen világos, hogy miért kell azt kutatni, hogy a lucerna hogyan kerül szimbiózisba a nitrifikáló bacijával (egyáltalán mi az a nitrifikálás?), de aztán azt belátták, hogy ennek mégiscsak több haszna származhat, mint az atkakutatásnak. Ez utóbbi téma körül egészen jó vitakör alakult: alapkutatásra vagy alkalmazott kutatásra költsük az adófizetők pénzét, ha már választani kell?

A hivatalos program része volt még a pénteki szponzornap, ahol a Magyar Innovációs Szövetség, a Richter Gedeon gyógyszergyár, a Szabadalmi Hivatal, a Mathias Corvinus Collegium, a MOL Nyrt. és a Rotary International képviseltette magát. A MOL Nyrt. előadásában egészen szép képek voltak, kiderült, hogy a Richter Gedeon gyógyszergyár elkötelezetten környezettudatos és kaptunk színes  prospektusokat és sebtapaszt is.

Találkoztunk régi KutDiák elnökökkel is. Nagyjából összefoglalva: ők meséltek mi pedig nevettünk.

Aztán nem hivatalos program is volt. Például Tamás vs Tamás (Révész és Korcsmáros) vitájában kiderült, hogy egy filozófus, vagy nyelvész, vagy irodalmár, de lényeg, hogy bölcsész szerint a tudomány nem fejlődik, csak változik és mivel épp ezért nem látszik célja, talán nem is érdemes foglalkozni vele. Olyasmi, mint ahogy jelenleg az evolúcióbiológia darwini alapokra épül, de néhány évszázada még teologikus lábakon állt. Itt hozzá kell tenni, hogy a tudás azért bővül. De a vita hangulatát lefesteni nem fogom tudni.

A meghirdetett vitakörök (tudomány-etika, kivándorló fiatal értelmiség, környezetvédelem) viszont kicsit hamvaikba haltak, mivel a strandon próbáltuk őket megtartani. Az etikás csapat becsületére legyen mondva, mi a vízi-röpizés közben elgondolkodtunk a klónozás kérdésén.

A tábor harmadik szinje (1. előadások, 2. beszélgetések, viták) a csapatvetélkedő volt. Első este feladatlapot kaptunk, például meg kellett mondani, hogy a medveállatkák melyik törzsbe tartozik (segítek: a medveállatkák törzsébe), hogy a pí 6. számjegye a 9, fel kellett ismerni a kedves vezetőséget babakori fotókról (szerencsére csak egy lány volt) és állóképben bemutatni egy dolgot (pl. mi a kémiai kísérletet kaptuk, de volt autószerelés is). Ekkor kellett ódát írni, nekünk éppen a rotációs kapához (Ó, te kapa/ ki rotálsz/ a napsugár megcsillan Rajtad, ahogy ott álsz/ nagyon szép./ Te alattad a föld is megfordul/ Boldogsága vagy a parasztnak/ a pálinka mellett.).

Aztán másnap a csapat néhány elemlámpával felkerekedett, leküzdötte a vaddisznókat, dühös mocsári polipokat, hamis irányjelző táblákat; gonosz pszichológusok útvesztőin, félelmetes moscarakon vágott keresztül; arab költők verseit és matematikai-logiakai rejtvényeket fejtett meg (itt ejtenék egy megjegyzést a szervezőknek: két egész szám hányadosa nem lehet irracionális); és így meghódította az erdőt (vagy eltévedt (in memoriam 5. csapat)).

És akiknek nem volt elég a hegy éjjel, azok másnap Niki vezetésével geotúrán vehettek részt. Innen tudom, hogy nagyon érdekes kavicsok vannak. Ja, meg bányák. És a bányászok is aranyosak.

Mit mondjak még? A táplálék jó volt, bár néhányan megjegyezték, hogy a tavalyi etetés emlékezetesebb volt. Aludni nekem összesen 20 órát sikerült. Láttunk villámokat éjjel a Balaton felett, az valami elképesztő volt! Hallgattunk igazi selmeci bányásznótákat egy igazi miskolci balektól. Bárkit, akit érdekelt (voltunk vagy ketten) láthatott egy úgy matematikai háromszög létezéséről szóló bizonyítást. Vagy azt (ez már több embert izgatott), hogy a récéket roppant nehéz egymástól megkülönböztetni, vagy hogy ha a magokat melegen mágnesezzük, akkor a belőle kikelő növény nagyobb lesz, hogy a pillangósok specifikus viszonyt ápolnak a nitrifikáló bacijukkal, hogy Zalacsányon már megszűnt a vasútállomás, de Gyöngyöshalászon félóránként jár vonat (Gyöngyös és Vámosgyörk között), hogy régen egy falut teljesen ledózeroltak, mert alatta uránt találtak, hogy a bányászok hajtókája más színű, mint a kohászoké (én azt se tudtam, hogy létezik kohász szó), hogy mindenki képes elmondni a kutatási témáját eszperentéül, és még ki tudná felsorolni mennyi mindent?

Jó volt, na.

Ajánlom mindenkinek: ezért, ha másért nem is, érdemes beleadni abba a TUDOK prezentációba vagy kutdiák esszébe apait, anyait!

Legyen színes a Kelenföldi pályaudvar! Legyen színes Budapest!

Európában nem újdonság, Magyarországon is egyre kevésbé az, hogy házfalakat, köztereket színesre festenek a helyiek. Szemetet is lehet szedni, virágokat is lehet ültetni, de ez egy új megközelítése a lakóhely élhetőbbé tevésének. A Színes Város Mozgalom is igyekszik felhívni a figyelmünket: vegyük már észre, hogy szép környezetben boldogabban lehet élni! Például szürke házfalak vagy virágos rétet ábrázoló kerítések mellett mennél szívesebben iskolába vagy munkába, esetleg a közértbe? Szerintem nem tévedek, ha az utóbbira szavazok.

És mit szólsz a hajléktalanokhoz, a munkanélküliekhez, az munkásokhoz, a korrupcióhoz, a közalkalmazottak helyzetéhez és még egyéb társadalmi problémákhoz? Lehet, hogy semmit, és ez baj. Észre kell vennünk, hogy hol élünk! Nem mehetünk el lehajtott fejjel nap, mint nap az aluljárók világa mellett! Nem szokatjuk meg! A Színes Város Mozgalom Pillangóhatás Pedagógiai Programja a diákoknak szól, fel akarja hívni a figyelmét, főleg nekünk, diákoknak, hogy tegyük élhetőbbé a társadalmunkat, a jövő társadalmát! Ezért kiírt egy pályázatot…

… amire mi, a Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium diákjai közül páran, és Jó Andi tanárnő jelentkeztünk. A felhívás egyszerű: fessünk valami szépet valahova a köztérre, ahol sokan látják és élvezik a színeket és a látványt! Valamit, hogy amellett elhaladva boldogabb legyen a földink, vagy bárki, aki más városból arra jár! A Színes Város Mozgalom biztosítja a festéket, és az engedélyeket, a középiskola vagy kollégium lelkes diákjai pedig a munkaerőt és a szervezettséget. A cél pedig, hogy rengeteg emberben elindítsunk valamit…

De talán nem csak ez volt a cél. Rejtetten ugyan, de ott van egy másik cél is; hogy magunkat is fejlesszük. Tizenévesként kell elgondolkodnunk: vajon milyen társadalmi feszültségforrást tudnánk megjeleníteni képekben? Meg kellett szerveznünk a saját kampányunkat (ezt sikeresen teljesítettük, így jutottunk el a kivitelezésig), fel kellett osztanunk magunk között a feladatokat, az átadást megszervezni, magát a festést véghezvinni, és sorolhatnám. Olyan kompetenciákat fejleszt a program, amiről nem is tudunk és úgy, hogy élvezzük, de észre sem vesszük.

És vajon mi kik vagyunk? Egy olyan, főleg középiskolások részére fenntartott fővárosi kollégium a Táncsics, amely nem tartozik egyetlen iskolához sem, így hozzánk bárki jöhet, OKJ-s képzésben részt vevő tanuló is. Nem számít, hogy Bakonybélről, vagy Nyíregyházáról, Kisvárdáról vagy Esztergomból, Dömsödről vagy bárhonnan máshonnan jöttél-e. Talán először megkérdezzük, aztán legközelebb akkor válik érdekessé, ha meg akarjuk tudni, hogy az ország másik felében esett-e a hétvégén az eső. Mert Budapest ilyen: egy hatalmas olvasztótégely. Kérdezd csak meg, én már próbáltam: hány embernek lakott Budapesten a nagymamája is? Elenyészően kevés a teljes lakossághoz képest! Rengeteg diák tanul itt és ingázik vagy kollégista. Érdemes egy szép pénteki napon körülnézni, és a munkába menet megszámolni a bőröndöket! El fogsz ámulni a számon!

Ekkor vetődik fel a kérdés: hogy vélekedik egy átlagos budapesti egy átlagos vidékiről? És fordítva? A „pestiek idegesek”, a „vidékiek lusták”. Miért? Talán, mert a „pestiek” környezetében sokkal több az inger, a város vibrálása körülöttük ő magukat is pezsgésre, rohanásra készteti. Például a lehetőségek, a zajok, a fények, a nyugalom hiánya, és a rengeteg ember jelenléte hihetetlen erős hatással van ránk. Aki vidéken él, az mindennek nincs kitéve, de rajta ülhet a nyugalom és az unalom. Aki minden héten találkozik mindkettővel, az jobban érzékeli, de jobban is tolerálja a különbségeket. Egy kisvárosi ismerősöm egyértelműen kijelentette, ahogy Budapest belvárosában sétáltunk, hogy „hatalmas a zaj és az emberek többsége zombi”. Talán, mert a nagyvárosi ember többnyire gondolataiba mélyedve sétál, hisz kicsi az esély, hogy ismerőssel találkozik. De nem csak ez, hanem a magány is elhatalmasodik rajta, hisz tömegben van –ismeretlenül. Aki pedig sétálgatott már kisvárosban, helyi ismerősével, az tudhatja, hogy minden sarkon komára bukkanhatunk, így nem érzi magát olyannyira egyedül az ember és nem az utca az a hely, ahol a magányában lehet. Sokkal inkább a kert, ami a nagyvárosiaknak többnyire nem adatott meg. Mindazonáltal a pesti ember unalmasnak találhatja a falvakat. Pedig nem azok! Csak ahogy erősen sós étel után ne érezzük a rizs ízét, úgy óriásplakátokhoz szokott budapestiként nem vehetjük észre a fűszálon ücsörgő szöcskét. És ez így van rendjén. Nekünk mégis célunk volt ezt megpiszkálni. Közvetítőként felrázni mindkét tábort, hogy vegye észre: a másiknak is vannak szépségei!

Szeretnénk a Budapesten élőket vidékre csábítani, akár csak egy kirándulás erejére is. Talán hihetem, hogy mindenkinek szüksége van nyugalomra időnként. Olyan nyugalomra, amit csak a tágas tér zöldje és a tiszta levegő vagy víz kékje jelenthet. Hátsó szándékunk az lehet, hogy hosszútávon elhitessük a nagyvárosi emberekkel, hogy a vidékiek nem lenézendők és többnyire ismerik a villamost! És esetleg megmutatni a pestieknek, hogy a tehén nem lila. Vagy a falusiaknak, hogy a budapestiek sem csak öltönyben járnak. És a belföldi turizmus fellendítéséről nem is beszéltem.

Kapocs a kollégium, kapocs a kollégista és az, amivel hetenként hazajár: a vonat. Körülbelül a kollégium harmada hetente kétszer a Kelenföldi pályaudvart használja, talán mert a kollégiumtól húsz percre található. Itt lesz a négyes metró egyik állomása, és rengeteg újbudai lakos is naponta többször jár el mellette. És, ami azt illeti, csúnya. Mindezért elég hamar megegyeztünk, hogy ennek a nyugati aluljáróját fogjuk kifesteni. Röpködtek az ötletek, dobálóztunk a tervekkel, míg arra jutottunk, hogy egy száguldó vonat fog a nagyvárosból az aluljáróba siklani, majd onnan kijőve vidéken találja magát. A város vibrálását színek tobzódásával érzékeltetjük, amivel a vidék zöld nyugalma adja a kontrasztot. Elöljáróban ennyit, május 19-étől látható lesz az eredmény, gyere és nézd meg!

A munka beindult, a festés hamarosan megkezdődik. Ötletből és lelkesedésből pedig nincs hiány. Biztos vagyok benne, hogy valami csodás fog kisülni belőle! Csak azt sajnálom, hogy „kommunikációs managerként” nem a „kreatív teammel” festek esténként (de talán ezzel jobban is jártunk)!

Soren Kierkegaard válasza a hegeli, marxi egységfilozófiára az individualizmus volt. Hirdeti, hogy minden embernek meg kell találni a saját igazát és a saját életét kell élnie. Méghozzá nem egy íróasztal mögött ülve, hanem cselekedve! Élete során az embernek választania kell. Vagy-vagy, nem lehet egy kicsit hinni Istenben például: az ember vagy hisz vagy nem, különben nem igaz a hite. Ugyanígy van a szerelemben: teljes szenvedély kell, hogy az ember teljes szívéből szeressen, tökéletesen adja oda önmagát és oldódjon fel benne. De miképpen teheti ezt meg?

                Az emberisé sokféle egyéniségből tevődik össze. Az ember a mámorban a racionális gondolkodást félretéve ösztönösen cselekszik, ahogy a pillanatnyi érzései diktálják. Véleményem szerint csak a személyiségtől függ, hogy ez mit hoz ki belőle. A szerelmes lehet szenvedélyében őrült, vágyakozásában kétségbeesett, féltékenységében agresszív, szerelmében boldog, vidám, bőbeszédű vagy magába fordulóan szűkszavú, vagy bármi más. Nincs olyan emberi magatartás, amely meg ne nyilvánulhatna a szerelemben. És nincs másik olyan érzés, amely képes lenne előhozni ugyanígy az emberből a vadságot és a gyengédséget, a gyűlöletet és a szeretet, és minden ellentétes érzést, ami csak előfordulhat az emberi lélekben! Szent Ágoston szerint szerelem csak Isten felé irányulhat, Platón szerint az istenit szeretjük imádottunkban: lám, még a hit, az Isten iránti tisztelet is benne sűrűsödik –sok klasszikus filozófus szerint –a szerelem érzésében. Az érzés pedig tetté válik az emberben. Vagyis a szerelemben bármit cselekedhetünk, és, talán épp e miatt a szabad rabság miatt, általában önmagunkkal kerülünk ellentmondásba tetteink által.

                William Shakespeare lírai alkotásai közül a 75. szonettjét választom a fentiek alátámasztására. Ebben a szonettjében Shakespeare a szerelem önellentmondásosságát örökítette meg.(Hasonló gondolatot fogalmaz meg Ady Endre Meg akarlak tartani című költeményében.) A mű kezdetén a költő hasonlatokkal érzékelteti szerelmének mindent betöltő szenvedélyét („Az vagy nekem, mi testnek a kenyér”). Shakespeare a szonett folytatásában lelkének harcát írja le önmaga ellen. Kezdetben ellentétes mondatokat használ, majd ellentétes mellérendelő tagmondatokat, aztán oximoront („koldus-szegény királyi gazdagon”), míg végül a feloldást két ellentétes ige hozza meg („részeg vagyok és mindig szomjazom”). Az ellentétek „sűrűsödése” által növeli a költő a mű feszültségét, ami az utolsó mondatban enyhül. A szerelem totalitása is megjelenik a műben („arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok”), mely nélkül nem élhet a szerelmes, és ami neki a világot jelenti. Kierkegaard is ekképpen értheti a szerelmet: ha szerelmet választja, akkor az ember számára az tölti be a világot, hiszen „kicsit szeretni” nem lehet.

                Az ellentmondásosság magatartása az őrültség. Az őrült cselekedeteket azért tartjuk őrültnek, mert logikátlanok, mert ellentmondanak a józanésznek, aminek feladata volna a magatartást koordinálni. A szerelem őrültté tesz, mert logikátlanná tesz. Dráma műnemben ugyancsak William Shakespeare művét, ezúttal a Szentivánéji álom című komédiáját elemezném e tétel alátámasztásának céljából. Két ifjú (Demetrius és Lysander) egyazon lányért (Hermia) lángolnak, ám Hermia Lysandert és Heléna Demetriust szereti, miközben Hermia apja Hermiát Demetriusnak szeretné adni feleségül. Lysander és Hermia elmenekül, Demetrius pedig követi őket, Demetriust pedig Heléna követi. Shakespeare ezt a művét a szerelem vakságának bemutatására élezte ki. A szerelmes Demetrius és az ugyancsak szerelmes Heléna nem képesek belenyugodni a ténybe, hogy szerelmük nem kölcsönös. A szerelem nem ismer reménytelenséget, ahol remény nincs, ott szerelem sem lehet, ez az érzés a lemondással összeférhetetlen. Mert aki le tud mondani, az nem teljes kierkegaardi odaadással szeretett. Ebben a reményben követ el reménytelenségében őrült cselekedeteket. Ugyanakkor később, a szerelmek összezavarásával Shakespeare eléri azt az állapotot, ahol senki nem hisz senkinek és nincs bizalom, csupán a saját mindent betöltő szerelme van és a vetélytárs iránti gyűlölet. A szerelem képes megalázkodásra késztetni, de ugyanakkor a vetélytárssal szemben megerősít, hogy vállalni tudjuk a küzdelmet a győzelem fensőbbségének tudatában és akkor sem adjuk fel, mikor már minden elveszni látszik –a nem szerelmes szemlélődő nézőpontjából. A szerelem nem ismer félelmet a haláltól, szerelmesen ölni lehet (l. Thomas Mann: Márió és a varázsló) vagy meghalni (l. William Shakespeare: Rómeó és Júlia).

                Ugyancsak ebben a műben jelenik meg a tündér (Titánia) és szamár szerelme. Nyilvánvalóan nem egymáshoz való a két „ember”, s csak a „sors” szeszélye folytán szerethette meg a tündér a szamarat –gondoljuk. De vajon miért hisszük ezt? Miért találjuk olyannyira furcsának –és mulatságosnak! –a tündért, aki szamarat szeret? Szerintem épp azért, mert a tündér –amíg nem szerelmes –tisztában van vele, hogy ő tündér és épp emiatt nem szerethet szamarat. Eszébe sem jut szamarat szeretni, ám amikor már elvakítja a szerelem, nem törődik azzal, hogy kire irányul: számára a szamár is lehet szép. Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében Fjodor Pavlovics jelenti ki: „minden nőben lehet találni valami egészen érdekeset, ami egyetlen másban sincs meg (…) Még a vénlányokban is olyasmit talál néha az ember, hogy csak ámul a szamarakon, akik hagyták megöregedni és észre sem vették”. Ez a szépség, amiről a testvérek apja beszél, az egyediségben gyökerezik és mivel másban nincs meg, erre irányulhat a szerelem. Titánia szól így a szamárhoz: „Szép nagy fülednek csókra csókot adva.” Ebben az esetben az egyedi dolog, mely a szamarat identifikálja a füle, amit tud szeretni a tündér.

                A feloldás ebben a műben is bekövetkezik, mert a káosz a társadalomban tarthatatlan és a nézőközönség, a világ megoldást követel. Így végül a szerelmesek páronként egymásra találnak és az apa is odaengedi lányát ahhoz, akit a lány igazán szeret. Ám az, hogy ezt tündérek és varázslók teszik rendbe, magában hordozza azt a gondolatot, hogy az ember egyedül képtelen helyesen dönteni, még kevésbé helyre hozni a körülötte lévő világot és csak sodródik a körülményekkel, mert önmagában és emberségében gyenge.

                Epikai alkotások közül igen sok szól a szerelem két oldaláról. Akár a Vörös és fekete Stendhal tollából, akár az Aranyember Jókai Mórtól, egyaránt egy férfit mutatnak be, aki két nőt szeret, két különböző módon: vadul és szelíden. Emily Bronte Üvöltő szelek című regényében egy nő (Catherine) képtelen dönteni két férfi közül. A férj és a szerető. A hűség és a vágy, a kötelességtudat és a szenvedély, a börtön és a szabadság, a különbözőség és a tökéletes belső egyformaság (mint Catherine és Heathcliff vadsága) ellentmondásai teszik mélyen megrendítővé a regényt. Mit tehet egy fiatal nő, ha jómódú, de szegény fiút szeret, akit a tulajdon bátyja megvet? Feleségül megy egy hozzá hasonlóan jómódú, ámde beteges férfihoz és igyekszik megfelelni az elvárásoknak, miközben belül égeti a vadság tüze és olykor-olykor a felszínre tör. Ilyen alkalmakkor válik kontrolálatlanná a magatartás és a börtönből szabadult rab féktelenségével jelentkezhet az elfojtott érzelme, dühé deformálódva.

                Az egész regényt végigkíséri ez a kettősség: a kötelesség, a finomság, úriasság és a durva szolgaság szabadsága. Két hasonló embert nem lehet egyszerre szeretni, de lehet szeretni két különbözőt: az egyik épp olyan, mint a szerető, a másik épp ellentéte annak. Így válhat a kötelességtudó feleség és anya, kicsapongó szenvedélyes szeretővé. Két jellem, két különböző világ: az úri és a szegény sorsú. És az úri származású leány lehet vad, és az úri férfi lehet finom, a szegény azonban csak vad lehet és faragatlan, mégis túléli a másik kettőt! A regény tragédiája abban áll, hogy a szülők bűneinek terhét a gyermekeknek kell viselniük, mind jellemvonásaikban, mind életük alakulásában. Ugyanakkor feloldozást is nyernek azáltal, hogy a szülők sorsa (Catherine, Linton és Heathcliff) megismétlődik gyermekeik (Cathy és Hareton) sorsában, ám ők elnyerhetik a boldogságot együtt. A fiú kiszakadhat a szolgai sorból, a lány emeli fel.

                A regény felvet egy másik kérdést is, hogy van-e szerelem a halál után? Emily Bronte szerint van és az is meghatározó erővel bír a szerelmes életében. Aki egyszer igazán szeretett, attól az érzéstől nem szabadul az életében soha. A regényben Heathcliff egész életét arra teszi föl, szerette halála után, hogy megbüntesse vetélytársát, Lintont. A keserűség „öngyilkosságba” hajszolja, mégis, halálában mosolyog. Csak a halálban lelhet békét a beteljesületlenség nélkül szerető szerelmes.

                A kierkegaardi totalitás, a vagy-vagy érzése egyértelműen fedi a szerelem mindent elsöprő erejét. Aki igaz szerelemmel szeret –amire a világirodalomban rengeteg példát találhatunk –az teljes odaadással és szenvedéllyel szeret, abban nincs kételkedés, annak nincs lehetetlen, de nincs is szabadsága. Az ellentmondásosság, a tézis-antitézis, a hegeli filozófiában a társadalmi rétegek harca és a mindezt feloldó magasabb megoldás, a szintézis: ez az, ami megtestesül a szerelemben. Ezért fér bele mindenfajta érzés, ezért integrál magába mindenfajta emberi magatartásformát, mert a szerelem mindent betölt. Akármi iránt irányul, legyen az nő, férfi, Isten vagy akár egy alma. Talán érdemes hinni Szent Ágostonnak: Istent látjuk a szerelemben, univerzalitását és teljességét.

2012. március 31-én, Székesfehérváron kismaratoni országos bajnokság volt. Ugyanezen a napon 10 óra 13 perckor véget ért a kiskorúságom. De ezzel akkor nem zavartattam magam, 11:40-kor kellett elrajtolnom, és eldöntöttem, amíg le nem futom a távom (15 km) és érek el olyan időeredményt, ami vállalható egy felnőttnek, addig nem tekintem magam nagykorúnak. Talán nem is az idő számított, csak a tudat, hogy komoly, elszánt versenyzést kell bemutatnom. Hát, valami ilyesmi gondolatokkal szálltam ki Székesfehérváron a Bregyó sporttelep közelében Imre bácsi autójából. Azt nem merem állítani, hogy ezek jártak a fejemben reggel kilenckor is, amikor beszálltam abba a kocsiba.

Az időjárás lehetett volna jobb is, de nem panaszkodom (Csere Gazsiék hóviharához képest egészen szép idő jutott nekünk). Fújt a szél. De hideg az nem volt. Frissítés sem. Valahogy mindez nem számított. Hiszen csak futni kell! Hát futottam. Idén a rajtomat sem késtem le, és bár fiatal, új bíró lehetett, aki elrajtoltatott, ő sem rontott el semmit. Rá kellett szólni ugyan, hogy legyen szíves rajt előtt felemelni a zászlót, és szerintem izgalmában másodperc pontosan 11:40-kor fújta meg a sípot, azért mégis egészen szimpatikusnak találtam. De talán még nem kellene ennyire előre szaladnom az időben. Voltak ennek a versenynek előzményei, mondhatni évek óta e felé vezet az út. Az én utam.

Első kismaratoni versenyem Encsen volt, 10 km. Nem volt egy híres futás. Aztán Székesfehérváron ismét 10 km. Akkor megfogadtam, hogy a következő évben jobb lesz. Azt hiszem, örömmel mondhatom, hogy jobb lett. Egy év munkája van mögötte. Egy őszi félmaraton is van mögöttem, az után is megfogadtam, hogy a következő jobb lesz. Azért, hiába a sok fogadkozás, ha nincs mellette munka: a heti öt-hat igazi BEAC-os edzés.

Februárban komolyan hittem, hogy március idusán nagy eredményem lesz. De némi kétely is lappangott bennem. Aztán egy jól sikerült szombati edzés, fáradtság és a testvérem által hazahozott négynapos influenza ellentmondásos hármasa igazán megingatott a hitemben. És még a verseny időpontja is megváltozott (ami egyébiránt egészen jól jött). Először nem akartam elhinni, elfogadni a betegségem. Aztán átadtam magam a gyengeségnek… aztán rájöttem, hogy de mégis! De mégis küzdeni kell! De minek…? Mert az nem lehet, hogy amire vártam, amire egy évig lelkileg is, fizikailag is készültem egy influenzával semmivé legyen! És hasonló érzések összevissza egyformasága kavargott bennem. Hogy mi segített? Imre bácsi. Az edzések. „El kell hinned, hogy erős vagy!” És elkezdtem hinni, hogy igen: betegségből épphogy kilábalva is tudtam olyan edzést csinálni, ami jónak mondható; hogy a pihenés igenis segíthet (köszönöm Zsanett); hogy „az nem lehet, hogy ezekkel az edzésekkel ne érjek el jó eredményt”! És az utolsó heti edzések könnyedsége, izmaim engedelmessége, melyek tökéletesen alátámasztották Imre bácsi szavait.

Tehát ezek voltak az előzmények. Fontos volt még Imre bácsi egy mondata a Székesfehérvár felé vezető úton. Ez később, a futás alatt eszembe jutott: „a verseny olyan, mint az élet: fiatalon, kezdetben nagy az ember lendülete, hite, később stabilabbá, biztosabbá, egyenletesebbé válik, mint a felnőttkor, s aztán eljő a nehézség, az öregség, a fájdalom, a fáradtság és a halál. Ezt a halált túl kell élnie a futónak –legalábbis addig, amíg beér a célba.” Az utolsó köröm alatt sokszor jutott eszembe ez a hasonlat. Az elején is eszembe jutott, azt hiszem, azért, mert megtetszett. Azt is tudtam, Imre bácsi is mondta, hogy a rajton sok minden múlik: azt komolyan kell kezdeni, de elszaladni nem szabad túlságosan. Végül a fiúk közt futottam le az eső néhány-száz métert.
Ismét Kenesei Zsanettet kell említenem, mert az ő tapasztalatai jutottak eszembe talán a második kör felénél. Ott egy szakaszon egymás mellett futottunk a későbbi ötödikkel. Éreztem, hogy hangosabban veszi a levegőt, hogy egy picit kell gyorsítanom és akkor megtörik. Így hát gyorsítottam. Többet nem közelített.

A verseny nagy részét elfelejtettem. Arra emlékszem, hogy elfáradt a lábam a 4. körre (összesen hat körös volt a verseny). Arra is emlékszem, hogy a tóhoz szerettem kikanyarodni, mert onnan jött a félig oldal-, de inkább hátszél. Arra is emlékszem, hogy volt az előttem lévő, a harmadik lány közel is, de aztán csak eltűnt a szemem elől. Le is köröztem néhány embert, de amikor engem leköröztek a fiúk az rossz volt, mert, ahogy ők beértek a célba, úgy kiürült a pálya. Addig mindig volt ki után szaladnom (erről Kovács Melinda jutott eszembe, aki nemrég mesélte, hogy ha versenyen lát maga előtt egy embert, az minden gondolata, hogy csak őt érje utol!) De az utolsó körre egészen egyedül maradtam. Akkor már tényleg alig vártam, hogy vége legyen, ám azt is éreztem, hogy ez jó futás lesz, hiszen hajrázni már –úgy éreztem –nincs semmi erőm. Azon a körön hosszú másodperceket, talán perceket buktam. Ezt is éreztem. De elhittem, hogy még hajtani kell, mert sokkal több veszhet el, ha elhagyom magam!

De a verseny egésze homályba vész. Jobban mondva egy nagy érzéskupac, amiből alig tudok tiszta részleteket kivenni. Utólag csodálkoztam, hogy ilyen hamar vége lett. Ott rögtön ez nem jutott eszembe, csak megörültem, mert hallottam, hogy a mögöttem érkező fiúnak 65 percet mondanak időeredménynek. És megkönnyebbültem: felnőttem!

Fiú volt. Születése, sőt, fogantatása előtt eldőlt, hogy fiú lesz. Így döntöttek. Lányként túl sok zavaró hormonja lett volna, amik még periodikusan változnak is, csak a baj volna velük. Albínó is volt. Családfáját könnyen vissza lehetett követni. Jól ismert génállomány. Steril környezetben élt, már a nagyapja sem találkozott bacillussal (se coccusszal).

                Társaival már kifejlett állatként került a Központi Kémiai Kutatóintézetbe. Ő 8000 forintért kelt el (ahogy a nagyapja is annak idején). Ez leginkább az addigi élete steril körülményeinek tudható be. A szállítmánnyal jött néhány egészen pici, pár napos, esetleg egy-két hetes steril albínó patkány is a steril albínó anyukájával. Míg a nagyok a farmakobiokémiai osztályhoz, ezek a kisebbek a neurokémiai osztályhoz érkeztek.

                Minden hét első napjaiban eggyel vagy esetleg kettővel fogyatkozott a számuk. De az a keddi nap, amikor ő is meglátta a második emelet 107-es laboratóriumát, az más volt. Nem csak ezért. Például már reggel feltűnt két lány. Persze nem tűntek vérszomjasnak, csak még sosem látta őket itt. Nem is régóta volt ebben a ketrecben, az igaz. Az arcukon játszó mosoly, a mélyén a szánalommal sem volt új számára. Itt mindenki így néz, aki bejön hozzájuk. Nagyon akkor sem lepődött meg, mikor kivette őt egy barna lány. Tudta, mindig is tudta, hogy egyszer rákerül a sor. Még ott, a fehér falak közt, ahol csak kesztyűs s arcukat eltakart emberek fordultak meg, ott várta, hogy őt is kivegyék a ketrecből. Akkor is eljött a nap, hogy kivették. Azóta itt van. Azóta itt várt. Eddig kellett várnia. Azért egy picit izgatott lett a gondolatra: eljött az idő! Az ő ideje!

                Újra feltűntek a fehér köpenyek. A délelőtti két lány is beöltözött már. Megörültek neki, már várták. Nem tudta, de már egy nap óta várták az elkövetkező fél órát. A barna lány a hozzálépő két fiatalabbnak csak ennyit mondott: „Inkább ne szeressétek meg!”

                Megvan! Az a furcsa szag! Valami furcsa volt. Illetve furcsa volt itt minden. De most feltűnt neki a szag is. Itt terjeng, alattomosan, igazán nem is lehet érezni, de itt van. Most mintha egy kicsit erősebb lenne. S a lány felemelte a fedelet s elkapta a farkát. Nem bánta volna már korábban se, ha kiveszik, mert a szállítódoboza egérméretűre volt szabva s neki egészen le kellett hasalnia, hogy átjusson a másik felébe. De nem került jobb helyre. Egy főzőpohárban landolt. A főzőpohár a kategóriájában (értsd: főzőpoharak közt) elég méretes volt, de neki ez nem számított, hisz épp- hogy-csak elfért. Az orra a farkát érte. Itt már sokkal intenzívebben érzett a szag. Ha jobban belegondolt mást nem is érzett. Föl se fogta mikor tették rá a fedelet, csak arra lett figyelmes, hogy nem tud szabadulni. Bár, igazán nem is akart. Érzékszervei már csak tompa jeleket küldtek az agya felé. Persze az is lehet, hogy félúton akadt el valahol a jel. Szempillái lassan lecsukódtak, s sötétség borult a már egy ideje homályos világra…

                Meg-megmozdult még. Vártuk, hogy egyenletessé váljon a szuszogása. Amikor már a szemhéja alatt alig mozdult a két vörös, csillogó gömb, akkor Móni megdöntötte a főzőpoharat. Engedelmesen hanyatlott hátra, feje teteje az éterrel átitatott szűrőpapírt érte. Hát kivette. A lány a hátára fektette, s nekilátott a lábait négyfele kikötözni. Ekkor tűnt fel először, hogy milyen szaporán ver a kis szíve! Hogy szuszog, szinte rendezetlennek tűnt, olyan gyors ütemben szedte, kapkodta a levegőt. De ez is csak egy pillanat volt, s a következőben a selymes szőrét 70%-os alkohol permetezte. A csipesz felemelte a hasa legalján a bőrt.

                S az olló belevágott. Szinte hihetetlen, az tényleg az állat bőre! Nem is igazán vérzett. Ő pedig meg sem mozdult. Szuszogott bele az éteres vattába, ami a fejére húzott főzőpoharat bélelte. A kis szíve pedig a szokott szaporaságával csak vert, csak vert.

                Pillanatok alatt láthatóvá vált a teljes hasfala a maga szép rózsaszínes, vöröses valójában. Alig volt egy kis kötőszövet, ami hozzákötötte a bőréhez, azt kellett elvágni. Az olló könnyen vitte. Még egy-két nyisszantás, s már nem volt a hasán bőr. A szemetesbe pedig egy fehér, szőrös, 20cm²-es darabka került, akár egy miniatűr szőnyeg. Babaházba illett volna. De nem ott volt. A mellkasa fel-le járt a szívverése gyors ütemére.

                A hasfalára fröcskölt az alkohol. Ekkor látszott először, s utoljára, hogy fáj neki! Összerándultak az izmai. Amúgy a mélyaltatás miatt semmit se érzett. Illetve az agyában nem tudatosult semmiféle fájdalom, az pedig ugyanaz, mintha nem is lett volna. Düdüm-düdüm, verdes a kis szív. Átvillant az agyamon: talán még össze lehetne varrni!

                Ismét egy vágás. Y alakúvá egészítette ki Móni, gondosan ügyelve, hogy a rekeszizmot véletlenül se érje az olló. Két fogóval kifeszítette, hogy láthatóvá váljon minden, ami benne van, s a hasfal ne zavarja a munkában. Rutinos mozdulattal söpörte félre, a testen kívülre a beleket. Csak a máj érdekelte. A szív pedig csak tovább dobog, mit törődik ő azzal, hogy a törzs többi része darabokban? Neki ez a feladata, ő ezt végzi. Nincs megállás. Düdüm. Düdüm.

                Egy pillanatra felnéz a barna lány. „Az ott a máj, itt a vena portea, ebbe tesszük a kanült. Kicsi az átmérője, ezért nehéz bedugni.” Előkerült két cérnaszál. Egyik fogja rögzítni a kis csövet a vena porteaban, a másik a test aljába vezető artériát zárja majd el. Ennek a cérnaszálnak a megszorítása lesz az utolsó mozzanat, amivel a máj elválasztása a testtől teljessé válik. A rendszer bezárul. Majd. Egyelőre még a mellkas járja őrült, értelmetlen táncát, a szív csak ver, csak löki magából ki a vért, táplálja a szerveket. Kell még. Kell, hogy a máj sejtjei túléljenek. Csak az utolsó pillanatban szabad, hogy leálljon. S akkor aztán sietni kell. Düdüm-düdüm.

                A vena porteaba megtörtént a bemetszés. A vér eleredt. Látni alig lehetett már a vékonyka eret. Az eret, ami a bél felől jőve a májba szállította a felszívott tápanyagokban gazdag vért, hogy az ott megtisztuljon. A bél már kinn fekszik a piros tálcán. Hol van az már attól, hogy éltesse a kis testet? Düdüm-düdüm. Ő még nem tud semmit.

                De az üveg kanül vége hegyes volt. Felszakította az eret. Az üveges elrontotta. Előfordul. Nem olyan gondosak erre a mesteremberek. Múlt héten is volt egy rossz a kanülök között, ez általában műtét közben derül ki. Az ér fölső falán hosszú vágás maradt. Esélytelen, hogy benne maradjon a kanül. Düdüm-düdüm. Már nem emlékszem mikor állt meg. Valahogy kiszabadultak a lábai is, s Móni egy mozdulattal összecsomagolta. A patkány követte a 20cm²-es fehér darabkát.

                Márpedig valamivel dolgozni kell. Májsejtek kellenek. A testvére került sorra. Egy picivel idegesebb volt, mellőle nem is olyan rég emelték ki a lakótársát. S nem vitték vissza. Mégis különösebb kapálózás nélkül pottyant a főzőpohárba, s hamar mély álomba merült. Utolsó képe két fehér ruhás megilletődött leányarc lehetett.

                A kanült Móni nem cserélte ki. Hátha ő tévedett. Hát nem. A szőrös csomag ismét a kukába került. Róla több emlékem nincs.

                A barna lány ezúttal egyszerre két állatot hozott fel. Csupán praktikus okokból, mert fennhagyta a szállítódobozt. Közben sűrűn bizonygatta, hogy ez a nap kivételes. Ilyen még aligha fordult elő, a második rendszerint sikerül. A harmadik biztosan jó lesz. Talán nem volt jó ómen két patkánnyal megjelenni.

                Ez a fehér már jó előre érezte az éterszagot. Nyűgös is volt. Őt is a testvére mellől szedték ki ebben a büdösben.

                Hamar elaludt. Új kanül került elő. Felemelkedő bőr a hason, metszés, 20 cm²-es téglalap, pontokban vérző hasfal, a rándulás, a vér, s mindeközben: düdüm-düdüm.

                Első kanul néhány lélegzet-visszafojtott, ideg-megfeszített másodperc múlva a helyén van. Ahogy a rekeszizmot felvágta a tüdő összeesett. Düdüm-düdüm. Új cérna, most a szíven keresztül kell a vena cavaba vezetni a másik kanült. Ez is megtörtént. De a véres mosófolyadék nem folyik a csövön. A májon még csak-csak átér, de a szennyes főzőpohárba nem érkezik meg.

                Sebes mozdulatok: mi lehet a baj? A máj egyre följebb fúvódik, ki kell húzni a kanült, amin keresztül az átmosó-folyadék halad. De már be van kötve. Gyorsan, ki kell kötni! Talán a vena cavánal történt valami. A máj veszélyesen nagy. Ilyet még nem láttak. Sárgán domborodik ki a szétroncsolt dögből. Kiderül, hogy a vena cava tekeredett meg, ahogy a cérnát áthúzták alatta. Hát igen, vékonyak ezek az erek, hiába, hogy fő erek, az állat is kicsi. Kitekerik, megindul a csöpögés, a máj mérete csökken. Már csak a mosó folyadék mozgatja az állat ereit. A vértől tisztulva láthatóvá válik, hogy a májsejtek erőteljesen roncsolódtak. Egy lebeny fehér foltos. Egy másik lebeny is elég lenne, de azon is kezdenek megjelenni a foltok. Pedig még a kalcium-oldó szer nem is mossa. A harmadik lebeny nem látszik egészében, de ahol mégis, ott is terjed a fehérség. Hozzáérni most semmihez sem szabad. Bár, már valószínűleg mindegy. Ezt nem akarom elhinni. Móniék is belekapaszkodnak még egy halvány reménységbe. Leválasztják az idővel megemésztett májat az állat testéről.

                Amíg sejtjeire rázzák szét a májat felismertem a lehetőséget: olló, halott állat. Ne legyen teljesen értelmetlen a halála, ahogy az előző kettőnek! Elég annyit, hogy ezt már nem lehetett egyszerűen egy csomagban kidobni. Ebédidő. Aztán folytatjuk.

                Nem mondom, hogy büdös volt odafönn. Alig volt dögszaga. Mégis, az orrom vezetett a megállapításra: a marhapörkölt is csak izomból van. Vegetáriánus leszek!

                Ebédről visszatérve fogadott a hír, hogy a májsejtek csaknem teljes állománya halott. Ez egy ilyen nap. Be kellett látnunk, hogy velük nem fogunk tudni dolgozni. Hát megérkezett a negyedik fehér a kis piros szemeivel, s sárga fogacskáival.

                Már pontosan tudtam mire számítsak. Ismét elaludt, ismét kifektették. Én is segédkeztem a lábai kikötözésében. A halálában.

                Ez úttal nem kételkedtem. Sikerülnie kellett. Ő lesz a negyedik, aki ma meghal. Miattunk. Talán a kutatást sem viszi előrébb. Aztán mégiscsak előrébb vitte, ha csak egy kicsivel is. Csütörtökön ugyanis, részben kérésünkre, addig még nem próbált kísérletet végeztünk. Ebből kiderült, hogy a hideg –a várakozás ellenére –alig fagyasztja be a transzport-fehérjéket. S azok ugyanúgy képesek szubsztrát felvételére, sejtbe vitelére.

                A legrémesebb pillanat, mikor összerándul a hasfal. Azon felül, hogy dobog a pici szíve, ez a leghatározottabb megnyilvánulása: „még élek!” A vena porteaba felcsusszan a kanül. Kicsit mélyre fut, így az alsó lebenyt valószínűleg nem fogja átmosni a folyadék, s emiatt nem lesz használható, de annyi veszteség belefér.

                Túljutottunk a rekeszizmon. A szívbe ismét kétszer is bele kell metszeni, az első vágás nem volt elég széles, ahogy a harmadik kis steril albínónál sem. Megvan a vena cava. Benne van a kanül, rászorul a cérna, folyik a véres oldat a csövön keresztül. A májból jön.

S a szív még mindig össze- összerándul. Düm. Dü-düm.

A rendszer bezárult. A folyadék mossa a májat, már egyre színtelenebb a főzőpohárba érkező lötty. Hát működik. A műtét sikeres volt. Fel lehet tekerni 2 ml/percre a szivattyú átáramoltatási sebességét. Ez a maximum, amit a kapillárisok elbírnak, ennyit képesek még átereszteni.

A szív néha még ver. De igazi üteme már nincs.

Tisztul a máj. Az alsó lebeny tényleg nem mosódik, pirosas marad.  De a többi szép barnássárga. Inkább sárga. Majd jön a kalcium-oldó folyadék. Ha kioldja, akkor a sejtek közötti kapcsolat megszűnik. Majd jön egy újabb folyadék, ami a kollagént oldja, s közben pótolja a kalcium-ionokat is, hisz azok kellenek a sejtek életműködéseihez. Hát ilyen az ember. Ami tetszik neki, azt életben tartja, amire nincs szüksége, azt megöli.

Meg lehet tapogatni. Puha. Itt az ideje (nagyjából öt perc telt el a máj testtől elzárt rendszerré válása óta), hogy leválasszuk. Én tartottam a főzőpoharat (normális méretűt). Eddig jobbára gumikesztyűben voltam, de akkorra levettem valami miatt. Mondták, hogy nem baj. A patkány annyira steril, hogy a vérében biztosan nincs kórokozó, s csak azért használunk gumikesztyűt, hogy a májat védjük a mi szennyeinktől.

Levágta. A májat. Egy kevés vér, talán egy érdarabka lehetett, ami kíséretében a kezemre hullt. Miután végignéztem (úgy éreztem már bármit képes vagyok végignézni), ahogy Zsuzsa kirázza a kötőszövetből a májsejteket, azután lemostam a kezem. Addigra a patkány maradványainak hűlt helye volt. Nem is emlékszem mikor szűnt meg az apró, megviselt szív dobogni.

Mikor a szemetet kivitték, ahogy odanéztem, szemembe villant két farok a zacskó falához nyomódva. A kis sárga fogak nem harapnak már steril tápot, többé soha. Miattunk. Miattam.

Racionális szempontból teljesen a helyén volt a dolog. Az emberiség érdekében a gyógyszerkísérleteket el kell végezni. Utána három napig dolgoztunk azokkal a kis, kerek sejtekkel. Beláttuk, hogy jobb, ha friss hepatocitákat (májsejt) használnak a kísérletekhez, mert azoknak még rendben vannak a transzportfehérjéi, s nem hamisítják meg a méréseket. Mert Magyarországon talán az egyik leggyakoribb betegséget kiváltó ok, a gyógyszer (időnként nem kellően megalapozott) szedésének mellékhatásai. Az emberek néha sok gyógyszert szednek egyszerre. S ezek hatóanyagai néha befolyásolják egymás működését. Például, amit mi is néztünk, meggátolják egy másik anyag felvételét. Vagy akár meg is ölhetik a májsejteket.

Hát ezért van szükség a patkányokra. Értünk, emberekért. Miért hisszük, hogy többet ér a mi életünk, mint az övék? Többet, mint az ő haláluk?