Az előző részben a második hét hétköznapjairól volt szó, amelyben helyet kapott a kutatásom, egy MRI mérés és az Olimpiai Múzeum. Ezúttal arról számolok be, hogy eltekertem egy kicsit odébb, sajtot meg csokit enni, aztán jazzt hallgatni, de csak rock volt.
Minden ott kezdődött, hogy tavaly nem akartam helyi járatra bérletet venni Stockholmba, úgyhogy elvittem a biciklimet. Aztán nem akartam drágán jegyet venni Uppsalába, ezért biciklivel mentem oda, az út során pedig felfedeztem a környéket. Be kellett látnom, hogy sokkal többet ad végigmászni a tájon, mint keresztülszáguldani rajta vonattal. Hasonló megfontolásból hoztam most is a biciklim, annyi különbséggel, hogy itt elméletileg adtak bérletet. Szerencsére a nevem nem mindegyikre volt ráírva, úgyhogy, ha ügyes vagyok, pénzzé tehetem.
És hát aztán jöttek a nagyszerű hétvégi ötletek: sajtgyár, csoki gyár, Genf, Montreux, Chateau de Chillon, mind-mind vagyont érő vonatjegyért, 100 km-es körzetben. A sajtot imádom, a csokit nem kevésbé, fizetni nem akarok 54 frankot (kb. 16 000 Ft) csak az utazásért, a többiek mennek, hát megyek én is, bicajjal. Legfeljebb visszafelé vonatozom.
A pályarajz úgy nézett ki, hogy Lausanne – Vevey közt nagyjából sík, balra az UNESCO szőlősök, jobbra a Genfi tó. Aztán Vevey – Châtel-Saint-Denis közt megmászok nagyjából 400 méter szintet, nagyjából 9 km alatt. Onnan némi pihegés után lehet továbbmenni Bulle felé, aminek gyakorlatilag a szomszédja Gruyeres, ahol a sajtgyár van. Hát, ide szólt a találkozó délelőtt 10-re. Az útra Gáborral egyetértésben 3,5 órát számoltunk, úgyhogy elindultam reggel hatkor.
Péntek este alig bírtam elaludni, rég vártam már ennyire a másnap reggelt. Ötkor kipattant a szemem az első ébresztésre, gondosan összekészítettem mindent: alma, müzli, víz, esőkabát, hosszúnadrág, napszemüveg, bicikliszerelő szett (ezt igazából nem tudom használni, de az volt a taktika, hogy ha baj van, szépen pislogok szerelést mímelve, hátha valaki megáll és segít) illetve felvettem a rövidnadrágom, sporttopom.
5:58-ra volt kiírva a napfelkelte, amit csak az akadályozott meg, hogy keletre hegyek vannak és amúgy tök felhős volt az ég, mert vihart jósoltak. Húsz fok körül volt a levegő, sportra találták ki az időjárást. A szembeszelet leszámítva, ami a tó partján közel 20 km-en át a társam volt. Ennek ellenére meglepő hamar elérkeztem Veveybe, ahol persze olyan emelkedőbe vágta magát az út, hogy csak pislogtam. Aztán mégis meggondolta magát a bicikliút és egy kellemes, kis első - közepes hátsó fogaskerekes tekerést tett lehetővé. Elkocogtam így egy jó darabot, magam mögött hagytam a tavat, mellettem mély völgy, benne tehén. Előttem keskeny, de jó minőségű út, én rajta. A napnak ezen szakaszában nem nagyon járt erre senki, azon a két mountainbike-os nyugdíjason kívül, akiket nagy lendülettel előztem meg, hogy aztán újra belassuljak előttük.
Tekertem szépen fölfelé, néztem a kilences bicajút jelzést, ami rendszerint inkább a fölfelé ívelő utat választotta és egész békés volt minden, még a lovak is kolompoltak. Ritkás házak közt kanyarogtam, mikor az út gondolt egyet és megunt vízszintes lenni, inkább függőlegessé vált. Na, jó, azt azért nem, de legkisebb fokozaton kiállva dübörgött a halántékomban a szívem. Hamar megálltam, az ijedtségemet lecsillapítottam, ittam valamennyi vizet és eltökéltem, hogy nem aggódok, tekerek. Ahogy újraindultam, megint felszökött a pulzusom, keményre merevedtek a láb- és karizmaim, de viszonylag nyugodtan haladtam felfelé. Kissé enyhült a dolog, majd egy még keményebb felfelébe váltott át, de itt már lehetett látni magam mellett a szalagkorlátot, meg az is segített, hogy kanyargós úton el tudtam hinni, hogy a kanyar után már jobb lesz.
És egyszerre kilyukadtam egy egészen sík egészen országúthoz hasonlító útra. Kicsit kipörgettem még a savat a lábamból és boldogan nyugtáztam, hogy Saint-Denis határában vagyok. A város nagyon aranyos, egy templom uralja. Háromnegyed nyolcra értem oda, még bőven volt időm átérni Gruyeres-be és az út nehezén már túl voltam.
Negyed kilencig megnéztem a templomot, ami valami félelmetesen szép volt, főleg így, reggelről. Az ablakok festésének úgy érzem, Svájcban nagy hagyománya van, de továbbra is legnagyobb bánatomra, nem lehetett gyertyát gyújtani odabenn. Miután kigyönyörködtem magam a békés félhomályban, a templom előtt elkezdtem megenni az első almám. Hűvös volt rövidnadrágban, pólóban, úgyhogy bebújtam az esőkabátom alá, hogy a kapucnija a fejemen, a háta a hátamon legyen. Valóban eléggé csövesnek nézhettem ki, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egy kedves apáca megállt mellettem és megkérdezte, hogy ott töltöttem-e az éjszakát.
Röviden beszélgettünk, franciául vagy valami olyasmi. Egészen jól értett, ami viszont sajnos azt bizonyítja, hogy aki akarja, megérti a borzalmas akcentusom is, úgyhogy menjenek a francba, akik meg se próbálják. Nagyon kedves nő volt, mosolyogva indultam tovább, a többnyire sík terepen. Lassan feltűntek az igazán nagy hegyek, mellettem főleg tehenek legeltek. Aztán Bulle érkezett, amit sikeresen kikerültem, és nem olyan sikeresen belegurultam egy valószínűleg kizárólag autók részére fenntartott alagútba. Igazából nem volt nagy gond, a járdán gurultam lefelé, aztán nagy sokára kilukadtam a másik végén.
Az apáca néni mondta, hogy felfelé kell majd menni Gruyeres városába, de nagyon szép, így mikor megpillantottam magam előtt egy minden várakozásomat felülmúló festői városkát egy festői dombon a festői hegyek közt, elmosolyodtam. Az eső pedig ekkor úgy döntött, hogy nem vár tovább.
Bemenekültem a külváros egy kis templomának eresze alá, leültem és a továbbiakban eszegettem, iszogattam meg néztem az esőt egy olyan fél órán keresztül. Aztán átgurultam a vasútállomásra, ami épp a sajtgyár mellett volt és bezsebeltem az elképedt arcokat, amikor a vonatról leszálló társaim felfedezték, hogy ott vagyok és nem velük jöttem. Ami azt illeti, nem éreztem magam fáradtnak, meglepően rövidnek éreztem azt a három órát, amit a nyeregben töltöttem. Valószínűleg segített, hogy három szakaszra osztottam az utat.
A sajtgyár egészen kicsi területű, a pincéje viszont hatalmas. Egy tehenet lehetett hallgatni női hangon mesélni, telefonszerű kütyüben, amit az egyszerűség kedvéért angolra állítottam, bár volt magyar is. A tehén elmesélte, hogy mit eszik, hogy aki ügyes, meg tudja különböztetni a tavaszi meg a nyári tejet egymástól, hogy hogyan készül a sajt, és hogy hogyan szállították régen. Ezt az utat, szekerekkel, lovakkal, hajókkal, 2011-ben megismételték, de olyan jól eldugták az útról készült felvételeket, hogy azóta sem találom.
Egy élmény volt és kaptunk némi sajtot is. A város maga elég szép, de elég kicsi. A terület és a város nevét a „gru”, daru állatról kapta (kép). Mikor odaértünk épp svájci kürtön játszottak a városi hagyományőrzők, de valami huszonöten. Az egyik bácsi svájci zászlót is dobált, a rengeteg turista pedig fényképezett. Annyira abszurd volt az egész, hogy nem akarom elhinni, hogy komolyan gondolták.
Aztán átsétáltunk Brocba, ahol pedig a Cailler ház és csokoládé múzeum állt. Ekkor kezdett bennem összeállni a kép, melynek a központjában a tej állt. A tej, mely nekem mostanában tisztítókúrát jelent, Gábornak a mennyországot; ez a tej a környék áldása, a tehenek szíves közreműködésével folyékony formába öntött svájci rét, mely alapja a világ talán legjobb sajtjának és csokijának.
A csokoládé múzeuma jóval nagyobb volt, mint a sajté, nagyobb boltja is volt, de mivel a múzeumtúra végén annyi csokit ehettünk, amennyi belénk fért, már nem vonzott igazán a színes-szagos, jól berendezett polcsor. Itt az aztékokkal kezdtük, aztán Franciaországon át eljutottunk Svájcba, ahol Cailler-nek eszébe jutott, hogy összekeverje a világ egyik legjobb tejét a világ egyik legcsodásabb magjával: a kakaóval. Csak áldani lehet az eszét.
A múzeum is színes-szagos, sőt, ízes volt. Itt is volt tehén, aki kedves női hangon szólt hozzám. Illetve ekkor történt meg, életemben nagyjából először, hogy összekevertem két nyelvet. A fülembe beszélt a kedves, angol női hang, hogy a jobb gombbal lehet felhangosítani a készüléket, előttem meg Peter, a kanadai srác már egy ideje a hangerővel küzdött, mire teljes lelki nyugalommal mutattam a jobb oldali gombra és ezek a szavak hagyták el a számat: „azzal tudod fölhangosítani”. Egy tizedmásodperc múlva leesett, hogy mi történt, még arra sem volt szükség, hogy Peter kérdőn nézzen rám. Elnevettem magam. Igazából örülök neki, az kényelmetlenebb, mikor kötőszavakat mondok véletlen magyarul, mert saját magamat zavarom meg vele, de valahol tök jó, hogy annyira természetessé vált, hogy folyamatosan angolul szövegelek és hallgatok mindent, hogy észre sem veszem, ha nem a saját nyelvemen beszélek.
A csoki múzeumból kiérve kifeküdtünk a napra, aztán ahogy a többiek a vasútállomás felé vették az irányt, én újra nyeregbe pattantam és hamar belejöttem a tekerésbe. Az út nagyrészt lejtett, Châtel Saint Denis után pedig gyakorlatilag nem kellett tekernem kb. háromnegyed órán keresztül. Veveybe érve Mntreaux felé és nem Lausanne felé kanyarodtam, mert a Jazz fesztivál utolsó napja volt épp akkor, épp ott, a szomszédban.
Legnagyobb meglepetésemre, előbb értem a városba, mint a programom többi tagja. Kicsit belehallgattam az egyik szabadtéri koncertbe, tetszett. Aztán összeszedtem a többieket, ettünk valamit és lesétáltunk a tópartra megnézni a vihart Franciaország felett. A hegyeket lassan megették a felhők, a szürke ezer (ötven?) árnyalatán hasított át a villámlás, de nálunk még nyugalom volt.
Mire visszamentünk a szabadtéri színpad elé, eleredt az eső. Aztán leszakadt az ég. Úszva mentünk át a Rock Cave-nek nevezett szórakozóhelyre, ami fedezéket jelentett és ingyenes koncertet. Na, jó, többünknek volt esőkabátja, úgy nem volt olyan rémes és egy esernyő is előkerült. A koncert szinte azonnal elkezdődött, méghozzá azzal, hogy bevezették a fehér botos zongoristát. Aztán olyan hangulatot perdítettek, hogy még én is táncoltam. Azóta kiderült, hogy az X Ambassadors együttessel volt dolgunk, a Renegades című számuk gyakorlatilag életérzéssé vált számomra: https://www.youtube.com/watch?v=1u-niluB8HI
Aztán megint lementünk a partra, mert az eső elállt, konstatáltuk, hogy a jazz fesztiválon a pop-rock koncert után metal szól az egyik színpadon, a többiek elmentek egy electro-pop zenékkel dúsított disco-ba, én pedig elérkezettnek láttam a pillanatot meglógni. Negyed 12 volt és feltett szándékom volt hazatekerni.
Ahogy fölültem a biciklire és a két hete parkolási nehézségekkel küzdő városban lavíroztam bulik és partik közt, hirtelen megéreztem, hogy fáradt vagyok. Legalábbis fejben. Ahogy kiértem viszont Veveyből, a táj elcsendesedett körülöttem, minden sötét volt, az érzékeim kinyíltak és átadtam magam a hátszélnek. A továbbiakban, nagyjából egy órán keresztül tapogattam az utat úgy harminccal, néha harmincöttel, ahogy épp a terep és a hátszél engedte. Megérdemeltnek éreztem ezt a pihentető levezetést, azok után, amit reggel kaptam ugyanettől a széltől. A lámpám arra elég volt, hogy én látszódjak, meg úgy öt-hat méterre láttam is magam előtt a fényvisszaverő csíkokat az autóútról leválasztott kerékpársáv két szélén, de azt nem mondanám, hogy a jobbra mellettem tornyosuló sziklafal kanyargása megnyugtatott. Az autók meg az út menti házak fényei a kedvemért időről időre világítottak valamit. Meglepő hamar visszaértem Lausanne-ba, fél egykor már a szálláson voltam.
Másnap későn kelt mindenki. Fél tizenegy magasságában a közös kolesz facebook levezésben megkérdezte az egyik lány, hogy csatlakozunk-e hozzá teázni. Én épp ébren voltam, teázni mindig jó, pláne, ha lehet hozzá tejet kunyerálni, úgyhogy lementem hozzá. Négyen gyűltünk össze, beszélgettünk, zenét hallgattunk, ráértünk. Aztán megemlítettem, hogy nincs kedvem főzni, mire az egyik fiú felajánlotta a tésztáját. Itt kezdődött.
Folytatása következik.
(képek: https://goo.gl/photos/
